Zöld búzamező 2800m-en

Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.

Nem sokat haladtunk a szállásunktól, kb. 50m-t, amikor megálltunk még egyszer „reggelizni” annál a bizonyos kis koszos, füstös étteremnél, ahol kb. 2 órával ezelőtt a csirkés momókat ettük. Most csak „snack”-re álltunk meg, ami egy-egy fánkszerű karika volt. Ennek a nevét még nem tudjuk, de népszerű eledel Nepálban, sok helyen látjuk.

Chameból egy függőhídon, és egy valamiféle buddhista kapun át jutottunk ki. Ez a kapu úgy néz ki, mint egy kisebb stupa, de nem az, mert át lehet menni alatta, konkrétan átvezet alatta az út, és a belsejében van néhány imamalom.

Az út könnyen indult, széles szamárúton haladtunk, és mögöttünk a havas hegyek egyre jobban látszódtak, ahogy mentünk fölfelé, az amúgy nem túl meredek úton. Egy kanyar után egy zöld búzamező tűnt fel előttünk. Ezen kicsit csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy megterem a búza – vagy legalábbis valami afféle – 2800m-en, egy ilyen szűk völgyben. A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt.

Jack és a szamarak – Dean és Thijs

Ezen a szakaszon egyébként nem voltunk egyedül, folyamatosan egy nagy, szedett-vedett szamárkaraván közepén haladtunk. Először úgy tűnt, hogy nincs is terelőjük, de aztán amikor végre lehagytak minket, akkor feltűnt egy ember messze mögöttük, aki néha kiabált nekik. Ezek a szamarak mindenfélét vittek, gázpalackokat, dobozokat és rengeteg benzineskannát. Később láttuk, hogy hová került az a sok üzemanyag. Az egyik hajtűkanyarban – amit hála az égnek egy ösvényen pont ki tudtunk kerülni – egy nagy markoló építette az utat. Kicsit feljebb pedig ponyvákból összetákolt tábort fedeztünk fel, rengeteg benzineskannával. Valószínű ez volt a munkások ideiglenes tábora, és a kannákban a markolónak volt az üzemanyag. Az útépítéshez érdemes idecipelni még szamarakkal is.

De nem csak szamarak voltak velünk, hanem egy kutya is. Őt elneveztük Jack-nak, mert hosszú kilométerekre mellénk szegődött. Aztán volt egy kis nézeteltérése az egyik szamárral, és úgy kellett a bottal odébb terelni a kutyát, hogy meg ne rúgja a szamár. Jack egészen az ebédünkig jött velünk, amit egy Bratang nevű helyen költöttünk el, már ha lehet ilyesmiről beszélni akkor amikor csak teát és kekszeket eszik az ember. A dálbát itt 350 rupi volt, ami már majdnem ezer forint, és nekem ennyit fáj kiadni egy tál rizses lencséért. Inkább kiadósat reggelizünk, napközben csak keksz és tea, este pedig főzünk egy hatalmasat magunk, esetleg kérünk valamit a szállásunk éttermében, ha a szállásadónk csak így hajlandó olcsón adni a szobát – ami jellemző errefelé. Ezen a helyen aztán sikerült több mint egy órát eltöltenünk, mert épp, mikor már indultunk volna, befutott két őrült, akikkel aztán beszélgettünk kicsit. Ők voltak Thijs és Dean. Thijs Hollándiából való, és öt hónapja utazgat Indiában és Nepálban hátizsákkal. De mekkora hátizsákkal! Ide az Annapurna körre csak egy kb. 30 literes hátizsákot hozott, annak a tetejére van még felkötve a hálózsákja, és ennyi! Dean még ennél is őrültebb, bringásmez, bringás sapka, és csak egy kis szatyorral a hátán sétálgat. Ő Angliából indult bringával, nem tudja, mi a végállomás, csak megy! :) „Cycling from Darlington to…Somewhere” – áll a névjegykártyáján, amin fel van tűntetve a honlapja is, ez az Around the World by accident. A durva az, hogy ő Chamce-ig (mi harmadik nap kereszteztük.) bringával jött fel, a bringát ott hagyta, és most ezzel a kis szatyorral folytatja. Abban is csak ruhák vannak, a vizet tablettával tisztítják, csak egy kulacsuk van, amúgy étteremben esznek. Elgondolkoztunk, hogy lehet, hogy mi csináljuk rosszul, hogy ilyen súlyosak a táskáink, de aztán amikor a napi költségekre került a szó, kiderült, hogy mi kevesebb, mint feleannyiból ki tudunk jönni itt fent a hegyek között, mint ők. És ez a különbség csak nőni fog, ahogy megyünk fölfelé, és még inkább drágulnak az árak.

Nem vártuk meg, hogy a srácok befejezzék az ebédjüket, elindultunk előbb, mert mi már készen voltunk, na meg aztán sejtettük, hogy ilyen könnyű málhával könnyedén utolérnek majd minket.

Sziklabontás fával

Ebéd után letereltek minket a széles szamárútról és egy kis fahídon átkerültünk a folyó bal oldalára. Szép ligetes, erdős részen haladtunk egy ösvényen, ami persze épphogy csak felkaptatott a völgy oldalába, aztán el is indult lefelé, és hamarosan egy újabb hidat kereszteztünk, és ismét a folyó jobb oldalán voltunk. Közben pontosan láttuk, miért volt szükség erre a kerülőre: a túloldalt egy függőleges sziklafalba vájva halad az út, amit vagy éppen szélesítettek, vagy csak most építettek. Nem sokat haladtunk ezúttal sem egy oldalt, néhány perc a köves, széles, egyenletesen emelkedő szamárúton, és máris egy újabb hídnál találtuk magunkat. Viszont ennél a hídnál megint láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Először meglepetten álltunk a jelenség előtt, aztán hamar leesett miért csinálják. Az útépítők nagy farönköket gyújtottak meg, csoportokban a sziklának támasztva. Így felmelegítették a sziklát, ami a hőtágulástól megrepedezett, és könnyebben tört. Az is lehet, hogy az így felforrósított sziklát aztán még nyakon öntötték hideg patakvízzel is, mert amikor a hídon keltünk át, egy gyerek nagy vödörben vizet hozott. Ezt viszont már nem láttuk, mert nem bírtuk kivárni a hideg szélben, ezt már csak én feltételezem. A hídról más érdekeset is láttunk, ahogy jobbra felnéztünk egy hatalmas, szinte sík, egybefüggő sziklafalat pillantottunk meg, aminek a tetején hó volt, a hólé pedig sávokban csurgott lefelé a talán 1000m magas szikláról. Kicsit odébb még növényzet is volt a sziklán, már ahol nem hiányzott hosszú sávokban. Ezeket a sávokat valószínű szintén a víz hozta létre, csak éppen jég, vagy tömör hó formájában. Ahogy valószínű az egész óriási sziklafalat is a jég csiszolhatta ilyen simára valamikor nagyon régen.

A híd után egy kis kaptató következett, majd miután megtettünk néhány hajtűkanyart, végre ellaposodott kicsit az út. Gyönyörű erdőben haladtunk, aminek örültünk, mert védve voltunk a széltől. Amúgy jó időnk volt, egész nap sütött a nap, szóval igazából nem volt nagy ügy a szél sem, de azért most örültünk, hogy védett helyen vagyunk, persze az erdőt önmagát is élveztük, mert gyönyörű fenyvesek közt sétáltunk. Egy-két kilométer múlva aztán kiértünk egy nyitottabb részre ahol már kevesebb volt a fa, így kiláthattunk a környező hegyekre és a közben már a völgy közvetlen túloldalára, a szemközt került nagy, egybefüggő sziklafalra. Innen még jobban lehetett látni, de ahogy hátranéztünk, az a látvány méginkább tetszett nekünk. Azok a havas völgyek, amikre a délelőtt még mélyről, a völgy aljáról néztünk fel, most szemközt voltak, és már csak a nagy vízesések tetejét lehetett látni, na meg felettük a hatalmas, havas hegyeket. Már amennyire nem takarták el a felhők, merthogy ekkor már a délutánban jártunk jócskán, és ilyenkor errefelé menetrend szerint elkezd felhősödni a hegyek körül az ég. Találkoztunk két teherhordóval, akik akkora óriási cuccot cipeltek, hogy eszembe se jutott megpróbálni felemelni bármelyiket is. Viszont megkérdeztük, mennyit nyomnak, és azt válaszolták, hogy 30, illetve 40kg-t. Ha ez utóbbi is igaz, az nagyon durva. Egy biztos, én nem fogom “lemérni” nekik. Majd talán, ha valami véznább, gyenge teherhordó jön, annak megpróbálom felvenni a csomagját, de azt is csak óvatosan. Egyébként nagyon vidám alakok voltak, éppen pihentek, és kb. minden szavunkon nevettek, a végén már nem is nagyon értettük, miért. :)

Rövidítés Felső Pisangba

Hamarosan egy nagyobb balkanyart vettünk, és ezzel a Marsyagdi völgyének egy új szakasza tárult elénk. Egy sor szálloda jött szembe velünk egy Dhikur Pokhari nevű helyen, de mi csak könnyíteni álltunk meg itt, mivel tudtuk, hogy a napi célunk, Upper Pisang már nincs messze. Ekkor persze ahogy sejtettük, Dean és Thijs utolértek minket, de pár perc beszélgetés után megint otthagytuk őket. Gyönyörű táj következett, olyan mezőkön keresztül haladtunk, amelyeket igazából majdnemhogy lehetne fenyőligeteseknek is nevezni, ám mégsem, mert annyira azért nem voltak sűrűn azok a fenyők. Viszont itt-ott egy kisebb bocicsalád tűnt fel, és bal oldalt most is láttunk egy-két vízesést, amelyeknek a vizét aztán kis hidakon kereszteztük.

Ekkor már nagyon vártunk egy elágazást, ahol letérhetünk erről az útról jobbra, hogy átkeljünk a folyón, és felsétáljunk Upper Pisangba, vagy Felső-Pisangba. Alsó-Pisang a folyónak ezen az oldalán volt, és itt ennél a falunál kettéágazik az Annapurna körtúra. Lehet menni Felső-Pisang felé, egy hosszabb, keményebb, magasabb, de éppen ezért szebb úton, vagy lehet menni a rövidebb, könnyebb, de unalmasabb, szélesebb szekérúton egyenest Manang felé, Alsó-Pisangon át. Mondanom se kell, mi a keményebb, de szebb utat választottuk, és úgy voltunk vele, hogy akkor is erre megyünk, ha végül a Chame-Manang szakaszt emiatt nem két, hanem három nap alatt tesszük meg. Időnk van bőven, és itt, ilyen gyönyörű környezetben, ilyen csodaszép természetben és ilyen óriási hegyek között talán igazán érdemes „vesztegetni” azt, nemdebár? :) Szóval végre jött az elágazás, amit csak azért nem vétettünk el, mert én már percenként néztem előtte a GPS-t, annyira vártam. Se tábla, se nyíl, se semmi, csak egy kis ösvény tért le a széles szamárutunkról, egyenest lefelé egy hídhoz. Mi ezen rögtön összenéztünk Zitával, és tudtuk, mit kell tennünk. Mivel a srácokkal azt beszéltük meg, hogy Felső-Pisangban találkozunk, ezért jó ötletnek véltük, ha teszünk is valamit azért, hogy ők is odataláljanak: jelet hagytunk az úton, építettünk egy kis kőembert és egy nyilat, amire rákarcoltunk, hogy „Upper P.”.

A híd túloldalán, amikor felmásztunk a folyó által vájt kis kanyon peremére, megpillantottuk a túloldalt a két ismerős alakot, így aztán már kiáltozással is jeleztük nekik, hogy erre van az arra. Amiről aztán később kiderült, hogy csak egy rövidebb út, mert Alsó-Pisangból is át lehet jutni egy hídon a felső testvérébe. Innen már tényleg csak pár kilométer volt a menet, és szint sem annyi volt, mint vártam, mert valamiért rosszul emlékeztem a falu magasságára. Valójában nem 3600-on van, hanem csak 3300-on, de ezt már elkezdtük akkor is sejteni, amikor megpillantottuk a falut. Én próbáltam keresni valamit ugyanott, csak magasabban, de nem találtam semmit, így beletörődtem abba, hogy tévedtem. De legalább jó irányba, az rosszabb lett volna, ha kevesebb mászásra készülünk.

Mielőtt még nekivágtunk volna immár négyesben az utolsó fölfelének a faluig, még megfigyeltünk magunk mellett egy focipályát. A kapunak csak a póznái álltak, és középen egy kisebbfajta mocsár foglalt helyet a pályán, amúgy a gyep egészen szépen karban volt tartva. Gondolom a helyi tehén család által, mást nem tudok elképzelni. :)

Szállásnak a már előre kinézett „Yak & Yeti Hotel”-t választottuk, itt megkaphattunk egy-egy szobát százért, és volt nagy étkező rész, ahol megengedték azt is, hogy főzzünk. Sajnos a főzőnkkel történt valami, először nem porlasztotta rendesen a kerozint, aztán már egyáltalán nem jött belőle. Végigolvastam a manuál karbantartás részét, és rendre mindent szétszedtem és megtisztítottam rajta, de sajnos nem segített rajta semmit, mindig csak ugyanaz történt, először jött pár csepp a főzőfejből, aztán semmi. Órákat szenvedtem vele, de nem tudtam megjavítani. Vagy a két, csak cserélhető, de nem tisztítható szűrő dugult el, vagy valahol a cső. Ha utóbbi, akkor talán még működésbe tudjuk hozni, de ha a filter a hibás, akkor Pokharáig süthetjük… Vagyis nem süthetünk semmit, fölöslegesen cipelem a főzőt, a lábosokat, a sok alapanyagot és majd egy liter kerozint. Ettől mondanom sem kell, jó búgos lettem, és ezért ezen az estén nem is tudtam naplót írni. Viszont Zita leleményes volt, mert a kályhán, amibe ingyen befűthettünk fával, elkészítette a tonhalas spagettit, ami most is nagyon finom lett. Közben az Unicumos üvegünk is előkerült, és beszélgettünk a srácokkal egy kicsit, igaz én egy kicsit antiszociális lettem, mert a főző működésképtelensége kissé elrontotta a kedvem. Összességében azért egy nagyon szép napot zártunk, és a főzővel kapcsolatban azért még bizakodó vagyok! Nem lett volna szabad, hogy este ennyire elrontsa a kedvemet a főző, de egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene.

Az érkezésünkkor feltűnt, hogy szemben hatalmas hegyek lehetnek, de mivel ekkor már igen felhős, szinte már borús volt az idő, nem nagyon nézegettem tovább a magasba. Halvány emlékeim voltak arról, mintha az útikönyv írta volna, hogy innen látni valamilyen nagy csúcsokat, de nem emlékeztem, és nem is néztem meg ezen a napon, hagytam meglepetésnek holnapra. Mert azt, így több mint egy hét után, szinte már biztosra vettem, hogy reggel – mint eddig minden reggel – gyönyörű szép tiszta időnk lesz, ráadásul a nap is tökéletes szögből fog sütni ahhoz, hogy láthassuk azokat a bizonyos hegyeket.

Dahi ParleG-vel

A Bardia Nemzeti Parkban tett sétánk után még egy napot Jack-éknél töltöttünk, mert én úgy odavoltam a legyengülve, hasmenéssel megtett 18km után, hogy még másnap se tudtam nagyon mozogni. Toltam magamba a buffalo dahit reggel-délben-este, ParleG keksszel mártogatva, hogy jobban legyek. A ParleG indiai gyártásű, egyszerű, de nagyszerű keksz, ami nagyon népszerű szerte az egész szubkontinensen, de leginkább Nepálban. Másnapra nagyjából normalizálódott a helyzetem, illetve éreztem, hogy már javulófélben leszek, és egy-két nap múlva rendbe jövök. Ezért aztán elindultunk újra a bringákkal. A főútig a 13km most sem volt egyszerű, még napvilágnál sem, de kb. egy óra alatt abszolváltuk. Az elágazásnál még utoljára találkoztunk Jack-el, aki turistákra várva a barátaival kártyázott. Itt ittunk egy teát, és megtudtuk, hogy hat kilométerrel később tudunk venni kerozint a főzőnkbe egy benzinkútnál. Mikor odaértünk, kiderült, hogy nincs nekik, de ez nem is volt igazából baj, mert ekkor már csak pár száz rupink maradt, és azt okosabb volt élelemre költeni, mintsem üzemanyagra a főzéshez. Hiába tudunk főzni, ha nincs mit, nemigaz? :) A rupiból szépen kifogytunk az elmúlt napokban, Jack-éknek is dollárral fizettünk az ételekért és a vezetésért a parkban. Kétségbe nem estünk a kevés rupink miatt, mert tudtuk, hogy Kohalpurban, alig 60 kilométerre innen, találunk majd ATM-eket. Útközben csak kétszer álltunk meg, egyszer teázni, egyszer pedig ebédelni, természetesen dálbátot dahival, mi mást! :) Ezt eszik a helyiek is, akkor biztosan jó, és jól készítik el. Én sajnos még mindig rohantam a bokor mögé, de legalább már nem annyiszor, mint egy-két napja. Egy furcsa érzés is úrrá lett rajtam. Nem tudom miért, de amikor nem a bringán ültünk és tekertünk, mindig egy kicsit furcsán éreztem magam. Mehetnékem volt, nem éreztem jól magam, amikor nem a bringán ültem és tekertem. Nem értettem az egészet, mert ez nem olyan Árpis „menjünk már, menjünk már” volt, mint amilyen régen voltam, hanem fizikális dolog, fizikailag nem volt jó állni.

Két gyerek, két szülő, két kerék, két pedál – Egy Kerékpár!

Viszont délután nagyszerűen haladtunk, gyönyörű hátszelet kaptunk és csak úgy suhantunk, 25-30km/h-val, amit mondanom sem kell, rettentően élveztem. Közben nevettem magamban ezen az egészen, úgy látszik reku-betegséget, vagy függőséget kaptam, hogy csak a bringán tekerve érzem jól magam. De ott tényleg elememben voltam, főleg, hogy menet közben Nepál továbbra is tartogatott szépségeket számunkra. Először három sráccal találkoztunk, akik egy bringán ültek, de közben egy másikat még vontattak is. Akkor ezt nagy számnak véltük, de aztán találkoztunk egy családdal, akik négyen voltak, de egy kerékpáron:

Na, hát ez borzasztóan tetszett nekünk! Elől a kormánynál egy gyerek, apuka teker nyeregben, hátul anyuka és még egy gyerek a csomagtartón! Ez a nem semmi, négyen egy bringán, két gyerek kész szülő, két kerék, két pedál, ez ám a fenntartható családi közlekedés, nem a kisautó, meg a tömegközlekedés, vagy a vonat! :) Bár utóbbi kettő sem rossz, de azért ez mégis egyedibb! Óriási volt látni őket így! Tudom, ha a másik éléről közelítjük meg a dolgokat, akkor jajj, milyen szomorú, hogy ilyen szegények, nincs pénzünk autóra, vagy motorra, de én nem így közelítem meg a dolgokat. Najó, esetleg lehetne két kerékpárjuk, bár az is lehet, hogy a nők errefelé elvből nem tekernek bringát. Ami csodálatos volt ebben számomra az az, hogy egy kerékpár segítségével, egyetlen egy masszív, kétkerekű ázsiai kerékpár segítségével, egy kétgyermekes család képes érdemben és hatékonyan közlekedni, a családfő puszta fizikai erejéből, mindenféle fosszilis energia felhasználása nélkül, teljesen fenntarthatóan! Számomra a kerékpár és annak különböző változata egy zseniális találmány, az egyik legzseniálisabb, amelyet ember valaha megalkotott!

Kohalpurban sem tudunk pénzt felvenni

Késő délutánra megérkeztünk Kohalpurban, ahol hamar zaklatottak lettünk, mert a két bankautomatában végigpróbáltuk mind a három bankkártyánkat, de sehol semmi nem működött. Egyedül a Visa kártyám volt az érthető, hiszen az időközben lejárt, ugyanis átléptünk 2012 májusába, ez a nap május harmadika volt. Szóval jól pénz nélkül maradtunk. Kétségbeesés helyett kerestünk egy olcsó szállodát, ahol 250-ért kaphattunk egy földszinten lévő szobát. Ide betoltuk a bringákat, majd felkutattuk a táskáink titkos, mély zsebeit. Találtunk még több, mint 100 dollárt, ezzel Zita elrohant, hogy felváltsa. Nem volt könnyű dolga, több, mint egy órát odavolt, bezárt előtte az utolsó bank, de végül egy szállodában sikerült felváltatnia, igaz, nagyon nehezen mentek bele a dologba, de végül sikerült. Ez örömhír volt, mert ha ez nem jött volna össze, másnap mehettünk volna be a szomszédos Nepalganj-ba, amihez nagyon nem volt kedvünk, mivel nem esett útba. Azért Zita ment pénzt váltani, mert én ahogy leszálltam a bringáról, megint rosszul lettem. Ezen a vacsora némileg segített, és aztán elaludni is eltudtam valahogy, de reggel a reggelinél már megint bennem volt a menés, nagyon furcsán éreztem magam, de ahogy felültünk a bringára, megint elmúlt ez az érzés, és jobban voltam.

Csak egyenesen

Kemény, de szép nap volt ez, ezen a napon is 70km felett gurultunk, ám ez sokkal-sokkal keményebb volt, mint előző nap. Kohalpur után az útnak két hosszú, végeláthatatlan egyenes szakasza volt, végig erdőben, ráadásul az első egyenes fölfelé volt, amolyan egyenletes, észrevehetetlen. Így aztán vagy egy óráig 10-12km/h-val döcögtünk, miközben kétoldalt végig ugyanazt láttuk: erdőt és erdőt. Az egyetlen változatosság talán az volt, hogy néhol fel volt gyújtva az aljnövényzet, s néhol nem. Zita közben ötletelt, hogy ma este is sátrazzunk majd, valami ilyen jó kis erdős, elhagyatott részen. Én erről hamar lebeszéltem, mondván, hogy bár a nemzeti parkból már kiértünk, de a bengáli tigrisek kétlem, hogy ismernék a park határait, és mivel elég nagy területen garázdálkodnak, simán lehet, hogy éjjel meglátogat egy, ha úgy döntünk, hogy mindentől távol, az erdő közepén sátrazunk. Szóval erről le is tettünk, már délelőtt. Egy kanyar után végre felértünk a domb tetejére, és a második egyenes szakasz már lejtett, azon végigsuhantunk 15-20 perc alatt, és ez már mindjárt élvezetesebb és könnyebb volt így. Dél körül megálltunk egy helyen ebédelni és sziesztázni. Én WC-re jártam, ettünk dálbátot, és szűrtünk vizet magunknak. Szép kis miliő (hogy mi?) vett körül minket, de ez nem zavart bennünket, noha igencsak kilógtunk a sorból a furcsa bringáinkkal és a kinézetünkkel. A dálbátból egyébként mindig csak egy tálat kérünk, de ennek ellenére eddig mindig után akarták tölteni (ezt néha el is fogadjuk, ha még éhesek vagyunk), noha úgy lenne fair, hogy fejenként egy tálat kérünk, és így kettőt fizetünk. Mert az utántöltésért még sohasem számoltak fel. Ez is egy olyan kedves, emberi mentalitás, amit a nyugati, pénzközpontú világban már nem nagyon tudnék elképzelni. Pedig milyen szép dolog, hogy kaphatsz még egy nagy nagy adag rizst és lencsét, ha éhes maradtál, és nem kell érte még pluszba fizetned.

Hétszer föl és hétszer le

A délután tartogatott meglepetéseket. Konkrétan hetet, nagy, meredek kaptatók formájában. A völgyek között 100-200 méteres emelkedők voltak, és miután felértünk, rendszerint ugyanezt a szintet egy pár perces száguldás keretében leadtuk, hogy aztán a völgy alján a hídon 40-50-el száguldjunk át. Ebben néha egy nagyobb kátyú meglepett minket, ezért nagyon oda kellett figyelni, és inkább lefékeztük a gépeket, mintsem arra játszunk, hogy minél tovább kitartson a lendületünk, hogy a következő fölfelében még egy kicsit segítsen az elején. Az azért elég keserves tud lenni, amikor szépen száguldasz, aztán elérkezik a fölfelé, de az rögtön meredek, így csak néhány tíz métert visz fel rajta a lendületed, aztán már lent is vagy a legkönnyebb sebességben, és azon kapod magad, hogy 4-5-el nyomod, de ezt is úgy, hogy nagyon kell taposni a pedálokat hozzá. Hiába, a bringa az összes cuccal rajta 60 kiló, én meg talán lehetek 70-en, így hasmenésesen, de az még mindig 130kg, ami brutál sok, és ezt kell felhúzni az összes hegyre! Na de ne nyavalyogjunk, mi választottuk ezt, és még mindig inkább százezerszer ez, mint reggel 6-kor elindulni autóval 100km-re, hogy olyan munkát végezz, amivel nem tudsz azonosulni. Szóval átküzdöttük magunkat hét ilyen dombon, és amikor már késő délután felé járt az idő, elkezdtünk bevásárolni a vacsorához, aztán táborhelyet keresni. Ki is néztünk egy ház melletti mezőn egy fát, ami alá gondolatban már fel is állítottuk a sátrunkat, de aztán ahogy szóba elegyedtünk a ház mellett lévőkkel, jött egy srác, és felajánlott egy iskolatermet. Én kaptam az ötleten, gondolván, hogy ezzel sok időt és energiát spórolhatunk, és ha ők ajánlották fel, akkor biztos nem gond nekik, de Zitának voltak kétségei az ötlet jósága felől. A gyanúja beigazolódott, mert az iskola körül jó pár órát még garázdálkodtak a gyerekek, akik kicsit zavartak minket, mert néha dörömböltek meg leselkedtek, de szerintem ugyanez a sátrunk körül is előfordulhatott volna. Miután lefürödtünk a közeli mosdóban, tojásos chowmeint készítettünk, de a tészta részét nem igazi chowmein tésztából, hanem instant tésztalevesből nyertük, mivel így sokkal könnyebb és gyorsabb volt az elkészítése. Előételnek még egy otthonról kapott krémlevest is ellőttünk, így igazán jól laktunk, mire végeztünk. A szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét a tanterem padlóján, majd minden ablakot és ajtót bereteszeltünk, hogy biztosan ne legyen kíváncsi látogatóink az éjszaka folyamán, mivel a konyhát szana-szét hagytuk a padokon, hogy majd a reggelinél kéznél legyen. Lefekvés előtt már nem volt erőm naplót írni, csak bedőltem Zita mellé.

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. A folyamat felgyorsítható, ha az egy napos tejbe beletesznek régebben álló tejet. A benne létrejött bacik nagyon jók a gyomornak, pl. hasmenés után, amikor tönkrement a bélflóra, ez a lehető legjobb, amit ehetsz rá. És nekem most pont ez kellett! :) Szóval egy nagyon finomat tízóraiztunk, ráadásul nagyon jó társaságban, mert közben az éttermessel és a szomszéd boltossal jót beszélgettünk és nevettünk. A dálbát talán 70 rupi volt, a dahi pedig 30. Mikor megtudtuk, hogy a dahi, amit ettünk, vízi bivaly tejéből készült, nagyokat nevettünk azon, hogy micsoda különleges ételt eszünk (igazán erős, egyedi íze volt, érezni lehetett benne, hogy valami igazi, valami, ami nem tömeggyártott műanyag, hanem ott helyben készült a hátsóudvarban), és hogy ha csillió-billiárd pénzünk lenne, Budapesten akkor sem ehetnénk ilyet, pláne nem ilyen környezetben.

Ilyen finomságok után jólesett újra az úton lenni. Ezúttal a szekerek látványa szórakoztatott minket. A legtöbbjüket egy vagy két jól megtermett vízi bivaly húzta, hátul a szekéren pedig kisebb társaság ült, akik esernyőkkel védték magukat a nap hőségétől. Ezek a szekerek voltak a legnagyobb járgányok az úton, rajtuk kívül csak bringásokat láttunk, és egy-két motorost.

Csere-bere Williammel – Az a 20kmh.net inkább csak 16… :)

Aztán jött szembe egy bringás, aki nem olyan volt mint a többi. :) Ő volt William, a rendesen megpakolt túrakerékpárján. Kérdés nélkül megörültünk egymásnak, és hasznos dolgokat cseréltünk. Mi adtunk neki digitális formában egy pár tucat térképet, és útikönyvet, ő pedig adott nekünk egy Nepál Lonely Planetet, papír alapon! A kezdőlapra felírta a honlapcímét, a 20kmh.net-et. Ez a név nagyon megtetszett nekünk, de ezen ő csak nevetett, mondván, hogy inkább 16km/h az, és nem 20. Persze ezt induláskor még nem tudta. :) Ő is a világ körül nyomja, csak nyugat felé, és kicsit nagyobb teleportokkal, mint mi tesszük. Javasoltuk neki Pakisztánt, de azt mondta, nem kaphat oda vízumot, hanem majd Teheránba repül, és Iránon és Törökországon át megy. Mikor ezt meghallottam, rögtön megkapta az angol-török szótáramat is. Milyen érdekes, hogy mindketten azonnal azon voltunk, hogy az élmények megosztása mellett olyan dolgokat is adjunk egymásnak, amivel a másikat segítjük és/vagy nem kell már nekünk. Ez biztosan az egyik olyan dolog, amit a sok kerékpártúrázó egymástól függetlenül megtanul az úton: adni – mert annyi mindent adtak neki már mások! :)

Williammel jó fél órát eltöltöttünk az út töltése alatti sisnyásban. Ezalatt a három bringa odafent az út szélén ott maradt. Rájuk láttunk, és kitettük rájuk a „Don’t Touch” táblákat, és csodák csodájára, ez működött, senki nem nyúlt hozzájuk, pedig sokan megálltak mellettük.

A Veg. Chowmein és a hogyan tovább

A Williammel való találkozás után pár kilométerrel megint megálltunk, mert találtunk egy egész komoly kis éttermet, ahová még beülni is betudtunk egy belső helyiségbe. Itt jó két órára tábort vertünk, hogy együnk egy jót, és kitaláljuk az új információk és az útikönyv birtokában, hogy hogyan, merre tovább. Ehhez enni is kértünk, mert üres gyomorral ugye nem lehet gondolkodni. A zöldséges chowmein jó ötlet volt, de a pörkölt szerű bárányhús nagyon nem, mert olyan rágós mócsingokat is beletettek, amiket otthon rég kivágnánk az ehető részek közül. Sőt, hogy őszinte legyek, igazából csak ilyenekből állt az étel, noha egy kisebb vagyon volt az ára a chowmeinhez képest. Viszont ez utóbbi nagyon finom volt, és ezt a tésztát nagyon szerettük! Míg ettünk, kitaláltuk, hogyan tovább: Couchsurfingen van fent egy srác egy bizonyos Jack, aki a közeli város, Kohalpur városába jelölte magát. Ez a Kohalpur ekkor olyan távolságra volt tőlünk, hogy másnap este oda tudtunk volna érni. Csakhogy ahogyan jobban elolvastuk a leírását Jack-nek, kiderült, hogy nem a városba való, csupán a rendszer sajátossága miatt muszáj volt megadnia valami közeli várost, mint lakhelyet. Valójában a Bardia Nemzeti Park bejárata mellett, Thakurdwarában, egy kis faluban lakik, vagyis ott van a vendégháza, ahol a kanapészörfön keresztül bejelentkezők ingyen maradhatnak. Ezen túl az étel az étteremben és az idegenvezetés a nemzeti parkban már fizetős, de mivel ezt előre közölte a profilján, így az egész dolgot korrektnek tartottuk. És mivel William és Németh András olvasónk is erőst javasolta, hogy látogassuk meg a parkot, úgy döntöttünk, hogy benézünk ehhez a Jack-hez, aztán meglátjuk. Ez a Jack és a park viszont már közelebb volt, mint Kohalpur. Mértünk egyet a GPS-el, és 60km-t mondott a távra. Ekkor már délután kettő volt, és mivel eldöntöttük, hogy megyünk, nekivágtunk hát ennek a távnak, de iziben, hiszen az időnk eléggé ki volt számolva.

Irány a Bardia Nemzeti Park!

Hála az égnek a terep az első 30km-en kb. totál sík volt, csak utána, egy folyó előtt volt egy nagy fölfelé. A folyón pedig egy nagy hídon keltünk át, ami minden eddigi nepáli hídnál sokkal nagyobb volt. Na meg a folyó és a meder is alatta, ezért meg is álltunk kicsit nézelődni és fényképezni. Ekkor egyébként egészen közel kerültünk az Alsó-Himalája legdélebbi hegyoldalához, de aztán ahogy átkeltünk a folyó felett, dél felé fordultunk, és elkezdtünk távolodni a hegyektől. Ekkor már a nemzeti park területén voltunk, és a falvak, majd velük együtt az emberek is az útról megritkultak. Két oldalt erdő szegélyezte az utat, ám ebben az erdőben éppen le volt égetve az aljnövényzet. Néhol nagyobb fák is leégtek, és a hamu még mindig füstölgött. Nem égett le az egész erdő, csak bizonyos része, legfőképpen az aljnövényzet. Ezt a dolgot ekkor még nagyon nem értettük. Viszont azt éreztük, hogy különleges helyen vagyunk és ez a hely tényleg nem véletlenül lett nemzeti park, mert az erdőben rengeteg őzszerű állatot láttunk, nagy csordákban rohanni.

A főúttól egy elágazás után egy javarészt salakos út vitt el minket a park bejáratához, ahhoz a településhez, ahol Jack vendégházai is vannak. Ez 13km hosszú volt, és az elején egy folyón is át kellett kelnünk, méghozzá nem hídon, hanem gázlókon át. Ettől eleinte kicsit paráztunk, de aztán ahogy áthajtottam az első vizes szakaszon, rájöttünk, hogy egyáltalán nem vészes a művelet. Kicsivel ezután megszűnt az aszfalt és mi egy rázós, köves úton találtuk magukat, ahol nemigen tudtunk 15-nél gyorsabban haladni, főleg, hogy közben ránk sötétedett, és a lámpánk fényénél kellett lesni, hogy mi van előttünk. Majd egy óráig tartott, mire megérkeztünk. Jack és a francia felesége ekkor még nem voltak otthon, de a személyzet készségesen fogadott minket, és bevezettek minket egy meseszép kis házikóba, aminek bambuszágakból és sárból volt az oldala, és valami nádszerű anyagból a teteje. Téglából csak a fürdőszoba falai voltak, hiszen azok nem ázhatnak. Az egyetlen, tágas szoba közepén egy nagy ágy volt, szúnyoghálóval. Ide a bringák is befértek, úgyhogy nagyon boldogok voltunk az új kis odúnkban. Itt egy nagyot pihentünk, és másnap sem mentünk sehová, mert Jack-ék ezen a napon érkeztek haza Nepalganj-ból, Jack szüleitől. Jack egy igazi figura, itt nőtt fel, ezen a földdarabon, ahol most a vendégházai állnak, amit ő épített a barátaival. A parkban 15 éve vezet túrákat, nagyon jól ismeri az állatokat és a szokásaikat, rengeteg mesélt róluk. Megpróbálok ezek közül felidézni egy-két dolgot. A rinocérosz, vagyis az orrszarvú elől cikk-cakkban kell menekülni, és el kell dobnunk a táskánkat, mert a rinó inkább szaglás után megy, a látása nem túl jó, ezért így meg tudjuk zavarni. De az is jó, ha felmászunk egy fára. Viszont ez utóbbi taktika a bengáli tigrisek ellen nem jó, mert a tigris képes 5 méter magasba is felugrani. Viszont az esetek 99%-ban nem támadja meg az embert, csak ha a kölykeivel van, és veszélyeztetve érzi őket (pont mint otthon a vaddisznók…). Az orrszarvútól sem kell félni, mert Jack ért a nyelvükön, és vigyáz ránk, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk vele sétálni a parkba. És persze így döntöttünk, ha már itt vagyunk! :) A parkba egyébként mi be se tehetnénk önállóan a lábunk, olyan hivatalos vezető nélkül, mint pl. Jack. Ez a teljes napos túra fejenként 2000 rupiba került nekünk, de utólag is azt mondom, megérte, pedig ez nagyon sok pénz nekünk.

Állatlesen a Bardia Nemzeti Parkban

Sajnos a kirándulás előtti nap ettem valami legyek járta, nem friss pakorát (sült hagyma vastag, fűszeres bundában), és olyan cifrafosás tört rám már megint, hogy azt hittem, nem élem meg a reggelt. Persze megéltem, csak épp jártányi erőm nem maradt, szóval szépen néztünk ki a túrát illetően. Elhalasztani nem lehetett, mert egy harmadik személy, egy lány is benevezett rá. Eleinte úgy voltam ezen a reggelen, hogy én lemondom, de aztán átváltottam arra a nézetre, hogy próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Szóval elindultunk. Kaptunk „Pack Lunch”-ot vagyis csomagoltak nekünk egy nagy adag ételt acéledényekbe, ez benne volt a csomagban, és ezen felül még kaptunk kis hátizsákokat is, amikbe pakoltunk előző este megszűrt vizet, 4-4 litert fejenként, hiszen tudtuk, hogy egész nap odaleszünk. Jack még egy felsőt is adott nekem, mert nekem csak élénksárga, vagy túl világos pólóim voltak, amiket könnyen kiszúrnak az állatok. Ugyanezen okból nem használhattunk naptejet sem, és a világos fejkendőnket sem. Ezek hiányától először azt hittük, szenvedni fogunk, de ez egyáltalán nem volt így, mert az időnk nagy részét erdőben vagy dzsungelben járva töltöttünk, amikor pedig megálltunk állatlesre, azt mindig árnyékban tettük.

Az első menet 6km-es volt, ezalatt szenvedtem a legjobban. Először egy dzsipúton kezdtük, láttunk majmokat a fákon, egy-két madarat, és tigris lábnyomokat. Majd egy ösvényre tértünk rá, ami hamar egy folyópartra vezetett minket, amit sokáig követtünk. Itt pillantottunk meg először egy igazán izgalmas állatot. A víz túloldalán egy krokodil hűsölt mozdulatlanul. Miután mindenki jól lefényképezte kényére-kedvére, Jack-et elkezdtük heccelni, hogy ez biztosan kamu, csak egy műanyag krokodil, amit előző nap tetetett oda, csak a kedvünkért. Persze a krokodil valódi volt, Jack vette a tréfát, és a krokodil felé dobott néhány nagyobb követ, amitől az állat hamarosan megmozdult, és eltűnt a vízben. Semmi nem választott el minket tőle, csak a folyó vize, mégsem éreztük magunkat veszélyeztetve, mert Jack előző este olyan történeteket mesélt, amikből azt szűrtük le, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy rátaláltunk, és hogy ő nála jobban kevesen ismerik a parkot és benne az állatokat. Ezen tudományából később meg is mutatott ezt-azt. Hogy pontosan mit csinált Jack és hogyan került közel ennyire az állatokhoz, azt sajnos nem árulhatom el, mert abból Jacknek baja származhatna.

A krokodil után még folytattuk utunkat a folyó mellett. Átkeltünk egy romos kis függőhídon, amitől nem messze láttunk egy jégmadarat (Kingfisher) egy ágon csücsülni, illetve a híd egyik lábánál hatalmas termeszvárakat a fák között. Nekünk már ez a termeszvár is nagyon különleges volt, ilyesmit nem láttunk még sehol. Amikor végre megálltunk egy jó folyóparti kilátóhely mellett, le tudtam dőlni. Ez nagyon jól esett, mert ki voltam, de nagyon, hisz egész éjjel a WC-re jártam alvás helyett, ezért nagyon le voltam gyengülve. Még el is aludtam, de aztán mindig felébredtem, mikor akció volt. Ezek általában különleges, nagytestű madarak voltak. Az egyiknek a madárhatározó szerint 105cm-es szárnyfesztávja volt, és valóban, lehetett hallani a szárnyak suhogását, ahogy átrepült felettünk. Sajnos a madarakat nem nagyon tudtuk lefotózni, mert mire észbe kaptunk, már eltűntek szemközt a fák mögött. Jack elmesélte, hogy tavaly itt ezen a helyen rengeteg orrszarvút láttak lent a folyón, és egyszer végig tudták nézni, ahogy egy elefánt a borjával fürdik, másfél órán keresztül. Mi sajnos itt egy-két majmon, vaddisznón és őzfélén kívül mást nem láttunk, csak a madarakat. Viszont nekem a két óra alvás a rövid megszakításokkal nagyon jót tett, már sokkal könnyebben tudtam folytatni a következő menetet, ami néha igen sűrű erdőn, vagyis dzsungelen át vitt. Máskor meg leégetett részeken át mentünk, ahol minden csupa hamu volt és az egész kicsit lehangolóan festett. Jack szerint ezt azért csinálják a nemzeti parkban, hogy az állatoknak legyen friss ennivalójuk, az újonnan felnövő növényzetből (fresh harvest for the animals). Ezt még mindig nem értettem teljesen, de elfogadtam, hogy így van, ha ők mondják.

Orrszarvúúúúúú! Odanézz!!!

A következő megálló megint egy folyóparton volt, de most közvetlen a meder mellett, így meg tudtunk fürödni a vízben. Ez nagyon frissítő volt, és meglepődtem Zitán, aki még nálam is gyorsabban alámerült a fagyos habokban, noha ő máskor hosszú percekig el tud tötyörészni, mielőtt bemenne a vízbe, amikor ilyen helyzet van. :) Ezen a helyen az ég világon semmilyen állatot nem láttunk, ellenben szépen megebédeltünk a hozott zöldséges rizsből. Innen újabb néhány kilométerre egy másik folyó, vagyis inkább folyók találkozásánál, vagy talán félig kiszáradt medrénél vertünk tábort, és alig, hogy ledőltem az avarba szunyálni, Jack minden eddiginél izgatottabban rázott fel, mondván, hogy „Rhinoooos, theereee! Looook!”, és közben olyan boldog volt, mint egy gyermek. Jack számára nagyon fontos, hogy mi elégedettek legyünk, és minél több állatot minél közelebbről lássunk, mert ez egy Jack féle vezetőnek (Guide) a legfőbb célja. Ahogy a hegyivezetőknél azt mérik, hogy ki hány emberből hányat vitt fel a csúcsra, úgy a Bardia Nemzeti Parkban a vezetőknél azt nézik, hogy ki hány állatot tudott megmutatni a vendégeinek. Szóval Jack kétszeresen boldog volt az orrszarvú láttán. Vagyis orrszarvúk láttán, mert ahogy jobban előjöttek a növényzet mögül, úgy láttuk, hogy egy anyáról is a gyermekéről van szó. A kis orrszarvú nagyon nagyon aranyos volt, főleg ezekkel a fülekkel, hát tündéri egy teremtmény! :) Sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy leült, letette a hátsóját, majd az anyja megböködte az orrával, hogy menjen tovább, be a vízbe fürödni. Mindezt elképesztő élmény volt végignézni. Hol szabad szemmel, hol távcsővel, hol a fényképezőgép 12x zoomján keresztül! Ezúton is köszi érte Gergő, ide most elővettük újra a Panasonic-ot, hisz azért van, hogy használjuk! Ugye talán emlékeztek még, hogy a nászajándékként kapott fényképezőgép már kétszer beadta a derekát, ezért szegényt ledegradáltuk tartaléknak. De mivel olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek tudtunk, hogy most nagyon jól jöhetnek, erre a napra újra hadrendbe állítottuk a gépet, és nagyon jól tettük.

Sajnos az orrszarvú család fürdési idilljének pár perccel később véget vetett egy harmadik orrszarvú, akitől az anya nagyon féltette a kölykét, így azok hamar odébb álltak, majd később a harmadik orrszarvú is. Kár, mert Jack-el különben közelebb mentünk volna az állatokhoz.

Valamelyik helyen, ahol én aludtam, közben egy „domestic”, vagyis háziasított elefánt is elhaladt a lovasával a hátán, de én ezt csak a fényképekről tudom, mert ezért nem keltettek fel, merthogy ilyet már láttunk Indiában, sőt, Zita is ült az elefánton… :)

A sikeres orrszarvú les után újabb séta következett, alig bírtuk követni Jack-et, aki szinte szaladt, nem is sétált előttünk. Közben engem harmadszorra is magához hívott a természet egy kis guggolásra, ezért egy kis megálljt kellett parancsolnom, és el kellett kérnem magam a csapattól, hogy egy bokor mögött őrületesen megkönnyebbüljek. De tudtam, hogy már hazafelé tartunk, és már túl vagyunk a nehezén és innen már túl fogom élni. Sőt, egy szakaszon emlékszem, hogy még élveztem is a túrát. Ezen meglepődtem, mert reggel nagyon nem úgy festettem, mint aki ezen a napon még élvezni tud bármiféle sétát, akárhol is legyen az. Mert közben azért azt is meg kell említenünk, hogy maga a természet, a nem állati részével is lenyűgözött minket. Amikor nem folyómeder mellett, vagy sűrű erdőben haladtunk akkor nyíltabb részeken, ahol gyönyörűen látszott egy-két nagyobb fa, és ez különösen jól festett ekkor hazafelé menet. Néha olyan helyeken nyomultunk át a dzsungelben, amelyek már-már a “hármaszöld” kategóriáját súrolták. Aki nem tudja, mit jelent ez, az megteheti tippjeit hozzászólásban! ;) Egy széles folyómedren vágtunk át épp, amikor Jack ismét nagyon izgatott lett, és súgva szaladt felénk, hogy „Rhinnooos, Rhinoos over there!”, majd ki is eszelte, hogy hogyan közelítsük meg őket. Sajnos idő előtt észrevettek minket, így már csak azt láthattuk közvetlen közelről, ahogy kimásznak a vízben, és eltűnnek nem messze tőlünk az erdőben. Ekkor Jack gyors visszavonulást parancsolt ránk, nekünk pedig vissza kellett térni a biztonságos folyómederbe.

Folytattuk az utunkat hazafelé, ám pár száz méterrel később az orrszarvúk ismét feltűntek, mégpedig most épp előttünk, a bokrok mögött. Ez először élmény volt, sasoltuk őket ágaskodva, de aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen az utunkat állják. És ekkor már rég túl voltunk az 5 órán, amire igérve volt a kilépésünk a parkból. Ekkor Jack előre lépett, és elkezdett „beszélgetni” az állatokkal. Tapsolt és furcsa hangokat adott, majd csodát láttunk, az orrszarvúak tényleg odébbálltak. (az erről készült videót a föld alatt sem találom, pedig már az összes SD kártyán kerestem…) Mi pedig szaladtunk, na nem előlük, hanem értük, hogy a közeli kilátótorony tetejéből még láthassuk, ahogy visszatérnek a vízhez. Mert ezt előre megjósolta és borítékolta Jack, hogy így lesz, és tényleg így is történt. Innen már csak három nehéz kilométer volt hazafelé, a legvégén egy patakon való átkeléssel. Nem volt se híd, se normális gázló, ezért mi gázoltunk a bokáig érő vízben. Én levettem a cipőm, hogy ne ázzon el, így viszont a mederben lévő kövek okoztak némi kellemetlenséget. Persze ezt is túléltem, és a túlparttól már csak tényleg egy kilométer volt. Otthon megkönnyebbültem rogytam össze, és dőltem ágynak. Reggel még nem hittem volna, hogy végig bírom ezt csinálni. Nem volt bennem keserűség, hogy miért sikerült ilyen szenvedősre nekem a parkban tett túra, inkább annak örültem, hogy egyáltalán ott lehettem és láthattam mindezt.

Fantasztikus élmény volt a Bardia Nemzeti Parkban tett 18km-es séta, és a leírása közben annyira beleéltem magam az egészbe, hogy a végére éppoly nagy fáradtság tört rám, mint akkor utána, úgyhogy most megyek is, jóéjszakát! Remélem élveztétek a mai mesét! :) Köszönjük Meline-nek és Jack-nek a szíves vendéglátást és a profi túravezetést a parkban!

Látogatás a Matenadaranban

A Matenadaran, és elötte az örmény ábécé megalkotója, valamint tanítványa

Az első napunkon Jerevánban bementünk a városba, Laci munkahelyére a Matenadaran-ba, ahol a világ legrégebbi kéziratait őrzik, archiválják, és állítanak ki néhányat közülük. Volt szerencsénk a kiállítást is meglesni és valóban nagyon érdekes volt, nekem leginkább a réges-régi világtérképek tetszettek, percekig el tudtam őket nézegetni. A „percekig” nálam már rengeteg időt jelent egy ilyen múzeumban. Laci kollégái nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal kaptunk egy-egy kávét, és le tudtunk ülni néhány órára internetezni, amíg egy áramszünet meg nem állította a routert. Laci az otthonról küldött csomagot is átadta nekünk, így boldog tulajdonosai lehettünk több kiló kolbásznak, csokoládénak és két hatalmas rúd téliszaláminak, na és persze a legfontosabbat nem hagyhatom ki, egy vadonás új, 8 órás akkumulátoridővel bíró, 1,2kg-os netbooknak. Indulás előtt úgy döntöttem, hogy nem veszünk új netbookot, mert jó lesz a régi, de Isztambulban szembesülnünk kellett vele, hogy mivel sok időt töltünk a net előtt, ezért az egy darab netbook egy szűk keresztmetszet, hiszen oly ritkán találtunk ingyenes internetet, és ilyenkor persze mind a ketten szívesen töltenénk az időt a net előtt, de ilyenkor az egyikünk mindig „üresben állt”, és általában nem nagyon tudta mivel elfoglalni magát, amíg a másik netezett. Az 1-2 órás aksiideje sem volt már túl jó a régi notinak, sokszor azért nem tudtam tovább naplót írni, mert lemerült a jószág. Egy szó mint száz, Isztambul után úgy döntöttünk, hogy beruházunk mégegy netbookra, kerül, amibe kerül. Szükségünk van rá, 21. századi, netfüggő hülyegyerekek vagyunk, számunkra a számítógép esszenciális eszköz, millió dologhoz szükséges: térképek letöltéséhez, tárolásához, útvonaltervek elkészítéséhez, fényképek és videók tárolásához, szerkesztéséhez, rendszerezéséhez, kommunikációhoz az otthoni családdal, barátokkal, vendéglátóinkkal… Már csak azért sem baj, ha kettő van belőle nálunk, mert így ha az egyik bekrepál, nem állunk ott kukán-bambán gép nélkül. Ja, és hogy miért otthonról hozattuk? Ragaszkodtam a magyar billentyűzethez. :) Miután megörvendtünk a csomagunknak, kimentünk a városba Lacival enni Jereván legjobb Shaurmájából egy nagyon jó kis gyorsbüfében. A shaurma olyasmi, mint a kebab, de nem teljesen az, mondjuk úgy, hogy „örmény kebab” – és valóban nagyon finom.

Délután hazamentünk Lacihoz ahonnan este átmentünk Vahagn-ékhoz ruhát mosni, mert náluk volt mosógép. Persze végül nem csak ruhamosás lett belőle, hanem gyakorlatilag vendégségbe mentünk, mert amíg zúgott a mosógép, a nappaliban terített asztalnál nagyot beszélgettünk és persze lakomáztunk. Nagyon-nagyon közvetlen és vendégszerető nép ez az örmény.

Laci otthona

Innentől inkább témák mintsem napok mentén írom le azt a 8 napot, amit Jerevánban töltöttünk, mert így sokkal célszerűbbnek látom. Kezdjük rögtön Lászlóval, akinél végül mind a 8 napot töltöttük. Laci egy nagyon szerény kis földszinti lakásban él Jereván északi részén. A lakótelep első látásra isten háta mögötti koszos panelnegyednek tűnt, de ahogy egyre több időt eltöltöttünk ott, úgy tűnt egyre inkább egy barátságos, kedves otthonos helynek, ahol nagyon közvetlenek és barátságosak az emberek, akik biztonságban és békében élnek egymás közt, egymással. És Laci lakásáról is kiderült, hogy valójában a legnagyobb az egész házban, mert az övé a régi kapusszoba, ahova egy kis fürdőszoba és mellette egy apró konyhasarok van beiktatva, és egy kisebb szoba is, de az összes többi lakás csupán akkora, mint az ő lakásában a kisszoba, mivel az épület régen egy kollégium volt. Lacinak van egy kutyája, Jack, aki egész éjjel ugat, és nem hagyja aludni a házat. Vagyis hogy pontosítsunk, Jack valójában nem Laci kutyája, hanem a ház kutyája, viszont mindig Laci ajtaja előtt tanyázik, így őt boldogítja a leginkább.

Laci lakását egy-két nap alatt igen belaktuk, amit ő szemlátomást egyáltalán nem bánt. Zita nagyon szépen kitakarított és rendbe rakott mindent, és a második nap a bringákra is úgy rápakoltunk, mintha csak a nappali szerves részét képeznék. El is döntöttük, hogy mielőtt elmegyünk, rábeszéljük és felregisztráljuk Lacit a couchsurfingre, hogy ha mi már nem leszünk itt, nehogy magányos legyen itt egyedül ebben a szép kis lakásban. Na nem mintha erre nagy esélye lenne, mert Lacit már fűvel fával össze próbálták itt hozni, és valóban találna is magának itt jóravaló örmény feleséget könnyedén, mivel az európai férfi itt unikumnak számít, mert állítólag az örmény férfiak nem bánnak túl jól a feleségükkel, ezért újabban sok nő inkább a szingliséget választja – vagy egy európai férjet, aki rendesen bánik vele. Laci viszont jelenleg „szerelmes az összes örmény nőbe”, és amíg ez az állapot nem múlik el, nem érzi, hogy meg tudna igazán állapodni valakinél. :)

Víz-víz, tiszta víz

Laci lakásában egyébként (mint Jereván számos kerületében) csak délelőtt, illetve este 6 és 10 között van víz. Ez nem olyan durva ám, mint elsőre hangzik, csak meg kell tanulni ezzel együtt élni. Például célszerű az elzuhanyozott vizet lavórokban és vedrekben megtartani, hogy aztán bármikor le tudjuk öblíteni velük a WC-t, akkor is, amikor a csapból nem folyik víz. Ez a korlátozás engem egyébként megint csak nagyon elgondolkodtatott, mennyire nagyon pazarlunk a vízzel, amikor és ahol bőven rendelkezésünkre áll. Miért ne használhatnánk mindig ezt a módszert, hiszen a zuhanyzáskor elhasznált víz nem mérhetően koszos és csak enyhén szappanos, tökéletes lenne még a WC leöblítéséhez is, ehelyett megy azonnal a csatornába. Csak mert így szoktuk meg, nem biztos, hogy így helyes. 7 milliárdan vagyunk a Földön, ahol az ivóvízkészlet véges és csak nagyon lassan megújuló, sokkal lassabban, mint ahogy fogyasztjuk azt(sokmilliárd liter számra feleslegesen), miközben valahol már most is nagy probléma az iható víz beszerzése. Valakitől egyszer azt a választ kaptam az olajcsúcs kapcsán kérdezve, hogy ne pörögjek az olajon, mert előbb lesz probléma a víz: 20 év múlva 1 liter víz ára sokkal drágább lesz, mint 1 liter benziné… Nem tudom, mi az igazság, de félő, hogy meg fogjuk látni.

Laci GO Jereván

Na, és akkor végül essen szó magáról Laciról is, mert nem ám egy hétköznapi figuránál hédereltünk 8 napot Jerevánban. Szamosújváron 13 évesen tudta meg egy véletlen folytán, hogy nagymamája örmény, és így ő is örmény származású. Az akkori Romániában nem volt jó kisebbségnek lenni, ezért nagymamája nem akarta terhelni őt a magyar mellett egy második, az örmény kisebbséggel. Laciban ezek után igencsak felébredt az örmény öntudat, a szamosújvári templom padlásán rálelt rengeteg nagyon régi és nagyon értékes örmény kéziratra, ezeket mind-mind befotózta, és a fotókat elhozta ide a nagy kézirattárba Jerevánba, a Matenadaranba. A szamosújvári temetőt is ő térképezte fel újra. Két éve pedig fogta magát, álmodott egy merészet, és vett egy repülőjegyet Jerevánba, mert mindig is érezte, mióta tudta, hogy örmény vér csörgedezik az ereiben, hogy itt a helye. Itt aztán nehezen talált állást, de otthonról mindig kapott biztatást, hogy még maradjon, és próbálkozzon, amíg csak tud, ne jöjjön haza, hanem ragadjon meg minden lehetőséget, amit csak tud. A taktika végül bejött, és nem is akárhol, hanem a híres Matenadaranban, a nagy kézirattárban kapott archiválói állást. A fizetése nagyon szerény, de ezzel máshol is így lenne Örményországban. Viszont nagyon szeret ott dolgozni, mert szereti, amit csinál és nagyon-nagyon jó társaságra lelt a munkahelyén. Mindenben segítették a kezdeti nehéz időkben, kísérték mindenhová, megmutatták neki a várost, és hogy hogyan megy itt az élet. Laci szorgalmasan tanulta az örményt, dalokat fordított le hallás és szótárazás után magyarra, és tanulta, tanulta, gyakorolta rengeteget az örményt, mígnem másfél év után már-már anyanyelvi szinten meg nem tanulta beszélni azt. Ennek mindenki a csodájára járt, mert az örmények egy nagyon nehéz nyelvnek tartják a nyelvüket (az is…), és senkit nem láttak még, aki megtanult volna ilyen hamar a nyelvükön. Lacinak mondjuk szerencséje volt olyan szempontból, hogy nem tudott oroszul, így rá volt kényszerülve, hogy minél előbb megtanuljon vagy oroszul, vagy örményül, hiszen ezt a két nyelvet beszélik itt Örményországban. Laci persze az örményt választotta, hiszen szíve álma az volt, hogy megtanulja az örmény nyelvet. És hogy egyszer itt éljen, Örményországban, Jerevánban. Laci nagy álma, és küldetése, mondhatni élete nagy célja, hogy megmentse azokat az örmény kéziratokat a szamosújvári templom padlásáról, és kiállítsa őket egy szamosújvári örmény múzeumban, vagy ha ez sehogy se jöhet össze, akkor legalább ide Jerevánba, a Matenadaranba megmentse őket. Ezek között vannak Narek-ok (Grigor Narekaci – Matyan voghbergutyun), bibliaszerű örmény írások, amelyeknek az örmények szerint gyógyerejük van. Megvan valahol, hogy melyik fejezet milyen testi, vagy lelki bajokra nyújt gyógyírt.

Szamosújvár latin neve egyébként Armenopolis, az erdélyi várost a 17. század végén 3000 odatelepült örmény család alapította, és 1723-ban itt épült a világ legnagyobb örmény-katolikus temploma. Laci nagymamája egy volt a szamosújvári örmények közül. Szóval Laci innen indult, és most itt tart, Jerevánban, egy fantasztikus városban, élete egyik álmát már valóra váltotta: beszéli az örményt, él Örményországban az örmények között, és teljes szívből kívánjuk neki, hogy így folytassa tovább, és végül sikerüljön elérnie a célját! Egyébként Lacit sok örmény emiatt teljesen örültnek és szinte bolondnak nézi, mert Örményország manapság nem arról híres, hogy könnyű lenne itt boldogulni, ennek ellenére Laci, mint „diaszpórás” örmény, visszatelepült Örményországba, ahol szemlátomást nagyon boldog és jól érzi magát. Abban az Örményországban, amit egyes felmérések szerint naponta 500 örmény hagy el repülővel, hogy szerencsét próbáljon, javarészük Moszkvában. Ebből is látszik, hogy a boldogság mennyire nem pénz vagy hatalom kérdése, hanem felfogásé és gondolkodásmódé.

Nagyon örültünk, hogy 8 napig együtt lehettünk vele, és megosztotta velünk lakását, történeteit, és életét. Ezalatt az idő alatt úgy éreztük, hogy Laci éppúgy élvezi a társaságunkat, mint mi az övét, ezért 1-2 nap után már nem is erőltettük tovább az „elköltözést végleges helyre”, hiszen már nagyon otthon éreztük magunkat Lacinál, és talán még rosszul is esett volna neki, ha valahová máshová, másvalakihez költözünk a városban, ezért ez már eszünkbe se jutott. Kalandos és rendkívül izgalmas életéről éjszakákon át mesélt, és még én is tudnék oldalakon keresztül, de nem akarom Laci életét tovább teríteni itt, csak egy olyan érdekes és értékes ember életét szerettem volna bemutatni itt kicsit, akivel – nagy örömünkre – összehozott minket ez az út.