Naranjitoban töltött nagyszerű este után bringára pattantunk, és ekkor jöttünk rá, hogy tegnap este a szálláskeresésben az egész falut keresztbe-kasul körbekerültük, holott a hídtól alig pár száz méterre volt a ház, ahol végül megszálltunk. De sebaj, legalább láttuk a falut és a helyiek is mind nevetgélhettek egy jót rajtunk. :)

Ha ezt előre tudjuk, hogy ilyen közel vagyunk a hídhoz… :)

Érdekes, hogy csak a hátulját díszítik így. Az oldalát miért nem?

Úgy szeretem ezeket a földrétegeket nézni. Egyszer Árpi viccesen megjegyezte, hogy nem teológiát, hanem geológiát kellett volna tanulnom. Tudjátok, mi a különbség? …Ég és föld! ;)

Mintegy élő megtestesülése a táblán látottaknak, nem gondoljátok? :)

Kedvességből készített reggeli három liter narancslével

Egy falucskába értünk nem sokkal később, ahol a második reggelinket fogyasztottuk el. Ez úgy nézett ki, hogy egy család házához tartozó nagyobb szoba a bolt, és valószínű egy étkező is egyben, mert voltak székek, asztalok. Csak étel nem volt még, elképzelhető, hogy csak ebédet szolgálnak fel. Mi pedig megkértük őket, hogy ha lehet, üssenek össze nekünk valamit, mert nagyon éhesek vagyunk. Vettünk tőlük a boltrészből 6 tojást, és azt készítették el rántottának. Ez annyira egyszerű és annyira életre való dolog … nem tudom otthon, Európában ha besétálnék egy falusi boltba (azért falusiba, mert azért városokban itt is másképp megy), hogy legyenek kedvesek és adjanak valamit enni, persze kifizetve a hozzávalókat, vajon mit szólnának? Szép és jó dolog a tiszta, rendezett, (többségében azért érthető és követhető) szabályok mentén élt élet, de ez az életrevalóság (mert jobb szót nem tudok rá) nagyon tetszik itt. Hosszabb távon ugyan nem élnék itt, sem Ázsiában, ezek a helyek csodásak rövid távon és úgy, hogy látogatóban vagyok itt, de azért hétköznapi életre berendezkedve már túl zajos, túl követhetetlen, kiszámíthatatlan. De mégis, ez, hogy ott a néni a bolban, van tojás, van konyha, ők is épp reggeliztek – mibe kerül összeütni egy rántottát két éhes embernek? Semmibe. Ez az egyszerű, józan ésszel felfogható életrevalóság hiányozni fog. Vagy rosszul látom?

Jó lédús volt. Az otthoni bolti narancs is ilyen?

A sok narancsból vagy két-három kancsónyi lé jött össze – folyamatosan le kellett inni a kancsóból, hogy végül mind beleférjen. Béka nőtt a hasunkba, annyi narancslevet megittunk.

Egy aprócska vízesés. Lehet valami ebben az endorfin dologban, mert amikor készült ez a kép, sokkal szebbnek és tyűdekirálynak láttam, most így utólag már kevésbé tetszik. De azért szép! :)

“Lassan. Rossz útburkolat.” Csak hogy készítsük a lelkünket a zötyögésre.

WC szünet – kis bogár, aranyos csíkokkal

És egy pillangó. Gyönyörű, nem? Azok a pöttyök nagyon szuperek rajta.

Erősen felhős az ég.

Bár felhős az ég, kiterítik a kávét száradni. Vagy nem foglalkoznak az időjárással – vagy ez a legtutibb időjárásjelző számunkra az esőre vonatkozólag.

Esőben a kis piacon

…és – nem jött be. Épp egy falucska mellett haladtunk el, amikor elkezdett szitálni az eső. Előre nézve a sűrű ködös-felhős égre azonnal lekanyarodtam egy étterem tetője alá. Árpi is egyetértett, jó volt megállni, ittunk is egy kávét, ha már ide betolakodtunk a biciklikkel együtt. A helyi gyerekek azonnal odagyűltek körénk és nézni kezdték a bicikliket, kérdeztek pár dolgot. Ejh, azok az előítéletek, hogy még mindig nem tudtam levetkőzni őket!! Kicsit kopottas, suhancos kinézetük volt a gyerekeknek, megjegyeztem Árpinak, hogy csukja be a kistáska zsebét és figyelje ő is a bicikliket, “mert ki tudja…” Erre az egyik gyerek megkínált minket almával. Az, akire azt hittem, talán “kihasználja az alkalmat”, ő adott nekünk ajándékot. Szégyenlem magam! Másról rosszat feltételezni, ítéletet alkotni nem szabad! Persze, ez nem azt jelenti, hogy naivan megyünk bele a nagyvilágba, és nem figyelünk oda a cuccainkra vagy ilyesmi, de ítélkezni ítélkezzen az, aki felhatalmazva van erre.

A szomszéd tetős épület a heti/napi piacnak ad otthont. Épp ment a nagy vásár, készítettünk pár képet.

Csirke, a bot végére még egy főtt krumpli szemet is szúrnak, az a köret. A bal felső sarokban a csirkeláb megvan?

Még szuper-gyógykrémes masszázs is kapható. :)

életkép

Egy kerék-ékkel meg kövekkel játszó kisfiú.

Ez pedig a diszkóként is funkcionáló nagyon pofás kis étterem, ahova az eső elől behúzódtunk.

Ne panaszkodjon senki, ha rozoga vagy nem túl modern játszótere van a környéknek. Legalább van.

Nagy okosan mestert vágunk

Szerencsére hamar elállt az eső, folytathattuk az utunkat. Ezt a bunkert csak így az út mellett láttuk. Érdekes volt a gépfegyver felfestés… bocsánat, hogy nincs megvágva, elfelejtettük.

Kit vagy mit és kitől vagy mitől és miért védenek?

Az út – a rendes út szép nagy kanyarokban megy egy nagy kört hegynek fölfelé. Látjátok azt a kis utacskát, ami a kanyargós út két végé összeköti? Na azt próbáltuk ki. (Megyjegyzés: nem a képernyő karcos, hanem a gagyi képernyővédő fólia.)

Amiről mi naivan azt hittük, hogy lapos lesz, mert a folyót követi. Hahaha… Nem csoda, hogy lezárták. Vajon végig fogunk tudni menni rajta? Vagy szakadékba omlik az út és vissza kell fordulni?

Azért később járhatóbb lett. Ezzel legalább egy órát spóroltunk! Nagyon nagy volt az öröm, mikor tényleg sikerült végigmenni ezen az úton. Amikor láttunk már motorosokat meg mototaxikat is itt járni, megnyugodtunk.

Visszaértünk a főútra. Hogy kanyarog! :)

Helyi étterem reklámja. Vicces, hogy a “t” betűt fordítva írták.

Elképesztő ez a völgy.

Tomboló folyó és a kakasos képrejtvény megoldása

Na szóval akkor mi is ez? Sosem találnátok ki… Politikai választási falfestmény. Az XY párt a kakast választotta, mint szimbólum, ez és minden más párt szimbóluma fel van festve az adott hirdetéshez, valószínű az egyszerűbb információfeldolgozás/írástudatlanság miatt. Az áthúzás azért van, hogy mutassák: ide kell tenni az X-et! Mindenféle pártképecskét láttunk már: csöpögő vízcsap, kalap, ásó, macskafej, hegyek folyóval…

Egy pöppet meg van áradva a folyó.

Őrület, micsoda ereje van… Aki ebbe beleesik, az halott… Többször megálltam és tisztelettel vegyes csodálattal elméláztam a természet erején.

Várakozó emberek a híd túloldalán.

Ezen a patakon följebb fürödni is lehet. Épp egy kisebb csoport helyi turista jött vissza a fürdésből. A férfi a lovakkal pedig valószínű csak itt lakik valahol föntebb.

Puff- volt két sáv, nincs két sáv.

Ez a kis csermely is jó nagy folyóvá duzzadhatott, hogy így áttörte a betonfalat.

…

Késői ebéd Pedro Ruiz városka elejénél – hihetetlen finom volt. Megint esik és nagyon tele volt már a hócipőnk a nyálkás idővel.

Azt a hatalmas húsdarabot figyeljétek. Sültkrumpli spagettivel és salátával. Mindez összesen 3, azaz három solért, vagyis nem több, mint 270 forintért. Ez a tény, és az étel finomsága és sokasága annyira megtetszett Árpinak, hogy ő két tányérral is evett, igaz a második tányér második felét végül elraktuk későbre.

Nem messze innen van egy híres vízesés, ami szerintük a 3. legnagyobb, az internet szerint az 5. De akárhonnan nézzük, nagy és érdemes megnézni. Ez egy fél-egy napos túra, vagy csak 1-2 órás kiruccanás, attól függően, honnan és melyik részére szeretnénk eljutni a vízesésnek, milyen közelről szeretnénk megnézni. Eleinte mi sem tudtuk, mit is szeretnénk igazán, csak az volt biztos, hogy szeretnénk megnézni a vízesést. Viszont már későre járt, és ha tovább megyünk (na meg hová is megyünk, melyik faluból szeretnénk túrázni?), nem biztos, hogy lesz szállás vagy sokkal drágább lesz, vagy sok szintet kell feltekerni hozzá, így itt kerestünk az éjszakára helyet. Begurultunk egy csöndesebb utcába, ahol 2-3 hospedaje is volt egymás mellett. Én az egyiket, Árpi a másikat nézte meg.

Amikor ezt megláttam, csak nevetni tudtam. PONT ez kell egy hosszú és fárasztó nap után egy kerékpáros utazónak! :D Na és persze, hogy a végén itt szálltunk meg… :)

A szemközti hospedaje tulajdonosa és unokája. “Nézd, fotóznak!” :)

50 kili 5 óra alatt. Fárasztó volt…

A harmadik/ötödik legnagyobb vízesés és a szemétkezelés dilemmái

Reggeli: rizs, tojás, yuca, kenyér.

Jézus

Ezt Árpi szúrta ki, egy tradícionális stílusban épített ház.

A cikk-cakk minta chachapoyas kultúra sajátja. Nem tudják a kutatók, pontosan mit jelent, csak sejtik, hogy minél több vonal van egy mintán belül, annál rangosabb személy lakja a házat.

Valakinek van tippje, hogy ez mi lehet?

Na most akkor döntsük el, kérem… Vagy ez olyan iskolás feladat féle, hogy ceruzával rajzold át, amelyik a valóságnak megfelel?

Ott fönt, egy másik vízesés.

És zoomolva közelebbről.

Mit gondoltok, mit csinál itt ez a platós mototaxi?

:(

Van nálam egy spanyol-angol nyelvű újságcikk, ami szépen leírja, mi történik a rosszul kezelt szeméttel, konkrétan azokkal, amelyek végül (a folyók útján) az óceánok vizében végzik.

Képekkel is illusztrálja, mi lesz a szemét sorsa, itt egy delfin szájára van áttetsző kerek műanyaggyűrű szorulva.

Ez egy nagyon hosszú és szerteágazó téma. A lényeg kb ennyi: Ne égesd el! Ne dobd folyóba! Ne ásd el! Mit csinálj? Szorgalmazd a közösségeden belül az újrahasznosítást. Ami megint félig meddig jó csak, mert ahhoz is rengeteg energia kell, hogy a hulladékból újrahasznosított műanyag legyen, miközben minden egyes nap a gyárak a világ több pontján ontják magukból tonnaszámra az újonnan gyártott műanyagot. Na de egy másik bökkenő! Nem Németországban vagyunk, de még csak nem is Európában. Mit csináljanak ezek a szerencsétlenek, ahol nemhogy a nyugati kultúra szemetét kezelő környezettudatos gondolkodás nincs (mert hogyan lenne), hiszen amit most nylon zacskóba tesznek azt nem is oly rég még banánlevélbe-fonott kosárba-állatbőrbe-nem tudom mibe tették. Azt meg el lehet dobni. A műanyagot meg nem kéne. De ezt nem tudják. Akkor mit lehet csinálni? NEM SZABAD MEGVENNI. Ha nem veszem meg, akkor nincs szemét, igaz? Ennyire egyszerű – lenne. Csakhogy itt még az üveges üdítőbe is szívószálat tesznek és két almához is zacskót adnak. És néznek rám bután, amikor szólok, hogy ne adjanak. Ezt próbáltuk átadni a fickónak, aki remélem megértett belőle valamit. Vagy nem. Ez egy nehéz és szomorú téma. Egyébként nem mérgesen kommunikáltunk vele, a magunk kis egyszerű spanyoljával elmondtuk neki, hogy ez nem csak az ő problémája, hanem egy komplex dolog, de ő is tehet ellene. Például megmutattuk neki a mi műanyagpalackjainkat, és elmondtuk, hogy ez a nagyon kopott, ez Mexikó óta, több mint fél éve nálunk van, ez a másik Costa Rica óta, stb…

“A szemétnek megvan a maga helye” – vannak ilyen figyelmeztető táblák, de hát milyen hatással, azt sajnos mi nem tudjuk. Legalább valami kezdeményezés van. Más táblákat is láttunk: “A víz élet, ne szennyezd.” – “A fák tisztítják a levegőt, ne vágd ki.” stb.

Benzinkút

Vályogtégla: egyszerű, bárki el tudja készíteni helyben, tehát nem kell hozzá környezetterhelő szállítás és a családot sem veri évekre béklyóba a bankból felvett hitel.

.

Olyan kis hetykén állt ez a piroskendős kutya, mintha tudná magáról, hogy milyen mokány, rátermett kis teremtmény.

Egy kézzel festett térkép a vízesés környékéről. Mi végül lentről közelítettük meg.

Mototaxival mentünk fel a gyalogösvény kezdetéig. Cocahuaico városka egy kis útszéli éttermében hagytuk a táskáinkat meg a bicikliket (a főbb értékeket persze vittük magunkkal). Árpi viccesen azt a címet adta ennek a képnek: “A pillanat, amikor utoljára láttuk a táskáinkat.” :) Erről persze szó sincs, mindent rendben megőrzött nekünk az éttermes néni.

Errefelé Szűz Mária meg a telt keblű néni békésen megférnek egymás mellett a naptároldalakon.

Cocachimba városka, ahova a mototaxival felvitettük magunkat, hogy időt nyerjünk. Háttérben már ott a vízesés.

Egy látogatóközpontig vitt minket a taxi, ahol egy kisebb összeg befizetése után vághatunk neki a túrának, amire a néni azt mondta, 2 óra. Azt már tudjuk, hogy a helyiek szupermenek, és ami nekik 2 óra, az nekünk 4-5. Meg aztán végül úgy döntöttünk, hogy inkább arra használjuk fel az időt, hogy elbiciklizünk Tingo Viejoba. Meg valahogy úgy érzetük, ez csak egy vízesés, távolról is nagyon szép, csak azért, hogy odasétáljunk a közelébe, nem “pazarolunk” el 3-4-5 órát.

Csak zoommal – de nekünk így is jó.

Cocachimbai óvoda/iskola. Nem értem, hogy mi ez a mánia a magánhangzókkal, de nem ez az első eset, hogy felfestve, könyvön, vagy pl. gyerekszéken látom az a-e-i-o-u betűket. Látszólag nincs oka, hogy miért ez, és miért nem a-b-c-d-e.

Visszafelé sétáltunk. Részben azért, mert elment a mototaxis abban a hitben, hogy mi most túrázni fogunk, és legalább egy órán belül nem térünk vissza. Ezt az egy órát még mi mondtuk neki már ekkor éreztük, hogy sok időt itt nem fogunk tölteni, de még nem döntöttük el, hogy pontosan mennyit. Mindegy is, a lefelé vezető út is csodaszép volt.

.

Tetszenek azok a vörös bokrok.

Mindenki eldöntheti magának. Szó szerint. :D

Hát akkor essünk neki – Tingo, jövünk! Micsoda nap! És még az is megtörténik, ami ezelőtt soha.

Olyan szép volt ez a délután!

Érdekes és szép ahogy a növényzet kis foltokban gyökeret ver a szikla repedéseiben. Ami látszólag élhetetlen, mégis élettel teli.

Gyönyörű sziklafaka között és a zúgó folyó mellett haladt az út.

Ott szemközt, az a napsütötte hegyoldal.

Juhúúúúú! Az angol ezt úgy mondja: “high on life”.

.

Talán az egyik legszebb.

Aztán a nap is elment néha, amit kicsit sajnáltunk.

Az “Arcképcsarnok” vagy “Sziklaarcok” “Őseink arcai” ilyesmi neveket adtunk ennek a helynek. Ha jól megnézitek, tényleg néznek le ránk a morcos ősi szikla arcok.

Ha nincs az a beton-perem, elönti a víz az utat.

Na ez jó. “A Fájdalmas Szűzanya üdvözletével. Angyalok vigyázzanak önre Peru útjain. Elővigyázatosan vezessen, a családja hazavárja!”

“Visszük dísznek a Géza kertjébe!”

Kis vízesés, pofás hegyoldal.

Mondtam már, ugye, hogy szeretem a rétegeket a sziklákban? :)

Kár, hogy ez még nem Tingo városa.

Gyakorlatilag a következő az utolsó kép erről a napról, ugyanis ránksötétedett, így sajnos az utolsó kilométereket már kukksötétben kellett megtenni – amit a táj miatt sajnáltunk. Épp öltözködni álltunk meg, amikor megállt mellettünk egy autó, és olyan történt, ami még soha azelőtt. Először is megkérdezte, honnan valósiak vagyunk? Ez még rendben is, ezt mindenki megkérdi. De aztán mondta, hogy lehet-e egy fotót (hát persze), csakhogy most ő nyújtotta ki a telefonját Árpinak, hogy Árpi csináljon róla egy képet, amint az autóban feszít. “Na ilyen sem volt még” – mormogta Árpi a bajsza alatt, miközben a büszke autóst fotózta, ugyanis az az eddig megszokott szabvány, hogy mindenki minket akar fotózni, mármint nem minket, hanem a bicikliket, csak hát mi is rákerülünk a képre.

“Lőnél rólam egyet, köszi!”

Eztuán a (számunkra vicces) szitu után igyekeztünk amennyire csak tudtunk, hogy letekerjük a maradék pár kilométert. Nagyon hosszúnak tűnt a sötétben, ráadásul pár kutya is most gondolta, hogy megdolgozzon a vacsorájáért, és hosszan ugatva üldöztek minket. De csak odaértünk, és egy kedves helyi irányított is minket a legabszurdabb vagy legmókásabb hotelbe, kinek hogy tetszik. De erről majd a következő bejegyzésben.

Reggel összekapartuk magunkat, hogy reggel 6-ra be tudjunk még köszönni Miguelnek a másik háznál. Persze még akkor ébredezett a város, meg a családban is mindenki. Végül valahogy 7-fél 8 magasságában sikerült elkészülni, átgurultunk az El Ciclista nevű másik házhoz és Miguellel meg a családdal beszélgettünk egy kicsit, készítettünk pár képet, írtunk a vendégkönyvbe meg ilyenek.

A bolt előtt a családdal

Árpi úgy emlékszik, hogy ezt a Lorenzót már sokan emlegették nekünk (nekem nem ugrik be), de említésre méltó, hogy ’97 óta úton van, 140.000 km-el a háta mögött. Ez már döfi!

Ezt is meg kell említsem, mielőtt tovább fonnám a történet fonalát. Én a nyitott hűtőktől, Árpi meg a torzított photoshoppolt képektől kap agygörcsöt. A vak is látja, hogy mennyire béna a plakát készítője. A fotós okosan használt panoráma funkciót, erre a plakát készítője (talán ugyanaz a személy) nem megvágta a képet, hogy ne 1/3 beton 1/3 iskolaépület legyen a képen, hanem összenyomta a képet és szegény gyerekek mind tök kövérek lettek, csak hogy elférhessen a kép a többi között. Nagyon “profi”… De tényleg… az épületet még megértem, hiszen az iskolához kötődik, de mi a szösznek az a tengernyi sok beton? Vagy: épp friss beruházás volt a szülők pénzén a parkoló építése, és az igazgató kikötötte, hogy annak is jól kell látszania az idei csoportképeken.

Reggeli fények… Milyen békés még most a város! Na mi nem leszünk mindjárt ilyen békések.

Egy fontos dolgot elfelejtettünk az itt töltött idő alatt: pénzt felvenni az ATM-ből. Illetve tegnap este eszünkbe jutott, de nem akartunk sötétedés után sok pénzzel a zsebünkben lófrálni. Szóval búcsúzáskor Miguel mondta, hogy elkísér minket a város határáig biciklivel, mi pedig kértük, hogy útközben vezessen minket oda egy ATM-hez, ígérjük, gyorsak leszünk. :) Na mi olyan villámgyorsak akartunk lenni, hogy egyszerre ketten lábatlankodunk a pénzfelvétellel, míg ő és a lánya kint őrizték a bicikliket. Már sétáltunk ki a felvett pénzzel, amikor kérdem Árpit, hogy hol van a kártya? Eltenném a helyére. “Nálam nincs.” Na, ne hülyéskedjünk, “akkor hol van?” A nagy zavarban, hogy ketten nyomogattuk a masinát én azt hittem, Árpi vette el a kártyát, ő pedig azt hitte, hogy én. Szaladtunk vissza a géphez, kártya nuku… ÁÁááááááágárrrrrrrrrrrrr!!!

Ezek a helyi díszek… :)

“Na akkor hol van?” Erre besétál egy másik páros, akik most konstatálták, hogy csak 9-kor nyit a bank, és szomorú képpel épp el akartak sétálni, amikor odaérkeztek, hogy “a ti kártyátokat is elnyelte a gép?” Na REMEK! Máris bevízionáltuk magunk elé, hogy 9-kor kinyit a bank, sorbanállunk, elmondjuk mi a baj, majd kihívják a szerelőt, aki majd hétfőn jön csak ki (ma szombat van), közben hivatalos pecsételt postai úton küldött levelet kérnek a banktól 5 példányban, hogy tényleg a miénk a kártya… Most akkor hagyjuk veszni a kártyát? Ezért keltünk fel hajnalban (hogy a meleg előtt elinduljunk), most akkor itt kell vesztegelni még két vagy ki tudja hány napot? … Árpi teljesen kiborult, nekem sikerült felvennem a helyiek által alkalmazott “bamba mosoly” technológiát, ami azt jelenti, hogy csak ülök és nézek (mosolyogva) miközben akármilyen katasztrófa is kitörhet: leéghet a ház, összedőlhet a világ, én csak mosolygok, hogy majd minden úgyis lesz valahogy, minek idegeskedni is a tetejébe? Persze a percek nagyon lassan teltek, alig akart 9 óra lenni. Beálltam a bejárat elé, hogy mi legyünk a legelsők, akik sorra kerülnek. Jól is tettem, kb 20 perccel a nyitás előtt már termetes sor állt mögöttem. Mikor végre kinyitott a bank, odahívtam Árpit, hiszen az a kártya az ő nevén van, úgy a hitelesebb, ha ő beszél, az útlevelével, kp-felvételi bizonylattal. A speciális sorszámkiadó gép miatt (vagy bankkártyára vagy személyigazolványra ad számot) a biztonság őr viszont mindenkit Árpi elé engedett… hát ezért álltam sorba? Mindegy volt, így is hamar odahívták Árpit az egyik pulthoz, és képzeljétek, el sem hittük, alig fél órán belül eredmény is született! A körömcipős 20 éves fiatal hölgy mobiltelefonba csimpaszkodva szedte szét az ATM-et, miközben a vonal túlvégén a tapasztalt kollégája segítette ki őt tanácsokkal, hogy mit is kell csinálni. Azért egy pillanatra megrendültünk, amikor a számítógépbe beütött valami speckó kódot, és beírt egy parancssort, mire kiírta a gép, hogy “elnyelt kártyák száma: 0″. Persze alig 5 perccel később valami belső rekeszből kiszedett valami 10 bankkártyát – köztük a miénket is.

Suhanás a városhatárig – az országútis kolléga Miguel egy barátja

Már itt is láttunk főzött szörpöt áruló férfit. Valami nagyon furcsa zselés anyag lesz az eredmény

Inka kóla. Borzasztó íze van.

Bye bye Jaen!

Ebédszünetnél kaptuk lencsevégre a leleményes árusokat: emeletes buszra nem engedik fel őket, viszont a buszon az ablak nyitható, így egy nagy seprűnyél végére ráhúznak egy félbevágott pet-palackot, és abba, mint egy kis kosárkába állítják bele az eladó holmit, üdítőt, mogyorót, zacskó gyümölcsöt… A pénzt gondolom a palackba dobja bele a vásárló, és bizonyára illdomos pontos összeget tenni, mert a visszajáró ki tudja, időben megérkezik-e?

Perui érmék. A 2-es érmény két Nazca madár van, azok vagyunk mi. A biciklijeink márjáka Nazca. :)

Beálltam egy fotóra az egyik mototaxi mellé.

Bamm, na tessék! Amazonas vidékén tekerünk! :))

Peru – a Panamerican Highway

“Siempre viva” – “Mindig élni” :))

És amikor nekem felkerült a lemoshatatlan vigyor az arcomra… Hihetetlen tájon mentünk keresztül, egyszerűen nagyon szép volt!

Nem tudom, milyen szteroidokkal pumpálják tele itt a növényeket. Kb 8 kg, és ez itt kicsinek számít!

… :))))

Az út mindenkié

Tetszik az a kibukkanó szikla

Egy kis hullámvasút

.

Ez elég nagyképűen hangzik, hogy egy városka az Amazonas szívének hívja önmagát – de hát ők tudják

Újra összefutunk Hernánnal és tovább gurulunk a szép tájban

Második ebéd – vagy uzsonna, ha úgy tetszik. Ők hihetetlen kedvesek voltak, az anyukáé az étkező, a gyerekek kisegítenek. Kedvesen, illedelmesen kérdezgettek az országunkról meg rólunk, mi is kérdezgettünk róluk, olyan jól esik az ilyen fajta kedves beszélgetés.

“Te mindenhol ott vagy?” ezzel üdvözöltük meg egy nagy mosollyal Hernánt, akivel újból összefutottunk.

Piroslámpás bemutató…

…hogy legyen miből fizetni a szállást meg a vacsorát. Csuda egy fazon, tetszik nekünk, ahogy meg és csinálja, bár mi magunk nem kezdenénk úgy, ahogy ő.

A vízpumpálós barátok. A városban itt sincs víz mindenhol, a buszállomásra kellett menni vizet szerezni. Rettentő nagy érdeklődéssel nézték végig, ahogy lepumpálok pár liter vizet, majd nagy “óóóó” meg “áááá” meg “nahát!!” felkiáltásokkal jutalmazták, amikor megmutattam nekik, hogyan is néz ki belülről a vízszűrő. Szeretem, amikor őszintén tudnak ámulni és örülni az emberek.:)

A fenséges és királyi oroszlán

“Nincs más hátra, mint előre.” Vagy mi mást írhatnék ehhez a képhez? :)

:)

Minden kanyar után jött valami nagyon szép

…amikor jó lenne autópilótával utazni, hogy én csak a tájat nézhessem. :D

Árpi kedvenc képe – ez lett a “szupermodelles”.

Három keréken guruló csábítás

És ott esik az eső…

:)

A narancstalan Narancsocska, ahol mégis van narancs – belegurulunk a giccsbe

Erre már Árpi is azt mondta, hogy na most már ez tényleg giccses. :)

Örülök, hogy nem rontotta el a napját a reggeli banki hajcihő.

Pálmafák, aranyban úszó táj, szivárvány… már csak a photoshopolt piros ferrári meg a koalamacik hiányoznak hattyúkkal a háttérben.

Megérkeztünk Naranjito-ba, ami “narancsocskát”, vagy “kis narancsot” jelent. Épp szállás után kérdezősködünk.

Ide irányítottak minket hozzájuk. Nagyon kedves hívő páros, gyermekeik is velük élnek.

Árpi beszélgetett a helyiekkel, míg én szállás ügyben elvoltam. Egy férfi mondta neki viccesen, hogy micsoda dolog, hogy narancsnak hívják ezt a helyet, de itt nincs narancs egy darab se. Közben én elsétáltam az előbbi képen látható pároshoz, akit a kórházi dolgozók ajánlottak. Ők hihetetlen kedvességgel fogadtak, majd mutattak egy szobát. Közben a helyi gyereksereg is odacsődült, illetve a rokonság is előkerült, mindenki tudni akart rólunk valamit, vagy készíteni egy fényképet velünk, vagy csak a biciklikről. A szomszéd háznál lakó egyik fiuk meghívott minket vacsorára, illetve kaptam ajándékba finom hideg mézédes papaját. Hjaj, de finom volt! Árpi nekem adta az ő adagját (mert nem szereti), viszont ezt észrevették és kérdezték, hogy akkor kér-e mást? Mert hogy van narancs. (Na akkor mégis van, nem marad szégyenben a falu a nevével.) Kaptunk vagy 3 kiló narancsot, próbáltuk visszaadni legalább a felét (hogy eszünk meg ennyit?), de hajthatatlanok voltak, egyre csak pakolgatták a már teli lévő karjainkba az újabb és újabb darab narancsot. Mi meg egymásra néztünk Árpival, hogy ma narancs lesz vacsorára, csak aztán ez sem jött össze, merthogy a meghívás ugye – sebaj, majd kicsavarjuk narancslének.

Röplabda pálya a szárítókötéllel

Nagyon élvezték, hogy történik valami igazán izgalmas a faluban

Fürdés után átmentünk vendégeskedni Celsoék házához. Itt a gyerekek különböző műsorszámokkal szórakoztattak minket meg magukat – itt éppen golyózunk.

Volt labdapörgető bajnok is

Na és kérem, itt kezdődik az élet: az egyik gyerek, egy fiú(!) egyszer csak felkiáltott: “Táncoljunk!!” És már ugrott is a zenelejátszóhoz, és tette be a salsát, majd olyan csípőmozgást levágott, hogy mi Árpival csak pislogtunk. Valószínű ő a táncoslábú a csapatban, a többiek nem nyomták olyan jól, de valahogy ez az egész olyan nagyon hihetetlen és annyira latinos volt, hogy mi csak lestünk. Otthon táncolnak a 7-10 éves gyerekek, amikor összejönnek játszani? :) Végül engem is berángattak. Ami szomorú volt számomra, hogy sokan a felnőttek közül kint álltak a sötétben és csak bámultak befelé vagy videóztak a mobiljukkal. Amikor kimentem, hogy behívjam őket is, akkor gyorsan elszaladtak. Mégis mitől féltek, vagy miért voltak ilyen szégyenlősek?

A gyerekek a spanyol ábécét is felmondták nekünk:

Aztán jött a tánc is. :)

Ez az imádkozó sáska a falon üldögélt. A gyerekektől megtudtuk: sapnyolul mantis religiosa

Balról jobbra: Katerin, Rosalia, D’Alessandro és Celso – a házaspár két gyermekével, ők láttak minket vendégül vacsorára

Na ez a bringa nem fog defektet kapni! :)

Ezen az estén még a koka-növénnyel is megismerkedtünk, ez Celsoék kertjében áll.

Ez pedig a koka levél, hatása állítólag hasonló a kávéhoz: ébren tart. A szárított levelet veszik szájba és sokáig rágogatják, állítólag pár csepp citromlével gyorsítható a hatás. Ettől nem lehet úgy “elszállni”, mint a kokaintól, bár biztos be lehet tőle csiccsenteni, ha jó sokat megrág az ember egy nap.

Matracaink meg a gitár – itt aludtunk, teljesen ingyen, nem fogadtak el fizetséget a szobáért, sem az ételért.

Reggel Árpi és Celso kisétáltak megnézni a telket.

Egy kis tavacskájuk is van, ennek a vizét szűrtem meg én addig, amíg Árpiék beszélgettek.

És íme, a koka-tea, mi ebben a formában élvezzük a koka-növény levelét.

Kipróbáltuk ugyan szájban rágva is, de nem ízlett. Így sokkal finomabb, ráadásul a rendetlenkedő gyomromat is rendbe tette. Jó a hasmenésre.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/amikor-nagyon-rosszul-kezdodik-de-megis-jo-lesz/feed/ 3 http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/hasmeneses-szep-ejszaka-es-a-csokis-ember-erkezesunk-lojaba/ http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/hasmeneses-szep-ejszaka-es-a-csokis-ember-erkezesunk-lojaba/#comments Wed, 20 May 2015 06:00:37 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=31006

A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.

Itt kellett föltolni, hogy az ígért szálláshelyre eljuthassunk. Furfangosabbak vagyunk mi, mint gondolnátok: csak én mentem fel gyalog, Árpi lent várakozott a biciklikkel. Mert ha mégsincs/nem létezik/soha nem is volt szállás, akkor minek toljuk fel magunkat fölöslegesen? ;)

Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?

Játszótér. Itt még este 7-8-kor is (kukk sötétben) játszottak gyerekek.

Nem tudom, felétek hogyan néz ki egy internetkávézó, de nem hiszem, hogy nagymama konyhaszekrénye meg étterem pultja van a szoba túloldalán.

Az éjszaka sajnos eseménydúsan telt. Egyrészt amikor hazajöttek a munkások, mind nekiállt hangosan TV-t nézni, és nem az értelmes műsorokat, hanem amelyekben sok a vinnyogás meg hangefekt. (Még 2-3 szoba volt, hasonló funérlap falakkal mellettünk-körülöttünk.) Szerencsére olyan 11 óra magasságában elcsendesedett mindenki, csak ugye mi szerettünk volna már olyan 8-óra körül aldunk, mert még sötétben, hajnalhasadásra szeretnénk felkelni. De ez mindegy is volt nekem, mert én nem csak a TV miatt maradtam ébren. Olyan, de olyan cifra jött rám, hogy félóránként szaladgáltam a WC-re. Elemi erőve tört ki belőlem minden, ilyen hirtelen kezdődő hasmenésem szerintem Ázsia óta nem volt. Árpi azért jól tudott aludni, azt hiszem. Aggódott is értem, mi lesz velem holnap, hogyan fogok tudni tekerni, de megnyugtattam, hogy nem lesz gond, máskor is volt már ilyen, sokkal zordabb körülmények között. Végül egy nagyon különleges “gyógyszer” mulasztotta el a problémát – de erről majd később.

A nem túl barátságos vásártér.

Most csak ketten vannak, ez még oké.

Érdeklődünk a komp ára után. Mert idefelé ugyan fizettünk, de az az érzésünk támadt, hogy egy kissé lehúztak miket.

A komp. Jó, mi? :)

Az előző bejegyzés végén írt rejtvényre Márk már meg is írta a megfejtést, ezért most csak őt idéznénk, ez a komp is úgy működött, mint amit ő látott a Sajón: “A Sajón láttam szerintem ilyen “kompot”. Egy drótkötél volt kifeszítve, és a hajó azon csúszott át. Ha egy kicsit előre engedték a hajó orrát, és így a folyásra ferdén állt, akkor az áramlás átvitte. Visszafelé fordítva fordították, így visszament. Végülis a folyó sodrása vitte át a hajót ide-oda.” :)

A mototaxis férfi azt mondta, biciklivel 1 sol fejenként. Vagyis 2 sol kettőnkre egy út. Akkor idefelé miért fizettünk 4 solt kettőnkre? :) Nem is tudom, megérzi ezt az ember. Amikor fizettünk tegnap este, és mondta a hapsi, hogy 4 sol, én meg kérdőn néztem körbe (ilyenkor általában segítenek a helyiek), de mindenki elfelé bámult vagy lesütött szemmel álldogált. Hát kifizettem neki a 4-et. Így ma reggel Árpi elővette az örmény énjét (házasság útján terjed az örmény származás, tudjátok), és jól megmondta a hapsinak (nem mérgesen, hanem ahogy itt szokás, hangosan, sokat gesztikulálva de vigyorogva), hogy mivel tegnap 4-et fizettünk, ma nem kell semmit. Ő meg csak vigyorgott és bólogatott, hogy “na jólvan, rajtakaptatok.” Hát ilyen egyszerű dolog volt igazságot tenni komp-ár ügyben. (Kiegészítésnek csak annyit, hogy motorra 2 sol, de mi mondtuk neki tegnap is, hogy ez bicikli, tehát tudta, hogy nem motor.)

Már süt a nap, mi pedig tekerünk bele a szépségbe.

Rizsföldek mellett

Alig bírtunk betelni a látvánnyal

Számomra ez olyan, mit az északi fény kőbe dermedt változata. Az északi fény is ilyen hullámzó függöny szerű mintád ad ki, és ebben is ezt láttam meg.

És még egyszer, csak mert egy kép sosem elég.

.

Tudom, tudom, az emelkedő előttünk nem olyan meredek, de akkor is. :)

A fűnyírós gyilkos. Ebben a szerkóban elmehetne valami terror-horror filmbe áldozatait feldaraboló pszichopata gyilkosnak.

Pihenő egy étteremnél. Nézzétek csak, milyen állat van a nő mötött a földön? Bizony, egy tengerimalac. Ezt itt a húsáért tartják, állítólag nagyon finom, bár még nem volt szerencsénk megkóstolni, de egyszer ennek is eljön az ideje.

A víz védelmére szólít fel a plakát – így gondoljuk.

Nylonnal és kaszált fűvel borított motor.

Csokoládéééééé! Nyami!!

Egyszer csak egy motoros lassított le mellettünk, és kérdezősködött rólunk. Megálltunk neki, mert úgy egyszerűbb és biztonságosabb is beszélgetni. Miguel elmondta, hogy ő is bringás – közben szánakozva lapogatta a pocakját, hogy most nincs ideje, lehetősége kerékpározni, ezért meg is hízott kicsit. Ő egy csupaszív, csupamosoly ember, aki jókedvre derít pusztán a jelenlétével. Tőle kérdeztünk, hogy tud-e szállást, ő ajánlotta a Casa de las bicicletas-t, a Kerékpárosok Házát (sok országban van ilyen, szállást és segítséget ad a kerékpárosoknak, egyfajta klub, ami lényegében önként szerveződik), ott biztos segítenek. Meghívott a boltjába, ahol kakaóból készült termékeket és kávét árusítanak, valamint kézműves termékeket is lehet vásárolni. Kaptunk tőle 2-2 csokiszívet (jaj, de finom volt), még azt is elmondta, mennyi fölfelé lesz még, majd elhajtott a későbbi találkozás reményében.

A világtérképünk, rajta a megtett útvonalunkkal

Kíváncsi kisgyerek

Mondom én, hogy menő az oroszlán!

Azért a mototaxik sem gyengék

Festői rizsföldek

Gyerekek mennek haza az iskolából

Bezzeg engem hogy féltettek, itt meg a 6 éves kísérgeti a 3 évest.

Jaeni napok és egy véletlen BBQ

Pff, végre megérkeztünk! Olyan nagyon vártam már, hogy végre ideérjünk. Amúgy ez a Jaen nem egy nyugodt város. Inkább koszos, poros és zajos, sok a száguldozó mototaxi.

El Ciclista – az itteni Kerékpárosok Háza, amelyet egy másik Miguel és családja vezet. Sajnos itt nem volt szálláshelyük, minden szoba foglalt volt.

Itt Hernan is feltűnt újra, vagyis mi találtuk meg a házhoz menet, és elkísért minket oda, de mikor marasztaltuk, mondta, hogy tovább áll ebből a városból, mert túl nagy hely ahhoz, hogy a piroslámpánál tartott produkcióira pénzt kapjon. Az ilyesmire jobbak a kisebb városkák, ott adakozóbbak az emberek. Egy rövid bemutatót nekünk is tartott:

De szerencsére volt egy másik ház – ahol a család többi tagja is lakott – itt volt számunkra hely.

A család gyerekei és a gyerekek barátai, mindig ment a ricsaj, igazi rosszcsontok!

Első este a kíváncsiság az ajtónkig hozta őket, és illedelmesen megálltak a küszöbön és onnan kérdezősködtek (kik vagyunk, honnan, milyen nyelvet beszélünk, melyik focicsapatnak szurkolunk, hány évesek vagyunk, mi a nevünk, melyik a kedvenc filmünk) majd szépen lassan egyre beljebb léptek. Igazi rosszcsontok, aranyos volt velük beszélgetni.

Ezt a csodát az esti sétánál láttuk: városnéző “kisvonat”, de minden logikát nélkülözve egy óriási lapostévé volt beszerelve a vezetőfülke mögé és ment rajta a műsor. Na most akkor tévét nézni fizetnek be a kedves utasok, vagy várost nézni? – Az a nagy szögletes fehér fény ott elől a tv, sajnos kevés volt a fény a fotózáshoz, plusz mozgott is a jármű, amikor fotóztuk.

A vacsorázó helyen is odajöttek hozzánk beszélgeti a gyerekek. Itt jöttünk rá, hogy Peru milyen barátságos hely, ugyanis sorozatosan tapasztaljuk az ilyen kedves találkozásokat. Sokkal nyitottabbak, kedvesebbek itt az emberek, mint az eddigi latin-amerikai országokban.

Fekete kukorica

A szálláshelyünk nem más, mint egy kiadásra váró szoba egy mosdókagylóval. Nekünk megfelel. :)

Érdemes megszemlélni, milyen precízen körbeburkolták plüssel még a lámpabúrát is. :)

Holel Danubio – Duna hotel. Vajon honnan szedték az ötletet ehhez a névválasztáshoz? Errefelé nem hogy a Dunát, de Európát sem ismeri az emberek többsége.

Ez kell nekem! “európai orvosok ajánlásával”… hehe

Miguel csokigyára

Még Miguelhez is hivatalosak voltunk. Az egész város fel volt túrva, szerelték a vízcsöveket, így alig volt víz a városban. Ezért úgy döntöttünk, könnyebb és gyorsabb lesz Miguel boltjáig mototaxival menni, gyalogosan hosszú lenne kerülgetni az építkezéseket. Miguel nagy mosollyal várt minket. Azonnal leültetett, képeket mutogattunk neki, meséltünk országokról, minden érdekelte. Félidőben Árpiék kávét ittak, én kakaót, még tízórait is kaptunk tőlük.

Itt készül a sok nyalánkság.

A tízórai. Miguel anyukája épp a kakaómat keveri ki.

Még a kakaótípusokról meg a kávéról is megtudtunk egyet s mást.

Ez egy típus, de két színben létezik. Sajnos mivel spanyolul folyt a beszélgetés, szofisztikált kérdéseket nem tudtam feltenni.

Ős-kakaó, ezt nem termesztik és nem használják fel.

És a kávé további útja (most képpel is): a piros babból hámozzák ki a sárgát, azt szárítják, majd lemorzsolják a sárga héjat (ezt is felhasználják valamire), ebből bújik ki a zöld kávébab, amit majd barnára pörkölnek.

Miguellel és anyukájával. Köszönjük szépen a szíves vendégül látást!

A délután és hogyan kell jókor lenni jó helyen?

Na ettől kapok agygörcsöt.

Épp árufeltöltés történik, de nem ám a láthatatlan alkalmazott műveli ezt, hanem egy nagyon is látható, akit épp elhívott a főnöke 5 (!!!) percre és addig nyitva állt a hűtő ajtaja. Közben sok másik pincérnő elsétált mellette ételt hordva ki-be, és egynek sem jutott eszébe, hogy bezárja azt a nyamvadt hűtőajtót. Direkt nem csuktam be (máskor mindig becsukom), mert kíváncsi voltam, mégis mikor jut eszébe valakinek, hogy bezárja? A hölgy visszajött, majd folyton elsétált az újabb adag üdítőért, de egyszer sem csukta be az ajtót két pakolás között. Én pörgöm csak ezt túl, vagy már ennyire modernek ezek a hűtők, hogy megszűntek érvényesülni a fizika törvényei, és nem áramlik ki belőlük a hideg, se bele a meleg? Komolyan ennyi pénzük van, hogy sűrűbben cserélgessék az elromlott hűtőket, ahelyett, hogy vigyáznának rájuk? Mekkora tudatlanság és nemtörődömség, ettől a falnak tudok menni. A másik ilyen heppem, amikor a motort járatják. Ha éppen nem dízelmotoros (hűtő-)kamionról van szó, oda szoktam sétálni a sofőrhöz (akik gyakran fél óráig is járatják a motort egy helyben állva), és megkérdem, hogy gazdag-e? Ezen meghökkennek, és kérdezik, hogy miért lennének azok? Hát csak mert pörög a motor, megy a benzin, ilyen sok pénze van-e, hogy ezt mind fizesse? Jó, tudom, alapjáraton nem fogyaszt annyit a motor, de hát mégis. Aztán ha meg a gyerekei is az autóban ülnek, megkérdezzük, hogy direkt mérgezi a gyerekei (meg a saját) tüdejét? A kedvencem, amikor megy a csóka a boltba és leszállva a motorról jár a motor, ő meg az eladóval beszélget a boltban, 3 lépésre a motortól. Ez sem az a helyzet, hogy épp csak megállt egy percre, és mindjárt indul… áhhhh, mindegy….

Épp nem megy a szökőkút – ez a főtér.

…és egy nagyon érdekes és szép templom. Tetszik ez a hagyma-stílus.

Olvassátok ki hangosan: Queque. Lehet “kék”-nek olvasni, vagyis angolul tornának – cake. Holott a torta itt is “torta” (ahogy a képen a queque fölött is látni).

Ezen a pihenőnapon még egy dolog volt a listán: meglátogatni egy couchsurfinges szállásadót, aki sajnos nem tudott minket fogadni, mert önkéntesek laknak most nála. Azt írta, ha nem is tud fogadni minket, mindenképp látogassuk meg, amikor ott vagyunk. Mehetünk bármikor, csak “kopogjunk jó hangosan”. Hát így tettünk. Este átsétáltunk hozzájuk és jó erősen megdöngettük a vaskaput, majd hamarosan fel is tűnt Arianna, és beinvitált minket. “Épp barbeque-t sütünk”, mondta ő. Mi meg csak zavartan mosolyogtunk, nem akartunk illetlenkedni, hogy ingyen élősködve együnk a vacsorájukból.

Arianna és gyermekei. A nagyobbik, a lányzó olyan aranyos volt, amikor menni készültünk, kérdezte, hogy hova megyünk, mi pedig mondtuk, hogy aludni. Mire ő kérdőn nézett ránk, hogy “itt is van ágy!”. A kisebbiket pedig “Csabának” hívják, de nem a magyar név ihlette őket, hanem mert olyan kis duci volt kisbabának, így lett Chubby.

Jó társaságban telt az este, finom volt az étel is. A mi hozzájárulásunk végül 2 üveg bor és egy nagy zsák kenyér volt.

A házigazda amúgy magyar származású – úton, útfélen… Nagyapja belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, ahol sikerült halálosan megsebesítenie az ellenfelét. Ebből kellett menekülnie, egy dunai hajóra szállt, ami egész nyugat-európáig vitte. Ott volt egy hajó, ami ment Amerikába, amikor is egy utas nevét szólíthatták: “Kovács János” – de senki sem jelentkezett. A nagyapa kihasználta a helyzetet, és hangosan odakiáltott: “én vagyok Kovács János” – na így lett neki is magyar vezetékneve, amúgy magyarországi zsidó származású családból való. Mondtuk is neki, hogy tyűha ez aztán a rejtői fordulatokban gazdag történet, mire csak vállat vont és ennyit mondott: “Amerikában mindenkinek van egy ilyen története.”