Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

Pushpendra-val utolsó jaipuri napunkon elmentünk a Monkey Temple (Majmok Temploma) nevű helyre, a várostól keletre található, „kihagyhatatlan” látnivalóhoz. A hely valóban érdekes volt, különösen Pushpendra társaságában, mert a séta közben sok érdekeset mesélt, pl. a még mindig létező kasztrendszerről, a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.

A kilátás Jaipurra már a domboldalból egyenesen pazar volt, különösen a harkályokkal, kecskékkel, tehenekkel, majmokkal együtt. Ezek a majmok állítólag csak délelőtt vannak a templom környéki sétányok mentén, délután és este leözönlenek a városba. Egy majomklán uralja az egész Majmok Templomát, és ha bármelyik másik klán a környékre merészel jönni, együttes erővel elüldözik őket. Kiváltságos hely ez számukra, mert az emberek itt sokat etetik az állatokat, és sokszor tesznek olyan fogadalmat a Majmok Templománál, hogy „Ha ez meg ez a kívánságom teljesül (meggyógyul a gyermekem, megkapom a piros Ferrarit, stb…), akkor 20 kiló banánt hozok a majmoknak” – mintegy áldozat- vagy hálaképpen. A templom komplexumnak egyébként van rendes neve is, méghozzá „Galta & Surya Mandir”, de a köznyelvben mindenki csak „Monkey Temple”-nek hívja. Az útikönyv szerint helyiek úgy vélik, hogy fő medence nagyon-nagyon mély, olyan mély, hogy több elefánt is elférne benne egymás hátán. Erre én kíváncsi voltam (nem, nem úsztam le az aljára, viszont) ezért megkérdeztem Pushpendra-t, hogy valóban elférne-e 5 elefánt egymáson a medencében. Az útikönyv igazat mondott, mert Pushpendra szinte kitört, hogy mit öt, talán 20 elefánt is elférne a vízben! :) Nem ellenőriztük le, mert állítólag már sokan meghaltak a víz mélysége miatt, ugyanis a medence medre barlangos, sziklás, és könnyen egy zsákutcában ragadhatunk a búvármutatvány közben. Az igazat megvallva bele sem mentünk a vízbe, csak a fejünket vizeztük be, ezt is csak azért, hogy lemossuk magunkról a bűneinket. Mert a hinduk szerint, ha ide eljössz, és megmosdasz ebben a szent vízben – ami egyébként egy tehén szájából csorog ki a magasból, egy sziklából – akkor lemosod magadról minden előző bűnödet, és megtisztulsz. Ezen Zita nagyot mosolygott, mert szerinte (és szerintem se) ez nem ennyire egyszerű. Persze én vagyok olyan jóhiszemű fickó, hogy úgy gondolom, ez a hinduknál sem megy ilyen egyszerűen, hogy elkövetek egy bűnt, hozok banánt a majmoknak, becsobbanok a szent vízbe, aztán rendben vagyok – valószínű csak mi egyszerűsítettük le, és ezzel értelmezzük rosszul kicsit ezt a dolgot. Mindenesetre az tény, hogy sokan fürödtek meg a vízben, legtöbbjük tetőtől talpig elmerült – hogy közben mit gondolt vagy érzett a bűneivel kapcsolatban, ahhoz mi most kevesek vagyunk.

Viszont a hely tényleg magával ragadó volt, és a nevéhez illően temérdek majom randalírozott a környéken, legtöbbjük egy füves területen. Kergetőztek, játszottak egymással, és a közeli kukából kiborított szeméttel, egészen addig, amíg a területet karbantartó dolgozók meg nem érkeztek, és el nem kergették őket. A majmok egyébként nagyon megszokták már az ember közelségét, és ha ügyesek voltunk, hajlandóak voltak közvetlen a kezünkből elvenni a banándarabokat. Amiket valóban töménytelen mennyiségben lehetett találni errefelé. Láttunk embert, aki egész hatalmas fürt banánnal közeledett a majmok felé, és láttunk majmot akit egyszerűen nem izgatott fel a banán, el sem fogadta, mert valószínűleg bőségesen jól volt lakva.

A medence után még két udvarba benéztünk, ahol sok érdekes hindu dolgot láttunk, és Pushpendra minden istenről és mindegyikük történetéről órákat tudott mesélni, én viszont már képtelen vagyok mindezt felidézni. Pushpendra-ra először fenntartásokkal hagyatkoztam, de aztán ez feloldódott barátsággá, mert már rögtön az elején tisztáztuk, hogy tőlünk esze ágában sincs pénzt kérni a „szolgálataiért”, és azért köszönt ránk anno Facebook-on, mert egy nagyon kedves magyar utazó, aki Pushpendra-val járta körbe Rajasthan-t, felhívta ránk a figyelmét. Pushpendra olyan történeteket tudott mesélni, és olyan helyeket ismert, amiről fogalmunk sem lett volna nélküle, ezért így utólag megkockáztatom kijelenteni, hogy ha nem évekre utaznánk, hanem csak Indiába jönnénk néhány hétre, és azon belül is Rajasthanba, felkeresnénk Pushpendra-t, és kérnénk a szolgálatait. Olyan képeket mutatott a laptopján, hogy csak ámultunk, ilyesmiket csak a nappalink felső polcain tanyázó „A világ 100 csodája” és hasonló című könyvekben láttam. A legjobban engemet egy „Stairway Well” látványa ragadott meg, és amikor rákérdeztem erre Pushpendra-nál, kijelentette, hogy ez a kép Amberben készült, ott ahol lakunk. Ezt még első találkozásunkkor tudtuk meg tőle, így volt még lehetőségünk visszamenni Amber, felkeresni a helyet. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert a helyiek két másik hatalmas, régi kiszáradt kúthoz is elvezettek minket, de egyik sem hasonlított a képekben látottakra. Pushpendra-nak már elkezdtem SMS-t írni ekkor, hogy adjon „direction”-t a valódi kúthoz, de végül ezt abbahagytam, mert a helyiek elvezényeltek minket mégegy helyre, ahol persze megint nem találtuk meg azt, amit kerestünk. Közben annyira elfáradtunk, hogy fel is adtuk. Utólag tudtuk meg Pushpendra-tól, hogy nagyon közel jártunk.

A közeli viszont látásra, Jaipur! – „Hello Journey”

A „Stairway Well” kihagyása, az amberi városfalon való végigfutásom kihagyása, Zita elefántszeretete, és a táskás történet arra késztetett minket, hogy indiai vonatos-buszos körutazásunk végén, a Delhibe való visszatérésünket Jaipuron és Amberen keresztül tegyük meg. Az első három okot már taglaltam, és most jöjjön a táskás történet. Zita már írta, hogy botrányos minőségű táskákat sikerült vásárolnunk Delhi egyik legnagyobb putrijának közepén. A márka vezérigazgatójával viszont személyesen sikerült tárgyalnunk, és amikor még Delhiben visszabicikliztem az első szakadással az egyik táskán, szó nélkül kicserélték nekem egy másikra, és amíg az új táskáért ment a segéd (vagy az is lehet, hogy amíg az új táskát „legyártották nekem, merthogy az üzem egy ajtóval odébb volt), addig a igazgató megkérdezte tőlem, hogy hol szállunk meg? Én mondtam, hogy Couchsurfing-el, mire ő érdeklődni kezdett, és ennek a vége az lett, hogy pár perc múlva már regisztrált tag lett, akiről én hagytam az első referenciát. Szóval kicsit összebarátkoztunk, ezért amikor kb. egy héttel később Jaipurban már a két táskán összesen 5 leszakadt zipzár volt, és egy leszakadt vállpánt, bátorkodtam felhívni, és megkérdezni, hogy lehet-e olyat, hogy én visszaadom a táskákat, ő pedig visszaadja a pénzünket. Ebbe ő belement, mi pedig boldogan gondolkodni kezdtünk, hogy akkor most hogyan is legyen. Arra jutottunk, hogy ezért most nem megyünk vissza Delhibe, és nem is próbáljuk meg visszaküldeni őket, hanem ha már úgy is ennyi dolog miatt vissza szeretnénk ide jönni Jaipurba, akkor itt hagyjuk a szétszakadt táskákat Pushpendra-nál, hogy aztán visszafelé jövet felmarjuk őket. Szóval egy 35-45 literes táskára volt szükségünk, méghozzá jóféle, derékpántos hátizsákra, amiket majd Nepálban is használni tudunk. Ilyet egyetlen helyen találtunk, az itt minőségi – és méregdrága – táskáiról híres VIPBags egy új al-brand-et indított, aminek keretében masszív, látszólag nagyon jó minőségű, 45 és 65 literes hátizsákokat árul, 1 év garanciával Indiában belül. Ez már egész bíztatónak hangzott, ám a 2640 rupis árat (12 magyar rugó) kicsit sokalltuk, ami további gondolkodásra késztetett minket. Arra jutottunk, hogy mivel most Indiában még annyira nem szükséges a jó hátizsák, mert túrázni nagyon nem fogunk, csak vonattal-busszal utazni, megoldás lehet, hogy veszünk egy olcsó utazó sporttáskát pár száz rupiért, és ezzel időt nyerünk, ami alatt kereshetünk jó hátizsákot, megkereshetünk cégeket szponzorizációs ajánlattal, vagy körülnézhetünk a nagyvárosokban használt, de jó hátizsákok után, ezzel jó eséllyel akár több ezer rupit is megtakarítva.

Így történt, hogy végül Pushpendra további segédletével kilyukadtunk egy bazársoron, ahol találtunk egy sporttáska boltot. Megnéztük a klasszikus sporttáskákat, és találtunk olyat, ami tetszett nekünk. Elég nagy is volt, és a zipzárjai, varrásai is masszívnak tűntek. Erre megesküdött az eladó is, folyamatosan mondta az egy év garanciát, és hogy ez nem fog szétszakadni. Szóval végül beruháztunk és lealkudtuk a táskákat 300-tól 245-re, így az összköltség még az ötszát rupis lélektani határ alatt (2250 Forint) maradt. A táskák ugyan nem erre lettek tervezve, de két vállra vehetők, és van három kiszsebük a középső nagy rész oldalain. Márkajelzésük magáért beszél, és már ezért is megtetszettek nekünk: „Hello Journey” – Helló Utazás!

Ezzel a két, fantasztikus „Hello Journey” táskával fogjuk bejárni Indiát a következő két hónapban.

Az amberi főhadiszállásunkról kétszer látogattunk le Jaipurba. Egyszer az erődlátogatós napunk után, hogy sorra járjuk a látnivalókat és így kihasználjuk az előző nap vásárolt belépőnket – ami ezekre is érvényes volt. Persze ahogy az Indiában lenni szokott, az „élmények” már előbb elkezdődtek. A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)

A Jantar Mantar obszervatórium és a Hawa Mahal szelek palotája

Az első „látnivaló”, ahová betértünk, az a vicces nevű „Jantar Mantar” volt. Ez a név szanszkrit eredetű, jelentése pedig valami olyasmi, hogy „Mérő eszközök”, merthogy egy szabadtéri obszervatóriumról van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. Innentől ez így is maradt napjainkig, ezért Jaipurt „Pink City” néven is emlegetik. A rózsaszín egyébként nem teljesen pontos. Lehet, hogy Indiában máshogy ismerik a színeket, de az is lehet, hogy mind a ketten Zitával színvakok vagyunk, de számunkra ezek a falak és házak az óvárosban inkább valahol a narancssárga és a barna között vannak, de az biztos, hogy nem rózsaszínek. Persze még az is lehet, hogy megfakult az a rózsaszín a 146 év alatt… :) Visszatérve kicsit még a Jantar Mantarra, az egész parkban a legnagyobb monument egy hatalmas, kb. 20 méter magas napóra volt, ami – nappal, és felhőtlen időben – képes volt percre pontosan megmutatni nekünk az időt.

Az obszervatórium után egy hosszú egyenes utcán sétáltunk végig, amit azért élveztünk, mert kétoldalt végre volt valami járdának nevezhető dolog, amin mi gyalogosok is tudtunk közlekedni, anélkül, hogy folyamatosan minden érzékünkkel arra kelljen figyelnünk, hogy ne hajtson át rajtunk egy riksa vagy egy tuktuk. Ez a járda pedig nem volt más, mint egy hosszú-hosszú árkád, ahol a viszonylagos nyugalmon kívül még egy kis árnyékunk is volt. A nyugalom pedig úgy történhetett meg itt, hogy az árkád alatt sorakozó boltoknak kb. csak a harmada volt éppen nyitva az ottjártunkkor, így még el is tudtunk férni az árúsoktól, és így nem kellett percenként visszautasítanunk egy kedves árus visszautasíthatatlan „very cheap” ajánlatait. Utunk Jaipur egyik legnevesebb látnivalójához vezetett, a Hawa Mahalhoz. Ezt az agyondíszitett, öt emeletes épületet a szelek palotájának is nevezik. 1799-ben építette az akkori maharadzsa, hogy az udvarhölgyei számára legyen egy hely, ahol figyelhetik az életet a városban. Legalábbis ezt írja az útikönyv. :) A tény az, hogy a hely valóban érdekes volt, és valóban jó kilátás nyílt a teraszairól és az ablakaiból a város egy-két nagyobb sugárútjára, valamint a Jantar Mantarra.

Séta a jaipuri bazársoron – Ajándék kendő és ehető(?) ezüst

A Hawa Mahaltól tévedés volt nem tuktukra szállni, hanem sétálni a következő célpontunkig. Eléggé elfáradtunk, mire odaértünk, igaz, közben láttunk egy-két érdekes dolgot. Először is Zita betért egy ruhaboltba, ahol nem vásárolt semmit, csak körbenézett. :) Én az ilyentől ki tudok borulni, mert számomra ha sétálunk 3 percet, és megállunk 5 percre repeat until meg nem érkezünk típusú menet sokkal jobban lefáraszt, mint mondjuk, hogy ha 10km-t kell sétálni, de azt úgy, hogy közben nem kell, és nem is állunk meg nagyon, maximum csak egyet-egyet fényképezni. Persze ilyesmire az utolsó hely, ami alkalmas az egy indiai város, ezért nem is nagyon duzzogtam, csak leültem az egyik szomszédos bolt hokedlijére, és vártam, amíg Zita kiéli ezeket a számomra érthetetlen női dolgait. (Minek bemenni egy boltba, ha nem vesz az ember ott semmi? Egyáltalán, hogy lehet úgy „vásárolni”, hogy nem tudom, mit akarok venni? :D) Na, hát a legnagyobb meglepetésemre Zita egy színes kendővel a derekán tért vissza, ami azért volt meglepetés a számomra, mert a pénztárca, és benne tudtommal az összes pénzünk nálam volt ekkor. Szoktunk viccelődni, hogy van a mi pénzünk, és van Zita pénze, a gyakorlatban még sose vettünk semmit a másik tudta nélkül, amióta elindultunk. (Kivéve az egymásnak szerzett meglepetések esetében) Ezt már csak a pontos könyvelés miatt sem tehetjük meg. :) Most sem ez történt, hanem Zita csak úgy, ajándékba kapta a kendőt. Mifene, erre már én is odamentem megköszönni a boltosnak. A kendő azóta is megvan, és Zita nagyon szereti. Az előző bejegyzésben ezt a kendőt lengette a szélben fent a fal tetején Amber felett.

Nagy mennyiségű tüzifa szállítása emberi erővel

A másik dolog, ami megmaradt bennem erről a szakaszról, az a sok vékony fényes lapocska volt. Egymásra pakolva, de méretre vágott újságpapír lapokkal elválasztva, csomagokban árulták őket, és mi megálltunk ezt jobban megnézni, mert már sejtettük miről van szó: Nagyon vékony ezüstlapokat árultak. Mindezt díszítés céljára, méghozzá, ami megdöbbentő, süteményekhez. Ilyet még nem láttunk Indián kívül sehol, de itt már rengeteg helyen, és kóstoltuk is őket. A sütemény tetejét ezüsttel vonják be, így szép ezüstszínű és csillogó lesz – ez az „értelme” a dolognak. És valóban, amikor megnyaltuk a sütemény tetejét, fémes íze volt. Amúgy viszont, ha nem kerestük az ezüstrétegek ízét, nem lehetett érezni ezt a fémes ízt. Az, hogy valóban ezüstről volt-e szó, vagy valami másról, ami annak látszik, nem tudjuk, de tekintve, hogy Indiában vagyunk, minden lehetséges. :)

Szóval a célpontunk a Central Museum volt, vagy másik nevén Albert Hall. Ezt egy parkos városrész közepén, az óvárostól délre találtuk meg, és alaposan elfáradtunk, mire idesétáltunk. Talán ezért is volt, hogy nekem különösebb örömöt nem jelentett a múzeum. Zitának nagyon tetszett, jól körbejárta és megnézte az összes festményt és szobrocskát, mialatt én már csak üldögéltem az egyik sarokban és olvastam. Engem annyira nem kötött le a sok miniatűr festmény, de Zitát nagyon érdekelték a történetek, amiket elmeséltek.

A bollywoodi álom- és sztárgyár, és az indiai filmek

A Central Museum után a híres Raj Mandir mozihoz sétáltunk át. Arra gondoltunk, hogy veszünk egy jegyet, és megnézünk egy „Bollywood Movie”-t, autentikus módon ebben az állítólag gyönyörű filmszínházban. A Bollywoodi filmekről azt kell tudni, hogy mindegyik legalább három órás, a mozikban ezért félúton tartanak egy kisebb szünetet, amikor el lehet menni a mosdóba és fel lehet tölteni a popcorn készleteket. A filmek Mumbai-ban készülnek és a mumbai-i filmiparról – vagyis Bollywoodról – azt kell tudni, hogy nagyobb, mint az amerikai Hollywood. Ez érthető is, ha összevetjük az USA és India lakosságát. A filmek azonban elég különbözőek. Itt is megvannak a közkedvelt „sztárok”, de a filmek általában az arranged marriage – love marriage konfliktuson alapulnak, illetve az anyós-feleség konfliktuson, ami azért jellemző errefelé, mert a házasság után a lány általában a férfi családjához költözik. Persze ha kiszakadunk a szappanoperák szintjéről, akkor minden három órás hollywoodi filmben megtaláljuk vegyesen a romantikus, az akció, a dráma és a vígjáték elemeit is, a végén jó eséllyel megfűszerezve egy-két fordulattal, illetve „csodával”. Minden film jellemzője, hogy gyakorlatilag szinte egy musical, a szereplők 10-15 percenként táncra perdülnek, és énekelnek, persze mindig az valami, a történetbe illő, és a filmhez írt dalt. Ezek fontos elemei a filmeknek, ez abból is látszik, hogy a filmek plakátjain általában feltüntetik a dalszerzők és előadók nevét is.

Még Chandannál megnéztünk egy filmet, aminek a végén a fickó fél kézzel felmászott egy óriáskerékre, ahol aztán hirtelen újra tudta mozgatni a „halottnak” hitt másik kezét, amivel így meg tudott menteni egy kislányt. De még ezelőtt kiderült, hogy a nő, akibe évek óta szerelmes volt, mégsem házas, és gyerekei sincsenek, mint azt ő előzőleg hitte. Így aztán boldogan egybe kelhettek a történet végén, sőt a záró jelenetben még azt is láthattuk, hogy hogyan élnek a „tökéletes boldogságban” néhány évvel később, egy újabb gyerkőccel az oldalukon. Mert persze a megmentett kislánynak egy lázadásban meghaltak a szülei, és örökbe fogadták őt a főhöseink. Ez most lehet, hogy bugyuta filmnek tűnik a leírásom alapján, de igazából profi volt az egész, sőt, a lázadás és a háború amiben a főhős vadászpilóta volt – így sérült meg, lezuhant – valóban megtörténtek, tehát egy kis töriórát is belevittek, a nem is olyan távoli múltból.

Ha nem nézzük a minden percében jelen lévő indiai elemeket – amitől számunkra nagyon érdekes volt az egész -, akár egy amerikai film is lehetett volna, de persze minket ez a bollywood movie sokkal jobban szórakoztatott, mint a már jól ismert hollywoodi sémák. Azt, hogy szórakoztató értéken túl mondanivalóban, valós tartalomban, az amerikai filmek felett, vagy alatt állnak az indiaiak, arról én most inkább nem mondanék véleményt egyetlen egy bollywoodi film után sem. Viszont Nektek is ajánlom, ha nem sajnáltok a tévé előtt eltölteni ennyi időt, egyszer szánjatok rá három órát, és nézzetek meg egy bollywoodi filmet. Meg fogom kérdezni Chandant, hogy milyen filmet ajánl erre a célra. Ennyit írt vissza: „Devdas.”

Csavargások Pushpendra-val

A filmvilágból visszatérve a csodás valóságba, Jaipurban, a Raj Mandirba végül nem vettünk mozijegyet, mert még a legolcsóbban is drágának találtuk, és minden film csak hindiül ment. Bár azt mondták nekünk, hogy ez nem baj, mert így is érteni fogjuk a lényeget, mi mégsem mentünk be, mert a film befejeztével már olyan késő lett volna, hogy a kérdéses lett volna a busszal való hazajutásunk. Szóval elfelejtettük a mozizást, és helyette felkerestük Pushpendra-t. Róla nem tudtunk sokat, mert ő keresett meg minket Facebook-on, azzal, hogy szívesen elszállásol és körbevezet minket Jaipurban. A munkahelyén találkoztunk vele, ami egy speciális zeneiskola, ahol vakokat is tanítanak, illetve vakok is tanítanak. Itt nekünk, külföldieknek is lehetőségünk van megtanulni játszani néhány tradicionális indiai hangszeren. Egy tea mellett elmesélte, hogy a legújabb szenvedélye a „Travel as Volunteer”, vagyis az „Utazz, mint önkéntes” utazási iroda, amit ő maga indított egy személyben, és aminek keretében bárkinek lehetősége van önkéntes munkákat vállalni (ha akar, nem kötelező, csak opció) számos területen, és számos helyen Rajasthan környékén. De ez még nem minden, Pushpendra személyesen vezeti végig, és mutatja be a vendégeinek Rajasthan nevezetességeit, illetve egy barátja családjának üres szobáiban el is szállásolja őket. Mi szállást ugyan nem kértünk tőle, de a családhoz felmentünk, és rettentő kedvesek voltak velünk, nagyon jókat beszélgettünk náluk, és Pushpendra-tól rengeteg nagyon érdekes dolgot megtudtunk. Az első dolog, ami feltűnt a családnál, hogy az összes erkélyen, teljes széltében végig rácsok voltak. Mint kiderült, ez a majmok miatt szükséges, mert ha nem lenne a rács, bemásznának a lakásba, ott felkapnának valami fényes és érdekes dolgot, mondjuk egy mobiltelefont, és elszaladnának vele, majd amikor a tárgy gazdája észreveszi náluk a zsákmányt, azt vicsorogva lehajítanák a néhány emelet magasból. Ez egy valós veszély, mert pontosan ez történt Pushpendra előző telefonjával, a majmokat pedig mi magunk is láttuk a rács túloldalán.

Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg.

Közlekedés a városban

A jaipuri vasútállomáson ránk támadtak a tuktukosok, és váltig állították, hogy a Hawa Mahalhoz csak velük tudunk eljutni. És persze ezért 100, majd 50 rupit kértek. Hogy a viharba nem sül le a képük 100 rupit kérni, majd pár másodperccel később ugyanazért a fuvarért már csak 50-et, amikor látják, hogy százért nem megyünk el. A válasz egyszerű: ez itt normális! :) Meg az is, hogy mi már ennek nem dőlünk be, sétálunk tovább, és megtaláljuk a buszokat. 6 rupi fejenként a Hawa Mahal-ig a jegy, igaz, hogy jóval lassabban megy és sokkal kényelmetlenebb is a busz, na de mi választottuk ezt, úgyhogy nem panaszkodhatunk. Ezek a buszok amúgy nagyon keményen a profitra mennek, s kevésbé a szolgáltatásra. Két személyzet van rajtuk, a sofőr, és egy fickó, aki neki kiabál/fütyül/sípol/veri a busz oldalát, hogy indulhat, vagy hogy álljon meg. Ezen kívül az utcára is ordibál, szedi az utasokat, azzal, hogy a busz állomásait kiabálja bele az utcába, valahogy így: „Kele-Kele-Keletiii pályaudvaaaaar!”. Le- és felugrál a buszról, mikor az lelassít, hogy felszálljanak rá az utasok, és akkor ügyes és sikeres, ha teletömi a buszt utasokkal, úgy hogy azon aztán mozdulni sem lehet. A mi buszunkon ügyes volt ez az egyén. :) Valahogy elnyomorogtunk a Hawa Mahal-ig, ahonnan aztán buszt váltottunk Amber (Ameer-nek mondják, néha úgy is írják) felé.

Ameer egy kis városka Jaipurtól északra, az erődjéről és az elefántjairól híres – legalábbis számunkra biztos! :) Az erődöt már a buszból megpillanthattuk, és még a lélegzetünk is elállt tőle. Ám mivel fáradtak voltunk, és táskákkal mozogtunk, ekkor eszünkbe se jutott meglátogatni. Egyenest a Couchsurfing-es barátunkhoz mentünk, akihez a buszállomástól még jó egy kilométert sétálni kellett.

Építőanyag szállítás tevével

Egy „Elephant House”-hoz irányított minket telefonon keresztül. Itt aztán láthattunk szép nagy elefántokat, és az egyik kolléga már el is vezetett minket Rahul (a szállásadónk) házához, ami kb. 50m-re volt az elefántháztól. Rahul nem volt otthon, de a huga és az anyukája igen. Hamarosan megmutatták a szobánkat, ahová nem sokkal később be is ájultunk. Nagyot aludtunk, amire szükségünk is volt, mert hajnalban keltünk, és Indiában az utazás nem éppen egy pihentető tevékenység. Rahullal csak este találkoztunk, és megtudtuk, hogy egy hete házas, egy hete volt az esküvőjük a feleségével, akit előtte soha nem látott még. India egy másik államából való a lány, ezért érkezésünk másnapján haza is kellett mennie, hogy folytassa az egyetemet, de amint befejezte a szemesztert, a következőt már itt Jaipurban fogja elkezdni, közel a férjéhez.

Az elefántházban

Rahul egyébként „nagy elefántos”, már a profilján is írta, hogy „I do have elephants”, és ez már nagyon tetszett nekünk. És valóban van neki két nagy csarnokban sok-sok elefántja, akikkel sok időt töltöttünk, különösen Zita. Többször is felkelt hajnali 4:30-kor, hogy lássa az elefántokat ébredni, és fürdeni, majd kivonulni a „munkába”. Egy felnőtt elefánt általában 5 tonna körüli súlyú, de vannak kisebbek és nagyobbak közöttük, mint ahogy köztünk, emberek között is vannak alacsonyabbak és magasabbak is. Egy elefánt 200 kiló(!) élelmet fogyaszt el egy nap, ez esetünkben bambuszágakból és levelekből jön össze, illetve elefántcsápátiból. Utóbbit Zita is sütött az állatoknak, egy ugyanúgy lisztből és vízből állt, mint a rendes csápáti, csak éppen egy darab volt vagy egy kilós és két-három centi vastag. Ennél a kétszáz kilónál álljunk meg egy kicsit, mert ezen én is elgondolkodtam. Ez azt jelenti, hogy minden reggel több tonna bambuszt hoznak az elefántfarmhoz a teherautón. Megkérdeztem, hogy ez anyagilag mennyit jelent elefántra lebontva. 3000 rupit eszik meg egy elefánt egy nap. Az erődbe 900 rupiért mennek egy kört, és ha jól emlékszem, egyszerre ketten tudnak az elefánt felépítményében helyet foglalni. Ez azt jelenti, hogy egy elefántnak átlagban egy nap több, mint háromszor meg kell fordulnia az amberi erődben, hogy kitermelje aznapi élelmét.

Aztán lássuk, mit tudunk még az elefántokról: egy elefánt, ha jól emlékszem 23 hónapig vemhes, aminek a végén egy 5-600 kilós elefántborjat szül meg. Ez az elefántbébi már születéskor hatalmas, és mivel gyerekként még rakoncátlanok, egy kis elefánt veszélyes lehet. Zitát például egy fiatal elefánt egyszer meglökte, persze egyáltalán nem volt komoly az eset, de ez volt az egyetlen, amikor nem voltak barátságosak velünk az elefántok. Egy másik nagyon fontos tulajdonságuk az elefántoknak, hogy sohasem felejtenek. Ez valószínű azért alakult ki, mert a vadon élő elefántoknak évről vére emlékezniük kell, hogy merre találtak vizet és élelmet az előzőekben, hogy túléljenek. Persze attól még hogy ezek az elefántok már nem vadon élnek, ez az tulajdonságuk nem tűnt el, és ezt kihasználva tudják az emberek láncon tartani az elefántot. Merthogy egy barátunk elmondása szerint a nagy, felnőtt elefántok már lennének olyan erősek, hogy elszakítsák azokat a láncokat, amelyekkel gazdáik megkötötték őket a lábaikon, de mivel gyermekelefánt korukban, amikor még próbálkoztak vele, nem tudtak kiszabadulni a láncok közül, felnőtt korukra ezt már megtanulták, és nem is próbálkoznak többé, holott ha megpróbálnák, ki tudnának szabadulni. Hogy ennek mi az igazságtartalma, azt nem tudjuk, de az tény, hogy valóban nem voltak túl vastag lánccal kikötve azok az elefántok, amelyeket mi láttunk.

Ők amúgy – természetesen – ázsiai elefántok, merthogy két nagy fajtája van az elefántoknak, az afrikainak nagyobb füle és hatalmas agyara van, míg ázsiai testvéreik kisebb legyezőkkel és agyarokkal dicsekedhetnek.

Rahullal a náluk eltöltött négy nap alatt sikerült jóbarátságot kötni, aminek keretében örömmel segítettem neki egy kicsit az „elefánt üzletében”. Készülőben egy honlapjuk, az elefantastic.in, amihez egy FB szájt is tartozik. Utóbbin pofoztunk egy kicsit, illetve egy delhi-i utazási irodának készítettünk egy PowerPoint prezentációt. Hazai szemmel nézve ez egy igen egyszerű kis slideshow volt, ám itt Indiában ezzel azt hiszem sikerült érdemben segítséget nyújtanom Rahulnak, mert nagyon odáig volt a végeredménytől. Ennek én igazán örültem, mert ő magától még nem tudta volna megcsinálni a prezit, nekem pedig nem esett nehezemre, sőt, igazán örültem, hogy segíthettem egy kicsit, az amúgy nem olyan ördöngös PowerPoint tudásommal.

Lácsmi, a féltékeny elefánt

Zita különösen a szívébe zárt egy „Laxmi” (ejtsd: Lácsmi) nevű óriást, aki a legnagyobb mind közül Rahulék elefántházában. Rajta keresztül sikerült kicsit megismernünk az elefántok természetét. Zita sok időt töltött ezzel az elefánttal, etette őt, simogatta, persze mindezt úgy, hogy az „elefántlovas” is végig a közelben volt. Ő egy olyan egyén, aki egy és csak egy elefánthoz tartozik, akivel törődik, eteti, figyel rá, és persze amikor eljön az idő, az elefánt segítségével az ormányán felmászva beleül a nyakába, és „meglovagolja” az elefántot. Ettől az embertől aztán sok érdekeset hallottunk az elefántokról. Pl. hogy féltékenyek tudnak lenni, és sokan nem kedvelik egymást. Pl. Zita elkövetett ott egy hibát, hogy más elefántokat is simogatott, nem csak Laxmi-t, és ezt aztán Laxmi érezte rajta, így nehezebben indult el nála a barátság. Állítólag egy elefánt képes barátságtalan lenni veled azért, mert más elefántok szagát érzi rajtad, olyanokét, akiket ő nem kedvel. Ráadásul minden elefántnak megvan a saját egyénisége. Valamelyik a világért se bántana embert, viszont ha nem lenne láncon, elefánttársait megtámadná.

Egyébként félelmetes volt látni, ahogyan Laxmi mestere „etette” Laxmit. Az elefánt ugyanis nem akart enni rendesen, többször rá kellett kiabálni, hogy egyen, illetve a bambuszágakat az ormányához, vagy a szájába adni. Ez utóbbit mi is sokat csináltuk, és nem akármilyen élmény volt – etetni egy ilyen gyönyörű óriást. Kell is nekik enni, hogy be tudják burkolni a napi 200 kilót a bambuszból. Gyakorlatilag az egész napjuk evéssel telik, amikor nem alszanak, fürdenek, vagy cipelnek fel embereket a hátukon az erődbe.

Rahul elmesélte, hogy fiatalabb korában elővigyázatlan volt egy elefánttal, túl sokszor ütött rá, és még akkor sem volt óvatos, amikor érezte, hogy az elefánt furcsán néz rá és méregeti. Amikor megkötötte a lábán a láncot, az elefánt elkapta az ormányával a lábát, és megszorongatta azt. Rahul kiszabadult, és ezzel valószínű megmenekült a haláltól, de még így is heteket töltött kórházban, mire teljesen felépült. Ma már sokkal okosabb az elefántokkal, szinte soha nem üti meg őket, és sokkal jobban ismeri a természetüket. Ezt akkor mesélte el nekünk, amikor Zita egyszer egyedül ment át az elefántokhoz, és nekem egy perc után utána kellett mennem Rahul kérésére, mert aggódott Zitáért. Persze Zitát nem kellett félteni, igazából azért ment át, hogy megnézze, van-e ott elefántmester, nélkülük nem ment az elefántok közelébe, mert ekkor már tudtuk róluk a „féltékenységi” történeteket. Szóval az elefánt nem játék, viszont egy csodálatos állat.

Indiai esküvői menet: elefántokkal, tevékkel, lámpásokkal – és generátorral! :)

Volt szerencsénk festeni is őket, pontosabban csak Zita festette néhányukat többedmagával, méghozzá egy esküvőre való felkészülés keretében. Mivel az elefánt a jólétet és a gazdagságot is jelképezi az indiai emberek között, ezért kiváló kellék egy eskövőhöz. Mi az esküvőn magán nem láttuk az elefántokat, mert napközben lementünk Jaipurba, de este amikor visszatértünk Amberba, és leszálltunk a buszról, pontosan az esküvői menet közepébe csöppentünk:

A videón nem vehető ki jól, de valahol az elefántok és a tevék után egy táblát is cipeltek a magasba emelve. Ezen a táblán a rezesbanda – vagyis inkább az esküvői zenekar és lámpacipelő bagázs neve és elérhetősége volt. Egy kis önreklám az esküvői menetben – This is India! :) Aztán más is megragadt még bennünk. A sok lámpát amit a menet végén, a násznép és gondolom a pár körül cipeltek az emberek, valahonnan meg kellett hajtani elektromossággal. No, hát ebből egyenesen következik, hogy ezek a lámpák össze voltak drótozva, és az egész konvojnak a végén – amit sajnos már nem vettem fel, de a zaj hallatszik a videó végén – egy teherautón egy számomra eddig elképzelhetetlenül hangos és büdös generátor szolgáltatta az elektromos áramot a világításhoz. :) Ilyesmi nekem sose jutott volna eszembe, de hát mindig tanulunk valamit Indiától! :)

Régebben valószínű fáklyák voltak lámpások helyén, de az is lehet, hogy ez a lámpás őrület egy teljesen új keletű dolog, és amikor valamelyik rendezvényszervező cég elkezdte, a többi követte, hogy nehogy lemaradjon. Mindegy, nem számít, szép volt, érdekes volt, és nekünk nem fájt! :) De bocsássátok meg nekem, hogy ha elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy esküvői konvoj terén nálam messze a kerékpáros esküvői menet viszi a pálmát! :)

Annyi szó elment az elefántokra, hogy most itt zárok is, de legközelebb körbenézünk Amberban, bemegyünk az erődbe, és az amberi „Nagy Fal”-ra is felmászunk.