Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet.

Andi-vel áthajtottunk (ismét hatalmas dugókon keresztül immár sötétben) egy másik helyre, a Jakarta Kota vasútállomáshoz. Itt egyenest a kargó részleghez mentünk, ahol a srácok nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, kiderült, hogy van vonat holnap reggel, amin van kargó kabin is. Jól megjegyeztem a helyet és az arcokat, majd megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Átsétáltunk az állomás ügyfélszolgálati irodájába, ahol egy kedves hölgy fogadott minket, aki mindent elintézett. Először is, kiderült, hogy ő mégis el tudja intézni, hogy visszakapjuk a félmillió rúpiánkat az előző vonatjegy tévedésből való megvásárlásából fakadóan, mégpedig úgy, hogy kivárunk 30 napot és utána visszaválthatjuk a fel nem használt jegyet. Viszont a bökkenő ott van, hogy csak itt, ezen a vasútállomáson. Ehhez Andi segítségét kértük, nála hagytuk a jegyet és megbeszéltük, hogy majd átutalja nekünk a pénzt, vagyis leendő Balin lakó magyar barátainknak, akiknek van magyar és indonéz bankszámlaszámuk is. Erre igaz, azóta sem került sor, mert Andit más városba vezényelte a munkahelye, de a remény hal meg utoljára, én még nem mondtam le teljesen arról a pénzről. :) A hölgyünk egyébként a vonatjegyet is elintéztette nekünk a segédjeivel, így a kellemes irodában ülve, beszélgetve mindent sikerült elintéznünk.

Már nem voltam olyan bosszús, mint az előbb, örültem, hogy végül tudunk egy vonaton utazni a bringákkal és az sem zavart, hogy ezért cserébe kihagyjuk az nemzeti múzeumot és a pápuai nagykövetségre sem megyünk el. De azért azaz óriási káosz, az eső, a sötétség és egyáltalán, Jakartának az a képe, ami ezen az estén fogadott minket, nem töltött el túl sok bizalommal és egy elég pokoli másnap reggelt vizionáltam magam elé. Málházott biciklikkel ilyen kaotikus utakon és forgalomban holnap reggel kibumlizni időre az állomásra, az bizony nagyon nem lesz finom… Gondoltam, és óriásit, óriásit tévedtem, de még mekkorát, na ezt mindjárt elmesélem! :)

Carfree Sunday Morning – A vasárnap reggeli autómentes napok Jakartában

Említettek valami vasárnap reggeli bringás összejövetelt előző nap a bringás barátaink, de mivel este nem sok biciklist láttam a városban, gondoltam hogy ez valami kisebb megmozdulás, összejönnek a fanatikusok valami közös reggelire talán pár százan, és ennyi. Aztán Andi is mondta, hogy holnap reggel a pályaudvarra menet keresztezni fogjuk ezt a bulit, és én mondtam is neki, hogy jól van remek, legalább odaköszönünk majd nekik, talán meg is állunk majd dumálni egy percre.

Persze ehhez bőven rá is hagytunk a vonatindulásra, és bár nem volt könnyű, de még este összepakoltunk, és reggel korán keltünk, én ha jól emlékszem valami öt óra előtt, mert még túlélőszendvicseket is készítettem az útra. Az új ázsiai verzió csak lapkasajtot tartalmaz trappista helyett, és mellette már csak némi újhagymának jutott hely, viszont a végeredmény így is meglepően sajtos és finom a helyi viszonyokhoz képest. :)

Valamikor hat és hét között elindultunk, a szendvicsekkel és az összes málhánkkal megrakodva. Andi elkísért minket még egy darabon és a kapuban még készítettünk a családjával egy közös képet. Nagyon kedvesen fogadtak itt minket, Andi anyukája finomakat főzött ránk és nagyon jókat beszélgettünk Andival és a nővérével. Andi rengeteget segített nekünk, nélküle és az ő „egészséges erőszakossága”, kitartása nélkül nem is tudom, hogy tudtunk volna vonattal utazni a kerékpárokkal. Az ő személyes történetét itt most nem meséltem el, mert az az övé és nincs mindenre idő itt, de higgyétek el, nagyon jó arc srác és érdemes megismerni, ha Jakartában jártok, írjatok neki bátran Couchsurfing-en, ha ráér majd fogadni Benneteket, nem fogjátok megbánni! :)

A reggel egész máshogy kezdődött, mint vártam. Először is, sütött a nap, nem esett az eső, és alig volt forgalom az utakon. Kellemesen és gyorsan haladtunk, hamar kint voltunk a nagy sugárúton, ami egyenest vitt be minket a belvárosba. Felismertem a helyeket, ahol az első este sötétben jártunk. Andi tegnap azért csalinkázott annyit a motorral, mert ezen az úton nagy volt a dugó, de mivel most a forgalom elhanyagolható volt, könnyen haladtunk a bringákkal ezen a rövidebb és egyszerűbb útvonalon.

Ahogy közeledtünk a nagy körforgalomhoz, úgy egyre több bringásra lettünk figyelmes, BMX-esek, gyönyörű országúti paripások, férj a csomagtartón oldalra tett lábbakkal ülő feleségével, aztán egy oldschool vasat hajtó börjakós fickó csodálkozott ránk a baseball sapkája alól, szóval voltak arcok dögivel. :) Már kisebb rajban haladtunk a végén, és ekkor egy videót is indítottam, aminek a végén olyat láttunk, amin mi magunk is meglepődtünk. Egy kisebb Critical Mass méretű bringás, gyalogos vagyis autómentes felvonulásba csöppentünk:

Azért az kicsit ironikus nekem, hogy többen autóval, az autóra pakolt kerékpárokkal közelítették meg az autómentesnek nevezett eseményt, de hát ez van, ne ítélkezzünk felettük, lehet, ha nem ide jönnének, csak úgy szórakozásból autókáznának még nagyobb távokat, mint így teszik… :)

Maga a felvonulás óriási volt, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Rögtön, ahogy megérkeztünk (lásd a videó végén) tradicionális táncosok vonultak a körforgalomban. Aztán láttunk mindenféle furcsa figurákba öltött embereket, és persze rengeteg bringást, gyalogost, családokat, gyerekeket, árusokat, gördeszkásokat, sőt volt aki focilabdával haladt, rúgta a bőrt, dekázgatott. Tehát tele volt az egész út élettel, és ez az út egy hatalmas sugárút volt több kilométer hosszan, végig a főváros és az üzleti negyed szívében, dél felé nem is tudom, meddig, észak felé pedig a National Monumentig. Az egész legalább 2-3 kilométer hosszú volt és az út mindkét irányban le volt zárva a motorizált forgalomtól. Egyedül a helyi tömegközlekedést megtestesítő TransJakarta buszok jártak, de nekik volt elkülönített sávjuk középen, ott haladtak és csak a számukra kiépített, fedett, emelt megállókban álltak meg.

Nem akartam elhinni, ezért vagy háromszor visszakérdeztem Andi-nél, hogy ez tényleg hetente megtörténik itt, és tényleg mindig ekkora itt a hepaj, ennyi ember kivonul az utcára minden héten? Nem tudom, pontosan hányan lehettünk, de szerintem több tízezren. Egész apró gyerekek is kint voltak a szüleikkel, és néhányan egész fura járgányokon hajtottak, visszafelé például (mert tettünk egy kört dél felé) találkoztunk ezzel a reggae sapkás fickóval, aki egy zenélő, sportmotor formájú kerékpárt hajtott. :) Aztán az utak mentén voltak különböző programok is, több színpad fel volt állítva, valahol reggeli tornát nyomtak, valahol csak dumáltak valamit, máshonnan zene szólt… Egy helyen ahol pont megálltunk pihenni, a „Bike to Work” , vagyis a helyi „Bringázz a Munkába!” standot fedeztük fel, én oda is mentem hozzájuk köszönni és üdvözölni a mozgalmukat, cserébe egy kitűző lett a jutalmam, amit épp a sorok írása előtt egy nappal adtam tovább valakinek – aki biciklivel jár munkába. :)

Fantasztikus volt látni és átélni, hogy már itt Indonéziában egy “fejlettlen, szegény ázsiai országban” is elindult egy ilyen mozgalom, és hogy itt ilyen sokan kijöttek az utcára. Jóllehet, Jakarta egy 10+ milliós óriásváros, de akkor is meglepett, hogy ilyen sokan voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a reggel 9-ig tartó “miénk az utca és nem a gépeké” buli ennyire népszerű errefelé, valahogy más képem volt az emberek gondolkodásmódjáról, de úgy látszik itt is megvan ez a réteg és remélhetőleg itt is arányaiban növekvő félben van. Otthon nagyon jó volt átélni a budapesti bringás forradalom éveit és látni hogy évről évre egyre többen vagyunk, és még most is nagyon jó olvasni a híreket ilyen témákban, hogy épül a Bubi és hogy lassan igazi bringás város lettünk. Nagyon remélem, hogy az itteni őrült fejlődésben ez itt is bekövetkezik és hogy ez a fejlődés nem csak az eszeveszett, gondolkodás és a dolgok jóságának megkérdőjelezése nélküli “a nyugat copy-paste-je” lesz, hanem valami új, valami ázsiai, valami autentikus és jó. Valami ilyesminek láttam a csíráját ebben a felvonulásban, és közben azon is elgondolkoztam, hogy nyaranta, vagy mondjuk májustól szeptemberig lehetne otthon is valami hasonlót kezdeményezni, kezdetben mondjuk az Olof Palme sétányon, és ha ott működik és bejön az embereknek, akkor később akár az Andrássy úton az Oktogontól a Hősök Teréig. Nyáron amúgy is üres a város mert mindenki elhúz nyaralni, nem sok vizet zavarnánk vasárnap reggelente a forgalom terén. Már csak az a kérdés, kialakulna-e otthon nálunk is ez a fesztivál hangulat, vagy sem? Lennénk-e elegen, bejönne-e az egész az embereknek? Ha nem is kerekednének ekkora bulik, jó hangulatú bringás reggelik és kellemes összejövetelek, amolyan hétvégi minimal mass örömködések biztos kialakulnának, és ez is dobna a város képén és hangulatán, szóval szerintem Hajrá! Aki érez magában affinitást, az indítsa el ezt a kezdeményezést! ;) Ha oda jutok, majd feldobom ezt a bekezdést a CM blogra is hamarosan.

Visszatérve a nagy körforgalomhoz elbúcsúztunk Anditől, megköszöntük minden kedvességét és segítségét, majd elindultunk tovább északnak, a National Monument és a Jakarta Kota vasútállomás felé. Útközben láttunk egy anyukát, aki mellett az apró kisfia is ott kerékpározott, nekik is köszöntünk és bátorítottuk az anyukát következő generáció nagyszerűvé való formálásában.

Egy piros lámpánál pedig minket talált meg egy “We are riders of Zero Emission Vehicles” feliratú mezben egy biciklis férfi, aki elmondása szerint minden nap bringával jár a munkába, ha jól emlékszem, valami napi 40km-t oda-vissza. Ha ez igaz, és tényleg minden nap teker, akkor megtesz heti 200km-t, vagyis havi 800-at, egy évben pedig 9600-at, tehát átlagban picit többet, mint mi ezen az úton… :) Ezzel el is indítottam egy viccelődést és gratuláltam neki, mondván ő nagyobb bringás, mint mi, ezért ne minket csodáljon (mert közben elmeséltem neki, honnan jöttünk), hanem legyen magára büszke, mert bizony egy olyan városban kezdett el valamit, amit mi nyugaton csak a pokol kénköves nemtudom milyének neveznénk, de semmiképp sem egy bringás paradicsomnak. És ő itt elkezdett valamit, amiből a végén még egy bringázható, élhetőbb város is kialakulhat, ami igazán nagyszerű!

Ami pedig számunkra nagyszerű, az az, hogy az emberünkről kiderült, hogy vasutas, az agglomerációs hálózatnál dolgozik, de vannak ismerősei azon a vasútállomáson is, ahová épp tartunk. Megkérdeztük, hogy van-e ideje és kedve segíteni nekünk a kargó osztályon, és volt neki, sőt még arra is maradt időnk, hogy a vasútállomástól egy tömbre északra található főtérszerűségen is megforduljunk egy fotó erejére. Hogy mit látni itt, és pontosan mi is az az épület a fotón a háttérben, már nem tudom, de szép volt. A vasútállomáson pedig minden rendben volt. Igaz még jó sokat várni kellett, de elvoltunk a csirkékkel teli rekeszek között egy-egy zsákon üldögélve a kargó osztály előtt és aztán mikor végre rakodni lehetett, nem volt nehézségünk, a bicikliket személyesen rakhattam fel a vagonba és aztán azonnal körbepakolták őket dobozokkal és zsákokkal, viszonylag kulturáltan, így remélhettük, hogy megússzák az utat sérülés nélkül.

Aztán most jut eszembe, hogy rosszul emlékeztem, reggel csak a nyers túlélőszendvicseket készítettem el, és azokat most itt a vasútállomáson sütöttem ki. Előkaptam a melegszendvics sütőt, és a pulton, ahol konnektorok voltak kihelyezve és mások a telefonjaikat töltötték, ott én kisütöttem a szendvicseinket, hogy frissek legyenek az útra. :) Alig néztek a helyiek, még néhány vasutas is odajött, hogy mi a szösz történik?! Hát szó mi szó, elég nagy marhák vagyunk, de igazából élveztem a helyzetet, hogy egy Bangkokban vásárolt melegszendics sütővel, ami bejárta velünk fél Délkelet-Ázsiát, most szendvicset sütök Indonéziában, egy jakarai vasútállomáson. :) Szeretek az ilyen helyzetekben rádöbbeni, hogy mennyire nem vagyunk normálisak és ezt mennyire élvezzük. :) Remélem majd az új világban is (Ausztrália, Új-zéland) sikerül megmaradni nem normálisnak, és ha más is lesz, azt ugyanúgy vagy még jobban fogjuk élvezni, mint itt Ázsiában a létet. Most például amikor e sorokat írom, még épp Ázsiában vagyunk és a szomszédban műanyagot égetnek ezért a maszkommal az arcomon ülök az asztalnál… Na hát sok minden fog hiányozni Ázsiából, de ez biztos hogy nem. :)

A vonatozás meglepően modern és kellemes volt, pedig nem is első osztályon utaztunk, vagy „binzisz klásszon”. A peronhoz kapus rendszer vezetett, kétszer ellenőrizték a jegyünket, mielőtt a vonathoz férhettünk volna és aztán menet többször is a vonaton. Volt ülőhelyünk, kis asztalunk az ablak mellett, ami alatt még konnektor is volt. A WC egy fokkal tisztább volt mint odahaza a MÁV másodosztályú vagonjaiban, és a személyzet párnákat osztogatott a kényelmesebb utazáshoz, igaz pénzért… Árusok azok azért járták a vagonokat, de sokkal kulturáltabban árulták a portékáikat (főleg ételt), mint mondjuk Indiában, nem volt az a nagy kiáltozás meg minden. A jegyek ezek függvényében elég drágák is voltak, kettőnkre és a két bringára összesen 16 ezer forintot fizettünk ki. Nem is értem, a helyiek ezt hogy bírják kifizetni, valószínű, akikkel együtt utaztunk, ők nem a legszegényebb réteg Indonéziában.

A vonatút gyorsan eltelt, gyönyörű tájakon száguldottunk végig, zöld rizsföldek között, a háttérben felhőbe bújt, ki tudja milyen óriási vulkánokkal a háttérben. Nem bántuk, hogy nem láttuk mindet, legalább nem fájt így annyira a szívünk, hogy mindezt átteleportáljuk és csak egy vonat ablaka mögött suhan el nekünk. Útközben vettünk Mie Gorenget, vagyis zöldséges sült tésztát, amihez krupukot, vagyis helyi snack-et is kaptunk, illetve több cső kukoricát is vásároltunk, darabját 2000 rúpiáért vagyis kb. 41 forintért.

Este lett már, mire megérkeztünk Yogyakartába, sötétben szálltunk le a vonatról a nálunk lévő 8 bringástáskával. A biciklik már a peronon vártak ránk, egy fiatal lány egy papírt nyújtott felém, amit alá kellett írnom, hogy átvettem a szállítmányt. Ami hála az égnek sértetlenül megérkezett. :)

Megírva 2013. augusztus 23-án, történt június 8-9. Biciklizni ekkor csak 22km-t bringáztunk, ennek második felét pedig már Yogya-ban, de az már egy következő történet lesz. Most pedig megyek, és pucolom tovább a bringákat. Jobb félni, mint megijedni, ha mégis megállítanának minket az ausztrál oldalon, hogy nana, ez túl koszos, akkor hivatalosan csak két opciónk marad: vagy lepucolják ők (autóknak 1000 dollárért, bringának nem tudom, mennyi), vagy vihetjük vissza a bringákat valami koszosabb ázsiai országba! :o

Jakartáról nem sok jót hallottunk, sőt mi több, egymástól független forrásokból azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el onnan, vagy legfeljebb a nemzeti múzeumot nézzük meg, de aztán usgyi tovább, mert Jáva és Indonézia még sok izgalmas dologgal vár minket (vulkánok, tengerpartok, Bali, sznorkelling) és csak két hónapunk lesz rá. Amikor még azt hittem, hogy csak két hetente van hajó Szingapúr felől Jáva irányába, gondolkodtam a repülőn is, és esetleg rögtön Semarangba, Yogyakarta mellé repültünk volna. Ez már Kelet-Jáva, ott van két nagyon érdekes Angkor Wat-al, meg Bagan-al egy lapon emlegetett templom, egy buddhista és egy hindu, illetve Yogya (mert röviden csak így szokták hívni) ami egyben egy kulturális központ is. Ja, és mindez egy 100 milliós lakosságú muszlim szigeten, Jáván. :) De aztán jött Kian Tan és felvilágosított, hogy hetente van hajó csak felváltva más-más szigetekről. Ekkor viszont már megfeledkeztem Semarangról és örültem, hogy egyáltalán tudunk menni Jávára, Jakartába és nem kell repülni, se egy hetet várni.

Szóval Jakarta végül benne maradt az útitervben, amit nem bántunk annyira, mert egy nagyon jófej Couchsurfer már válaszolt is nekünk, Andi révén így volt barátunk és szállásunk a városban. És így legalább nem marad ki az amúgy érdekesnek mondott nemzeti múzeum és látjuk az indonéz fővárost, a nagy olvasztótégelyét a kétszáz-kitudjahány-milliós országnak, Indonéziának, amit úgy is emlegetnek, mint a legnépesebb muszlim ország a világon. Sőt, ha szerencsénk van, még a pápuai nagykövetségre is be tudunk nézni és vízum után kérdezni.

Hát, aztán a dolgok máshogy alakultak végül… De most kezdjük az elején. :) Kihajtottunk a kikötőből. Vártuk az oltári nagy, indiai vagy akár bangladesi szintű káoszt, mocskot, zajt és zűrzavart az utakon. De az nem jött! :O Volt kis kosz, por, némi dudálás, valami forgalom, szakadt járművel, recsegő háromkerekű riksák, de ennyi. Semmi különösen vészes őrület. Jól van, ez még nem baj, sőt… Az igazi ázsiai feeling azért bőven megvolt, és abszolút nem bántuk, hogy nem kell megőrülnünk a káoszban. Persze amúgy se kell, de ezt csak leírni könnyű, úgy tenni már nagyobb feladat, mint azt már pár százszor ez idáig megtapasztaltuk. :) Jakarta most nem játszott a türelmünkkel és nem tépte szét az idegeinket, talán épp azért, mert túlságosan is rákészültünk valami borzalmasra.

Hamar egy nagyobb sugárúton találtuk magunkat, vagyis egy két szintes, részben még épülő „elevated highway”-es úton, a felüljáró alatt. Az egész egy szürke beton borzadály volt, amit megpróbáltak azzal feldobni, hogy utcai művészek színesre festették a pilléreket, de az egész attól még eléggé odavolt, legalábbis az én szememnek. Az angol talán úgy mondaná, hogy „grundy”, nem is tudom? Ha viszont kipillantottunk a végtelen híd alól balra, ott már láthattunk érdekesebb dolgokat. Például egy oltári nagy világosbarna sokszárnyas, rengeteg emeletes, tornyos épületet, amekkorát eddig még nem is láttam. Ha ez a nagy olvasztótégely, akkor biztos itt főnek a nagy halak, a gazdag, kövér üzletemberek a dzsakudziaikban a legfelső emeleti teraszon, miután megcsinálták maguknak a tutit. Na de elég ezekből a buta sztereótipíákból és inkább hajtsunk tovább és nézzük meg ezt az egészet a másik oldalról, egy felüljáró tetejéről: sugárút szalad alattunk, zöld fákkal, sok reklámplakáttal, makulátlan aszfalttal és az előzőhöz hasonló, cifratornyú pompázatos épületekkel. Hát nem a nyomornegyeden vezetett át az utunk Andi otthonához, az tuti!

Pár kilométerrel később végre egy kicsit szerényebb részhez érkeztünk, itt már nem kellett a nagy forgalomban hajtanunk, mert volt elválasztott kanyarodósávunk / szerviz utunk. Magyarul a legszélső sávot, amit alapesetben a kanyarodókon túl azt hiszem, csak kétkerekű járművek használhattak, egy padka választotta el a középső, soksávos sztrádától. Itt láttuk a banánokat szépen sorban kirakva egy keretre, így árulták őket szépen, látványosan. Egy sarkon lekanyarodtunk, mert már csak pár kilométerre voltunk Andi otthonától és értesíteni akartuk őt a közelgő érkezésünkről. Pénzünk ehhez már volt, mert indonéz rúpiát, amit egy a tízezerhez váltanak a dollárhoz mérve, már váltottunk Szingapúrban. Viszont nyelvtudásunk az még nem volt, talán ez okozhatta az akadályt, mert látszólag senki nem volt hajlandó odaadni egy hívásra a mobilját, pedig már alapból ajánlottunk érte egy kis pénzt. Valószínű azt hitték, mobilt, vagy SIM-kártyát akarunk venni, de nem erről volt szó. Szóval telefonálni itt nem sikerült, de itt ittunk először Teh Botol-t, vagyis üveges teát – Tea in Bottle, csak indonézesítve. Ez az üdítő azt hiszem Jakartában 2000 rúpia, vagyis 46 forint volt, de ennek később a többszörösét is elkérték, attól függően, milyen távol voltunk Jáváról vagy mekkora nagy turistagettóban jártunk. Indonézia ugye rengeteg szigetből áll, és ezek közül messze a legnépesebb Jáva. Bali még közel van, a keleti szomszédja, de aztán Lombok, Sumbawa, Flores és a többi sziget egyre drágább.

Itt ezen a helyen láttunk egy nagyon fura fickót, a motorján SuperSonic, a kék sün díszelgett kék pisztollyal a régi Sega-s videójátékból és az egész járgány tele volt amerikai zászlós matricákkal ragasztva. A srác meg valami katonaféle lehetett a ruhájából ítélve… Az egész nagyon furcsa volt a mi szemünknek, valami ami megint meglepetést okozott nekünk. Ők itt megint megőrülnek a nyugatért? Miközben az összes Délkelet-Ázsiai útikönyvben lassan már külön rovatok vannak az expat-oknak/ról? Ők az „expatrioták” vagyis olyan nyugatiak, akik fejlődő országokba költöztek. Szóval hogy is van ez? A fejlődő országbeliek nyugatiasodni akarnak, a nyugatiaknak meg elegük van a saját országukból és egy fejletlen országba költöznek? Persze sok NGO dolgozó is van, akik egy jobb hellyé igyekeznek tenni ezeket az amúgy sok nyomorral is küzdő országokat, de azért abban is lehet igazság, amit az előbb leírtam és ez elég abszurd, valljuk be. :) Na mindegy, tudom, hogy ezt vannak, akik unják, de azért csak kiszaladnak belőlem ezek a dolgok mindig. Nem ítélem el all cuzammen az egész nyugati világot úgy, ahogy van, hisz én is onnan jöttem, és különben is, „ez van”, csak hiányolom azt a sok jót és vidámságot onnan, ami itt van, miközben egy nyugati, ha ezekre az országokra gondol, elsőnek a nyomor jut az eszébe. Pedig ha eljönnének ide, rájönnének, hogy lehet, hogy hozzájuk képest az itteniek ék egyszerű életet élnek, és lehet hogy picit rövidebbet is, de hogy közben többet nevetnek, mosolyognak és (még…) jobban figyelnek, örülnek és élnek az igazi értékek, az is biztos. Csak remélni tudom, hogy a „fejlődés” jegyében itt végbemenő folyamatok nem fognak egy végeredményben rosszabb, értéktelenebb jövőt hozni, ami igaz, hogy tele lesz kacatokkal, high-tech cuccokkal és mindenféle szuper csábító dolgokkal, de közben elvész majd az a valami, az az igazi dolog, amitől annyira szeretjük Ázsiát. A folyamatot megállítani szerintem nem lehet, megint csak remélem és kívánom az ittenieknek, hogy miközben ide is egyre inkább betör a fogyasztói társadalom és a vele járó összes jó és rossz dolog, közben ők valahogy mégis megőrzik az igazi értékeiket. Erre is láttunk egyébként sok jó példát Ázsiában.

Andit megtalálni nem volt könnyű. Először még lencsevégre kaptam egy muszlim sipkás srácot az apja előtt a motoron, ahogy kíváncsian követnek minket, aztán végre lefordultunk a nagyobb utakról és egykettőre apró, hangulatos kis utcácskákban találtuk magunkat. A pontos címet tudtuk, de az OpenStreetMap már nem ismerte pontosan ezeket az apró utcákat, így csak találgatni tudtunk, hogy merre tovább és csak annyit tudtunk bizonyosan, hogy a háznak vagy lakásnak itt kell lennie valahol a környéken. Bolyongtunk néhány percet, miközben megint valami olyannak lettünk a szemtanúi, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Ez a duplapedálos, soküléses, zenélő biciklijárgány az apró gyerekek szórakoztatására épült és a gazdája türelmesen járja vele az utcákat, hogy kuncsaftokat találjon az anyukák és a gyermekeik személyében. Szegény gyermek nem tűnt túl boldognak, lehet hogy ő is inkább büntetésnek kapta ezt a menetet? Nem hiszem, inkább csak nekünk volt meredek az egész…

Jól kimulattuk magunkat, de a barátunk hollétéről még mindig fogalmunk sem volt. Egy sötét narancsságra overallos srác állt meg mellettünk a motorjával, hogy segíthet-e. Fura volt a srác nagyon, de jól beszélt angolul, és értelmes, segítőkész volt, levágta a szitut, és aztán azt is megtudtuk, hogy miért olyan kába: most volt repülni, vadászpilóta tanonc és kicsit sok G-t kapott a mai repülés alkalmával… :) Ami nagyon vicces volt, hogy kiderült, ő is Couchsurfing tag, és Andi-val szinte szomszédok, de amúgy nem ismerik egymást. Csak most, rajtunk keresztül, vagyis inkább általunk ismerkedtek meg, mert a pilóta barátunknak végül sokadjára sikerült felhívnia Andit. Telefonálással mi is próbálkoztunk egy kölcsön kapott mobilon, de hiába, nekünk nem volt kapcsolható. A vicces az volt, hogy közben én egy másik szálat is elindítottam a biztos sikerért és egy sarki kis netkávézóban már megnyitottam a netbookomon Andi CS profilját, hogy ott is üzenjek neki, és épphogy betöltötte az őt mutató képet a böngésző, pár másodpercre rá élőben is megjelent a netkávézó előtt. Lám, két perce még kicsit elveszve éreztük magunkat ebben az amúgy vidám és barátságos utcában, most meg hirtelen rögtön két barátunk is lett. :)

Éjszakai Fun-Ride kutyával, szeleptöréssel és National Monument-el

Jajjj, te jó ég, hogyan is lehetne ezt élethűen elmesélni… :) Indonézia, vagyis Jáva, vagyis, hogy egészen-egészen pontosak legyünk, Andi vendégszeretete és Andiék házának környéke hirtelen egészen elvarázsolt minket, nagyon tetszettek a színes, élettel teli forgalom mentes kis utcák, a kis boltok és az egésznek azaz utánozhatatlan ázsiai hangulata. Már Ausztráliára készülünk, miközben ezeket a sorokat írom két hónappal a történtek után, és biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok hiányozni fognak Ázsiából. Először egy csokis shake-et vettünk, de amolyan igazi házi készítésűt, voltak benne zselédarabok, csokis müzlidarabok, és amin leginkább meglepődtünk, a tetején még egy kis reszelt sajt is. :) Meg is jegyeztem Andi-nek, hogy ha ilyen lesz Indonézia, imádni fogjuk, igaz nekem ez a shake már csak úgy simán, üresen is tökéletesen nagyszerű lenne a boldogsághoz, ha egy ilyen kis hangulatos utcának az egyik sarkában fogyaszthatom el, miközben körülöttem zajlik az élet, jönnek-mennek az emberek és történnek a dolgok.

Később egész Indonéziában, egyetlen egy helyen sem találtunk utcai shake-est, se ilyet, se másmilyet, vagy csak nem vagyok képes felidézni egyetlen alkalmat sem. :) De attól még nem volt rossz Indonézia, egyáltalán nem. A következő állomásunk egy kis sarki vegyesbolt volt, vagyis egy pult, ahol kiadtak mindent nekünk amit kértünk, és mi Telkomsel SIM-kártyát kértünk. Andi szerint ennek a cégnek van a legjobb lefedettsége az országban és nem is olyan drága. 60.000 rupiát fizettünk a SIM-ért és a rajta aktivált 30 napos, és 2 vagy 3 GB-os internetcsomagért. Hogy az adat mennyi volt rajta pontosan, azt sose tudtam meg, mert a két alkalommal, a kétszer 30 nap alatt, ameddig használtam, egyszer sem sikerült elérni a korlátot, mindig előbb járt le a 30 nap. Ez a havi mobilinternet egyébként 50 ezer rúpia (5 dollár, 1300 forint) volt önmagában és a telefonról lehetett aktiválni, amennyiben volt elég keret a SIM-kártyán. Feltölteni legtöbbször csak balance transfer-el lehetett, amiért a butikos mindig felszámolt 20, de volt hogy 40 százalékot. Értsd: 5000-es feltöltést kértem, és 7000 rúpiát kellett fizetnem érte. Egy SMS díja belföldre akármelyik (van vagy 20…) szolgáltatónak 300 rúpia volt, ami nincs 7 egész forint. A hívás ennél jóval drágább volt, a telefonálás pikk-pakk le tudta meríteni a keretünket, mert sosem volt 10.000 rúpiánál többel feltöltve. Az internet mindenhol elfogadhatóan lassú volt, néha még skype-olni is tudtunk vele hanggal és lassan, de biztosan blogbejegyzéseket képekkel együtt feltölteni. Ez alól egyedül Bali volt a kivétel, ott annyira túlterhelt a hálózat, hogy volt, hogy még az e-mailemet sem tudtam órákon át megnyitni.

Na, ennyit a kommunikációról és most jöjjön a nap fénypontja, ami minket már kissé fáradtan ért így 44 óra hajózás és a városi bringázás után: még egy városi bringázás, ezúttal este, többedmagunkat, be a National Monumenthez a város szívébe, majd vissza haza! Nem meséltem még, de Andi-t azért választottam ki CS-n és azért írtam neki, mert az első fotón, amin látszik, egy bringán ül valami búzamező közepén. Mint kiderült nagy bringás és tagja egy online fórumon összejött, de a valóságban is élő, működő és összejáró bringás társaságnak, ahová ezen az este mi is meg voltunk hívva, és bár kértük, hogy ne legyen későn és ne is tartson sokáig, végül egyik se jött be, de ezt utólag már nem is bánjuk. A szingapúri funride-ban a vártnál sokkal jobban kifáradtunk és a végén még az a barom is majdnem elgázolt, ezért most valahogy Jakartában nem vágytunk egy újabb nagy közös bringázásra, ezért kértük Andi-t, hogyha szervez valamit, persze legyen, elmegyünk örömmel, de az ne legyen hosszú se fárasztó.

Egy kis kávézó-étteremhez hajtottunk, ahol találkoztunk Andi néhány barátjával. Ők nem beszéltek mindannyian angolul, ezért Andi tolmácsolt köztünk. Nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak, és volt itt egy hölgy, aki a kutyáját a kormányra szerelt, még kis napellenzővel is ellátott kosárban szállította, majd később még egy újságíró is megjelent és rengeteg közös fotót készítettünk a társasággal. Mi legszívesebben lefeküdtünk volna ekkor már aludni, de tudtuk, hogy ez most valahol kötelességünk is, ezért (bár lehetett volna vétójogunk Andi-nél minden programra) belementünk a közös bringázásba, és megpróbáltunk hozzá mosolyogni és még élvezni is. Ez a fáradtságunkhoz mérten végül nagyon jól sikerült, pedig közben még egy defekt is befigyelt nem sokkal azután, hogy elindultunk. Ezt figyeljétek, nem fogjátok elhinni, hogy kaptam defektet az első kerekembe! Kettétört a szelep belseje! :o Most meglett a baj a szelepsapka hiányából… Emlékeztek, hogy Bintan szigetén az esőben, sárban tekertünk? Na, ez a sár időközben szépen megszáradt és beszáradt a szelep belsejébe, majd kettétörte azt. Én ilyet még nem pipáltam… Persze csak pumpa meg defektszett volt nálam, cipeljen a hóhér pótbelsőt, amikor 5 perc alatt megköt a folt a vulkanizálószerrel rátoldva a belsőre… De ki gondolta volna, hogy a szeleppel lesz baj? :) Hála az égnek, nem voltunk messze és Andi a föld alól, vagyis a barátain keresztül valahogy odateremtett a semmiből egy robogót, amin Zita visszarobogott vele pótbelsőért, én meg megpróbáltam őszintén és mélyen nevetni a szerencsétlenségemen, miközben kibontottam a belsőt és közben beszélgettem az új barátainkkal. Volt ott egy vékony srác, aki elmesélte, hogy indított egy webshopot azon a fórumon (valami Koskas, a legnagyobb internetes fórum Indonéziában), ahol ez a bringás banda is összeverődött, és az egész olyan jól beindult, hogy mára már igazi bringás boltjuk is van, amit magára tud hagyni, merthogy hamarosan ösztöndíjjal Taiwan-ra utazik, ahol szintén üzletelést fog tanulni – na nem mintha a hallottak szerint az olyan rosszul menne neki. Ennek a srácnak jól bejött ez a dolog, én a helyében ezt a lufit már nem is fújnám tovább, hanem lelépnék a helyében egy nagyobb kerékpártúrára. De ő nagyon lelkes volt, ki tudja, pár év múlva talán már egész kerékpárbolt hálózata lesz az országban… Mi meg csináljuk a „nagyobb kerékpártúránkat” – mindenki, amihez kedve, pénze, ereje, affinitása van, és ez így van nagyon jól.

Zita meghozta a pótbelsőt, összeraktuk a kereket, most már szelepsapka is volt hozzá, gyorsan felpumpoltam az egészet és már gurultunk is tovább. A célállomás a National Monument volt, hogy nagy betonoszlop, amit időben változó színekkel világítottak ki éjszaka. Ez egy nagy parkban volt egy sugárút mellett, sok helyi gyülekezett itt, beszélgettek, üldögéltek, ez olyasféle hely volt, mint pl. Indiában, Új-Delhiben a Gate of India. (ha jól emlékszem a nevére) Itt Zita kapott egy kisebb masszázst a kutyás hölgytől, mert már nagyon odavolt, és meg előkaptam a netbook-ot (mert ez nálam volt, én kérem készültem), és lepörgettem a legérdekesebb 400 képet a társaságnak, de csak gyorsan, csak a legérdekesebb, rövidebb történeteknél megállva és mesélve egy kicsit. Ezt élvezték nagyon, és örültem, hogy ez végül belefért, mert többet akartam adni a puszta jelenlétünknél. Merthogy ők tényleg nagyon nagy kíváncsisággal, várakozással és szeretettel fogadtak minket. Épp mérgelődni kezdtem még az elején, az étteremnél ahol ültünk, hogy otthon felejtettük a névjegykártyáinkat, amikor Andi a kezembe nyomott egy köteg apró matricát, rajta a logónkkal, a web és FB-címünkkel, az indonéz és a magyar zászlóval, meg hogy Welcome Z & A indonézül… :) Ja, és egy piros Koskas-os pólót is kaptunk tőlük. Hát most mondjátok meg, ez milyen királyság már hogy ilyen nagyon jófejek? Andi egyébként marketinggel foglalkozik, a social-networking a szakterülete, kormányzati kampányok most a projektjei, ezeket kell bevinnie az indonéz köztudatba, főleg a Facebook-on és egy másik, helyi platformon keresztül. Erről is jókat beszélgettem vele később, mert hisz valamennyi kis tapasztalatunk nekünk is van e téren, mert van ugye a Facebook oldalunk, amire persze nem jut annyi idő, mint szeretném, de meglepődtem, amikor megtudtam, hogy még Andi-ék is a Postcon-t használják a FB-posztok időzítésére. Ők persze nem az ingyenes, 10 posztos verziót, amit mi is, amikor jut rá időnk és netünk. (mostanában nem nagyon)

Hazafelé már igen nagyon fáradtak voltunk, de még volt hátra 10km, és közben még meg is éheztünk. Megálltunk és rendeltünk elvitelre Nasi Goreng-et egy utcai vendéglőnél, ami valójában csak egy összeeszkábált sátor volt félig a csatorna felett és patkányok rohangáltak az asztalok alatt. A Nasi Goreng nem más, mint zöldséges sült rizs, nagyon finomra el tudják készíteni és itt gratis járt hozzá krupuk is, vagyis ropogós, fűszeres snack. Ezt vacsoráztuk éjnek évadján, mikor visszaértünk Andi-ékhez. Úgy dőltünk el este, mint két darab fa. Mikor a lefekvés és az elalvás közötti időszakra nem is emlékszel, mert az tényleg csak néhány másodperc lehetett. Ez lesz most is, mikor befejezem ezt a beszámolót, mert már nagyon késő van, éjjel fél egy, igaz már egy másik időzóna szerint, mint akkor. Megírva 2013. augusztus 21-én, történt június 7-én, biciklizve 43km. Jakartát még természetesen folytatjuk, most ennyire futotta.

Megkérdeztem a tengerész barátainkat és elmondták, hogy még két órát megyünk Kupang-ig, éjfélkor fogunk megérkezni, ezért úgy döntöttem, hogy írok még, és belekezdtek Indonéziába. Elvégre most egy pont ugyanolyan hajón vagyunk, mint amin az első indonéz napokban utaztunk. És ezzel már le is lőttem egy poént, majd mindjárt meglátjátok, miért. Amúgy közben már eljöttem a dajdaj-ból, míg az előző bejegyzést írtam, 100%-ra töltött a netbook, én pedig már nem bírtam tovább magam körül azt a ricsajt a táncoló indonézekkel, ezért lejöttem a nagy közös alvós helyiségbe Zita mellé. Itt most csak két mobilból szól egyszerre zene, és talán 15 méteres körzetben épp senki sem dohányzik. :)

Na de ne csapongjunk a tér idő konténumban, hanem ugorjunk a történetünkben oda, ahol legutóbb abbahagytuk. Szóval a hajón voltunk, amely talán ha másfél órát száguldott Bintan szigetéig. Ott aztán kirámoltunk egy stégre, ahol összeraktuk a bringákat a táskákkal, de sajnos csak néhány méter erejéig, mert a vámon újra le kellett málházni és mindent rádobni egy hatalmas röntgengépre (vagy a jó ég tudja, mi az a nagy átvilágító doboz). Persze nem volt nálunk semmi, aminek nem kellett volna, ki se kellett nyitni egy táskát sem, málházhattuk fel újra, pecsét az aznap reggel kapott friss vízumunk mellé az útlevelünkbe és már mehettünk is ki azt utcára, ami a hosszú móló végén kezdődött. Új ország, új káosz, új utcakép, de mégis valahogy ugyanaz az ázsiai feeling, kicsit koszos, kicsit zajos, kicsit összevissza, de mindenképpen telis-tele színekkel, szagokkal és mindenekfelett az orrunk és a szemünk előtt zajló élettel – legyen az kellemes, érdekes, vagy kellemetlen és akár borzalmas.

Hát mi most kaptunk rendesen, na nem, még nem az indonézektől, hanem a nyakunkba, esőt és méghozzá olyat, amilyet ezen az úton még eddig nem. Úgy, de úgy szakadt, hogy én ezt nem is tudom szavakkal leírni, brutálisan esett, szerintem. amíg kint voltunk az esőben, annyi víz leszakadt az égből, amennyi Magyarország bizonyos vidékein talán évek alatt sem. Az út hamar hömpölygő barna folyóvá változott, és a hullámvölgyek alján bizony navigálni kellett, hogy el ne tűnjünk az árban és figyelni, hogy az előttünk lévő járművek hol próbálnak átjutni a vízen és hol sikerül nekik. Volt egy hely, ahol a szembejövő sávban akkora víz volt, hogy ott egyszerűen nem tudtunk volna áthajtani. Féltünk is kicsit, hogy mi lesz, ha ez így megy tovább és valahol akkora tengerrel találkozunk magunk előtt, amin egyszerűen nem tudunk átkelni. Nem egész 18 kilométert kellett megtennünk a sziget DK-i csücskében található Kijang nevű kikötőig így, ahonnan délután indult a hajónk. Erre kevesebb, mint két óránk maradt, ami azért volt aggasztó, mert közben a hajótársaság, a Pelni irodáját is meg kellett találnunk, hogy jegyet tudjunk vásárolni a hajóra. Ez már kapásból 5km-re volt a kiindulási pontunkból, de hála az égnek (ami még mindig szakadt ránk), legalább pont útba esett a kikötő felé. Viszont a legnagyobb megdöbbenésünkre zárva volt. Pár perc kószálás után a szomszédos boltsor utazási irodájában találtam néhány angolul valamit beszélő embert, akik elmondták, hogy ne izguljunk, menjünk a kikötőbe és ott majd adnak még jegyet! – Remek, én is így gondoltam, csak történjen aztán valóban így! Hajtottunk hát tovább, a terep hullámzott, de nem volt vészesen meredek és azért haladtunk. Úgy számoltuk, hogy ha minden jól megy, odaérünk még a hajó indulása előtt, és még pár percünk a jegyvételre is marad. Az eső csak szakadt és ez azért aggódással töltött el minket, de aztán végül kissé alábbhagyott az utolsó néhány kilométeren, így már csak egyetlen bukó maradt: ha nem találjuk meg a kikötőt, az ugyanis nem volt rajta a gépészemen. Végül aztán ezzel sem volt gond, és 15 perccel a kihirdetett indulás előtt odaértünk, ha jól emlékszem 3:45-re. Meglett a jegypénztár, ott bekérték a nevünk és az életkorunk, előbbit persze elírták a jegyen, hiába írtam szép nyomtatott betűkkel, nem volt elég, igaz ebből később aztán semmi gondunk nem volt.

Nem maradt más hátra, mint feltenni a bringákat a hajóra. De ezen a lépcsőn? A legegyszerűbb megoldást választottuk: Zita megfogta elől a pedálnál a gépeket, én pedig hátul a csomagtartón, a nagy súlynál, de ügyesen úgy, hogy ne a hátsó lámpát törjem le. Nem volt könnyű, főleg az enyém nem, de végül felszenvedtük így egyben a bringákat, és fent a nagy koszos vasszobákban még pár méterrel odébb terelgettek minket az óriási káoszban, ahol aztán egy ágyakkal körbevett kis üres területen végül ledönthettük a bringákat és győzelemittasan fellélegezhettünk. Megcsináltuk, elértük ezt a rohadt hajót! :)

Ez azért volt ekkora nagy öröm, mert ha lekéssük, a következő hajó pontosan egy hét múlva indult volna csak a szomszédos Batam szigetről. Hetente járnak Pelni hajók ezen a vonalon, egyik héten Bintan-Kijangtól, a másik héten Batamról indulnak. A miénk menetideje lássuk csak, mennyi volt: szerda du. 4-től kb. péntek délig a hajón voltunk. Az annyi, mint 44 óra a hajón…

Hogy milyen volt ez a 44 óra? Hát azt megint nehéz szavakba öntenem. Az „ekonomi” osztályon utaztunk, ami azt jelenti, hogy a 3-4. szinten, akárhol, a körben az egész hajón elhelyezett közös priccseken, amelyekhez 10 ezer rupiáért (230 forint) vásárolhattunk matracokat is. Ezek alá be tudjuk pakolni a cuccainkat, ha a fenti kis tároló rácsra nem férnének fel. Itt a harmadikon, ahol most épp vagyunk, mikor ezt írom, az egész hajó hosszában végigér kétoldalt ez a közös nagy helyiség, végig ilyen nagy közös priccsek vannak, az egész egy légtér, és úgy kell nekik (a saját nyelvükön) szépen kérve könyörögni, hogy ne dohányozzanak, csak odakint. Pedig táblák is vannak és állítólag a hangosban is ezt mondják be sokszor, hogy csak odakint dohányozzanak a nyitott részein a hajónak. E mellé jön még hozzá az alapzaj, az emberek beszélgetése, a gyerekek zajongása és az átlag 2-3 mobiltelefon vagy csak kihangosítva működő, sportautó formájú SD-kártyás zenelejátszók és egyéb borzalmas, hangos kacatok. Legtöbbször helyi slágereket nyomatnak, nem számít, hogy két méterrel odébb még mások is zenét hallgatnak, akkor csak hangosabbra tekerik, hagy szóljon. Fülhallgatókat nem nagyon láttunk, miért is használnák, hisz a zene közösségi élmény, sőt a videó játékok hangjainak is biztos mindenki örül! :) Akár még este is, amikor amúgy a többség alszik… Az ilyesmi senkit nem zavart, mi is elindítottunk egy kis Tankcsapdát Zita telefonján, de ránk se hederítettek, ez itt belefér, ha az ember hangosan zenét hallgat a mobilján.

Bezzeg ha elsétáltunk a büfébe vagy WC-re, annyi „Hello Mister”-t és „Bulé”-t kaptunk, hogy az már nem is igaz. Előbbit üdvözlés (Zitának is így: „Mister!” – Nem tudják, mit jelent), kedves akar lenni, de higgyetek nekem, egy idő után borzasztóan idegesítő tud lenni és erőst kell küzdened magadban, hogy ne zavarjon túlságosan. Még akkor is, ha tudom, hogy csak köszönteni akarnak, akkor is iszonyú tud lenni, hogy három méteren hatan köszönnek rám így, vagy hallom magam mögött a „bulé”-t, vagyis hogy „külföldi”. De ez még mindig hagyján lenne, itt az is belefér, hogy az embert kibeszéljék az orra előtt, vagy akár nevessenek rajta. Számtalanszor előfordul velünk, hogy megyünk akár itt a hajón, akár az utcán vagy akárhol, és kisebb-nagyobb társaságok lebuléznak minket, aztán valaki még odanyög nekünk valamit indonézül, amit nem értünk, erre az egész társaság nagy nevetésben tör ki. És ez van, hogy egy tucatszor is megtörténik egy nap! És én érzem furcsán meg rosszul magam, mert tudom, hogy csak magamat büntetem, ha ez zavar és ezen bosszankodom, márpedig bosszankodom mert igen idegesítő, még akkor is ha közben tudom, hogy én vagyok itt a vendég és őnáluk az ilyesmi normális, egymással is ilyenek, ilyen az ő kultúrájuk, más mint az enyém és csak ebből fakad bennem a rosszérzés, és nem azért, mert ők rosszat akarnak nekem, mert nem akarnak rosszat. Még csak eladni sem akarnak semmit, nem jön úgy senki oda hozzánk se eladni se koldulni, mint Indiában, mégis, ez a szitu is, ha nem is annyira, de igen idegesítő tud lenni sokszor.

Na, és akkor ezzel most egy jó időre azt hiszem le is állok a panaszkodással. :) Majd még panaszkodunk Indonéziában, de az már más lesz! ;) Mert Indonézia ezek mellett, ezekkel együtt is rengeteg csodát ígért és adott nekünk, ugyanakkor belekerült a TOP4 legnehezebb ázsiai országok listánkba is, igaz a dobogóról lecsúszott Banglades, Indiai és Vietnam után. Fontos megjegyezni, hogy ez erősen szubjektív, bringás vélemény. Sőt, fekvő bringás, Speda Tidurrr, háhááá! :) És azt is fontos még leírnom emellé, hogy ez nem azt jelenti, hogy Indonézia „rossz”, mert ezek csak nehézségek és ezekkel együtt is egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, és ázsiai viszonylatban is gyönyörű tájakkal és nagyon színes, sokszínű kultúrával.

A hajón egyébként reggel-délben-este egy kis szivacsdobozban némi elemózsia is járt a jegyhez, ezt mindig adott időintervallumban lehetett felvenni, vagyis a meghirdetett időintervallum elején, „amíg a készlet tart” alapon. Általában kis adag rizs volt, rossz esetben egy halfejjel, jó esetben a hal húsával vagy valami tojással, esetleg egy kis tésztával. Nem volt nagy adag, se nagyon finom, de örültünk, hogy kaptunk valamit, mert a nálunk lévő kenyérmennyiségről tudtuk, hogy nem lesz elég, a büfében pedig nem igazán lehetett értelmes kajákat kapni. Azóta felfedeztünk egy egész jó, Oreo márkájú kekszet és a Pop Mie-t, a poharas instant tésztalevest. Ezek sem épp a legjobb, legegészségesebb eledelek, de ezeket legalább meg lehet enni.

A fürdőszobáról inkább nem szólnék, ne is próbáljátok meg elképzelni és örüljetek, hogy szagokat nem tudok itt a blogon megosztani! :)

Hát nagyjából így telt a két este, az egy teljes nap és az egy délelőtt. Ja, apropó, a hajónk végül csak este 8 körül indult el, így aztán a nagy esőbeli vágtának végül nem sok értelme volt, igaz ezt nem tudhattuk előre. Zita sajnos aztán kicsit meg is fázott, bizonyára a hideg esőben, de persze néhány nap alatt rendbe jött.

Ja, és majd el felejtettem, hát átléptük az egyenlítőt! :) Vagyis áthajóztuk! Első éjjel, amikor bent a hajóban már nagyjából kukk sötét volt, én kiszámoltam a hajó sebességéből és a szögből, hogy nagyjából mikor érjük el az egyenlítőt, és fél órával azelőttre beállítottam az ébresztőt, hogy ébren legyünk a nagy pillanatnál. Ami persze csak késett és késett, hiszen a hajónk közben még kanyargott is, a jó ég tudja, miért…

De aztán csak eljött és a videón az is látszik, hogy a Garmin gépeken az egyenlítő még az N-hez, vagyis az északi féltekéhez tartozik. :) Zita pedig a cimborájának, Tomikának készített videókat az északi és a déli féltekén is a lefolyóban leengedett víz örvénylési irányairól, igaz ezt az egyenlítőn való áthaladás közben nem tudtuk megtenni, de előtte és utána van róla videó, majd privátban megy! :) Ez pedig a kis esti ünneplésünk:

Facebookon az ezzel kapcsolatos képre jött egy komment, hogy „na és akkor mi van, én már több tucatszor kereszteztem az egyenlítőt repülve, nincs ebben semmi nagy szám…” – Ez így van. Neki. Nekünk ez volt az első, és sokat utaztunk hozzá. Minden pillanat, minden hely, minden esemény, találkozás, mindennek a megélése rajtunk múlik. Át is aludhatjuk, ahogy az utastársaink nagy része tette, fel sem figyelhetünk rá, de meg is ünnepelhetjük. Lehet minden új országba lépés egy ünnep, lehet minden új ezer kilométer egy ünnep, ezek nem attól lesznek ünnepek, mert átlépünk egy országhatárt vagy mert elérünk egy újabb ezer kilométert, hanem mert mi úgy döntünk és úgy szeretnénk, hogy megünnepeljük őket – mi teremtjük magunknak a szép pillanatokat, mert mi így szeretnénk, így lesz emlékezetes, így élvezzük. Persze ha üzleti úton repülgetnék fel s alá az egyenlítő felett vagy csak mert repülővel utazó hátizsákos turista vagyok, akkor valóban lehet, hogy eszembe sem jutna az ilyesmi. De nincs ebben semmi rossz, mindenki úgy él és úgy utazik, ahogy neki jólesik és ahogy ő érzi, ahogy szeretne. Ha teszem azt, úgy adódik, hogy én is az életemben még vagy egy tucatszor keresztezem majd az egyenlítőt, valóban nem fog nagyon meghatni ez később, de amíg így utazunk a kis nászutunkon egyszer az életben, ráadásul ilyen lassan, így a bringákon, csak kétszer keresztezve az egyenlítőt – addig meg fogjuk ezt ünnepelni, ahogy az ezreseket és az új országokat is.

Az egyik videón a harmadik „fehér ember” egyébként Anne, a harmadik bulé a hajónkon, egy francia lány, aki sea-gypsie-ket, vagyis tengeri vándorokat, a tengeren, a csónakjaikban élő és halászatból élő embereket jött felkutatni és megismerni az életüket, illetve cikket írni róluk. Azt is mesélte, hogy szeretne majd végigsétálni Kelet-Timoron, remélem ezek a tervei azóta sikerültek is.

Ő segített minket a jakarai Tanjung Priok kikötőben a leszállásnál, mert ekkor már egyesével vittük le a cuccokat és a bringákat. Lent, miközben málháztunk, Anne-nak feltűnt a mellettünk „parkoló” zöld hajó: sikerült beállnunk a Pelni hajóval a Greenpeace híres hajója, a Rainbow Warrior mellé. Kicsi a világ, nagyon kicsi! :)