Alpen Gold-on élve

Jujevanban hamar összeszedelődzködtünk és a számomra szegényes diétás (étcsoki a maradék kevés kétszersülttel, cukormentes teával) reggeli, valamint a szállásadónktól, Mushanak-tól való elbúcsúzás után már gurultunk is lefelé. Merthogy Jujevanban még nem ért véget a lejtő, a falu után még egészen 700m-ig lecsorogtunk az úton. Közben megálltunk egy boltnál és felvásároltuk az összes étcsokoládéjukat, ami volt. Alpen Gold – ezen éltem egész nap, ez a márkája az egyetlen vidéken kapható táblás csokoládénak.

“Ezen a határon csak a golyók mennek át”

A bolt után útelágazkodáshoz értünk, méghozzá egy olyanhoz, ami kissé bezavart. A térképen a főút az azeri határtól távolabb haladt, a határ mellett csak egy alsóbbrendű út ment, de a két út végül ugyanoda vezetett. A valóságban úgy nézett ki a dolog, hogy a főút folytatódott egyenesen tovább, az azeri határ mellett, pontosan ott, ahová a térkép az alsóbbrendű utat jelölte. Autók is mentek rajta félpercenként. A térképen főútnak jelölt, a határtól távolabb haladó út pedig egy elhagyott, rossz minőségű út volt, ami meredek szerpentinen ment fel a hegyre. Mondanom sem kell, hogy eredetileg ez utóbbin terveztünk haladni, mivel nem akartunk közel menni az azeri határhoz. Örményország a 90-es években visszafoglalt (vagyis “felszabadított”) egy területet, Hegyi Karabahot Azerbajdzsántól, és azóta nem nagyon szeretik az azeriek az örményeket. Az azeri-örmény határ is zárva van, a helyiek úgy mondják, hogy „ezen a határon csak a golyók mennek át”. Mi nekünk eszünkbe se jutott átmenni rajta, sőt a közelébe se akartunk menni, de ebben az útelágazásban elgondolkodtam, mivel az eddig biztonságosnak hitt, a határtól távolabbi út tűnt barátságtalannak, és a gyakorlatban határhoz közelebbi út volt a főút, amit használtak is a helyiek. Megkérdeztem három, egymástól független embert, hogy biztonságos-e az út a határ mellett, és mindegyik bólogatott, hogy persze, menjünk arra. A másik utat meg sem említették, és közben az is leesett, hogy tegnap Alexander, a svájci bringás is biztos, hogy a határ melletti úton kellett, hogy jöjjön, ezért úgy döntöttem, hogy mi is ezen az úton megyünk.

Az út egyáltalán nem volt gázos, makulátlan minőségű aszfalton gurultunk tovább lefelé. Egyetlen egy kisebb kaptató volt csak ezen a szakaszon, de azt pár perc alatt megtekertük. Egyszer csak egy autó állt meg mellettünk, egy fiatal srác ült benne, aki azt állította magáról, hogy ő itt a felelős a biztonságért a környéken. Mi mondtuk neki, hogy tőlünk nem kell tartania, nászúton vagyunk errefelé, mire nagyot nézett, és nevetett. A határ közelségének esetleges veszélyeiről egy szót sem szólt, ellenben a következő faluról, Voskeparról azt mondta, hogy „furcsa” emberek élnek ott, és ne maradjunk ott sokat. Mi megfogadtuk a tanácsát, és be sem hajtottunk a faluba, csak elhaladtunk mellette. Vagyis inkább felette, mivel az út pont a falu mellett váltott át meredek szerpentinbe.

Éhgyomorral a gyönyörű örmény hegyvidéken

Ismét lassan haladtunk fölfelé, és bizony a tegnapi után ez már nem esett olyan jól nekünk, pláne nekem nem, aki napok óta kényszerdiétán voltam. Egy fa mögött megálltam letenni a felesleges ballasztot, és hát az állaga sajnos még mindig nem volt túl biztató, bár némi javulást már érezhető volt. Gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat szedtem, ezek lassan kezdtek hatni.
Talán 200 méterrel a falu felett megálltunk egy hajtűkanyarban. Jó volt egy kicsit megpihenni a szerpentinen, arról nem is beszélve, hogy a verejtékért cserébe nem akármilyen táj látványa tárult elénk. Csak ámultunk és bámultunk, gyönyörű vidéken jártunk. Átláttunk Azerbajdzsánba, és nagyon tetszett a táj, amit ott láttunk, Örményországról nem is beszélve. Találtam magamnak egy nagyszerű állványt a videózásra:

Miután kipihentünk és kicsodáltuk magunkat, indultunk tovább a meredélyen. Pár száz méter múlva egy kútnál álltunk meg vizet tölteni, de innen se jutottunk sokkal tovább, amikor ismét meg kellett állnunk. Egy autó állt meg előttünk iráni rendszámmal. Rambod állt meg nekünk feleségével, és csöpp kis lányukkal. Nyaraltak Grúziában és Örményországban, most autóznak haza Iránba, és megálltak nekünk, csak úgy örülni egymásnak. Rambodtól telefonszámot és e-mail címet is kaptunk, hogy keressük meg őket, ha Teheránban járunk. Mindenkitől, aki járt már Iránban, azt hallottuk, hogy fantasztikus ország és elképesztő barátságosak az irániak. Ennek már most megkaptuk egy előfutárát Rambodék képében. Egy közös fénykép után elválltunk, ők pár perc alatt túl voltak azon a hágón, amivel mi még vagy egy órát küszködtünk.

Végül 1100m környékén átfordult az út lejtőbe, és megkezdhettük a jutalomsuhanást. A száguldást hamar megszakítottuk, mivel a kilátás erről az oldalról talán még különb volt, mint az előbb, ezért megálltunk fényképezkedni. Innen már gyönyörűen látszott az egész víztározó, aminek az előbb még csak egy részét láttuk. A tó már Azerbejdzsánhoz tartozott, de innen a hegyről nagyon szépen látszott, mint ahogy az a cukorsüveg alakú hegy is, ami tőle északra magasodott. Érdekes látvány volt ez a fajta táj, nem nagyon láttunk eddig még ehhez foghatót.
Egy Kirants nevű faluba vezetett le az utunk. Itt megálltunk egy pillanatra, hogy helyieknél bolt után kérdezősködjünk, de ők csak intettek, hogy tovább. Mi mentünk tovább, de vagy nem vettük észre a boltot, vagy úgy értették, hogy a következő faluban lesz, mert sajnos nem találkoztunk közérttel, de a falu már véget ért, mi pedig száguldottunk tova, lefelé. Persze a lefelé egy újabb fölfelével folytatódott, ami ugyan várható volt, de mi mégsem örvendtünk neki különösebben. Mielőtt még újra kifulladtunk volna a kaptatón, megálltuk az út szélén, és leültünk az árnyékban ebédelni. A menüm még az eddiginél is soványabb lett, mivel ekkora már elfogyott minden kétszersültünk és persze ilyesmit nem lehetett kapni errefelé. Maradt az étcsoki, abból is az utolsó előtti tábla. Legalább 3 táblával elfogyasztottam már belőlük ezen a napon.

„World Vision”, a megmentőnk

Épphogy elindultunk az ebédnél, a következő kanyarban egy nagy fehér „World Vision” feliratos dzsip állt meg mellettünk. Egy férfi szállt ki belőle és egy gyerek, süteményt kaptunk tőlük, és vállveregetést, cserébe mi csak egy közös fényképet tudtunk felajánlani a mögöttünk elterülő, még mindig csodaszép tájjal. Innentől hála az égnek már nem volt sok hátra a fölfeléből. Még tettünk néhány kanyart, ahogy az út kerülgette a kis völgyeket, de ezeket nagyjából meg tudtuk tekerni lendületből is. Sarigyugh falu határában megálltunk egy templomot megnézni, majd egy utolsó hosszabb emelkedőn feltekertünk a bolthoz, ami már a hágóban volt. Zita vett egy győzelem jégkrémet, én pedig kiültem a bolt melletti kőkorlátra, és néztem a vidéket.

Egy nő szállt ki egy Ford Focusból, és rohant be a boltba idegesen. Egy perc múlva ásványvízzel és kólával tért vissza, majd hajtott tovább. Valamikor én is vezetettem egy ilyen autót, nap mint nap. Akkor még én is így rohantam, de annak már vége. Most itt vagyok, üres gyomorral, éhesen, fáradtan és gyengén, mégis nagyon, nagyon boldogan. Örültem, hogy nem autóval vagyunk itt, hanem bringával, annak ellenére, hogy az utóbbi napok nagyon kemények voltak ezzel a kényszerdiétával. Zita is élvezi az utat, és jól bírja, sőt ezeken a napokon épp még jobban is, mint én, aminek nagyon örültem. Fent voltunk a hágóban, az utolsóban, mert innen már csak le kellett gurulni a nagy völgybe, ahonnan már jóval lankásabb lesz a terep annál, amit eddig kaptunk. Nagy boldogság volt, hogy ide eljutottunk, mert nagyon kemény volt átjutni ezeken a hegyeken.
Lefelé az Aghstev folyó völgyébe egy élmény volt a gurulás, jó sok szintet leadtunk, és közben kitárult előttünk az egész völgy, csodás látvány volt. Leérve a völgybe még nem volt vége a napnak, Idjevan még 15km volt. Félúton megálltunk egy helyen vizet vételezni, amikor ismerősökkel találkoztunk. A fehér „World Vision” dzsip újra megállt mellettünk, most ár csak a férfi ült benne, és kérdezte, hogy merre megyünk tovább, hol szállunk meg, mire mi válaszoltuk, hogy Idjevan környékén szeretnénk sátrazni. Mire ő mondta, hogy az nem lesz jó, és találkozzunk inkább a „World Vision” irodájánál. Még hét kilométerre volt Idjevan, mondtuk, hogy fél óra, és ott vagyunk. Valóban odaértünk fél óra alatt, és egy rövid vargabetűvel a „World Vision” –t is megtaláltuk, amiről végre kiderült, hogy egy karitatív UN szervezet, gyerekeket táboroztatnak, és segítenek, amivel csak tudnak.
Először csak leültettek minket egy nagy fotelba, aztán szóba elegyedtünk egy nagyon kedves kolléganővel, Mary-vel, aki lelkesen mesélt a szervezetről, hogy ő hogyan került oda, és hogy mennyire élvezni a munkáját. Most először láthattam Mary számítógépén élőben Lotus Notes-t. Ezt a szoftvert tűzfalakban már kismilliószor engedélyeztem, de magát az alkalmazást még sosem láttam. Most itt, Örményországban a hegyek között, 3600km-re az otthonomtól a „World Vision”-nél végre láthattam. Ezt se gondoltam volna, hogy itt fogok vele először találkozni. Mindezt olyan hulla fáradtan, és kimerülten, hogy meg is kérdezték tőlem, mi a baj, mire elmondtuk, hogy három napja fénnyel és étcsokival táplálkozom.
Tényleg nagyon kivoltam már ettől, ezért hazaengedtem egy sms-t, hogy mi az, amit lehet még ennem, mire jött a válasz, hogy rizst és reszelt sárgarépát is lehet hasmenéssel enni. Ez kisebb megváltásként jött, mert a krumplit már nagyon-nagyon untam, a rizs pedig igazi újdonság volt, ráadásul állítólag tele van kalóriával, ami most nekem nagyon-nagyon szükségem volt, méghozzá ezerszámra. Mary és Zita elugrottak egy közeli boltba, és hamarosan finom főtt rizst ehettem lavasba csavarva. Ez igazán királyi lakoma volt a nagy koplalás után, persze azért óvatosan kezdtem el enni, nehogy ettől is beinduljon a gyomrom, de hála az égnek, nem így történt, így lassan, de elfogyasztottam vagy 2 hatalmas lavast sok-sok rizzsel. A lavas egyébként itt Örményországban máshogy néz ki, mint amit eddig megszoktunk Törökországban, itt sokkal vékonyabb és nagyobb, ovális alakú és a hosszabbik átmérőjén van vagy egy méter hosszú, és persze nagyon finom.
Mikor már újra emberként néztem ki a lakoma után, összegyűlt körülöttünk a fél iroda, köztük volt egy doktor is, aki elmondta, hogy az étcsoki nem volt olyan jó ötlet, mert abban is van cukor, amit ilyenkor nem szeret a gyomor. Ez tényleg így lehet, viszont az is igaz, hogy ha az étcsoki nem lett volna, biztosan nem jutottam volna át ezeken a hegyeken. Az irodában egyébként mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velünk, felajánlották, hogy éjjel aludhatunk az épület mögötti parkolóban, a dzsipben. Így estére egy biztonsági őrrel maradtunk hármasban, miután besötétedett, letusoltunk az Ortlieb zsákból a dzsip mögött, majd felhajtottuk a hátsó padokat a dzsipben és megágyaztunk magunknak. Félig a mennyországban éreztem magam, hogy végre tele volt bendőm, ugyanakkor nem kellett a WC-re rohanjak, ráadásul vége van a nagy, meredek hegyeknek.
Reggel hamar kiköltöztünk a dzsipből, és segítettünk azt telepakolni iskolatáskákkal. A táskákban némi iskolafelszerelés is volt, gyerekeknek ment, elmaradottabb vidékekre. Jóérzés volt azokat a táskákat bepakolni a dzsipbe. Noha tudtuk, hogy segítségünk csak jelképes, hiszen bőven voltak ott kollégák, akik pakoltak, mégis jó volt segíteni. Mondtam is Mary-nek, hogy kicsit irigylem, mert olyan munkája van, amivel nem csak a fogyasztói társadalom malmára hajtja a vizet, hanem igazán értelmes, és értékes dolgot csinál. Nagyon jó volt a „World Vision”-nél, ahol mindenki nagyon segítőkész és barátságos volt velünk. Az is nagyszerű volt, hogy beleláthattunk egy kicsit egy ilyen szervezet életébe, ahogy reggel elindult a nap, ahogy kint az udvaron egy kávéval indították jókedvűen a munkát a kollégák. Akiknek nagyon köszönünk minden segítséget, nem is tudom, mi lett volna velem nélkülük! :)

Az útvonaltervünk Örményországban

A tervezett útvonalunk Örményországban a következő volt Jerevánig: A grúz határ után nem sokkal fel a hegyekbe az azerbajdzsáni határ mellett, Noyemberian, Idjevan, Chambarak, Sevan-tó partja, Sevan-félsziget, Jereván. Ez szintmetszeten úgy néz ki, hogy Idjevanig fel-le, fel-le, 600 és 1100 méter között, aztán pedig egy hosszú emelkedőben fel egészen 2177m-ig, ahonnan már csak le kell gurulni a Sevan-tóig 1900m-re (itt ér véget a szintmetszeti ábra).

Az örmény tengertől már csak le kell gurulni egy kisebb hullámvasútazással 1100m-re, a fővárosig, Jerevánig. Idjevanig úgy terveztem, hogy két nap alatt jutunk el, mert bár a táv nem volt sok, de a szintemelkedés annál inkább, ráadásul az is meredek.

Ezt az útvonalat azután dolgoztam ki, miután beszélgettem Péterrel (magyar lakókocsis család, Batumi után), aki elmondta, hogy többször járt már Örményországban, és szerinte az egyik legszebb vidéke az országnak az a Sevan-tó feletti szakasz, az amit mi Chambarak előtt fogunk keresztezni. Jereván után valószínű buszozni fogunk, vagy az örmény-iráni határig, vagy Tabrizig (Az egyik legszebb nagyváros Iránban). Fájó, de ez van, muszáj belebuszoznunk, mert Irán hatalmas, és csak 30 napot tartózkodhatunk a vízumunkkal ott, ami alatt a türkmén tranzit vízumot is meg kell szereznünk. A rákövetkező országok vízumairól és a Karakoram Highway-ről meg ne is beszéljünk! :) A lényeg, hogy ki van számolva az időnk. Rohanni meg nem szeretünk, és nem is tudnánk sokkal gyorsabban haladni, viszont nem csúszhatunk, különben lejárnak a vízumaink, és/vagy ott ragadunk két lecsúszott gleccser között 4000m-en egy völgyben, valahol Pakisztánban, olyan helyen, ahol csak nomádok élnek. Ez mondjuk, nem lenne rossz! :) Persze ez a „rohanás” csak Indiáig lesz így, utána már könnyebbek a vízumszabályok és az éghajlat is barátságosabb, szóval, ha odaértünk, majd belassítunk kicsit. Na de ne rohanjunk így előre, maradjunk Örményországban!

Néhány érdekes információ Örményországról

Örményországról elöljáróban a következőket érdemes tudni: területének 90%-a 1000m felett magasodik, és a wikipedia szerint Krisztus előtt 2492. augusztus 11-én alapították, tehát több, mint 4500 éve! Hogy az augusztus 11-ét hogyan sikerült megszülniük a történészeknek, arra ötletünk sincs, de ha valaki tudja, megírhatná! :) Nem csak, hogy nagyon régi az ország, de ez volt a történelem során a legeslegelső ország, amelyik felvette a kereszténységet, mint államvallást 301-ben.

Itt is tanyáztak pár évet az oroszok a 20. században, ám mégis sok örmény örvend nekik, hiszen a Szovjetunió előtt jó pár száz évet nem létezett olyan, hogy Örményország, mert a perzsa és ottomán birodalom bekebelezte őket, viszont a Szovjetunió felbomlásával hosszú idő után újra létrejöhetett az örmények országa, Örményország. Angolul Armenia, vagy ahogy az örmények mondják Hayastan. Zita nagytatája gyergyószentmiklósi örmény volt, ezért egyértelmű volt számunkra, hogy útba ejtjük ezt a nagyon érdekes országot is.

20 dollárért beengedtek minket Örményországba

A grúz-örmény határon három kapun is át kellett mennünk, az elsőn beütötték az útlevelünkbe a grúz kilépőpecsét, a másodikon ellenőrizték azt, a harmadik pedig már végre az örmény kapu volt. Itt megkérdezték, hogy „Visa?”, mi pedig bólogattunk, hogy igen, szükségünk van vízumra, mire az őr elkezdte keresni az örmény vízumunkat az útlevelünkben, persze hiába. Ekkor esett le nekünk, hogy nem azt kérdezte, hogy szükségünk van-e rá, hanem, hogy van-e egyáltalán vízumunk? Persze nem volt, mert amikor felhívtam az örmény nagykövetséget még otthon, azt mondták, a határon kérhetünk vízumot. És valóban így volt, egy kis ablaknál kaptunk két vízumigénylő lapot, aminek a kitöltése után már csak a pénzt kellett befizetnünk, ám nem volt nálunk már annyi lári, örmény drammunk pedig egyáltalán nem volt még. Kérdeztük az Eurót, de nem kellett nekik az európai pénzünk. Kérdeztük a bankkártyát, mire egy bank automatára mutogattak. Odamentünk, de nem vette be a kártyánk. Hamar észrevettük, hogy buták vagyunk, mert nem pénzkiadó automatával van dolgunk, hanem pénz váltó automatával. Hamar előkaptuk az eurónkat, de a gép nem nyelte be őket, nem reagált rájuk semmit. Mikor odahívtunk egy határőrt, a gép oldalán található telefonszámot kezdte tárcsázni a mobilján. Na, nálam ekkor kezdett kiakadni a rugó, de hál’ isten ekkor meghallottam a kisablak felől a „dollár” varázsszót. Hogy ez eddig nem jutott eszembe, hát errefelé már a dollárra buknak, nem az euróra! És persze dollár is volt nálunk, méghozzá két tízdolláros is, így már gond nélkül befizettünk a vízumdíjat, megkaptuk a vízumot az útlevelünkbe, és már hajthattunk is be Örményországba.

Térképcsere a lengyel bringásokkal

A határ után az első élelmiszerboltban váltottunk pénzt, és a frissen szerzett drammból vásároltunk némi frissítőt magunknak. Zita vett magának egy kis üdítőt és úgy gondolta, hogy jó, ha én is kapok valamit, ezért hozott nekem is a boltból egy fél literes jeges teát. Ez hiba volt, és az is, hogy megittam. A cukros löttytől szép lassan újra mocorogni kezdett a gyomrom.

A határ után pár kilométerrel szembejött velünk 4 málhás kerékpáros. Margaret, Silvia, Samanta, és Bartek Örményországban túráztak, térképet cseréltünk velük. Mi odaadtuk nekik a Grúzia térképünket, ők pedig nekünk adtak egyet az Örményország térképükből. Továbbá erősen javasoltuk nekik, hogy szálljanak meg Artúrnál, a papnál Tbilisi katolikus temploma mellett, aki ráadásul a honfitársuk is, hiszen szintén lengyel.

Kezdődik a buli, jönnek a hegyek Örményországban!

Nem sokkal azután, hogy elváltunk a lengyel kerékpártúrázó csapattól, elváltunk a lankás völgytől is. Amikor kérdeztük a lengyeleket, hogy mennyivel tudnak fölfelé haladni a felmálházott bringájukkal, azt mondták, hogy olyan 5-6km/h-val, és mi ennek magunkban örvendtünk, mert úgy emlékeztünk, hogy mi a rekukkal néha közlekedünk a fölfelékben akár a fülsüketítően gyors 7-8km/h-val is. Kicsivel később, a fölfelében megértettük a lengyeleket. Ezek az örményországi emelkedők mások, mint amit megszoktunk. Hamar szembejött velünk egy 12%-os emelkedőt jelző tábla, mi pedig a 4km/h-s sebességre tudtunk csak beállni, néha arra is csak kínkeservesen. Zita meg-megállt pihenni, viszont nekem nagyon nem esett jól a megállás és utána az elindulás, ezért ilyenkor lassan, de folytattam a fölfelét. Azt játszottam, hogy nem arra koncentráltam, hogy haladjak, hanem arra, hogy minél lassabban. Ezzel két dolgot értem el: Zita gyorsan utolért, és nem fulladtam ki a fölfelében. 4-nél sokkal lassabban nem tudtam haladni, de ez jó is volt, mert így nem arra koncentráltam, hogy jajj, de meredek ez az emelkedő és jajj, de nehezen s lassan haladok rajta, hanem azon, hogy egyáltalán a biciklin tudjak maradni, ne dőljek el vele. Magyarul az egyensúlyozás több figyelmet vett el, mint a tekerés. Mégis, közben persze azért, ha lassan is, de haladtunk. A táj körülöttünk csodálatos volt. Kisebb falvakon haladtunk keresztül, körülöttünk hatalmas hegyek magasodtak, és egyszer csak fent találtuk magunkat 1090m-en, ahonnan már nem volt több fölfelé. Örvendtünk és száguldottunk lefelé. Kemény volt ez a kaptató nagyon.

Koghb faluban megszakítottuk a lefelé suhanást, mert megálltunk pihenni egy árnyékos helyen. Szemben találtunk egy boltot, ami megérdemel pár szót. Később aztán láttuk, hogy minden vidéki bolt ilyen: egy kisebb terem, benne élelmiszerek, ruhák, játékok egymás mellett. A választék nem sok, van lavas, esetleg kenyér, talán felvágott, vaj és valami sajt, amúgy meg előre csomagolt termékek, édességek, néha kimérhető, nagy dobozos formában is. Itt is mértek ki finom csokis kekszet, amiből vettünk 10 dkg-t, de ez megint csak hiba volt, mert ezt sem szerette a gyomrom. Miután megettem a kevés édességet, még nem kellett azonnal WC-re rohannom, de éreztem, hogy nem örült annak a gyomrom, amit kapott.

Miközben pihentünk az árnyékban, egy kerékpártúrázó állt meg mellettünk. Alexander egy svájci fiatalember, és igazán könnyűsúlyban nyomja. Csak két hátsótáskája, egy bivakzsákja van hátul, elöl pedig egy kormánytáska. Így járta be 3 hónap alatt Grúziát, Örményországot, és most tart Azerbajdzsán felé, Bakuban fejezi be az utazását. Kevés málhája elgondolkodtatott minket, nem lehetne-e nekünk is így utazni. Rövid gondolkodás után arra jutottunk, hogy nem. Mert nem lesznek mindenütt ilyen szuper kedves helyiek, számtalanszor kell majd még használnunk a sátrat és különben sem lenne helyes a helyiek vendégszeretetére építeni. A drágább országokban pedig divatba fogjuk hozni újra a gázfőzőt. Na és persze mi naplót is írunk, szállást is keresünk, térképet is nézünk a netbookon, ami szintén egy olyan dolog, amit mi cipelünk, de Alexander nem. De talán a legnagyobb dolog, ami a súlykülönbséget kiteszi kettőnk málhája között, az a meleg ruházat. Mi cipelünk pulóvereket, több réteg ruhát, kesztyűket, aláöltözeteket, vízálló ruházatot, stb, stb… Erre mind nincs szüksége Alexandernek, hiszen három meleg hónapot választott a túrájához. Szóval végeredményben arra jutottunk, hogy bár keservesen nehéz a málhánk, de minden, ami bennük van, szükséges, hogy velünk legyen.

Ebéd Lia-val, Manan-al és Daviddel

Miután elbúcsúztunk Alextől még pár száz métert leadtunk, hogy aztán 600-ról ismét elinduljunk fölfelé. Kemény emelkedő jött, meg kell hagyni.

Itt történt, hogy éppen tekerek fölfelé, a szokásos hajmeresztő 4-5km/h-s végsebességemmel, azzal is nagy küszködve a meredeken, közben: majd összefosom már magam a gyomrom végett, amikor… Nem akartam elhinni, mi történt Lelassított mellettem egy nagy fekete autó, amiből kihajolva hozzám szóltak. A sofőr úgy küszködött, hogy tudja tartani az én őrült sebességemet a nagy fekete autóval. Valószínű alapjáraton járatta a motort, de még így is vissza kellett vennie belőle a kuplunggal kicsit, hogy el ne húzzanak tőlem. Számomra ez a pillanat nem éppen a legalkalmasabb volt a beszélgetésre, hiszen azzal küszködtem, hogy kilássak valamit a fejemből, mert az izzadságom csípte a szemem és alig láttam valamit, arról nem is beszélve, hogy majd’ ledőltem a bringáról és közel voltam hozzá, hogy összefosam magam, a szó szoros értelmében. De tudtam, hogy biztosan nem rosszat akarnak tőlem, sőt… Ezért bár nyögve, de elmondtam nekik, hogy köszönöm, jól vagyok, és semmire nincs szükségem, épp a nászutamat töltöm a kedvesemmel, aki ott van elől, és most nekem épp nem alkalmas az időpont csevejre, ezért inkább Zitával beszélgessenek, aki ekkor előttem tekert jó 20 méterrel, nálam pár fokkal vidámabban.

Két lánnyal, Lia-val, Manan-al és apukájukkal, Daviddel hozott össze minket a sors. Miután sikerült utolérnem az emelkedő tetején Zitát, megtudtam, hogy meghívást kaptunk ebédre tőlük. Az egyik lány már várt is ránk az út mentén pár száz méterrel később, az étteremnél – ahol nagyszerű mellékhelyiségek voltak, első dolgom volt, hogy azon nyomban ki is próbáltam egyet. Elképesztő mértékben megkönnyebbültem, amitől máris újra kommunikációképes lettem és szépen lassan felfogtam, hogy mi a szitu: ebédmeghívásunk van, örmények társaságában ehetünk-ihatunk :) – nekem azzal az egy kitétellel, hogy a gyomrom végett szigorúan csak pirítóst, és főttkrumplit… :(

Mivel mindenütt lépcső volt az étteremnél, a bringákat nem tudtuk olyan helyen lerakni, ahol rájuk láttunk volna, ezért mondtam, hogy sajnáljuk, de erről szó sem lehet, így nem tudunk enni, távol a bringákról. David nyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, hagyjuk a bringákat a hátsó udvaron, nem megy oda senki, ez az étterem pedig a helyi rendőrfőnöké, ha mégis történne valami, biztosan megoldják. Hittünk neki, de azért a bringákról a legfontosabb értékeinket levettük, és 20 percenként kimentünk „valamiért”, legfőképpen azért, hogy ránézzünk a gépeinkre.

David helyi vállalkozó és a lányaival nagyon kíváncsi volt rá, hogy mégis mi a fenét művelünk mi itt ezeken a furcsa gépeket Örményországba. A két lány perfekt beszélt angolul, így könnyedén el tudtuk mondani történetünket. Nagyon jót beszélgettünk velünk, miközben mi is rengeteg hasznos és fontos információt megtudtunk Örményországról. Többek között az örmény szókincsünket is felbővítettük 5-ről olyan jó 30 szóra, persze csak notesz szinten. (nem tanultuk meg rögtön, csak leírtuk) Érdekes, hogy Törökországban, Grúziában és most Örményországban is rögtön az első napon találkoztunk olyan kedves és segítőkész helyiekkel, akiktől rengeteg fontos és hasznos információt megtudtunk az adott országról. David-éktől ezen felül még nagyon szépen tálalt halat, és gyomorfertőzéses személyes számára főtt krumplit és lavast is kaptunk. Az étterem egyébként otthoni szemmel furcsa volt. Grúziában láttunk ilyet először, hogy minden asztal külön szobában foglal helyet. Nincs közös vendégtér, hanem minden asztaltársaság külön kis szobában étkezik, ahonnan egy apró gombot megnyomva hívhatjuk a pincért. Miután jól laktunk és jót beszélgettünk, egy kipróbálásra beleültettük a lányokat a fekvőbringákba, szépen megköszöntünk mindent, aztán kigurultunk újra az útra.

A hágó, ami nem akart megérkezni

Az ebéd inkább már vacsorába torkollott át, mert indulás után már csak két és fél óránk maradt sötétedés előtt. Úgy számoltam, hogy ez elég kell, hogy legyen a következő, kb. 1070m-es hágó leküzdéséhez. Szépen, türelmesen haladtunk fölfelé az egyre meredekebb úton. A táj megváltozott, itt már sűrű erdőben tekertünk. Igazából a körülményekhez képest meglepően könnyedén kapkodtuk fölfelé a 100m-eket. Egy nagy hajtűkanyar után az út bal oldalán egy szénát szállító teherautóra lettünk figyelmesek. Kétoldalt egy-egy métert lelógott a kocsiról a széna, de ez még önmagában nem lett volna nagy szám, mert ennél még durvábbat is láttunk már Grúziában. Hanem amit az út túloldalán láttunk, na azon pislogtunk, még így a fölfelétől megmakkanva is. Egy Volga csomagtartójából lógott ki 3 nagy bála, de úgy, hogy a csomagtartó tárva nyitva volt, és a legfelső bála teteje a kocsi tetejénél is magasabban volt. Annak a szegény állat végtermékének (tej és/vagy hús) se lesz túl jó az ökológiai lábnyoma, aki ezt meg fogja enni.

A hágó magasabban volt, mint emlékeztem, a GPS 1168m mutatott, amikor felértünk:

Jujevan-ban  Mushanak-nál és Hrazmik-nál

Lefelé nem sokat gurultunk, mert úgy voltunk vele, hogy jobb előbb megállni, mint később, kukk sötétben. Jujevan-ban kezdtünk el kérdezősködni sátrazás után. Először egy boltnál álltunk meg, ahol vásároltunk két tábla étcsokit. Mire ezzel végeztünk, szép kis tömeg gyűlt körénk, és ebből ketten nagyon részegek voltak. Persze ők voltak a leg”barátságosabbak és legközvetlenebbek, integettek nekünk, hogy menjünk hozzájuk enni, inni, aludni, de annyira bűzlöttek a piától, hogy úgy voltunk vele, hogy inkább egy bokor mögött sátrazunk, mintsem, hogy velük töltsük az éjszakát. A bokor sajnos csak nem akart jönni, és nem is igen láttunk sátrazható területet sehol, mivel mindenütt meredek volt a terep. Végül az egyik ház mögött csak felfedeztünk egy kisebb füves területet, ami síknak tűnt. Ide köszöntünk be, hogy szabad-e palatkázni hátul a kertben. Egy férfi nyitott nekünk kaput, akinek hamarosan a felesége is megjelent az erkélyen, egy idősebb, alacsony, mosolygós asszony. Na ez a nő úgy, de úgy nevetett rajtunk, amikor megértette, hogy sátrazni szeretnénk a kertjükben, hogy majd le fordult az erkélyről. Egész testéből kacagott, igen jóízűen, öröm volt még nézni is. Később aztán lejött a férjéhez, és megkonzultálták a dolgot. A vége persze az lett, hogy itt sem sátrazhattunk a kertben, mert felajánlottak egy szobát. Ez a szoba igen furcsa volt, mert gyönyörűen ki volt vakolva, ugyanakkor nem volt kifestve. Ajtaja egy fehérre meszelt tákolt ajtó volt, amolyan „ólajtó”, ugyanakkor a plafon gyönyörű lambériából volt, és a csillár is olyan volt, hogy csak úgy ragyogott, otthon nekünk a nappaliban fele ilyen szép sincs. Itt volt két vaságy és egy asztal székkel, konnektorral a miénk, pontosan annyi, amennyire szükségünk volt. Bár a konnektorra nemigen volt szükségünk, mert erőm már semmi nem maradt így a nap végére a naplóíráshoz. Inkább megittunk egy teát az asszonnyal, Mushavankkal és közben elbeszélgettünk, ahogy tudtunk, kézjelekkel. Megtudtuk, hogy a férje, Hrazmik holnap kora hajnalban utazik Jerevánban, így már nem találkozhatunk vele. Vacsorára én ismét nem ettem egyebet, mint az ebédről eltett főt krumplit egy kis étcsokis kétszersülttel. Sovány adag egy ilyen nap után, de hát magamra vessek, nem diétáztam rendesen.