Kietlen kősivatag a folyómeder

Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk. Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.

Ahogy átkeltünk a folyó másik oldalára a buszállomáson elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor mennek és mennyibe kerülnek a buszok. Elég vad árakat és időket hallottam, ráadásul nincs is közvetlen járat Pokharába, csak többszöri átszállással lehet visszajutni. Szóval egyelőre napoltuk a busz gondolatát, noha ekkor, ebben az állapotban nekem kedvem lett volna azonnal abbahagyni a túrát, úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt.

Azonban azt is tudtam, hogy következő nap egy éves házassági évfordulónk van, és hogy ezt a hegyek között terveztük ünnepelni, vagy legalábbis semmiképpen nem egy egész napos, rázkolódos buszutazás keretében. És azt is tudtam, hogy a felhők felett mindig kék az ég, ezért aztán próbáltam megemberelni magam. A reptér közelében találtunk egy ACAP Checkpointot, itt amíg pecsételtek az engedélyünkbe, addig Zita elrohant az ATM-hez, én pedig próbáltam lenyugodni, és kitalálni, hogy mi legyen. Közben eleredt az eső… De viszont Zita tudott felvenni pénzt! Ez alapjában határozta meg a továbbiakat, nem gondolkoztunk tovább a buszozásban, hiszen újra volt elegendő pénzünk akár több hét túrázásra is. Ha az ATM nem működött volna itt Jomsonban, már csak egy-két napra elegendő pénzünk maradt volna, és ezért kényszerből vissza kellett volna utaznunk Pokharába. Ezt ekkor annyira nem bántam volna, bár be kell valljam, a legendásan rémes, hosszú buszutazásra sem vágytam. Így viszont, a pénzzel a zsebünkben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, gyalog, saját erőnkből, a hátizsákokkal a hátunkon. A mai napra Marphát néztünk ki, a következő falut. Jókat írt róla az útikönyv, és már csak azért is tovább szerettünk volna menni Jomsonból, mert itt drágaság volt, és amúgy sem vágytunk egy ekkora településen maradni. Jomson a környéken a legnagyobb város, még reptere is van, persze aprócska, de akkor is, légikikötő! :) Vicces volt látni a repülőtér bejáratát teleaggatva az imazászlókkal, a háttérben pedig látni a tőlünk alig néhány méterre lévő irányítótornyot és a kifutópályát, ami majdnem olyan hosszú, mint az egész település maga.

A 10km-es délelőtti szakasz után már éhesek voltunk, ezért beültünk egy kis vendéglőbe, ahol ugyan relatív olcsóságot találtunk, de az étel nem volt egy nagy durranás, a chowmein-t instant tésztából készítették, és a „Big Pot” tea arányaiban drágább volt, mintha csak kis csészékkel vettünk volna. Ezt megreklamálva kaptunk még egy kancsóval, így már pont kijött az ár. Az apró ostyaszelet, a „ChokoFun/ChokoKid” nevű, egyetlen helyi, és nem import csokoládé ára itt végre újra elérte a 10 rupis normál árát, így ebből is bevásároltunk, mielőtt továbbindultunk volna.

A Kali Gandaki folyó – Öregebb, mint a Himalája

Az ég borús volt, és az eső szemerkélt, ahogy elhagytuk Jomsont, én mégis jobban éreztem magam, mint délelőtt, abban a szélben. Jomson határában megálltunk a „Mustang Eco-Museum”-ot megnézni. Sok érdekeset láttunk itt, de ami a legjobban megmaradt bennem, az a Kali Gandaki folyó története. A folyóról azt mondják, öregebb, mint a Himalája. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Kali Gandaki az egyetlen folyó, amely keresztül szeli a hegységet. Az Annapurnától 80km-re északra ered, és lent a hegységtől délre belefolyik a Gangeszba. A Himalája fiatal hegység, a mai India földterülete egykor Afrika keleti partjairól vált le, és 70 millió évvel ezelőtt ütközött neki Eurázsiának, felgyűrve ezzel a világ legmagasabb hegységrendszerét, a Himaláját. Ezen a hegységen folyik keresztül a Kali Gandaki, amelynek völgyét a világ legmélyebb völgyének is mondják, mivel az őt körülvevő csúcsok és a folyó magassága között itt a legnagyobb a magasságkülönbség. Ez a környék a geológusok álma, mert itt akár 3000m felett is találni olyan ősmaradványokat, amelyek egykor – több tíz millió évvel ezelőtt! – a tenger fenekén voltak. Ez tényleg így van, mert mi magunk is láttunk rengeteg utcai árust, akik fekete köveket árultak. Amikor közelebb mentünk, szétnyitották két darabba a köveket, és megmutatták a belsejükben lévő csiga alakú formát. Számomra ez kicsit vad jelenet volt, mert el tudom képzelni, hogy a Föld más tájain, a geológiai kutatás szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken hónapokig, vagy évekig kutatnak egy-egy ilyen maradványért, míg itt a helyiek árulják őket kilószámra a turistáknak néhány száz rupiért. :)

Mi persze nem vettünk ilyesmit, csak akkor örültünk volna egy ilyen kőnek, ha mi magunk találtuk volna, mondjuk jövet a folyómederben, nem pedig egy árus asztalán.

Szivárvány Marphában

A múzeumtól ismét esőben indultunk tovább, de tudtuk, hogy csak 6km-t kell megtennünk, és úgy voltunk vele, hogy ez akár egy óra alatt is meglehet. Szóval nem csüggedtünk, hanem inkább nekiindultunk! Én nem voltam oda ettől a naptól, de valahogy éreztem, hogy még szebb is vár ránk. A dzsip útról gyorsan letértünk, mert az fent kanyargott a sziklás oldalban, mi pedig inkább a folyómeder szélén szerettünk volna haladni, minél kevesebb szintet fölvéve és minél gyorsabban. Ezt a levágást a GPS térképe is jelölte, így aztán magabiztosak voltunk. Csak néhány a Kali Gandakiba a mellékvölgyekből betorkolló patak okozhatott volna gondot, de hála az égnek, mindenütt volt egy kis híd vagy egy gázló, amin át tudtunk kelni anélkül, hogy bele kellett volna lépnünk a vízbe. Közben az eső már csak szemerkélt, és mire Marpha határába értünk, el is állt.

Marpha egy olyan falu, amely a főút mellett fekszik, de nem a főút mentén. A falu központjába egy, csak gyalogszerrel járható út vezet be. Az egész település egy félkör alakban helyezkedik el a völgy egyik kanyarulatának oldalában. Ahogy letértünk a főútról és ezen az ösvényen találtuk magunkat, egyből barátságosabb lett minden. A faluba egy kapun át vezetett ez a kis út, és a kapun túl egyből megváltozott az utca kinézete. A szűk járda alatt egyik oldalt a csatorna folyt, de ezt lapos, széles kövek fedték, csak onnan tudtuk, hogy nem föld van alattuk, mert néhol leláttunk a követ közötti résen. A járdát amúgy is teljes széltében faltól falig ilyen kövek fedték.

A szálláshelyünket hamar megtaláltuk, a Daulagiri Guesthouse egy nagyon takaros kis vendégház, virágos belső udvarral, és tetőterasszal. Amikor felmásztunk először ide a tetőre a vendégház tulajával, aki egyben a főszakács is, elállt a lélegzetünk. Először is kisütött a nap és egy az alsó ívén teljes, dupla szivárványt láttunk a völgynek azon a részén, ahonnan érkeztünk, másodszor pedig ráláttunk az egész falura, méghozzá felülről, a háztetőkre. Errefelé a házak mind lapos tetősek, és ennek a tetőnek a peremére, mintegy kerítésszerűen felpakolják körbe száradni a tűzifát. Mikor kérdeztük, hogy nem gond-e, hogy megázik, az emberünk elmondta, hogy nem, mert akkor, amikor szükség van a fára télen a fűtéshez, előtte hónapokig nem igen esik semmi. Ez lehet az az időszak, amikor a környék dugig van turistákkal a főszezonban, október és november környékén.

Ezt a látványt a szivárvánnyal és a háztetőkkel még tetézte a szomszédos buddhista kolostor nagy épülete, és a szemközti sziklába épített és festett sztupa, chorten – vagy a jóég tudja, mi! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy éves házasok vagyunk! :)

Szóval egyből beleszerettünk ebbe a helybe, és miután körbenéztem a faluban, és nem találtam semmit, ami a nyomába érhetne, elhatároztuk, hogy itt maradunk, és ezen a tetőn fogjuk elkölteni az egyéves házassági évfordulónk napján a reggelinket.

Az évfordulót kicsit úgy ünnepeltük, mint a Karácsonyt. Elengedtük magunkat, egy napot pihentünk, amikor nem mentünk sehová, csak a faluban mászkáltunk és a kolostorhoz mentünk csak fel. Ezt leszámítva otthon voltunk, finomakat ettünk, és az ágyban dögölve filmeket néztünk, amikhez olyan édességeket és rágcsálnivalókat vásároltunk, pontosabban ajándékoztunk egymásnak, amelyeket amúgy nem engedünk meg magunknak – se a másiknak. :) Nyugati csokoládét ettünk, és chipset, de még üdítőnk is volt, sőt este a kártyapartihoz megengedtem magamnak egy sört. Az étteremben ettünk, ami nem volt vészesen drága, sőt az otthoni árakhoz képest igen olcsó volt, csak a mi szűk pénztárcánkhoz mérten volt kicsit sok, de ezt a mai napon elfelejtettük, és megengedtünk magunknak mindent – ez amúgy is jólesett volna, évforduló nélkül. Ezeket az apróságokat pont úgy vásároltuk meg, mint a karácsonyi ajándékokat anno Iszlámábádban: együtt járva a „várost”, de külön-külön „titokban” beszaladva egy-egy boltba. Ez itt, egy ilyen kis egyutcás hegyi faluban nehezebben ment, mint Karácsonykor, mert most tényleg csak néhány bolt volt azon az egy kis utcán, azokat is végig tudtuk járni 10 perc alatt. Először természetes együtt, hogy lássuk, mik azok a termékek, amelyeken a másiknak vágyakozóan megakad a szeme.

Természetesen nagyon jól estek ezek a finomságok, de közben volt már bennem egy apró rosszérzés is. A szemeteszsákunk mérete most a többszöröse volt, mint máskor, és egy-két napi büdzsénket elköltöttük olyan termékekre, amelyek éppen csak pillanatnyi örömöt nyújtottak a fogyasztásuk közben, de emellett nem mondható el róluk, hogy túl egészségesek vagy fenntarthatóak lettek volna. Ez kicsit furcsa érzés volt, mert egyben önellentmondás is volt, hisz hiába próbáltuk volna tagadni, vágytunk a csokira, a chipsre és az üdítőre. Mindegy, kár ezen már rágódni, igazából jó volt, csak egy kis bűntudatunk lett, nem csak az elköltött pénz, és az így termelt szemét miatt, hanem azért is, mert ezzel az egésszel pontosan megfeleltünk a nyugati emberről felállított sztereotípiának. Zita emlegette, hogy kicsit rosszul érezte magát, amikor egy nepáli kisfiú végignézte, ahogyan chipset és kólát vásárolt. Hát milyen példát mutatunk Nekik? :( Már régebben elhatároztam, hogy folyamatosan lemondok, vagyis inkább elfelejtem az ilyen dolgokat, és helyettük inkább a róluk való lemondásban találom meg az örömöt, és megtalálom azokat a dolgokat, amelyek természetesebbek, fenntarthatóbbak, – jó eséllyel még olcsóbbak is – és ugyanilyen boldogságot ad a fogyasztásuk. És ezután a következő ilyen ünneplésnél majd kiötlünk valami okosabb dolgot, főzünk egymásra, vagy nem is tudom, most téma lezárva, térjünk vissza Marphára, és az évfordulónkra!

Az ajándékokat nem csak egyszerűen megvettük és átadtuk egymásnak, hanem én a sok apróságot a szoba különböző sarkaiban elrejtettem, és hagytam, hogy Zita sorra megtalálja őket, ezzel egy kis kincskereső játék örömét megteremtve. Az ajándékok nagy része ehető, vagy iható dolog volt, de azért ügyeltünk arra, hogy valami maradandót is adjunk egymásnak, ami mindig emlékeztet minket az első házassági évfordulónkra, ami történetesen a Himalája hegyei között ért minket ezen a csodálatos gyalogtúrán – még a nászutunkon, amit világkörülire álmodtunk! :) Ezek természetesen apró dolgok voltak, hiszen a pénztárcánk és a bringás táskáink szűkösek, hosszan akarunk még utazni a pénzünkből, és közben nem akarunk nagy tárgyakat cipelni. Zitának nagyon megtetszett még Muktinathban egy utcán árult kis fülbevaló, ami egy apró kék imamalom volt, benne a mantrával „Om Mani Padme Hum”, és még forgatható is volt. Sajnos elsőre az eladónő sehogy sem akart bemenni 800 rupi alá, így otthagytuk az apróságot, pedig láttam Zitán, hogy nagyon tetszik neki, de 2000 forintot nem akartunk kiadni egy ilyen apró tárgyért, bármennyire is tetszetős volt. Aztán az indulásunk reggelén megkértem Jan-t, hogy foglalja le Zitát, én pedig leszaladtam a szobából, azzal, hogy fizetek a vendéglátóinknak. De nem csak ez történt, hanem rohantam ki az utcára nagy titokban, hogy megleljem a fülbevalót, és szerencsémre még megtaláltam, újra alkudni kezdtem rá, és gyorsan megállapodtunk, én pedig boldogan rohantam vissza a zsebemben az értékes zsákmánnyal. Ez igazán egyedi ajándék, és igazán jellemző erre a vidékre, ahol vagyunk! Imamalom fülbevaló, micsoda ötlet! Sikerült biztonságos helyre elrejtenem, ahol két napig Zita nem lelt rá, sőt nem is sejtett semmit az egészből. Azt bevallotta, hogy remélte, hogy megszerzem a fülbevalót neki, de a meglepetés így is teljes volt, mert nem tudta, hogy végül meg is tettem.
Én két pakli kártyát kaptam, de nem ám akármilyet, hanem a Nepál leghíresebb, és a világ 14 legmagasabb, 8000m feletti hegyével díszítetteket. Ezzel a két paklival már rengeteg vidám rabló römi partit játszottunk különböző társaságokban, úgyhogy ez az ajándék is telibe talált, mert ez se túl nagy, se nem túl nehéz, viszont már sokszor használtuk, és sok szép percet szerzett nekünk, arról nem is beszélve, hogy ez is egyedi, a helyre jellemző ajándék.

Szóval jól telt az évfordulónk, és közben sikerült pihennünk és feltöltődnünk, ezért eldöntöttük, hogy a következő napokban nem csak az egy napra lévő Letéig – addig a faluig, ahonnan a magyar hegymászók indultak az alaptáborba -, hanem két hosszú nap alatt Tatopani-ig is továbbmegyünk gyalogosan, hogy a túra végét az ott található forró termálvizes strandon ünnepelve zárjuk.

Egy pihenap Muktinathban

Muktinath jelentése: „A hely, ahol lemérheted a hátizsákod súlyát”! :) Legalábbis számunkra ezt is jelentette, mert találtunk egy boltot, ahol volt egy akasztós-rugós mérleg, és ezen megmértük a táskáinkat. Vízzel moderáltan (3l) megpakolva 21kg-ot nyomott a táskám. Élelem ekkor már nem volt nálunk sok, tehát elmondható, hogy a táskám súlya 18 és 24 kiló között mozgott, mikor-hogy, attól függően, hogy éppen mennyi folyadék és élelem volt nálunk. Zita táskája 15kg nyomott, ami szintén nem könnyű! Végül nem vettem át tőle semmi holmit a hágón való átkeléshez, hanem ment a csorda, ahogy bírt, hisz nem siettünk sehová.

Mukthinatban eltöltöttünk egy pihenőnapot, ami föleg evéssel, pihenéssel és feltöltéssel telt. Ebben a faluban újra volt NCELL térerő így fel tudtam tölteni bejegyzéseket egészen előre egy hétre. Erre szükség is volt, mert ezután megint eltűnt a térerő egy jó időre.

Muktinath egyébként nagy hindu és buddhista zarándokhely, van itt a hegyoldalban egy kolostor és templom komplexum, ami állítólag nagyon híres, olyannyira, hogy még Dél-Indiából is zarándokolnak ide. Valóban láttunk jó pár hívőt, mikor meglátogattuk a helyet, ami mellett előző nap már elsétáltunk. Több templomot is megnéztünk, de ezek egyike se nyújtott igazán nagy újdonságot számunkra. A legfölső azért érdekes volt, mert ott volt élet, itt fürdőztek a hívek néhány medencében. A pontos történetét nem tudom ennek a helynek, de ahogy visszarémlik a dolog, valami olyasmi, hogy réges-régen egy láma / guru / jógi, vagy én nem is tudom, kicsoda, a lényeg, hogy egy spirituális személy itt sokat meditált, és ezért később ide építettek egy templomot. A templom körül, ha jól emlékszem 108 forrásból folyik a víz, persze ezek ki vannak építve, de a számnak van valami misztikája, mélyebb jelentése. A komplexum egyik sarkában találtunk egy különleges templomot, amiben jelen van néhány alapelem: a tűz, a víz, és a levegő, oly módon, hogy egy-egy helyen be lehet nézni egy sötét lyukba, amiben apró kék lángot láthatunk egy vízfelszínen. A gyúlékony gáz a föld alól tör elő, de a vízen keresztül – emiatt is különleges jelentőséget tulajdonítanak ennek a helynek.

Itt a templomoknál találkoztunk először Jan-al, a cseh sráccal, akivel ezen a napon még sok időt töltöttünk el, jól elvoltunk együtt, sokat beszélgettünk és lógtunk így hármasban, miután az is kiderült pár órával az első találka után, hogy ugyanabban a szállodában lakunk. Muktinathban is válogathatunk a szállók között, van itt egy Bob Marley nevezetű szálló, ami a legelőkelőbb, legismertebb, de éppen ezért viszont nem a legolcsóbb. Mellette viszont van két másik szálló, ezek kicsit koszosabbak, kicsit családiasabbak, na és persze jóval olcsóbbak, és ez leginkább az étlapon látható. A szobaárak a nulla és a száz rupi között mozognak, persze ehhez a szállóhoz csatolt étteremben kell fogyasztanunk, ezért aztán a szoba után a második dolog az étlap volt, amit megvizsgáltunk, amikor szállót választottunk.

Fontos volt, hogy olcsóak legyenek az ételek, és hogy legyen konnektor, lehetőleg a szobában, de legalább a vendéglőben, asztal mellett, hogy tudjam sokat használni a netet(a mobiltelefont) és a netbookot. Ezen kívül még volt gázzal melegített víz is a zuhanyban, ami nem kicsit jólesett a testünknek, pláne, hogy benne volt az árban. Legutóbb Yak Kharkán fürödtünk, ketten egy vödör forró vízből, akkor még pénzért ugye, mert oda mindent szamárháton kellett még szállítani. Szidom itt mindig a modern civilizáció átkait, de azért persze élvezni is tudjuk a vele járó olcsóságot. Itt Mukthinatban ugyan még mindig drágaság van, de jóval mérsékeltebbek az árak, mint a Marsyagdi völgyében, ahová csak szamárháton lehet eljuttatni az árukat. Szidom és utálom a koszos, büdös teherautókat, de bizony azért örülhettünk az olcsóságnak Muktinathban, mert ők vitték oda azt! Odaát a hegy túloldalán azt a nyugalmat fizettük meg, ami a teherautó, busz, motor mentes világgal járt. 17 napig csak egy markolót láttunk és egy repülőt, semmilyen más motorizált járművel nem találkoztunk, és ezt nagyon élveztük. Csak szamárkaravánokkal és teherhordókkal, de ők se bűzt, se zajt nem keltettek, ellenben az élet ott is folyt, és nem mondhatnám, hogy sokkal rosszabb volt, mint a hegynek ezen az oldalán, ahol már van dzsip út, és fel lehet jönni a terepjáróval, de talán még egy masszívabb kis teherautóval is. A szolgáltatások terén közel ugyanaz a szint megvolt odaát is, a dzsipút nélküli világban is, csak épp kicsit drágábban. Mégis, a hegynek az az oldala, még nekünk, alacsony költségvetéssel utazóknak is jobban tetszett. Néha bosszankodtunk a magas árakon, de ez sose tartott sokáig – boldogok voltunk a saját főztünkkel, vagy a főtt krumplival. Jó volt ott lenni, de ugyanakkor nem tagadhatjuk le, hogy honnan jöttünk: bizony hiányzott már a térerő, az internet, az olcsóbb és szofisztikáltabb ételek. Leveseket, spagettit, pizzát, édes-savanyút is ettünk. Ezek persze mind helyi módon voltak elkészítve, ezért még mindig kicsit „érdekesek” voltak, de attól még szerettük őket. Igaz, Zita belefutott egy spenótos lasagne-be, ami igazán nem volt se finom, se lasagne, de ezt leszámítva minden finom és jó volt, amit Muktinathban ettünk.

Sajnos a kerozinos főzünk végleg bemondta az unalmast, és bár rájöttünk, hogy mi a baja, megjavítani nem tudtuk. A kézikönyv szerint „Primus mineral oil”-al kell bekenni az üzemanyagtartály pumpáját, de ilyen nem volt nálunk, se más hasonló anyag. A szilikontól – amit adtak hozzá, de nem a pumpához, hanem a tömítésekhez – pedig csak rosszabb lett a helyzet, végül semmilyen nyomást nem tudtunk beletenni a pumpával a tartályba, így a kerozinnal való főzésről le kellett mondanunk. Ez itt „lent” 3600-on, túl a hágón már nem volt olyan fájdalmas, de azért nem örültünk neki.

A homok mandala a Jharkoti gompában

A pihenőnap után sem siettünk nagyon tovább, későn keltünk és hosszan, kiadósan reggeliztünk lent a szállónk éttermében, Jan-al és a házigazdáink 2-3 éves forma kisfiával. Az apróság nagyon közvetlen volt, mindent odahordott az asztalunkhoz, kiöntötte a cukrot az asztalunkra, majd Zita ölébe ült, ahol aztán be is pisilt! :) Zita moshatta ki a nadrágját. A gyerekkel nem sokat törődtek a pisi ügyben, és ő sem zavartatta miatta magát nagyon, mászkált, s fel-alá járt tovább a pisis nadrágjában.

Sally tanácsára nem a „főúton” mentünk tovább, hanem rögtön a szállónk mellett lekanyarodtunk egy kis ösvényre, és alulról támadtuk a következő falut, ami a kb. 3km-re lévő Jharkot volt. Itt rögtön meg is álltuk, mert megéheztünk. :) Igazából annyira későn indultunk, hogy már induláskor éhesek voltunk, de az hülyén nézett volna ki, ha ugyanott ebédelünk ahol reggeliztünk. Itt Jharkotban csak egyetlen nyitva tartó éttermet találtunk ahol megebédeltünk, majd kettéváltunk. Pontosabban én maradtam a fenekemen és elővettem a laptopot, majd naplóírás közben újra felvándoroltam az Ice-lake-hez, amíg Zita meglátogatta a közeli buddhista templomot, természetesen a súlyos hátizsákja nélkül – arra én vigyáztam. A gompában éppen ima volt, Zita leült egy sarokba, és végignézte a szertartást, nagyon jól érezte magát, és a végén még teával is megkínálták a kedves szerzetesek. Akik egyébként az elmúlt két hétben egy homok mandalát készítettek. A mandala meditációs eszköz, készítése közben a szerzetesek meditálnak, és egy mandala valahol az elmúlást is szimbolizálja, hiszen miután elkészült, nem „tartják meg”, hanem „elmúlik”, elfújja a szél, vagy lebontják, lerombolják. Ezt a mandalát 12 szeletre vágták, a szeleteket összesöpörték, és elvitték egy faluba, ahol beleöntötték a 12 részt egy patakba, ezzel megáldva a patak vizét és a falut.

Földteraszok, kősivatag, sziklabarlangok és szembeszél

Jharkot után egy darabig még gyönyörű zöldellő földteraszok mellett haladtunk a völgy bal oldalában, ahol nemsokára kilyukadtunk a dzsip útra. Ezt követően hamarosan eltűntek a zöld földek is, és kősivatagban találtuk magunkat. A földekkel együtt a csatornarendszer is eltűnt. Az ösvényünk mellett egy csatorna is volt, amiben hatalmas vízmennyiséget vezettek. Szemtanúi voltunk, ahogy lapos kövekkel elzártak egy csatornát, és ezzel elterelték egyik csatornáról a másikba a vizet, így juttatva azt el a megfelelő földteraszra. Mindezt egy ásóval, és kövekkel megoldva, semmi vízvezeték, vagy szivattyú! :) Persze ehhez a terep is kellett, valószínű ezért is tűnt el minden zöld egy vonal után – odáig már nem tudták elvezetni, vagy nem volt elég víz. Vagy ember, aki megművelje a földet, ezt már nem tudjuk.

A kősivatagban egy kisebb emelkedő várt ránk, aminek a tetején hátranéztünk, és elbúcsúztunk a hegyektől, amik között tegnap előtt átkeltünk. Innentől kezdve nem volt többé kilátásunk rájuk, mert egy gerinc takarásába kerültek. Viszont szemben a völgyünk túloldalán új dolgokat láttunk: a sziklás hegyoldalt furcsán erodálta, felszabdalta. Még apró barlangokat is láttunk a sziklák oldalában. Hogy ezeket a természet, vagy ember alkotta, akkor nem tudtuk eldönteni, de most, hogy visszanéztem az erről készült fotókat, szinte biztos vagyok, hogy ember, mert még rendes épületek romjai is láthatóak a sziklák lábánál.

A szél, ami feltámadt, később tovább erősödött, és néha már-már viharossá vált, ráadásul szembefújt velünk. Muktinathban mondták ugyan, hogy délután nagy szelek fújnak a völgyekben, ezért délelőtt túrázzunk, de ez nekünk nem sikerült. :) Hát most megkaptuk a szelet, néha olyan erővel fújt ránk, hogy meg kellett állnunk, egyszerűen nem bírtunk előre sétálni, mert a szél megállított minket. Nem egyenletesen fújt, ezért néha szinte teljesen elállt, máskor meg olyan erővel kapott belénk, amilyet talán még nem is tapasztaltunk.

Kagbeni zöld oázisa, a Red House, és a jakburger

Egy ponton a turistautunk levált a dzsipútról és attól picit jobbra folytatta. Ezután nem sokkal kiértünk egy peremre, ahonnan megpillantottuk a mi völgyünk és a Kali Gandaki folyó völgyének a találkozásában Kagbeni falut és az őt körülvevő zöld oázist. A szürke sziklarengetegben a falut körülvevő zöld mezők tényleg oázisként hatottak. Innen még volt egy kis szerpentinezés lefelé, néhol köves és meredek, mert a széles dzsip utat kellett kerülgetnünk a meredek, üres hegyoldalban. Ezt követően már nem volt sok hátra, és végre megérkeztünk Kagbenibe. Nem mentünk ezen a napon sokat, de az fárasztó volt, talán mert most jött ki rajtunk igazán a fáradtság, és nem a tegnapi pihenőnapon.

Hamar megtaláltuk a „Red House” nevű helyet, amit Jan ajánlott nekünk, és amit mi is ajánlunk Nektek! A piros épületet már messziről ki lehet szúrni. A séf egy fiatal srác, aki írtó jól főz, a hagymakrémleves, a rántották, és az a „pancake”… Hmmm, minden isteni finom volt, és komolyan mondom, majdnem maradtunk még egy napot csak a finom ételek miatt. Ráadásul olyan szuper szobánk volt, tiszta, új, rendezett, és fürdőszobás, hogy nagyon élveztük! Ráadásul az épület régebben gompaként üzemelt, vagyis egy részt még mindig az: a folyosón látni néhány imamalmot, és külön kérésre kinyitják neked a „templomként” üzemelő helyiséget. Itt fotózni nem lehetett, de ha tehetitek, gyertek el Nepálba, és kiránduljatok el Kagbenibe, egyetek finomakat, és nézzétek meg a Red House-ban található gompát!

Kagbeniben egyébként nem csak a Red House-ban töltöttük az időnket, körbenéztünk a faluban is. Találtunk egy „7Eleven” boltot, ami azért vicces, mert valójában nem az, csak átvették a brandet – mindenféle rosszérzés, vagy egy lehetséges per veszélyérzete nélkül. A 7Eleven egy élelmiszerbolt lánc a „fejlett” országokban, olyan, mint nálunk a CBA. Az, hogy itt a hegyek között, még mindig nem távol az igazán modern civilizáicótól ilyen 7Eleven boltot találjunk, teljesen valószínűtlen – lenne, ha errefelé nem vennék teljesen figyelmen kívül azt a nálunk természetes szokást, hogy nem lopjuk el és használjuk más cég nevét, logóját a saját üzletünk felfuttatására. Itt ez valahogy teljesen természetes. Ahogy a buszokon „Adidas” és „Volvo” feliratok szerepelnek, úgy egy üzletet is hívhatnak 7Elevennek. Az „Adidas”-t a buszokon egyébként a mai napig nem értjük, de a Volvo az érthető: minden komolyabb busz, ami nem helyi, hanem mondjuk célzottan turistáknak szánt, és azok közül is a magasabb igényűeknek, az általában Volvo márkájú. Ezért aztán sok olyan helyi buszra, ami mondjuk már kapott belül párnázott üléseket és egy valamilyen házilag felszerelt képernyőt a sofőr felett, felfestik, hogy „Volvo” – mintha ez csak annyit jelentene, hogy „kényelmes”. :) Persze valójában ez a kényelem még mindig nagyon messze van mindentől, amit otthon megszokhattunk.

Visszatérve Kagbenibe, még egy érdekes dolgot találtunk a 7Eleven mellett: A YakDonald’s éttermet. Hála az égnek nem írták ki rá, hogy „Fast Food”, és nem is volt az, sőt odabent egészen kellemes légkör fogadott minket, és az étlapon elfogadható árak szerepeltek, ezért én úgy döntöttem, hogy bizony egy jakburgert most meg kell kóstolnom. Zita erre a dologra nem volt vevő, mert számára a jak egy aranyos állat, amit ő nem tud megenni. :)