Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:

Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.

Tanakha az arcra és thámenphju az arcba

Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok.

Bételt rágó, dohányzó buddhista szerzetesek

A reggeli után mentünk, amerre mondták, hogy menni kell a Golden Rock felé, de ez a bazársor csak nem akart soha véget érni. Már kilométereket haladtunk, amikor még éppúgy kis kunyhók szegélyezték az út mindkét szélét, csak épp az erdő nőtt meg körülöttünk. Az utat nemcsak mi jártuk, hanem a helyiek is, és volt köztük sok bordó ruhába öltözött, ételhordó edényeket cipelő buddhista szerzetes is. Ők is jöttek fölfelé a hegyre, és közben kapták és hordták az ételt is. Ez nem számít kéregetésnek, ez a kultúra része itt Mianmarban. A lakosságnak számottevő hányada szerzetes, vagy legalábbis az életének egy szakaszában az, és cserébe az ő szolgálataikért (ami gondolom tanítás, és hasonlók), a többiek ételt szolgáltatnak nekik. Ez a cigarettázó szerzetes a képen megmutatta nekünk az ételhordóját, mert mi is beletettünk egy kis csomag kekszet a fényképért cserébe – az ételhordó csurig volt thámenphju-val, vagyis fehérrizzsel.

Most biztosan leakadtatok, hogy mit dohányzik egy buddhista itt, hát milyen világ ez?!? Hát ilyen… :) Sőt, még a bételt is rágják, piros a foguk, mint annyi sok honfitársuknak is. Ez itt úgy látszik normális, de nekünk is furcsa volt elsőre, mert valami olyasmi, leegyszerűsített előítéletünk van (volt…) a buddhizmusról, ami szerint a lényege az, hogy a vágyak az élet megrontói, és ha lemondasz minden vágyadról, akkor jutsz el a nirvánába. Persze tudom, a buddhizmus biztos nem ilyen egyszerű, és ahány ország, annyiféleképpen élik meg és gyakorolják. Itt Mianmarban a cigi és a bétel belefér a szerzetesek életébe, és mivel minket nem bántanak ezzel, jól van ez így. :)

Mire összebarátkoztunk három-négy bordóruhással, akikkel folyamatosan oda-vissza előzgettük egymást, végre a bazársor is eltűnt, és már csak hébe-hóba láttunk házakat 50-100 méterenként. Ekkor a terep is meredekbe váltott, és hosszú lépcsősorokon kaptattunk fölfelé a dzsungelben, amitől én úgy elkezdtem izzadni, hogy hamar kénytelen voltam egy pataknál lemosni magamról a tanakha-t, mert különben a füleimbe, számba és a szemeimbe csurgott volna. Ugyanitt a kendőinket is megvizeztük és a fejünkre kötöttük.

Itt mindenki csak Ember

Egy helyen, ahol utolértük a kedvenc öreg szerzetesünket, mi is ledőltünk kicsit, nem csak, mert erre biztattak, hanem mert tényleg meg voltunk kicsit purcanva már. Pedig még nagyon a nap elején voltunk, de jólesett leülni. Hát még látni, hogy az öreg milyen boldog, amikor elügyetlenkedtem neki néhány szót burmaiul. :) Ezen a helyen mi is kaptunk friss, forró zöldteát, amiért én induláskor megkérdeztem, hogy fizethetünk-e valamit, de a válaszuk egy mosoly volt, és hogy nem! Ez nagyon-nagyon jólesett nekünk, nem azért, mert így megspóroltunk az a nyavalyás egy-kétszáz csattot, hanem mert itt embereknek néztek minket, fáradt hátizsákosoknak, akiknek jólesik a pihenés, a jó szó és a tea. Pedig ezt az utat sokan járják külföldiek is, a Golden Rock Mianmar egyik legnagyobb nevezetessége, sok tehát errefelé a „gazdag külföldi turista”, de úgy látszik, ennek ellenére nem néznek „sétáló pénztárcának”. Vagy egyszerűen ezt nem is nézik, nem érdekli őket, nem számít, honnan jött és ott milyen „fejlett a gazdaság”, és mennyi pénze van, itt mindenki csak Ember. Ez nagyon király!

Kicsit feltöltődve, és jókedvűen indultunk tovább. Most éreztük először igazán, hogy elindultunk Mianmarban, hogy történik velünk Mianmar, hogy benne vagyunk. Még csak pár napja az országban, de már volt Yangon, láz, hasmenés, Bago, és most itt vagyunk, mászunk fölfelé a dzsungelben a kunyhók között ezen a szépen kiépített zarándokösvényen a Mt. Kyaiktiyo-ra.

Zöld tető a dzsungelből

És a csodák jöttek is, ahogy szoktak, most sem maradtak el. Az egyik kunyhó előtt egy fickó nagy zöld levelekből tetőelemeket hajtogatott:

Ez nekünk rettentően tetszett! Annyira jó, hogy ide még nem érkezett meg az a sok bádog, farostlemez, műanyaglap meg ponyva, ami Nepálban már mindenütt ott van. Itt, ha ránézek egy házra, akkor az a ház álhatott volna ugyanúgy kétszáz éve is. És annak a háznak az ökolábnyoma olyan kicsi, hogy szinte már nincs is. Persze kell hozzá ez a jó kis trópusi éghajlat, ahol minden őrült mód növekszik és zöldell, de ez nem vesz el az értékéből. A levelek egyébként nem egész levelek, hanem félbe, vagy harmadba vágott darabok, és ami köré hajtogatta őket az emberünk, azok hosszában vékonyra vágott bambuszágak.

Kitérő a Dat Paung Su Pagodába

Talán egy kilométerrel sem később, egy tábla és egy szép díszes kapu is azt jelezte, hogy balra a másik úton 5 perc kerülőre eljutunk a Dat Paung Su Pagoda-ba. Tudtuk, hogy ez az a „Fake Golden Rock”, ami egy órára van Kinpuntól, és ajánlja az útikönyv, ráadásul a kérdésünkre az utunkon az iskolába lefelé szaladó kislány is nagyon bólogatott, hogy arra érdemes menni, így aztán egy hamar úgy döntöttünk, hogy kitérünk a Pagoda-hoz. Majdnem megbántuk, mert az ötös elől valószínű lekopott egy egyes, mert vagy negyed órát mentünk, mire végül kilyukadtunk valahová, ahol épületek voltak és emberek követ törtek (mi ez a nagy építkezés mindenütt?). Itt valóban megpillantottunk egy nagy sziklán egy aranyrafestett másik nagy sziklát, aminek a tetején ott figyelt egy sztupa. Hát így fog majd valahogy kinézni odafent a Golden Rock is, csak máshogy és nagyobban. Ezen a helyen megettem a reggel vásárolt piadzsuk végét, és Zita is betolt néhány kekszet, amiből a minket étkezés közben szomorú, éhes szemekkel bámuló kutya is kapott.

Volt itt egy nagyon furcsa Nepáli fickó, Zitának is, és nekem is mindenféle dolgokat magyarázott és mutogatott. Zitának a következőt adta elő: átdobott a saját lába között köveket, amelyek aztán rögvest a korlát mögötti mélybe zuhantak, majd mutogatta a szexuális közösülést az egyik mutatóujját ki-be húzogatva a másik gyűrűs és mutató ujjával formált körben. Ugyanezt nekem is megmutatta, de előtte büszkén mutogatott a sztupára, mintha ő maga építette volna saját kezűleg (ami meglehet…), és aztán egy injekciós tűvel egy pohárból vizet szívott fel, amit aztán ráfröcskölt egy újságra, ami épp egy olyan hirdetésnél volt nyitva, amin lányok voltak… Ismernék a Húsvétot? :) Nem hiszem, inkább Zitának lehet igaza abban, hogy ez a Sztupa (és ha mellette köveket dobálsz át a lábad között a mélybe) gyermekáldást, vagy férj/feleséget hoz a házhoz, vagy legalábbis a helyiek így hiszik, de az is lehet, hogy csak ez a kedves bolond szeretné csak így. :) Akárhogy is van, nekünk mindegy, csak lehessen halasztást kérni két évre, mert mi most még világ utazunk!

Bambuszból és pálmalevélből kész a ház!

Visszaérve a „főútra”, közelebbről is megcsodáltunk néhányat a helyi kunyhókból. Itt az emberek nemhogy a kerítést, de még az ajtót sem ismerik nagyon, rendszerint a kunyhó egyik teljes oldala legalább félig nyitott, vagy csak a nyílás feletti tetőt lehet ráhajtani a ház oldalára. Ezek a házak mind egy szálig kivétel nélkül cölöpökön állnak, gondolom azért, mert itt is szépen le tud szakadni a monszun és akkor bizony, ha a talajon lenne a ház, akkor úszna nappali, vagyis az egyetlen nagy helyiség, ami van benne. Na jó, az azért túlzás, hogy minden ház ilyen lenne, de a szolidabbakban tényleg nem volt semmi elosztás. Végül is minek, hiszen ha főzni kell, lehet azt kint is, a gyerekszobának meg ott van az egész dzsungel, meg a szomszédok háza. :)

A következő, soha véget érni nem akaró lépcsősor tetején újabb építkezésnek lehettünk szemtanúi, illetve itt még csak az építőanyagot készítették elő. Egy férfi a padon rövid, vékony bambuszdarabokat hasított ketté hosszában, és szelte őket még vékonyabb darabokra. De minek is írogatok itt, hisz a videó mindent elmond:

Óriási!!! Bambuszlevél a „cserép”, bambusz a gerenda, és ilyen vékonyra szelt bambuszszálakkal össze is kötöznek mindent! Később egyébként láttunk szögeket, mert direkt figyeltük, de most még ne menjünk tovább, hanem figyeljük meg az emberünk gyermekét!

Apró gyerek nagy bárddal

Láttátok a videón, mekkora nagy bárddal szaladgált, és utánozta az apját a bambuszaprításban? Megszámoltátok Ti is a végtagjait, az ujjait és a lábujjait?!? :) Megvan neki még mind! Hogy csinálják?!? Lehet, mi gondolunk valamit rosszul? Ezek után biztos vagyok benne… Ó, micsoda utak várnak majd még ránk, ha ez véget ér! Hogy a viharba nem sérti meg magát ez a gyermek? …és hogy nem féltik a szülei? Egy nyugati szülő sikítva-visítva rohanna az ekkora gyerekéhez, ha azt meglátná egy harmad ekkora késsel a kezében, itt meg az apuka halálos nyugalomban teszi a dolgát, oda se nézve a gyerekére, aki amúgy, ahogy azt a gyerekeknek illik, nagy vidáman másolja az apját – egy pontosan ugyanakkora bazi nagy pengével, mint az apja! :) Megint csak: Óriási! :)

Ha nincs más lehetőséged, akkor örülsz annak, ami van

Ekkor már majdnem félúton jártunk, de mind a ketten odavoltunk. Igaz, hogy közben elbújt a nap, és felhős lett az ég, de a meleg nem tűnt el, és énrólam csorgott a víz, teljesen átáztattam a ruháimat. Nem is értettem, Zita ezt hogy bírta egyáltalán… Persze szóvá tette ő is, hogy fáradt és kivan, na meg le is ültünk sokszor pihenni, de ennek ellenére, ha lassan is, de haladtunk.

Épp csak egy lépcsősorral a nagy bökős gyermek után egy „szerkezetkész” bambuszépítményt pillantottunk meg. Tudom, tiszta hülye vagyok, de engem ez is lenyűgözött. Itt már láttunk szögeket is, szóval a 100% természetes anyagokból nem igaz, de azért nem rossz, mert ha belegondolsz, tényleg csak egy nagy marék szög, egy kalapács, meg a nagybökő kell a gyerek kezéből, és össze tudsz rakni egy ilyen kunyhót, ha tudod, hogyan kell. Padlónak szét tudod vágni az idősebb bambuszágakat, és kifelé fordítva sorba lerakni őket, mint a hajópadlót. Kicsit homorúak lesznek a lemezek, de mit számít, legalább könnyen kifolyik köztük a víz… :) Nem tudjátok, megél esetleg a bambusz Magyarországon? :) Kétlem, pedig nagyon király lenne építőanyagnak.

Az utat egyébként nagy ritkán beton építmények is szegélyezték, ezek rend szerint valamiféle buddhista szentélyek voltak, és mindegyikben ott volt ez az oroszlánalak. Biztosan valamilyen köze van Kyaiktiyo-hoz és a Golden Rock-hoz, de hogy mi, azt én most meghagyom rejtélynek, mivel magam sem tudom, és fontosabb, hogy továbbsétáljunk, mielőtt kimerülök a naplóírásban, mintsem, hogy ilyesminek utánajárjak.

Még az út kétharmadánál sem jártunk, amikor mindketten éreztük, hogy tényleg nagyon, de nagyon odavagyunk. Nem tudom, jobb lett volna, ha csak egyikünk van oda, de azt hiszem, jobb volt ez így. És az is nagyon jó volt, hogy szinte végig értek minket az élmények, így végül is nem maradt elég figyelmünk a fáradtságra – és persze Zitának az éhségre. A kekszen kívül tegnap este kezdett el rizst enni, de ezen kívül most már így a délutánban mondhatni, hogy három teljes napja nem evett mást, csak kekszet és rizst (na jó, most hogy így alaposan végiggondolom: meg uborkát és fokhagymát), és ehhez képest igen jól bírja, komolyan nem tudom eldönteni, melyikünk van jobban oda. Elszoktunk a túrázástól, és ez a menet tényleg kemény. 40m-ről indultunk, és most járunk 700-nál, és talán a legnehezebb az egészben, hogy fogalmunk sincs, milyen magasra kell majd még mennünk, csak légvonalban látom a vélt célt a gépészen, és mellé még azt tudjuk, hogy az utolsó 45 perc kőkemény lesz.

Persze mint mindig ezen a napon, ismét szembejött egy „csoda”, vagyis egy dolog, ami meggyönyörködtetett, elgondolkodtatott, vagy ha úgy tetszik, rendbetett, pofonvágott, persze jó értelemben. Azt hiszem engem ez a gyerek segített át a holtponton. Épp a pihenőjéből indult, és egy hatalmas zöld csomagot vitt a hátán, a homlokára kötözve, ahogy annyi sok nepáli testvérénél láttuk. Biztos, hogy jóval nehezebb volt, mint az én hátizsákom, mert látszott a mozgásán, hogy nem kis súly az, amit cipel. Mégsem szólt egy rossz szót sem, nem panaszkodik, se kifelé, és bizonyára magában sem, mert mosolyogva köszön nekünk, és indul, megy tovább a dolgára, viszi fel a hegyre a holmit. Én ezt választottam, mégis panaszkodom, őneki ez a sorsa, még nehezebb, mint amit én választottam, mégsem szól egy szót se, csak megy. Talán épp ezért… Érdekes ez. Ezt is egy TED videóban láttunk, talán már linkeltem itt régebben, a lényeg annyi, hogy ha nincs más lehetőséged, akkor örülsz annak, ami van. Ha viszont van sok választásod, akkor simán megbánod a döntéseidet, nem örülsz annak, amit kapsz, mert benned van, hogy volt/van másik lehetőséged is, és az talán jobb is lehetne… Ezért vannak emberek, akik soha életükben nem akarnak megházasodni, és nem csak a párjukat, hanem az autójukat is évről évre lecserélik, és mégsem igazán boldogok. De ez is csak fejben dől el, ha én eldöntöm, hogy úgy jó lesz nekem, ahogy választottam, ahogy történni fognak a dolgok (akár a befolyásomon kívül), akkor pozitívan fogom megélni a dolgokat, és a jövőmet. A srácnak valószínű nincs sok lehetősége, és elfogadja a sorsát, ami valahol a mi nézőpontunkból szörnyű, de ugyanakkor szerintem valahol csodálatos is. Persze, mert én így akarom látni… :) Na, de elég ebből, ne filozofálgassunk itt, hanem menjünk tovább, mert mindjárt elered az eső, és még van hátra vagy 3 kilométer!

Még egy mérföld a ködben

Ködbe érkezünk, kitett ösvényen sétálunk egy gerincen, de ezt csak akkor vesszük észre, amikor benézünk a dzsindásba mindkét oldalt. Van, hogy 20 méterig alig látni, sűrű a köd, felhőben járunk, néha látni is, ahogy átbukik a gerincen a ködpára. Na, szépen nézünk ki, ezért caplatunk egész nap, hogy aztán csak egy körvonalat lássunk majd a híres Golden Rock-ból, amikor az egy aranyban fénylő kő is lehetne, a sztupáról a tetején nem is beszélve…

Minden házhoz odaköszönünk, hogy „Menglábá”, és mindenhonnan mosolyogva visszaköszönnek, ez sok erőd ad nekünk, hát még az, amikor egyikük szavából harmadjára nagy nehezen kiveszem, hogy „one mile”, vagyis már csak egy mérföld. Na, akkor már csak azt kéne tudni, hogy mennyi az a mérföld méterben számolva? Ha jól emlékszem, 1300 körül… Vagy 1600 környékén? Mindegy, a lényeg, hogy jóval kevesebb, mint 2km, tehát már nem vagyunk messze.

Egy domb után egy csomó házat pillantunk meg egyszerre! Végre, megérkeztünk valahová. De hová? Egy háznál férfiak hatalmas, 15cm átmérőjű bambuszágakat hasítanak szét hosszában, de valahogy nagyon ügyesen úgy, hogy a tömbjeinél (a kör keresztmetszetű ágakban egyenlő távolságokra van egy-egy „merevítés”, ahol nincs üreg középen, csak egy „dugó”) vágják csak szét, a többi részt inkább csak széthajtják, kivéve a végén, ahol egy helyen szétvágják teljesen az ágat, így az egészet végül ki lehet gördíteni. Ekkor értettem meg, hogyan készül a „padló”, és a sok útszéli pihenő ülő része, amire a fáradt hátsóinkat tettük le. Sajnos ezt a műveletet nem tudtam lencsevégre kapni, mert embereink 1000 kyat-ot / 1 dollárt kértek egy fotóért… :o Ezért először kicsit haragudtam rájuk, de később ez elmúlt, végül is meg lehet ezt érteni valahol, jön ez a sok kényelmes turista, csili-vili színes cuccokban, gazdag országokból, én meg itt ütöm a bambuszt egész életemben, ők meg csak fényképeznek, akkor már hagy legyen nekem is jó. El tudom képzelni, hogy mások, akik nem ilyen sovány pénztárcával vagy ilyen hosszan utaznak, mint mi, simán odaadják az 1 dollárt egy fotóért, minden rossz érzés nélkül.

A vízhordók

A falun áthaladtunk, és a végén kettéágazott az utunk. Balra egy betonútba(!) torkollott, jobbra még meg se néztem igazán, merre halad tovább, mikor egy szerzetes integetett a betonról, hogy menjünk arra, mert a műút túloldalán folytatódik az ösvényünk, és arra van a pagoda! Ezt nem igazán értettem, de később másokat is megkérdeztünk, és mindenki azt mondta egyértelműen, hogy jó felé megyünk a Golden Rock felé. Persze még messze voltunk, lépcső lépcsőt követett, és mi csak másztunk-másztunk, és csak nem akartunk odaérni sehová. Közben már egy meredek hegyoldalban jártunk, ahol az igazán vészes részeken már betonhidakon keltünk át.

Az egyik ilyen hídnak a pihenőjén egy gyermek pihent, mellette egy erre a célra megformált bambuszág két végén egy-egy hatalmas sárga műanyagkanna tele vízzel. Kérdeztem, hogy ezt ő cipeli-e, mire bólogatott. Megemeltem a csomagot, hát legalább harminc kiló volt, ráadásul két külön helyen, így egyensúlyoznom is kellett vele. Az orrunk előtt felrakta a vállára a srác a terhet, és elindult vele. Őt követte egy másik gyerek, pontosan ugyanolyan felszereléssel. Nagyon komolyak voltak. Ezt kéne látniuk a minden földi jóban fürdő nyugati gyermektársaiknak, amikor panaszkodnak, mert nem kapják meg a legújabb méregdrága videojátékot, csak jövő Karácsonyra, amikor a szomszédban a Sanyika már a még újabbal játszik. Addig ők itt ketten hordják a vizet, és mi azon gondolkodunk, hogy tudnánk-e nekik segíteni, de hamar rájövök, hogy egyszerűen nem. Itt viszi előttem ez a legfeljebb 12 éves kissrác a 20 liter vizet, és én nem tudok neki segíteni! Ha csak egyet veszek el, nem tudja vinni a másikat, mert nincs ellensúly a tartón, kettővel viszont én szakadok meg, a vállamon pedig nem tudom vinni, mert nem vagyok olyan ügyes, mint ő. Meg aztán ők ketten is vannak. Közben komoly arccal egyikük átfordította a tarkóján a másik vállára a bambuszág tartót, ami csak úgy nyögött ettől, látszik, ahogy hajlik a súlyos kannák alatt. A gyerek szuszog, majd ugyanolyan komoly, koncentráló arccal, továbbmegy lihegve. Ez a lihegése még gyermeki volt, de amit vitt, és ahogy vitte az felnőttes.

Később megálltunk fotózni, így ők eltűntek, de egy lépcsősor tetején megláttuk mind a két-két kanna vizet és kettőjüket. Most láttuk csak, mennyire hasonlítanak egymásra. Ők testvérek, és ez az otthonuk, ide hozták a vizet. Most már mosolyognak, de még mindig csurog róluk a víz. Mutatom, hogy ez kemény munka volt, kemények vagytok, gratulálok! Mutatom, hogy erősek, befeszítem a bicepszem, majd az egyikük karjára mutatok, mire ő is befeszíti az övét. Tényleg izmos srácok. :) Előkerül a kishúguk is, összehívom őket egy fotóra, örömmel felkapják a testvérüket, mutatják neki, hogyan tegye össze a kezét a Menglábá-ra, és puszilgatják, szeretgetik, pont, mint egy édesapa tenné. Ezek a srácok bizonyos értelemben már komoly, felelősségteljes egyének, gondoljunk csak bele, hogy létfontosságú feladatot látnak el a háztartásban, és tanítják, nevelik a kisebb testvérüket! Micsoda önbizalmat, micsoda egészséges énképet adhat ez egy gyermeknek! Nagyon jó volt ezt látni, és azt, hogy mennyire őszintén, mennyire szeretik egymást, a kistestvérüket. Örültem, hogy legalább egy kis elismerést adhattunk a srácoknak – azt hiszem ennél többet nem is tudtunk volna ezen körülmények között.

Sűrű ködben a Golden Rock

A srácok után egy kis boltnál megálltunk két zacskó mogyorót venni, amiből az egyiket rögtön fel is faltuk. Eközben előtúrtam a táskából a GPS-t, és megnéztem rajta, hol járunk. 150m-re volt tőlünk az út, az egyetlen út, amit az OSM térkép jelölt, és amiről úgy véltem, a vége a Golden Rock-nál van. De innen az már egy kilométerre sincs, és nem látok rajta szerpentint. Biztosan nincs meg végig az út a térképen, mert valahol még jönnie kell 45 perc kőkemény meredek fölfelének, ez tuti, mert a kanadaiak is meséltek róla, és az útikönyv is írja.

Megérkeztünk egy bazársorra, ahol megettük a késői ebédünket (rizs, fokhagyma, zöldtea), megvettük a belépőket kettőnkre 10 ezer kyat-ért, majd egy helyen, ahol kérték, levettük a cipőinket, majd mezítláb folytattuk, de ekkor már széles, kerámia lépcsőkön. Mindaddig, amíg a lépcső tetején meg nem pillantottuk a távolban a körből előtűnő, a képeslapokról már ismerős formát, úgy gondoltuk, hogy valószínű még hátra van a „The Hardest Part”, a legnehezebb rész, a végén a meredek 45 perc fölfelé. De ekkor egyértelművé vált, hogy nem így van, megérkeztünk, nincs több lépcső, nincs több fölfelé, és igaz ugyan, hogy nagy köd van, de itt vagyunk, egye meg a fene a Golden Rock-ot, hogy nem aranylik a napfényben, úgy kell neki, hát akkor nem lesz benne a 2013-as falinaptárunkban, az ő baja! :)

A Golden Rock legendája és a kuka rejtélye

Na jó, ennyire nem voltunk boldogok a ködtől, de elkeseredettek sem. Tudtuk, hogy este hatig, az utolsó lefelé induló teherautóig még hátra van három óra, és ezalatt még előbújhat a nap, ha van egy kis szerencsénk. Azért közelebb mentünk így is, hogy jól szemügyre vegyük ezt a bizonyos Golden Rock-ot. Ez egy varázslatos módon egyensúlyozó kő, állítólag 60 ezer éve áll így, 1 nm-es felületen, a maga 240 tonnájával. Ennek a tetejére a derék buddhistáink építettek egy szép arany sztupát, s aztán még az egész követ is aranyba vonták. Az Ő Legendájuk szerint Buddha egyik hajszála az egésznek a tetején a sztupában hajszál pontosan a megfelelő helyre helyezve tartja egyensúlyban az egészet, és ezért nem zúg le ez a hatalmas kő az őt tartó szikláról. :O Hmmm… Oké, Ti higgyétek ezt, én tiszteletben tartom, de azért én keresnék egy másik elméletet magamnak. :) Hopp, meg is van, nézzétek csak azt a kukát a jobb oldalán a Golden Rock-nak! Na, az tartja az egészet, megvan a megfejtés, ez az, nincs itt semmiféle hajszál kérem, a kuka tartja! :) Később arra is fény derült (a szó szoros értelmében), hogy van egy másodlagos szerepe is a kukának.

Aztán kisütött a nap, és én meg mint aki megkergült, jártam, rohantam körbe-körbe az arany követ, hogy megtaláljam a legjobb képekhez a szöget, amíg még tart a csoda, és el nem tűnik újra a nap a felhők mögül, ki tudja, meddig, talán egész napra. Valóban csak öt percem volt, és ezalatt sikerült több nagyon jó képet készíteni, köztük ez talán a legjobb, amiből már csak azt a fránya villanypóznát kéne kifotosoppolni bal lentről. :) A jobb szélen a fickó nem lelökni próbálja a követ, hanem egy arany lapkát simít rá, ahogy az előző videóban is láthattátok, hallhattátok, ez itt a szokás, mint ahogy az is, hogy az aranylapka csomagolóanyagát a kukába dobja. :)

Érkezés után egyébként eldöntöttük, hogy várunk még, hátha kisüt a nap, de ezt akkor nem igazán reméltük, mert nagyon nem úgy nézett ki az ég, mint ami még fel fog szakadozni ezen a napon, sokkal inkább az ellenkezőjére számítottunk, mert amíg jöttünk fel a ködben, bizony dörgött is rendesen. Az tehát, hogy ha csak öt percre is, de végül kiderült az ég, nagy öröm volt számunkra, amit nem is igazán reméltünk. Ez, és hogy nem kellett még 45 percet egyhuzamban lépcsőznünk a végén, nagyon feldobta a kedvünk, ami egyébként amúgy sem volt annyira oda, így 1080m magasan, miután megmásztunk egy kékesnyi magasságot, trópusi éghajlaton, azok után, amin keresztül mentünk az elmúlt napokban. Ez különösen Zitától nagy hőstett, és ezért irtó büszke is vagyok rá! Komolyan csodálom azért, hogy úgy döntött, elindul velem gyalog, és aztán gyakorlatilag szinte semmit nem nyafogott, hanem jött végig. És lám, milyen érdemes volt! :) Amíg a napfényre vártunk, addig sem unatkoztunk, találtunk az egyik fémkorlát végén egy gömböt, amit szépen megpucoltunk, majd tükörnek használtunk. Gondoltuk, hogy ha már nem lehet a napfényes, aranyszínben úszó Golden Rock-ról fényképünk, akkor lesz olyan, amilyen senkinek sincs! :) Szóval eljátszadoztunk szépen, tényleg mint a gyerekek, jól elvoltunk, legalább 5 percig bohóckodtunk a gömb előtt, és egy cseppet sem izgatott minket, hogy esetleg néhányan odafentről bolondnak nézhetnek ezért minket. Voltunk már két hónapig földönkívüliek Bangladesben, és azok után, ha teljesen hülyének néznek valamiért, az egyszerűen nem tud minket zavarni egy picit sem. :)

Az albínó batmanbogár és testvérei

Aztán nem csak a torz képünkön mulattunk jól, hanem a természet újabb ezer apró csodáján, vagyis őket inkább csodáltunk, és nem is voltak olyan aprók, sőt, bogár létükre néhányan egészen nagyok voltak ahhoz képest, mint amit mi megszoktunk. Már ha ezek a lepkeféle élőlények bogárnak számítanak… Az irodalmi szöveggyűjteményeket és a kötelező olvasmányokat középiskola után kezdtem el olvasgatni, és a biosz óra se érdekelt egyáltalán, most viszont épp úgy meg tudok őrülni egy apró lepkétől, mint Zita. Nézzétek meg ennek a szemét, az mind a szeme!(?) Elképesztő… A kis albínó batman-el biztosan unokatestvérek, mert mindkettőnek vannak visszahajtható csápjaik. Meg ahogy ez a tücsök néz, hát komolyan, ez a természet valami elképesztő!

Hogy nem vettem eddig észre őket? Tényleg körülöttem volt eddig is mindez, csak én nem láttam? Hogy élhetünk ennyi sok csoda között úgy, hogy elzárjuk, elszigeteljük magunktól őket, és tudomást sem akarunk venni róluk? Élünk a magunk modern, „fejlett” emberi társadalmában, és mindezt kizárjuk, elzárjuk magunktól. Ez csak a természet, ami odakint van, ez a veszélyes vadon, vagy a még rosszabb: a kiaknázandó, fatális(?) tévedésként végtelennek hitt erőforrás. Egy bogár szemén keresztül az egész emberi társadalom eszeveszettül meg lehet bolondulva, de ugyanakkor az is igaz, hogy az ember a legcsodálatosabb lény e föld kerekén, viszont ezért még nem kéne ilyen önteltnek lennünk. Ebbe most ne is menjünk bele mélyebben, mert soha nem jövünk le erről a hegyről.

Kudu-kudu, a szerzetestanonc

Miután megfordultunk a komplexum mellé épített bazársoron három piadzsu erejéig, szépen lassan elindultunk visszafelé. Ekkor jött egy szerzetes négy kis tanoncával, mind ugyanabban a bordó szerzetesi ruhában voltak, ami azonos talán a világ összes buddhista kultúrájában. Ez olyan látvány volt, amit ugyan először elengedtem, de egy fél perc gondolkodás után utánuk szaladtam a fényképezőgéppel, és azt hiszem érdemes volt. Az egyik kisrác valami kudu-kudu-t mondott oda mindenkinek, és ezt olyan pajkosan tette, hogy minden nyugati turista egyből visszamondta neki, hogy kudu-kudu, mire a kis bordóruhás még nagyobb kacarászásba és kudu-kuduzásba kezdett, mint akit éppen agyon csikiznek, csak úgy bugyborékolt belőle a nevetés, és közben ugrabugrált, meg fel alá szaladgált… :) Hát, mindenhogy elképzeltem eddig egy buddhista szerzetestanoncot, csak így nem. :)

A mesterük nem szólt rájuk, csak nyugodt mosollyal nézte a jókedvüket, és amikor megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket, összehívta nekem a bandát. A fényképért nagy-nagy köszönet járt, és ennél nem is vártak többet, ami lehet, hogy alap, főleg a szerzeteséknél, nekem most mégis nagyon jól esett, megint.

Kukurikk…Óó-ó! :)

Szóval ez a nap telis tele volt csodákkal, és ezek csak nem akartak véget érni. Lefelé menet megtaláltuk az utat, ami egy hosszú, meredek lépcsős bazársoron, majd egy széles, betonozott szerpentinen vezet lefelé a teherautó állomáshoz, Kyaiktiyo-ba, le 800m-re. Az útkönyv csak ezt az utat ismeri, és valahogy a kanadaiak is lekanyarodtak rá tegnap, mi pedig valahogy rajta maradtunk a gerincen, ami egyenest a sztupához vezetett minket, így megúsztuk ezt hosszú, meredek fölfelét a végén, amit most így csak lefelé kell megtennünk. Az egyik kanyarban muszáj volt elindítanom a videót, mert a kakas az asztalon úgy kukorékolt, mint az őrület:

Ezen aztán rengeteget nevettünk még, óriási az a pillanat, ahogy észrevesz a kakas, és belétörik a kukori, majd még a következőbe is belezavarodik. :) Zita a nyugati kultúrára az integetést értette a videó alatt – merthogy itt nem nagyon integetnek az emberek, vagy legalábbis az a kissrác még nem ismerte az integetést.

Hazafelé a teherautó platón való utazás is egyfajta élmény volt, bár így utólag, ha lett volna más mód a lejutásra, nemhogy 1500 kyat-ot sem fizettünk volna érte, de még ha nekünk fizetnek, akkor se ültünk volna fel rá. Az ülésként szolgáló deszkák olyan sűrűn voltak szerelve a platón, hogy mi, magas európai emberek egyszerűen már nem fértünk el, mert ha beékeltük a térdünket az előttünk lévő deszka elé, akkor már annyira hátra csúsztunk a mi deszkánkon, hogy valójában már nem is azon, hanem a mögöttünk ölő térdén ültünk. Ráadásul a sofőr úgy vette a meredek kanyarokat, mint valami ámokfutó, mi pedig hátul kapaszkodni sem tudtunk nagyon hol, sok helyen csak egymásba. Akárhogy is, de lejutottunk élve, aztán rögvest megvacsoráztunk, és most itt vagyunk a Pann Myo Thu Inn-ben, ahol Zita már vagy két órája alszik, én meg végre mindjárt befejezem ezt a rekord hosszú bejegyzést így a 8. oldal elején.

Még egyszer meg kell említenem az én hős Zitámat. Szinte érthetetlen számomra, hogy bírta ilyen jól, úgy látszik még annál is szívósabb, mint eddig hittem. 19km-t sétáltunk ma összesen, több mint 1000m szintemelkedéssel, trópusi hőségben, és olvastátok az előzőekben, mennyit evett és milyen rosszul volt az elmúlt napokban.

A masszírozást igaz, jobban szereti, mint a szavakat, és ma este ebből is kijárt neki a fürdés és a naplóírás között. Ezt tudom, hogy órákig el tudná viselni, de ma 10 perc után végül ő küldött el naplót írni, úgyhogy legyetek neki Ti is hálásak, lehet, hogy én írtam meg ezt a bejegyzést, de ha ő nem lenne ilyen, akkor nem íródott volna meg (ma)! ;) Ezen a napon azt hiszem türelmet is gyakoroltam – érdemes volt! –, úgyhogy kicsit magamra is büszke vagyok, mert egyszer sem sietettem egy szóval sem Zitát, pedig hívtak engem régen Harkányi [Nem állunk meg! / Induljunk már!] Árpádnak is.

Ja, és a Tanakha nagyon bevált, egy nap használat után Zita bőre szebb lett, és ez most teljesen komoly! :) Ennyit a laboratóriumban kifejlesztett kozmetikumokról! :P Valahol be kell szereznünk belőle az eredetit, „fa” formájában, mert közben megtudtuk, hogy valójában nem egy kőről, hanem egy fajta fáról van szó.

Ez a skorpió meg az előbb jött szembe a folyosón, jó kis helyen lakunk, elállta az utat a WC felé, szegény Zitának úgy kellett riasztania a személyzetet, mert én csak fényképezni voltam hajlandó a kis dögöt, azt is csak kinyújtott karral és 12x zoom-al! :D

2012.09.28. 0:43 – Mianmar, Kinpun, Pann Myo Thu Inn, a repeción, az európai konnektorok mellől

1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)