Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Egy kicsit tovább, egy oldalban, három virággal és két vízcseppel később gyönyörű kilátás nyílt magunk mögött, majd a gerinc előtt érdekes, apró hangyavárakat fedeztünk fel, aztán közvetlenül utánuk ember nagyságú, a földből rögtön virágként szétágazó kaktuszokat. Mon Szan azt mesélte, hogy ennek a nedve kiváló orvosság malária ellen, vagy annak a gyógyítására. Apropó, ha már itt tartunk, malária: ide is elhoztuk magunkkal a Malária elleni „védőoltást”, vagyis a Malarone tablettákat, de itt sem szedjük őket, ahogy azt az oltóközpontban a doktornőkkel megbeszéltük, mert a májunkra mért hatásuk rosszabb lenne, mint amennyit a malária kockázata jelent. Szóval nálunk vannak, és ha malária tünete lépne fel rajtunk olyan esetben, amikor nincs doktor egynapnyira, akkor be kell vennünk belőlük 4 szemet. De ilyen még nem volt, mint ahogy olyan területen sem jártunk soha, ahol a helyiek szerint malária veszélye fenn áll. Mindig csak távolról mondták, hogy igen, majd Nepálban lesz malária, aztán amikor odaértünk, ott már nem mondták… Aztán Banglades, de mire odaértünk, már csak a CHT-n, de amikor ott voltunk, a helyiek azt mondták, csak a távoli területeken… Szóval mire odaérünk a „veszélyes területre”, a malária mindig elmenekül előlünk! :) De ha el is kapnánk, abba sem halunk bele, a malária időben felfedezve kezelhető betegség, csak a nyugati világ túlparázza onnan messziről. :)

Az egyik gerincen egy piros-sárga virágot próbáltam lefényképezni, de a színek valahogy sohasem lettek olyan szépek, vagy én nem is tudom, mintha nem bírna rendesen a pirosra fókuszálni a fényképező, és ezt már a régi Canon-on is észrevettem. Lehet, ez még a technológia korlátja, a CCD érzékelői kicsit hadilábon állnak még a piros színnel és annak árnyalataival? Van egy ilyen gyanúm, de nem vagyok benne biztos… De az is lehet, hogy a képfeldolgozás, a jpg tömörítés a ludas, mert olyat is sokat láttam már, hogy a piros szín élei kockásak lesznek a képeimen. :o Még jó, hogy a virág csak egy „mezei” büdöske volt, amit otthon is látni sokfelé. :)

Telihold: Bamboo Rocket Competition

Első komolyabb pihenőnk egy teázónál volt, itt majd 15 percre megálltunk, ittunk egy-egy teát, vettünk nagyon finom mogyorós nápolyit tízes csomagban 500-ért, és valami ropogtatni valót, amit ott azon nyomban fel is faltunk a teához. Közben a ház mellett a helyiek valami furcsa dolgot szerelték, és amikor kérdeztük Mon Szánt, hogy mi ez, elmesélte, hogy ma délután egykor itt a közelben lesz a Bamboo Rocket Competition, lévén ma van telihold. Na, ez egyből megragadta a fantáziánkat, de hiába kérleltük Mon Szánt, nem tudtunk itt maradni, még több, mint három és fél óra volt hátra egyig, ezért valóban butaság lett volna ennyit itt dekkolni, hiszen úgy már tuti, hogy durván ránk sötétedett volna a nap végén, na de azért így látatlanban, Mon Szán mesélése alapján elmondom, miről szól ez a móka: Bambuszból, puskaporból, és drótdarabokból (ezért vágta nagy bőszen a drótot minden éjjel a kinpuni szállásadónk!) minden arra hajlamot érző helyi ember rakétát épít, amelyeket aztán egy közös helyről, egy időben lőnek ki, és azért nappal, mert ez egy verseny. Az nyer, akinek a rakétája a legmesszebb repül, tehát ezt nem csak valami tűzijátékos móka, hanem meg is kell keresni aztán a rakétákat, hogy eldönthessék, ki nyeri a 100 dolláros fődíjat! Ezt az egészet nagyon aranyosnak találtuk, tetszett, ahogy mindenki nagy lelkesen építgeti a saját rakétáját.

Ugyanakkor elképzeltük, hogy egy ilyen verseny a mi világunkban mennyire életképtelen lenne, vagy ha működne is, mennyire nagyon elfajulna azonnal. Valószínű már az első években megemelkedne a fődíj összege a szponzorok révén, aztán szinte csak arról szólna az egész, hogy kinek van több pénze, ki tud jobb cuccokat rendelni e-bay-ről a rakétájához, kinek vannak ügyesebb barátai, mérnökei, és valószínű pár év alatt valaki megépítene a sufnijában egy interkontinentális rakétát, bár az is lehet, hogy idáig már el sem jutna a történet, mert előző évben valaki szétlőtte már az egyik szomszéd ország falujának disznóólját, ezért lefújnák az egész bulit, mielőtt még odáig fajulhatna. :)

Ezt a teliholdat egyébként kicsit benéztük, mert ugye mivel 28 napos a vízumunk Mianmarra, egyértelmű, hogy csak egy teliholdat leszünk itt, de erre sajnos nem figyeltünk időben, pedig Eszter (Katmandu, licsi, Eupolisz túravezető, Vándorboy párja) is mesélte, hogy micsoda pompás hőlégballon fesztiválon vett részt teliholdkor. Na, de sebaj, amiről lemaradtunk, azon már nem vesződünk. Inkább leírom, hogy Ti viszont figyeljetek majd arra, hogy ha Mianmarba jöttök, teliholdkor valami érdekes helyen legyetek, ahol valami izgalmas fesztivál vagy ünnepség történik.

Leugrik rólam a fényképezőgép…

Miközben itt időztünk a bambuszrakéta építőknél, eleredt az eső. Megvártuk hogy alábbhagyjon, de amikor elindultunk, alig értünk be a következő mező közepén található fa alá, újra rákezdett. A fa alatt előtúrtuk az esődzsekiket, és a táskák esővédőit, de mire ezeket mind felszereltük magunkra, az eső újra elállt. Ez szórakozik velünk! :) Azért maradtunk már az esőruhában, és jól tettük, mert pár perccel később nagyon rázendített, egyre csak szakadt és szakadt, percről percre hevesebben. Egy betonoszlopokra épülő kolostor alatt találtunk menedéket. Itt jó fél órát eltöltöttünk, én közben azért próbáltam fotótémát találni, de nagyjából csak untuk magunkat itt, pont ahogy szemközt a gyerekek a lépcsőn. Illetve ez nem igaz, mert olyat éreztünk, amit nagyon rég nem: fáztunk! :) …és végre nem csak a hülye légkonditól. Én már kezdtem összeépíteni egy asztalt székekkel a kártyázáshoz, amikor végül alábbhagyott az eső. Ez új fotótémákat teremtett, ugyanis az emberek elkezdtek kifelé özönleni a szemközti épületből, és aztán mi is indultunk, akkor meg a táj jött szembe: egy domb tetején sztupa, és egy hatalmas fa, majd túloldalt a mező, és indulunk lefelé, az út gyakorlatilag patakká változott az eső után, ami közben már teljesen elállt. Szóval nem akármilyen helyeken jártunk.

Az egyik ilyen patakátkeléskor egész nagyot kellett ugrani, és az ugrás közben azt éreztem, hogy valamilyen súly, valami szorítás elhagyja a mellkasomat. Lenéztem, és a fényképezőgépet láttam tokostul a saras vízben úszni lefelé. Villámgyorsan utána kaptam, még mielőtt elsüllyedhetett volna. Kivettem a fényképezőt a tokjából és rögtön odaadtam Zitának, hogy törölje meg. Az aksit is gyorsan kivettük, úgy tűnt, nem lett különösebben nedves belül, csak néhol a burkolatán. A tokjának a belsejében viszont állt a víz. Valószínű, ha csak pár másodperccel később kapom ki a vízből, nagyon beázik masinának, úgyhogy nagy mázlink volt. Épp kezdtük megszokni és megszeretni ezt a fényképezőt is… Ez a nászajándékba kapott Panasonic DMC-ZS7 gépünk, ami már kétszer tönkrement, és mindkétszer megjavítattuk, de csak tartaléknak mertük használni, nehogy újra elromoljon. Aztán valahol Banglades végén, mivel az öreg Canon már alig akart bekapcsolni, előlépett elsődleges fényképezőgéppé. Mivel féltem, hogy az objektívbe is víz ment, illetve az azt kihajtó kis motorokba, jobbnak láttam rögtön megpróbálni bekapcsolni, hogy lássuk, mekkora a baj. A gép bekapcsolt, kinyílt az objektív, ahogy szokott, a lencsevédővel beragadva, amit már Bangkok óta kézzel kell kipöckölnünk. Ezt most is megtettük, és tádá, működik! Micsoda szerencsénk volt! Ez már csak azért is nagy mázli, mert máskülönben a hűséges kis Canon karcos lencséjével kellett volna fényképeket készítenünk a 2013-as falinaptárunk decemberi, mianmari hónapjához. A zuhanás úgy következett be, hogy a gép tokját a hátizsákom mellpántjára fűztem fel, ám annak varrása az egyik oldalt pár napja elengedett, ezért csak egy dupla csomóval kötöttük meg. Ez a csomó most elengedett a megázástól és az ugrálástól, a fényképezőgép tokja pedig lecsúszott róla

Megáradt patakokon, piócás rizsmezőkön át

Az esettől kicsit belém állt az adrenalin, vagy én nem is tudom mi, de utána még 10-20 percig éreztem a testemben, miközben sétáltunk lefelé a vizes mezőn a rizsföldek teraszai között. Odalent egy durván megáradt patakon kellett átkelnünk, ekkor a lányok feladták, egyszerűen átsétáltak. Én Sebastiant követtem, a kis szigeten keresztül ugráltam át a túlpartra. Bár kb. mindegy lett volna, mert később eleredt újra az eső, csak ezt akkor még nem tudtuk. Mint ahogy azt sem, hogy a piócák a rizsföldek környékén szeretnek lakni, és a fűszálak végén nyújtózkodnak, hogy rámászhassanak áldozataikra. Vagyis ahogy vesszük, áldozat az, aki annak gondolja magát. Az első ilyen eset után sikítva, pánikolva dobáltuk le a lábbeliket és a zoknikat magukról, majd mindent tüzetesen átnéztük, és sorra lepöcköltük róluk a rajtuk mászó piócákat, amikor pedig magunkon láttunk egyet, még kétségbeesetten kapálódzva söpörtük le magunkról őket. Ezek egyébként még aprók voltak, csak néhány centiméteresek, de akkor is undorítóak. Később én már beletörődtem, hogy rám másznak és a véremet szívják, mert egyszerűen könnyebb volt nem törődni velük, mint állandóan azon parázni, hogy hol másznak a cipőmön és megállni és a hátizsákkal a hátamon levenni, megtisztítani, majd visszavenni a cipőt-zoknit. Főleg azok után éreztem így, hogy Monszan elmondta, nem terjesztenek semmiféle kórt, és nem veszélyesek a piócák. Ez azért így még nem teljesen kerek, mert azóta hallottunk egy elég meredek sztorit: a pióca sebet hagy az emberen, és ezen a seben keresztül bejuthatnak a véráramba más élősködők, akik az erekben elterjedhetnek és petét rakhatnak. Uááááárghhh! :P Jó, hogy ezt a sztorit akkor még nem hallottuk.

Szóval caplattunk fölfelé, árkon-bokron át, most épp egy szűk kis vízmosásban, hol sárfalon, hol a szilárdabb sárkupacokon, csak, hogy megússzuk az igazán nedves, süppedős sarat. Pedig, ha tudjuk, hogy mi vár ránk a gerinc túloldalán, a lefelé aljában. Egy akkora patak, amit teljes lehetetlenség lett volna átlépni vagy átugrani. Ezt meg se próbáltuk, itt már Sebastian és én is megadtuk magunkat, különben is tiszta sarasak voltak már a cipőink, most legalább le tudtuk őket mosni a patakban. Persze már ez sem számított sokat, mert aztán a következő fölfelé mászásban újra sarasak lettünk.

Innen már csak két dombra és másfél óra szakadatlanul zuhogó esőre volt az ebédlőhely. Egy házhoz érkeztünk meg a hátsókerten keresztül. Az első emeleti szobában már meg volt terítve nekünk, hamarosan kaptuk a levest és a rizst, mindenféle zöldségekkel, és persze a kólát is kitették középre, darabját 2000 kyat-ért. Mindössze 10 kólából megvan a napi költségünk, egy 11. már nem fér bele, és nem is hiányzik, kértünk cukrot a zöldteához. Én nagyon lemerültnek éreztem itt magam, ráadásul a vállaim és a lapockáim között az izmaim eléggé fájdalmasan beálltak a táskacipeléstől. Merthogy a derékpánt csatjai is összeragadtak, már valamikor. Szétválasztani nem lehet őket, csak kifűzni tudtam őket, és most egy csomót kötök a derekamra, de ez nem túl jó megoldás, mert valahogy mindig visszakerül a teher nagy része a vállaimra menet közben. Vacak egy táska ez, az egyszer biztos, hogy nem eredeti Lowe Alpine, hiába egy plázában árulták Bangkokban, úgy látszik, az nem számít.

Elhagyjuk a tárcánkat

Indulás előtt felhívta Mon Szán a figyelmünket rá, hogy egy „foreigner” otthagyta a tárcsáját azon a helyen a délelőtt, ahol megálltunk a bambuszrakéta készítők mellett. Más csoportok is jártak arra akkor, ezért rögtön arra gondoltunk, hogy szegény ember, hogy lehetett ilyen figyelmetlen. Aztán eszünkbe jutott, hogy ott mi is vásároltunk, és hogy azóta nem láttuk a nyakba akasztható bordó szütyőnket amiben a tárcánkat hordjuk. Ebben a pillanatban Zitának be is ugrott, hogy hová tette le, és hogy onnan többé nem vette magához. Sok pénz nem lehetett benne, mivel oda mindig csak egy, max. két napra elegendő pénzt pakolunk, pontosan ezért, hogy ha valami történne, vagy meglopnának minket, akkor ne legyen nagy a veszteség. A többi pénz, az útlevelek és a bankkártyák kettőnk között vannak úgy felosztva és elrejtve a táskáink mélyére, hogy ha az egyikünk táskája teljesen eltűnne, akkor se kerüljünk nagyon-nagy bajba. Ennek ellenére szerettük volna most visszakapni valahogy a tárcánkat, ezért Mon Szán telefonált még néhányat, és a végén azt a hírt hozta, hogy vagy utánunk hozzá egy következő csoport, vagy visszaküldik Kalaw-ba, azt majd az Inle tónál kell megtelefonálnunk, hogy végül melyik verzió történt.

Mi jöhet még? Beledobom a vízbe a fényképezőt, elhagyjuk a tárcánkat, ráadásul egész nap ázunk, alulról meg piócák támadnak… Ez így összefoglalva elég rosszul hangzik, de mindezek ellenére azért jól voltunk, és indultunk tovább, bele a délutánba, amiről Mon Szán azt mondta, még három óra a kolostorig. Délután kereszteztünk egy dombot, majd még egyet, és még egyet, de már valahogy harántirányban. A GPS-re csak néha néztem rá, mert amúgy a táskámban tartottam, volt nekünk GPS-ünk, Mon Szán, aki nem pont ugyanazon az útvonalon vitt minket, amit a GPS is mutatott, de mindig közel hozzá, mellette és vele nagyjából párhuzamosan. Néha kereszteztük is ezt az utat, és akkor láttam, hogy ez egy széles, nagy út lenne, ha jelenleg nem változott volna át egy őrült mély sártengerré. Valószínű aki trackelte, majd feltöltötte ezt az útvonalat az OpenStreetMap-re, az száraz évszakban járt itt, amikor az az út szilárd halmazállapotú, és könnyen járható. Mon Szán nélkül csak annyit tudnánk, hol megy ez a nagyon saras út, de ezeket a kis utakat, ahol ő visz, nem ismernénk. Azt hiszem már csúnyán elkeveredtünk volna nélküle, és ha vezető nélkül indultunk volna el, akkor mostanra már vagy feladtuk volna és visszafordulunk, vagy hozzácsapódtunk volna egy csoporthoz. Mon Szán olyan kis csapásokon visz keresztül a dombokon, amiket magunktól az életben meg nem találtunk volna.

Végül is valahol jobb ez, mint egy széles földúton sétálni, így még közelebb vagyunk a természethez, pl. a piócák is ránk mászhatnak! :) Micsoda öröm, főleg a lányoknak, akik még mindig nem törődtek bele abba, hogy piócásak lesznek. Jobb erről nem is tudomást venni és nem gondolni rá, csak menni, aztán ha megszívták magukat, úgyis lemásznak rólunk maguktól. Mon Szán egy szélesebb völgy felé vezényelt minket, aminek az aljára leláttunk a fák felett, és lent kisebb vízeséseket fedeztünk fel. A víz a rizsföldek alatt leszakadt földletörésen zúdult alá, látszott rajta, hogy csak ideiglenes, csak nekünk van szerencsénk látni, mivel ilyen esős időben érkeztünk ide. Közelebb érve kiderült, hogy pontosan a vízesések felett keresztezzük a völgyet, sőt igazából miattuk, vagyis inkább a földletörések függőleges sárfalai miatt kellett megívelnünk kicsit az utunkat. Ennyit megért, mert érdekes volt ilyet is látni.

Magas barna, felemás szandálban

A bajoknak nem ért vége a fényképezőgéppel és a tárcával a mai napra, ugyanis a délután elszakadt az egyik Zita szandálja a fűzőjénél. Ilyet már többször tett, de mindig olyan helyen szakadt el, ahol gyorsan meg tudtuk javítani. Most nem így volt, ezért egy szép kis piócás rész kellős közepén kénytelen voltam előtúrni az én szandálomat, ami egy nagyon régi, kopott bőr darab, de még mindig jobb, mint a flip-flop. Zita bakancsa sajnos Bangkokban maradt, így kettőnknek összesen egy pár cipője, két pár szandálja (vagyis most már csak másfél), és két flipflopja volt, amit a lábainkra vehettünk.

Amikor elővettem a szandált, akkor vettem észre, hogy az enyém is szét van szakadva, az egyiken a sarokrész levált a talpról! Na jól nézünk ki, most mit vesz fel Zita? Az én cipőmet és én megyek flip-flopban, vagy mezítláb? Nem, Zita ennél leleményesebb volt, kiszúrta, hogy az a félpár szandálom még ép, ami neki elszakadt. Így felemás szandálban folytatta, de ezt még nézni is rossz volt nekem mögüle. Nem azért, mert „ez így hogy néz ki?”, az ilyesmi nem zavarna, hanem mert szegény Zitám úgy csúszkált a lábfejével hamar a nedvessé, sarassá váló szandálomban, hogy azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes így haladni.

Magasabb, meredekebb oldali hegygerinc tornyosult előttünk, és amikor kérdeztünk Mon Szán-t, hogy most merre, egy alacsonyabb nyereg felé mutatott – ott fogunk átkelni, és még két óra innen az út a kolostorig. Te jó ég, csak egy órányit jöttünk?! Három órának tűnt. Mintha már napok óta vándorolnánk ebben az esős időben.

A nyeregbe a feljutás nagyon érdekes volt, mert egy száraz patakmederben másztunk fel, ami azért érdekes, mert mindenhol máshol csupa sár és víz volt minden, de a patakmeder, mivel ezen a részen kavicsos volt, gyorsan elnyelte a sok vizet, és mi csak egy nedves kavicságyon sétáltunk, ami így még mindig messze a legkellemesebb felület volt a haladáshoz ebben a környezetben.

Még mielőtt sötétedni kezdett volna, Mon Szán már csak 30 percről beszélt, amit el sem akartunk hinni, olyan közelinek tűnt. Félig kínunkban, mert már minden mindegy volt, és mert már magától jártak a lábaink így a nap végén, akármilyen fáradtak is voltunk, tréfálkozni kezdtünk Sabestian-al. Először csak egy teára akartunk megállni, nehogy odaérjünk a kolostorhoz sötétedés előtt, hiszen már bekészítettük a fejlámpákat a zsebeinkbe, hogy kéznél legyenek. Aztán kértük Mon Szán-t, hogy forduljunk vissza, meggondoltuk magunkat, mégis meg szeretnénk látogatni az ő faluját! Hány óra oda vissza az út?! :) Közben persze el sem tudtuk volna képzelni, hogy annyit még sétáljunk a mai napon, pláne visszafelé.

Zita közben talált egy bambuszágat, amit botnak tudott használni, így sokszor megúszta, hogy elessen, vagy hogy le kelljen tennie a kezét, amikor egyensúlyát vesztette a csúszós szandál miatt.

Az út nyílegyenesen vitt neki egy gerincnek, aminek a tetejét sűrű erdő borította. Úgy sejtettük, hogy oda már nem kell felmásznunk, hanem előtte lesz a kolostor, ahol megállunk. Nem tévedtünk ebben, csak annyiban, hogy végül mégis elő kellett venni a fejlámpákat, mert hiába hallottuk már egy közeli falu hangjait, közben úgy ránk sötétedett, hogy már nem láttunk volna máskülönben a lábunk elé. Egyszer csak kiértünk egy nagyon széles útra, aminek valamilyen széles borítása volt. Nem csúszott sehová, nem volt nedves, sőt még sík is volt… Egyből szédülni kezdtem… Najó, ez csak vicc. :) De innen már csak egy lépcsősoron kellett felmásznunk, és a sötétben megpillantottunk egy épületet, amiről Mon Szán azt mondta, ez a kolostor! Megérkeztünk, hát el sem hiszem!

Amúgy erre a túrára a sikh testvérek valamelyike azt mondta, 4 órás könnyű séta, és Bas-éknak azt is mondták, hogy nem kell esőkabát! :o Lehet, hogy arra gondoltak, hogy úgyis bőrig ázunk, úgyhogy teljesen mindegy. :)

Zita rögtön eltűnt a kolostorban, hamar átöltözött és lefürdött, én még maradtam kint, és egy nagy pocsolyában kimostam mindkét cipőmet, majd Zita három fél pár szandálját, amit a mai napon használt. Úgyis mindegyik csuromvizes volt már, úgyhogy mindegy volt nekik, gondoltam legalább tiszták legyenek holnapra, hiszen Mon Szán azt ígérte, holnap már „easy walk” lesz, nem megyünk többet sárban. Ezt nehezen tudtuk elképzelni a mai nap után.

Este a vacsora után már nem hogy naplót írni, de még a képeket lementeni és a költségeket felvezetni a táblázatba se volt erőm. Ki se nyitottam a netbook-ot, csak eldőltem és elaludtam egyből.

A Kalaw – Inló-tó gyalogtúránk második napja 2012. szeptember 30-ra esett, és 23km-t gyalogoltunk ezen a napon.

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz, igaz, ez nem volt olyan fájdalmas, mint véltük, hogy lesz, mert gyalogosan mindig találtunk egy talpalatnyi viszonylag száraz, szilárd talajt, így gyakorlatilag teljesen szárazon megúsztuk ezeket az átkeléseket, míg szegény motorosoknak ugyanitt nagy mutatvány volt átkelni. Ezt a Nepálból már ismert, széttárt lábas pozícióban tették, pont ugyanúgy tengelyig a sárban mosolyogva, mint a nepáli barátaik. Valószínű ez a sár itt a mindennapok része, és nem akadnak fent ezen, örülnek, hogy van alattuk út és motor.

Azért a pár kilométerrel később látott elakadt teherautó sofőrjei valószínű már nem voltak ilyen vidámak. A járgány igen szépen megborult a mély sárban, és ezzel nem csak ők akadtak el, hanem a többi négykerekű elől is elálltak az utat. Utánuk láttunk egy az út felszabadulására váró másik járgányt, ami ismét fényképezésre késztetett, mert ilyesmit otthon nem látni az utakon. A motort és az első kerekeket valahogy a karosszéria elé sikerült felszerelni, ami igazából csak a lámpák helyéből tűnt fel először, azok ugyanis a motor mögött vannak. Vagy eleve így tervezték ezt a járművet, mondván, hogy minek a motorháztető meg a kasztni a motor köré, úgyis mindig lerobban, így legalább nem kell nyitogatni a szereléshez, vagy volt valahol odabent a kasztniban egy másik, kisebb motor, és… de nem, nem utóbbi lehetetlen, mert akkor az első kerekeknek a helyét is látni lehetne a kasztnin, de azoknak nincs helye. Ez tehát egy ilyen tervezés, és ahogy elnézem az ajtón a karaktereket, kínai.

Ebéd egy csepp ésszel, Star Colával

Vezetünk, Mola kitartóan mesélt, és még egy kisebb, hüvelyujj vastagságú, félméteres kígyót is félrezavart előlünk az útról, az idő gyorsan repült, és gond nélkül megérkeztünk abba a nyeregbe, ahol először két a szekerük mellett pihenő bikát pillantottunk meg, majd egy kicsit továbbsétálva a domb mögött három embert. Ők voltak Mon Szan, Johanna és Sebastian, velük fogjuk tehát tölteni az elkövetkező három napot. Vezetőink az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak egy erre a célra épített kunyhóban, míg mi odakint az asztaloknál egy tető alatt a berlini barátainkkal kezdtünk ismerkedni, illetve megvitatni azon disznóságokat, amelyeket fentebb már részleteztem.

Az ebéd finom volt és bőséges, teljesen jól laktunk mindannyian és a folyadékot is tudtuk pótolni a végtelen és ingyenes zöldteából, amit kaptunk mellé. Ezen étkezések alatt minden alkalommal kérés nélkül az asztalra tettek egy kis kosárkában néhány doboz Thaiföldről importált Coca-Colát is, csak hogy emlékeztessenek minket, az átkozott fogyasztói társadalom gyermekei vagyunk, imádjuk ezt a cukros löttyöt, hisz ez az a márka, ami talán a legismertebb és legerősebb az egész bolygón, így még ide is eljut, a mianmari dombok közé 1500 méter magasra, ahol az ide felmászott nyugati hátizsákos turista képes érte kifizetni 2000 kyat-ot (540 forint) is. Persze ha a hátizsákos turistának van három csepp esze, akkor erről eleve „lemond” úgy ahogy van, és beéri a finom natúr zöldteával, ha pedig csak két csepp esze van, akkor inkább az ingyenes cukrot kéri az ingyenes zöldteájába, hogy így csillapítsa cukoréhségét. Ha pedig csak egy csepp esze van, és a kóláról nem akar lemondani, mint megérdemelt, édes jutalomról a fáradtságos gyaloglás után, akkor legalább költséghatékonyan a helyi Star Colát kéri, ami helyi gyártmány, üvegben adják, és csak 1000 kyat. Minekünk ez egyszer még csak egy csepp eszünk volt, de csak most először, és e három nap alatt utoljára, utána legfeljebb már csak én cukroztam a teámat, amikor úgy éreztem, le vagyok nagyon merülve.

Apró csodák lépten-nyomon

Az igazi csodák csak az ebéd után kezdődtek, először úgy, hogy leszakadt az ég, majd fél órával később kiderült és kisütött a nap. Ahogy ott álltunk az ebédlőhely kis teteje alatt az esős, felhős időben, mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy egy óra múlva levetjük majd az esőruhákat, mert majd meg fölünk a melegtől a nagy napsütésben. Itt már mi is kaptunk néha a mocsárból, egy két helyen le kellett térni egy a dzsungelben kerülő ösvényre a széles dzsipútról, hogy kikerüljük a nagyon saras részeket. A kilátás közben fenomenális volt, szemben teaültetvények fedték a dombokat, és itt-ott felfedeztünk néhány házat is.

Egyszercsak egy fénylő, zöld bogarat fedeztem fel a lábam alatt az úton. Nem mozdult, a furcsa zöld páncélján fénylett a nap, és mindezt hagyta is egészen közelről lefényképezni, ezzel nem kis örömet okozva nekünk. Nézzétek a szemét, a szeme előtt a csápját, az apró sárdarabokat a szemén és a fénylő páncéljának az üregeiben! És az egész lény csak pár centiméter, és esélyes, hogy a hátsó páncélja alatt szárnyakat rejteget, amelyekkel képes repülni is! Elképesztő! :) …és az is, hogy ennek én így tudok örülni, egy apró kis bogárnak! :)

A bogár után egy településen haladtunk át, ahol teát szárítottak, és ahol az egyik háznál a gyerekek a korláthoz szaladtak, amint megláttak minket.

Sorra gyűltek és aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzánk valamit a helyi gyereknyelven, persze mi ebből egy kukkot sem értettünk, sőt ők sem a frissen tanult szavainkból, mert ahogy azt a vezetőink elmondták, nem beszélnek errefelé az emberek burmaiul, csak a helyi nyelveken. Itt többféle törzs él, mindegyiknek meg van a saját nyelve és kultúrája, ami szinte faluról falura változik, és mind különbözik a burmaiul.

A következő apró kis csoda, ami az úton szembejött velünk, egy picike kis gekko volt, amit a testénél sötét, pöttyös volt, a farka viszont világos barna, sávos. De a legérdekesebb nem ez volt benne, hanem hogy nagyon apró volt és ennél fogva igen tréfásan nézett ki, ahogy mozgott. Ezt talán már említettem régebben is, minél kisebb a gekko, annál inkább az egész testébe mozog és hullámzik ahogy teszi egymás után a lábacskáit, és ez nagyon mókásan néz ki, mert az egész állat jobbra-balra ráng teljes testében ahogy lépked. :)

Az iramzsír-bokor, a mimóza, a breki, és a megbánt biosz órák

Aztán nem csak az állatokat, hanem a növényeket is megcsodáltuk, és ehhez már a vezetőnk Mon Szan kellett, ugyanis ő hívta fel a különböző bogyókra és növényekre a figyelmünket. Elmondta, hogy mi mire jó, mutatott bogyót, ami gyomorbántalmakra nagyon jó, és mindenféle mást is, de ezek közül kettő keltette fel igazán a figyelmünket és maradt meg bennem. Az egyik a iramzsír-bokor volt. Iramzsírnak, vagy izomzsírnak a futók hívják egymást közt azt a krémet, ami ellazítja és bemelegíti az izmokat ezáltal segítve a gyors regenerálódásukat, de ami a fontos és most a lényeg, hogy ennek a sportkrémnek (ilyen pl. a Perskindol, de futnak ezek több márkanév alatt) van egy nagyon jellegzetes, erős, összetéveszthetetlen szaga, amiről én mindig is azt hittem, hogy egy mesterségesen előállított anyag mesterséges szaga, amit csak a gyógyszertárak képesek létrehozni bonyolult vegyi folyamatok révén. Na, hát ez nem így van, mert a természet állítja elő ezt az anyagot és ezt a szagot, az iramzsír-bokor révén. Ezen vagy negyed óráig nem bírtam túllendülni, és ekkor már egy jó nagy darab az egyik ilyen bokorból a táskám oldalán díszelgett – jó lesz ez még este, valahogy kisajtoljuk belőle a hatóanyagot és bekenjük vele a megfáradt izmainkat.

A másik növényi csoda a mimóza volt. Ismertem ugyan eddig ezt a szót, de se a jelentésével, se az eredetével nem voltam tisztában – mert egyszerűen nem foglalkoztatott, ám most szépen összeraktuk együtt a teljes képet a mimózáról: ez eredetileg egy növény, ami érintésre összehúzza a leveleit és behajtja a szárait!

Emberre pedig akkor mondják, hogy mimózalelkű, ha az illető visszahúzódó, félénk, vagyis ha úgy viselkedik, mint a növény, ha közelednek felé. :) Óriási, miket megtanulok itt az úton! Még mindig jobb később, mint soha.

Az apró csodák sorát ez a kis breki zárja, ő is hagyta magát közelről lefényképezni. Az előtte lévő kis faág talán már Nektek is sejteti, hogy ő sem egy nagy teremtmény, talán az egész lény két centiméter lehetett, tehát a szép fekete-sárga szeme kb. két mm-es! Ő meg ugrik nagyokat, és ő is megél valahogy ebben a környezetben. A természet különböző szépséges lényei és növényei ezen a napon valahogy nagyon megtalálták a szememet, és igazán elvarázsoltak, ezért ahogy sétáltunk bele a délutánba, egyre azon járt a fejem, hogy ha majd egyszer lesznek gyerekeink, akkor őket azonnal fogjuk vinni a természetbe, és sorra felkutatjuk az összes apró lényt és növényt, és együtt megkeressük és megtanuljuk ezen dolgok nevét a magunkkal vitt növény- és állat határozóból, hogy nekik már olyan természetes legyen mindez, mint a szék, az asztal, a ház, és hogy már gyerekkoruktól közel érezzék magukat a természethez, annak részeiként gondoljanak magukra is, és ne csak, mint külső környezetként gondoljanak rá és ne úgy kezeljék azt.

Most kezdem bánni, hogy nem figyeltem biosz órán sem, mint ahogy a német órákat is kvázi ignoráltuk, ez nagy-nagy hiba volt, és ez utóbbit mind a ketten elkövettük Zitával gyerekként. Engem négy évig tanítottak németül, de most megszólalni is alig tudok, pedig milyen jó lenne, ha még egy nyelven tudnék beszélni, még akkor is, ha a német az angol mellett igazán kevés helyen létszükséglet. Ott voltak az órák, ingyen voltak, ingyen lehettem volna egy beszélt nyelvvel gazdagabb, de én nem éltem vele, és nem is sejtettem, később mennyire nagyon fogom ezt bánni. De legalább most már rádöbbentem, és ez is nagy dolog, mert ha egyszer megérkezünk Ausztráliába, onnantól nem lesz tanulandó helyi nyelv, és ráállhatunk majd a spanyolra, amit aztán rengeteget használhatunk és alaposan begyakorolhatunk majd Patagóniától Mexikóig majd’ minden Dél- és Közép-Amerikai országban, és ez nagyszerű lesz, és ezt a lehetőséget már nem fogjuk elszalasztani! :) Mint ahogy majd gombászni, fanedvet gyűjteni, de talán még méhészkedni is megtanulunk majd, ha hazaértünk. Az új álmok és tervek gyűjtögetését fontosnak tartom és már most előszeretettel tesszük, mert ha egyszer hazaérkezünk, bizony az sem lesz egyszerű feladat, hogy újra megtanuljunk földrajzilag egy helyen élni, állandó, ilyen nagyméretű változások nélkül, mint amilyenek ezen az úton érnek minket.

De az már biztos, hogy sokkal gazdagabbak leszünk, vagyis már most vagyunk ezáltal az út által, mert ha holnap haza kéne utaznunk, akkor már két teljesen más ember érkezne haza, mint akik elindultak. Tele csodákkal, barátságokkal, élményekkel, és ezek igazán nagyszerű dolgok, és össze nem hasonlíthatóak azzal a napi 5400 forinttal, amibe most ez a gyalogtúra például kerül. És akkor se bánnánk meg, hogy elindultunk, ha nekem mondjuk elölről kellene kezdeni az egész IT karrieremet, hogy az élethez és családhoz szükséges pénzt előteremtsem majd. De ez persze bizonyosan nem így lesz, mert ezen az úton olyan dolgokkal, képességekkel, tudással és tapasztalatokkal is gazdagodunk, amit majd nem csak a munkaszerzésben és munkában, hanem az élet összes más területén is kamatoztatni tudunk a jövőben. Ezért mondogatjuk és írogatjuk interjúkban, riportokban egyre sűrűbben, hogy ha tehetném, én mindenkit elküldenék egy ilyen útra, mert elképesztő, mi mindent tanul és lát az ember – ez e legjobb, legolcsóbb, leghatékonyabb és hathatósabb tanítás, amit valaha kaptunk az életben. Persze azért nem mindegy, mikor és hogyan indul az ember útnak, de azt hiszem, mi a legjobb életszakaszunkban vagyunk ehhez, bár az is lehet, hogy ezt mindig így gondolnám, bármikor is indultunk volna útnak – indulunk majd útnak, mert az egész élet egy nagy utazás. (…megérkezni halál – kitől is van ez? Azt tudom, hogy Léna kedvence, de neki sajátja, vagy csak kedvenc idézete?)

Sámánvárás és szakadó eső a villámló fekete ég alatt

Na de most szálljunk vissza szépen a kis gyalogtúránkra! Egy jó nagy szakaszt sínek kesze-kusza talpfáin tettünk meg. Ezt talán még a britek építették ide, olyan réginek és ócskának tűnik. Itt aztán vonat is jött szembe (napjában hatszor jár). A keskeny nyomtávon meglepően széles vonat közlekedett, szó szerint a bokrokba kellett bemásznunk, hogy biztonságos távolságba húzódjunk előle. Csak azt nem tudom, szegény bivalyok hogyan és hová mennek a vonat elől, ha netán szembetalálkoznak vele. Bár valószínű a hajtóik és talán már maguk az állatok is megtanulták, mikor és merre járnak vonatok, hogy ne menjenek arrafelé.

A mai napra még egy be volt ígérve nekünk egy sámán, akinek a házához meg is érkeztünk, de sajnos ő nem volt otthon, és hiába vártunk rá egy tűz körül zöld teát iszogatva fél órán át, nem érkezett haza, így végül kénytelenek voltunk továbbindulni. Ekkor Mola már nem volt velünk, ő előrement egy rövidebb úton, hogy előre elkészítse nekünk a vacsorát az esti szálláshelyünkön. Ez a fajta jól szervezettség nagyon tetszet nekünk, és dacára a sikh testvérek disznóságainak, örültünk, hogy Mon Szan-al és Mola-val túrázunk, ily szervezetten.

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lesz valaki sámán, és pontosan mit is takar a sámánság, nem kaptunk teljesen kerek választ, de a lényeg valami olyasmi, hogy a Sámán errefelé egyfajta gyógyító személy, akit mindenki tiszteletben tart, és akit az apja, illetve nagyapja tanított meg mindenféle gyógynövények és gyógymódok használatára. Bizonyára ezek javarészt valóban hasznos és működő gyógymódok, ám az megint egy jó kérdés, hogy ebben mekkora része van a gyógynövényeknek és mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak. Ez igazából nekünk most mindegy is, nem találkoztunk a sámánunkkal, aki itt a hegyek között a faluvilágban egy helyi, olcsó, természetes gyógymódokat alkalmazó orvosnak és tanácsadónak számít.

A sámánvárással sajnos elment az idő, ezért a közeli vasútállomásra megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a mai napon ránk fog sötétedni. A dolgot tetézve, hogy közben az eső is újra eleredt, így kénytelenek voltunk az esőben caplatni. Már javában szakadt és szépen áztunk, amikor pár perc alatt olyan sötét lett, hogy Zitával úgy döntöttünk, előtúrjuk a fejlámpákat, mert ez így nem vicces tovább ekkora sötétségben botorkálni, még kitörjük a bokánkat. A lámpákat nem sikerült megtalálni, mert nem voltak bekészítve és nem emlékeztünk, melyik zsebbe tettük őket. A táskáinkban sajnos csak három nagy zseb van, és az apró dolgok mindegyiknek az aljára csúsznak le, oda pedig nehéz letúrni anélkül, hogy nem pakolunk ki szinte teljesen a táskából. Hála Sebastian-nek, ezt nem kellett meglépnünk, mert ő volt olyan önzetlen és volt olyan majrés a felettünk tomboló „Thunderstorm”-tól, hogy egy perc kutakodás után felajánlotta az ő egyik fejlámpájukat (Petzl Tikka 2, pont mint a miénk), amivel így már biztonsággal közlekedhettünk – öten három lámpával világítottunk a lábaink elé, az egyre csak szakadó esőben.

Pár perc alatt annyira megáztunk, hogy már nem voltak többé érdekesek a pocsolyák, bárhová léphettünk, nem lettünk vizesebbek már, mert eleve bőrig volt ázva a cipőnk, így tehát már csak arra kellett figyelnünk, ha el ne csússzunk.

Mon Szan egy ponton lekanyarodott az útról és egy keskeny, csúszós meredek ösvényen kaptatott fölfelé, hátra-hátra nézve, hogy megvannak-e még az emberei. A dombra felérve végre házakat pillantottunk meg, és hamarosan már az egyik belsejében örvendeztünk a megérkezésünknek. Levedlettük és kiteregettük a nedves ruháinkat, majd felnéztünk az emeletre, ahol egy nagyon hangulatos kis helyiség várt ránk, négy matraccal és egy alacsony, kerek asztallal, aminek a közepén egy gyertya adta az egész szobának a barátságos fényét. Erre az asztalra hamarosan tálalták az ismét finom és bőséges vacsorát, ami megint nagyon-nagyon jól esett. Örültünk, hogy nem magunk indultunk el erre a túrára, hanem szervezett keretek között, vezetővel és társakkal.

A Kalaw – Inle-lake túránk első napja 2012. szeptember 29-ére esett, és ezen a napon 20,5km-t gyalogoltunk, ám ennél a Mon Szan által vezetett „hivatalos” útvonal kicsit hosszabb, tán 23km lehet. Mi azért rövidítettünk, mert az első szakaszt, amíg utol nem értük a többieket Mola-val, rövidítettük, hogy beérjük a csoportunkat.

Folytatása következik… :)