Még Gokarnán kaptunk egy e-mailt. Csaba írta, hogy itt dolgozik Indiában, Bangalore-ban, és szívesen találkozna velünk. Nosza hát, felvettük vele a kapcsolatot, és pár telefonbeszélgetés és e-mail váltás után már ki is volt találva, hogy találkozunk vele mácius 26-án vasárnap, amikor ő szabadnapos, hogy elmenjünk együtt megnézni Mysore-t. Ez utóbbi ugye must see, tehát nem hagyhatjuk ki, és hogy összekössük a két dolgot, így találtuk ki a találkozót. Kérdeztem Csabát, hogy tud-e valami olcsó, de tényleg nagyon olcsó szállást Bangalore-ban, mire fél napra rá írta, hogy a pontjaiból lefoglal nekünk egy szobát a Taj-ban! :) Ekkor még nem tudtam, mi az a Taj, de később kiderült, hogy egy ötcsillagos szállodalánc a Indiában, a Tata tulajdonában! Csabának pedig azért vannak „pontjai” az ötcsillagos szállodában, mert a magyar munkahelye fizeti neki a szállást a külföldi kiküldetésekben, így itt Indiában is. Viszont a bónusz vagy akármilyen pontokat, már Csaba kapja, és volt olyan jó fej, hogy ezeket ránk „költötte”. Így két-háromszoros várakozással és kíváncsisággal vonatoztunk át Bangalore-ba a éj leple alatt. Csaba már az állomáshoz kijött elénk, ahol némi kavarodás után sikerült megszereznünk másnap estére a tatkal jegyeket a továbbutazáshoz. Már a nyolc órás pénztárnyitás előtt hatalmas tömeg volt, és ezt csak úgy tudtuk áthidalni, hogy Zita állt sorba egy nőknek fenntartott külön sorban, ez a sor viszont csak 10 főt bírt el, szóval kockázatos volt, de végül bejött. Mielőtt elindultunk volna Mysore-ba, még felmentünk Csaba szállodaszobájába lezuhanyozni, hogy ne legyünk a koszos vonatút után dzsuvásak egész nap.

Mysore Csabával

Mysore 2-3 óra autóútra volt Bangalore-tól, szóval volt időnk dumálni Csabával. Mivel ő is és én is IT-ban dolgozunk (illetve én –tam, most egy ideig szünet van), volt hogy szegény Zitát kicsit untattuk… :) De jó volt ilyenekről is dumálni, és az is tetszett, hogy kiderült, ismerünk pár közös arcot a szakmában. Csabát egyébként elsőre talán most biztos mindenki irigyli, hogy micsoda menő állása és jó dolga van, de azért ez csak félig igaz, mert azt is vegyétek bele, hogy közben sok ezer kilométerre van az otthonától, és az öt csillag azért is kell, mert én egy alacsonyabb rendű helyről már simán el tudom képzelni, hogy csotányos-patkányos-ótvardzsuvás. Az egy dolog, hogy mi ilyen helyeken lakunk néha, de ha a munkahelyem küldene valahová, és emiatt kéne ilyen helyeken laknom, nem pedig önszántamból, az más lenne. Ha már távol vagyok a családomtól és a barátaimtól, mert elküldenek a világ végére dolgozni, akkor legalább had érkezzek haza valami szép és kényelmes helyre. Szóval én az öt csillagot nem irigylem Csabától. Meg a melót sem, mert ahogy elmondta, néha brutál sokat melózik éjjel-nappal és hétvégén, ahogy azt az IT-ban sokunknak sokszor kell. De egyszer, ha egyenesbe jön és meglesznek hozzá a körülmények, szerintem ő is visszavesz majd kicsit, vagy nagyon. Máshogy nem is lehet talán csinálni ezt a szakmát. Vagy igazi őrült szenvedélyes kockának kell lenni, aki piszkosul élvezi, amit csinál. Én nem voltam ilyen! :D Illetve mindig szorgalmas voltam és sokáig nagyon lelkes is, de ez utóbbi az elmúlt években egyre nehezebben ment, annak ellenére, hogy minden motiváló körülmény adott volt hozzá. Na mindegy, hagyjuk ezt, érkezzünk meg Mysore-éba.

Az igazság az, hogy annyit dumáltunk, hogy ki se nyitottuk az útikönyvet. :) Nem is tudom, mit néztünk meg először, de valahol Mysore mellett egy templomot, amit kinézetre hasonlított a Hampi Bazaar-beli templomra. Viszont itt rengeteg hívő volt és tömött sorokban álltak bent a templomban, hogy bejussanak oda, ahová nekünk idegeneknek tilos volt bemenni. A templom mellett megtaláltuk Tippu szultán sírját. Végre egy szultán, egy vezető, aki szerény volt, gondoltuk naívan, aztán ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy az egyszerű apró kis műemlék valójában nem a sírja, hanem a „The body of Tippu Sultan was found here”, tehát ezen a helyen halt meg. Ahogy tovább mentünk egy nagy mecsetet is találtunk, aminek az ajtajában azonnal mellénk szegődött egy figura, és magyarázni kezdett. Ilyen és hasonló nagyon hasznos információkkal árasztott el minket, mint pl. hogy két tornya van a mecsetnek, és hogy azok nagyon magasak. :) Távozásunkkor pedig mindezért pénzt várt volna el, noha mi nem kértük a szolgálatait, sőt, igazából zavart minket. Az ilyen történetek sajnos arra késztetnek minket, hogy mindig, mindenben és mindenkiben azt keressük Indiában, hogy éppen hogyan akarnak benyúlni a vékony pénztárcánkba. Persze ezt részben azért is van, mert leszálltunk a biciklikről, és a vonattal meg a busszal pedig csak olyan helyekre megyünk, amelyek felkapott turistahelyek. Ott pedig ez sajnos elég elterjedt viselkedés. Nem minden embernél, de soknál, és ők már elegen vannak, hogy megnehezítsék az életünket Indiában.

Na, de ne csüggedjünk el, hanem menjünk tovább. A következő állomásunk egy sokkal kellemesebb hely volt, egy mauzóleum, nagy-nagy kerttel. Ezt szépen körbejártuk, merthogy körben elég jól rendben tartott park kapott helyet, amit élveztünk. Engem kicsit a Humayun’s Tombra emlékeztetett a hely, bár annyira azért nem volt összerakva a kert, de itt is sok helyi család piknikezett a fák árnyékában.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint Mysora maga. Először a város egyik legfelfutottabb éttermébe mentünk be, de itt már egy ital is annyiba került, mint a fél napi büdzsénk, ezért aztán kerestünk egy kis helyet a szomszédos utcába, ahová a helyiek is járnak. Táli 40-ért, na ez mindjárt jobban tetszik! :) Erre persze egy fertőtlenítő felest is rá kellett tolnunk, és ebben Csaba jól felkészült volt, hozva a laposüveget a pohárkészlettel.

Egy Chamundi domb nevű helyre mentünk fel, ahonnan szép kilátás nyílt egész Mysore-ra. Engem jellegében Normafára emlékeztetett a hely, ugyanúgy feljártak ide a helyiek sétálni egyet. Persze azért gyökeres különbségek azok voltak dögivel, az egészet indiai kivitelben kell elképzelni: a tömeg, a kókuszdió árusok, a bazársor, na és egy óriási hindu templom! :)

Lefelé menet megáltunk a Maharadzsa palotának a déli kapujánál. Innen a legszebb az éjszakai díszkivilágítás, amit minden hétvégén és nemzeti ünnepen felkapcsolnak, hála az égnek, csak egy órára! :) Ennek persze valószínű, csak gazdasági okai vannak, ugyanis 100 ezer hagyományos izzóról beszélünk. Éppen Csabát igyekezte Zita lefényképezni a palota kapuja előtt, amikor az egészről lekapcsolták az áramot. A díszkivilágítás egyébként nagyon szép volt, annak ellenére írom ezt, hogy nem értek vele egyet. Pont Indiában, ahol rengeteg államban vannak időszakos áramkimaradások a kevés termelt energia miatt. Meg ugye egyáltalán, minek a fényűzés!? De legalább csak egy órára, már ez is valami, és mindig a jó oldalát kell nézni a dolgoknak. Felkapcsolhatnák egész éjszakákra is minden nap, de nem teszik.

Egy öt csillagos szálloda vendégeként – Csóró világutazóként :)

A hazafelé vissza Bangalore-ba már alaposan ki voltunk fáradva. 11 óra körül értünk vissza a városba. Először Csaba szállodájába mentünk, ahonnan felmartuk a táskáinkat, és tűztunk „A Taj”-hoz. Na ez nagy műsor volt! Már előre vártuk, hogy fognak nézni ránk az öt csillagos szállodában. Ahogy beslattyogunk a kis papucsainkban, „Hello Journey” táskákkal a hátunkon, plusz még egy vászonszatyorban üres műanyagpalackok, az én egyik kezemben pedig egy „tablettás vízzel” teli 5 literes palack. Csaba kinyomtatta nekünk a foglalást visszaigazoló e-mailt, amin az is jól látszott, hogy a reggelit is tartalmazza a foglalás. Viszont ezen kívül rengeteg olyan szolgáltatás van, ami pluszba fizetős, és nekünk kínosan végig ügyelnünk kellett, nehogy bármi ilyet is igénybe vegyünk, mert arra a gatyánk is ráment volna. :) A személyzet nem nézett ki minket a helyről, sőt abszolút természetesen fogadtak minket, bár meg mondom őszintén, nem nagyon tudtunk figyelni rájuk, mert el voltunk bűvölve attól az őrült luxustól, ami körülvett minket. Ilyet nem hogy Indiában, még egyáltalán nem láttunk. A szobánk nem egy lakosztály volt ugyan, de bőven benne volt, minden, amire szükségünk volt, és minden luxuskivitelben. Patyolat tisztaság (Indiában!!!), hatalmas ágy, zuhany, íróasztal és hozzá egy olyan kényelmes szék, hogy olyanban én eleddig még nem ültem! :) Volt is nagy boldogság naplóírás közben, na de ne rohanjunk annyira előre.
Szóval amire nem volt ráakasztva egy „Complementary” cetli, az nem volt ingyen. Így volt az ásványvizekkel, de a minibár és a snack-ek már fizetősek voltak, ezért hozzájuk se nyúltunk. Igaz, végül a vizekhez sem, mert volt nekünk bőven a saját vizünkből, és nem akartunk újabb műanyagpalackokat bontogatni. Zita viszont talált megannyi apró sampont, testápolót és tusfürdőt, amiket nagy örömmel elpakolhatott és tehette ezt több alkalommal is, mert a takarítók ezeknek a fiókját mindig „utántöltötték”. Volt egy dolog, ami „Complementary” volt, méghozzá a „házimozi”. Feltárcsáztunk egy számot, kiválasztottunk egy filmet egy listából, és pár perc múlva kopogtak, de nem ám csak a DVD-vel, hanem két adat kólával és pattogatott kukoricával. Késő volt már, de mégis éltünk ezzel a lehetőséggel. Hisz ki tudja, mikor leszünk legközelebb 5 csillagos szállodában? Valószínűleg soha többé. Ha sok-sok pénzünk lenne, akkor is sajnálnám ilyesmire költeni, sokkal jobb a Couchsurfing, vagy a barátságos, lokális helyek. Ha olyat szeretnék, ami igazán-igazán kényelmes, otthon maradok. :) Persze ennek ellenére, most ezen az egy napon nagyon élveztük ezt a luxust. A film, amit választottunk, egy legalább 40 éves darab volt, a „Guess who is coming for dinner?” című remekmű. Inkább korrajznak volt jó, vagy színházi darabnak lett volna még jó, mert a mai őrült filmekkel ellentétben nem volt benne sok akció, ellenben a párbeszédeken nagy volt a hangsúly. A második felét már másnap néztük meg, mert éjjel nem bírtunk fennmaradni, olyan fáradtak voltunk.

Másnap reggeli 6:30-tól 10-ig. Svédasztal az udvari úszómedence mellett! :) 6-kor kelés, fél óra úszás, fél óra evés, héttől fél óra úszás, majd 7:30-tól 8:30-ig egy maratoni második kör, rántotta hegyek sok szalonnával. Kilencig újabb fél óra úszás, hogy lemenjen a reggeli, majd jöhet még egy óra, az utolsó nagy hajrá, ami belénk fér, na és persze a zacskókkal kibélelt zsebeinkbe. :) Nem így csináltuk, de reggeli közben elgondolkodtunk rajta, hogy így kellett volna. :D Kb. 8 körül kászálódtunk le. Ámultunk, de rendesen. Sajtok, müzlik, tojás, ahogy kéred, baconszalonna, saláta, péksütemények, barnakenyér, felvágottak, ááá, és még mi minden… Nem bírtunk annyit enni, amennyit szerettünk volna, és szégyenszemre nem is a legegészségesebb falatokat választottuk – pedig ilyenekből is volt bőven -, hanem azokat, amiket a legjobban kívántunk. Három-négy kört jártunk az asztalunk és a svédasztalos pult között. A legnagyobb finomságot a sajtokat jelentették számunkra. A keményebb, ementáli és edámi-szerű sajtok mellett még Brie sajtot is találtunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ritka és drága finomságok ki fognak nekünk járni ezen az úton. A személyzet pedig nem értette, hogy miért vágatjuk fel az utolsó apró darabjait is ezeknek a sajtoknak, amik amúgy a kutyának sem kellenek. :) Ilyesmi Ázsiában nincs, vagy ha találni, akkor az arannyal hasonló a grammonkénti ára. :) Volt a reggelinél még egy fura fiú. A szálloda személyzete volt, és egy teniszütővel járkált fel s alá, hogy néha hadonásszon egy kicsit vele. Először nem értettük, mi a jó fenét csinál, vagy mi a szerepe, aztán ahogy közelebb ért, és hallottuk a halk kis csattogásokat, megértettük. A vendégek körül legyeskedő rovarokat csapkodta agyon a teniszütő alakú eszközzel, aminek a hálós részébe egy kis feszültséget is vezettek a nyelében található elemekről. És ezzel mászkált egy srác az ötcsillagos szálloda reggelijénél az asztalok között! :) Tulajdonképpen tetszik, hogy még ezen a szinten is inkább emberekkel, mint gépekkel oldják meg ezeket a problémákat. Amik amúgy nem zavarnák őket, csak hát itt mégis. Mert ha kimegyünk egy utcai étterembe, ott százával hemzsegnek a legyek mindenen, és ez látszólag a kutyát nem zavarja. Bár ha már gép nélkül, akkor az lett volna az igazi, ha kézzel kapja el a legyeket. :)

Reggeli után muszáj volt az úszómedencét is kipróbálni, ha már van, és ha már ingyen van. És ha már elcipeltem idáig hazulról az úszószemüvegemet és talán eddig még egyszer sem használtam. Délután Complementary „Late Checkout”-al 4 órakor hagytuk el a szállodát. Gyorsan elrepült itt az idő, el tudtunk volna tölteni még pár napot ilyen reggelikkel, úszkálással és naplóírással, bár meg kell hogy valljam, 5 csillag ide vagy oda, a második naptól valószínű már egy kicsit unalmas és steril lett volna a környezet. De így pont jó volt, maximálisan kihasználtuk és kiélveztük az öt csillag nyújtotta örömöket, és még azelőtt eltűntünk onnan, hogy egy pillanatra is hozzászoktunk volna bármiféle luxushoz is. Ezúton is hatalmas köszönet Csabának, amiért beáldozta nekünk a pontjait. Nagyobb élményt nem is tudott volna szerezni vele, mint amit nekünk szerzett! :)

A Visvevayara Industrial and Technical Museum-ban

Délutánra Csaba is végzett a hétfői munkával (indiaiakat oktatott), így újra találkozhattunk. Erre a célra a „Visvevayara Industrial and Technical Museum”-ot néztük ki. Itt még Csaba sem járt, én pedig egy olyan helyre akartam elmenni Bangalore-ban, ami érdekel is. Ez a város amúgy csak egy nagy metropolisz, ami az itt kirobbant IT iparról híres. Templomokat, romokat már láttunk annyit, hogy talán sok is, de amikor az útikönyvben megláttam, hogy van ilyen múzeum Bangalore-ban, egyből eldöntöttem, hogy ez kell nekem. Ha lesz rá idő – és lett, igaz nem elég, mert csak későn vettük észre, hogy a múzeumban 5 szinten, 10 külön szekcióban mutatják be a technikai találmányokat, interaktív, játékos formában. Mi túl sok időt eltöltöttünk a legelső részen, ahol gépészeti szekcióban, ahol egy gőzzel hajtott autó, a Wright fivérek első repülőjének pontos mása, és még megannyi érdekes dolog volt kiállítva. A felső három szintre így már fel sem jutottunk a 6 órás zárás előtt. Pedig még nekünk felnőttek számára is érdekesen mutattak be dolgokat, egészen a golyóstolltól kezdve a varrógépen át, a szélerőműveken keresztül teljes villamos hálózat működéséig mindent, úgy hogy közben te nyomogathattad a gombokat, indíthattad be a rendszereket és nézhetted végig, mi történik. Ha egyszer még visszatérünk valaha Indiába, és véletlenül még Bangalore-ba is, és ne adj isten, egy vagy több 3 és 16 év közötti bambinó is a családunk részét fogja akkor képezni, tuti eltöltünk egy teljes napot ebben a múzeumban. :)

A Hard Rock Caféban

Most viszont még csak ketten vagyunk, illetve Bangalore-ban hármasban voltunk Csabával, ezért elsétáltunk egy kocsmanegyedig, ahol az utcán ettünk egy gyros féle finomságot, aztán pedig végül a Hard Rock Café nevű helyen kötöttünk ki. Ilyen helyen Zitával mindketten most jártunk életünkben először. Ez egy rockkocsma lánc, aminek szerte a nagy világon van kocsmája, vagy ha úgy tetszik pubja. Bent hatalmas hangszórókból üvölt a rock, és tele van a fal ereklyékkel, amitől az egész helynek megvan az a hangulata, amit a rockzene maga is áraszt. – Kedvem is támadt ezek után letölteni néhány rég nem hallgatott albumot. Itt az indiai Hard Rock Caféban egy sör annyiba kerül, mint otthon egy közép-alsó kategóriás kocsmában. Igaz, ez most ezen az úton, itt Indiában nekünk soknak számít. :)

Innen már csak a Tajhoz mentünk vissza a cuccainkért. Senki nem itta meg az öt literes palackból a saját magunk által tisztított vizet, így megvolt mindenünk. :) A riksánk viszont defektet kapott, így majdnem lekéstük a vonatot. Bizony, ha nem áll meg mögöttünk egy nem túl együtt érző kolléga (itt szeretnek nevetni egymáson az emberek, nem rosszból, csak egyszerűen ilyenek), akihez azon nyomban át tudtunk pakolni, könnyen lehet, hogy lekéssük a vonatot. De így még épp elcsíptük, és mire felpakoltunk az Upper Berth-ekre, már gurultunk is a kalandjaink következő állomása felé, Kerala-ba!

“A gyengék nem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Majmok és egy méhkaptár a fákon

Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.

Ugyanahhoz az étteremhez mentünk vissza, ahol előző nap a teheneket láttuk legelni a gólyatöcsökkel. Ezúttal sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy a madár a tehén hátán állva időzik. De más is történt ezen a délelőttön. Kezdtem aggódni a fákon tanyázó majmok miatt, mert elég élénken mozogtak, szinte minden percben lehetett hallani, illetve látni ahogy az ágakon ugrándoztak. A vendéglős aztán megnyugtatott, hogy nem kell féltenem a netbookom, nem tárgyakat elcsenni jöttek, hanem csak egyszerűen vonulnak. Minden reggel levonulnak a folyóparthoz, és minden este ugyanezt az utat megteszik visszafelé. Magyarán a majmok vonulási útvonala alatt ültünk. :) És ez még mindig nem minden. Amikor kérdeztük, hogy merre van a mosdó, a vendéglő épülete mögé mutattak. Természetesen nem volt ott semmi, csak egy kis ösvény a part menti erdősáv és a banánültetvény között. Itt lehetett hátrasétálni, hogy kellően nyugalmas helyet találjunk a dolgunkhoz. Amikor hátramentem, akkor is ugráltak a fákon a majmok, és ahogy elnéztem őket, észrevettem valami furcsát az egyik ág alján. Szabad szemmel nem láttam elég jól, ezért nem akartam elhinni, hogy azt látom, amit gondolom, hogy látok, ezért visszaszaladtam a fényképezőgépért, megtámasztottam egy kövön, és zoomoltam. A képen már jól látszik, valóban egy méhkaptár található az ágon. A szabadban, csak úgy lóg, semmi odu, vagy üreg… Végülis itt meleg van, minek az? :) Meg aztán valahogy a majmokat is megtanították, hogy jobb, ha nem mennek a kaptár közelébe. Szóval láttunk itt egy-két érdekes dolgot.

Az élet Hampiban

Itt ismerkedtünk meg Katy-vel is, aki Londonból jött ide, hogy önkénteskedjen. Sajnos a szervezet nevét elfelejtettem, de nem lehet olyan sok Hampiban, úgyhogy elég könnyű lesz megtalálni, ha kell. Katy gyerekekkel dolgozik, mindenfélére tanítja őket. Nagyon jó tapasztalatai és élményei voltak így. Elmesélte, hogy miért csinálja. Szeretett volna segíteni hátrányos helyzetű indiai gyerekeken, de valahogy úgy, hogy nem csak átutal egy bankszámlára pénzt, vagy küld egy segélycsomagot, hanem valami látványosabb, kézzel fogható módon. Itt jött képbe Hampin ez az alapítvány, ahol erre is mód van. Sajnos azonban egy rossz dolgot is mesélt Katy. A helyi önkormányzat arra készül, hogy kilakoltatja a Hampin élő családokat. Mondván hogy ez a történelmi hely a világörökség része, és itt ne éljenek helyiek, hanem legyen ez egy turistáknak fenntartott hely. Ez szerintem úgy marhaság, ahogy van, mert Hampit épp ez teszi varázslatossá, hogy él. Hogy zajlik az élet az utcán, hogy terelik az állatokat, hogy látni az emberek életét egy ilyen gyönyörű helyen. Önmagában is gyönyörű hely, de csak a romok, a folyó, a sziklák és az a kis erdő önmagukban még nem tennék olyan varázslatossá ezt a helyet, amilyen ma.

Katy-t visszakísértük a Ghats-ig, mert mi is arra tartottuk. Amíg Zitával beszélgettek, én szépen lemaradoztam, és fényképeztem, videóztam ezt-azt. Így találkoztam Amannal is, aki épp egy fán hintázott egy darab kötélen.

A Mango Tree étteremben

Miután elbúcsúztunk Katy-től, átsétáltunk a bazártól nyugatra található, híres-neves étterembe, a Mango Tree Restaurant-ba. Ezt a helyet az útikönyv, Krishna, és mások is ajánlották nekünk, ezért úgy voltunk vele, hogy legalább megnézzük, aztán ha drága, akkor max. sétáltunk egyet, de legalább láttuk. Már az oda útért megérte. Először néhány hatalmas mangófa, majd egy idősebb, magas fákkal teli banánültetvény mellett vitt az ösvényünk az étterem felé. Amikor pedig megérkeztünk, kiderült, hogy nem is olyan drága. Étteremben eddig sehol nem kellett levennünk a cipőt (vagyis a papucsot, mert már rég csak abban nyomjuk) a bejáratnál, de itt igen. Az étterem külső részén kaptunk már csak helyet, ahol keskeny teraszokon lehetett helyet foglalni a domboldalban. Az alattunk lévők egy terasszal lejjebb, alattunk ettek. Ha valami leesett volna az asztalunkról, egyenesen a fejükre esik. Az asztalok itt alacsonyak voltak, és székek nem voltak, a földre fektetett gyékényeken ültünk. Az étel nem volt rossz, de kis adagok voltak, és így viszont már kicsit sajnáltam rájuk ennyi pénzt. Összességében azért jó élmény volt, mert a kilátás nagyszerű volt, és megismerkedtünk Lucine-al, egy brazil hölggyel, aki szintén önkénteskedik, azonban most félbeszakította, és utazgat néhány hétig. Az egyik fia Dubaiban dolgozik, és nagyon „sikeres”, jól keres, menő állása van, de… épp a napokban említette édesanyjának nem igazán érzi, hogy ettől kiteljesedne, vagy hogy ennek olyan sok értelme lenne. Valami utazásban gondolkodik, akár kerékpárral! :) Erre jöttünk mi, és fél óra beszélgetés után elárultuk Lucine-nak, hogy Budapesttől Delhiig 8000km-t bringáztunk. El is tett kettőt a névjegykártyánkból és megígérte, hogy mesél rólunk a fiának, és majd azt is megírja, hogy végül mit és merre lépett. De Lucine-al nem csak azért volt jó beszélgetni, mert tetszett neki és értékelte amit csinálunk, hanem mert ő is mesélt! :) Sok mindenről, de mi most maradjunk a tárgynál, Hampinál. Elmesélte, hogy az a bizonyos 600 lépcsős templom, amit tegnap annyira kerestünk, kicsit távolabb van, a folyónak a túloldalán. Ha a hajóval átmegyünk, onnan még legalább 3-4 kilométer. A túloldalt is tudunk bérelni kerékpárt, amivel könnyedén leküzdhetjük ezt a távolságot. Ettől aztán rögtön felvillanyozódtunk és le is sétáltuk a folyóhoz ahol a csónak járt a kért part között. A templom meghódításáról ezen a napon le kellett mondanunk, mert az utolsó csónak 6 órakor közlekedett, így nem maradt volna a műveletre már két óránk sem. Viszont láttuk, ahogy motorokat pakolnak arra a kis lélekvesztőre, és ez nagyon durva látvány volt! Csoda, hogy nem süllyedtek el! :) A templomról nem mondtunk le, csak áttettük a túrát következő napra.

Hampiban éjszakázunk

Mivel Murali nem volt otthon, Hospetben csak egy üres lakás várt volna ránk. Ezért meg nem akartunk fél órát buszozni, aztán meg még a hospeti riksásokkal is harcolni. Bár nem így készültünk, de elhatároztuk, hogy itt maradunk Hampiban. Villámgyorsan végigszaladtam három-négy hotelen a turistagettó közepén, és hamar találtam egy 250 rupisat. Takaros kis szoba volt szúnyoghálóval, az udvarról pedig nyílt egy kis zuhanykabin és WC. Se nem tiszta, se nem túl mocskos, nekünk egy éjszakára pont megteszi. Befizettünk hát rá, és az így nyert időből jártunk még egyet. Megvacsoráztunk, majd letusoltunk, aztán eldőltünk. Törülköző nem volt nálunk, de ez nagy bajt nem jelentett, mert meleg volt és elég volt, hogy a kendőinkben megtörölköztünk. Azokban az apró, vékony világos színű kendőkben, amiket amúgy a napos órákban megnedvesítve a fejünkre kötünk, hogy kibírjuk a hőséget anélkül, hogy felforrna az agyvizünk. Fogkefénk, fogkrémünk az volt, szappant pedig találtunk a szálláson. Szóval megvolt mindenünk. El is csodálkoztunk mindezen. Lehet hogy elég lenne csak két kis tarisznyával utazni? :) Amíg ilyen meleg éghajlaton utazik az ember, mindenképpen.

Másnap korán keltünk. Reggeli után megnéztük Lácsmit, a templomelefántot, ahogyan befejezi a fürdőzését a folyóban és méltóságteljesen felcammog a meredek lépcsőkön a munkahelyére, a templomhoz. A hatalmas lábnyomai mentén lesétáltunk a folyópartra, és megvártunk egy csónakot. Ezalatt rengeteg helyit láttunk fürödni a folyóban, mellettünk pedig asszonyok mostak, méghozzá hatalmas szárikat. Ezeket vagy a kövekre terítették ki száradni, vagy ketten megfogták a két végét, és kifeszítették, hogy a szél átjárja, és szárítsa a tarka anyagot. Jó volt ezt látni.

A túloldalt

A csónak fejenként 15 rupiért átvitt minket a túlpartra, ahol már el is kezdtünk kérdezősködni a Monkey Temple után. Merthogy így is hívják a majom isten, Hanuman templomát. Volt, aki két kilométert mondott, volt, aki ötöt… Jobbnak láttuk, ha kibérelünk egy kerékpárt.

Ahogy kiértünk a „főútra”, szuper látvány tárult elénk. Egy széles, zöld mező, valami gabonaféle termett rajta éppen, és sávokban kókusz a fiatal, alacsony pálmafákon. Az összkép fantasztikus volt a háttérben a sziklákkal. Még fel sem ocsudtunk, jött a helyi tömegközlekedési járat, egy traktor, utánfutóján kb. 50 indiaival. Persze integettünk nekik, amitől ők nagyon megvidámodtak. Ha integetett már neked egyszerre 50 mosolygós „harmadik világbeli”, tudod, miről beszélek. Ha ezt Európában megpróbálnánk, legalább a fele banda hülyének nézne, és csak néhányan integetnének vissza. Kivéve persze, ha gyerekekről van szó, tőlük lehet, hogy nagyon hasonló reakciót kapnánk. Na mindegy, ebbe most ne menjünk bele nagyon. Csak arra akartam kilyukadni, hogy vajon miért van ez? Lehet, hogy belőlünk eltűnt valami, ami belőlük még nem? És ha igen, akkor mikor, hogyan, és miért?

A bicikliket csak fél napra, délután háromig béreltük ki, így elég jutányosan, járgányonként 20-20 rupiért. Ezúttal kicsit jobban kipróbáltam őket, de hiába, egyik nagyobb csotrogány volt, mint a másik, és igazából egyikkel sem voltam elégedett, de próbáltam a legkevesebb hibával rendelkezőt kiválasztani, aztán pedig elfelejteni a hibáikat és csak élvezni a bringázást. A főutca később kanyarogni kezdett, és még mielőtt kiértünk volna a civilizációból, megálltunk egy boltnál. „Five Rupee biscuits please” – ez a varázsszó. Ha rögtön így kéred, nem próbálják a drágát rád sózni, vagy az olcsót eladni drágán. Mondjuk itt lehet hogy ez amúgy se történt volna meg, mert ritka kedves embernek tűnt az eladó. Apró poronty fia ott ült a pulton, miközben ő bonyolította az üzletet. Hát igen, sose lehet elég hamar elkezdeni kitanulni a családi mesterséget. Na meg talán jó marketing is a gyerekkel a boltban, bár azt kétlem, hogy emiatt lett volna ott a gyerek, egyszerűen csak vigyázott rá az apja. Itt nincsenek olyan komoly, szigorú szabályok, mint nyugaton, rengeteg gyereket láttunk dolgozni mindenfelé, vagy árulni. Ez persze sok tekintetben nem túl jó dolog, hisz „a gyereknek iskolában a helye”.

Meglepetés az örömbringázás közben

Néhány kisebb lejtő és egy-két kanyar után kiértünk egy nyitottabb részre, ahol egy kisebb tavacska és egy ókori vízvezetékre emlékeztető kőépítmény mellett felkanyarodtunk a főútra. Na innentől aztán végkép csodaszép helyeken tekertünk, az egész már-már paradicsomi volt. Az úton volt aszfalt, viszont forgalom alig, azt is főképpen motorral közlekedő turisták alkották. Körben pálma- és mindenféle más fák, a távolban elképesztő sziklák egymás hegyén-hátán, a zöldellő földeken pedig néhol egy-két ember jár, dolgozik. Néhány kilométert haladtunk ebben a látványban, és közben teljesen feltöltődtünk. Ha valaki elmeséli nekünk ezt a helyet, nem hisszük el. Tényleg minden úgy nézett ki, mint ahogy azt egy már-már irrealisztikusan szép álomban elképzelnénk. Örömujjongtunk is rendesen, a fényképező pedig szinte minden percben rögzített valamit.

Aztán egyszer csak egy faluba értünk. Előttünk gyerekek és felnőttek egy kisebb tömegbe verődbe vidámkodtak valamin, de nagyon. Mire megértettük, miről van szó, már túl közel voltunk. Színesek voltak. A színek pedig ismerősek voltak nekünk. Holi fesztiváloztak! Amilyen hangosan, komolyan és figyelemfelkeltően csak bírtuk, felhívtuk rá a figyelmüket, hogy mi nem, nem és nem kérünk a holiból, nem szeretnénk festékesek lenni, és minket hagyjanak ebből ki. Hát nem hagytak ki. Kaptam egy hatalmas rózsaszín fröccsöt. Előttem a szatyor a kormányon és a felsőtestem, a fejemmel együtt és a kezem is olyan lett, benne a fényképezőgéppel. Ekkor kitörtünk magunkból. Kértük őket ahogy csak bírtuk, de ez kevés volt. Most nem volt vicces a Holi, ezen kívül csak egyetlen egy pólóm van nálam egész Indiára, és a póló alatt az övtáskában az útleveleink vannak, a kezemben pedig a fényképezőgép, ami egyik legnagyobb értékünk. Nem véletlenül kértük őket hangosan, hogy hagyjanak minket ki a bulijukból. De sajnos mikor észrevettük, hogy miről van szó, már túl késő volt. Ezek meg voltak vadulva a játékban, és ilyenkor nem értenek a szóból. Persze aztán egyből megállt az élet, amikor még hangosabban és még mérgesebben kiabáltunk, hogy ezt most meg miért kellett. Egy pillanat alatt szétrombolták az egy perce még oly jókedvünket. Oda voltunk, de nagyon. Letöröltem a kamerát, és félve bekapcsoltam.

Működött, úgy tűnt, kutya baja, bár a hang, amit adott ahogy kibújt az objektív, elég keserves volt, de ez már ilyen hónapok óta. Az övtáska a póló alatt nem kapott annyit, az útlevelek szerencsére benne voltak a vízálló tasakban. Látszott, hogy itt hiába állunk tovább, sokra nem megyünk vele, hát odébb gurultunk. Száz méterrel odébb, egy útszéli kis vegyesboltbódénál megálltunk és vettünk kis tasakos egy rupis mosószert. Zita nekiállt gyorsan kimosni a pólómat a bolt mögötti csatornában, nehogy benne maradjon a festék. Közben próbáltuk a mérgünket és a csalódottságunkat valahogy csillapítani, de ez nagyon nehezen ment. Kérdeztük a boltosokat, hogy mi történik itt, miért most van Holi, amikor az hetekkel ezelőtt volt, amikor mi még Aurangabadban voltunk? Itt most van Holi, jött a válasz. A közeli néhány faluban most (vagy most is) ünneplik a Holit. Hát ez igazán remek, akkor ezután is, és hazafelé menet is retteghetünk. Ahogy elkészültünk, felültünk a bringákra és már épp indultunk volna, amikor szemből jött egy robogós, és fröööccccs! A rohadt életbe! (és még csúnyábbakat is mondtuk, de az nem tűri a blogfelület) Két idióta barom a motorról megint lefröcskölt minket. Zita nadrágja és a felsője, és az én nadrágom is olyan lett. Ráadásul turisták voltak ezek a barmok. Úgy látszik lényegtelen, hogy helyi vagy, vagy sem, az ember hovatartozástól függetlenül képes kontrollálatlan baromállattá válni, ha azt megengedi a környezete. Zita ekkor már bőgött keservesen, oda volt a jókedvünk, pedig pár perccel ezelőtt még olyan szép és tökéletes volt minden. Valahogy, de erőt vettünk magunkon, és levetkőztünk. Zita újra be a patakba, és nekiállt sikálni. Én egy szál alsógatyában dühöngtem. Zitán se volt sokkal több, mert a ruháit mosta. Ezt a boltos nő meglátta, és rögtön kétségbe esett, majd gyorsan hozott egy nagy fehér ruhadarabot, amit Zitára csavartak. Újra kimostunk, és kiteregettünk a biciklikre, amiket beljebb húztunk az úttól. Próbáltuk megkérni a bolt körül ólálkodó helyieket, hogy menjenek előttünk és szóljanak a saját nyelvükön minden előttünk holizónak, hogy hagyjanak minket békén, de nem értették, mit kérünk. Így maradtunk egyedül a bajunkkal. Akárhányszor közeledett valami az úton mi behúzódtunk a bolt fedezékébe. Ez marha jó lesz, ha így rettegve kell megtennünk az utat a Hanuman templom szikladombjának lábáig.

Fel a Monkey Temple-höz!

A ruhák gyorsan száradtak, mi pedig azért is a továbbhaladás mellett döntöttünk. Gyorsan és gond nélkül megérkeztünk a lépcső aljára. Valóban ez volt az a sziklarakás, amit két napja a távolból láttunk. Most itt álltunk a világos lépcsősor alján, közvetlen előttünk kanyargott felfelé a sziklák között. Lekötöttük a bringákat egy fa mellett, és elzúgolódtuk magunkat még néhány embernek. Egy riksás kérdezte, hogy tart-e még a holi, merthogy menne taxizni, de ha még meg vannak vadulva az emberek, akkor nem mer. Mondtuk neki, hogy várjon még egy kicsit. Szemben az árnyékban két borostás arc ült, mögöttük egy fiatal boci legelt. Megengedték, hogy lefényképezzem őket. A képről le sem lehetne tagadni, hogy Indiában készült. A lépcső hosszú volt és kanyargós, de jól haladtunk rajta. Majmok csordája folyamatosan ugrált körülöttünk, ők nem nagyon használták a lépcsőt, esetleg csak egy-egy rövidebb szakaszra a korlátját. Ahogy feljebb értünk úgy tárult elénk egyre szebb és szebb kilátás a hátunk mögött lévő tájról. Fent az utolsó egyharmadánál a lépcsőnek már végre találtunk árnyékot, itt már megpihenhettünk. Nem egy helyen szűken a sziklák között vagy alatt vitt a lépcső, volt hogy erősen hajolgatni kellett, hogy átférjünk.

Fent egy aprócska templomot találtunk, tele élettel. Imádkozó emberekkel, szentéllyel, éneklő, doboló népekkel, szent fával, és még egy csomó minden mással, amiről azt se tudjuk, hogy pontosan micsoda. :) De egy kis videót azért készítettem:

Na és persze megannyi panoráma képet, és a zoom segítségével kisebb tájrészekről is egy-két képet. A kilátás fenomenális volt innen. Látszott a folyó, a sziklahalmok, a közelben pedig rengeteg pálmaliget, zöldellő mező, és a kanyargó országút, amin jöttünk. A templom mellett volt egy kis lebetonozott teraszos rész, aminek a sarkában ételt osztottak, de ki lehetett menni a sziklahalmok legtetejére is. Ezek hatalmas kődarabok voltak, köztük nem egyszer sok méter mély, keskeny szakadékokkal. Ezeket kisebb sziklákkal, kövekkel betömték egy-egy sávban, így létrehozva a biztonságos átjárókat a hatalmas kőtömbök között. Nekem nagy élmény volt az ezek tetején való mászkálás, és róluk látható fantasztikus kilátás. Mindketten úgy éreztük Zitával, hogy nem bírunk betelni a hellyel. Mert ennek is megvolt a maga varázsa, amitől egész szépen sikerült elfelejteni a holis balesetet.

Lefelé persze gyorsabban és könnyebben leértünk. Útközben benéztünk egy sziklalakáshoz. Kb. félúton volt egy kis kijárat a lépcsőből, ami egy peremre vezetett minket. Itt volt egy kis szentély, és egy részén fehérre volt festve a hegy, egy ajtót is találtunk benne. Természetesen Zita találta meg ezt a helyet, ki más! :) Lent a bringáknál még ittunk egy-egy üveges üdítőt, amit rögtön meg is bántunk. Méghozzá azért, mert volt kókuszdió is! Annál természetesebb, fenntarthatóbb, egészségesebb innivalót nem is találnánk. És talán még egy árban is lett volna az üdítővel. Az üdítőknél egyébként mindig figyelünk, hogy csak üvegeset vegyünk, de szerintem ez még oly kevés… Vagy le kéne állni velük teljesen, vagy át kéne állni valami másra.

Hazafelé még ugyan duzzogtunk egy kicsit a holi miatt, de határozottan nagyon jó volt a kedvünk, és újabb támadás sem ért minket, így az is maradt. :)

Visszaérve a civilizációba az egyik motoros képében ismerőst fedeztem fel. Lucine-al és egy újdonsült barátjával, egy francia lánnyal futottunk össze. Mivel ők is épp ebédelni készültek, ezért miután visszaadtuk a bringákat, összeverődtünk és együtt ebédeltünk egy kellemes kis helyen. Még Murali mesélte nekünk, hogy ha lakni, vagy enni akarunk Hampin, akkor ezt, a Hampi Bazaarral átellenes oldalát kell választanunk a folyónak, hogy jól járjunk. És valóban, ez eszünkbe juthatott volna még tegnap délután, mert itt őrült jó kis szálláshelyek és éttermek vannak. Persze ez most már mindegy, majd legközelebb! :) Mert ha van olyan hely Indiában, ahová érdemes visszatérni, akkor akkor Hampi mindenképpen az! Remélem megmarad továbbra is ilyennek, amilyen, mert így csodálatos! Ha terveztek ide jönni, és bőven vagytok idővel, Hampira simán számolhattok egy hetet. :) Nekünk eddig messze a legkedvencebb helyünk Indiában. Hampiba visszavágyunk. Még leírni is öröm volt az itteni élményeinket, mert közben kicsit újra Hampin voltam. Nekem személy szerint sem rossz ez a blogolás, mert amíg írok, és a képeket válogatom, méretezem, rakosgatom, addig akarva, akaratlanul is újra átélem az élményeket kicsit. És ezek aztán tényleg érdemesek rá. Najó, talán a holit szívesen kihagytam volna. Na de hát ez India, ne várjuk el tőle, hogy egész napokon át makulátlan és nehézségek nélküli élményeket nyújtson. Ha ilyen történne, az nem is igazi India lenne! :)

(Most nem írtam oda külön, de a legtöbb széles képre ráklikkelve meg tudjátok nézni őket nagyobb felbontásban is! ;)

Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.

Ebéd után a Hampi Bazaar főutcájának a túloldalára tekertünk a bringáinkon. Itt egy nagy teret találtunk oszlopos épületekkel, és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé.

Tehenek és Gólyatöcsök a folyóparton

A folyó mellett találtunk egy nagyon hangulatos kis éttermet a fák alatt. Ide beültünk inni valamit, és csak úgy ülni, és lenni. Erre remek hely Hampi, és ez a vendéglő pedig egyenesen szuper jó volt. A fák között ki lehetett látni a folyóra és a folyó előtti kis zöld mezőre, illetve a kettő között magasodó néhány „kavicsra”. Ezen a kis mezőn tehenek (vagy legalábbis valami tehénfélék – én otthon sose láttam ilyen állatot, valaki írja meg, hogy pontosan mifélék, ha tudja) legeltek és vonultak. Először eltűntek a sisnyás mögött balra, de onnan előjött egy fickó és hangos kiáltozásokkal és csattogásokkal visszazavarta őket az előttünk elterülő kis zöld mezőre. Mindeközben Zitával nagyon jól meg tudtuk figyelni, hogy a teheneket követik a fehér madarak, amikről most már nagyon jó, hogy tudjuk, hogy gólyatöcsök, mert megírta egyik kedves olvasónk, hogy így hívják őket! Persze ha tévedünk, akkor javítsatok ki! Az én madártudásom nagy részét Tőletek kaptam! :)

Klikk a képre a nagyobb bölény(?)ekért! :)

Szóval ültünk ott, és néztük ezt az leképesztően összerakott tájat, és benne az állatokat. A gólyatöcsök mindig szorosan követték a teheneket, de azt nem sikerült megfigyelni, hogy vajon volt-e köztük egy-egy összerendelés, magyarán, hogy minden tehénnek volt-e egy és csak egy dedikált madara. Öööhh, bocsánat, lehet, hogy kicsit kockán fogalmazok, szóval csak arra gondolok, hogy vajon minden tehénhez csak egy madár tartozott-e és mindig ugyanaz? Erre nem jöttünk rá, de arra vannak tippjeink, hogy miért ez az együttlét. Valószínű ahogy a tehén legel és harapja a füvet, ezzel kiforgat néhány apró állatot is, gilisztákat, rovarokat, amelyek a gólyatöcs nagy kedvencei.

Ezen a helyen elidőztünk jó egy órát, mielőtt továbbálltunk.

Séta a sziklák között a Vitalla templomhoz

Sajnos a bringákat itt le kellett kötnünk az étterem mellett, mert igencsak sziklás és lépcsős terep következett. Az egyik kanyarból eszméletlen szép kilátás nyílt a folyó egyik kanyarulatára és a túloldalt lévő szikladombra. Zitának úgy kellett megvárnia, mert én nem bírtam megállni, hogy fel ne másszak egy nagy kőre jól körbenézni, na és persze csinálni egy szép kis panoráma képet:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pár lépéssel később az út bevitt a sziklák alá, és néhány nagyobb kő alatt át kellett bújnunk, hogy a túloldalt kilyukadjunk egy templom mellett, egy gyönyörű partszakaszon. Ekkor épp egy csapat nő és gyerek jött szembe, fejükön hatalmas cókmókot összetekerve hordtak, még a gyerekek is. Bámulatos, hogyan képesek erre. Valószínű mi is meg tudnánk egy idő után tanulni, ha nekiállnánk gyakorolni. Zita szerint nem csak, hogy sokkal célszerűbb így hordozni a holmikat, hanem még egészségesebb is. Ha ez így van, amit simán el tudok képzelni, akkor viszont az egy jó kérdés, hogy a modern világban miért tűnt el ez a módszer? Miért a kézben vagy a vállainkon visszük a holmijainkat? Na, egyszer kerüljünk vissza Budapestre, kipróbáljuk, mit szól hozzá a nép, ha ezt a szokást kicsit átvesszük néha a harmadik világból. :)

Klikk a nagyításért!

A partot egyetlen nagy lapos szikla alkotta, és amikor elnéztünk a folyó felé, elállt a lélegzetünk. A folyó itt egy szakaszon a sziklák között kiszélesedett, és a gyerekek csónakokban játszottak a vizen. Ez a kép több volt mint festői. Vajon tudják, hogy a földi paradicsomban játszadoznak. Remélem legalább sejtik, és nincsen sok gondjuk, hanem csak élvezik a létet – mert itt aztán lehet! A csónakok kör alapú kis teknők voltak, vékony fákból összetákolva, az aljuk szurokkal lekenve, hogy ne eressze át a vizet. Jól össze voltak rakva a kis csónakok, öröm volt nézni a gyerekeket a vízen. Kicsit irigyeltem is őket! :) De ez már csak az én gyengeségem. A parti sziklában shivalingákat láttunk belevésve, de ezek nem voltak nagyok, laposak voltak, és körülöttük emberalakok is voltak, valamint a kis fekvő emberikon, amiről Krishna kiokosítása után tudjuk, hogy nem jelent mást, csak egy jelet, hogy itt kell a földre fekve imádkozni. Ilyet ott jártunkkor nem csinált senki. Ha még ezt is láttuk volna, komolyan nem hittem volna el, mert már így is az egész hely olyan volt, mintha egy nagyon frankó és valóságos dokumentumfilmbe csöppentünk volna. De ez nem film volt, hanem a gyönyörű szép valóság, India szívében. Na az ilyen pillanatokért megéri az a sok küzdés és kín, amit India mutat az érme másik oldalán. Persze most maradjunk csak a vidám és szép oldalon, és sétáljunk tovább.

Ha nem lett volna nálam a GPS, bizony itt most kicsit bizonytalanok lettünk volna, hogy merre is van a Vittala templom. Még Gokarnán hallottuk néhány lakótársunktól, hogy 600 lépcső vezet fel a domb tetejére, amin található. Semerre nem láttunk ilyet, csak a messze távolban a folyó túloldalán tűnt fel egy szikladomb, amire egy világoskék sáv vezetett fel kanyarogva – bizonyosan egy lépcsősor. Ez a hely azonban legalább 2-3 kilométerre tűnt nekem szemre, a gépész pedig már csak 700m-t mutatott a Vittala templomhoz. A turpisságra hamar fényderült, ám előtte még szembejött egy kék száris idősebb asszony két tehenet terelve. Na ez is egy olyan látvány volt, hogy alig hittük el. Van ennek a Hampinak valami csodálatos varázsa, és ezt nagyon élveztük. Kicsit továbbérve egy banyána fát találtunk az úttól jobbra. Ez a fa azért tűnt ki a környezetéből, mert tele volt aggatva műanyagzacskókkal, a zacskókban pedig kövek voltak. Ezek a csomagok lógtak a fa függő gyökereiről. Krishna erről is beszélt nekünk a délelőtt. Azok a nők akasztanak ilyen kővel teli zacskót a banyána fákra, akik gyereket szeretnének. Szegény fa, hogy nézett ki… Voltak, akik valamilyen anyagkendőt használtak, de a többség reklámszatyrot vagy valamilyen műanyag zacskót.

A Vittala templomnál

A Vittala templomhoz érve meglepettem tapasztaltuk, hogy semmiféle domb nincs alatta, sőt, tök lapos az egész környék. Ugyanakkor kicsit meg is ijedtünk, mert elég üres volt már a környék, és az első két kaput zárva találtuk. Végül a túloldalin beengedtek az őrök a szinte már tök üres templom komplexumba. Merthogy itt több templomot, ha jól emlékszem ötöt találhatunk egy nagy téglalap alakú elkerített részen. A főbejárat előtt pedig ott van a kőszekér, Hampi fő szimbóluma, aminek még a kerekei is kőből vannak, és a legenda szerint anno még be is tudták gurítani a történetet ezeken a kőkerekeken. A kocsi annyira tetszett, hogy jól körbe is sétáltam/fényképeztem:

Ma természetesen már nem mozog sehová, ellenben igen pofásan néz ki, ahogy a templomépületek is. Igyekeztem sokat fotózni, mert már igencsak a kőrakások mögé igyekezett a nap, és ugye ilyenkor vannak a legjobb fények – amíg el nem tűnik a nap. :)

Szóval rohangáltam mint a mérgezett egér, ugyanakkor azért megpróbáltam magamnak is lefényképezni, vagyis megnézni a dolgokat, és nem csak a gép LCD kijelzőjén keresztül.

Az útikönyv szerint itt vannak szolmizáló oszlopok, amik vékony, hosszú kis oszlopok sűrűn egymás mellett. Ezeket egy ideje már nem szabad kongatni, mert rájöttek, hogy tönkremehetnek, és ugye itt egész Hampi a világörökség része. Nosza, végre valamire itt Indiában is figyelnek?! Gondoltam nagy naivan… Aztán jött az őr, és kérdezte, hogy nem akarok-e 100, majd 50 rupiért do-ré-mi-fá-szót hallani az oszlopokon. Csak néztem, hogy mi van… Hát csávó, épp Neked kéne odafigyelni, hogy ne történhessen ilyesmi! :) De hiába ez itt India, itt „minden lehetséges”. Persze mi nem kértük, ahogy a 20 rupis idegenvezetést sem, amire már rá is zendített egy másik őr nekem, amikor leesett, hogy ezért majd jól pénzt akar kérni tőlem. Úgyhogy még időben le tudtam állítani. Mindezek a kis malőrök persze mit sem vettek el a pillanatok értékéből. Szóval a Vittala templom szép volt, annak ellenére, hogy alig néhány lépcsőt kellett megmászni érte. :) A 600 lépcsős templom ezen a napon rejtély maradt előttünk, de biztosak voltunk benne, hogy létezik, és azt is eldöntöttük, hogy felkeressük még, amíg itt vagyunk.

Vissza Hospetbe – Boldog Új Évet!

Visszafelé menet még megnéztünk egy King’s Balance nevű helyet, ahol igazán nem jöttünk rá, hogy pontosan mit is kell látni, de a GPS jelölt egy ilyen nevű helyet, hát arra mentünk visszafelé. Szép volt, de igazán még most se tudjuk, pontosan mit is hívnak így. Talán két követ egy nagy szikla tetején, talán az egyik romot… A nap akkor tűnt el a fák mögött, amikor a folyóparthoz visszaértünk. Egy csodálatos naplementét láttunk, olyan volt, mint a mesében. Ezután nem maradt más hátra, mint befejezni a napot. Visszatekertünk, fel a főutcára, majd azon végig, hogy visszaadjuk a bringákat.

Hampi bazárnál buszra pattantunk, és visszarobogtunk Hospetbe. Fantasztikus nap volt ez a mai, talán az egyik legszebb, legtartalmasabb napunk, mióta Indiában vagyunk. Nem is tudom, hogyan fogom közelebb hozni a weboldalon megjelent útinapló részeket a valósághoz, ha egy napról három bejegyzést írok?! :) Na de sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk! Gondolom feltűnt Nektek, hogy újra naponta vannak bejegyzések! ;) Amíg bírom szusszal, addig így lesz, mert kicsit zavar, hogy egy hónappal le vagyunk maradva a valóságtól.

Hospetben hogy meg tudjam mutatni a riksásnak, hogy hová a viharba is szeretnénk vitetni magunkat, előző este eltettem a Murali lakásával szemközti kis utcai étterem blokkják, azon rajta volt a pontos cím, amit csak fel kellett mutatni a riksásnak, és már repültünk is. 60 helyett 40 rupiért, ami még mindig több, mint a helyieknek mért 30 rupi, de hát örüljünk, hogy csak ennyire „vertek át”. Igazából, amikor nem vagyok fáradt, akkor kezdem élvezni, hogy minden nap többször meg kell küzdeni az igazunkért, legyen szó több száz, vagy pár tucat rupiról. Este még elcsíptük indulás előtt Muralit, így sikerült vele egy közös képet készíteni, mert ez előző este és reggel is elmaradt. Ő túl kedves nekünk ahhoz, hogy elengedjük fotó nélkül, így végül nagyon örültünk, hogy ezen az estén még összefutottunk vele.

Boldog Új Évet Murali! :) …és az összes többi indiai barátainknak is, akik Google Translate-el olvasnak minket, és szintén ekkor ünnepelték az új évet! ;)

“A vallások különböző utak, amelyek ugyanoda vezetnek. Mit számít, hogy külön úton járunk, ha a célunk közös?” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Miután megjártuk a Virupaksha templomot, kicsit tanácstalanok voltunk, hogy merre is tovább. Tudtuk, hogy a legnagyobb templom, a Vithalla belépős, de azt is, hogy a belépővel még egy múzeumba és egy romegyüttesbe is be tudunk menni, de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :)

Krishna részletes idegenvezetésével nagyon meg voltunk elégedve, és mivel a kis fényképezőgépünkön van egy 1 perces, a képekhez csatolt hangrögzítési lehetőség is, most megkísérlem Nektek részben visszaadni azt, amit Krishnától kaptunk. Amúgy is szégyelltem már magam, hogy alig tudtunk valamit a hindu vallás hátteréről és a sok istenről meg a reinkarnációjukról még annyi lövésünk se volt. Krishna részletekbe is belement, és alaposan felvilágosított minket. Oké, még ez is csak felszínes, amit most tudunk a hinduizmusról, de legalább tudunk már valamit.

Én figyeltem mint a jó diák és sokat kérdeztem is. Próbáltam mindent magamba szívni és nagyon kíváncsi lenni, és ezt a kíváncsiságot nem hagyni lankadni, hiszen fizettünk az információkért! :) Durva, de ez kellett ahhoz, hogy végre magamba verjek legalább néhány alap dolgot. :)

G.O.D. – Brahma, Vishnu és Shiva

Szóval a dombtetőn egy templomrom mellett Krishna elmondta nekünk, hogy három nagy-nagy ősisten van a hinduban. A G.O.D.-t én adtam a szájába, mert ezt már többször hallottuk, és így valóban könnyű megjegyezni őket. Szóval hárman vannak, Generator: Brahma, Operator(vagy Protector): Vishnu és a Destroyer: Shiva. Vagyis a Teremtő Brahma, az üzemeltető, őőő, akarom mondani nem vagyok kocka, szóval a Fenntartó Vishnu, és a Romboló, vagy ha úgy tetszik a Pusztító pedig Shiva. Nekik megvan a saját történetük és sorban a sok-sok reinkarnációjuk mindenféle félig állat, félig emberi lények képében, akiknek természetesen szintén vannak történeteik, hozzárendelt szerepük, és nekik épített templomok.

Az első templom ahol jártunk, Vishnu hetedik reinkarnációjának volt építve. 10 élete volt Vishnu-nak, a 7. Rama volt, a 8. Krishna, 9. Buddha. Ettől a templomtól gyönyörű kilátás nyílt a Hampi bazárra. Maga a templom pedig egy kis helyiség volt egy istenszoborral, illetve egy kis három oldalról nyitott oszlopcsarnok, aminek az oszlopaira gyönyörű szobrok és mandalák voltak faragva.

Ganesha az elefánt isten – Mustármagból és mogyoróból

A következő állomásunk épp csak pár méterrel odébb volt, a Sasivekalu Ganesha templom. A Sasivekalu mustármagot jelent. Hampiban két Ganesha templom van, egy az embereknek, a kisebb, a mogyoró Ganesha templom, és másik pedig ez a mustármag Ganesha templom, ami csak a királyi családnak részére lett építettbe. Azért a furcsa nevek, mert ezeket anno egy-egy sikeres kereskedő adományából építették. Ezek a kereskedők pedig mustármaggal és mogyoróval nyomták az üzletet, így a templom gyakorlatilag ezekből a termékekből „lett”, ezért ezt a nevet kapta. Krishna azt is elmondta, hogy Ganesha, az elefántisten, miért úgy néz ki, ahogy. Ő egy elefánt alakot öltött reinkarnáció, de ezen túl még nagyon nagy hasa is van, ami egy kígyóval át van kötve. A legenda szerint Ganesha nagyon szeretett enni, és az egyik nagy lakomája alatt a hold istene kinevette Ganeshát a nagy hasáért. Ganesha erre begurult, felállt, eldobta a kaját, elkapott egy kobrát, a hasa köré kötötte, hogy azért mégse libegjen úgy az a sok háj. Hogy „szabályozva legyen a gyomra”, és így még többet ehessen. A holdnak pedig jól megmondta, hogy az én fesztiválom alatt senki nem láthat téged! Erre én boldogan mondtam vissza Krishnának, hogy „Áhá, szóval akkor a Ganesha fesztiválok minden évben valamelyik újholdkor vannak, igaz?” – de nem, nem így van ám, itt Indiában nem ilyen praktikusak. Ebből a legendából annyi következik, hogy a Ganesha fesztiválokon mindenki lehajtott fejjel, szigorúan a földet és nem az eget nézve jár és létezik. :)

Krishnától azt is megtudtuk, hogy a kambodzsai Angkor Wat-ot is egy hindu isten építette anno, és csak aztán váltották át ott buddhizmusra. Merthogy a buddhizmus sem csak úgy lett, hanem a hinduizmusból alakult ki. Gondolom Vishnu kilencedik reinkarnációja, Buddha után.

A Krishna templomban – Kama Sutra, hogy elvonjuk a gonosz tekinteteket

Shiva Nandi-n, vagyis bikán utazott, míg Vishnu sason. Ezeket a szimbólumokat felfedeztük a következő Krishna templom szobrain. A Garoda sast jelent, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Indinéziában van egy ilyen nevű légitársaság. :) Ennek a templomnak a lépcsőkorlátján hét különböző állatot lehetett felfedezni – persze csak miután Krishna jól megmutogatta nekünk, különben jó, ha hármat felfedeztünk volna. Volt ott páva, oroszlán, ló, nyúl, elefánt, krokodil, és még egy amit nem sikerült megjegyezni. De a lényeg, hogy ez a hét állat a hét napjait jelképezik, és a lépcsőn azt jelentik, hogy a templomban minden nap légy üdvözölve. Bent a templomban sűrűn voltak az oszlopok, gyakorlatilag ez is, mint az előző templomok, csak egy kis teremből és a terem előtt lévő nagy oszlopcsarnokból állt, csak ez kapott egy keretet is az udvarral, vagyis az udvart körülvevő falakkal. Krishna nagyon mutogatta a főkapu felett a „kama sutra”, vagyis a szexjeleneteket, szexpózokat ábrázoló kis szobrokat. Mikor kérdeztük, hogy ezek meg miért egy templomban, azt mondta azért, hogy oda vonzzák az „Evil Eye”-t, vagyis a rossz tekinteteket, amik amúgy lerombolnák a templomot. De így, hogy vannak ilyen szobrok a kapu felett, az a rossz tekinteteket odavonzza, eltereli a figyelmüket, és a templomon csak a „Good Eye” marad meg, így az évszázadokon keresztül is képes megmaradni. :) Kama szexet jelent, a Sutra pedig tanulást. Tehát a kama szutra szex tanulást jelent. Ez úgy jött szóba, hogy kérdeztem Krishnát, hogy miért mindig „kama szutra”-ként emlegeti ezeket a szexelő szobrokat. A választ nem kaptam meg, de a szó jelentését legalább már tudjuk. :)

Narasimha, akinek nem fáj a térde, Shivalinga és az „Om”

A következő megállóig átgurultunk azon a kapun amin jövet a busz is átbújt, majd lesuhantunk egy lejtőn, egészen a banánültetvények sarkáig. Itt letettük és lekötöttük a bringákat néhány óriás pálma alatt az útszéli árusok mellett. Krishna nem kötötte le, mondván, hogy itt amióta az eszét tudja, nem történt lopás. Márpedig az már volt 20-30 éve, mert Krishna itt nőtt fel. Innen egy patak és a banánültetvények között elsétáltunk egy kicsit nyugat felé. Vishnu negyedik reinkarnációjához, Narasimhához érkeztünk meg. Narasimha egy hétfejű kobra alatt ült megkövülve. A kígyók állítólag azon egyszerű praktikus oknál fogva vannak felette, hogy árnyékot adjanak. Narasimha térdei a törökülésben össze voltak kötve egy függőleges szalaggal. Kérdeztem Krishnát (Még mindig „csak” az idegenvezetőnket, akit így hívnak – szóval ezeket az infókat nem az egyik isten reinkarnációjától vettem!), hogy ezek meg miért, gyengék voltak Narasimha térdszalagja, vagy mi az oka? A válasz megint egyszerű volt. Amikor a muszlimok jöttek és szétütöttek itt mindent, Narasimha szobrát is megrongálták, és amikor az archeológusok elkezdték felújítani a szobrot, összekötötték a lábait, hogy jobban bírja az újabb támadásokat, az eróziót. :)

Közvetlen Narasimha mellett, a kis patak túloldalán találtunk egy hatalmas Shivalingát. Ennek a történetére már rég kíváncsiak voltunk Zitával, ezért valósággal nekiestünk Krishnának, hogy mondja el nekünk, hogyan lehet az, hogy a hinduk egy fügyihez meg egy nunihoz imádkoznak. Merthogy a Shivalinga nem más, mint egy szimbólum, amely ezeket ábrázolja, méghozzá éppen egymásban. Shiva éppen a feleségével Parvatival gyakorolta a házastársi kötelességeit (bár lehet, hogy a hinduknál ez nem volt kimondva, mint „kötelesség” :) ), amikor megzavarta őket egy pap. A lingam Shiva feleségét jelenti, tehát a Shivalingam annyit tesz, mint Shiva és az ő felesége. A hagyomány szerint ennek a szobornak a tetejére vizet, joghurtot, tejet és egyéb hasonló dolgokat szokás önteni. Az egész úgy is van kialakítva, hogy ezek mind szépen lefolyjanak Shivának a micsodáján, és aztán Parvati Yoni-ja körül a szobor kis csatornáiban összegyűlnek, mígnem oldalt a lefolyón távoznak, ahol a hívek mindezt meg is isszák. „Uhh, it sounds very weird” – Erre nekünk is ez volt a reakciónk, ahogy gondolom Nektek is olvasás közben! :P
A shivalinga egy szimbólum, maga az istenszobor. A története pedig a következő: Shiva ült a mennyországban, amikor jött hozzá egy Sadu, vagyis egyfajta pap, egy szent ember. Ekkor Shiva épp el volt nagyon foglalva a feleségével. A sadu háromszor szólt rá Shivára, hogy figyeljen rá, de Shiva továbbra sem tette, és ekkor a sadu mérges lett leöntötte őket vízzel. Ezzel megátkozta őket, és ezzel jött létre ez a szimbólum, ezért imádkoznak ehhez a szimbólumhoz. Én még most sem értem ezt teljesen igazán, de nem is baj, mert ha tovább kérdeztem volna a teljes megértést keresve, lehet, hogy még mindig ott állnánk a szobor előtt Krishnával. :)

Visszaérve a bringákhoz megfogtam egy kis Om medált az árusok portékájából, és rákérdeztem, hogy mi ez és miért Om, és mit jelent egyáltalán? Az Om Shiva mantrája, vagyis a mantrának az eleje, mert a teljes mantra így szól: „Om Nává Shivá Já” – ezt ismételgetik rengetegszer a Shivához való imádkozás közben.
A következő állomás kicsit messzebb volt, ahhoz át kellett kelnünk egy kisebb nyergen, aminek a tetején két hatalmas, egymásnak dőlt szikla magasodott felénk. Még ezek a sziklák is kaptak nevet, ők a Sister Stones. Az egyik tartja a másikat, de egy évvel ezelőtt egyikük kettétört.

Egy neem fa árnyékában és Föld alatti templomban

A Sister Stones-tól már csak le kellett gurulnunk és máris megérkeztünk a Royal Enclave-be, vagyis arra a területre, ami anno a királynak és a családjának, környezetének létrehozott, és fenntartott terület volt, falakkal körbevéve. Azért is választották ezt a helyet, mert itt a már rengeteg meglévő kőből nagyon jól lehetett védelmi rendszert építeni, illetve a nagyobb sziklatornyok tetején kiváló kilátópontokat lehetett létesíteni, ami lehetővé tette a közeledő ellenség korai észrevételét.

Krishna egy hatalmas fa alatt mesélt nekünk tovább, ezt a fát ő neem fának nevezett, és elmondta, hogy „antiseptic”, a kis ágaival dörzsölik a helyiek a fogukat, ez a fogmosás. Ilyet számtalanszor láttunk már, nem csak Indiában, de már Pakisztánban is. Aztán a fa magjainak nedvét ayurvedikus masszázolajként is használják, illetve a leveleiből szappant készítenek és mindenféle balzsamokat. Sőt, már több mint ezer évvel ezelőtt használták skorpiómarásra. A levelet összetörték és rátették a sebre. Ezeket azért is tudom elhinni Krishnának, mert ezek után nem kezdett el nekünk neem fából készült ayurvedikus szereket árulni. Ő igazán jó gyerek volt, és nagyon bírtuk, abszolút meg voltunk vele elégedve, a túra végére már nem csak Hampiról, hanem róla is megtudtunk egy-két dolgot. Hívtuk ebédelni, de mondta, hogy az édesanyja már várja otthon, merthogy ők itt Hampiban élnek. Krishna itt nőtt fel (szegény… :D), és nemrég megházasodott. Most született az első gyermekük, de Krishna most nem láthatja a három hónapos csöppséget, mert a felesége a szüléshez hazaköltözött a családjához. :) Ez errefelé természetesebb dolog lehet, mint nálunk, mert ezen csak mi rökönyödtünk egy kicsit meg, Krishna rendben volt ezzel.

Szóval az Enclave szélén, a neem fa alatt azért álltunk meg, mert itt volt árnyék, és innen lehetett lemenni a föld alatti templomba, ami nem azért föld alatti, mert a föld alá építették, hanem csak azért, mert az évszázadok alatt belepte a föld és így a föld alatt leltek rá először.
Ez egy Shiva templom volt, amit valami régi király a kizárólag feleségének építetett. Bent víz állt a templom alján és ez egy érdekes varázst adott az egész helynek.

A Royal Enclave – Eunok, légkondis paloták, és az elefántistálló

A következő állomásunk egy muszlim mecset volt. Itt megtudtuk, hogy az útikönyvünk – legalábbis Krishna szerint – tévesen Iszlám Negyednek nevezi a Royal Enclave-et, méghozzá azért, mert találni itt néhány muszlim kilátó tornyot, illetve épületet. Ez azonban félrevezető. A valóság – ismétlem csak Krishna szavait – az, hogy a hindu király nyitott volt mindenre, ezért hagyta, hogy építsenek mecseteket, és egyéb muszlim épületeket a muszlimoknak. Azonban amikor már nem csak békével jöttek a muszlimok és leromboltak itt mindent, a muszlim épületeket természetesen meghagyták. Egyébként van egy nagy-nagy szerencséje a hinduknak, illetve az egész utókornak, ami miatt itt egész szépen megmaradhatott minden. Van a hinduknak egy furcsa szokásuk, amiről a muszlimok is nagyon jól tudtak. Ez pedig az, hogy ha egyszer egy szent hely, szobor, tárgy, vagy épület már megsérült és nem 100% ép, akkor ahhoz, vagy abban már nem imádkoznak, az megszűnik vallási szerepében és már csak „archeological site” marad, ahogy Krishna mondta. Szóval ezt kihasználva a muszlimok nem törték halálra magukat, se a szobrokat, hogy porig romboljanak itt mindent. Így is rengeteg templom elpusztult a több ezerből Hampiban, de nagyon sok megmaradt viszonylag épségben, és ez ennek is köszönhető.

A mecsettől egy szabadtéri múzeumhoz tekertünk át, ahol néhány kisebb kőszobrot csodálhattunk meg. Ezt követte a már belépős (250 rupi külföldieknek, de a belépő aznap még jó egy másik múzeumba és a Vittala templomba) Zenana Enclave, a király nőjének a pihenőhelye. Amikor a Raja (=király) háborúzni ment, a királynőnek és társalkodó nőinek itt volt a helye, hogy más meg ne kívánja őfelsége nőjét. Itt volt néhány kis palotája a hölgyeknek, és a fallal körülvett terület sarkaiban őrtornyokból figyelték is őket. Ezt a helyet a serdülőkorukban direkt e célból megcsonkított férfiak, a „háremőrök”, vagyis az eunokok őrizték. Ez elég durva történet, de így volt. Én ilyesmiről ezelőtt még nem is hallottam, úgyhogy alaposan meglepődtem. Ugye a kecskére káposztát nem bízunk alapon csonkították meg ezeket a férfiakat, akiknek utána az volt a szerepük, hogy őrködjenek a hölgyek felett. Csak egy palotát láttunk aminek az alapjainál több is megmaradt, de az az egy egész érdekes volt. Még látszódtak benne azok a csövek amelyek anno a légkondicionáló szerepét töltötték be. A kis épület falaiban és a mennyezetében vízvezetékek futnak, így hűtötték le a királynő palotáját.

Innen már csak egy állomás maradt hátra, az elefánt istállók (Elephant Stable). Egy pofás kis tisztás két oldalában találtunk épületeket itt. Az egyik, a hosszabb, szimmetrikus volt. Középen egy nagyobb kapu mögött a királyi elefánt helye volt, kétoldalt pedig a többi elefánté. Mindegyik elefántlak tetején egy kisebb kupola volt, ezekből háromfajta volt, Krishna szerint a három vallást jelképezték, a buddhizmust, a dzsáinizmust, és a hinduizmust. A kapuk teteje pedig muszlim stílusú volt, merthogy ezek a vallások annak idején békében megéltek egymás mellett. Balra az istállóktól az elefántlovasok otthona áll, ez szintén egy hosszúkás épület, belül átriumos, körfolyosós. Ma már csak múzeumként szolgál, bent a folyosókon szobrok és kőfaragványok láthatóak. Amberben láttuk, hogy mennyit kell foglalkozni az elefántokkal, és hogy milyen szoros kapcsolat kell az ember és az elefánt között, hogy az jól működjön, ezért rögtön értettük, hogy miért ez a közelség az elefántok istállója, és a gondozóik között.
Hazafelé még megnéztünk pár templomot, ezek egyikén egy egész könyv volt kifaragva. Ebből egy történetet elmesélt nekünk Krishna: Rama, Sitha és Lachman történetét. Rama felesége volt Sitha, akit az erdőből elrabolt a Sri Lankai király, mert a nő gyönyörű volt. :) Rama és a bátyja, Lachman keresték egész Indiában, de nem találták sehol, hát eljöttek ide Hampiba, hogy megkérdezzék a majomistent, Hanumant, hogy mitévők legyenek. Hanuman elmondta nekik a frankót, és ezek után visszaszerezték a szépséges Sithát a Sri Lanka királytól. :)

Visszafelé a már ismert úton tekertünk, de még mindig nagyon élveztük. Pálmafasor szegélyezte az utat, és kétoldalt banánültetvények, vagy hatalmas sziklák alkották a tájat. Hampi őrült jó hely! …és még nem is meséltem az emberi oldaláról, csak a történelméről. Arról is csak felszínesen, mert ez amit most itt felidéztem, még mindig alig valami az egészhez képest. :) De ez nem baj, nekünk ennyi is elég volt, nagyon élveztük ezt a sok színes történetet Krishnától. Ha Hampiba mentek, őt tudjuk ajánlani! E-mail és FB: hkrihna.2000@yahoo.com, vagy kérdezzetek a Hampi Bazaarnál, a főtemplomnál „Michael Jackson” után a helyieknél. Nem csak nekünk tetszett az ő idegenvezetése, miközben mászkáltunk vele, egyszer szembejött velünk egy régebbi „kuncsaft”-ja, aki azzal köszönt ránk, hogy „You have a very good guide!” :)

Azért amiket itt leírtam, ne vegyétek készpénznek és ne írjatok belőle szakdolgozatot, ezt „csak hallottuk”, és érdekesnek találtuk, de felelőséget nem vállalok az infókért, mert az viszont 100%, hogy nem sikerült mindent teljesen pontosan felidéznem. Már csak azért se, mert ez csak egy olvasata a dolgoknak, egy hindu idegenvezetőtől. :)

Utunk Hampiig

A gokarnai nyaralásból Hampi felé vettük az irányt. Sok egymástól független forrásból hallottuk, hogy Hampi nagyon jó és semmiképpen ne hagyjuk ki, ezért már nagyon kíváncsiak voltunk rá. Két átszállással 10 óra alatt Hospetben termettünk, ahol már meg volt beszélve a találkozó a Couchsuringes barátunkkal, Muralival. Értünk jött autóval és ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült róla, hogy nagy figura. Itt Hospetben csak dolgozik, amúgy Bangalore-ban él a családja, akiket minden hétvégén meglátogat. Vonattal utazik haza, ezen a hétvégén különösen, hiszen most ünneplik náluk az Új Évet! :) Amúgy nem csak kanapészörföl, hanem a Warmshowers.org-on is aktív tag. Legutóbb pl. egy német fekvőkerékpáros párt látott vendégül. Látatlanban is minden elismerésem az övék, Indiában fekvőbringákkal nem lehet gyenge menet. Egész estébe nyúlóan beszélgettünk Muralival, de ennek ellenére reggel sikerült viszonylag korán felkelni, és egy riksával kijutni az 5km-re lévő buszállomáshoz. Innen már egyszerűbb volt a dolog, csak egy buszra kellett felszállnunk, ami fél óra alatt „elrepített” minket a 12km-re lévő Hampiba. Mindaddig nem értettük ezt a fél órát ezen a rövid távon, amíg el nem indult a busz. Az út keskeny volt, és tele volt állattal, emberrel, illetve a kettő kombinációja alkotta járművekkel. Igazi őrület volt, már csak azért is, mert a buszsofőrünk valami veszettül dudált. Nem tudom, miből vannak ezek az emberek, hogy ezt el tudják viselni.

Hampi Bazaar – Reggeli és bringabérlés a főutcán

Persze valahogy mi is átvészeltük a rövid buszutat, és a fél óra végén megérkeztünk Hampiba. Már a buszról látszott, hogy nem akárhová jövünk, a pálmaligetek között hatalmas sziklákat és néhány templomot fedeztünk fel. Érkezés előtt még egy szűk kőkapun is áthajtottunk. Ahogy lekászálódtunk a buszról, egyből megpillantottuk a „Hampi Bazaar” nevű központi utca végén található Virupaksha templom fő kaputornyát. Hatalmas volt, és alakra valahogy úgy festett, mint egy nagyon meredek és nagyon díszes piramis. Mivel még nem ocsúdtunk fel a közlekedés okozta sokkból, nem rohantunk sehová, hanem beültünk egy helyre reggelizni. Amíg Zita az ételre várt, én körbeszaladtam, hogy megtudakoljam a kerékpárbérlés árait és lehetőségeit.

.

Az útikönyv 30 rupit írt egy napra, de rám természetesen mindenütt 50 rupival köszöntek. Végül az egyik helyen sikerült két bringát egy napra lealkudni 80-ra, így reggeli után fel is martuk a kerékpárokat, és már azokon folytattuk a napot. Nyugat felé haladtunk, kikerültünk egy hatalmas templomszekeret, majd jobbra kanyarodtunk a Virukpaksha templom bejárata előtt. Egy nagy medencéhez lyukadtunk ki, aminek az oldalát piros-fehér függőleges sávok tarkították. Ez nem tudom miért, de nekem valahogy nagyon tetszett, az egész összkép magával ragadó volt. A háttérben egy, a Virupaksha templom kaputornyához hasonló torony magasodott, és mindez a reggeli fényekben igen jól nézett ki. Nem is győztem keresni az ideális szöget egy jó fotóhoz.

A Ghats a Thungabadra szent folyó partján

A medencét elhagyva átkeltünk egy kisebb turistagettón, aminek a túloldalán egy csodás helyen lyukadtunk ki, amit a térkép csak egy ponttal és egy szóval jelölt: „Ghats”. Ezt a szót nem tudom, hogyan lehetne jól lefordítani magyarra, de az én olvasatomban valami ilyesmit jelent: „fürdő”, vagy „lépcsők a vízhez”. Nem szándékosan jöttünk rögtön ide, csak valamerre el kellett indulni. Hát jól beletrafáltunk, mert rögtön Hampi egyik legvarázslatosabb helyére bukkantunk, méghozzá a legvarázslatosabb időpontban, reggel 8 és 9 óra között. A hosszú, mély és széles lépcsősorok tetejéhez érkeztünk meg a bringákon. Lent a lépcsők aljánál egy folyó hömpölygött, amelyben hatalmas sziklák és követ alkottak szigeteket.

Szemben a túlparton kisebb mező, majd erdők és egymásra hányt sziklák alkották a tájat. Az egész úgy nézett ki, mintha egy óriás játszott volna a kavicsaival, és egymásra pakolta volna őket. Ez az óriás a természet volt, méghozzá vulkáni tevékenység és erózió formájában. Fantasztikusat alkotott! A látványnak ezzel még közel sem volt vége, mert a legszebb az egészben az volt, hogy a hely élt, méghozzá nagyon is. Lent az alsó lépcsőkön nők mostak és bent a vízben külön csoportokban nők és férfiak mosdottak, de nem csak úgy szappannal, hanem valami szertartás keretében. Megtudtuk, hogy míg északon a Gangesz a nagy szent folyó, addig itt lent délen ez a Thungabadra folyó számít a nagy szent folyamnak, ide jönnek messzi földről a zarándokok megfürdeni. Legalábbis nekünk azt mondták, akik a vízben fürödtek. Az egész hely nagyon varázslatos és magával ragadó volt. Nem hittem volna, hogy valami még igazán el tud kápráztatni Indiában, de ettől a helytől leesett az állam és ott is maradt. :)

„Odanézz, mozog az egyik kő!” :)

Akkor még jobban elkáprázódtunk, amikor Zita felhívta rá a figyelmemet, hogy az egyik nagy szikladarab mozog. Egy elefánt fürdött a vízben! Már jó ideje ott volt a szemünk előtt, amikor leesett nekünk, hogy nem egy nagy követ látunk, hanem egy nagy állatot. Mint a gyerek úgy szaladtam az elefánt után, mert az ahogy fölkelt úgy elindult az árral lefelé nagy léptekkel a folyóban, ami neki először nyakig, majd kb. combközépig ért. Már ha van egyáltalán az elefánt combjának közepe. :) Kicsit lejjebb aztán elterült az oldalára, és az ormánya végét a vízből kiemelve élvezte, ahogy két ember jó alaposan végigsikálja a bőrét. Fene jó dolga volt az elefántnak! :) Mint később megtudtuk, hogy Lácsmit láttuk, a Virupaksha templom „templomelefántját”.

Még az útikönyv is megemlíti, hogy reggel nyolctól a mindennapi fürdőjét veszi a „Ghats”-nál. Hát mi erről nem tudtunk, de úgy hozta a sors, hogy szerencsénkre pont láthattuk. Egy későbbi napon még azt is elcsíptük, ahogy az 5 tonnás nagy állat a meredek lépcsőkön fellépked, hogy megkezdje hivatásának gyakorlását bent a templomban.

Korai ebéd banánleveleken a Virupaksha templomban

A mi következő állomásunk is a Virupaksha templom volt. Bent természetesen le kellett venni a lábbelijeinket, amiket pár rupi ellenében megőriztek nekünk. Ennek most kivételesen örültünk, mert most Zita a sportszandáljában, én pedig a sportcipőmben jöttem. Otthon hagytuk az Indiában amúgy szokásos és praktikus papucsainkat, mert Hampiról már előzőleg hallottuk, hogy sétálós, vagy ha úgy akarjuk, biciklizős történet, mert bizony vannak távolságok a látnivalók között. Szóval mezítláb sétáltuk körbe a hatalmas templomkomplexumot, amiről kiderült, hogy igazából az a torony is hozzátartozik, amit az imént a piros-fehér medence mögött egy külön templomnak véltem. A bejáratnál banánt árultak, mondván bent van egy elefánt, amit meg lehet etetni. :) Ezt akkor még átverésnek gondoltuk, mert odabent csak majmokat láttunk, és ekkor még nem tudtuk, hogy Lácsmi idetartozik. Lácsmi egyébként a bőség és a jólét istene, ha ilyesmire vágysz, akkor neki kell áldoznod. :) Mi nem áldoztunk, még kókuszdiót sem, holott ezt nagyon sokan tették, a bejáratnál 2 rupiért lehetett kapni a kókuszdiókat. Mi is gondolkodtunk, hogy veszünk egyet-kettőt, mert jó olcsó volt, de végül nem tettük, mert nem áldozatnak, hanem fogyasztásra vettük volna. Ennek ellenére nem maradtunk éhen a templomban, mert Zita volt olyan kis kíváncsi, hogy minden zegzugba beleskelődött, így egy hátsó kapu mögött megtalálta az étkeztetőt. Itt még adományt sem vártak, sőt többen nagy bőszen invitáltak minket befelé, hogy jöjjünk, mert ingyenes! Csak az a forró fekete kő ne lett volna a bejárat előtt, azt hittük, leég a bőr a talpunkról! :) Bent nagy élmény várt ránk, mert kanálgép nem volt nálunk, villát, kanalat pedig nem osztottak. Sőt, mi több, még tányért sem! Egy banánlevél darabot kaptunk, erre merték ki a finom rizses ételeket. Némelyik ételnél a rizsszemek hatalmasak voltak. Ilyet még nem láttam, így megfőzve hosszabbak voltak, mint egy centiméter, és kb. 3-3mm szélesek voltak. Volt étel, amelyik édes volt, volt amelyik meghatározhatatlan ízű, és természetesen nem is Indiában lettünk volna, ha nem lett volna olyan, amitől azt hittem, hogy leég az egész arcom. Taknyom, nyálam, könnyem, izzadságom csorgott lefelé az elvörösödött arcomon, mire kivégeztem a kaját és kiürítettem a pálmalevelemet nem is értettem, hogy hogyan nem pusztultam el. De egy nagy-nagy élmény volt itt enni, és ennek ellenére, vagyis inkább ezzel együtt piszkosul élveztük mind a ketten ezt a korai ebédet. Az ittlévők is örülhettek nekünk, mert mondták, hogy jöjjünk vissza délután két órára, akkor ismét lesz étel! Mi megköszöntük, és megígértük, hogy ha nem is ma délután, de még feltétlen visszanézünk. Kifelé menet volt lehetőségünk kezet mosni, és a tányérjainkat, vagyis a pálmaleveleket odaadni egyenest a teheneknek. Azok rögvest nekiláttak megenni őket, így nem maradt semmi sem ételből sem a tálalásból. Se mosogatás, se mosogatószer, se műanyag! Na ezt már szeretem! :)

“Élj úgy, mintha holnap meghalnál, de tanulj úgy, mintha örökké élhetnél.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Az árak és az élet a parton

Egy dolgot szándékosan a végére hagytam, ez pedig az Om Beach-en található éttermek szuper árai és választéka. Fontos az elején megjegyezni, hogy ezek többségében nem tradicionális indiai ételek, hanem a turistáknak kitalált finomságok, amelyeket egy indiai otthonban nem, de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. Voltak, akik annyira minimalisták voltak, hogy ezt a 120-150 rupit sem fizették ki a kunyhóra, hanem egyszerűen a parton a homokban vertek tábort egy tűz körül. A tűzifát a helyiektől vették néhány rupiért, és kitartott addig, amíg elsörözgettek. Mire késő lett és a tűzifa is elfogyott, megfáradtak és rádőltek a táskáikra. Álmaikat egy-két önkéntes parti kutya őrizte. Egyszer mi is csatlakoztunk egy ilyen csapathoz hazafelé a vacsorából. Épp St. Patrick napja volt, és ennek apropójából ropogott a tűz.
Amíg az Om Beach-en nyaraltunk, átlagban 16,4 eurót, vagyis a általam váltott árfolyamon számolva alig több, mint 4400 forintot költöttünk naponta. Ez ugyan több, mint a kitűzött 10 euró per nap, de ha azt nézzük, hogy ez még mindig alacsonyabb, mint a tavalyi átlagunk, és hogy ez volt „A Nyaralásunk”, amikor végig úgy éltünk, mint a kiskirályok egy ilyen csodás helyen, minden nap reggelivel és vacsorával, akkor bizony nagyon megérte! És ebben még a buszozás ára is benne volt Goáról! :) Szóval olcsón laktunk, olcsón ettünk jókat, és összességében olcsón éltünk. Igaz, ehhez az is kellett, hogy nem riksáztunk és a csónakon kívül semmi közlekedésre nem költöttünk, ivóvízre is csak egyetlen egyszer, amikor az 5 literes palackot vettük.

A Goához képest olcsóbb árakat egyébként valószínű annak köszönhetjük, hogy Gokarna pár évvel ezelőtt még szinte teljesen ismeretlen volt a külföldiek előtt. Ide főleg az indiaiak járnak nyaralni (úgy kiabálnak a tengerparton, mint a gyerekek, amikor ruhástul bemennek a vízbe, persze nem messze, mert úszni azt ritkán tudnak), ahogy az előzőekben már írtam, mi is egy indiaitól hallottunk erről a helyről. Persze az utóbbi években már felfedezték külföldiek is, és nem eggyel találkoztunk, aki egy egész szezont, vagy egy egész évet itt tölt. Szóval Gokarna veszélyes hely, könnyen itt ragad az ember, ha megteheti és nem vigyáz! :)

Igyekeztünk minden nap kipróbálni egy új éttermet, de az utolsó napokra már megvoltak a kedvenceink és ott annyira ízlettek az ételek, hogy nem kockáztattunk meg egy bizonytalant.

Az ételek Gokarna parti éttermeiben

A reggeli így nézett ki: rántotta hagymával, két tojásból (Onion Omlett), főtt krumpli finom barna szafttal, zöldségekkel (Hash Brown Potatoes), desszertnek Zita erre rátolt még egy fantasztikusan feldíszített gyümölcs salit, és mindehhez járt még innivaló is, bármilyen tea, kávé vagy kakaó, amit kértünk. Ez sose került kettőnknek 200-nál (880 forint) többe, és piszkosul finom volt, és jól is laktunk a végére. Olyannyira, hogy sokszor nem is ebédeltünk. A vacsora még változatosabb volt. Nekem a kedvencem a tojásos, csirkés, vagy a zöldséges tészta (Egg/Chicken/Veg Noodles) volt, de épp a Sizzler-t sem vetettem meg, igaz, ilyet Zita rendelt előszeretettel. Ez a név „hangutánzó” és a sistergésre utal. Az ételt ugyanis egy fatányérba helyezett forró serpenyőben tálalják, amibe valami olajat is raknak, amit meggyújtanak. Így amikor kihozzák a konyhából, még lángol, és ha szerencséd van, ez a láng egészen kitart az asztalodig. Ha nem, még akkor is percekig sercegni fog az étel a serpenyőben.

És ezzel még közel sincs vége a specialitásoknak, ugyanis a Sizzlert három káposztalevélben találod: egyikben a húst vagy tenger gyümölcseit szafttal, a másikban sült krumplit, a harmadikban pedig párolt zöldségeket. Persze ezt már nem adják olyan olcsón, ezért képesek már 120 rupit is elkérni, ezt már nem lehet megúszni 500 forint alatt! :) Csak majdnem. :)

Desszertek, innivalók – A Sós Lassi

Ezen kívül a különböző csokis, kókuszos, citromos és egyéb gyümölcsökkel töltött Pancake-ek (vagyis naaagy palacsinták) voltak a kedvenceink, na és persze Zitának az őrületes fagyikölteményei, közülük is leginkább a „Hello to the Queen”, ami egy banános, csokoládés fagylaltőrület volt, ami már látványra sem volt akármi. Az ilyesmi sem került többe 60-80 rupinál, így lelkiismeret-furdalás nélkül megengedhette magának Zita ezeket a kényeztetéseket. :) Aki ismeri Zitát, az tudja, hogy ilyesmiktől a földöntúli boldogság határait tudja súrolni – bizonyos téren néha ilyen egyszerű lélek tud lenni az én Babám. :)
A kávés, fagylaltos shake-ekről, amit fagyasztott tej összedarálásával készítenek, még nem is szóltam, ahogyan a Lassi-król sem. A Lassi egy nagy-nagy klasszikus ital egész Indiában, curd-ből, vagyis aludt tejből készül, darált jég hozzáadásával, ha jól tudom. A két klasszikus Lassi az édes(cukros) és a sós. Ez utóbbi érdekes ízű, de nem olyan vad, mint elsőre gondolnátok. Persze ez lehet, hogy csak nekünk van így, mert Törökországban és Iránban már megedződtünk az Ayranokon. Egyébként abszolút nem hülyeség innivalóba sót tenni, mert a só egy nagyon alapvető ásványi anyag a szervezet számára. Nem véletlen, hogy ultrafutók előszeretettel isznak sós-cukros-citromos löttyöket, ha nem telik az izotóniás lónyálakra. Nem tudom, említettem-e, amikor először megálltunk egy hétre Jerevánban, a továbbinduláskor újra éreztük, hogy sós az izzadságunk. Ezt onnan tudtuk, hogy a Jereván előtti napokban nem csípett az izzadságunk, de miután egy hétig nem bringáztunk, utána újra csípett – a só, amivel a pihenő alatt feltöltöttük magunkat. Durva! :)

Visszatérve az indiai lassira: nem csak a két alapíz van, a kicsit is szofisztikáltabb étlapokon találni banánost, kókuszost, papayást, mangóst, persze utóbbi kettő szezonális, tehát csak akkor kapni, amikor érik. Ugyanis ezek a dolgok errefelé potyognak az égből! :)

Ebédelni legtöbbször nem mentünk el étterembe. Vagy nem ettünk napközben, vagy csak keveset. A maradék májkrémből és kolbászból kétszer megebédeltünk. Bár az éttermekben is nagyon jókat ettünk, de nekem ezek az ebédek voltak a csúcsok. :) Tudom, ez valahol gáz, de ez van! :)

Állatok Om Beach-en

Nem elég, hogy az éttermekben finomat, olcsón és látványosan tálaltak, az egyik étteremben még addig is volt szórakozásunk, amíg az ételre vártunk. Egy macska és a kiscicája feljöttek a tetőtéri étterembe, és ott randalíroztak nekünk. Ahogy az emberek, úgy a macskák is nagyon közvetlenek errefelé, és nem ismernek távolságot. A kismacska többször felmászott az ölünkbe, vagy elbújt a derekunk mögött. Amikor az asztalra is felugrott, akkor persze azonnal repült egy nagyot, mert azért ez már egy kicsit sok volt. Persze ha nem vagyunk ott, simán felmászik mindenhová. Így viszont nem hagytuk, ellenben egy kiváló játékot az találtunk neki: rájöttünk hogy a macskák kontinenstől függetlenül imádnak játszani a papírgalacsinnal. A kis dög teljesen megkergült a papírdarabtól és a végtelenségig tudta kergetni. Csak akkor hagyta abba, amikor valami más elterelte a figyelmét.

Egyik este lefekvés előtt Zita felhívta a figyelmem egy hatalmas pókra, ami éppen az ágyunk mellett, a falon időzött. Egyikünk sem látott még ekkorát, kb. 10-12cm átmérőjű volt, és elég félelmetesnek hatott. Zita otthon az összes kis állat és bogár jóbarátja és mindent megfog, kimenekít mindenkit a házból, akinek nem ott van a helye, de ezekhez az állatokhoz nem mer nyúlni. Azt mondja, ezek mások, ezeket nem ismeri! :) Én otthon sem vagyok annyira jóban velük, de ezúttal rám, mint bátor férfira hárult a nemes feladat, hogy kezdjek valamit a pókkal. Csak meg kellett piszkálnom egy papírdarabbal és már el is iszkolt. Ezek után persze mindig ügyeltünk arra, hogy zárva tartsuk a táskáinkat. Erre azért is szükség volt, mert egy-két, a helyhez tartozó macska előszeretettel vendégeskedett nálunk. A legnagyobb természetességgel mászkáltak a kis kunyhók tetején, vagy sétáltak be az ajtónkon és ugrottak fel az ágyra körbeszaglászni. Elég könnyű volt kitelepíteni őket, csak ki kellett hajítani valami apróságot a homokba, a macska utána szaladt, és az ajtó bezárult mögötte. Ezen kívül, mint már írtam, kutyák és tehenek voltak a part állandó lakói, na és persze a delfinek az öbölben, igaz, őket csak első nap láttuk. Majmok hála az égnek nem voltak a környéken.

Csak boldognak lenni, épp most, itt

Egy szó mint száz, fantasztikusan jól éreztük magunkat Gokarnán. Reméltük, hogy jó lesz „a nyaralás”, de azt nem hittük, hogy túlszárnyalja majd a várakozásainkat. Nagyon kellett már ez a kis kikapcs., mert bizony rendesen ki lehet készülni az ilyenfajta utazásban, amit mi művelünk. Low-budget, hasmenés-hányás, olcsó szállodák, vonatozás, buszozás, minden nap alkudozás, India 360 fokban körülöttünk az összes mocskával, sokszínűségével, őrületével és gyönyörűségével. Szóval meg lehetne őrülni, de nem szabad!
Sőt, egy dologra rájöttem ezek alatt a napok alatt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy megtapasztaltam, megéltem kicsit. Zita azt hiszem ezt már rég tudja és eszerint is éli majd minden percét, de nekem el kellett jutnom idáig, hogy ráérezzek erre. Mégpedig arra gondolok, hogy minden pillanat egyedi, és mulandó. Ezért meg kell élnünk, a lehetőségekhez képest minél jobban, minél inkább, minél tartalmasabban és szebben. Mert huss, elszáll, eltűnik, elmúlik, és már sose lesz ugyanolyan, már sose lesz ugyanaz. Az a pillanat már elmúlt. Mindig csak a most van, és ezt kell élvezni! Ha erre igazán mélyen rá tudsz döbbenni, akkor ez egyszerre szabadít fel és okoz örömöt. De ez egyfajta tudatos öröm, mert tudom, hogy most ez a pillanat szép, mert szépnek akarom megélni és nem hagyom, hogy a körülmények negatívan befolyásoljanak. Nem hagyhatom, mert ez az én pillanatom és én jól akarom megélni. Próbálhatom lefényképezni, vagy megismételni, de sosem lesz ugyanaz, mert azok már következő pillanatok lesznek. Ha teljes életet akarok élni, meg kell tanulnom élvezni a Most-ot!
Csakhogy ez a mai világunkban már nagyon nem egyszerű, mert születésünk óta pumpálják belénk a mesterséges vágyakat, így lassan már a lét egyenlő magával a vágyakozással, és azt érezzük, hogy ha nem vágyunk valamire vagy valahová, akkor igazából szinte már céltalan a létünk – holott ez nagyon nem így van. Attól még hogy megéled a „most”-ot és élvezed a pillanatot, még nem kell, hogy céltalan legyél.

Tudom, tudom, ez rohadt közhelyes és ezerszer ezerféleképpen mindenki elmondta és leírta már, de én itt most igazán gyakoroltam is Gokarnán, és ez nagyon jó volt nekem végre. Kiülni egy sziklára a parton, élvezni a tenger állandóságát, ülni és lenni, játszani a szájharmonikámon, élvezni az egyszerű létet, és tudatában lenni annak, hogy most jó, és most szép, és nem akarni ennél többet, nem gondolkodni a múlton és nem várni a jövőt, csak boldognak lenni, épp most, itt.

Nyaralni megyünk, mert kell egy kis lazítás

Zitának már nagyon rég meg volt ígérve egy hét a tengerparton, szigorú semmittevéssel – már amennyire az ilyesmi kitelik tőlünk. Ez ellen én sem igazán ellenkeztem, mert egy-két dolgon keresztülmentünk az elmúlt 9 hónapban, és India sem az a hely, ahol az ember könnyen le tud nyugodni, és fel tudja dolgozni az élményeket. Ezért kivettünk egy hét szabadságot. Akartunk egy hetet, amikor tényleg semmit nem csinálunk, semmilyen látványosságot nem nézünk meg, senkivel nem találkozunk, nem kanapészörfölünk és nem biciklizünk, nem vonatozunk, hanem vagyunk egy helyen, és üresedünk, leülepítjük az élményeket, és csak úgy vagyunk. Egy tengerparton! :) Ezt eredetileg Goán terveztük, de még Delhiben megkaptuk azt az infót, hogy ha egy kicsit tovább megyünk a parton Délnek, át Karnataka államba, akkor Gokarna mellett találunk tengerparti bambuszkunyhókat 100 rupiért. Goán ennek csak négy-ötszöröséért találtunk volna hasonlót, ezért megfogadtuk a tanácsot.

Séta az Om Beachre

Dileepan-ék ezen a reggelen céges kajakozásra indultak, így ki tudtak dobni minket a buszállomáson. Egy kb. három órás, egy átszállásos buszutazás után megérkeztünk Gokarnára. Innen az Om Beach nevű partra 150 rupiért akartak elvinni a riksások, mondván, hogy 9km a táv. Én a térképemről és az útikönyvből pontosan tudtam, hogy van a partokhoz közelebb egy gyalogút is, ami csak 4km és 40 perc alatt megjárható. Mi ezt céloztuk meg. Vettünk magunkhoz egy kis vizet meg némi kápét egy bankautomatából, és elindultunk. Hamar fel kellett kaptatnunk egy kopár dombtetőre. Itt aztán pirított minket a nap rendesen, ezért az egyetlen fa árnyékában megálltunk, ledobtuk magunkról a Hello Journey-ket, és bekentük magunkat naptejjel. Rá az izzadt bőrre, nyámi! :) Az első part még nem az Om Beach volt, hanem egy másik, hosszú egyenes öböl. Ennek a legelején megálltunk egy étteremben, és rögtön meg is ettük a riksán spórolt összeget. :) Kellett ez a pihenő a tengerparti étterem árnyékában, mert a déli hőség hamar kikezdett minket.
Ebéd után még volt hátra bőven a menetből. Végigsétáltunk a közel 1km hosszú parton, majd a túloldalán fel egy kb. 80 m magas sziklás dombra, aminek a háta mögött már a várva várt Om Beach-re ereszkedtünk le.

Azért hívják Om Beachnek, mert itt Indiában van egy hindu ikon, vagy én nem is tudom mi, de a lényeg, hogy Om-nak mondják, és a jel úgy néz ki, mint egy 3-as. Na, hát az Om Beach valójában két öböl, amiket ha fentről nézünk, úgy néznek ki, mint egy 3-as.

Bambuszkunyhónk az Om Beach közepén, a Dolphin Bay Café-ban

A hármasnak a közepén, a két öböl között, a Dolphin Bay Café-ban sikerült szállást találnunk. Igaz, nem a hőn áhított napi 100 rupiért lett bambuszkunyhónk, hanem az öt éjszakára 600-ért, vagyis napi 120-ért. Ez jó árnak számított, mert mindenütt 150-ről indítottak. Amíg Zita leült a kiszemelt helyen, én körbejártam, és körbekérdeztem. Miután körbejártam a fél partot, azután is a Dolphin Bay Café maradt a legolcsóbb, sőt a legszimpatikusabb hely is. Családias volt a hangulat, és barátságosnak tűnt a vezetőség. Később beigazolódott, hogy valóban azok. Szóval itt vertünk tábort 5 napra, és nem bántuk meg. Utólag kijelenthetjük, hogy nagyon beválasztottunk. A hely úgy nézett ki, hogy ha kiléptünk az étterem ajtaján, akkor még 20 métert kellett sétálnunk a tehenek, kutyák, és sziklák között homokban, hogy az Arab-tenger habos hullámai nyaldossák a lábunkat. Ha hátrébb mentünk az étterem nádteteje alatt, az asztalok között, a pult mellett találtunk egy ajtót a bambuszkunyhókhoz. Két folyosó két oldalán nyíltak az apró 8-10nm-es kunyhók. Már maga a folyosó is fedett volt, a házikók pedig valóban házikó alakúak voltak, rendes tetővel, természeten szintén kókusz pálmalevél fonatból. Szóval igazából nem is bambuszkunyhó volt ez, de mindenki így hívta, és kunyhónak kunyhó volt, természetes anyagból volt ez is, ezért ezzel nem is nagyon kötözködtünk. :) Bent a kunyhóban nem volt semmi, csak egy térdig érő betonemelvény, ami maga volt az ágy. Illetve volt még konnektor, lámpa, és ventilátor. A tetőn és úgy általában mindenütt elég sok lyuk volt a házban, tehát ha esett volna az eső bizonyos, hogy beáztunk volna. De nem esett :) Pedig szezon végén voltunk ott, március 16-tól 20-ig. Az egy hét azért nem jött össze teljes egészében, mert a második Mandrem Beachi látogatásunk eredetileg nem volt benne a tervben, Gokarna után pedig kötött volt a program néhány találkozás miatt, ezért nem csúszhattunk.

Szóval volt egy nagyon jó kis kunyhónk, amivel boldogok voltunk. Közel volt a zuhanyhoz és a WC-hez is. Ezzel azt hittük, baj lesz, de végül semmi problémánk nem származott ebből, sőt külön jó volt, hogy nem kellett mindig zárni az ajtónkat, mert kiláttunk a zuhanyból. Egy nap három-négy zuhanyt is vettünk, mert csak így bírtuk a hőséget. Fürdéshez édesvizet minden reggel egy csapat srác hozott, hatalmas tartályokban a fejükön cipelve. Ezt beleöntötték a két folyosó találkozásánál található nagy kék víztárolóba, ahonnan egy nagy vödörrel vihettük a zuhanyhoz. A zuhanyban kis kancsók voltak, ezekkel tudtuk merni a vizet a vödörből, hogy magunkra öntsük. Ezt a rendszert, ami egyébként már Törökország óta minden országban láttunk, Bucket Shower-nek hívják. Persze működhet csappal is vödör helyett, de nekünk csapunk itt most nem volt. Illetve volt, a WC-kben. A mellékhelyiségekhez nem kellett hordani a vizet, oda volt vezetve és a kis csapokból meg tudtuk tölteni a kancsókat, így tudtunk mosdani, vagy leöblíteni a WC-n a végterméket. A helyiek, már szintén Törökország óta, nem használnak WC papírt (ez alól talán részben kivétel Grúzia és Örményország), hanem a vízzel való módszer a megszokott. Ennek következménye, hogy Indiában a népszerűbb turistahelyeken elkérnek akár 40 rupit, vagyis 180 forintot egy guriga WC papírért. Már csak anyagilag is megéri leszokni róla. :) Nekünk ez csak részben sikerült. Én igyekszem úgy időzíteni a medvecsalád érkezését, hogy azt egy egész teljes fürdés, egy zuhanyzás kövesse. Ezt nem olyan nehéz megtenni, mert ahogy már írtam, egy nap többször fürödtünk. Na, ennyit erről a témáról.

Spuri az olcsó ivóvízért!

Nézzük, hogyan sikerült az a bizonyos nagy semmittevés. Hát nekem kezdetben volt egy menetem, rögtön második nap visszafutottam Gokarnába. Ennek oka a pénz volt és a műanyagpalackok. Nem meséltem még, de Goán Dileepan-éktól lezuhant a harmadik emeletről a Katadyn vízszűrő pumpánk. Kint száradt az erkélyen darabokra szedve, és megfeledkeztünk róla. Délutánra megerősödött a szél, és a kerámia betétet leszámítva lefújta az egészet a bozótosba. Hála az égnek a pumpatestnek semmi baja nem lett, de a aktív szén betét oldalt kiszakadt és a tetején a zár is kiesett, így kiszóródott belőle egy kevés aktív szén. A lyukat el tudtuk tüntetni, de az aktív szenet nem mertük indiai forrásból pótolni, így azóta fenntartásokkal szűrünk vele vizet. Vagyis igyekszünk a tablettát is használni amikor vizet tisztítunk. A tablettát viszont nem nagyon lehet jól kettétörni, és egy tabletta 5 liter vízhez való, nekünk viszont ekkor épp nem volt öt literes víztartályunk, mert az előző valamikor nem sokkal ezelőtt kilyukadt és nem vettünk újat, mondván, minek. Hát most megszívtuk, mert az Om Beach-en a palackos víz litere mindenütt egységesen 20 rupi volt (88 forint), és mivel egy nap alsó hangon 6 liter vizet simán megittunk ketten, nem akartuk kitenni magunkat ennek a napi minimum 120 rupis, vagyis több mint 500 forintos költségnek. Az öt nap alatt egy nagyobb halom műanyagpalackot is magunk mögött hagytunk volna, és a dolog anyagi vonzatán túl ez is nagyon zavart volna minket.

Maradt tehát az a verzió, hogy átpumpálunk édesvizet a harmadik üres szénpatronnal rendelkező vízszűrő pumpánkon, majd az öt literes tartályba beledobunk egy víztisztító tablettát. Ehhez azonban szükségünk volt egy öt literes víztartályra, ami Om Beach-en nem volt kapható. Bolondok lennének öt literenként árulni a vizet, amikor a buta nyugati turista megveszi azt literenként 20 rupiért is, ha nincs más. Szóval összekötve a kellemest a hasznossal, első reggel sportcipőt húztam, és visszafutottam egy kis pénzzel, a fényképezőgéppel és egy vászonszatyorral a négy kilométerre lévő Gokarnába – A spórolás és a fenntarthatóság nevében! :) A futás mondanom sem kell, piszok jól esett, és nagyon élveztem, annak ellenére, hogy már hőség volt délelőtt is, és derekasan leizzadtam, mire az első bolthoz megérkeztem. Vettem két kenyeret is, mert tudtam, hogy van még nálunk a kolbászból és a májkrémből, amikhez majd jó lesz. Bolt ugyanis egyáltalán nincs Om Beach-en, csak éttermek. Nem üres palackot szereztem – az kockázatos lett volna -, hanem vettem egy teli 5 literest 45 rupiért.

Az aktív szén és a víztisztító pumpánk kálváriája

Itt egyébként már nem ásványvíznek (mineral water) hívják a palackos vizet, hanem csomagolt ivóvíznek (packaged drinking water), és alig tartalmaz valami ásványi anyagot. „Reverse Osmosis, Ultra Violet treatment and ozonation” – ez szerepel az üvegeken, tehát elég sok kezelésen átesik a víz, mire a palackba kerül, legalábbis ezt írják, és valóban, olyan semmilyen íze van, mikor isszuk. Visszafelé már nem ment a futás, mert a nagy palackot kellett cipelnem. De legalább fel tudtam tenni a hátamra a vászonszatyorban, és így egy gyorsabb gyalogtempóban haza tudtam caplatni. Természetesen mire visszaérkeztem Zitához, egy liter már hiányzott belőle, ennyit legalább ki is izzadtam.
Történt egyszer, hogy Zita jön hozzám, hogy képzeljem el, mekkora hülyeséget csinált. Én megpróbáltam mindent, de nem ment, így a végén szabad lett a gazda: tengervizet szűrt át a pumpán. Reggelente ugyanis ő magára vállalta a vízszűrést, és néhány nap után feltűnt neki, hogy a WC csapokból folyó víz sokkal kevésbé zavaros, mint amit reggel a fiúk a fejükön hordanak a nagy kék tartályba. Hát Zita ezért elkezdte azt átpumpálni, és csak több liter után vette észre, hogy baj van, amikor a pumpa már nehezen volt hajtható. Ilyen mindig előfordul vele, de nem ilyen gyorsan, csak 5-10 liter után. Most azonban gyorsan bekeményedett, és ez Zitának gyanús lett, ezért megkóstolta a vizet. És sós volt! :) A pumpa kerámia betétjét ezután a szokásos módon megtisztítottuk majd az egészen átpumpáltunk egy kis édesvizet. Ezután ugyanúgy működött, mint azelőtt, és azóta is. :) Szóval a Katadyn Vario vízszűrő még a sósvizet is bírja. Szegény vízszűrő már kapott rendesen: Kirgizisztánban tehénszaros vizet szűrt, Kínában belefagyott a víz, Indiában, Goán, lezuhant a harmadikról, most meg itt Gokarnán tengervizet szűrtünk vele. De még azóta is működik, és valószínűleg jól, mert soha nem volt olyan betegségünk, ami bizonyosan a szűrt, de rossz víz miatt lett volna. Olyan viszont volt, hogy ellazultunk és nem szűrtünk, majd rögvest baj lett – lásd Pushkarban.

A Katadyn-hoz persze azok után, hogy kihullott belőle az aktív szén harmada, rendeltünk pót dolgokat Delhibe. Mire odaérünk, ezek is odaérnek: egy kerámia betét, 4 aktív szén töltet, egy aktív szén betét. Amikor elkezdtünk utánajárni a dolgoknak, kiderült, hogy egy aktív szén töltet 400 liter vízhez elegendő. Ezt valószínű már amúgy is túlhaladtuk, tehát eleve szükséges volt a csere. A kerámiabetét 2000l vizet bír, ezzel még jól állunk, de mivel nem foglal nagy helyet, ebből is rendeltünk egy tartalékot. Ki tudja, mit tett vele a fagyás. A szén betét pedig az a kis tartály, oldalt körben összehajtogatott – és így nagy felületű, és nagy vízáteresző képességű anyaggal. Ez sérült meg, és ezt foltoztuk be. Ennek ellenére a zuhanás után következő 20-30 liter vízben apró széndarabok voltak. Ettől megijedtünk egy kicsit, de épp a legjobbkor, egy olvasónk megkeresett minket egy levélben, ahol egy csomó információt közölt velünk a vízszűrésről és kérésünkre egy barátján keresztül az aktív szénről is. Igaz, addigra már mi magunk is utána olvastunk a dolognak egy kicsit: szóval az aktív szén (activated carbon) egy fantasztikus dolog, méghozzá azért, mert képes megkötni a legkülönbözőbb féle vegyi anyagokat. Nem csak víz-, de légszűrőkben és még számos területen alkalmazzák. Egyik felfedezője anno úgy demonstrálta ezt a tulajdonságát az aktív szénnek, hogy nagy orvosközönség előtt bevett valamilyen méregből halálos adagot, majd rátolt egy kis aktív szenet, aztán mosolygott tovább. Az aktív szén megkötötte a szervezetében lévő mérgeket és ez által semlegesítette őket. Hogy ez csak legenda, vagy valóban megtörtént, nem tudom, de ha valós történet, akkor bizony bátor fickó volt az illető és biztos volt a dolgában! :)

Az aktív szén kígyó-, és skorpiómarás ellen is jó lehet, de vigyázni is kell vele. Jobb, ha gyorsan kiürül a szervezetből, mert olyan, a szervezet számára fontos ásványi anyagokat is megköthet, ami amúgy szükséges a léthez. Szóval óvatosan a széntablettával! :) Mert még a fogamzásgátlót és az antibiotikumokat is képesek semlegesíteni! :) Ja, és a legjobb, amit már csak a rendelésünk leadása után tudtunk meg: India a legprofibb az aktív szén előállításában. Ha jól emlékszem, kókuszfa szenéből készítik, és a felülete, vagyis megkötő képessége 3000 „egység”/gramm, és ez az érték már 1400-tól nagyon jónak számít. Nekünk nem tudom, milyen szenünk van és lesz, de majd jól elfogom olvasni a dobozán, ha megérkezett.

Hogyan igyak Indiában tiszta vizet, és legyek fenntartható egyszerre?

A csomagot egyébként természetesen az internetről rendeltem, és a jó ég tudja, honnan küldik majd el Delhibe. Ezért aztán volt bennem a fenntarthatóság terén egy kis rossz érzés, amikor leadtam a rendelést az internetes áruházban. Hiszen az egészet azért is csináljuk, hogy ne terheljük a környezetünket a műanyaggal, de ha ezt csak úgy tudjuk elérni, hogy a világ másik feléről rendelünk csomagot (mert Indiában az egyetlen Katadyn képviseletet lehetetlen volt utolérni), akkor lehet, hogy adtunk egy nagy pofont a sz@rnak. Azt mérni, hogy mi a fenntarthatóbb, elég nehéz. Szóval ember legyen a talpán, aki ebben a mai őrült komplex világban megpróbál igazán fenntarthatóan létezni! Persze semmi sem lehetetlen és apró lépésekkel bárhová el lehet jutni (pl. a Földet is körbe lehet bringázni), és folyamatosan törekedni és napról napra okosodni azt lehet! :)

Szerintetek amúgy hogyan vagyunk fenntarthatóbbak? A vízszűrő pumpával és a víztisztító tablettákkal, vagy a műanyag palackokkal? A másik kérdés, hogy hogyan olcsóbb? :) Ezt már könnyebb lenne kiszámolni, de inkább nem teszem meg, hanem egyszerűen a fenntarthatóbb módot választjuk, a vízszűrőt. Már csak azért is, mert simán lesz olyan hely – ahogy eddig is volt – ahol nem, vagy csak nehezen kapni palackos vizet, ezért tehát az eredmény igazából lényegtelen, mert a vízszűrő mindenképp szükséges felszerelésünk. Az olvasónk barátjától olyan infót is kaptunk, hogy az aktív szénnel szűrt víz alacsony ásványi anyag tartalma miatt már önmagában is okozhat(!) hasmenést. Persze most már azt is tudjuk, hogy az itteni palackos víz sem gazdagabb, szóval igazából mindegy, melyiket választjuk.

És most már azt is tudjuk, és érezzük, hogy a tiszta, egészséges víz, mekkora kincs. Látjátok, most is oldalakat írtam a vízről, mert ez nekünk valós probléma itt Indiában. Erre is megtanít minket ez az út – kismillió más dolog mellett -, hogy értékeljük a tiszta vizet. Otthon „természetes”, hogy a tiszta, egészséges víz folyik a csapból, de itt nem. És nekünk a palackos víz sem megoldás, mert már zavar minket a műanyag palack, és mert anyagilag is “fáj”.

Derrick Jensen írta egyszer, és nagyon megmaradt bennem:
„Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” - Fordítás Jankó András által, ebben a nagyszerű írásában, amit szintén nagyon ajánlok elolvasásra!

Ezúton is nagy-nagy köszönet “Dzsozi”-nak és a barátjának, aki segítségünkre volt az információkkal, sokkal okosabbak lettünk vízből és vízszűrésből ezekben a hetekben!
Na, ennyit a vízszűrésről, meg az aktív szénről! :)

Delfinek a tengerben!

Kanyarodjunk egy kicsit vidámabb témához, a sós vízhez, vagyis a tengerhez. Természetesen még első nap a legelső dolgunk volt, amint lepakoltunk a kunyhónkba, hogy becsobbanjunk a tengerbe. Ehhez a keleti öblét választottuk a hármasnak, és ahogy beljebb úsztunk, nem akartunk hinni a szemünknek. Delfinek uszonyait láttuk! :) Nem hittük volna, hogy ez a pillanat ilyen „hamar” el fog jönni, mindketten azt hittük, hogy talán majd valahol Indonézia, vagy Ausztrália környékén fogunk először delfineket látni. Azóta hallottuk, hogy még az Adriában is vannak, de ezt akkor még nem tudtuk, ezért egy nagy-nagy csodának éltük meg a látványukat. Ami persze csak az uszonyaikban merült ki, mert amikor közelebb úsztunk, sajnos eltűntek, és a következő napokban már egyáltalán nem láttuk őket. Ennek ellenére fantasztikus volt ez a találkozás, és nagyon tetszett nekünk. Én először kicsit bátortalanul közeledtem feléjük, mert „mi van, ha cápa?”, de persze nem az volt, hanem delfin, méghozzá a félénkebb fajtából.