A Gang és a haverok

Ahogy kigurultunk a vasútállomásról Yogyakartában, megcsörrent a telefonom. Bagus, Andi és Raditya már vártak ránk, ők három bringás, akikkel Warmshower-ön keresztül vettük fel a kapcsolatot. Szállást ugyan nem tudtak biztosítani nekünk, de már az önmagában nagyszerű volt, hogy elénk jöttek és úgy érkeztünk meg egy új városba, hogy rögtön volt három barátunk. Átgurultunk velük a másik vasútállomáshoz, amelynek déli oldalában több szállodát is jelölt a GPS-em és a Lonely Planet kis térképe. Ezek a szállók persze mind drágák voltak, de egy kis kóválygás és kérdezősködés után beírányítottak minket a „Gang 2”-be, ami nem más, mint egy kis sikátorszerű utca, vagyis inkább utcák hálózata.

Ezek az utcácskák tele voltak Losmen-ekkel, vagyis apró családi szállókkal. Végül mi is egy ilyenben szálltunk meg 70 ezer rúpiáért, vagyis kb. 1600 forintért. Egy utcára nyíló kis családi ház egyik hátsó szobáját kaptuk meg, az ágy és a táskák között már csak annyi helyünk maradt benne, hogy hátra tudjunk sétálni az egyszerű fürdőszobánkba. Ez persze most tökéletes volt nekünk, örültünk hogy van helyünk és hogy nem kellett érte 150 ezret fizetnünk. Máshol mindenütt ennyit vagy még többet kértek. Ezen az estén bár nagyon fáradtak voltunk, még nem tértünk egyből nyugovóra, csak bepakoltuk a bringákat és a táskákat a házba, majd miután a barátaink is lelakatolták az övéiket a szállónk előtt, gyalog indultunk el, hogy vacsora után nézzünk. Ehhez már elég késő volt, de miután körbejártunk egy háztömböt, azért még találtunk egy kis utcai warungot, itt kértünk teát és valamilyen rizses, zöldséges, fűszeres ételt tempével, ami nem más, mint szójabab pogácsa. Kicsit semleges, érdekes íze van, amolyan helyi vega fasírt, nem rossz kaja, és nagyon olcsó, Bagusnak ez a kedvence. :)

A barátaink nagyon örültek nekünk és kíváncsian kérdezgettek minket az útunkról, na és persze mi is őket az ő életükről, Indonéziáról. Bagus mint egyetemi hallgató van a városban, és Andi termékfotós, Raditya pedig egy őrült bringás, aznap mikor találkoztunk, egy 140km-es nap végén volt túl, letekert a várostól délre a tengerpartra, majd vissza. Könnyű volt őket megnevettetni mert már olyan fáradt voltam, hogy mindenféle hülyeséget összebeszéltem nekik, így ők különösen boldogok voltak, mert nem csak két egyszerű külföldi bringás barátjuk lett, hanem még bolondoztunk is. Jó volt velük lenni, de már mindketten nagyon vágytunk vízszintesben lenni Zitával, ezért megbeszéltük, hogy később még találkozunk.

Másnap csak késő délelőtt keltünk fel, és kimentünk sétálni a városba, azzal a céllal, hogy meglátogatjuk a híres Kratont, a királyi palotát, a város talán legnagyobb nevezetességét. Már maga a Gang, a kis utcánk is nagyszerű élményt nyújtott, nagyon hangulatos volt rajta keresztül sétálni, mert ugye az utca olyan szűk volt, hogy itt se riksás, se autós nem nagyon fért el. Egy terecske oldalában asztalon ételeket árultak, ide leültünk és én itt több kör pákwán-t felfaltam. Ez is egyfajta tempé volt, de bundában volt kirántva és így sokkal finomabb volt.

Ahogy tovább sétáltunk a Gangon, egy apró gyermek előzött ki minket, amint magabiztosan hajtotta a kis háromkerekű műanyag kerékpárját. Hát igen, ezt itt megteheti, amíg ki nem lép a Gangról a nagy utcára, addig itt biztonságban van, hiszen itt nincsenek járművek és biztosan a szomszédok is ismerik a csöppséget és a családját. Halkan a gyermek mögé osontam és megpróbáltam lefényképezni úgy, hogy az utcaképből is látszódjon valami a fotón. Azt hiszem ez jól sikerült, és a fénykép visszaad valamit a kedves kis utcánk szinte már idilli hangulatából.

A Malioboro utca

Ahogy kiértünk a kis sikátorunkból, egy kicsit más világ fogadott minket. Az utcán olykor-olykor elhaladt egy autó, leginkább taxik, de mégsem ők voltak többségben. Hanem a riksások. Ezeken a háromkerekű bringákon hátul ül a riksás, egy hagyományos nyergen, hagyományos hajtással és maga előtt tolja a kétszemélyes, tetős fotelt, amelynek kétoldalán van a két első kerék, és amelyben rengeteg a lábát az ég felé kilógató, békésen szunyókáló riksást láttunk. Ez így nekünk sokkal barátságosabb volt, mint mondjuk egy indiai riksás, aki proaktív módon próbálja árulni a szolgáltatását. Ők is leszólítgattak néha-néha, hogy „Transport? Royal Palace?”, de még nem volt idegesítő a dolog, főleg mert csak néhányuk tett így, sokan csak üldögéltek, szunyókáltak, cigarettáztak vagy mosolyogtak, nevettek ránk, amikor megkérdeztem, hogy szabad-e őket lefényképezni. :)

Ilyen elől beülős riksákat egyébként, ha jól emlékszem, még csak Vietnamban és Malajziában láttunk, de mindkét helyen kihalófélben volt és leginkább már csak az erre kíváncsi turistákat voltak hivatottak kiszolgálni, de érdemi személyszállítást már nem végeztek a városokban. Itt azonban még a helyiek is nagy előszeretettel igénybe veszik őket, és egyszer-kétszer mi is felszálltunk rájuk, persze csak azután, hogy megértettük velük a célállomásunk és megállapodtunk velük a konkrét árban, amit előre ki is fizettünk nekik.

Most először azonban még csak sétáltunk. Csodáltuk a pezsgő életet a városban, a riksák színesre pingált sárvédőit és az falakra festett érdekes graffitiket. Később hallottuk, hogy ezek a falfestmények teljesen legálisan kerültek a helyükre, hogy színesítsék a város képét, olyannyira, hogy állítólag még a festéket is a helyi önkormányzat adta a művészlelkű street art alkotóknak. Ez azért valljuk be, nem rossz és igazán nagyszerű, haladó ötlet, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy még mindig Ázsiában vagyunk. :) Indonézia hozta nekünk sorra a meglepetéseket nap mint nap. Élveztünk itt lenni.

Ahogy kiértünk a Malioboro utcára, ami egy nagy Észak-Dél irányű főutca, tele boltokkal, úgy változott megint egyet az utcakép. Délnek sétáltunk a forgalmas utcán és sorra haladtunk el a szuvenír árusok és a lovas kocsik mellett. Itt is rengeteg riksást láttunk és felfedeztük, hogy az utca enyhén délnek lejt, mert akik ebbe az irányba, a Kraton felé hajtottak, azoknak alig kellett hajtani, míg hazafelé, amikor felszálltunk mi magunk is egy ilyen járgányra, nagyon megdolgoztattuk szegény emberünket.

Az utcán egyébként mindig volt mit nézni, itt fedeztük fel például a geek-eknek való papucsot, amelynek talpán egy Qwerty billentyűzet mintája figyelt. Ugyanitt láttunk magasított bringán hajtó fiatalokat és az egyik sarkon, a piroslámpánál a kocsisor előtt egy bringás várakozóhelyet felfestve az aszfaltra. Ha ködös és fáradt szemmel nézzük Indonézia is csak egy koszos és kaotikus ázsiai ország, de ha kicsit jobban kinyitjuk a szemünket (amit nem nehéz, amikor ennyi csoda van körülöttünk), akkor észrevesszük ezeket a nagyszerű törekvéseket, és nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én nem tudok nem örülni, amikor ilyen dolgokat látok. Mert ilyet eddig, ha jól emlékszem, eddig még csak Amszterdamban és Koppenhágában láttam. És erre most itt, Indonéziában, Yogyakartában a következőt! :)

A Kraton, avagy a királyi palota és a gigantikus tyúkketrec

Ezen a hétfőn, amikor először elsétáltunk a Kratonhoz, végül nem mentünk be, mert egy nagyon kedves turistainformációs srác elmondta nekünk, hogy más napokon a délelőtti órákban táncos és zenés előadások vannak, amelyek a belépőjeggyel ingyenesen megtekinthetők. Mivel ekkor már délután volt és különben is fáradtak voltunk, elhalasztottuk egy nappal a Kraton meglátogatását és hazamentünk a kis szobánkba, hogy kipihenjük a hajóút, Jakarta és a vonatút alatt bennünk felgyülemlett úti fáradalmakat. :) Nem emlékszem pontosan mit csináltunk már, de talán Zita olvashatott, én naplót írtam és biztosan valami filmet is megnéztünk az este. A három jóbaráttal ismét összeültünk vacsorázni és kisétáltunk a Tugu-hoz, ami egy kis emlékmű egy nagy kereszteződés közepén.

Másnap már pihentebben és korábban ott voltunk a Kratonnál. Először egy külső részbe mentünk be, ami igazán nem nyűgözött le minket, néhány tetős, teraszszerű emelvényen ki volt állítva mindenféle dolog meg körbe lehetett járni egy ugyanilyen, díszes emelvényen, de igazából, ha csak ennyi lett volna a Kraton, akkor csalódás maradt volna számunkra. De nem ennyi volt. :) Egy kicsit hátrébb sétálva megtaláltuk a másik, nagy bejáratot, ahonnan már egy nagyobb túra indult (egy drágább belépőért), ezúttal is „ingyenes” idegenvezetéssel, de persze a végén azért illett borravalót adnunk a tradícionális ruhába öltözött, ki tudja mennyire hivatásos, de mindenesetre hivatalos, az angolt törten beszélő idegenvezetőnknek. Aki esetünkben egy kedves idős hölgy volt. Több udvart és múzeumépületet jártunk végig, ezek már önmagukban is szépek és hangulatosak voltak, csak épp az egy palotáról bennem élő képet nem nyújtották, de ez nem volt baj. :) Sok szép fotót készítettünk itt, és láttunk olyan kerámia vízszűrőket, amelyeket Bangladesben még mind a mai napig használnak és még mind a mai napig jobban működnek, mint a mai fogyasztói társadalom „igényeinek” gyártott műanyag unokáik. :) Itt meg ki voltak állítva egy múzeumban, ami valljuk be, azért elég vicces. :)

Aztán láttuk a király portréját, akinek olyan füle volt, mint a tündéknek a gyűrűk urában. Ez a hosszú fül a bölcsesség jele a hagyomány szerint, csak épp azt nem értem, hogy amíg Buddhának lefelé lóg hosszan a fülcimpája, addig a királynak és a tündéknek fölfelé csúcsos. Mi a különbség a kettő között?

A legérdekesebb talán az a ketrec volt, amit élőben is láttunk és több fotón is. Ilyen kör alapú óriási ketrecek alatt tartották a királyi utódokat csecsemőkorukban. A legenda szerint a gyermek mellé betettek különböző tárgyakat, és megfigyelték, hogy melyikhez nyúl legelőször a gyermek, mert úgy vélték, hogy az majd meghatározó lesz egész hátralévő életében. Ha pl. a mellérakott pénzhez kúszott oda először és fogta meg, akkor úgy tartották, hogy biztosan nagyon gazdag és tehetős lesz. Ha pedig mondjuk egy kis játékautóhoz vagy játékszekérhez, akkor biztosan jó szakember vagy mérnök lesz, ha pedig könyvet, akkor biztosan nagyon okos és művelt lesz. Zita most kiegészítette ezt a történetet azzal, hogy a „gigantikus tyúkketrec” alá akkor tették be a gyermeket, amikor annak a lába először érte a földet, ez volt az egésznek az apropója. Hogy ez a tyúkketreces sorsválasztás mennyire működik, nem tudom, de biztos van benne valami, hiszen ha a dologban hívő szülők a történet után úgy nevelik a gyermeket, ahogy az a tárgyakhoz a ketrecben viszonyult, akkor esélyesebb, hogy tényleg olyan ember lesz belőle, amilyen irányba terelgették. Csak ugye ekkor már nem sok köze az egésznek a (szerintem még más tudati szinten működő) apró gyermek választásához, vagyis van, vagyis csak kifordítva és nem közvetlenül. Igazából mindegy is, nem ez a lényeg, hanem hogy az egész dolog milyen aranyos és hogy megfogott minket. Annak ellenére is, hogy a ketrec maga számunkra elég meredeknek tűnt. :)

Kifelé menet meghallgattuk az aznapi előadást, amely egy Gamelán játék volt. Ez egy főleg ütős hangszerekből álló tradicionális történet, nagyon érdekes volt, állítólag közel kétezer éves művészeti ág, főleg egymásra hangolt ütős hangszereken adják elő férfiak és nők vegyesen, egy nagy, díszes tetővel fedett emelvényen. Mint „zene”, nem igazán jött be, de mint ősi művészet, nagyon érdekes volt:

Kint még egy ügyes boltos berángatott minket a batik boltjába, ahol rengeteg gyönyörű színes batikfestményt láthattunk. Ez tényleg érdekes volt és később Zita vissza is jött vásárolni egy képet.

A kratoni délelőtt előestéjén kaptunk egy Couchsurfing meghívást a külvárosba egy kedves fiatal házaspárhoz. Aznap ugye, mint már írtam, pihenőnapot tartottunk és ezért nem akartunk este kibiciklizni a külvárosba, pláne úgy nem, hogy másnap vissza kelljen jönni a Kratonhoz. Ezért miután letudtuk a Kratont, hazamentünk, összepakoltunk, felmálháztunk és elindultunk a városon át leendő barátainkhoz.

Útközben láttunk rengeteg street art graffitit a falakon és egy tetőtől talpig kosarakkal megpakolt robogóst. Aztán az egyik nagy kereszteződésnél egy gólyalábon mászkáló kis majmot, elég bizarr látvány volt:

Ami ezután jött, az a Prambanan és Borobudur, a két Yogya közeli ősi hindu és buddhista templom. Ezekről legközelebb mesélek majd.

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de ezek már amolyan luxusriksák, fel vannak pimpelve, ki vannak fényesítve, és erősebb motor van bennük. Itt már nem a legolcsóbb motorizált közlekedési alternatívát képviselik, hanem a vagány, nyitott, taxióra nélküli közlekedést. Ezáltal drágábbak is. Többször utaztunk a „skytrain”-el is, vagyis a magasvasúttal. Ezekhez vagy mágneskártyás bérletet vásárolunk, vagy minden egyes alkalommal zsetonokat, melyek ára attól függ, hány állomást, milyen messze utazunk velük. Általában egy jegy ára 20-tól 60 bhat-ig terjed, vagyis 140-420 forint. A legolcsóbb mód a tömegközlekedésre a busz, ezt is kipróbáltuk, volt kellemes élményünk is, amikor éjszaka egy légkondis járat pikk-pakk hazarepített minket, és volt olyan is, amikor a Victory Monument-nél (egy nagy körforgalom és csomópont a központtól kicsit északabbra, a közepén egy nagy szoborral) volt, hogy egy fél órát is várnunk kellett. Ezen az állomáson a buszok egy öt sávos körforgalomban állnak be a megállóba, ami itt néha csak annyit jelent, hogy lefékeznek pár másodpercre a harmadik sávban, és neked így, két buszon átlátva kell kiszúrnod, hogy a te buszod érkezett-e meg, és ha igen, akkor átbumlizni két sávnyi, az utasait éppen le-fel pakoló buszon.

Bangkok tele van nagyon fura alakokkal. Azt már megszoktuk India óta, hogy egyes férfiak néhány ujjukon meghagyják a körműket akár 2-3cm-esre is nőni, de az már végképp meredek, hogy itt még nőnek is öltöznek egyesek. Őket hívják egyébként ladyboy-nak, és állandóan tele van a bulvármédia a sztorikkal hogy éppen milyen öreg német turistát csábítottak magukhoz, aztán raktak altatót az italába, rabolták ki és buktak le másnap, amikor egy német névvel ellátott bankkártyával próbáltak fizetni egy plázában valamilyen legújabb “okos”-telefonért.
Tudom, biztos én vagyok a konzervatív, vagy a maradi, vagy akármi, de ez nekem már sok és én aberráltságnak tartom. Láttunk férfi rendőrt olyan feszülős felsőben, olyan vékony felsőtesttel, amilyet otthon még nőkön sem látunk, és láttunk szőrös lábú, amúgy fiúnak is ronda srácot iskolaruhás lánynak öltözve flangálni az utcán, és akkor azt már el se merem mesélni, mit láttunk a legnagyobb plázában, ahol egy egész szint van csak a mobil kütyüknek és azok szereltetésére, egy másik meg csak a fényképezőgépeknek és a kameráknak. Ez az MBK nevű hely a stadion mellett, egy kb. Westend méretű pláza, amiben sajnos elég sok időt el kellett töltenünk, mire találtunk egy helyet, ahol megjavították a Panasonic fényképezőgépünket. Annak ugyanis nem nyílt ki magától a lencsevédője, csak, ha kézzel megpöcköltük. Ez azért nem jó, mert így nem tudtam volna vele fél kézzel fényképezni a kerékpárról, és előbb-utóbb össze is karcoltuk volna a kezünkkel a lencséjét, ha sokat nyúlkálunk oda, hogy mindig kinyissuk a védőt. Így hát megcsináltattuk a kicsikét, ez 600 bath-unkba, vagyis 4200 forintunkba került, de megérte, mert azóta is jól szuperál. A másik kiadásunk egy 1 TB-os kis Seagate 2,5”-os, USB 3.0-ás hordozható vinyó volt, hogy elférjünk végre valahogy a képeinkkel, és ne az legyen, hogy esetleg egy részük elveszik, ha bedöglik mégegy vinyónk. Egy 320 GB-os Samsung S2-es nemrég adta meg magát, adatvesztésünk ha minden igaz, nem történt, viszont most már vannak régi, a túra előtti képeink, amelyek már csak otthon, egyetlen merevlemezen vannak meg. Ezt a holmit egyébként már egy másik plázában, egy Fortune Tower nevű helyen vettük meg, ami sokkal kihaltabb és így kellemesebb is volt az MBK-nél.

A Kao San Road-on Marikával és Tibivel

Marika és Tibi egy kedves házaspár, valamikor év elején találtak a blogunkra, és valamikor szeptemberben vásároltak valamelyik légitársaság repülőjegyeiből két Bécs-Bangkok-Bécs jegyet, mert azokat valami piszok olcsón adták pár napig egy akcióban. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem 95, vagy 110 ezer forint volt egy jegy (oda-vissza?)? Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon kedvesen hoztak utánunk néhány holmit, és hogy egy fantasztikus napot töltöttünk együtt. Délelőtt találkoztunk a Kao San Road-on, majd a következő két fejezetben taglalt Wat-okat jártuk végig együtt.

A Kao San Road egy kb. 300m hosszú utcaszakasz, ami arról híres, hogy itt kapni mindent, ez a fő turistagettó, éttermekkel, könyvesboltokkal, szuvenírásusokkal, vendégházakkal, masszázsszalonokkal, utazási irodákkal, és még ki tudja, mi mindennel van teli, talán jobb, ha nem is tudunk mindent. :)

Viszont amit láttunk, arról mesélek egy kicsit! Az utca végén van egy rendőrség, de ez nem zavarja azt a kb. tucatnyi árust, akik mindenféle plasztikkártyát és egyéb oklevelet kínálnak eladásra. Konkrétan kapni itt mindenféle igazolványt, nemzetközi diák és tanár igazolványt, jogosítványokat, újságírói igazolványt, de még diplomákat is. Láttunk magyar jogosítványokat is, és bár biztos vagyok benne, hogy ez otthon egyből fennakadna az első ellenőrzéskor, ahol a mágnessávon tárolt adatokat is kiolvassák, de azért ez akkor is durva, nagyon durva. Mert ezt a jogsit más, nem EU-s országokban szerintem simán lehet használni autóvezetéshez, de meg az is lehet, hogy személyazonosság igazolására is. Szóval ez szerintem gáz, az hogy ott a rendőrség és nem szólnak mindehhez egy szót sem, számomra még mindig érthetetlen. Ugyanígy a „Golf Bar Coctails Very Strong – We Do Not Check ID Cards & Restaurant” nevű étterem is nagyon kemény, persze ez már egy fokkal kevésbé furcsa számomra. Aki olyan tehetős és annyira „nyugati” országból/kultúrából való, hogy 18/21 év alatt az az életcélja, hogy eljöjjön Bangkokba, és itt leigya magát… úgy kell neki, engem nem érdekel, amíg minket nem bánt! :) Végülis ez is egyfajta út, amit manapság a fiatalok nagyrésze bejár, én is bejártam, csak vigyázni kell, ott ne ragadjon az ember azon a szinten.

Este a wat-olás (lásd következő két alcím alatt) után visszatértünk ide, hogy megcsodáltuk a fantasztikus vajaskenyereket a 7Elevenben:

Aztán kiültünk a rendőrség elé enni egy kis finom utcai kaját, és meginni néhány sört. Azért a rendőrség elé, mert itt kérdeztük meg, hogy szabad-e az utcán alkoholt fogyasztani… Persze, hogy szabad, itt ne szabadna?! Nagyon jót beszélgettünk itt Marikáékkal, elmesélték, hogy Mohácson, ahol élnek, a gátra járnak ki futni, ahol mindig összetalálkoznak Duna menti kerékpártúrázókkal, és volt már, hogy így meghívtak valakit magukhoz az otthonukba egy éjszakára maradásra, sőt, nemrégiben a Couchsurfing-re is regisztráltak, és már így is vendégül láttak egy-két nem akármilyen figurát.

Zita rajtuk keresztül egyébként szilvás gombócot kapott az anyukájátót, ami meglepetés volt, és nagyon betalált, Zita könnyes szemmel falta a nagy kedvencét. Marika, Tibi, köszönjük a segítségeteket, nagyon jó volt Veletek találkozni és együtt lenni ezen a napon! De ennek a közös élményeinknek és bejegyzésnek itt még nincs vége, csak én a témák összefogása végett egy kicsit megbontottam a tér-idő kontinuumot a történetben.

Wat Phra Kaew – The Temple of the Emerald Buddha

Itt lakik az „Emerald Buddha” akármit is jelentsen ez, és itt található a Grand Palace is a királyi család „formális” otthona. Ratakosin (régi bangkoki) stílusban épült itt minden, ami több mint 100 épületet jelent az elmúlt kétszáz évből. Ezt a helyet nem csak mi, turisták látogatják előszeretettel, hanem Buddha és a királyi család „rajongói” is. Ezt a bizonyos Emerald Buddhát mi is láthattuk, bent egy templom közepén egy emelvényen ült és ki volt világítva. Ezen a helyen persze nagy tömeg volt, és odabent tilos volt fényképezni, na de mire való a 12x optikai zoom és a visszatartott lélegzet, ha nem arra, hogy „kihozzuk” azt a Buddhát egy kicsit onnan. :) Ez a figura állítólag mindig be van öltöztetve, és az évszakoknak megfelőlen személyesen maga a király öltözteti át! Ja, ezt már lehet, hogy írtam, de a királyról rosszat mondani, írni, gondolni nem szabad, még nekünk, külföldieknek sem. A király nagyon okos, és szemüveges, és ott van minden óriásplakáton, ahogy a kezét az állához téve éppen az ország és az emberek sorsának jobbá tételén gondolkodik. Továbbá a király biztosan nagyon szeret fényképezni, mert azt hiszem nem csak a plakátokon, de még az egyik bankjegyen is egy nagy tükörreflexe fényképezőgéppel a nyakában van ábrázolva. Egyébként soha nem is hallottunk semmi rosszat a thai királyról, így ha akarnék se tudnék semmi rosszat elmondani róla. Persze nem akarok, mert akkor az erre a célra létrehozott bíróság a király védelmében írt törvények alapján elítélne, és a (királyi?) börtönben kötnék ki.

Egyébként az egész Wat Phra Kaew komplexuma akkora, mint egy nagyobb háztömb, és mindenféle érdekes templomot, szobrot, sztupát és egyéb számunkra furcsa, de szép épületet megtalál itt az ember, amelyeknek felsorolásától most megkímélnék mindenkit, az csak egy fordítás lenne a Lonely Planetből, amire se Ti, se én nem vágyunk, ugye? :)

Wat Pho

Ez a hely nagyon hasonlított a Wat Phra Kaew-re, viszont nekünk Zitával mind a kettőnknek sokkal jobban tetszett, és nem csak azért, mert olcsóbb volt a belépő. :) Ez a hely valahogy hangulatosabb, parkszerűbb, és sokkal sokszínűbb és érdekesebb volt. Szóval ha Bangkokban jártok és már levetkőztétek a „mindent látni akarok, amiről az útikönyv azt írja, must see” érzést, és esetleg szűken álltok a büdzsével, lehet érdemes csak a Wat Pho-t megnézni, és a Wat Phra Kaew-et kihagyni.

Először körbejártunk egy nagy fekvőbuddhát egy épületben, amit persze olyan szorosan építettek köré, hogy így már csak túlságosan közelről volt csodálható a Buddha. Persze ezt a fajta zsúfoltságot itt már megszoktuk, ez jellemző volt mind a két helyre.

Itt nem csak a szobrok, a sztupák és az egész helynek a légköre volt jó, hanem az is, hogy itt volt egy kis történés, egy kis élet is a szokványos turista + zarándoktömegen kívül. Történetesen itt valami rendezvény készült, aminek a keretében, ha jól vettük ki, végig fog vonulni a leterített szőnyegen a király fia, vagyis a herceg! Ezért aztán zenekar trombitált az egyik sarokban, és a díszőrség is fel-alá masírozott a sztupák között:

Őket egyébként jó volt megfigyelni pihenő közben is, ahogyan a nagy fekete tökfedőjüket fölpakolták az asztalra, a puskáikat pedig egymásnak támasztva halmokba rakták. Sajnos az óriási fekete bukósisakokat nem engedték felpróbálni és végül a hercegről is lemaradtunk, ha csak a lányok nem őt látták, amikor valaki, aki fölé esernyőt tartottak, végigvonult a szőnyegen. Persze ezt egyáltalán nem bántuk, mert nagyon tetszett nekünk a hely, és remekül szórakoztunk. Az egyik templom bejáratánál két tigris(?)kutya ült, akiknek a szájában egy-egy kőgolyó figyelt, és az Istennek nem akarták őket kiköpni:

Ha már a videóknál tartunk, azt is elkaptuk, ahogy a bejárat előtt az utcán a rendőr táncolva, vagy legalábbis ritmusra mozogva irányítja a forgalmat:

A Street Food, az utcai kaja Bangkokban

És ha már a videóknál tartunk, van itt még néhány, de ezeket már csak linkelem, aztán aki akar, rájuk klikkel és megnézi őket! :) Kaptunk az egyik 7Eleven előtt helyi paratát a U.S. Army-tól, itt pedig az egyik kedvenc helyünkön, Goy-éktól nem messze kapunk éppen thai noodle soup-ot, vagyis thai marhahúslevest tésztával. És zöldségekkel, valamint rengeteg, rengeteg finom szójacsírával. És végül, de nem utolsó sorban, a kedvencünk, a shake. Erről képtelenség volt leszokni, annyit tudtunk tenni a fenntarthatóság ügyében, hogy mindig visszavittük a poharat, a pohárfedőt és a szívószálat, és máskor nem kértük a műanyagzacskót hozzá. Ez egy olyan nagyon finom nyalánkság volt ezeken a meleg napokon, és olyan olcsón adták (helyi „kisvállalkozók”, az utcán), hogy egyszerűen nem bírtuk megállni, szinte minden nap vettünk náluk mindenféle finom csokis, meg kávés, meg Ovaltine-os shake-et.

Egy szép napon pedig végre újra kerékpárokra ültünk, és elindultunk Északnak, Vientiane, és Laosz felé. Erről a körről valószínű valamikor 2013. márciusában fogunk visszatérni Bangkokba, ugyanis ez csak egy „kitérő”, hogy lássuk Észak-Thaiföldet, Laoszt, Vietnamot és Kambodzsát is, ha már egyszer itt vagyunk. Csak néhány ezer kilométer és pár hónap kitérő, ennyit igazán megér, nem igaz? :)