Honnan merítsünk erőt a fölfeléhez?

Ezt a kifejezést, a „szívritmuszavart”, Zita találta ki, az igazán szivatós, emelkedős napokra, az olyanokra, ahol nem egy nagy hágót kell megmásznunk, hanem sok kicsit. Vagy esetleg sok nagyot, mint ahogy azt ezen az ábrán Nam Neum után láthatjátok. 500-ról fel 1300-ra, majd le 900-ra, aztán fel 1400-re, majd vissza 1150-re, hogy aztán újra felmásszunk 1500-ra, majd le 1000-re, hogy még egyszer utoljára felmásszunk 1350-re, ahonnan ha minden jól megy, már csak le kell gurulni Xam Neau-ba, amit egyébként úgy kell ejteni hogy Szám Néáu, vagy valahogy így. Ez ha csak az elnagyolt ábrámat nézzük, kereken 2000m szintemelkedés a négy nagy tüskében, de ebben nincsenek benne a rajzon látható és nem látható apró tüskék, valamint a kerekítési és mérési pontatlanságot se számoltuk bele. Akárhogy is, brutális egy szakasznak néztünk elébe, ezért természetesen mint előző nap, ezen a napon is hajnalban keltünk Nam Neumban.

Ahogy kiértünk a faluból, máris nekiláttunk az első nagy emelkedőnek, egy kis mellékvölgyben kezdte el felvenni a szintet az utunk, aminek a túloldalára érve már vagy 100m-el feljebbről csodálhattunk odalent a falut, amit pár perccel azelőtt elhagytunk. Azért akármilyen lajhár lassúnak tűnik is ez a megpakolt rekuval való hegymenet, valójában ha belegondoltunk, azért elég jól haladunk. Ezt mindig ilyenkor érezni, amikor visszatekint az ember oda ahonnan jött. „Hiszen csak pár perce hogy ott lent voltunk a hídnál!” – Ugyanez fordítva éppilyen demotiváló is tud lenni, amikor felnézünk magunk elé a hegyre és ne adja az ég szemközt a hegyoldalban feltűnik a magasban egy apró vágás, az út, ahová fel kell kapaszkodnunk. Aztán lenézünk magunkra és az alattunk lassan, keservesen vánszorgó útra, és konstatáljuk, hogy szinte alig haladunk. Na ilyet nem szabad! :)

Persze számtalan dolog van, amivel az ember megkönnyítheti magának a kerékpárral való „hegymászást”. Pl. elmerül a gondolataiban, visszaemlékszik az elmúlt szép élményekre és emberekre, akikkel találkozott az úton vagy támad egy remek (vagy csak épp akkor annak hitt) ötlete és abba teljesen belelkesül, vagy zenét hallgat, vagy kifelé figyel, nézi a tájat, észrevesz apróságokat, köszön a helyieknek és integet, visszainteget nekik… Lecsengeti az útról a rajta kószáló csirkecsaládot, hogy el ne üsse őket az autó. És még millió módja van, amit nem találtam még ki se én, se más, a lehetőségek tárháza végtelen, a korlátot csak a saját fantáziánk szabja, egy a lényeg, nem szabad hagyni magunkat szenvedni. Annak nincs sok értelme… Meg lehet próbálni, de úgysem bírjuk sokáig, és mielőtt még kipurcannánk, azon kapjuk magunkat, hogy már valami taktikát alkalmazunk saját magunk és az emelkedő legyőzésére.

Ha olyan édesszájúak és materialisták vagytok, mint mi, pl. nagyszerű lehet ez a sajnos egyenként, külön becsomagolhatva kapható csokoládé tésztás, fehér pudingszerűséggel töltött pufi, főleg ha a tetejére extrának még egy kis nutella utánzatot is kensz. :)

Az is fontos, hogy együtt maradjunk. Hogy ne hagyjuk a másikat se bezuhanni, és ha a másiknak mégis lejjebb van a morálja, akkor türelmesnek kell lenni vele, esetleg meg kell állni többször pihenni vagy be kell előbb fejezni a napot, mint azt mi magunk szeretnénk, mert ha odavész a másikban a jókedv, akkor az hamar kifog hatni ránk is és akkor az egészet megette a fene. Ilyet nem szabad hagyni, mert nem azért indultunk útra, hogy azon rosszul érezzük magunkat. Persze ilyen előfordul azért, hisz azt még magunktól sem várjuk el, hogy évekig, mindenféle viszontagságos helyzeteket átvészelve mindig, minden nap konstant vidám és jókedélyűek legyünk. Persze erre törekedni lehet. Elvégre sok mindent feláldoztunk és sok pénzt beleöltünk abba, hogy itt legyünk, akkor jól kell, hogy érezzük magunkat, nem igaz? :) Hát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne! Talán egy kéthetes nyaraláson kivitelezhető, de évekig nem megy. Vannak rossz napjaink és vannak jobb napjaink, de amíg utóbbiak túlnyomó többségben vannak és megérik az áldozatot és a rossz napokat, addig nincs baj! :)

Egy mélypont, két hágó meg egy gödörnyi buta tyúk

Valahol félúton az első tüskére menet volt egy elágazás, itt mi jobbra kanyarodtunk, mert balra az út visszavitt volna minket Észak-Laosz belseje és Luang Prabang felé. Előtte azonban még megálltunk egy kis vendéglőnél, ahol megettük a tegnap este félretett finom marhahúsos „ragadós rizs” egy részét, és ehhez még finom teát is kaptunk. Távozás előtt megtudtuk, hogy itt is kapni sticky rice, ami ráadásul éppen friss is, ezért ebből még rátankoltunk egy zacskóval a nálunk lévő adagra, biztos ami biztos alapon. Ilyen terepen inkább cipelek pár kilóval többet, csak legyen meg a tudat, hogy biztosan van nálunk elegendő élelem, még ha aztán ki is derül, hogy felesleges volt, mert majd szembejön egy újabb vendéglő… De mi van, ha mégsem? :)

Innen az elágtól még igen komoly mászás várt ránk 1300-ig, helyenként brutál meredek szakaszokkal. Itt kicsit kiborultunk, nincs mit ezen szépíteni, volt egy mélypontunk, amikor nem éreztük úgy, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Én toltam, de így sem haladtam sokkal lassabban, mint Zita, aki pedálozott. A végén csak felértünk valahogy és jött az őrült suhanás. Lefelé talán még meredekebb volt, talán szerencsénk volt, hogy ebből az irányból jöttünk, el se tudom képzelni, hogyan másztuk volna meg ezt a kaptatót szemből. Percek alatt leadtunk annak a szintnek a nagy részét, amit reggel felvettünk.

Lent egy kanyarban ért véget a lejtő, itt kis útszéli boltok voltak, szusszantunk egyet, vettünk két üveges üdítőt frissítő és lélekemelő gyanánt. A boltosok egy aranyos család volt, hoztak ki nekünk apró székeket, hogy le tudjunk mire ülni. Ez is amolyan lakás bolt volt, az utcafrontra nyíló pult mögött ott volt a család szúnyoghálós ágya, egy szekrény, és egy apró poronty is izgett-mozgott odabent.

A rövid pihenő után nekiláttunk a következő mászásnak, ez is meredeken kezdte, csak pár métert tekertem, aztán leszálltam tolni. Meglepően hamar fent találtuk magunkat a szemközti gerinc oldalában, ahol egy éles jobbkanyart véve bebuktunk a hegy mögé. Azt hittük, ez az apró tüske a második tüske oldalában, de nem, ez még sehol nem volt ahhoz, itt csak pár métert gurultunk vissza, ennyit nem tudott ábrázolni a 470km széles és 1200m magas szintmetszeti ábrám. Viszont ekkor végre kisütött ránk a nap és egy igen érdekes kis faluban találtuk magunkat, ahol úgy döntöttem, indítok egy videófelvételt, mert közben a kedvünk is visszatért és nem akármilyen helyen találtuk magunkat:

Amolyan „B&sszus, azért is megcsináljuk!” érzés tört ránk és már inkább nevettünk mindenen, mint sírtunk. Ez a kis hely a sok kukorékoló kakassal és a napsütéssel kicsit felvidított minket és ezen a videón később árnyékban visszanézve még sokat mulattunk. Sajnos nem lett tökéletes, mert napszemüvegben, szembefényben nem láttam mindig jól, mit is veszek fel, na de sebaj, nem tervünk filmet kiadni, ezek csak azért vannak, hogy megmaradjanak az élmények és az érzések mozgóképen is és hogy színesítsék a beszámolókat.

Fogy a rizsünk és bombákat találunk az út szélén

A kis tüske a második tüskében aztán tényleg eljött, és a mögötte lévő gödörben egy takaros kis falut találtunk. Itt megálltunk egy útszéli bolt kiülőjénél, és az árnyékban felfaltuk a rizs és a marhahús második harmadát is. Még egy adagra valónk maradt belőle, meg egy nagy rakás pufi és nutella, na meg az én nagy kedvencem, a csokiskekszek, amelyek az otthoni Pilóta Kekszre emlékeztetnek. Már-már szertartásszerűen bontom ki, töröm ketté és eszem meg őket. Zita kb. ugyanígy van a csokis-nutellás pufinnal. Hiába, kell nekünk is a dopping! :)

A falu persze körénk gyűlt, főleg a gyerekek voltak kíváncsiak (a csokikat persze sohasem előttük ettük, csak a szövegben kerültek ide). Az ő egy csoportjuk valamiért egy teherautó platóján volt, és amikor feléjük fordítottam a kamerát, óriási kuncogások közepette átmenekültek a plató túlsó végébe.

Úgy tűnt, nagyon élvezik, de mivel az egyikük ezzel nem így volt, hamar leállítottam a felvételt, mert a kicsinél kiborult a bili, és egyedül ő bömbölt, míg a többiek majd szét szakadtak a rötyögéstől körülötte.

Az ebéd után sűrű dzsungelben találtuk magunkat, az út veszettül kanyargott, apró vízesések ömlöttek alá a sziklákról az egyik oldalt, míg középen a völgy aljában parányi teraszokon rizst termesztettek. Később vissza tudtunk nézni arra a lapos kis részre, ahol a falu terült el, meseszép volt a körülötte lévő hegyekkel és rizsföldekkel.

Egy nyerget keresztezve átértünk egy hosszabb gerinccsoport északi oldalára, ezzel felértünk a második nagy tüskére is. A négy hágóból tehát kettőt már ki is pipálhattunk, és még nem jártunk olyan későn a délutánban! :) A táj a túloldalt kicsit megváltozott, kopárabb lett, messze kiláttunk a szemközti hegyekre és odalent a talajt is láttuk, nem csak a végeláthatatlan dzsungelt.

Szépen harántoltunk a hegyoldalban, miközben lefelé haladtunk, csak néha kellett egy-egy kisebb, nagyon rövid emelkedőt megmászni. Közben falvakat kereszteztünk amelyekben újra felfedeztük az amerikai bombák maradványait. Csak úgy be voltak építve a földbe, mintha csak díszek lennének, vagy mintha valami olyasmi célt szolgálnának, mint a „Demszky-karók” Budapest járdáinak szélén. Volt, amelyik mellett gyerekek álltak, ez olyan látvány volt, amely megérdemelt egy fotót. Később egy bolt oldalában az egyik ilyen bombatestre még az egyik mobiltársaság logóját is ráfújták. Ez már végképp furcsa volt számomra és persze ezt is meg kellett örökítenem. Azt hiszem az itteni embereknek ez teljesen hétköznapi dolog, hogy ezek a hatalmas vasdarabok veszik őket körül, és nem azon gondolkodnak, hogy ezek egykor micsoda borzalmat hoztak magukkal. Ugyannakkor elég szörnyű, hogy az útikönyv figyelmeztet, hogy még a szállókban és vendéglőkben kiállított bombákhoz se nyúlkáljunk nagyon, mert elképzelhető, hogy olyat pakolnak ki az ilyen helyekre mutatóba, ami még éles vagyis van benne robbanóanyag és nincs hatástalanítva. Óriási! Még jó, hogy mi soha nem laktunk se nem ettünk olyan helyen, ahol ilyen bombák ki voltak pakolva. De akkor is szörnyű belegondolni hogy az, amit én lefényképeztem a kisgyerek mellett, lehet, hogy egyszer még fel fog robbanni? Persze jó, látom azon már fej sincs, de akkor is, ez durva!

Még egy hágót megeszünk a vacsora előtt

A második hágóból való leereszkedés nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt vártuk. Ugyanis sok volt benne a fölfelé! :) Egy falu után, ahol úgy tűnt, leértünk valaminek az aljára, egy szűk völgyben találtuk magunkat, meredeken fölfelé mászva. Persze a GPS által mutatott magasságból tudtuk, hogy még nem értünk le és ez így is volt, a völgyünk valójában ereszkedett, csak sok helyen olyan szűk volt, hogy az út csak magasan az oldalában fért el. Így sokszor felmásztunk 50-60 métert, mire végül kiértünk egy szélesebb placcra, ahol egy nagyon szép falut kereszteztünk. Egyszerűen meseszép volt, patak csörgedezett, szemközt a házak előtt fociztak, tűzött ránk a nap… :)

És közben tudtuk, mi vár még ránk, szemközt már láttunk fent kanyarogni az utunkat. Ez most már nem rémisztett meg minket annyira, ennél nagyobb sárkányokat is legyőztünk már a mai napon, és igazából jó volt látni magunk előtt a következő nagy emelkedőt, mert ez egyben azt is jelentette, hogy véget ért a hullámvasút, és újra tiszta fölfelé vár ránk, nagyjából egyenletes terhelés amíg fel nem érünk innen 1150-ről 1500 méterre. Mi az nekünk, 350 méter, semmi, nem igaz? :)

Jól haladtunk fölfelé, odafent megettük a maradék rizst a hússal a naplemente alatt, majd megkezdtük az ereszkedést.

”Homestay” egy Hmong családnál

Egy hosszú, véget nem érő faluban találtuk magunkat, egyre nagyobb sötétségben. Bennünk volt, hogy megcsináljuk Xam Neau-ig akár még sötétben is, de aztán be kellett látnunk, hogy az bolondság lenne. Hiába már csak egy 350m-es tüske, de odáig még el is kell jutnunk, és az egész Xam Neau-ig van még 40km, ki tudja mennyi rejtett kis emelkedővel, amiről mi most még nem tudunk. Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is vonzó a cél, az erőnk végét járjuk és sötétben nem sokat élveznénk a tájból, nem lenne miből feltöltődni.

Utólag úgy érezzük, nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy megálltunk. Noha eleinte bajban voltunk a szállással, próbáltunk magyarázni, mutogatni a helyieknek, de nem nagyon értették, mit akarunk, csak nevetgéltek, beszélgettek egymással és a bringáinkat méregették. Aztán egyszercsak elhangzott egy varázsszó: „homestay”! :) Hoppá, hát ez az, mondhatok itt „Hotel”-t, meg „Sleep”-et, vagy „Geháu”-t (A Guesthouse, vagyis a vendégház angolul, laoszi akcentussal kiejtve), az ilyesmit itt nem ismerik, itt csak a homestay dívik! És milyen jó, hogy ismerik ezt a kifejezést, mert ahogy elkezdtük ismételni ezt a tőlük tanult szót, hamar azon kaptunk magunkat, hogy követjük az egyik bácsit, aki egyre csak int, hogy menjünk vele.

Egy egyetlen helyiséges, nagy házba vezetett minket, ahol volt sok üres padló, egy matrac nélküli ágy, meg egy kis szekrényen egy tévé. Megállapodtunk egy 20 ezer kipp-es árban kettőnkre, majd bepakoltuk a házba mindenünket, felfújtuk a matracainkat, aztán körülnéztünk a környéken. Melegvíz itt sem volt, csak egy kis budi meg egy kerti csap. Nem voltunk készen egy hideg vizes fürdésre így ismét koszosak maradtunk, csak arc és kézmosás történt. A családot a ház melletti pajtaszerű fa épületben találtuk meg, ahogy egy kutyával és egy elképesztően csibész, játékos kiscica társaságában körülülnek egy „beltéri tábortüzet”. Csatlakoztunk hozzájuk, előkerültek az ilyenkor szokásos dolgok, a családi és esküvői fotók, a világtérkép, a Magyarország térkép és a prospektus. Persze megint csak a lovakért voltak oda, hiába mutogattuk, hogy onnan a Hősök teréről indultunk 18 hónappal és 12 ezer kilométerrel ezelőtt… :) Mert ezeket a számokat el tudtam mondani, de hiába, a lovak, azok szebbek voltak! :) Valószínű nem is figyeltek vagy fel sem fogták, mit beszélek, de ez minket nem sokat zavart.

A tűz mellé aztán odakerült egy tárolóban egy nagy adag rizs is (sticky persze, mi más?), amiből nem csak minket, de még a kiscica anyját is megkínálták néha, amikor az odanyúlva kért tőlük. Láttatok már macskát így kérni? És rizst enni? :) Én persze közben továbbra is majd meg őrjítettem egy spárgadarabbal a kismacskát, aki majd meg bolondult, úgy szaladgált utána, és amikor a másik kezemmel oldalba böktem, miközben minden idegszálával a spárgára készült lecsapni, nagyokat ugrott a levegőbe.

Később aztán rendesen is megterített a család egy apró, alacsony kerek asztalnál, amit körbeülve még valami furcsa sötétzöld zöldséget is kaptunk a rizs mellé. Ezt ők még összekeverték a tűzön pirított piros csilipaprikával, és ez persze nálam kiverte a biztosítékot, alig bírtam belőle enni és még így is tiszta vörös lett az arcom és csurgott rólam a víz. Este a család még tévét nézett, mikor mi elájultunk a matracokon. Máskor talán zavart volna a ricsaj, de most egyből elaludtam, örültem, hogy vízszintesben vagyok.

Ezen a napon, 2012. december 11-én 59,6km-t haladtunk, 8,8km/h-s átlagsebességgel. Ez azt jelenti, hogy ezen a napon is, akárcsak előző nap, több mint 7 órát a bringákban tekerve töltöttünk. :)

Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :)

Türkmenabadban

Türkmenabadig sok érdekes nem történt velünk. Néhányszor igazoltattak minket a rendőrök, különben meg haladtunk a jó kis tempónkban. Azt a mai napig nem tudom, mitől gyorsultunk fel ezen a napon ennyire. A szembeszél még megvolt ekkor is, igaz, talán csillapodott valamelyest, bár ebben nem vagyok biztos, lehet hogy csak sietősebbre vettük a tempót, és ezért sikerült huzamosabb ideig 20 km/h felett maradni. A lényeg, hogy sikerült időben begurulnunk Türkmenabadba, ahol találtunk egy jó kis kiülős szomszázós helyet, ahol rendeltünk néhányat a húsos-hagymás-borsos pogácsából, amit sajnos már csak én faltam fel egyedül, mert Zitánál ekkora már diagnosztizáltuk a hasmenést, folyamatosan kellett járnia a WC-re, arra nem jöttünk rá mitől lett beteg, hiszen végig ugyanazt ettük és ittuk mind a ketten a sivatagban. Most már persze rutinosabbak voltunk, és Zita egyből szigorú diétába kezdett, na meg bevett pár gyógyszert és széntablettát is. Ezen a helyen hamar barátaink is támadtak, egy-két helyi fickó kínált minket sörrel (hiába, erre most nem volt idő), és persze nem maradhattak el a közös fényképek sem. Egy nagymama is befutott a két unokájával, szegény kislány nagyon morcos volt, sehogy nem tudtunk mosolyt csalni az arcára, valami iskola dolog miatt volt gondterhelt. Tőlük megtudtuk, hogy a határ 5-kor zár. Ez ellentétben volt az előző információnkkal, mi szerint 6-kor zár, de úgy voltunk ezzel, hogy inkább úgy tervezünk, hogy 5-kor zár és akkor biztosan nem fogunk koppanni. Mert ha kicsúszunk az 5 napból, az fejenként 200 dollár bírságot jelent, arról nem is beszélve, hogy ahogy elnézem itt a bürokráciát, képesek lennének a papírforma szerint eljárni, és visszaküldeni minket Ashgabatba, ahol szállhatnánk fel egy repülőre, önköltségen persze…

Szóval nem akartunk kockáztatni, inkább idő előtt elindultunk a határ felé, ami Türkmenabadtól még bő 35km-re volt. Előtte még bepillantottunk egy orosz ortodox templomba, majd átkelve a felüljárón célba vettük a határállomást. Ami légvonalban egyébként nagyon közel volt, de az út odáig nagyon kacskaringózott, ezért kellett a 35km-t megtennünk rajta a légvonalban amúgy alig 15km-re lévő határátkelőhöz. Menet még átkeltünk egy folyó felett is pontonhidakon, közvetlenül az utolsó katonai ellenőrző pont előtt. Itt egyébként kicsit fennakadtunk, mert az őrnek valami nem tetszett az útlevelünkben. Persze hamar kisült, hogy az nem tetszik neki, hogy ezen a napon jár le a vízumunk, de egy karlendítésre, és a varázsszóra – Üzbegisztán – megenyhült, és már intett is, hogy mehetünk.

A türkmén-üzbég határon

Az utolsó 20km-t Türmenisztánból már a hátunk közepére se kívántuk, az utolsó útszakasz egy csatorna mellett vitt, épp olyan sivatagon át,
mint amilyenben már megtettünk több száz kilométert az országban. Végül csak megérkeztünk fél öt előtt néhány perccel a határhoz. Helyiek hatalmas tömege állt rengeteg cuccal a kerítésnél, és a kapun csak egy-egy embert engedtek át minden percben. Sejtettük, hogy ez nekünk nem lesz jó, és mi nem állhatjuk végig ezt a sort, mert akkor itt ragadunk. Nem kellett semmit tennünk, nem került tolakodásra vagy magyarázkodásra a sor, mert amint az első őr meglátott minket, látta rajtunk, hogy nyugatról jött turisták vagyunk, és azonnal kinyitott nekünk egy másik kaput. Ismét hosszú huzavona kezdődött. A kijutás gyorsan ment, az üzbég határállomásig megtettünk kb. 1km-t a senkiföldjén, majd ismét kivételeztek velünk a kapuknál, és előre engedtek minket. Jött az orvosi vizsgálat, kikérdeztek minket, hogy nincs-e bajunk (Zita hasmenését elhallgattuk), megmérték a lázunk egy pisztoly alakú digitális hőmérővel, amit a homlokunkhoz tartottak, majd utunkra engedtek minket. Oltási papírokat itt sem kértek tőlünk. A türkménnel szinte egy az egyben egyező papírt kellett kitöltenünk, azzal a különbséggel, hogy ez az Üzbegisztánba való belépésről szólt, és nem angol volt, hanem üzbég. A falon lévő angol mintáról kellett leolvasnunk, melyik rublikának mi a tárgya. Ezután egy-két útlevélvizsgálat kezdődött, ahol ugyan megakadt a szemük a vízumunkon, de nem szóltak érte. Mind a kettőnk vízumán van egy javítás, igazából a mi hibánk, mi adtuk be rosszul kitöltve a vízumkérő lapokat Bécsben a nagykövetségen, de amikor láttuk a rossz dátumokat, ők minden további nélkül áthúzták az október 10-et, és átírták elsejére, plusz egy aláírás, plusz egy pecsét, és kész volt. Mi meg idáig aggódtunk, hogy ezt vajon el fogják-e majd fogadni, vagy sem? Hát most egy homlokráncolás után simán elfogadták, aminek persze nagyon örültünk. Ezek után vonulhattunk át egy másik épülethez, ahol kaptunk pár pecsétet a papírjainkra, és pakolhattuk le a bringákat. Mindezt egy mitugrász kisfőnöknek köszönhettük, mert ha ő nincs, ez elmaradhatott volna. Az összes határalkalmazott úgy hajtott minket át a határon, mintha látni sem akarnának, csak mondták, hogy „finish, finish”, és intettek, hogy menjünk már. És persze mi mentünk nagy boldogan, mert még a 12 dollárt sem kérték el tőlünk, de akkor ez a figura megállított minket, mert látta, hogy amíg mi bent szépen átfolytunk az összes vizsgálaton, az összes cuccunk kint maradt a bringákon. Szóval pakolhattunk, aztán még két útlevélvizsgálat, és felnyitották nekünk a sorompót, Welcome to Uzbegistan! :)
A határnál itt nem ment olyan nyilvánvalóan a fekete piaci pénzváltás, mint a türkméneknél, itt már odébb sétáltunk pár száz méterrel. A legnagyobb üzbég pénzdarab egy ezer szum-os bankó, ami kevesebb, mint fél dollárt, vagy 100 forintot sem ér. Ez azt eredményezte, hogy jó 10 percig ment a pénzszámlálás ott az autók mögött a porban, mire átvettük a hatalmas köteg pénzt, ami két másfél centi vastag stóc papírpénz volt. Pénztárcában nem fér el, ezért befőttes gumival összefogva nagy gurigákban hordtuk ezután. A helyieknél néha láttunk egész szatyor pénzeket, mert ha Üzbegisztánban magadnál akarsz tudni akár csak 100 ezer forintnyi kp-t, az biztos, hogy több kilót fog nyomni!
Mire el tudtunk indulni a határállomástól, már elmúlt este 6 óra és még éppen csak fennjárt a nap az égen, de sajnos már nem sokáig. Nekünk viszont alig volt már vizünk, és a következő települést, Olot-ot 23km-re jelölte a térkép, ezért gyorsan nekiláttunk a távnak, hogy minél kevesebbet kelljen majd sötétben megtennünk belőle. Jól tudtunk haladni, még jobban mint reggel, néha a 25km/h-t is elértük.

Cicamentés a sivatagban – Bolyhos, az új házi kedvencünk (egy éjszakára)

Nagyon fáradtak voltunk, de hamarosan jött egy kis lény, és elvonta róla a figyelmünket. Gondoskodott róla, hogy vele törődjünk és ne a saját fáradtságunkkal. Már elég sötét volt, amikor Zita egy vékony hangot hallott meg a sávokat elválasztó betonkorlát mellől. Egy kiscica nyávogott kétségbeesetten, és amint Zita megállt neki, rögtön odarohant hozzá, és a lábához dörgölődzött. Zita felkapta és az ölébe vette. Én eközben fordultam meg, mert csak később fékeztem le. „És most mit akarsz vele csinálni?” – kérdeztem Zitát, mire ő azonnal kivágta a megoldást: „Félkézzel kormányzok és elviszem az ölembe a faluig!”. Hát jó, ő tudja, gondoltam, és kíváncsian vártam, hogy fog ez menni, de hamar be kellett látnom, hogy igaza volt, szállítható így a szürkés tarka szőrgombóc. El nem tudtuk képzelni, hogy került oda, mert közel s távol se ember, se semmi nem volt. Szegény kis állat, ha mi nem jövünk, senki meg nem hallja, az autókból egy ilyen kis hang nem hallatszik, azok csak potenciális veszélyforrást jelentettek neki ott kint a sivatag közepén. Szóval azon sokat nem kellett agyalnunk, hogy a kis dögnek nincs jó helye ott, ahol találtuk, 8km-re a határtól és 15km-re az első településtől.
Zita ügyesen vitte a macskát, de a kis szőrcsomó hamar nyugtalan lett. Miután Zita betette a pulóveren belülre, gyorsan megnyugodott, és még játszani is kezdett Zita hüvelykujjával, illetve nyalogatta azt. Végül olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy azt még én is hallottam a másik bringáról. Mindeközben gyorsan suhantunk a sötét ég alatt, amit ekkora már ezer csillag ragyogott be. Azon beszélgettünk, hogy jó lenne egy jó kis helyet találni a kiscicának a faluban, ahol jó sora lesz majd, emberek és állatok között.
Rendőrök állítottak meg minket, de csak érdeklődésben, nem igazoltattak minket. Nem tudom, mit gondolhattak rólunk, két figura furcsa bringákon egyiküknek egy kiscica az ölében… :)
Olotba beérve az út baloldalán szimpatikus fényeket pillantottunk meg, egy épülő „parasztház” jellegű ház verandája alatt emberek álltak. Somurathoz és Tohtegul-hoz kerültünk, az asszony (Tohtegul) éppen kenyeret sütött kemencében, mialatt az ura, Somurat is előkerült valahonnan néhány barátjával. A sátor ötletére azonnal felajánlotta a kis ház másik helyiségét, ide bepakolhattuk a bringákat, és még mielőtt kirakhattuk volna a matracainkat és a hálózsákokat, ők hoztak nekünk rengeteg pokrócot és takarót. A kis cica is kapott enni, és nekünk is nagy terülj-terülj asztalkámat csaptak. Magok, nápolyi, tea és vodka került az asztalra, és mindezért olyan nagyon hálásak voltunk a letekert 137km után, hogy nagyon. Hogy megünnepeljük a leghosszabb napunkat és a cicamentést, na meg hogy fertőtlenítsük Zita gyomrát, 3 kis kupicából is lehajtottunk a vodkából, amit persze erősen kínáltak minden alkalommal.Háziaink jó és tiszta emberek voltak, ráadásul nagyon intelligensek is, egy óra kézzel-lábban való társalgás után magunkra hagytak, látták, hogy készen vagyunk erre a napra.
Meg kell hagyni, hosszú nap volt, sose tekertünk még ennyit ezen az úton. Napfelkeltekor indultunk és naplemente után érkeztünk meg. Amikor ezen az estén visszagondoltunk a hajnali indulásra, úgy éreztük, mintha az egy teljesen másik nap, legalább 2-3 nappal ezelőtt lett volna.

Minderre még rátett a vodka hatása, amitől egészen megmámorosodtunk. Igen vidámak lettünk a 137km után, örültünk, hogy túlvagyunk Türkmenisztánon és a Karakum sivatagon, bejutottunk Üzbegisztánba, ahol rögtön kimentettünk egy édes kis miákoló szürke szőrgombócot a nagy büdös semmi kellős közepéből. A cica éjjel is velünk maradt, elneveztük Bolyhosnak a füléből kis fürtben kiálló szőrszálak végett. Bolyhos először a bringák mögött gubbadt le a kis menedékébe, de hamar érezte, hogy így fázni fog, ezért gyorsan megtalálta magának az egyik sarokban a kőművesek levetett rongyait, oda fészkelte be magát, és amikor Zita kicsit betakargatta, rögtön nagy dorombolásba kezdett ismét. Aztán amikor Zita visszajött a mellékhelyiségből, azt vette észre, hogy a kis vakarék már ott fekszik a takarója sarkán. Ezután pedig engem talált meg a kis állat, de nem ám akárhogy, hihetetlen volt ez a kis szürke dög, úgy bújt, hogy már azt se tudta, hogyan szeressen minket. Nem nagyon hagyott aludni, de ezt nem bántuk túlságosan, mert nagyon aranyos volt ez a macsek. Kitalálta, hogy ő be tud bújni a takaróm alá is, és ezután azt játszotta, hogy ahányszor kitettem magam mellől, annyiszor visszamászott a bokámnál a takaróm alá, ahol aztán addig nem nyugodt meg, amíg be nem fészkelte magát a combjaim mellé. Valószínű igen jó hőmérőkéje lehet a kis állatnak, és a combomnál találta meg a legnagyobb meleget. Négyszer kitelepítettem magam mellől, de mindannyiszor visszamászott valahogy, közben persze agyon csiklandozott a bundájával. Végül én voltam a gyengébb, feladtam, és hagytam, hagy maradjon. Ekkor már tudtuk, hogy szobatiszta, mert ha ki kellett mennie, odament az ajtóhoz, és addig nyávogott a vékony kis hangján, ami ki nem eresztettük, ahol aztán jó cica módjára elkaparta magának a homokban.

Reggel amikor ébredtünk, a kettőnk feje között gubbasztott nagy békésen. Miután kiengedtük, még kétszer visszajött dörgölődzni, aztán elindult felfedezni magának a környéket, eltűnt a fák között, majd a közeli panelház udvarát vette szemügyre. Itt láttuk Bolyhost utoljára, amikor búcsúzkodtunk a vendéglátóinktól. Ekkor már ügyet sem vetett ránk, úgy sétált az udvaron, mintha mindig is az lett volna az otthona. Reméljük, hogy sikerült neki egy jó helyet találnunk, a helyiek adnak majd neki néha valami élelmet, és a pajtában a kis boci mellett talál magának megfelelő meleg helyet az éjszaka átdorombolására.
Első esténk Üzbegisztánban nagyon jól telt, ezt a kedves helyieknek köszönhettük, akik gondolkodás nélkül siettek önzetlenül a segítségünkre. Reméljük, hogy Bolyhos gazdára talál Bennük, sokáig velük lesz, és emlékezteti majd őket arra két Vengria-ból jött furcsa bringás párra, akikkel érkezett
.