Nászút a Föld körül » Kolumbia

Bringasávfestés Caliban és kanyontemplom látogatás Ipialesben

Arpi — Mon, 27 Apr 2015 06:00:55 +0000

Nemrég jól elhatároztuk, hogy gyorsan felhozzuk a blogot, hogy majd Zita írja az aktuális bejegyzéseket, én meg azt, amivel lemaradtunk. Hát, ebből eddig nem sok sikerült, mert azóta kb. minden este úgy estünk rá a matracainkra, hogy örültünk, hogy élünk. Szóval fáradtak, kimerültek, és új élményekkel csordultik töltöttek voltunk. De most végre van egy kis időnk megint, úgyhogy essünk neki! :)

A repülőjegy haza, és az európai útiterv

Ez nem túl kolumbiai, csak annyira, hogy Caliban, Kolumbiában főztük – Gulyásleves a vendéglátóinknak, Felipének és a szüleinek :) Első napunkon Caliban nem is történt nagyon más, csak a közértig sétáltunk le, örültünk hogy egy helyen vagyunk, és ma nem kell tovább menni. Egy hete folyamatosan úton voltunk, közel félezer kilométert toltunk le ezalatt, eleinte nem túl könnyű terepen. Ezek után jólesett egy kis pihenő. :)

Második napunkon úgy terveztük, hogy bemegyünk a városba körülnézni, de végül ebből se lett semmi, mert a Royal Air Maroc légitársaság ezen a napon 230 dollárral csökkentette a Buenos Aires – Marokkó – Párizs repülőjegyeinek árát néhány júliusi időpontra, amelyek nekünk pont jól jöttek. Év eleje óta néztem majd minden éten, vagy amikor megtehettem, akár minden nap a repülőjegyek árát, és ilyen olcsó, vagyis 450 dollár fejenként még egyszer sem volt az évnek erre a szakaszára (március 31-ig voltak 360 dolláros jegyek is, de utána már nem), ezért úgy döntöttünk, hogy itt az idő! Utánajártunk mindennek, felhívtam a légitársaság, megtudtam, hogy valóban 2x32kg feladott poggyász jár a jegyhez, igaz egyik csomag sem lehet 158cm nagyobb, már ami az éleinek az összegét illeti. Hát majd gömbölyűre csomagoljuk a bringákat, hogy ne legyenek éleik, úgy biztos nem lesz gond. :) Viccet félretéve, ez sok pluszmunkát igényel majd, mert úgy szét kell szedni a bringákat a repültetésükhöz, mint még soha, de cserébe kvázi ingyen visszük fel őket a gépre. A speciális, kerékpár-poggyász több száz dollár lett volna, de azt mondták, ha befér az adott súlykorlátba és méretbe, akkor akár biciklit is vihetünk a sima pottyászba. Ezek után utánanéztem mégegyszer az alternatíváknak, nem találtunk sehol semmi olcsóbbat, így hát érdekes érzések közepette megvettük a repülőjegyünket haza Európába.

Ezzel egyben megszabtuk az utunk végét is, hiszen ha már egyszer hazarepülünk Európába, ott nem fogunk különösebben nagyot csavarogni már, hanem viszonylag egyeneset hazatekerünk Magyarországra, Budapestre. Ez a “viszonylag” is lesz 2000km, először lemegyünk Taizébe, ahol Zita kívánságára eltöltünk majd két hetet – Ezt még indulás előtt meghagyta, hogy ő így szeretné, és én természetesen belementem. Ez a legkevesebb azok után, hogy rá lehetett venni egy ilyen útra. Mit rávenni! Hisz az ő ötlete is volt… :)

Szóval az útvonalunk Taizé után Genf lesz, majd Zermatt és a Matterhorn (csak megnézzük!), aztán néhány alpesi hágó megmászásával Lichtensteinen és Ausztrián át Sopronnál lépünk majd be Magyarországra, ahonnan az utolsó 3 nap alatt, ha minden igaz, szeptember 6-án, vasárnap fogunk megérkezni Budapestre. Ez a terv most. A magyar szakaszról majd készítek részletes útitervet, amit majd itt a honlapon publikálunk és természetesen mindenkit szeretettel várunk rá. Jelentkezés is lesz majd rá, hisz szállást(sátras és/vagy tömegszállásos, pl. tornaterem) és ételt is szeretnénk szervezni a bandának.

Ja, és ez a nyomorult légitársaság 173 Euróval többet vont le a számlámról, mint amennyibe a repülőjegy akkori árfolyamon került, így 250 ezer forint helyett 300 ezret fizettünk a jegyekért. Reklamáltam telefonon és e-mailben, 16 nap után válaszoltak, kértek banki igazolást a dologról, a bank ezt két nap alatt darabonként 1122 forintért kiállította angolul, ezt elküldtem nekik kb. egy hete, de azóta semmi válasz. Ez piszokság és pofátlanság, remélem banki költségestül és kamatostul megtérítik ezt nekünk, és még azelőtt, hogy hazaérnénk.

Cali és a macskák

Harmadnap már tényleg kimozdultunk… :) Nézzétek milyen seprűje van az itteni utcaseprőknek!

Bicikliút Cali belvárosa felé! Nem rossz!

Kifelejezetten nagyon kellemes!

Egész eddig a pontig. Vagyis ez még mindig hagyján lett volna, ha később csak úgy újrakezdődött volna az út, ahogy végetért, de nem. Pár száz méterrel később a zöld sáv is megszünt, és ott találtuk magunkat egy metrobusz sáv és egy két sávos forgalmas út között. Ha a metrobusz sávjában hajtunk, nem fér el tőlünk az expressz-busz, a másik oldalra meg kb. születni kelltt volna, akkora volt a forgalom. Végül megoldottuk, de egyáltalán nem volt vicces a szituáció, ráadásul ez többször is megismétlődött, így hamar elvesztettük a bizalmunkat ebben a kezdetben jól induló kerékpárútban, és hajtottunk a forgalomban, ahogy szoktuk. Ja, és amint látjátok, normál bringákon voltunk, Felipe kölcsönadott kettőt a városi paripái közül (összesen 8 bringája van), ezeken eleinte nagyon furcsa volt ülni, és odafelé majdnem meg is bántuk a dolgot, én konkrétan veszélyesebbnek éreztem a normál bringán ülni. Hazafelé már megszoktam.

Cali belvárosának egyik terén fából készült, de benzinmotorral hajtott cukornád préselő gép. Most akkor retro vagy sem? Nepálban fémből vannak ezek a gépek, de kézzel hajtják őket…

A jövő fiainak autója, bármit is akarjon ez jelenteni…

Ez a torony állítólag híres, de most nincs netem, se főszerkesztő felettem, így sajnos nem írom meg nektek, mi a neve, és miért híres, milyen stílusban épült, stb…

Itt Latin-Amerikában sokszor negatív marketinggel, vagyis félelemkeltéssel próbálnak eladni mindenféle szuperkenőcsöt és egyéb termékeket. Értsd kint az utcán egyszercsak megpillantasz egy csomó rémisztő betegséget ábrázoló képet, mellette az árult termékkel. Mégis hogy gondolták ezt? “Ha megveszed, nem lesznek ilyen bajaid?” :)

Ez már egy másik, szintén híres templom a folyó mellett

A már emlegetett metrobusz egyik állomása

No, és megérkeztünk az első macskához! :) Egyik kedves olvasónknak nem csak képeslapot, hanem hűtőmágneseket is gyűjtünk, ezért betértünk egy szuvenírboltba, ahol rengeteg macskás hűtőmágnest találtunk, amit először nem értettünk. Aztán kérdeztünk, és megértettük. A városban van egy macskaszobor, ami annyira híres lett, hogy ezt követték ezek a kisebb macska-műalkotások. És nézzétek, milyen vagány bringám van! :)

Íme az El Gato del Rio, vagyis a főmacska, a legelső, amiből ikon lett, jelkép, hőtőmágnes, képeslaptéma, stb… :) Amúgy tudtátok, hogy Törökországban, a Van-tó környékén, amin ha jól emlékszem, Bujna Zoli hazafelé áthajózott, és amit talán Enikő és Balázs is érinteni fog Irán felé menet, szóval ennél a tónál élnek a Van-macskák, amelyeknek a két szeme különböző színű, és amelyek bizonyos példányai annyira szeretik a vizet, hogy akár 10 méter mélyre is leúsznak egy finom halacskáért? :)

Egy másik macska. Ahogy anno mifelénk tehenekkel csinálták, itt ezeket a macskaformákat használták “vászonként”, vagyis különböző művészek különböző alkotásokat hozhattak ki ugyanabból az “üres macskaformából”. :)

A kilátás egy másik híres templomtól a városra

Ettől a templomtól

Ami így néz ki belülről

Egészségetekre Bander! Ezt Kata, Samu és a Te egészségedre ittam, ahogy kérted, egy Poker sört Kolumbiában! :) Más barátaim egészségére is illene innom, de az az igazság, hogy a szilveszteri kérdésetekre (“Mi van veled, iszol rendesen?”), a teljes válaszom az, hogy a sörfogyasztásom átlag 2 sör / országra csökkent. De majd otthon, ha lesz társaság hozzá, igyekszem ezt pótolni! ;)

Bringasáv festés kolumbiai módra

Este nem tekertünk egyenst haza, hanem egy téren találkoztunk sok másik bringással, ugyanis Caliban is vannak ezek a minden héten azonos napon megrendezett közös tekerések, amikor néhány száz bringás végigmegy együtt egy útvonalon a városban. Sajnos ezen a napon az eső eléggé elmosta ezt az eseményt, így végül Felipe-t megvárva úgy döntöttünk, hogy inkább egyenest hazatekerünk. Ehhez Zita ügyesen szerzett két kukászsákot a közeli boltból, amiket három helyen kilyukasztva esőkabátként használtunk, mert a rendes dzsekijeink ekkor nem voltak nálunk.

Amíg az eső elálltára vártunk hiába, szemben egy tábla különböző információkat mutatott. Érdekes módon Cali időjárása mellett mindig valamilyen olyan város jelent meg, ahol még az éppen aktuális helyi időjárásnál is sokkal cudarabb, általában legalább 15 fokkal hidegebb volt. Talán egy szándékos proganda része? Londonban lehet, hogy több a munkalehetőség és jobbak a bérek, de nézzétek, ott csak 5 fok van, hát ki akar ott élni, mikor itt örök tavasz van? (némi monszunnal fűszerezve, de ez most mellékes)

Jó, hogy nem siettünk el, mert így még láttunk néhány érdekes dolgot. Pl. ezt a hangszórós bringát.

Sárhányó PET-palackból, upcycling a la Colombia

Másnap Felipe testvérével, Camiloval, aki a Bogota bringás mozgalmak talán legnagyobb vezéralakja, és mellesleg a tesójához hasonlóan ő is nagy bringapolós. Az a kezében egy ütő. :)

Hoppá, mi készül itt? :)

Felipe és az általa toborzatt kis csapat minden héten egyik este kivonul egy helyszínre, és felfestenek néhány méter kerékpárutat, amit a bringás szervezetek a városvezetéssel korábban már megterveztek, de aztán itt le is állt a dolog – a kivitelezést végül a bringások önszervezően végzik, saját pénzből és adományokból, és ezt a városvezetés hagyja. Így 10 méter kerékpárút felfestésének költsége kimerül a festékköltségban, ami egy ekkora szakaszra kb. 2400 forint. Vagyis egy kilométer kerékpársáv felfestése 240 ezer forint. Otthon mennyi lehet? És főleg mi történne, ha ugyanezt megpróbálnánk odahaza? :) Bilincsben vinnének el a rendőrök a helyszínről… Itt semmi ilyesmitől nem kellett tartani, Felipeék bicikliből még kordont is alkottak, hogy az autók ne hajtsanak a friss festésre, és míg dolgoztunk, több rendőrautó is elhaladt mellettünk, akik ránk sem hederítettek.

Természetesen mi is beszálltunk a munkába, elvégre ki tudja, megadathat-e még az életben, hogy kerékpársávot fessünk? :) Mekkora buli már! :)

Kész az első bringa jel! :)

Felipeék profin nyomták, előre ki volt gondolva minden, kihúztak egy vagy 100 méteres kötelet, hogy egyenes legyen a szaggatot vonal, zebrára nem festettünk, és hasonlók…

Felipe beleegyezésével az egyik jel mellé felvéshettük a neveinket. :) Egy kis nyom magunkról meg a kis utunkról a nagyvilágban. :) Most nem tudom megnézni, pontosan hol van ez a felfestés, de ugyanezen kép mellé a Facebook oldalunkon megírtam.

Egy festékesvödörbe adományokat is gyűjtöttünk a festés alatt, amit szerintem Felipeék nem csináltak elég hatékonyan. Sokszor volt, hogy többen is üresjáratban voltak, ilyenkor a legcsinosabb hölgynek ki kellett volna állni ezzel a vödörrel, és gyűjteni az adományokat, hiszen az egész megmozdulásnak messze a legszűkebb keresztmetszete egyelőre a pénz. Hetente egy vödörnyi festékre van pénzük, ezt is javarészt egy étteremtől kapják, de ennyi csak 20-30 méternyi sáv felfestésére elég, így a meglévő 200km-nyi kerékpárút… Hát számoljátok ki, elég sokára fog elkészülni… Addigra kezthetnék is előlről, hiszen annyi idő alatt újraaszfaltozzák a város útjait. De nem féltem Felipeét, okos gyerek, amúgy logisztikus, és egy amerikai egyetemen is végzett, szakdolgozatként egy felfüggesztéses, hipi-szupi trike-ot épített, amit rettentően élvezett, és suli ide vagy oda, amúgy is elkészített volna magának. :) Biztos, hogy ezen a téren is fel fogja találni magát.

Irány Ipiales és Ecuador!

Felipe a búcsúzásunkkor. Hát igen, egy ilyen bringához kigombolt ing és csajozós napszemcsi is dukál! :)

Mivel a fent írt okok miatt már csak meghatározott – és elég kevés – időnk áll rendelkezésre Sao Pauloig, ezért nem tudunk (vagy talán, ha nagyon akarnánk, tudnánk, de nem akarunk, mert hülyeség) egészen a repülőig végig biciklizni, az borzasztó nagy rohanás lenne, amiben elveszne a lényeg. Ezért próbálunk okosan kiválasztani szakaszokat a teleportálásra, illetve a bringázásra, hogy jusson is, és maradjon is, hogy haladjunk, miközben lássunk is, és a veszélyes/unalmas/nehéz szakaszokat elkerüljük. Persze utóbbi, vagyis a “nehéz kategória sokszor egybeesik az izgalmassal és a széppel, ezért majd meglátjátok, hogy sokszor lesz, hogy épp a legvadabb szakaszok keresztezésére választjuk a biciklit a busz helyett. :) Calitól Ipialisig egy éjszakai buszjáratot választottunk, ahol a busz kézzel volt festve! (oké, a szélvédőn matrica van, de a teste frankón spray-vel volt festve!)

Másnap reggel, Ipiales, a határváros utcáin

Érdekes falfestmény

Collectivos – max 80km/h – így hívják errefelé a kisebb, helyi közlekedésre használt buszokat

A városszéli piacon – úgy tűnik, zöldhagyma szezon van! :)

Kutya a hagymásban

Papas = krumpli! Nem kell ide Duolingo, se Pimsleur audioleckék, elég járni a latin-amerikai országokat. :) Persze a papas az egyik első szó volt, amit hosszú hónapokkal ezelőtt megjegyeztünk

Ez milyen gyümölcs?

Sok idős nénit láttunk kalapban, ez valami helyi viselet lehet.

Zita azt mutatja, hogy a levesbevaló zöldségeket egységcsomagban is meg lehet venni.

Salchipapas = Salchicha + Papas, vagyis kolbász plusz krumpli :) Finom! :)

Zita kapott valami piros zselét habbal a tetején, ajándékba a jobb oldali hölgytől, csak mert érdeklődött, és látta rajta, hogy idegen. Szeretnék egyszer ilyen sztorikat hallani a leendő vendégeinktől is, mikor jönnek haza a vásárcsarnokos élményeikkel! :)

Kissrác poncsóban, csak úgy járkált magában

A helyi lángos

Nem vegáknak való vidék!

Mi végül ezt a sülthalat választottuk

Ezt a tányért kaptuk, már nem emlékszem pontosan mennyiért, de pár száz forint volt.

Ékszerárús “esernyője” :)

Hát itt árulják ezeket a giccsparádés képeket! :)

Talán ugyanaz az ismeretlen gyümölcs, csak most zöldben?

A Szent Biblia hangoskönyvben, közvetlenül mellette bolíviai csajos DVD… :)

Swarci best of, és pankrációs DVD. Számunkra egyelőre érthetetlen okokból, de azt vettük észre, hogy errefelé igen népszerű a pankráció (“Wrestling”), az összes (másolt-)DVD bolt előtti kijelzőkön ezek a műbunyók mennek, amiket látva egy másik rejtély fogalmazódott meg bennem: hogy a viharba képesek ezek a showk egész nagy csarnokokat, stadionokat megtölteni emberekkel, amikor ezer méterről látni rajta, hogy egy primitív bunyós színház az egész??!!?

Falovak – Láttunk is kisgyerekeket játszani ilyennel.

Hagyományait örző asszony, érdekes fejfedővel. Kérdésünkre megengedte, hogy lefényképezzük! :)

No, igazából ez az, amiért nem indultunk el egyből Ecuador felé! :) A Santurio Nuestra Senora de Las Rajas templom egy kanyon oldalába épült, amelyben az előtte lévő térrel együtt már egyben egy hidat is képez. Nem tudom teljesen felidézni a legendát, de valami olyasmi, hogy egyszer egy kislány hangokat hallott a völgyben, ezért szent helynek nyilvánították, majd egyre nagyobb templomokat építettek ide, egyre nagyobb zarándokhely lett, és végül íme, a legújabb verzió. Mintha felvonó póznáit is láttuk volna épülni a környéken…

Ugyanez távolból, a környezettel

Gyógyulások, vagy imameghallgatások esetén az emberek emléktáblákat helyeznek el a templomba vezető lépcső mentén

A gyógyultak mementóképpen itthagyták a levetett, már nem szükséges mankóikat, egyféle köszönet- és bizonyságtételképpen

A kápolna a templom alsó szintjén

Tudom, nagyon hülye vagyok, de engem ez a sötét tégla a világos fugával a Wolfeinstein 3D-re emlékeztetett… :)

Freskó a lépcsőházban

Kilátás a kanyon oldalára a templom teraszáról. Még egy vízesés is helyet kapott! :)

Belülről

Másik szögből

Az oltárnál kilátszott a csupasz szikla, amire a templomot építették

Egy buszsofőr köszönete a sziklafalon

Érdemes volt a büfésor feletti lépcsőket is megmászni, ahonnan ilyen kilátás nyílt a templomra

Itt ebédeltünk is egyben, egy napi menüt kértünk kettőnkre

Szemből

Kifelé menet a szuvenír- kegytárgy- és büfésoron láttunk Cuy-t, vagyis sült tengerimalacot. Errefelé ez teljesen normális étek, azt nem tudom, hogy háziállatnak tartják-e, de valószínűleg nem, vagyis csak úgy, mint mi a csirkét.

Itt sül az állat. Hát nem tudom, Zita szerint illene megkóstolnunk, ha már itt vagyunk… Ha így is lesz, biztos nem egy ilyen helyen, ahol 10 dollárba is belekerül, hanem valahol vidéken, ahol állítólag 1 dollárért is odaadnak egy egész sült tengerimalacot.

A tengerimalacot nem, de a helyi lángost sajttal megkóstoltuk. Inkább volt fánk íze, édes volt.

Jó pénzért a parkoló mellett lámagolni is lehet… :)

A helyi taxitársaság festett logója

No, hát mára ennyi, legközelebb már Ecuadori élményekkel jelentkezünk, miközben Zita velem párhuzamosan írja a friss élményeket, és ő már lassan Peruban tart… :) Reméljük, ez a három idősík valamikor még az út alatt találkozni is fog egymással. :)

Kávé cukorral és sok porral – avagy tovább délnek Cali felé

Arpi — Mon, 20 Apr 2015 06:00:51 +0000

Ezúttal kivételesen Árpi a billenytűknél. Zita nemrég írt két szép bejegyzést a közelmúltról, de azt még nem tesszük közzé most, hanem majd csak akkor ha ideér a blog. Nem akarjuk, hogy bármelyikőtök is elvesszen a kis utazásunk követése alatt a tér-idő konténuumban… :) Szóval kezdjük, ahol Zita abbahagyta!

ReggelinkAlejandriában :) – Kellett is a táp dögivel

Itt reggeliztünk – Terasz bambuszból és hullámpalából

Alejandriába egy apró poros földúton tértünk be, amely mellett sok egyszerű, kis házat találtunk – Ezeknek még a falai is fiatal, kihajtogatott bambuszágakból vannak

Itt talán jobban látszik. Figyeljétek a virágtartót az ajtó és az ablak között! Az is bambusz! :)

A falu központjában bezzeg már minden tiszta beton volt, ez már nem rohad el, nem kell újra rakni 7 évente. Igaz, hogy bányászni kell, gyártani és szállítani, ami összességében sokkal több meló, energia és pénz, de nem baj.

A folyóhoz leérve egy vasútvonalat kereszteztünk

Húú, biztos, hogy erre kell menni? Hááát, a GPS ezt mondja…

No, ez azért elég para volt, mert egy kb. 40cm-es sávunk volt a bringázásra a hídon, miközben a korlát csak néhány acélsodrony volt. Persze nem volt semmi gond, a híd stabil volt, ezen teherautók is átmennek (legalábbis később jött egy szembe a híd túloldalán).

Itt Zita még tekeri a bringát, de később már csak tolni tudtuk, csúszós, saras, köves volt az út, nem volt túl finom így fölfelé haladni.

De mikro felértünk, ez a kilátás fogadott minket, és az időközben rákezdett eső is abbahagyta. :) Ezért már megérte az a 15-20 perc szenvedés. :)

Kilátás balra

…és szembe. Az a vékony vonal a folyó túloldalán a vasútvonal, amit a híd előtt kereszteztünk.

Ez a madárka kíváncsian figyelt minket az útszéli kerítésen ülve, és hagyta magát lefotózni. Bezzeg egy perccel utána egy kőkorláton ülő mókus egyből elmenekült a kamerám elől, amint meglátott minket.

Ez hatalmas volt, a Hondát Cannondale-re cserélte! :) Kíváncsi lettem volna, hogy vajon haverok, vagy csak úgy két vadidegen leállíotta egymást az úton, és a bringás megengedte, hogy a motoros kipróbálja a járgányát. :) Mivel egy nagy lejtőn történt ez, és csak rajtuk túlhaladva, hátrafelé fotóztam le őket (tudjátok az ősmagyarok is hátrafelé nyilaztak a lóról! :D), ezért nem mentünk vissza ezt megkérdezni.

Ja, közben már visszaértünk az aszfaltozott útra, a földutas kitérővel kb. 30km-t és vagy 1000m szintet spóroltunk, bőven megérte, gyorsabb, könnyebb és valószínű szebb is volt. Itt meg egy földcsuszamlás leszakította a fél utat. Valószínű már jóideje, mert a perem mellé hordott földkupacból növények nőttek ki. :)

Kávé! Hatalmas kávéültetvények mellett tekertünk fel egy kb. 5-600 méteres emelkedőn. Mármint vertikálisan, fölfelé volt ennyi. :)

Így! :D

A Jet csokival semmi sem lehetetlen. Ráadásul még érdekes matricákat is elrejtettek a csomagolásukban, állatokról, növényekről és mindenféle természeti értékről.

Ez itt kérem a helyi volánbusz! :) Hátul kétoldalt egy-egy platón vagy nyolcan is elférnek, noha ez kívülről nem látszik.

A sok kávé…

Zita kíváncsi volt, és szétbontott egy szemet

Már majdnem felértünk az emelkedő tetejére, mikor Zita észrevette ezeket a rózsaszín banánokat. :) (és meg kellett állnunk, uuuuarrrgh! :) Fölfelé nem szeretek megállni, szeretek minél előb felérni és fent a hágóban/hegycsúcson élvezni, hogy megcsináltuk. Persze tudom, ezzel sok minden mellett elmehetek, de hát ezért jó, hogy velem van a feleségem! :)

A hágóban volt egy kis bolt-büfé-szerűség, ahol ez a macska, akit én csak kunyerátornak hívtam, fel-alá járkált köztünk a falatokat várva.

Zitától végül kapott ételt, és még joghurtot is, aztán meg simogatást. Szerintem sose volt ilyen jó dolga. :)

Lefelé felöltöztünk, én betörősálban, Zita a “betörősapkájában” :)

A gerinc nyugati oldalán ebbe a széles, lapos völgybe zúztuk le

Lent a völgyben ilyen “creppy” fák alatt suhantunk. A terep itt már tükörsima volt, és gyors, egyenletes tempóban tettük meg a maradék 20km-t.

La Virginiában, amíg Zita egy hotelben kérdezősködött az árak után, addig odajött hozzám egy fekvőkerékpáros helyi kolléga :)

Érdekes építés… :) Nekem hiányoznak róla a csomagok, így olyan üres, csak egy csontváz… :) De hát én már csak ilyen hülye vagyok. A mi Nazca Gaucho 2×26-os bringáinkba eddig összesen kb. 37 ezer kilométer lehet az előző túrákat is beleszámolva, és hát ebből kb. 36500km biztos, hogy csomagokkal volt. :) De talán több is…

A kolléga más furcsa bringákat is hajt, a jobb oldali képen ő látható

Este kimentünk egy “kínai” étteremben, ami amolyan latin-amerikai kínai volt, ugyanúgy csirkét ettünk babbal és rizzsel, csak itt a rizs közé néhány főtt szójacsíra volt keverve… :) Hiába, valamivel meg kell, hogy különböztessék magukat a többiektől. De egyébként ezért nem haragszunk, mert árban ugyanannyi volt, mint a normál, helyi étel. Ja, és a személyzet, mikor épp nem kellett senkit kiszolgálniuk, az egyik hátsó asztalnál társasjátékott. :) Kapitalizmus latin-amerikai módra! :D Tesszük a dolgunk, de közben minden perc játék. :)

A Perro kutyát jelent, a Caliente pedig meleget, forrót. Tehát Forró Kutya, vagyis Hot Dog! :D Főt tojással!?! :)

Itt már másnap reggel vagyunk, épp reggeliztünk, mikor az utcán megjelent a kalap-maffia egyik tagja. Már ide is átszivárogtak Cartagénából, elképesztő! Azért se veszek kalapot, van sisakom! :)

La Virginiától egy hosszú, széles, lapos, észak-dél irányú völgy nyugati oldalában folytattuk tovább Cali városa felé. A völgy keleti oldalában ment a főút, itt a nyugati szélén pedig egy kisebb, alsóbbrendű út, ami itt északon, ahol kevés volt a település, elsősorban mezőgazdasági célokat szolgált ki. No meg minket. A háttérből egy négy kocsis cukornádat szállító kamion közelít, én meg ha jól emlékszem, épp hátsó fékpofát cserélek Zita biciklijén.

Valami ég a csatorna túloldalán – Később láttuk, hogy a már levágott nád maradékát égették el

Hazafelé a munkából. Ki a hóna alatt, ki a lába között, vagy mellett viszi az ásót. :)

Ez a tábla azt akarja mondani, hogy hamarosan elfogy alólunk az aszfalt és felváltja a murva

Még La Virginiában, mikor kérdezgettem, hogy mennyire aszfaltozott ez az út, azt a választ kaptam, hogy csak néhány kilométernyit nincs aszfalt, viszont “mucho polvo”, vagyis nagyon poros az út… Hát, ekkor megértettük, mire gondoltak. Ezt mind az arcunkba kaptuk, elég vacak volt.

500 méter múlva cukornádvonatok kanyarodhatnak ki elénk, vigyázzunk! :)

Ajj, már megint… Zitát 1 másodperc múlva teljesen ellepte a porfelhő. Nekem meg még kb. 3 másodpercem maradt elrakni a kamerát és ráhajtani a táska zsebét, hogy ne kapjon port.

Ők meg közben csak néztek minket…

Itt már La Unidad határában, ahol végül az éjszakát is töltöttük

Este vacsora után betértünk egy kis boltba, ahol Jet csoki után kérdeztünk, és volt nekik egy egész dobozzal. Sőt, még albumuk is volt, amit teljesen ingyen megkaphattunk! :) Emlékeztek még a WWF albumra a gyerekkorunkból? (kérdés a 30 év körüli olvasóinknak), no ez hasonló, de ezerszer profibb, színesebb és érdekesebb! No és spanyol, így minket minden matrica kétszeresen tanít új dolgokra. :)

Az albumban összesen 300 matricának van hely, és a különböző állat- és növényfajokról van egy néhány mondatos, érdekességekre koncentráló leírás, valamint egy kis ábra mutatja, hogy mekkora az élőlény, illetve hogy milyen szinten veszélyeztetett

…és vannak benne földrajzi témák is.

Zita ragasztgat. :) Nagyon élvezzük… Egy csomag csoki 200g és 12 darab kb. három kocka csokinak megfelelő csokiszelet van benne, no és ugyanennyi matrica. Ez került 3000 pénzbe, vagyis kb. 300 forintba. Nekünk nagyon megéri, mert nem csak gyors és finom energiapótlást ad a bringázás közben, hanem ilyen sok apró örömöt is. :) Tudjátok, amit gyerek korban nem lehetett teljes egészében kiélni, mert apu-anyu nem szülte se nem izzadta a pénzt és/vagy nem akarta elkényeztetni a kicsi fiát/lányát, azt most mi felnőttként, de jó értelemben még mindig kicsit gyerekként most megengedjük magunknak. :)

Most képzeljétek el, hogy kibontotok egy szelet csokoládét, és megtaláljátok benne a Mount Everestet! :) Micsoda élmény volt… Vagy amikor valami olyan helyet, vagy állatot találtunk a csokipapírban, amit ezen az úton láttunk életünkben először (mondjuk ilyen rengeteg van, az ezelőtti életünkhöz mérten is…), az nagyon nagy volt! :) Egyébként a képen pont az eddig felfedezett egyetlen hibás matricát tartom, ugyanis ha megnézitek, a fekete-fehér keretbe csak a hegycsúcsot kéne beleragasztani, és a matricán pedig az egész oldalnyi hegy van. Később, egy másik csokiban megtaláltuk a helyes, kijavított matricát is, amit ennek a tetejére ragasztottunk. :)

Reggel a vendéglátóink megmutatták a papagájukat, aki tudott emberien nevetni, és néhány egyszerű mondatott is kiejtett, ha heccelték, ilyen például a Quiro Cacao! Vagyis a “Kérek kakaót!” :)

Itt már a reggelinél. Ennél a lekicsinyitett képnél már nem látszik, de fent a Wifi jel mellett a falon ott egy másik ikon, hogy állatot behozni tilos. :) Persze a személyzet rá sem hederített az ebre. :)

No, és akkor ehhez vegyük hozzá, hogy este a közvilágítás is tud ilyen hézagos lenni… Egy ilyenbe belelépni nagyon nem lehet jó.

Ezen a napon tovább folytattuk a völgy nyugati oldalában, ahol az út néha felkapaszkodott egy-egy kisebb, 50-100 méter magas kis hágócskába – gondolom könnyebb volt itt vezetni, mint lent a mocsárban vagy “drága termőföldeken” át. Ja, és a képen épp annak örülünk, hogy felértünk az egyik ilyen rövid emelkedőt

Lent meg a síkon a fák között suhanunk :)

Zita ötletére letértünk egy kis meg nem mondom milyen nevű faluba, ahol volt egy kis zarándokhely, vagyis templom, ahol “meggyógyulnak a betegek”, és hasonló csodák történtek és történnek

Kérdeztem a templom előtti szuvenírárust, hogy a fáradtság ellen is jó, de ezen csak nevetett :)

Inkább kegytárgy árús, ha szakszerű akarok lenni. Ezt Zita jobban tudná, de már alszik, és ezért most nem fogom felkelteni. A lányok meg csak odajöttek kérdezősködni… Az árusunktól pedig még egy kis szentképet is kaptunk és néhány szem pékárút. :)

Kifelé a faluból ez a Chevrolette Chiva jött szembe :)

Aztán a főúton egy másik – Úgy látszik vegyesen teherszállításra is előszeretettel használják.

Ebédünk. Ketten ettünk egy menüt, levest és főételt, elég is volt.

Viszik a túlméretes holmit. Közben a biztonságért felelős emberke meg csak úgy ül a száguldó jármű oldalán. :) Európában ilyenért agyonbüntetnék…

A délután napot is kaptunk, no meg jó száguldós, egyenes, lapos szakaszokat! :)

Egy traktor emlékmű az út szélén :)

Ahogy Zita írná: “Árpi fái…” :D

No, hát megérkeztünk Bugába! :) Nem terveztünk ebbe a városba jönni, mert Buga a völgy keleti oldalán van, így 7km kerülőnkbe került, de a csodatemplom mellett reggel azt mondták, hogy “muy bonito”, meg hogy turistico és végül hagytuk magunkat rábeszélni a kitérőre, végül is mit veszthetünk? 14km-t síkon, mi az, 40 perc tekerés ezen a szép, könnyű tájon? :) Így hát itt kötöttünk ki éjszakára. A templomhoz pont naplementekor érkeztünk meg, és szerencsénkre rögtön be is mentünk, amit azért tettünk jól, mert másnap reggel hatalmas tömeg volt.

Akkora a templom, hogy már LCD kijelzők is kellenek, hogy megfelelő hatékonysággal működjön a mise :)

Oldalt hátra lehet menni ehhez a kereszthez, ami valószínűleg az egész helynek a lelke, ez lehet a gyógyító, csodatevő dolog.

Természetesen a templom mellett rengeteg kegytárgybolt sorakozott – Buga valamiféle kolumbiai Guadalupe lehet, csak talán kisebben

Szállodaszobánk ajtaját nem lehetett lelakatolni, ezért ki kellett feszíteni a lakatot befogadó kampót, majd kaptunk egy másik, kisebb lakatot, ami már ráfért, és így el tudtuk hagyni a szobát, hogy elmenjünk vacsorázni

Pihenő… Több mint 100km-t toltunk ezen a napon

Zita nagyon rákattant erre a kapcsolóra :)

Reggel a szállónk folyosóján találtam ezt a képet. Giccs a köbön: pandák, huskey, pillangók, páva, hattyúk, álomszép ház, a háttérben meg a Hallstadti-tó Ausztriából, aminek kb. 8000km körzetében nem élnek pandák a természetben… :D Arányok, logika, kompozíció, minden mindegy, nem számít, csak még ezt a papagájt is tegyük oda a közepére, mert úgy még jobb lesz! :) …és az emberek ezt megveszik!?!? :o Amúgy láttunk már olyan falinaptárat is, amin Lotus, meg Lamborghini meg ilyen szuper sportatók voltak, de közben egy festékcéget reklámozó naptár volt…

Ez a fickó a kisfiával a reggelinél mellénk ült, kiválóan beszélt angolul, mert élt az USA-ban is, elmesélte, hogy nemrég rákja volt, visszament Amerikába, hogy megműtsék, de a felesége nem akart vele menni, mert “a bolt, az üzletet vinni kell”, nem támogatta a betegség alatt, amiből végül aztán így is felgyógyult, és aztán, mikor látta, hogy a másik fél miatt reménytelen a házassága, noha ő szereti a gyermeke anyját, egyik reggel imádkozás után odament a feleségéhez, és kijelentette, hogy válni szeretne. Azóta új életet kezdett, most készül földet venni és állatokat tartani egy kis farmon. – Szóval ilyen emberi történetet is kaptunk a péksüti mellé reggelire. :)

A maffiafőnök éppen USB-s retro táskarádiót vásárol egy utcai árustól :)

Bambusz Chiva, természetesen a turisták számára…

Útban visszafelé a csendes, forgalommentes nyugati oldalára a völgynek

Árpi fái második

Emlékmű egy körforgalom közepén Caliban. Ez híres lehet, mert később egy képeslapon is láttuk.

Chiva tetőponyvával – így végülis ez már egy emeletes busz, hiszen nem ritkán a tetején is utaznak, ha nem emberek, de csomagok biztos

Bicikliút!!?!? Olyan rég nem láttunk ilyesmit, hogy szinte már el is felejtettük, hogy ilyen létezik… :)

No, itt a bizonyíték, hogy keményebb vagyok, mint a beton! :) Nekidöntöttem a bringámat egy betonoszlopnak, erre az kidőlt! :D

Felipe, a Warmshowers-ös vendéglátónk épp nem volt otthon, mikor megérkeztünk az otthonához, de a szomszédai így is nagyon jól elszórakoztattak minket.

Nem csak kólát és melegszendvicset kaptunk tőlük, hanem még fel is hívták Felipe-t, és míg vártunk rá, neonzöld úr megmutatott egy elképesztő videót, amin egy ember egy gázpalackkal a fején egyensúlyozva biciklizik, majd trackstanddel, vagyis áll a pirosnál és tovább egyensúlyozik a biciklin, miközben azzal már nem is halad.

No, hát ennyi. :) Remélem élveztétek. Komolyan tetszik még nektek ez a blog? Néha úgy érzem, ez már nem is útinapló, csak összehordok egy csomó marhaságot a fotóink mellé. No, de ha így is van, nem akkora tragédia, hisz ezt még én is élvezem. Aki meg nem élvezi, az nem olvassa, így van ugye? :) Bicikliztünk 61, 59, 102 és 86 kilométereket, történt 2015. március 19-22. Megírva április 19-én.

ui: most így, késői órában, Tom Petty-t hallgatva befutott egy agymenés a hajam alá. Írjátok meg, mi a véleményetek róla, aztán ha szerintetek is jó ötlet, akkor rögtön lelkes önkénteseket is keresek rá, mert hogy nekünk nem lesz rá időnk mostanában megcsinálni, az egész biztos. :) Egy ehhez nagyon hasonló útvonalat kéne rárajzolni egy Google MapsEngine-es térképre, de nem lennének rajta piros pontok, hanem minden bejegyzéshez tartozna egy vonalszakasz, így a bal oldali menüben, mondjuk országokra bontva ott lennének a bejegyzések címei, amelyekre ráklikkelve a térképen kiemelődne az a szakasz, amiről az a bejegyzés szól (ahogy a linkelt térképen most egy ország szakasza). Plusz felugrana egy fehér ablakban a bejegyzés linkje, és egy az általatok kiválasztott, arra a szakaszra vagy történetre vagy címre legjellemzőbb kép. Ez talán bonyolultnak hangzik, de nem az, és a végeredmény szerintem baromi jól nézne ki, egyfajta térképes tartalomjegyzék lenne. Megcsinálni nem bonyolult, bárkit 2 perc alatt megtanítok rá e-mailben, a Google térképhez pedig több felhasználót is hozzá tudok adni szerkesztőnek, csak gmail fiók kell hozzá. Egy bejegyzést felvinni kb. 2-3 perc lenne, csakhogy 400+ bejegyzés van, ezért nem gondoltam, hogy egy ember csinálja, de ha mondjuk egy-egy ember elvállalna egy-egy országot, akkor hamar meglennénk. :) Az útvonalat lehet másolni (talán csak kézzel, végigklikkelgetve, de ha tudtok erre hatékonyabb módszert, ki vele. Pl. lemásolni és felszeletelni a linkelt térképről az útvonalat? Ha tud ilyet a rendszer…) az előbb linkelt térképről, a bejegyzések pedig a tartalomjegyzékünkben szépen sorba vannak rakva. Najó, mivel bele is kell olvasni, hogy miről, honnan-meddig szól a bejegyzés, lehet, hogy 5 percbe is beletelik bejegyzésenként. :) Szóval, szerintetek? Jó ötlet? Van kedvetek ebben segíteni? Ha igen, írjatok e-mailt a 360fokbringa QPAC gmail.com-ra “Térképes Tartalomjegyzékben szívesen segítek” címmel. Akik először írnak, azok választhatnak maguknak országot is! :) Előre is köszi! :)

Hegymenet sosem volt még ilyen jó, plusz 34 ezer és chiva busz

Zita — Sat, 18 Apr 2015 06:00:31 +0000

Medellint elhagyni nem volt könnyű – részben a hihetetlen vendégszeretet, másfelől az előttünk tornyosuló hágó gondolatától nyomasztva sem. Nagy szerencsénkre felhős idő volt, úgy tűnt, nem kapunk sok napot. Nekivágtunk hát és éreztük, mennyire más érzés ugyanazt az útvonalat lefelé gurulva, majd fölfelé tekerve is megtenni. (Mikor Medellinbe érkeztünk, a városon túl tettek ki minket, és pont ezen az útvonalon kellett legurulni visszafelé.) Nem telt rosszul, sőt meg voltunk elégedve magunkkal.

Teherbiciklivel vinni vissza a visszaváltható üvegeket a menő. :)

A csillag úgy hisszük, még karácsoni dekoráció lehet.

Hihetetlen-zöldben pompáztak a mezők mellettünk.

Megérkeztünk a hágóba és mivel piszok hideg volt és az eső is rákezdett, a helyi étterem (nyitott) konyháján melegedtünk és száradtunk.

Elképesztően büszkék voltunk magunkra. 1850mről indultunk és 2400m-en volt a hágó, mindezt alig egy óra alatt tettük meg! Nem tudtunk hova lenni az örömtől, hogy milyen ügyesen és gyorsan feljöttünk! Levontuk a következtetést, hogy majd a svájci alpok sem lesz rosszabb, illetve, hogy nem azért mentünk eddig olyan nehezen fölfelé, mert nem tudunk, hanem mert megpukkadtunk a melegben. Most tökéletes kerékpározó idő volt: ha megállsz, fázol, ha tekersz, pont jó meleget érzel.

Forró kakaó sajttal volt a jutalom, bizony jól esett felmelegedni a hidegben, hiszen így, hogy megálltunk és izzadtak is voltunk, hamar megéreztük a hideget.

Mivel pont naplementére értünk fel, szállás után is kellett nézni. A következő faluba, Versalle-ba kaptunk ajánlást a hágóban üzemelő étterem tulajdonosától, innen már csak gurulni kellett, hamar odaértünk (lefelé a sz@r is gurul, mint tudjuk). A hoteltulaj büszkén mutatta meg a szobáit, egy kétágyast, illetve egy egyágyast. Ez utóbbi volt olcsóbb, nekünk elég is volt, bár utólag felszisszentünk reggel, mert akkor láttuk meg a kilátást, ami a kétágyas szoba sajátja volt. Persze csak egy kilátásért nem fizetünk többet, de azért az ámulat megvolt.

Bezsúfolódva a kis szobába, a biciklik is mindig velünk alszanak. A sok takaró az ablakon még egy vastag hungarocell lemezt is rejtett – a zaj kiszűrése végett, ugyanis pont az ablak előtt megy el az út, rajta a dübörgő kamionokkal.

A szuper zuhany, ami szikrázott, amikor kinyitottam a csapot. A kábelek belógtak a vízsugárba… Így engedélyt kértünk (és kaptunk) a másik szobában való zuhanyzásra. Jó dolog a zuhany, főleg ha meleg, de nem szívesen kapnék áramcsapást ezért a luxusért.

A vacsorázó és reggelizőhelyünk. Látszik, hogy ezer éve ugyanott van az az asztal a székekkel. :)

Ebben a rengeteg edényben és lábosban főztek, nagyüzemben megy!

A városka egy gerincre épült – balra is szakadék, jobbra is szakadék.

Kilátás az útról

Kiárusítás

Egy chiva busz.

Útközben

Megpróbáltam megtudakolni, hogy mire használják a felvágott abroncsdarabokat, de sajnos a válasz olyan sok idegen szót tartalmazott, hogy nem sokat értettem meg belőle. Annyit igen, hogy egymásra halmozzák és homokkal-kővel megtöltik, így építenek szegélyt az útnak pl. Csak azt nem értem, ehhez minek kell felvágni a kerekeket? Egyben egy kerék nem lenne nagyobb? Mármint így felhasználnak 8-10 darabot, egy egész kerék helyett. De ők tudják, biztos másra kell a kerék közepe.

Útban Santa Barbara felé

Az ominózus baleset fényképen is megörökítve

Hát meredek az út, na. Csórikám meg nem hajtotta fel a hátsó falát a platós autójának, így nem csoda, hogy lecsúszott szinte minden.

Santa Barbarában megálltunk pihenni, Árpi elment mobiltelefon SIM kártya ügyeket intézni (a csomagaktiválás megint nem sikerült, hiába kaptunk konfirmáló smst, hogy előfizettünk egy csomagra, az valahogy mégsem aktiválódott, stb.), én meg vártam rá és ettem a Jet csokikat, majd ebédelni is beültünk egy helyre. A helyiek nagyon kedvesek voltak és sokan körénk gyűltek, egy férfi, aki mágus-varázslóként keresi a kenyerét, még egy üdítőre is meghívott, de nem akartam otthagyni a bicikliket, szóval le kellett mondjam ezt a randit.

A kedves és kíváncsi helyiek

Nagy a meleg, fedni kell a motorbicikliket is, egyrészt a forróság miatt (ne égjen meg a feneke), másrészt mert feltöri a hőség a szivacsot és a könyebb műanyagokat (pl. az autók műszerfalát is).

Az iskolás fiúknak nagyon tetszett a bicikli, nekem meg sikerélmény volt, hogy el tudtam velük beszélgetni.

Fut jópár veterán autó is.

Útközben ünnepeltük meg a 34.000 kilométert is. Ezt most nem csak egy fényképpel, hanem egy jó kis timelapse videóval tettük emlékezetessé. A hangot ne keressétek, nincs neki, inkább kapcsoljátok be a rádiót, vagy tegyetek be valami jó kis számot, miközben nézitek.

:)))

Szép ház az út szélén

Ahol ünnepeltünk, ilyen bogyókat árultak.

Feltörve a piros héjat, a belsejét eszik meg. Mandula ízű volt. A neve “coroso”, hosszas keresgélés után úgy tűnik, ez nem más, mint a bétel vagy areca mag, az, amit Ázsiában is oly előszeretettel rágnak, és amitől piros lesz a szájuk.

La Pintada városa

La Pintada városába érkezve gondoltuk kihasználjuk a város nyújtotta előnyöket (netcafé, ATM), és kerestünk egy bankot. Már épp zárva voltak, bár a dolgozók még bent intézték a papírügyeket, de az ATM itt is kívül volt elhelyezve. Bementünk a kis üvegkalitkába, kártya be, pinkód be, összeg be. Trrrrrrr-pénz ki. Hoppá. 200.000 pesoval kevesebb (~80 dollár). És persze blokkot sem adott. Szaladtunk a főbejárathoz, hívjanak szerelőt, adjanak pecsétes nyilatkozatot, csináljanak valamit, hogy lehet ez, hogy 500e-t ütünk be és csak 300e-t kapunk? Vesződés és kérdezősködés után a netcaféba irányítottak minket, hogy nézzük meg a netbankban, mennyit vontak le, lehet, hogy minden rendben, mert hogy az ATM maximum csak 400e pesot ad ki (akkor miért adott csak 300-at és miért nem írt hibaüzenetet az 500-ra). Netcafé: Árpi kizárja magát a netbankból, mert a token száma nem szinkronizál, elcsúszott valami a rendszeben. Skypeon hívja a bankot, vagy 15 percig nem veszi fel senki, majd alig hallja amit mondanak, mert gyenge a fülhallgató és nagy a zaj. Közben meg izgul, mert ha a skype megszakad azonsítás közben, akkor a protokoll szerint csak személyesen (meghatalmazott útján nem!) lehet újraaktiválni a netbankot meg úgy az egészet. Na hát ilyen idegőrlő óráink is vannak. :) Annyira kikészültünk ettől, hogy úgy döntöttünk, itt maradunk éjszakára.

Bánat-burger. Amúgy gyönyörű nem? Szerintem ezt beadom stock-fotónak.

Szálláskeresés után kicsit sétáltunk. Itt ilyen édességeket árulnak az útszéli árusok az itt átutazó turistáknak

Ez meg a vacsora. A sárga szósz ott balra az “salsa de pina” vagyis ananász szósz. Még a hamburgerbe is tesznek ilyen édes szószt, borzasztó… A szomszéd asztalnál (este 9-kor) még a háziját írta az utcai étkezdés gyereke.

Nagy eső jött az éjjel és jól lehűtött mindent. Reménykedtünk, hogy kiesi magát és reggel nem kell esőben elindulni – ez így is lett. Másnap pihenten vágtunk neki a következő szakasznak.

Ezt az útszéli konditermet nézzétek – szeritem a szék az a buszmegálló részét képezi.

Amire kell, arra jó. Még olyan V-alakú tartórúd is van a túlvégén, amire fel lehet tenni a súlyzót.

Ez a vérszomjas ragadozóállat pedig kávézót őrizte.

Pár kilométer után úgy érzeztem, jól esne egy kávé és szóltam Árpinak, hogy álljunk meg a következő lehetséges helyen. Jött is egy “étterem” nevű étkezde, ami nem volt más, mint egy ház, ahol a helyiek laktak, illetve egy asztal, egy terasszal. Odagurultunk és megkérdeztük, van-e kávéjuk? Van, de csak tinto (cukrozott kávé tej nélkül). Jó, kértünk egyet, majd amikor kérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni, csak a fejüket rázták, hogy semmibe. Ekkor állt össze a kép, hogy mi egy egykor működő étterem néhai teraszán ülünk, a családdal, akik valaha üzemeltették (csak még nem szedték le a táblát). Vagyis kb olyan volt ez, mintha egy random családhoz bekopogtattunk volna, hogy van-e kávéjuk? Elhajtás helyett megvendégeltek minket és ez nagyon jól esett. A kislánynak ott hagytunk ajándékba egy kis játékot, ami egy chipses zacskóban volt, meg végül a kávéért is fizettünk, mondván, hogy vegyenek a kislánynak rajta valamit. Úgy szeretem az ilyen őszinte vendégszeretetet, amikor tisztán kíváncsiságból és vendégszeretetből vendégül látnak és nem turisták vagyunk akikből pénzt lehet kiszedni. Ázsiában volt sok ilyen, ott vendégeskedtünk nagyon sokszor így (néhol fizetve néhol nem), és ezek mind-mind szép emlékek.

Egy későbbi szálloda és étteremnél vol ilyen kilátó.

Még egy aranymosót (aranyásót?) is láttunk.

Várnak a buszra – vagy csak úgy kiültek nézelődni, de ez egy buszmegálló amúgy.

Autómosó. Így hirdetik, hogy spriccelik a vizet. Sok ilyet látni.

Fák…

Útszéli árusok. Eza világon mindehol ilyen. :)

Megálltunk pihenni, csokit enni. Látjátok, hogy gyűjti a kis méhecske a lábára a pollent?

Elszakad a kábel de látunk chiva buszt és lukat beszél a hasunkba az autószerelő

Az egyik fölfelében pedig egyszer csak nem tudtam váltani. Ajjjj, azt hiszem, elszakadt a váltóbowdenem. Először a markolatnál néztük meg (egyszer már ott szakadt el), de a hiba nem ott volt, hanem lent.

Hopsz, volt kábel, nincs kábel. (A fölső menetes csavarféleséget kell nézni – az alsóból fut ki egy szál, a felsőből nem…) A következő képet ne nézze meg se a Rohloff cég, se az, aki hivatalos szakszervízben dolgozik, nehogy szívrohamot kapjon.

És újra kőkorszaki módszerekkel szerelünk: machete, balta, tégla támasztéknak… De működik! :) A helyiek itt is nagyon kedvesek voltak. Kaptunk tőlük minden szerszámot, ami kellett, illetve egy-egy pohár jeges fa-paradicsom levet (tomate de arbol: fán nővő paradicsom, csak iváshoz fogyasztják – később lesz róla fénykép).

Cserébe, hogy szenvedett Árpi egy órát a váltómmal, láthattunk testközelből chiva buszt.

Elölről

Ez mind kézzel festett

Csak egy pillanatra mélázzatok el ezen a képen. És most képzeljétek el, hogyan néz ki egy európai busz vezetőfülkéje. Na? :) Külön felhívnám a figyelmet a váltóra ráhúzott szőrös huzatra, valamint a sofőr felőli burkolatra – és ajtóra. Rózsaszín, zöld, kék; fából kis ajtó, és nincs ablaküveg. (Biztonsági övről meg ne is álmodjunk.)

Aki belül ül, nehezen kászálódhat ki, főleg sok csomaggal. (Csak az egyik oldalt van kijárat.)

Szűz Mária vigyáz ránk.

Még az én európai 180 centimmel is nehéz, a helyi nénikék bácsikák, a maguk 140-150 centi mélységükkel ide hogy másznak fel?

De induljunk tovább – az út szélén fő valakiknek a vacsorája

Alejandria (ejtsd: “alehandria”) mellett kerestünk szállást. Ennek a “rendőrkutyának” a gazdája azt monda, nincs itt semmi féle szálláslehetőség. Na de mi a szabály? Sose kérdezz meg 3-nál kevesebb embert! És ez 3 egymástól teljesen különböző /egymás nem ismerő ember legyen, mert ha egymást hallják, akkor egyformát fognak mondani.

Na végül csak akadt szállás – van “hospedaje”, aféle Zimmer Frei (haha, akkor ő Zimmer Feri).

Na Zimmer Feri majd őrületbe kergetett minket, annyit beszélt. Még a feleségének is mondtam, hogy milyen beszédes a férje, ő pedig csak elnézést kérő szemekkel bólogatott. Ő amúgy helyi autószerelő, a házukban van két szoba, amit kiadnak. Amikor ide irányítottak minket, ővele találkoztunk ugye legelőször. Adtunk neki kis kártyát, amin rajta van a nevünk meg Hungría, meg webcím és hogy nászút a világ körül. Ott van a kis logónk is, 360 fok bringa. De mivel a 360 jó nagy betűkkel van, ez neki egyből szemet szúrt, és valamiért nagyon nagy vehemenciával el kezdte magyarázni, hogy egy év az 365 nap. Mi meg mutogattuk neki, hogy 90+90, az 180 és kétszer az 360. Valahogy valami nagyon félresiklott. Ő nagyon mondani akart valamit, mi meg nagyon fáradtak voltunk és csak nevettünk kínunkban. Ez a Feri az a típusú ember, akit nem lehet otthagyni, valahogy mindig csak mondja, le is ültetett minket és csak beszélt, igazából nagyon mókás szituáció volt. A felét sem értettük annak, amit mond, de lelőni, azt nem lehetett. Komolyan sajnálom azokat, akik autót szereltetni jönnek ide! :D – Árpi biciklijébe pedig egy macska fészkelte be magát.

Ah, megszabadultunk! Ez a szobánk – a beton téglák vannak téglaszínűre festve, nagyon hangulatos… :) ;)

Bicikliztünk 40,44 és 85 kilométereket, történ 2015. március 16-17-18-án.

Az őrülten jó kolumbiai vendégszeretet gyűrűjében

Zita — Thu, 02 Apr 2015 06:00:36 +0000

Sincelejoban Yesiddel nagyon sokat beszélgettünk még az este, és nem is tudom, mikor kerültünk ágyba. Kérdezgettük, milyen lesz a terep, azt mondták: sík, nem lesz dombos. Mi már mosolyogtunk magunkban és sejtettük, hogy mi lesz a valóság, és ezt el is mondtuk Yesidnek, hogy nem úgy van az ám! Főleg, mert annyira fellelkesedett a mi példánkon, hogy kitalálta, szeretne ő is biciklizni. Mi elmondtuk neki, hogy ez a lelkesedés tök jó, de ez nem csak játék és mese, lesznek nehéz napok, kemény szakaszok, főleg azokon a “sík” meg “lapos” terepeken, amit eddig olyan könnyűnek gondolt. A lelkesedés meg van, meglátjuk, mire jut.

Másnap vasárnap következett, és Yesid boldogan és nagy örömmel mesélte, hogy vasárnap a család farmján lesz egy nagy összcsaládi összejövetel, amire mi is szeretettel meg vagyunk hívva. Örültünk a meghívásnak, főleg, mert pont útba is esett nekünk ez a farm. Sőt, még jobb hír: el tudják vinni a csomagjainkat kocsival, nekünk csak az üres biciklikkel, illetve egy alapvető szerszám-víz felszereléssel elég letekerni azt a 30-valahány kilométert. Csodás!! Megreggeliztünk, majd ők autóba, mi biciklire pattantunk, és könnyen, táskák nélkül suhantunk. Meg is dícsértek minket, hogy milyen hamar odaértünk a farmra.

Útszéli csendélet

Mint a cseresznyefa virágzása, ennek a fának a virága is szép látvány volt!

No, egy fékkarral ellátott, agyváltós, felfüggesztéssel rendelkező, menő módra nyereg alatt szétvágott szuper bicikli!

És a család a farmon. Nagyon aranyosak voltak, igazi latinos hangulat ment, készítettünk is erről egy videót, remélem sikerül feltölteni.

A második reggeli: chicharron vagyis töpörtyű egy krumpliféleséggel, valamint aludttejjel.

Sétáltunk is egy kört a telkükön. Van halastavuk, pár tehenük, tyúk-kacsa-liba és teknősök is. Hej, sajnos valamelyiket hamarosan a levesbe teszik, ugyanis a teknős tradicionális húsvéti étel. (Csak a családban vagy a régióban, vagy egész Kolumbiában, nem tudjuk.)

Ennek a kis komának még van pár éve talán, még túl pici.

Hamarosan eljött a búcsúzás ideje, még ebédet is kaptunk elmenetel előtt, sőt, még le is tudtunk zuhanyozni. Ez igazán frissítő volt! Sőt, a legjobb hírt még nem is mondtam! A terebélyes család annyira megszeretett minket, hogy sorban felajánlották segítségüket, vagyis, végig Medellinig kaptunk szállást tőlük. Sőt! Az első szállásadónk, Julio és családja szintén felajánlotta, hogy (mivel ők is ugyanoda mennek, vagyis haza) elviszik a cuccainkat! Hát ez elképesztő nagy segítség volt, el sem tudom mondani, milyen könnyen suhantunk a csomagok nélkül! Na a történethez hozzá tartozik, hogy ők 90 km-re laktak a farmtól. Az eredeti terv az lett volna, hogy még 50-valamennyit megyünk, és ott megszállunk egy benzinkút melletti kis hotel-motel-féleségben – ahova amúgy szintúgy volt kontakt a családon keresztül, ingyen aludhattunk volna ott. Viszont ha már elviszik a csomagjaink, és mint tudjuk, a terep is “sík”… hát menjünk, amíg tudunk! A táskákat bepakoltuk Julioék autójába és nagy búcsúzkodások közepette nekivágtunk a maradék 90 km-nek, Planeta Rica településre.

Első blikkre mintha a Hold lenne a fa koronájában.

Útközben történt meg az is, ami nagy-nagy vágyam volt: lajhárt látni és hovatovább meg is fogni, simogatni. A képeken viszont nem mosolygok, vagy nem nagyon, mert a szívem nehéz is lett, hiszen nem ilyen körülmények között szerettem volna ezt. Valahogy úgy képzeltem, hogy sétálunk a dzsungelban Árpival egy kellemes túra keretében, majd egyszer csak felpillantunk a fákra, és igen, ott van a Lajhárcsalád! Ők örömteli izgalommal odaintegetnek nekem, majd kecses libbenéssel az alsó ágakra ugranak, és a Lajhármama bátorítóan ösztönzi a kis Lajhárkáját, hogy menjen, és boruljon kebleimre, eközben Lajhárpapa és Lajhármama a legalsó faágon ülve, egymáshoz bújva, könnyeikkel küzdve és boldogságtól repeső szívvel nézik, ahogy kis Lajhár gyermekük megteszi az első lépést a fajközi barátságban! Uff – hát ja, nem pont így történt. Ehelyett találkoztunk egy férfival, aki egy 3 hónapos lajhár kölyköt árult, két zöld papagáj társaságában. A lajhár valószínűleg éhes volt és kialvatlan (20 órát alszanak egy nap), és elszakítva az anyukájától elég esélyes, hogy ha nem egy olyan valaki veszi meg, aki ért is a lajhárokhoz, hamar el is pusztulhat. Felhívtuk Yesidéket, hogy mit tudunk tenni az ügy érdekében, ha például megvesszük a fickótól, van-e olyan hely, ahol le tudjuk adni, pl. állatkert vagy menhely, vagy ha elengedjük, akkor életben marad-e (ők mondták, hogy nem valószínű). Mindenesetre sehogy sem OK, hogy jött-ment emberek illegálisan (védett) állatokat áruljanak az út mentén. A lajhár elfogásához pedig még csak ügyesnek sem kell lenni, lajhárt fogni szerintem csak az nem tud, akinek nincs keze-lába. Innen nézve akik iguánákat árultak, legalább csodálatra méltóak az ügyességükért, mert iguánát fogni szinte lehetetlen, gyorsak és védekeznek. A lajhár meg…jaj, hát… szóval nem egy fürge állat, meg nem is valami agresszív fajta. Julioékhoz érve szóba hoztuk a témát, és ők ajánlottak egy állat- és növényvédelmi szervezetet, ahol online be lehet ilyeneket jelenteni. Fényképpel megtettük a jelentést, reméljük sikerül nekik valami pozitívat kihozni a dologból. (Amúgy azóta sem kaptam választ a beküldött jelentésemre, nem tudom, mi lett a dologból.)

Ólcsó lajhár, csak 60000 peso! Ez kb 6500 Ft-nak felel meg. :(

Kis cukorfalat, úgy szeretem az a kis buta pofiját.

Na, haladjunk… Megkérdeztem, mit árulnak így levelekbe csavarva: cukornádból kivont nyers cukor, az első fázisa a cukor kivonásának, a finomított fehércukor dédapja.

Nagyon hosszú volt ez a nap, de csomagok nélkül csak mentünk, csak mentünk. Elhaladtunk a benzinkút mellett is, integettünk (bár nem tudjuk, látta-e akinek kellett), de be kell valljam, ekkor már eléggé meg voltunk hümmedve. Azét 125, vagy hány kilométer az 125 kilométer, főleg, hogy a síknak hirdetett terep eléggé hullámos volt. Már az “eléhezés” szélén tartottunk, amikor sikerült megállni egy faluban, 15 km-re végállomástól. Az “eléhezésnek” azt hívjuk mi, amikor (leginkább sportolás közben) annyira lemerül a belső erőkészlet, és leesik a vércukor, hogy ha nem eszünk valamit, hamar az ájulás állapotába kerülünk. Ezért kell sokat nassolni, többször pihenni. Persze a test csodákra képes, sok eléhezés közeli állapotból feltámadtunk már, mint a főnix madár.

Hamar letértünk a főútról, itt is egy kereszteződésben van az élet, gyorsan haraptunk krumplival töltött kisütött kenyérféleséget, meg megittunk 2-2 üdítőt. Ilyenkor megbocsátható a sok kóla, mert azonnal energia lesz belőle. Itt láttuk, hogy sorban minden motoron van rongyszőnyeg, mivel túl nagy a meleg, a nap felforrósítaná az ülést.

Szép naplemente. Még a fáradság ellenére is tudtuk élvezni. Eközben Julioék elmentek mellettünk az autóval, integettek (ahogy kértük, hogy ne dudáljanak, mert az fáj), és vészvillogót bekapcsolva vártak ránk valamivel később egy benzinkútnál, majd egész a házig vezettek minket.

Hulla fáradtan, de boldogan. Olyan finomat ettünk! Julio még telefonon is beszélt valakivel a családból, mert annyit megértettem a beszélgetésből, hogy rólunk beszélnek, hogy biztonságban megérkeztünk és épp vacsorázunk, amire külön kiemelte, hogy “tudnak ám enni”. Jó volt a huzatunk, na. :)

Este még ezen röhögtünk az ágyban Árpival, hogy milyen sík. A grafikon csak egy metszete a napnak, de látszik, hogy az össz mászás 775 méter volt… Sík a nyavaja, haha! :)

Búcsúzás – nagyon szépen köszönjük a kedves vendéglátást!!

Nagy szeretetben és jól voltunk tartva Julioéknál, “mi casa es tu casa” – az én házam (otthonom) a te házad (otthonod). Reggeli után nagy búcsúzkodás következett, majd indultunk a következő ismeretlen ismerőshöz, Yesid egyik bátyjához, aki Caucasiában lakik. A terv az volt, hogy innen buszra szállunk, mert mindenki azt mondta nekünk, a Caucasia utáni szakaszt Medellinig nehogy biciklivel tegyük meg, mert veszélyes, nagyon keskeny az út és nagyon nagy a forgalom. Láttunk mi már karón varjút, de úgy voltunk vele, megfogadjuk a tanácsot és nem állunk neki a 2500+ méteres fölfelének 4km/órás szuperszónikus szebességgel a kamionok között lavírozva.

Milyen szupi tetőszerkezete van.

Figyelitek, hogy visszakanyarodik a fa alatt körben a biciklisáv a falu végén?

Elég jó kis bringaút volt, kár, hogy folyton bekanyarodott a járda mellett-mellé, ahelyett, hogy egyenesen ment volna az út mellett. Ebből is látszik, hogy akik a bicikliút építési terveit megtervezik és elfogadják, még soha nem akartak eljutni A-ból B-be X-idő alatt biciklivel

Na, a rendőr ideparkolt. Leszálltam, bementem az étterembe, és a tányérjába bámuló, rámnézni nem akaró rendőrnek elmagyaráztam, hogy a bicikliút nem parkolásra van, jó lenne, ha nem csinálna ilyet.

“Platos del día” vagyis napi menü így néz ki: levesféleség, majd egytál étel rizzsel valami hús, sült banán (platano), bab, saláta, plusz egy pohár üdítő. Ez olyan 5-900 forint közötti áron – és kettőnkek elég egy adag.

Teljesen biztonságos utasszállítás. Vajon a kamion sofőrje tud róla, vagy csak úgy felkapaszkodtak az utasok az egyik kereszteződésnél?

Vendégcsalogató hotel… remélem a medencében nincsenek krokodilok!

A nap találkozása. A békéért biciklizik, ezért a furcsa fehér festés is az arcán – bár azt nem értettük meg, miért. Mindenesetre figyelem felkeltő, az biztos!

“Viva la paz, sin violencia” – Éljen a béke, erőszak nélkül. Az üzenet fontos, reméljük, sokakhoz eljut és sokakat megérint. Ecuadori, így a spanyol nyelv nem akadály, sokakkal tud beszélgetni, hátha megfogan az üzenet azokban, akikkel találkozik…

Alig voltunk 3(!) kilométerre Caucasiatól, amikor egy autó, de nem is akármilyen autó intett nekünk és megállt előttünk. Na kik voltak azok? Emlékeztek arra a sok furcsa biciklire az utánfutón, amit a Panama-Kolumbia kompjáraton láttunk és le is fotóztunk, és mondtam, hogy jegyezzétek meg, mert lesz még róluk szó? No, ők voltak azok. Elios, és Elois Junior állt meg, és szinte kész tényként közölték velünk, hogy ők Medellinbe mennek és elvisznek minket is. Mi csak pislogtunk, és megvallom őszintén, pont nem esett jól egy ilyen ajánlat. Bár tudom, ez furcsán hangzik, de már csak 3!!! km-re voltunk a napi céltól, és ilyenkor mentálisan már rá vagyok pörögve az utolsó hajrára, a megérkezés örömére és a zuhanyra, amivel lemosom magamról a napi mocskot. Ez kb olyan lenne, mintha egy maratoni futónak, vagy bármilyen távot teljesítő sportolónak 300 méterrel a cél előtt odaállnának, hogy hé, várj, innen beviszünk kocsival/hajóval/akármivel. Ez olyan lehangoló! Amikor be akarsz futni a célba és érezni akarod a benned eláradó örömet, amit a célbajutás és a közönség tombolása jelent! Ez ment bennem érzelmi szinten. Tudatosan azonban tudtuk mindketten, hogy ez fantasztikus lehetőség! Két -jó eléggé valószínűleg – “lökött” útitárssal, a bicikliket biztonságosan szállítva, ingyen el tudunk jutni Medellinbe! Jhaj, de akkor is… felhívtuk telefonon a Caucasiai barátot, hogy mit szól a dologhoz, ő nem haragudott, megértette a helyzetet. Gyorsan pakoltunk, felkötöttük a bicikliket és bepréselődtünk a kocsiba (az is tele volt cuccokkal). Ők ketten igazi bolondok, a férfi, Elios több, mint 11 évig csak biciklivel utazott (az egyik őrült biciklijével, nem ám normálissal), majd ilyen autós-utánfutós módra váltott. A fia útközben született, Olaszországban. Magyarországon is jártak egyébként. Biciklis show adásából tartják fenn magukat, és ebből következően Eliosnak meg is volt az a temperamentuma, hogy amit ő kigondol, az meg is lesz, keresztülviszi mindenen. Pont ezért hiába kértem, hogy álljunk meg egy benzinkúton, had fürödjek le, 5 perc az egész, ez valahogy nem volt benne az általa elképzelt valóságban. Mivel a nap vége előtt kb 20 perccel vettek fel, így enni sem tudtunk (jött az eléhezés), így nagyon asszertívnak kellett lennem, hogy enni álljunk meg, mert már kezdtem rosszul lenni. Végül vettünk valami üres pogácsaféleséget, rágógumi ízű (itt nagyon népszerű) üditővel. Jobb volt, mint a semmi. Így telt, egész éjjel mentünk, hajnali 3 körül álltunk meg Medellin után (itt is volt egy kis nézeteltérés, hiába mondtuk, hogy mi Medellinben ki szeretnénk szállni, ő ezt másképp gondolta) 25 km-rel. Ez,a fáradság, az éhség, meg a nem fürdés engem nagyon sírásközeli állapotba vitt, főleg, hogy tudtam, nagyon hálásnak kell lennem, de valahog mégsem jó az egész. Végül beszereztek egy vödör (jéghideg) vizet, és a 0.3 négyzetméteres fürdőkabinban bucket-shower módra, magamra öntögetve a vizet valahogy lefürödtem hajnali 3-kor, vacogó hidegben, több ezer méter magasan. Félreértés ne essék, nem vagyok hálátlan, vagy nem haragszom meg ilyesmi, csak valahogy nem tudtam egy hullámhosszra kerülni velük és nem tudtam azt a “minden happy” életérzést tartani, amikor a mások számára banális, számomra nagyon fontos dolgok elintézése nem sikerült, vagy késlekedik. Ők nem voltak kifáradva az egész napi tekeréstől, nem izzadtak meg és nem ragadt a bőrükbe az út mocska, na meg férfiak, minek fürdeni, meg az evést is valahogy “majd eszünk valamikor” módon akarták megoldani. Végül vagy 25 tojásból csináltak rántottát, de még az után is éhes maradtam.

A találkozás pillanata, épp magyarázzuk, hogy a terv Caucasia.

Nagyon ügyes, kompakt életet élnek!

És nem is tudom, hány liter benzint cipelnek magukkal, mert így olcsóbb. Az olcsó országban feltankolnak, majd azt használják több ezer kilométeren keresztül – minden ki van tervelve, minden meg van szervezve, ügyes!

A búcsúzás, és utolsó fénykép. Ők még úgy gondolták, hogy innen is tovább visznek minket, úgy kellett magyarázni, hogy nem, mi itt megállunk, megyünk vissza Medellinbe – látszott rajtuk, hogy valahogy nem értik, minek csináljuk ezt. :) Amúgy még róluk annyit, hogy ügyesen szervezik az utukat: kis falvakban állnak meg és a polgármesterrel beszélik le az előadást. Egy tank benzint kérnek, meg egy helyet, ahol parkolhatnak, cserébe a show ingyenes. Persze kalapot kiteszik, ha valaki ad bele, az külön jó. Elios Junior anyukája és így Elios párja pedig mexikói, egész a közelmúltig együtt utaztak, arról nem szólt a fáma, hogy most hol van ő, de mivel arról beszéltek, hogy ez lesz az utolsó útjuk (mennek Brazíliába), gondolom, előre ment és letelepedett, hogy a fiúkat már kész otthonnal várhassa.

Nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint legurulni Medellinbe (szerencsére többnyire lejtett), és megkeresni a címet, ahol Yesid lánytestvére, Yuly él a férjével, Augostoval, és lánygyermekükkel Valériával.[/caption]

Ezer köszönet Elioséknak a hatalmas fuvart, bár rajtam akkor nem talán nem látszott, de nagyon értékeltük.

Csapjunk bele Kolumbiába! Két nap Sincelejoig

Zita — Mon, 30 Mar 2015 06:00:00 +0000

Kartagéna csodálatos volt, nagyon szerettük ezt a kis butik-szerű óvárost, tényleg, mintha egy film díszletei között járnánk. A kérdés, hogy vajon e szép díszletek mögött milyen élete van a helyieknek – titok marad, de tény, hogy jól esett a szemünknek és lelkünknek ilyen szépségben lenni egy darabig. Most is ütött a tovább indulás órája, nekivátunk egy két napos rallinak Sincelejo városáig, ahol Yesid és családja várt minket. Ő egy kezdő Couchsurfinges (ez egy vendégváró honlap, ahol a regisztrál tagok befogadják az utazókat az otthonukba), de kecsegtető volt a profilja, és mindig jó érzés, ha valahol várnak minket.

A kiépített metrobusz vonalán tekerünk. Sajnos maga a járat nem működik, csak kiépítették a vonalakat. Vajon lesz-e valaha itt működő metrobusz?

A tömegben – mégis teljes biztonságban. Annyira bámulnak minket, hogy tuti nem ütnek el. Legföljebb egymással koccannak – ilyesmire már volt példa…

A legközelebb álló motoros férfin jól látszik az a sisakhordási technika, ami tök felesleges, csak a rendőr, meg a nap ellen véd. Sajnos elég sok ilyet látunk! Még ha rendesen a fejükre is húzzák, nem csatolják be. (Panama városban a biciklis rendőrök (!) sem mind csatolták be a sisakjukat…ejjj)

Itt pedig egy fiatalember a piroslámpánál mutatványaival pénzt gyűjt:

Sajnos ilyennel is szembesülünk nap, mint nap. Csak hát nem igazán ezt fotózzuk, ha meg mégis, akkor nem ezek a fényképek azok, amelyeket a blogba szívesen teszünk be, mert nem valószínű, hogy a szemétkupacokat szeretnétek nézegetni. Most mégis legyen itt ez a kép, csak mindegy emlékeztetőként, hogy sok ilyen is van.

Áruszállítás.

Ezt a férfit és az ő áruit azóta is visszasírtuk, felemlegettük jópárszor! Olyan, de olyan finom deditos de queso-ja volt, hogy alig bírtuk türtőztetni magunkat. Mivel volt még egy-egy péksütink is a táskákban, ezért abban egyeztünk meg, hogy kettőnél többet nem eszünk, hisz úgyis lesz még ilyen (haha!), meg amúgy is ott a péksüti. Nos, amit most (ma) megtehetsz, ne halaszd máskorra (holnapra)! Minden pillanatot meg kell ragadni, mert szomorú, de így van, ilyen finom, ilyen hihetetlenül jó deditost sehol soha többé nem ettünk.

Árpi kedvenc képe erről a napról. Olyan szerencséje volt Árpinak, hogy pont van egy pixel sor aszfalt a csacsi lábai alatt. :)

Ótvar meleg volt, ehhez a benzinkúthoz húzódtunk be megpihenni egy kicsit. A biztonsági őr a benzinkutat őrzi, és felajánlotta, hogy lezuhanyozzunk az ottani fürdőszobában. A képen épp az egyik nálunk lévő otthoni fényképek egyikét mutatom, mivel érdeklődött, hogy van-e lánytestvérem. Mivel igen volt a válasz, egyből kérdezte, hogy van-e fényképem róla? Szóval, nővérem, ha érdekel egy ilyen nagypuskás benzinkútőr házassági ajánlata, szólj, és összehozzuk. Egyébként nem ő az első, aki a nővérem kegyeire számít, Ázsiában is van pár kérője. (plusz nézzétek csak meg, milyen szép fehér “zoknim” van, hehe.)

A benzinkút után hosszan csak elszórt házakat, apróbb falvakat láttunk, ami csak evés szempontjából volt problémás.

“Jézus szerelme” ruhabolt.

Életkép

Elérkeztünk egy kereszteződéshez (mindig a kereszteződésekben van az élet), és szerencsénkre ételt is árultak. Az úriemberek azt vitatják épp, hogy mégis hogy a szöszbe működik ez a bicikli. Ez mindenkinek fejtörést okoz, mókás nézni, ahogy ezen vitatkoznak/veszekednek.

Itt főzték az ebédünket. Külön figyelmet érdemel a gumiabroncs-tűzhely.

Íme, az ebéd, ami abból a két lábosból előkerült. A zöldségek közül egyiket sem ismertem, a krumpli is olyan típus volt, amit még nem ettem korábban.

Joyman, újdonsült barátunk, aki angol gyakorlás végett jött oda hozzánk. Így kell nyelvet tanulni: beszélni, beszélni, beszélni.

Seprűt vegyenek!

Már nagyon fáradtak voltunk, ideje volt szállás után nézni. Egy San Onofre nevű településnél álltunk meg.

San Onofréban először a bomberos után kérdezősködtünk, és nagyon furcsa volt, ugyanis a helyiek gyanakodva néztek ránk és visszakérdeztek, hogy miért keressük mi a “bomberost”? Míg végül kisült, hogy itt nincs is tűzoltóság, és ha szerelőre van szükségünk… Nem, nem kell semmit szerelni (nem értették, minek kell nekünk a tűzoltóság), ekkor meghökkenésükre azt kérdeztük, merre van a templom? Na, ezek a külföldiek teljesen hibbantak – biztos ezt gondolták, ugyanis a gondolatmenetünket nem értették, csak azt látták, hogy két, egymástól teljesen független dolgot kérdezünk, majd köszönömök közepette eltekerünk. Útközben a templom felé viszont szembe találtuk magunk egy hotellel, és az ár megkérdezése mellett döntöttünk. Árpi annyira fáradt volt, hogy nekem kellett kimondani: maradjunk. Fürdés után vettük a nyakunkba a környéket, hogy vacsorát keressünk. Ekkor tudtuk meg, hogy a víz a városban nem iható, és a vizet a boltból kell megvenni. Máig nem értem, hogy miért nem vettük elő a vízszűrőnket, ez rejtély. Belelovagoltuk magunkat abba, hogy valahogy csak tudunk nagy víztartályból (20 literes, otthonra lehet venni) valakitől venni vizet. Nem, és nem. Sehol senkinek nincs ilyen. Na de akkor mit isznak a helyiek? Hát zacskós vizet!

Mi az? Nagy nylon zacskóban sok kis nyilon zacskó? – Zacskós víz!

Ezt veszik a helyiek. Mi meg ettől elborzadtuk, és próbáltam megbeszélni ezt az egyik nővel, aki türelmes volt velem, amíg kinyögtem spanyolul, amit mondani szerettem volna, hogy ez mennyi műanyag már? És mégis hova kerül? Ki hasznosítja ezt újra? Egyáltalán valaki foglalkozik ezzel? És mégis, nem gondolja, hogy a cégnek, aki ezt a vizet gyártja, kicsit sincs érdekében azért küzdeni vagy tenni, hogy a városnak iható vize legyen?? (Érdememre szóljon, ezt mind sikerült valahogy elmakokni). A válasz: nem, mindenki ezt issza, ez így van jól és van valami féle újrahasznosítás, de én csak azt láttam, hogy az utca tele van eldobált zacskókkal… Pfuj. Na, mit gondoltok, milyen vizet vettünk mi is? Ááh…

Cénára felfűztem az elhasznált zacskókat, és visszavittem annak a nőnek másnap, aki azt ígérte, ő oda teszi, ahol ezt újrahasznosítják. Hát, engedjétek meg, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem, és elhiggyem, hogy tényleg így lesz…

Rongyszőnyeges ülés a riksában, a bicikli nyergén pedig kartonlap, a forróság miatt.

Reggel beültünk a templom melletti pésküteményes-kávézós helyre reggelizni. Vettünk egy liter tejet, és a helyiek csodálatára együltő helyünkben meg is ittuk. Itt nem isznak így tejet, ez furcsa nekik. A spanyol nyelvtanuló leckében is, amit hallgatunk, amikor a betegség részhez értem, akkor azt kellett gyakorolni, hogy hogyan kérjek egy pohár tejet, mert hogy azt akkor kell inni. Na mindegy. Reggeli közben odajött hozzánk egy férfi beszélgetni. Kiderült, a helyi pap, és csak érdeklődött, hogy merről jövünk, merre megyünk, majd egy áldást is kaptunk tőle. Nagyon kedves, hogy így, mintegy a közösség nevében üdvözli a városba tévedt idegeneket.

Bummm, forraljuk a napon kicsit azokat a műanyag zacskós vizeket! Hátha úgy nem csak a környezetnek lesz káros, hanem nekünk is! A “tudatlanság” ilyen dolgokban elég nagy. Nem véletlen, hogy a “fejletlen” országokban van azoknak a termékeknek piaca, amelyet az EU-ból, vagy az USA-ból már kitiltottak, pl PVC csövek, vagy aszpartámos rágó.

Extravagáns ház és egy helyi riksa.

Pár napja még dzsungelban tekertünk, most pedig ilyen száraz a környezet. Micsoda változások vannak a környezetben. Ez a kép a Sincelejo előtti gyilkos 200 méteres emelkedő közben lett fotózva.

Keringtünk egy ideig, míg megtaláltuk Yesidék házát, de ideértünk! Hajj, alig hittem el, hogy megérkeztünk! Yesid a pirosas nadrágban ül mellettem. Elképesztő energia van ebben a fiúban, nagyon jót beszélgettünk. A másik két férfi a barátai.

Yesidnek támadt egy ötlete, és mondta, hogy ugorjunk be az autóba, elvisz minket egy körre. Épp a nemzetközi nőnap végett tartott fesztivál végét kaptuk el, ami nagy meglepetés volt, Yesid sem tudta, hogy egy ilyen eseménybe fogunk belefutni. Micsoda zárása a napnak!

Felvonulás is volt – mi már nem láttuk, csak a végét.

Éljenek a nők! :)

Este még nagyon sokáig beszélgettünk. Árpi megmutatta a szuper-táblázatot, amiben a költségeinket írjuk, és Yesidék vonyítottak a nevetéstől, mert még sosem láttak magyar Excelt és Windowst. Még jó, hogy meglátták a lényeget. ;)

Kartagéna – Avagy ennél szebben helyen nem is kezdhetnénk el Kolumbiát!

Zita — Fri, 27 Mar 2015 07:00:08 +0000

Kartagéna egy hihetetlen színes, gyönyörű város – már ami a belváros részét illeti. Amennyire láttuk a belvároson kívüli részeket, egészen semmilyen, város város. De a belső rész, az óváros, na az már valami! 72 fénykép lett kiválasztva legjobbnak az itt töltött időnkről, és igazán gondban vagyok, hogy hogyan ne rakjam be mindet, ha mind olyan hihetetlenül jó és bemutat valamit abból az érzésből, amit ott átéltünk? Mindenesetre megpróbálom leszűkíteni a képek számát.

A hajóról leszállva hamar átestünk a vámon meg a pecsétszerzésen. Bár volt egy kisebb zűr, ugyanis jött egy ott dolgozó, és el akarta vinni (végül el is vitte) a bicikliket, mert hogy mi előbb sétáljunk át az útlevélellenőrzésen. A csomagellenőrzés pedig ezután következett, egy épületben volt az egész, és igazán nem értem, miért nem tolhattam én oda, ha egyszer látják, tudják, nekem nagyobb nyugtot adó, meg így biztosabb a biciklinek, ugyanis a férfi először nagy bőszen csak a kormányt ragadta meg és kezde húzni a biciklit,én meg a borulástól mentettem meg, amikor dzsungelkirálynőket meghazudtoló rikoltással ott termettem és jobb kézzel a biciklit, bal kézzel meg a férfi vállát fogtam meg, hogy mégis mit csinál és hova viszi a biciklimet, mondjuk szóljon előtte, vagy valami. Árpi meg jól leszúrt, hogy most ezzel intéztem el, hogy átnézzék minden csomagunkat (mert mi másért tiltakoztam volna, ha nem azért, mert tiltott áru van a táskáimban, stb.). Villámszórás közepette mutattam meg a mukinak, hogy hogyan ne törje el a kormányomat, majd mikor láttam, hogy megérkezett a 10 méterrel arrébb lévő csomagvizsgáló rész elé és nekitámaszotta a bicikliket egy oszlopnak, akkor megnyugodva mentem az útlevélellenőrzésre. A csomagjainkat meg a kutya se nézte meg, sőt, csak integettek, hogy menjünk kifelé. Kint még elszöszöltünk a pakolással egy kicsit (kézipoggyászból vissza mindent a táskákba a biciklire), elnevetgéltünk azon, hogy hogyan húzzák le a 20 éves aussikat a taxisok, majd vígan, nagy mosollyal az arcunkon indultunk el a belváros felé, arra a részre, ahol az olcsó szállásokat tudni véltük.

Már Kolumbia földjén

Őket jegyezzétek meg, még lesz szó róluk a későbbiekben!

Első látványosság: egy nagyon impozáns vár, a Castillo de San Felipe de Barajas

Hangulat, az van. Elég sok a falfestmény, és a legtöbb igényesen kivitelezett, hozzáad a városhoz. Legalább is nekem, mind utazónak. Hogy a helyiek mit szólnak, nem tudom.

A szálláskeresési kálvária elég hosszúra húzódott. Első olcsó hotel, amihez visszatértünk még vagy kétszer, kellemes kis belső udvarral, de drága árral rendelkezett. Sok a turista, elfoglalják az olcsó szobákat. (A ventillátoros, fürdőszoba nélküli szobák az olcsóbbak.) Mentünk pár kör az óvárosban, és arra jutottunk, ez a legelső hotel a legolcsóbb. Ekkor mentünk vissza másodjára, alkudozás reményében. Nem sikerül, de kaptunk egy tippet, hogy valamelyest kijjebb van egy szállás, és nagyon olcsó. Na, ide kijutni rémálom volt. Erős, hihetetlenül erős szembeszélben kellett menni, nagy esti forgalom mellett. A bicikliket lökdöste a szél lefelé az útról. De ez még hagyján. Jött a homok és élesen szúrkálva csapódott bele az arcunkba, a bőrünkre mindenhol, és ahogy szemből fújt a szél, úgy fújta be a homokot a nadrág szárain, a póló alá… borzalmas volt. De megérkeztünk, megtaláltuk a helyet. Csahogy az iszonyat lepukkant, sötét, ablaküveg nélküli (süvített be a szél rajta), bangladesi színvonalú szállás nem nyerte meg a tetszésünket. Fura alakok laktak ott, akikkel amúgy semmi baj nem lenne, ha nem homokviharban megfáradva, kimerülten, sötétben láttam volna őket először. Lehet, hogy jó társaság lett volna, afféle utcaművészek voltak, hippik, akik a legolcsóbb helyen élnek és bűvészkedve, vagy kézzel készített ékszerek eladásából élnek. Csak valahogy mégsem volt jó hangulata a helynek, úgy hogy utálva a tudatot, hogy újra szembe kell nézzünk a homokkal, csak ezúttal a nyakunkba kapjuk majd, nekivágtunk a visszaútnak. Szerencsére itt már tudtunk belső útvonalat használni, amit idefelé nem volt lehetséges használni az egyirányúságuk miatt, na meg a fene gondolta, hogy ilyen ítéletidő lesz. Visszatértünk harmadszorra is a legelső hosztelhez… Árpi bement érdeklődni, én kint leültem a szomszédos sokcsillagos szállás lépcsőjére egy férfi mellé, és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, tud-e valami jó étezdét, amit a helyiek üzemeltetnek, mert szeretjük oda tenni a pénzünk, ami a helyieket segíti, nem a külföldi tulajdonú vállalkozásokat. Persze nem cselekszünk mindig így, de nagy többségében igen. Említett egy helyet, majd rám nézett, és azt mondta: “ott szemben adnak ki szobát, és az egy itteni hölgyé”. Mondanom se kell, a házon semmilyen feirat nem volt, hogy szoba kiadó lenne, de Jose-val odamentünk, ő beszélt valamit a nővel és ő mutatott nekem két szobát is. Közben jött Árpi, hogy az olcsóbb szoba sincs már, csak légkondis van 70.000-ért. Én meg bemutattam neki új barátunkat, Josét, és mondtam, itt meg van szoba 30.000-ért. :) Azonnal ki is vettük, fizettünk és mély sóhaj közben indultunk fürdeni.

Fürdés után kimentünk ételt keresni. Benéztünk ebbe a boltba, ahol két férfi sörözött. Érdekes kombináció: van fagylaltozó, péksüti, lehet sörözni, bolt, gyógyszertár… A férfiak olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket is sörre, mivel én azt nem szeretem, így fagyit vettem magamnak, és Árpi megivott két sört.

Éljen a nemzetközi barátság :) Szeretem, amikor kedvesek és befogadóak a helyiek. Ettől (is) leszünk mi többek, mint az átlag gringó. Ez a sörözős példa nem tökéletes, de a lényeg ennyi: nem csak a mi hozzáállásunkon, de a helyieken is múlik, hogy mi “csak” gringók leszünk, vagy utazók.

Andalgás, kulináris élvezetek és sok-sok arany

Útközben az igazi turistagettó felé ilyen pofás kis terek, szép épületek vannak.

Na, ilyen lesz, és még sokkal durvább.

Az egyik sarkon még papagályok is rikácsoltak. Nem tudom, miért tartanak emberek papagályt hobbiállatként, förtelmes hangjuk van.

Úton-útfélen találkoztunk ilyen szobrokkal, itt például dominóznak. Később láttuk, hogy ez tényleg nagy divat, nagy haragosan csapdossák az asztalra a soron következő domino elemet, mintha épp az felülmúlhatatlan adu-ászt tennék ki, hozzá olyan fejet vágnak, hogy “na, erre tegyetek valamit, ha tudtok!” :)

Az ilyen szép színes ruhába öltözött gyümölcsárus hölgyek a város jelképévé váltak, hűtőmágnesben, matricában, szobrocskában, képeslapon – mindenhol szerepelnek. Hogy mi az eredete a ruhának, azt nem tudtuk meg, de biztos nem jókedvükben hordják.

Ajj, nem lehet vele betelni!

Mintha festve lenne.

… :)

Egy kis gasztronómiai csemege: deritos de queso, annyira finom, hogy egyiket a másik után falja az ember, nem lehet abbahagyni!

Ez pedig az arepa con queso. Az arepa a helyi tacos, csak pepitában. Ezt is minden féle-formában elkészítik, csak itt nem nevezik el másképp minden egyes formáját, mint ahogy a mexikói kollégák teszik. (A mexikóiak a tacos lepényt olajban sütik, vagy fémlapon, félbehajtva, vagy összegörgetve, vagy vastag tésztával és mint egy zseb, félbevágva, szóval a variációk száma végtelen, a töltelék közel ugyanaz: hús, hagymával, zöldfűszerrel, sajttal, citromlével, csilivel és mindet nagy büszkén más névvel illetik, hogy lám, ez más! Közben alapanyagra dettó ugyanazt eszed, csak az elkészítés más.)

Helyi reggeli: olajban kisütött pékárú egy érdekes (gyümölcs?)lével. A férfi bal könyöke mögött pedig kikandikál két termosz a sokból, árulják a “tinto”-t, én viccesen csak “tinta”-ként gondolok rá, így hívják a kávét, ami messze elmarad a kávéházakban élvezeti cikként fogyasztott finom lefőzött kávéktól. Valóban csak olyan “tinta”-szerű fekete lé, de koffein, az van benne, és ez a lényeg, nem? ;) kész

Tinto. Kis pohárral 500, nagyobbal 1000. Tej nincs, csak cukor. (“Crema” névre hallgató tejszínpor a szemfülesebbeknél akad.)

A KGB téma meglovagolása (így hívják az éttermet). Hej, nem is tudom… ez tényleg menő?

És egy helyi étterem, ahol a helyiek esznek, kontrasztként. Jobbra a falon a menü: egy tál étel 6000-7500 között, ez kb 660-825Ft.

“-Hogy? Mennyi narancsot vigyek haza?” “-Hééééé, menjél már, mit állsz az úton?” “-Várj már, Rozi, nem hallom, mert dudálnak. Mennyi narancs kell? És szőlő? Szőlőt vigyek?”

Erről a képről csak a tarka napernyős árusok hiányoznak.

Zöldségárus

Közben az óváros peremén található buszállomáson is megfordultunk, ahol a járdaszigetről indítottunk egy rövid timelapse felvételt a szíves buszokról és a nagy kavalkádról:

Ez a város igazi nászút-desztináció, olyan bájos és romantikus.

Aztán az óváros egyik zsúfolt utcasarkán is leraktuk az állvány a timelapse kamerával, nem pont ott ahol az előző kép készült, hanem valahol nagyon a központban:

Látogatás tettünk az itteni arany múzeumba is, amely állítólag a bogotai másának még az árnyékába sem ér, mindenesetre nekünk nagyon tetszett. Igazi páncélajtó (legalább is igazinak látszott) volt a bejárat a terembe és egy fegyveres őr állt minden teremnél. Sok érdekes aranyba öntött alakzatot láttunk, illetve egy fénykép is volt arról a leletről, ami a legősibb arc-ábrázolást tartalmazza.

Kutyából kinövő hal? Az ősi eredete a “Róka kapta csuka, csuka kapta róka” mesének?

Fülbevalók garmada

Talán egy morcos törzsfőnök

A legősibb arc ábrázolás

Figurás “urnák”, a halott státuszára és tulajdonságaira utaló figurát és díszítést kapott.

Egy üzenet és egy kísérteties fénykép

Egyik nap kaptunk a Honeymoon facebook oldalunkon egy érdekes üzenetet. Így szólt:
“Sziasztok!
Elnézést a zavarásért csak azt szeretném megkérdezni hogy véletlenül nem e Kolumbiába tekertek cartagéna körül? csak láttam két kerékpárost magyar zászlóval visszapillanto tükörrel a szemüvegükön és ti jutottatok az eszembe Üdv:
Laci”

Mi azonnal válaszoltunk, hogy naná és mindenképp, és micsoda nagyszerű ez! Mint kiderült, akkor láttak meg minket egy buszból, amikor attól a nem túl barátságos, homokviharos szálláshelytől tartottunk visszafelé (sötétben!) az óváros felé. Megbeszéltük, hogy találkozunk, és azt írták, hogy el tudnak a szállásunkhoz jönni, mert közel van nekik, és amúgy is errefelé van dolguk. Aztán egyszer csak kaptunk egy ilyen fényképet:

hopp, ez aztán a paparazzi kép, kicsit ilyesztő is nem? A szöveg ennyi volt a képhez: “Gringos, hehe :)”

Laci és Ádám is nekivágtak a nagyvilágnak, és beutazták a fél világot ketten. Elképesztő volt így találkozni velük, és hallani a történeteiket. Megjárták Ázsiát, majd azon szerencsések között voltak, akik megkapták a working holiday vízumot Új-Zélandra, és itt is iszonyú sok élménnyel gazdagodtak, majd jött az amerikai kontinens és pont délről északnak mennek, szóval ez egymás útjainak szerencsés keresztezése volt. Ők arról meséltek, nekünk mi érdemes megnézni, mi arról meséltünk, ők merre menjenek, ha tudnak. :)

Egy közeli kis téren ment az eszmecsere, meg a sörözés (nekem a fagyi).

Köszönjük a találkozást!

Ez a kis terecske ahol leültünk beszélgetni, olyan hangulatos volt, hogy ide másnap is visszatértünk: