Elhagyjuk a kurdok lakta területet

Reggel a hagyományos kurd módon reggeliztünk, a szobánk közepére hoztak egy nagy terítőt majd egy kisebb alátétre került a tálca, rajta minden jóval. Csakhogy már nem hárman voltunk, reggelre megjött Latif felesége és 3 gyermeke, két lánya és egy fia. A lányoknak egyből a nővére lett Zita, a fiúcskát pedig beleültettek a fekvőbringába, volt nagy öröm. Zita még egy szép színes szívecskés nyakláncot is kapott a kisebbik kislánytól. Zita azóta is hordja ezt a vidám nyakláncot. Sajnáltuk, hogy ekkor nem volt nálunk semmi, amit mi adhattunk volna, és aminek a gyerekek örültek volna. Sajnos nincs nagy hely olyan tárgyak számára, amit elajándékozhatnánk másoknak, de Latifék óta gondolkodunk, hogy mi lehetne az az univerzális ajándék ilyen esetekre, ami pici, könnyű, nem sérülékeny, és korosztálytól, életkortól függetlenül bárki tud örülni neki, aki kapja.
Latiféktól 11 óra körül tudtunk elindulni, de dél körül már egy újabb kurd család, egy benzinkút tulajdonos apuka és gyermekei asztalánál ültünk a Sós-tó (Tuz Gölü) előtt, a benzinkútjuknál. Megálltunk fél ficcses fagyit enni és vizet tölteni, mire megjelent egy merci, tele egy családdal. Először azt hittük, hogy törökök és Németországból jönnek hazafelé, és megálltak pihenni, de aztán kiderült, hogy kurdok, övék a benzinkút, és most készülnek ebédelni. Mikor mondtam az apukának, hogy mennyire nagyszerűek a kurd családok és mennyire élveztük az elmúlt két napot kurd területen, erre ő csak annyit válaszolt, hogy mi vagyunk nagyszerűek, hogy ilyen nászútra, ilyen kerékpártúrára adtuk a fejünket. Hát, ha végig ilyen népek között haladnánk, mint a kurd, nem sok gondunk lenne ezen az úton. :) Ennyire nyitott, közvetlen és vendégszerető emberekkel még nem találkoztunk.

Tuz Gölü – A Sós-tó

A kút után már nem találkoztunk több kurd baráttal, ellenben pár kilométerrel később feltárult előttünk a Tuz Gölü, Törökország legnagyobb Sós-tava, ami meghatározta a következő két nap tájképét számunkra. És általa rögtön két új török szót is tanultunk, méghozzá a sót (tuz), és a tavat (Gölü). Ezeknél már csak a hegy hangzik viccesebben: dagi! :)
Talán 15km odébb álltunk meg újra, ugyanis alakokat véltünk felfedezni a tavon. Vicces látvány volt, úgy néztek ki, mint akik állnak a vízen. Valójában persze a vízben álltak, csak ez a víz nem volt mélyebb 10-15cm-nél. Egy kihalt tóparti vendéglőben sziesztáztunk. Csak a tulajék és egy alkalmazott, egy fiatal srác volt ott, Yasin. Kérdeztük, hogy szabad-e a vendéglő melletti, használaton kívüli asztalnál főzőcskéznünk, mire Yasin közölte, hogy ne menjünk oda, maradjunk itt mellettük, nem zavarunk senkit, nincs itt egy lélek sem. Örültünk ennek, mert a vendéglőnél még több volt az árnyék. Cserébe a kedvességükért rögtön be is ruháztunk nálunk egy fél lírás jégkrémre, majd nekiálltunk elkészíteni a tegnap vásárolt tojásokat a kolbásszal, na és persze jó sok hagymával és paprikával. Úgy bevágtuk a 10 tojást mint a csuda, pedig ebéd előtt féltünk, hogy sok lesz a 10 darab, de nem volt az, éppen jól laktunk velük.
Ebéd után összebarátkoztunk Yasin-al, ő mesélt nekünk egy csomó hasznos és érdekes információt Kappadókiáról, mi pedig elmeséltük a Couchsurfing-et. Yasin igazi kanapészörfösnek való, előző nap este elszállásolt két lett turistát az otthonában (pusztán jófejségből, mert ez errefelé ugye alap…) és nekünk is felajánlotta, hogy lakhatunk ezen a napon nála. Persze mi nem éltünk vele, mert a város, ahol lakik, a kimondhatatlanul hosszú nevű Sereflikochisar még túl közel volt nekünk a nap végéhez, és amúgy is nyugalomra és „magányra” vágytunk már ebben az örült vendégszeretetben, ami körülvett minket itt Törökország szívében. Érdekes egyébként, emlékszünk, amikor Bujna Zoli a Bringaexpón mesélte, hogy Iránban egy hét után már direkt két város között táborozott, mert a nagy vendégszeretetben már egy kis egyedüllétre vágyott. Iránban öt perccel azután, hogy megállt, minden este meginvitálták valahová. Ezt mások is megerősítették már, aki csak járt Iránban és beszéltünk vele, mindenki azt mondta, hogy „best country ever”(a legjobb ország…). El se tudjuk képzelni, milyen lesz majd Iránban, ha már Törökországban külön kihívást és figyelmet igényel, hogy egy éjszaka ne valakinél lakjunk, hanem csak úgy magunkban. :) Na de hát sose legyen ennél nagyobb “problémánk” az utunk során… :)

Miután jól eldiskuráltunk Yasin-al, vettük a bátorságot, és bemerészkedtünk a Tuz Gölü-be. Nem volt túl mély:

A tó egyébként kb. 920 méteren fekszik, ez talán nem jön át a videóról. Igazi élmény volt benne megmártózni. A só nem csak a tó medrét képezte, hanem vékony rétegben a tó felszínén is úszott. Valószínű ezen a hőmérsékleten és magasságon ennél sűrűbb sóoldat nem tud létrejönni, mint amilyen a tó vize volt. Ez a só elég komolyan kirakódott a bőrünkre, ezért feltétlen szükséges volt egy zuhanyzás utána, ez azonben 5 lírába került Yasin-éknál. Vagyis került volna, ha nem lett volna nálunk a 10 literes Ortlieb vízhordó táska. Amivel így máris megspóroltunk 1200 Forintot. A 10 liter vizet előzöleg kintfelejtettük a napon a fekete zsákban, ennyi langyos víz pont elegendő volt kettőnknek, minden sót le tudtunk magunkról mosni és felfrissülve indultunk tovább Sereflikochisar felé.

Táborhely esküvőhelyszínen Sereflikochisar határában

Jobbra a Sós-tó, balra kopár hegyek, ez volt a táj végig a tó mentén. Élveztük, mert viszonylag jól haladtunk az alig hullámzó úton. Mégis, mivel elég hosszúra nyúlt a szieszta (amit nem bántunk mert élményteli volt), így már kezdett sötétedni, amikor megérkeztünk a városba. Egy BIM-ben vettünk gyorsan egy cipő kenyeret, egy liter tejet és egy zsák müzlit (csak a legszükségesebbeket ugye), majd egy közeli vendéglőben ettünk Pide-t. Lehet, hogy rosszul írtam, de itt a „török pizzára” gondolok, ami egy hosszúkás tésztadarab, kemencében kisütve, rajta sajt vagy fasírtszerű szósz és csípőspaprikával és/vagy salátával tálalják. Mi itt most kicsit sokat fizettünk érte, 4 líráért vesztegették, de úgy voltunk vele, hogy most megéri, mert időt nyerünk vele, és ha itt gyorsan megvacsorázunk, tovább tudunk menni, még viszonylag világosban.
Zita felvetette egy éjszakai suhanás ötletét, de én úgy voltam vele, hogy azt az időt amit így nyerünk sötétben, azt korán reggel is felhasználhatjuk, ha inkább korán megállunk és reggel korán elindulunk. Így abban állapodtunk meg, hogy megyünk, amíg nem találunk egy ideális és szigorúan „magányos” táborhelyet. Ez elég hamar szembejött, úgyhogy végül alig sikerült elhagynunk a várost. Egy nagyobb benzinkút-étterem komplexum mögött találtunk egy szép kerthelyiséget, padokkal, székekkel, asztalokkal, és kis fedett helyekkel. Ezúttal addig hozzá sem nyúltunk a málhánkhoz, amíg egyértelmű engedélyt nem kaptunk a hely vezetőjétől. Ez hamar megjött, és mi már állíthattuk is a táborunkat az egyik kis fedett helyen, ami zenekaroknak volt fenntartva. Mivel megtudtuk, hogy itt rendszerint esküvőket szoktak tartani, arra a célra lett felépítve. Örültünk, hogy ezen az estén egy párnak sem jutott eszébe itt egybekelni, így miénk lehet a hely. Csak néhány idősebb figura veszekedett néha igen hangosan és indulatosan tőlünk nem messze, de végül ők is hazamentek asszonyaikhoz, így teljes volt a nyugalmunk.
Ez a hely egyszerűen tökéletes volt, pont ilyenre vágytunk. Illetve nem számítottunk ilyen jóra, mert itt egyszerűen mindenünk megvolt, ami csak kellett. Volt egy kis tető a fejünk felett ezért csak a hálófülkét állítottuk fel a sátorból. Volt asztalunk, székünk és magunkhoz közel le tudtuk láncolni a bringákat. De ami durva, hogy volt áramunk is. Persze ez azt jelentette, hogy én késő estig naplót írtam, Zitának pedig rátöltöttünk a Kindle könyvolvasóra néhány Jókai regényt. Most is ezt olvassa, miközben ezt írom, a leírtak után jó pár nappal a buszon Samsun felé. Na de visszatérve a listánkra, volt ám még nekünk egy Muratunk. Ő a benzinkút boltjában dolgozott azon az éjjelen, és volt pár perce ránk, megmutatta, hogy hol találunk mosdót, és a mindig mindenütt jelen lévő, egyedülálló török vendégszeretet jegyében hozott nekünk két teát is. Miközben ezt ittuk és beszélgettünk, kérdezte, hogy van-e még bármire szükségünk, így történt, hogy kaptunk még pár citromot és ivóvizet is. Mi úgy gondoltunk, hogy ezt megvásároljuk, de Murat ragaszkodott hozzá, hogy erre is legyünk a vendégei. Hálásan megköszöntük neki a c vitamin bombákat és a biztosan biztonságos ivóvizet. Nagyon jó volt ezen az estén pötyögni a gépen, és nyugalomban, asztalnál leírni 4 nap történetét.

Tepeköyben nem keltünk túl korán, hiszen előző este lagziban voltunk. A kapott élmények voltak olyan szépek, hogy elnéztük a velük járó fáradtságot, és egyáltalán nem bántuk, hogy nem sikerült elindulni korán reggel. Sahap-ék a reggelihez is meginvitáltak minket, újra körbeültük a nagy tálcát, és beszélgetve falatoztunk. Ha egyszer hazaértünk, be fogunk szerezni egy ilyen hatalmas kerek tálcát, és átvesszük ezt a szokást Tőlük. :) Meg a törököktől a teázást.

Sahap nagyon kíváncsi volt rá, hogy hogyan indulunk el és állunk meg a fekvőkerékpárokkal, ezért tartottam neki egy kisebb bemutatót:

Rázós utakon a nagy semmibe

Indulás után örömmel tapasztaltuk, hogy a táj szépen kilaposodott. Maradtak még benne emelkedők, de azok sosem voltak rémesen meredekek, se hosszúak. És végre a falvak sem több tíz kilométerre voltak egymástól. Épphogy elhagytunk egy települést, pár dombbal odébb már feltűnt a következő minaret. A második faluban vettünk egy nagy üveg üdítőt, és beváltottuk a jégkrém nyereményünket. Itt elfogadták a nyerő pálcikát, amit Isztambulban a Hippodrom téren nem. Isztambul… Milyen rég volt, milyen messze volt. Annyi minden történt azóta.
Folytattuk az utat, amiből egy faluval később kifogyott az aszfalt és murvás út váltotta fel. Ez nem lett volna nagy baj, mert jó volt ez a murvás út is, csakhogy valamiért párhuzamos keresztirányú vályúkkal volt tele, ezért néha csak nagyon lassan tudtunk haladni rajta:

A falu után szembejött velünk egy bácsika traktoron. Megállt mellettünk és lepattant a gépéről. Teára és ételre invitált minket, intett, hogy kövessük le a falujába. Mivel nem voltunk túl éhesek és a falu is egy jó 50 méterrel lejjebb volt tőlünk, sűrű köszönömök közepette elutasítottuk kedves ajánlatát. Tényleg lehet abban a „Kurdish people are super nice”-ban valami… Az utat kicsivel később néhány teherautóból locsolták majd egy faluval később már újra aszfalt volt, méghozzá a nagyon ragadós, bitumenes fajtából. Pár kilométerrel odébb pedig hosszan, végig az út szélén kupacokban állt a sóder, amit valószínűleg ebbe a ragacsos, bitumenes valamibe dózerolnak majd bele hogy végre egyszer úgy nézzen ki ez a bitumenmocsár, mint egy út. Ekkor esett le nekünk, hogy valószínű a murvás út még egy félkész út lehetett, a murvára jön rá a bitumen, aztán ez a kavics.
Kozanliban megálltunk egy kis vegyesboltnál, vásároltunk némi kekszet és olcsó jégkrémet. Zita itt kiélte bazárjáró hajlamait, és jól körbenézett. És talált is egy gyöngyszemet, amire még én is azt mondtam, megérte a keresgélést. Egy angol-török kisszótár volt a kincs, egy líráért. Ennyiért természetesen beszereztük, hasznunkra fog még válni, hiszen pár hetet még Törökországban csavargunk. Igazából az országba való belépéskor, Edirnében kellett volna ezt beszerezni… Persze utólag könnyű okosnak lenni.

Elhibázott táborhely keresés – és a tanulságai

Kozanli után már csak egy hosszú egyenes szakasz várt ránk, itt elhatároztuk, hogy Kulu lesz a mai nap végállomása, ahol keresünk egy benzinkutat. Ez az esküvő, bár nagyon nagy élmény volt, és bőven megérte az energiát, de most kijött rajtunk a fáradtság. Kulu előtt még volt pár domb, itt találkoztunk egy nagyon jó fej öreg bácsikával, pásztor volt, Adidas sportcipőben. :) Ez sajnos a róla készült képen nem látszik.
Kulu-ba beérve csak a főút mellett jött az első benzinkút, de annak sajnos nem volt kertje. Persze azért leültünk szusszani, és ahogy a törököktől azt ilyenkor megszokhattuk két perc múlva egy-egy teával közeledtek felénk. Sajnáltuk, hogy nem volt kertje ennek a kútnak, noha a zajos főút mellett volt, szívesen befejeztük volna itt a napunkat, mert már igen elgyötörtek voltunk, különösen én. Elfelejtettünk rendesen enni napközben és ez most visszaütött a közérzetemen.
Ehelyett még egy kicsit továbbmentünk a főúton Ankara felé. Bevásároltunk tojást, kenyeret és kolbászt a vacsorához, majd néhány helyitől megtudtuk a nekünk szükséges infót. Két lámpával tovább van egy autóbusz pályaudvar, annak van szép nagy kertje, ott talán fogunk tudni sátrazni. Átgurultunk és valóban találtunk egy szép nagy, gyönyörű zöld gyepes kertet. Megkérdeztük a kert sarkában üldögélő fickókat a kempingről, és persze egyből bólogattak, hogy rendben van. Kicsit hátrébb az emberektől találtunk is két bokor között egy sátrazásra alkalmas helyet, ahová fel is dobtuk a sátrunkat. Nagyon nem kapkodtuk el a dolgot, mert eléggé fáradtak voltunk már. Miközben az otthonunkat állítottuk, két fiatal srác a kerítés túloldalán beszélgetett, megszólítottak minket is, persze törökül, úgyhogy egy mukkot sem értettünk abból, amit mondanak, kérdeznek. Sajnos pár perc után eljutottak a money-money mondatig, amit már hallottunk másoktól is. Ezzel nagyon fel tudnak bosszantani, nem tudom, miért néznek két keréken guruló pénztárcának, de még ha az is lennék, mire föl adnék nekik csak úgy pénzt? Mert sokkal nagyobb és gyorsabban fejlődő országban élnek, ahol sokkal több lehetőségük van sokkal több pénzt keresni, mint nekem otthon? Elhatároztam, hogy ha legközelebb a money-money-val jönnek nekem, rövid értetlenkedés után azt fogom tettetni, mintha úgy érteném, hogy ők akarnának nekem pénzt adni, nyújtom majd a tenyerem és mosolyogva „Tessekür Ederim”-ezek nekik, kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciójuk.

Nem nagyon örültünk a két nem túl barátságos emberünknek, főleg, miután bejöttek az állomás kertjébe és nem messze tőlünk leheveredtek a fűbe. Nem hiányzott nekünk szomszédnak két fiatal srác, akik az utcán tengetik az idejüket, és pénzt tarhálnak idegenektől. Ami ezután jött, annak végkép nem örültünk. Az egyik fickó akit megkérdeztünk a sátrazásról, idegesen visszajött az épülettől és törökül magyarázott. Hamar találtam egy tolmácsot, aki közölte velem a rossz hírt: Itt nem sátrazhatunk, csak odébb, az állomás túloldalán. Megnéztem azt a helyet, 4 méterre egy gyalogosjárda alatt volt, közvetlenül a főút mellett. Szó sem lehetett róla, hogy ott sátrazzunk, még csak az hiányzott, hogy valami idióta kölyök az éjjel a sátrunkra dobjon valamit fentről. Itt nem sátrazhatunk, csak odébb, az állomás túloldalán.
Eldobtam magam a fűben, nem hittem el, hogy ez történik velünk. Annyira elgyötört voltam és fáradt, hogy még a gondolat sem esett jól, hogy össze kell rámolnunk a sátrat. Ezt csúnyán benéztük, nem lett volna szabad hagyni, hogy ennyire elfáradjunk és kimerüljünk a szálláskeresésig. Így könnyebben figyelmetlen és hoz rossz döntéseket az ember.

Minden jó, ha jó a vége – Újra kurd vendégszeretetben, Latifnál

Végül Zita rávett, hogy dobjuk össze gyorsan a cuccunkat, és valóban, nem is fájt annyira, mint gondoltam, pár perc múlva már a buszállomás előtt voltunk újra felmálházva, újra szállást keresve.
Pár perc múlva már azon veszekedtek a helyiek, hogy kiknél maradjunk. Történt ugyanis, hogy megálltunk egy kertes ház előtt, aminek volt szép gyepje és a kertben épp egy fickó foglalatoskodott. Emberünk nem tudott angolul, de a ház tulaja, egy hiperaktív svéd férfi épp arrajárt a családjával. Elmondtuk kik vagyunk, és honnan jöttünk, mire ők teljesen megőrültek, kérték, hogy pakoljunk le itt, aztán menjünk át hozzájuk vacsorázni… :) Mi mondtuk, hogy nagyon kedvesek és köszönjük, de semmi mást nem szeretnénk csak feldobni valahová, akárhová a sátrunkat és egy óra múlva aludni. Elmondták, hogy odakint ez veszélyes lett volna, mert errefelé sok a cigány, és éjjel simán kirabolhatnak. Örültünk is, meg nem is. Örültünk, mert nem maradtunk kint, de nem örültünk, hogy egy ilyen városban vagyunk. Végül persze ezek után már a kertben sem maradhattunk, frissen volt locsolva a gyep… :) Persze valószínű amúgy is behívtak volna a házba, hiszen pár perc múlva az is kiderült, hogy vendéglátónk, Latif kurd. Ez látszott is rajta, mindenben próbált a kedvünkre járni, úgy tett-vett, sürgött forgott, látszott rajta, hogy nagyon a segítségünkre akar lenni. Földrajz és töri szakos tanárunk igazi kíváncsi természet volt, bár csak pár szót beszélt angolul, de rengeteget kérdezett, és mesélt is. Három gyermeke van, nagyon büszke rájuk, rögtön meg is mutatta őket fényképen. Igazi őrült figura ez a Latif, ez vacsoránál látszott igazán, amíg a dinnyét felvágta, ötször állt meg kérdezni, vagy mesélni valamit. Nekünk közben a szemünk majd ki esett az éhségtől, de Latifnak mindig eszébe jutott még valami, így kb. 10 percig vágta fel azt a dinnyét. :) Most jól jött a szótár, rögtön nagy hasznát vettük Latifnál. Este 11-ig beszélgettünk vele, a végén még a laptopját is áthozta a szobánkba internettel, persze már semmi erőnk nem maradt használni, csak megnéztem a Couchsurfinget rajta, aztán, mint a hullák, ledőltünk és elájultunk.
Ezt a napot csúnyán elhibáztuk, de végül jól sült el. Igaz, nem úgy, ahogy elterveztük, de nem mondhatjuk, hogy nem volt királyi dolgunk Latifnál a nap végén. A baj ott kezdődött, hogy nap közben nem ettünk rendesen, ezért mire Kuluba értünk, én már annyira kivoltam, hogy nem tudtam rendesen gondolkodni, nem voltam elég türelmes, és mint utólag kiderült, csak egy taxisofőrtől kértünk engedélyt a sátrazásra. Nem voltunk elég körültekintőek és ráfáztunk. Persze szerencse a szerencsétlenségben, hogy amúgy sem biztos, hogy jó lett volna ott éjszakázni, úgyhogy így utólag jobb is, hogy elhajtottak onnan minket. Az már pedig az égiek tréfája volt, hogy úgy terveztük, hogy nem helyieknél, hanem nyugalomban, kettesben éjszakázunk, naplót írunk az éjszaka, ehelyett pedig kaptunk egy újabb, őrült kedves, mindent adni akaró és rettentő kiváncsi kurd barátot, Latifot.

tot, Latifot.