Még a kurukshetrai ott tartózkodásunk alatt több telefont kaptam különböző riporterektől. Nem volt világos, hogy Satish-on keresztül jutottok el hozzánk, vagy a kurukshetrai riporteren keresztül, de nem is ez a lényeg.
Épp hogy visszataláltunk a GT Road-ra Kurukshetra-ból, amikor ismét csörgött a telefonom. Mondtam, hogy már kint vagyunk az úton, és jó lenne, ha ők igazodnának hozzánk, mert nekünk nem olyan könnyű mozognunk, véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk.

Jó ebédhez… néhány interjú Karnalban :)

Karnal előtt a GT Road elindult megkerülni a várost, de mivel semmi nem volt kitáblázva, nekem csak a GPS elnagyolt térképe alapján esett le, hogy merre kell továbbmenni. Ez a valóságban mégsem volt olyan egyértelmű, ezért egy benzinkút mellett megkérdeztünk néhány fiatal, motoron csücsülő srácot. Fogalmuk sem volt Karnal nevű városról… Hogy ezt hogy hozták össze, az máig rejtély számunkra, mert biztos hogy helyiek voltak, és biztos, hogy jól ejtettem ki a város nevét, mert aztán később mások megértették. Mindegy, a lényeg, hogy végül megérkeztünk Karnal-ba, és találtunk egy csendes helyet, ahol 45 rupiért árultak pizzát és kb. százféle fagylaltjuk és shake-jük volt. Ez számunkra több volt mint ideális. Szűk két órát eltöltöttünk itt. Ahogy leültünk, már csörgött is a telefonom, amit én rögtön átnyújtottam a pultosnak, hogy magyarázza el hindiül a riportereknek, hogy hol is vagyunk. Ez sikerült, mert pár perc múlva meg is jelentek. Egyikük egy kisebb videókamerával és mikrofonokkal, a másikuk egy nagy fényképezőgéppel. A videókamerás fickó érdekes volt. Három különböző tévécsatorna emblémáját mutató mikrofont tett elénk, de ebből csak az egyik volt igazi, a másik kettő csak a látszat kedvéért volt, valójában csak mikrofonnak látszó tárgyak voltak, a tévék logójával. Hogy erre miért volt szükség, az nem lett teljesen világos, de két opciót tartok logikusnak: azért volt, hogy mifelénk tűnjön fontosnak és komolynak a dolog, vagy azért, hogy a tévékben látszódjon mindhárom logó, de utóbbi esetben a tévéket nem zavarja, hogy egy másik, konkurens tévé is jelen van. Ezek az emberek tehát valamiféle hírügynökök voltak, akik továbbadták több tévének a riportunkat. Na jó, mondjuk ki, valószínű eladták nekik. :) Mi persze nagyon lazák voltunk végig, mert különösen élveztük, hogy még csak a nap közepén vagyunk, és egy ilyen nagyszerű helyet találtunk az ebédhez, ahol ráadásul egy füst alatt még az interjúkat is el tudjuk intézni, és ezért nem kellett sehová külön odamenni. A pizza és a jégkrém között elintéztük a videófelvételt, majd következhetett a biciklizés. Autóval követtek minket, és amíg visszacsavarogtunk a GT Road-ra, nagy forgalmi dugót, és ezzel együtt nagy örömünkre hatalmas dudakoncertet okozva videóztak minket, mialatt mi tekertünk. Nem díszköröket, csak az ő kedvükért, hanem pontosan úgy és pontosan arra, amerre mi amúgy is mentünk volna. Szóval ez az interjú teljesen fájdalommentes volt, amit nagyon élveztünk. Nem különbül a délutáni menetet. A GT Road itt már nagyon széles volt, talán kétszer négy sávos. A kereszteződéseket általában egy nagy felüljárón úsztuk meg, de sok helyen ez a híd még épült, ilyenkor a híd melletti poros elkerülőn (a későbbi felhajtón) tekertünk. Egy helyen megálltunk pihenni, szokásunk szerint egy útszéli vendéglőnél. A kis étterem tetején motorolaj reklám volt, és csak az, tehát még az se volt kiírva, hogy „Restoreant”, vagy valami hasonló, ahogy az általában lenni szokott. Enni nem ettünk, és ezt talán jól is tettük, mert a szél elég magasra felkapta a port a parkolóból, és mindent beterített. Aztán induláskor azt is láttuk, hogy hol és hogyan mosogatnak, ami ismét megerősített minket abban, hogy jól tettük, hogy nem fogyasztottunk itt semmit. Elképesztő, mennyire nincs errefelé az embereknek fogalma a higiéniáról. Valahogy ezt a szubkontinenst nem sikerült ilyesmiről felvilágosítani.

Interjúk és ingyen szálloda Panipatban

Bajusz terén még bőven van hová fejlődni :)

Panipat-ba naplemente előtt jó másfél-két órával érkeztünk meg. Kerestünk egy könnyen azonosítható helyet, ahonnan felhívtuk a következő riportert, akivel ebbe a városba volt megbeszélve a randi. Emberünkre másfél órát kellett várnunk, ezért amikor megjött, kijelentettük, hogy sorry, de amíg nem találjuk meg a szálláshelyünket a mai napra, ahonnan már egy métert sem kell bicikliznünk, addig nincs interjú, mert mindjárt sötétedik, mi pedig nem akarunk bringázni sötétben, ebben az őrült forgalomban. Ezt nagy nehezen sikerült letölteni nekik, és rövid tanakodás után kitalálták, hogy kövessük őket. Pár kilométer után megérkeztünk egy Mid-Town nevű hotelhoz, ahol gyorsan felpakoltunk egy szobába, majd a bringákat is odaláncoltuk a lépcsőház korlátjához. Ezek után már boldogan adtunk interjút.

A szálloda aulájában öt mikrofont toltak alánk, és Guiness rekordról kérdeztek minket. Nem gondoljuk, hogy bármilyen rekordot megdöntenénk ezzel az utazással, és ez nem is cél, de ha ilyet is jegyeznek abban a nagy könyvben, hogy a „leghosszabb fekvőbringával megtett nászút”, akkor abban talán jók lehetünk. :) De mivel nagyon messze van még ennek az utazásnak a vége, nem gondolkodunk még ilyeneken. Valószínű a kérdést csak azért tették fel, hogy valami hangzatos címet adhassanak a riportnak, hogy igazán bulváros lehessen az. Begyűjtöttem jó néhány névjegykártyát a médiaalakoktól, és mi is adtunk mindenkinek, mégis, végül senkitől sem kaptunk youtube linkeket az interjúról, pedig akkor ott nagyon megígérték. Én pedig már letettem arról, hogy ezért levelezni kezdjek.
Mindezek ellenére mégsem tudok haragudni rájuk, egy kicsit sem, mert a riporterek jó barátja volt a hoteltulajdonos, ezért ingyen volt a maradásunk a szállodában, ahol ismét volt íróasztal, sőt most még wifi is. Igaz, nem nagyon maradt időm semmire, mert a vacsora után felhívtuk Ramant, és miközben megtudtam, hogy a családjuk egyik ága itt lakik Panipatban, lemerült a telefonunkról a pénzkeret. A dolog vége az lett, hogy 5 perc múlva megjelentek Raman rokonai a szállodánknál, és áthívtak minket vendégségbe. Habár nagyon fáradtak voltunk, nem illet visszautasítanunk a szíves meghívást. Kb. egy vidám órát töltöttünk náluk (amiért ezúton is köszönet!), utána illedelmesen közöltük velük a szituációt – miszerint holnap hajnalban indul a vonatunk és ezért korán le kéne feküdnünk – és ők hazavittek minket, ahol hamar el is dőltünk.

Vonattal Delhibe

A Delhi-i forgalomról sok borzalmat hallottunk, amire nem voltunk kíváncsiak, ezért választottuk a vonatot, mint alternatívát, az utolsó szűk száz kilométerre.
Még sötét volt, amikor felpakoltuk a bringákat a szálloda előtt, és átgurultunk a néhány kilométerre lévő vasútállomásra. Azért kellett hajnali vonatot választanunk, mert különben őrült tömeg lett volna a vonaton. Elméletileg tilos bringát szállítani a vonatokon, de mint azt már megtanultuk, Indiában minden lehetséges. Így a jegyvásárlás után szépen felrámoltuk egy „passanger train”-re a fekvőkerékpárokat, úgy ahogy voltak, málhástul. A vonatozás egyfajta élmény volt. Eleinte nem volt semmilyen tömeg, de egy bizonyos állomástól őrült tömegek szálltak fel, vagy próbáltak felszállni a vonatra. Ilyen őrületet még nem láttunk, emberek tömörültek iszonyat tömegben az ajtók körül és addig nem tágítottak, amíg fel nem bírtak szállni, vagy amíg a vonat fel nem gyorsult egy olyan sebességre, ahol már letettek a feljutásról. Merthogy amikor a vonat szépen lassan indulni kezdett, az emberek még továbbra is próbálkoztak a felszállással. Mintha a veszélyekről fogalmuk sem lett volna. Odabent pedig szintén óriási volt a tömeg, ezért én őrt álltam a bringák mellett. Leginkább azért, hogy a közeli ajtónál le és felszállók le ne törjék az első lámpáinkat. A „Please Don’t Touch” táblák itt nem működtek, emberek kapaszkodtak a bringákba, vagy csak egyszerűen fogdosták őket, mert miért ne, de olyan is volt, hogy rápakolták a cuccaikat. A nagyobbik baj nem ez volt, hanem, hogy a bringák melletti ajtót nem lehetett becsukni, és a beáramló hajnali hideg levegő mind egyenesen rám talált így. Ettől aztán taknyos is lettem az elkövetkező néhány napra, de hála az égnek, ezen gyorsan túltettem magam ennyivel. Fényképezni nem akartunk, és nem is nagyon tudtunk volna a vonaton, mert a fényképezőgép a csomagjaink alján volt. Erre persze még lesz alkalmunk a jövőben, ahogy valószínű dugig tömött vonatokkal is fogunk utazni, szóval ezen nem aggódunk. :)

Megtalálni a helyünket egy nagyvárosban – Most sem volt könnyű

Kiszálltak a tuktuk sofőrök a kabinból a pirosnál, hogy megnézzenek minket

A leszállás sem volt egyszerű a „New Delhi” főpályaudvaron, szegény bringám nagyot dőlt a peronon, és aztán a kijutás sem volt egyszerű. Az emberek értetlenek voltak, és inkább csak a bringákat bámultak, ahelyett, hogy azon törték volna magukat, hogy megértsék, mit kérdezünk: Merre lehet innen kijutni lépcsőzés nélkül?! Végül megtaláltuk az utat, amit a teherhordók is használtak, és kint voltunk az utcán. A rossz oldalon, így kerülhettük meg az egész pályaudvart egy felüljárón át, mire végre kilyukadtunk Paharganj-ban, Delhi hátizsákos negyedében. Ide özönlik a sok hátizsákos turista, itt találni relatíve olcsó szállásokat, utazási irodákat és nyugati ételeket is kínáló éttermeket.Mivel ekkor még nem volt CS hosztunk, mi is egy szállodát kerestünk, ahol olcsón maradhatunk, amíg nem találunk barátokat.
A dolgok nehezen kezdődtek, a szállodák mind drágák voltak, 500 alatt senki nem ajánlott szobát. Végül hosszas keresgélés után sikerült találnunk egy első emeleti szobát 350-ért, ahová a bringákat is be tudtuk tenni. Ezzel a problémáink még közel sem oldódtak meg, ugyanis a Punjab-ban vásárolt BSNL SIM-kártyánkról lemerült a keret, és nem tudtuk feltölteni, mert Delhi-ben nincs jelen a BSNL-el. Így átroamingoltak egy másik szolgáltató hálózatára, ahol már az internet sem működött pénz nélkül. A SIM kártyára pedig sehol sem tudtak pénzt tölteni a butikokban; mivel a szolgáltató nem volt jelen a városban, az árusok sem álltak kapcsolatban vele. A kényelmes, igaz lassan, de mindig és mindenütt működő mobilinternet és a helyi mobiltelefon használatának lehetőségét elvesztve úgy éreztük magunkat, mint akit elvágtak a világtól. Ezek nélkül sokkal bonyolultabb és drágább bármit is elintézni egy idegen nagyvárosban.
Végül hosszas utánajárás és kérdezősködés után úgy döntöttünk, hogy veszünk egy másik SIM kártyát. Erre minden árús más árat és más szolgáltatót mondott a legjobb megoldásnak, és végül nem is sikerült a legoptimálisabb árút választani. Airtel SIM kártyát vettem, 250 rupiért, 90 rupi lebeszélhetőséggel, és 1GB 2G sebességű internettel. A bosszantó az volt, hogy azt hittem, jól jártam a 250 rupival (kb. 1100 forint), de épp csak 5 perccel azután, hogy aktiváltuk a SIM kártyát, a közeli utazási irodában – ahová a Zita által kölcsönkért Lonely Planet papír alapú útikönyvet vittem vissza – megtudtam, hogy átvágtak 100 rupival, az új SIM kártya hivatalos ára minden szolgáltatónál 150 rupi, és jár hozzá alapból az 1GB internet ajándékba. A bosszantó az volt, hogy az eladó azt szövegelte nekem, amikor nem tudta lekérdezni nekem az internet keretem sehogy se, hogy az indiai emberek jók, és nem vágnak át, úgyhogy ne aggódjak. Aztán persze visszamentem hozzá, hogy igen, igaza van, az indiai emberek jók, de mindenütt vannak kivétel, itt például Te barátom, aki átvágtál 100 rupival. Persze ő mindenfélével védekezett, hazudozott össze-vissza, de hiába, én tudtam, hogy nekem van igazam – megint csak hiába, mert a 100 rupit esze ágában sem volt visszaadni, sőt mint később kiderült a regisztrációs lapot sem adta le az Airtel-nek, mert aztán napokkal később többször zaklattak sms-ben és telefonhívásokban, mire végül előkerítettek egy angol beszélő kollégát, aki be tudta kérni az adataimat. Valakitől azt hallottuk, hogy az indiaik úgy gondolják, hogy hazudni szabad, de csak akkor, ha azzal jó célt szolgálunk. Ez az egész csak ott hibádzik, hogy mi jó nekem (elkérni 100 rupival többet a tudatlan turistától), az másnak rossz. Na mindegy, végülis 100 rupi nem a világ vége, és ha azt nézzük, hogy a reptéren 500 rupi alatt nem kapni új SIM kártyát, akkor még jól is jártunk.
Mikor végre újra megnyíltak a kommunikációs csatornáink a világ felé, szétküldtünk pár CS Requestet a szimpatikusabb Delhiben állomásozó tagoknak az új telefonszámunkkal. Másnap délelőttre több lehetőségünk is nyílt, igaz ezek elég zavarosak voltak. Valaki lemondta, és egy CS-re nem regisztrált barátját ajánlotta, és hasonlók. Végül egy Chandan nevű fickóval vettük fel a kapcsolatot, és mint utólag kiderült, nagyon nagy szerencsénk volt vele. Egy fantasztikus emberrel hozott minket össze a sors, akinél egy hetet töltöttünk. Bringával hajtottunk ki hozzá 11km-t, és ez a menet – mivel szombat volt – sokkal kellemesebbre sikerült, mint vártuk. A széles, jó minőségű, sok sávos utakon mérsékelt volt a forgalom, így végül még élveztük is a bringázást, és erre igazán nem számítottunk, ezért aztán igen vidáman érkeztünk meg Chandan-hoz. Róla, és a Delhiben eltöltött napokról majd a következő bejegyzésekben szólunk.

—

Írjátok meg kommentben őszintén a véleményeteket, mert nagyon kíváncsiak vagyunk rá! Szerintetek gáz volt elfogadni az ingyen szállást az interjúkért cserébe? Vagy épp ellenkezőleg, talán még az sem lett volna pofátlanság, ha egy-két napi büdzsé keretünket is elkérjük az adott interjúért? Mi már így is kicsit zavarba éreztük magunkat, mert sose kerültünk még ilyen helyzetbe. Mi a helyes, hogyan kéne ilyenkor cselekednünk? Lehet, hogy ők szép summát akasztottak a mi riportunkkal, de vajon helyes lenne-e nekünk ezért pénzt kérni? Lehet, hogy a töredéke annak a pénznek, amit ők kapnak a tévéktől ezekért a riportokért, már óriási anyagi segítség lenne nekünk. Ők nem ajánlották fel pénzt, és mi nem is kértük, ám a szállást kicsit zavarban, de örömmel elfogadtuk. Ha pénzt kérünk, onnantól vagyunk „celebek” – amik nagyon nem akarunk lenni – vagy a mi esetünk „speciális”, és nálunk ez megbocsájtható lenne?

Chandigarh-ból már reggel 9 környékén el tudtunk startolni, ami egy szép hosszú napot ígért. Útvonalunknak tovább Delhi felé a GT Road-ot választottuk. Otthonról ugyan mondták, hogy nagyon zsúfolt lesz, de amikor Satish-t kérdeztük, azt mondta, hogy mindenképpen arra menjünk, mert ez az út India elsőszámú autóútja, a minősége kiváló, soksávos, és a forgalom nem olyan szörnyű rajta. Így hát bevállaltuk, lesz ami lesz! Rögtön az lett, hogy kicsit eltévedtünk, elfelejtettünk felhajtani egy nagy felüljáróra, fordulhattunk, és mehettünk vissza. Persze szembe a forgalommal, itt már csak így megy, ez India, itt minden lehetséges. Miután megtaláltuk a helyes utat, végre rátértünk a Grand Trunk Roadra, és örömmel tapasztaltuk, hogy Satish-nak igaza volt. Az út széles, vadiúj, jó minőségű, és a forgalom nem zavar minket a bal szélen. Szóval örömteli volt a tekerés, és abszolút nem volt unalmas sem. Kezdődött azzal, hogy úgy sütött a nap, hogy idén most először bekentük magunkat naptejjel. Tekintve, hogy ez a nap február hetedike volt, ez nem is olyan rossz! :) Aztán láttunk hosszú sorokban narancsárusokat is az út szélén. Több száz méteren keresztül elfoglalták az út szélét, némelyiküknél több tonna gyümölcs is lehetett, mert nagy halomban álltak a narancsok. Amikor pár kilométerrel odébb a szemétdombot szagoltuk, az már nem volt ilyen vidám. Több méter magasan állt a szemét az út szélén egy mezőn. A tetején gyerekek játszottak és tehenek legeltek. Amikor a szeméthalom végére értünk, akkor láttuk csak, milyen hatalmas, magas szeméthalomról van szó. India elképesztő hely, a szó minden értelmében.

Benzinnel vagy dízellel megy a reku?

Szemben az út túloldalán egy platós riksa haladt el, hátulján nagy fehér zsákokkal. Valószínű valami könnyű cucc lehetett, mert különben talán még fel is borult volna a riksa, annyira hátralógtak a csomagok. Mindezek ellenére azért nem irigyeltem a srácot, mert ha csak a légellenállását nézzük annak a hatalmas motyónak, akkor sem lehetett könnyű vele tekerni.

És hogy továbbra sem unatkozzunk, egyszer csak egy nagy kék szobrot vettünk észre az út bal oldalán a fák mögött. Ahogy közelebb értünk, találtunk egy bekötőutat is, és mivel nem siettünk sehová, letértünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a számunkra nagyon furcsa szobrot. Mivel nem vagyunk jártasak a hindu istenekben, és minden csak hindiül volt kiírva, nem sokkal többet tudok elmondani róla, mint ami a képen látható. Hogy a méreteket értsétek, keressétek meg Zitát a fotón, amit amúgy 4 vagy 6 képből illesztettem össze, mert egy képbe nem fért bele a nagy szobor. Hátulról fel lehetett mászni a talapzatára, és egy kör alakú folyóson keresztül odabent is végig lehetett járni az apró, csempézett szobákat, amelyekben hasonlóan furcsa szobrok voltak, csak persze sokkal kisebbek.

Ami számomra sokkal maradandóbb volt még a szobornál is, az a motoros fickó volt, akivel szóba elegyedtem, miközben Zita járta körbe a nagy kék négykezű alakot. Persze emberünket egyből a bringák látványa ejtette fogságba, és én rögtön az első kérdésén nagyot nevettem. Azt kérdezte, hogy petrol(benzin)-al, vagy diesellel megy-e a gép? :) Mondtam neki, hogy nem barátom, ez csápátival, dállal meg csájjal megy, nem benyával, ez kérem maga a fenntartható közlekedés! :) Persze a következő kérdése az volt, hogy mennyibe kerültek a bringák, mire kitérő választ adtam, de ha már így témánál voltunk, rákérdeztem az ő gépének az árára. 47 ezer rupiba fáj egy ilyen moci, ami 70km alatt éget el egy liter benzint. Ebből ha jól sejtem, nem egy erőgép, csupán úgy néz ki, mint egy sportmotor, valójában azonban mindennapi közlekedésre való járgány. Márkáját tekintve Hero Honda, vagyis az indiai Hero és az azt hiszem japán Honda házasságáról van szó, ami egyébként a tavalyi évben felbomlott.

Miután továbbálltunk, egy még viccesebb jelenet következett. Az út szélén egy tehéncsordát tereltek, mire én fogtam a fényképezőt, és bekapcsoltam rajta a videófelvételt:

Hogy mit akarhatott mondani a fickó a riksát, azt nem tudjuk, de kísértetiesen hasonlított egy varjú hangjára, ahogy azt mondja: „Fiiinneeee”! :) Ezen aztán még sok-sok kilométeren keresztül nevettünk…

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ledöntöttük magunk mellé a bringákat, kipakoltuk rájuk a Raman-tól kapott „Please Don’t Touch!” táblákat, rendeltünk két dállt, csápátit, és csájt, majd mikor kihozták, fertőtlenítettünk egyet az iszlámábádi vodkával, aztán nekiláttunk enni. Így megy ez, 60 rupiért egy útszéli koszfészekben… :)

Gurdwara helyett egy három csillagos szálloda

A délután száradó szarkupacok és lapos, végeláthatatlan mezők mellett haladtunk. Utóbbiakat mindig egy-két fa is tarkította, amitől sokkal barátságosabbak voltak, mint nyugati társaik. Nem tudom, miért hagyják meg itt jobban a fákat a szántóföldeken, de ez mindenképpen dicséretes dolog. Olvastam valahol egy cikket, hogy Indiában a fákat nagyon becsülik, és nagyon megbüntetnek valakit, ha kivág egy fát engedély nélkül, de kétlem, hogy emiatt vannak a fák még meg a mezőkön. Indiában minden lehetséges, és Indiában a legtöbb, legerősebb szabály mind olyan, amit nem meghoztak, hanem kialakult…  Lehet, kialakult a fák felé valami tiszteletük az embereknek, talán a valláson keresztül. Másképp nem is tudom, hogyan lehetne letölteni nekik valami, mi szemléletünk szerinti értelmes dolgot a fejükbe. Na jó, ez nagyképű volt. :)

A napot egy Kurushetra nevű helyen zártuk. Ez pár kilométerre volt a GT-roadtól keletre, de ezt az áldozatot meghoztuk az univerzum közepéért. Ugyanis az útikönyv szerint itt van Kurukshetra-ban az univerzum közepe. Itt szállt alá a gonosz és mérkőzött meg a jóval egy nagy-nagy csatában. Szóval mi is itt kerestünk szálláshelyet. Az útikönyv sok jót nem ígért, ezért gyorsan Gurdwara után néztünk. Miután átverekedtük magunkat egy őrült dugón, találtunk egy három csillagos szállodát. Ennyi csillag alatt sose aludtunk még, de gondoltuk, megkérdezzük, mennyi a legolcsóbb szoba. Letámasztottuk a bringákat egy nagy virágcserépnek a bejárat mellett, és én becaplattam, úgy ahogy voltam, sisak, napszemüveg a hónom alatt, talpig bringásban. Kérdeztem a recepcióst, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb szoba, mire mondta, hogy kövessem, megmutatja. Én persze visszakérdeztem, hogy mégis mennyire kerül, de ő csak egyre erősködött, hogy kövessem, mire én: Nézze Uram, ha 300 rupinál több a szoba, fölösleges követnem, ennél többet ugyanis nem tudunk költeni szállásra. Ennél jóval több volt a legolcsóbb szoba is, így aztán még érdeklődtem egy kört náluk a Gurdwara felől, és már fordultam is kifelé. De még mielőtt leléptem volna, megtorpantam, és átadtam az emberünknek egy névjegykártyát, majd röviden felvázoltam, hogy mi járatban vagyunk itt. Ezt csupán azért tettem, mert láttam, hogy nagyon furcsán néznek rám, és nem értik, hogy hová tegyenek. Ennek a vége az lett, hogy mielőtt még elhagyhattuk volna a helyszínt, utánunk jött a kijárat elé, és mondta, hogy tud nekünk egy szobát adni olcsóbban is… Kérdeztem, mennyi az az olcsóbb, mire mondta, hogy ötszáz. Én persze kőkeményen ragaszkodtam hozzá, hogy 300-nál többért nem maradhatunk sehol, mert különben nem marad pénzünk élelemre. Ezt elfogadta, és belement a 300 rupiba is. :)

Pihenő két fuvar között :)

Indiában minden lehetséges! :) Később láttam konkrét árlistát, és egyetlen egy szoba sem volt 1000 rupi alatt… Tény, hogy a mi szobánk egy apró lyuk volt egy angol wc-s fürdőszobával, és kilátással a neonfényekre, de ez egy cseppet sem zavart minket, mert rég laktunk ilyen tiszta és rendezett helyen. Még íróasztalom is volt konnektorral, amihez hamarosan egy széket is szereztem, így tudtam nyugalomban és kényelemben naplót írni.

Reggelire tükörtojás – Az utcán és a szálloda éttermében

Két éjszakát terveztünk Kurukshetra-ban tölteni, hogy az így nyert napon bejárjuk a környéket és megnézzük a látnivalókat. Első reggel megpróbáltunk az utcán ételt készíteni magunknak. A szokásos tükörtojásra készültünk rá. Azért az utcán készítettük, mert a hotelban az étterem túl drága volt, a szobánknak pedig nem volt erkélye, és különben is ki volt írva a recepción, hogy kívülről ételt bevinni tilos. Így hát fogtuk a lábos szettet, a főzőt és az olajat, majd kivándoroltunk. A szomszédos kisboltban vettünk tojást és kenyeret, majd egy hátsóutcában felállítottuk egy térdmagasságig érő kőkerítésen a konyhát. A következők történtek a kb. 20 perc alatt, amíg sütöttük és ettük a tojást: először egy kölyök akarta tőlünk 3 méterre meggyújtani a műanyagszemetet, ami előzőleg hordott oda a kerítés sarkába. Nagyon gyorsan elzavartuk, amiért még ő nézett furcsán. Aztán egy másik ember, egy felnőtt férfi jött oda és állt meg mellettünk két méterre füstölgő cigivel a kezében. Már éppen azon voltam, hogy őrá is rászóljak, hogy mi itt enni szeretnénk, amikor láttam, hogy igazából hugyozni állt meg mellettünk. Hangosan rárivalltam, hogy már bocsásson meg, de hugyozzon és cigizzen máshol, ne mellettünk, amikor reggelizni szeretnénk. Szóval ilyenek ezek az indiaik, a privát szféra, mint olyan, számukra ismeretlen fogalom. És akkor a koszos utcán szálló port és a minket körülálló kíváncsiskodó embereket most nem is részleteztem.

Sajnos nem csak a privát tér fogalmát, de a tükörtojást sem ismerik az indiaiak. Valahogy a hotelvezetőnk tudomására jutott a reggeli akciónk, aminek a vége az lett, hogy közölte velünk, hogy a következő reggel nyugodtan reggelizzünk a szálloda éttermében. Kérjünk amit akarunk, és fizessünk érte, amennyit jónak látunk. :) Tükörtojást kértünk pirítóssal, amire jó 20 percet vártunk, mire kihoztak két darab tükörtojást egy-egy tányérban, az aljuk szénfeketére volt égve, és a tetejük nyers volt, az ízük pedig sótlan. Ettől még persze felfaltuk őket, de a fél fogunkra sem volt elég ez az adat, ezért Zita meglátogatta a konyhát, hogy lássa, mégis hogy csinálták ezt a tükörtojást, mert ha ő megpróbálná, akarva se tudná ennyire elrontani. Az angolul nem beszélő séf a következőt tette: egy nagy serpenyőben olajat öntött, megvárta míg felforrósodik, majd amikor ez megtörtént, leöntötte az olajat hogy csak egy vékony réteg maradjon a serpenyő alján. Erre ráütötte a tojást, majd azt elkezdte elégetni maximum lángon. Ezt látva Zita persze átvette az irányítást a konyhaszemélyzet legnagyobb meglepetésére és örömére (ilyet is ritkán látnak, azért örültek ennyire – mindenki sorba állt Zitával fotózkodni, míg a tojásokat készítette), és hamarosan 3-3 gyönyörűen elkészített, finom tükörtojással tért vissza. :) Ezzel persze elment megint egy csomó idő, és csak később tudtunk elindulni tovább Delhi felé. Na de ne rohanjunk ennyire előre, mert közben a „pihenőnapunkon” azért történt egy-két érdekes dolog.

Kurukshetra látnivalói – röviden

Meglátogattuk India legnagyobb mesterséges medencéjét, vagy ha úgy tetszik, téglalap alakú tavát. Egy kis mesterséges szigeten helyet kapott rajta egy templom, amelynek a közepén belül volt egy kék istenség, a feje körül körben színes neonfényekkel volt díszítve a fal. Az egész rettentő furcsán hatott számomra. Viszont a tó közepén található nagyobb szigeten a hatalmas indiai zászló nagyon szépen lobogott a napfényben, és a lovaskocsis szobor is szép volt. Erre a szigetre egy a tó felett vezető egyenes sétányon lehetett besétálni két oldalról.

Innen visszafelé meglátogattunk két múzeumot, az egyik a Krisna múzeum, a másik egy panoráma és tudományos múzeum volt. Ennek az emeletén volt egy nagy – ismét zajokkal tarkított – panoráma India történelmi eseményeivel, lent pedig egy csodák palotájára emlékeztető, megannyi érdekes, különböző fizikai jelenségeket ismertető rész, itt eltöltöttünk egy kevés időt, majd hazafelé megcsodáltuk, ahogy egy helyi a kutyájára virágkoszorút rak. A virágok eredetileg a múzeumok kerítését és épületeit díszitették, abból az apropóból, hogy ezen a napon India miniszterelnöknője látogatta meg Kurukshetra városát.

Este még a szállodatulaj nagy fehér autójával megnéztük a város szélén található, nagyon híres banyána fát egy szent helyen, aztán hálából a szíves és kedvezményes ellátásért adtunk egy interjút az újságíró ismerősének.

Bocsássátok meg, hogy nem mélyedtem el Kurukshetra történelmében és legendáiban, egyszerűen most nincs kedvem előbogarászni és felidézni ezeket a dolgokat, de ha kíváncsiak vagytok, itt van róla az angol wikipedia szócikk. A továbbindulásunk napján nem kis médiaszembeszelet kaptunk, bár az interjúk közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint vártuk, sőt… Na de az elcelebedésünkről már csak legközelebb! :)

El ne felejtsünk köszönetet mondani a Silver Sand Hotel-nek: Köszönjük!!!