“Élj úgy, mintha holnap meghalnál, de tanulj úgy, mintha örökké élhetnél.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Az árak és az élet a parton

Egy dolgot szándékosan a végére hagytam, ez pedig az Om Beach-en található éttermek szuper árai és választéka. Fontos az elején megjegyezni, hogy ezek többségében nem tradicionális indiai ételek, hanem a turistáknak kitalált finomságok, amelyeket egy indiai otthonban nem, de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. Voltak, akik annyira minimalisták voltak, hogy ezt a 120-150 rupit sem fizették ki a kunyhóra, hanem egyszerűen a parton a homokban vertek tábort egy tűz körül. A tűzifát a helyiektől vették néhány rupiért, és kitartott addig, amíg elsörözgettek. Mire késő lett és a tűzifa is elfogyott, megfáradtak és rádőltek a táskáikra. Álmaikat egy-két önkéntes parti kutya őrizte. Egyszer mi is csatlakoztunk egy ilyen csapathoz hazafelé a vacsorából. Épp St. Patrick napja volt, és ennek apropójából ropogott a tűz.
Amíg az Om Beach-en nyaraltunk, átlagban 16,4 eurót, vagyis a általam váltott árfolyamon számolva alig több, mint 4400 forintot költöttünk naponta. Ez ugyan több, mint a kitűzött 10 euró per nap, de ha azt nézzük, hogy ez még mindig alacsonyabb, mint a tavalyi átlagunk, és hogy ez volt „A Nyaralásunk”, amikor végig úgy éltünk, mint a kiskirályok egy ilyen csodás helyen, minden nap reggelivel és vacsorával, akkor bizony nagyon megérte! És ebben még a buszozás ára is benne volt Goáról! :) Szóval olcsón laktunk, olcsón ettünk jókat, és összességében olcsón éltünk. Igaz, ehhez az is kellett, hogy nem riksáztunk és a csónakon kívül semmi közlekedésre nem költöttünk, ivóvízre is csak egyetlen egyszer, amikor az 5 literes palackot vettük.

A Goához képest olcsóbb árakat egyébként valószínű annak köszönhetjük, hogy Gokarna pár évvel ezelőtt még szinte teljesen ismeretlen volt a külföldiek előtt. Ide főleg az indiaiak járnak nyaralni (úgy kiabálnak a tengerparton, mint a gyerekek, amikor ruhástul bemennek a vízbe, persze nem messze, mert úszni azt ritkán tudnak), ahogy az előzőekben már írtam, mi is egy indiaitól hallottunk erről a helyről. Persze az utóbbi években már felfedezték külföldiek is, és nem eggyel találkoztunk, aki egy egész szezont, vagy egy egész évet itt tölt. Szóval Gokarna veszélyes hely, könnyen itt ragad az ember, ha megteheti és nem vigyáz! :)

Igyekeztünk minden nap kipróbálni egy új éttermet, de az utolsó napokra már megvoltak a kedvenceink és ott annyira ízlettek az ételek, hogy nem kockáztattunk meg egy bizonytalant.

Az ételek Gokarna parti éttermeiben

A reggeli így nézett ki: rántotta hagymával, két tojásból (Onion Omlett), főtt krumpli finom barna szafttal, zöldségekkel (Hash Brown Potatoes), desszertnek Zita erre rátolt még egy fantasztikusan feldíszített gyümölcs salit, és mindehhez járt még innivaló is, bármilyen tea, kávé vagy kakaó, amit kértünk. Ez sose került kettőnknek 200-nál (880 forint) többe, és piszkosul finom volt, és jól is laktunk a végére. Olyannyira, hogy sokszor nem is ebédeltünk. A vacsora még változatosabb volt. Nekem a kedvencem a tojásos, csirkés, vagy a zöldséges tészta (Egg/Chicken/Veg Noodles) volt, de épp a Sizzler-t sem vetettem meg, igaz, ilyet Zita rendelt előszeretettel. Ez a név „hangutánzó” és a sistergésre utal. Az ételt ugyanis egy fatányérba helyezett forró serpenyőben tálalják, amibe valami olajat is raknak, amit meggyújtanak. Így amikor kihozzák a konyhából, még lángol, és ha szerencséd van, ez a láng egészen kitart az asztalodig. Ha nem, még akkor is percekig sercegni fog az étel a serpenyőben.

És ezzel még közel sincs vége a specialitásoknak, ugyanis a Sizzlert három káposztalevélben találod: egyikben a húst vagy tenger gyümölcseit szafttal, a másikban sült krumplit, a harmadikban pedig párolt zöldségeket. Persze ezt már nem adják olyan olcsón, ezért képesek már 120 rupit is elkérni, ezt már nem lehet megúszni 500 forint alatt! :) Csak majdnem. :)

Desszertek, innivalók – A Sós Lassi

Ezen kívül a különböző csokis, kókuszos, citromos és egyéb gyümölcsökkel töltött Pancake-ek (vagyis naaagy palacsinták) voltak a kedvenceink, na és persze Zitának az őrületes fagyikölteményei, közülük is leginkább a „Hello to the Queen”, ami egy banános, csokoládés fagylaltőrület volt, ami már látványra sem volt akármi. Az ilyesmi sem került többe 60-80 rupinál, így lelkiismeret-furdalás nélkül megengedhette magának Zita ezeket a kényeztetéseket. :) Aki ismeri Zitát, az tudja, hogy ilyesmiktől a földöntúli boldogság határait tudja súrolni – bizonyos téren néha ilyen egyszerű lélek tud lenni az én Babám. :)
A kávés, fagylaltos shake-ekről, amit fagyasztott tej összedarálásával készítenek, még nem is szóltam, ahogyan a Lassi-król sem. A Lassi egy nagy-nagy klasszikus ital egész Indiában, curd-ből, vagyis aludt tejből készül, darált jég hozzáadásával, ha jól tudom. A két klasszikus Lassi az édes(cukros) és a sós. Ez utóbbi érdekes ízű, de nem olyan vad, mint elsőre gondolnátok. Persze ez lehet, hogy csak nekünk van így, mert Törökországban és Iránban már megedződtünk az Ayranokon. Egyébként abszolút nem hülyeség innivalóba sót tenni, mert a só egy nagyon alapvető ásványi anyag a szervezet számára. Nem véletlen, hogy ultrafutók előszeretettel isznak sós-cukros-citromos löttyöket, ha nem telik az izotóniás lónyálakra. Nem tudom, említettem-e, amikor először megálltunk egy hétre Jerevánban, a továbbinduláskor újra éreztük, hogy sós az izzadságunk. Ezt onnan tudtuk, hogy a Jereván előtti napokban nem csípett az izzadságunk, de miután egy hétig nem bringáztunk, utána újra csípett – a só, amivel a pihenő alatt feltöltöttük magunkat. Durva! :)

Visszatérve az indiai lassira: nem csak a két alapíz van, a kicsit is szofisztikáltabb étlapokon találni banánost, kókuszost, papayást, mangóst, persze utóbbi kettő szezonális, tehát csak akkor kapni, amikor érik. Ugyanis ezek a dolgok errefelé potyognak az égből! :)

Ebédelni legtöbbször nem mentünk el étterembe. Vagy nem ettünk napközben, vagy csak keveset. A maradék májkrémből és kolbászból kétszer megebédeltünk. Bár az éttermekben is nagyon jókat ettünk, de nekem ezek az ebédek voltak a csúcsok. :) Tudom, ez valahol gáz, de ez van! :)

Állatok Om Beach-en

Nem elég, hogy az éttermekben finomat, olcsón és látványosan tálaltak, az egyik étteremben még addig is volt szórakozásunk, amíg az ételre vártunk. Egy macska és a kiscicája feljöttek a tetőtéri étterembe, és ott randalíroztak nekünk. Ahogy az emberek, úgy a macskák is nagyon közvetlenek errefelé, és nem ismernek távolságot. A kismacska többször felmászott az ölünkbe, vagy elbújt a derekunk mögött. Amikor az asztalra is felugrott, akkor persze azonnal repült egy nagyot, mert azért ez már egy kicsit sok volt. Persze ha nem vagyunk ott, simán felmászik mindenhová. Így viszont nem hagytuk, ellenben egy kiváló játékot az találtunk neki: rájöttünk hogy a macskák kontinenstől függetlenül imádnak játszani a papírgalacsinnal. A kis dög teljesen megkergült a papírdarabtól és a végtelenségig tudta kergetni. Csak akkor hagyta abba, amikor valami más elterelte a figyelmét.

Egyik este lefekvés előtt Zita felhívta a figyelmem egy hatalmas pókra, ami éppen az ágyunk mellett, a falon időzött. Egyikünk sem látott még ekkorát, kb. 10-12cm átmérőjű volt, és elég félelmetesnek hatott. Zita otthon az összes kis állat és bogár jóbarátja és mindent megfog, kimenekít mindenkit a házból, akinek nem ott van a helye, de ezekhez az állatokhoz nem mer nyúlni. Azt mondja, ezek mások, ezeket nem ismeri! :) Én otthon sem vagyok annyira jóban velük, de ezúttal rám, mint bátor férfira hárult a nemes feladat, hogy kezdjek valamit a pókkal. Csak meg kellett piszkálnom egy papírdarabbal és már el is iszkolt. Ezek után persze mindig ügyeltünk arra, hogy zárva tartsuk a táskáinkat. Erre azért is szükség volt, mert egy-két, a helyhez tartozó macska előszeretettel vendégeskedett nálunk. A legnagyobb természetességgel mászkáltak a kis kunyhók tetején, vagy sétáltak be az ajtónkon és ugrottak fel az ágyra körbeszaglászni. Elég könnyű volt kitelepíteni őket, csak ki kellett hajítani valami apróságot a homokba, a macska utána szaladt, és az ajtó bezárult mögötte. Ezen kívül, mint már írtam, kutyák és tehenek voltak a part állandó lakói, na és persze a delfinek az öbölben, igaz, őket csak első nap láttuk. Majmok hála az égnek nem voltak a környéken.

Csak boldognak lenni, épp most, itt

Egy szó mint száz, fantasztikusan jól éreztük magunkat Gokarnán. Reméltük, hogy jó lesz „a nyaralás”, de azt nem hittük, hogy túlszárnyalja majd a várakozásainkat. Nagyon kellett már ez a kis kikapcs., mert bizony rendesen ki lehet készülni az ilyenfajta utazásban, amit mi művelünk. Low-budget, hasmenés-hányás, olcsó szállodák, vonatozás, buszozás, minden nap alkudozás, India 360 fokban körülöttünk az összes mocskával, sokszínűségével, őrületével és gyönyörűségével. Szóval meg lehetne őrülni, de nem szabad!
Sőt, egy dologra rájöttem ezek alatt a napok alatt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy megtapasztaltam, megéltem kicsit. Zita azt hiszem ezt már rég tudja és eszerint is éli majd minden percét, de nekem el kellett jutnom idáig, hogy ráérezzek erre. Mégpedig arra gondolok, hogy minden pillanat egyedi, és mulandó. Ezért meg kell élnünk, a lehetőségekhez képest minél jobban, minél inkább, minél tartalmasabban és szebben. Mert huss, elszáll, eltűnik, elmúlik, és már sose lesz ugyanolyan, már sose lesz ugyanaz. Az a pillanat már elmúlt. Mindig csak a most van, és ezt kell élvezni! Ha erre igazán mélyen rá tudsz döbbenni, akkor ez egyszerre szabadít fel és okoz örömöt. De ez egyfajta tudatos öröm, mert tudom, hogy most ez a pillanat szép, mert szépnek akarom megélni és nem hagyom, hogy a körülmények negatívan befolyásoljanak. Nem hagyhatom, mert ez az én pillanatom és én jól akarom megélni. Próbálhatom lefényképezni, vagy megismételni, de sosem lesz ugyanaz, mert azok már következő pillanatok lesznek. Ha teljes életet akarok élni, meg kell tanulnom élvezni a Most-ot!
Csakhogy ez a mai világunkban már nagyon nem egyszerű, mert születésünk óta pumpálják belénk a mesterséges vágyakat, így lassan már a lét egyenlő magával a vágyakozással, és azt érezzük, hogy ha nem vágyunk valamire vagy valahová, akkor igazából szinte már céltalan a létünk – holott ez nagyon nem így van. Attól még hogy megéled a „most”-ot és élvezed a pillanatot, még nem kell, hogy céltalan legyél.

Tudom, tudom, ez rohadt közhelyes és ezerszer ezerféleképpen mindenki elmondta és leírta már, de én itt most igazán gyakoroltam is Gokarnán, és ez nagyon jó volt nekem végre. Kiülni egy sziklára a parton, élvezni a tenger állandóságát, ülni és lenni, játszani a szájharmonikámon, élvezni az egyszerű létet, és tudatában lenni annak, hogy most jó, és most szép, és nem akarni ennél többet, nem gondolkodni a múlton és nem várni a jövőt, csak boldognak lenni, épp most, itt.

Alexander, Lubomir és a 100km-es görögdinnye története

Az indulás a podkrepai templomkertből nem ment olyan gyorsan, mint vártuk. Dani felkeltett minket, pontosabban csak engem, én meg Zitát hagytam még aludni, amíg én pakolásztam. Sikerült úgy rábontanom a sátrat, hogy közben észre sem vette, arra ébredt, hogy nekem már minden cuccom el van pakolva mellőle, és ő már csak egy félig üres hálófülkében fekszik, ami fölül hiányzik a külső ponyva. Reggelizni a templom és a magazin közötti parkocska asztalához ültünk ki és a menü margarinos (Dani után szabadon csak „Sz*rgarin”) mézes kenyér volt. A kilométerek viszont már annál jobban pörögtek, főleg miután túl voltunk az első tizen, az mindig nehéz, ilyenkor még sajognak az izmaink, és gondolatban még félig a hálózsákban vagyunk. Az első nagyobb kaptató teteje előtt szembetekert velünk két bringás, országútival voltak, nem volt sok cuccuk, csak az egyikőjüknek volt egy hátizsákja és ennyi. Megálltunk velük dumálni, kiderült róluk, hogy Alexander és Lubomir apa és fia, együtt bringáznak 5 napot, Szófiából Burgosba és most vissza. Napi 200km-t tekernek, ami elég durva, akkor is, ha „csak” öt napot tolják. Nem tartottuk fel őket sokáig, pár perc beszélgetés után jó utat kívántunk egymásnak, és ki-ki ment tovább saját célja felé. Mi a dombtetőn megálltunk egy adag nevetésre, ugyanis eszünkbe jutott, hogy Dani táskájában már tegnap reggel, vagyis kb. 100km óta benne van az a görögdinnye, amit ajándékba kaptunk. Erről készítettünk egy videót, de sajnos a fényképezőgépünk olyan új és modern, és olyan HD-ben vesz fel, amivel több száz mega lesz pár perc, így se feltölteni, se lejátszani, se átkódolni kisebbre nem tudjuk a netbook-kal. A megoldás valószínű az lesz, hogy videófelvételre a régi, tartalék fényképezőgépet fogjuk használni. Egyikünk fog videózni, a másik fényképezni! :)

Irány a török határ! – A kilométerhuszár és az ő kilométerei

A domb utáni városba, Harmanliba szélsebesen gurultunk le, csikorgó fékekkel álltunk meg egy LIDL-nél. Olcsó és ócska nyugati termékeket talán most vásárolhatunk utoljára, ezért úgy döntöttünk, benézünk. :) Igazából nem is sikerült sok értelmes dolgot venni: csokoládét, fagyit, édességeket és bundás mogyorót vettünk. Dani kicsit megfáradt, Zita pedig mosni szeretett volna, ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy helyet a sziesztára, ahol Dani tud aludni (gyakorlatilag bárhol), ahol Zita tud mosni (víz kell hozzá), és ahol én tudok netezni – na ez utóbbi lett volna a nagy kihívás, ha nem jön szembe 100m múlva egy titkosítatlan wifi hálózat internet eléréssel. Ha ilyet keresünk, általában azt szoktuk csinálni, hogy én megyek elől, egyik kezemben a mobiltelefon (ami tud wifit), és azon nézem, hogy hol található hálózat. Ahol találok olyat, amin nincs titkosítás, lelassítok, és kipróbálom, hogy bejön-e valamilyen weboldal. Ha igen, bingó, és megállunk.

Most is ez történt, egy úszómedencés kemping melletti szabadtéri vendéglőben foglaltunk helyet. Danival alibiből rendeltünk egy-egy sört, Zita eltűnt kimosni a ruháit, én pedig rászabadultam az internetre. Bár a délelőtti bringások, és tegnap Arman is azt mondta, simán bringázható az autópályának jelölt út Svilengrad(Bulgária) és Edirne(első város Törökországban) között, én azért utánanéztem a neten, és persze elsőnek Zsófi és Félix blogját dobta ki a google. Ők tavaly erre bringáztak, a görög oldalt választották Edirne felé viszont ott autópályával találkoztak. Viszont mit olvasok, hopp, ők couchszörföltek Edirne-ben. Hogy ez eddig nekünk miért nem jutott eszünkbe?!? Gyorsan írtam 3-4 srácnak, akik épp nemrég voltak online, hátha jön még válasz a last minute couch request-re. Last minute, hiszen ma este meg tudunk érkezni Edirne-be. Hagytam nekik időt válaszolni, még a sziesztánk elején voltunk, tudtam, hogy még legalább egy órát online leszek. Ezt az órát képek feltöltésével töltöttem. És lám, a végére visszaírt Ali couchsurfing-en. Vár minket Edirne-ben! Öröm és boldogság, felkeltem Danit, és Zita is előkerül, megbeszéljük, hogy akkor ma eltekertünk Edirne-ben, és házban alszunk! Ez ránk is fért már, úgyhogy nagyon örültünk a hírnek.

Várnak minket Törökországban, micsoda jó érzés lesz így megérkezni egy új országba! Ennek ellenére, amikor átsétáltam a strandon WC-re menet, és megláttam a medencéket, elgondolkoztam, hogy nem kéne-e ezt a napot itt befejezni, és itt pihenni, úszkálni, naplót írni. Tudtam, hogy ezt Zita nagyon értékelné, és talán a Kilométerhuszár (legújabb becenevem) is el tudná engedni mára a kilométereit. A maradás fejenként 7 Eurónkba fájt volna, ezért végül a menés mellett döntöttünk. Ali-nál is kínos lett volna talán áttenni az érkezést egy nappal, ezért sem bántam, hogy továbbmegyünk. Később még annyira sem bántam meg, mert ahogy elindultunk Harmanli-ból, rákezdett az eső. Először csak kóstolgatott minket, aztán egész szépen megindult, ezért felvettük a dzsekiket. Örültünk, hogy elindultunk, most enne minket és a hét Eurónkat a harmanli kempingben ázva.

Szivárványkapu Törökországba

Annyira nem zavart minket az eső, mert közben jó 30-as tempót tudtunk diktálni az ellaposodott tájban. Így nyomtuk Svilengrad-ig, ahol megálltunk a vendéglő terasza alatt szusszanni és száradni. Most Zita rendelt kávét alibiből, 0,8 Lave-ért, kb. 100 Forintért. Itt még váltottunk pár levelet Ali-val, megbeszéltük a találka helyét, majd felpattantunk a lovakra, és irány a határ! Egyszer azért még megálltunk pénzt váltani a városban.A határátkelő monumentális volt, kb. mint egy reptéri terminál. Danit itt ismét elhagytuk egy kicsit. Az történt, hogy előrehúzott, majd kiállt egy benzinkútnál feltölteni bárral a kürtjét. Ekkor mi elhúztunk mellette úgy, hogy észre sem vettük. Azt hittük előttünk van, és átment a határon, ezért mi is gyorsan előtúrtuk az útleveleinket, és átmentünk az első kapukon. A török kapuk előtt bemenekültünk a hatalmas terminál épület terasza alá az eső ellen, és ekkor láttuk, hogy Dani sms-t írt, még Bulgáriában van, minket keres. Gyorsan válaszoltam, majd jó húsz perc várakozás után vissza is kaptuk hű útitársunkat. Épp az orra előtt történt az őrségváltás, ezért jött ilyen későn. A török kapuknál megváltottuk a 90 napos török vízumunkat fejenként 15 Euróért, kétszer megmutattuk az útleveleinket a kapuknál, majd egy őr a bringák papírjait kérte. Mondtuk, hogy ez kerékpár, nincs rajta motor, mire az őr legyintett, hogy  oké, akkor rendben, mehetünk! :) Elindultunk a szivárvány közepe felé, be Törökországba. Merthogy időközben Bulgária felől előbújt a nap a horizont és a felhők között, ezzel egy hatalmas, teljes, sőt egyik oldalt dupla szivárványt varázsolva az égre, pontosan elénk, mintha azon kéne átkelnünk, hogy átjussunk Törökországba.

Ali Edirne-ben, aki pontosan tudja, mire van szükségünk

A kultúrsokk egyébként már a határon érezhető, hatalmas dzsámi a kapuk mellett, szól a török zene a terminálnál, LCD kijelzőkön megy a szöveg Törökországról. Edirne még jó 15km volt innen, meghúztuk a leálló sávban, merthogy itt az út már tényleg úgy nézett ki, mint egy autópálya, leszámítva, hogy nem voltak felüljárók, lámpával lehetett balra kanyarodni a belső sávból, és nem voltak ritkák a 40-es, 50-es táblák sem. Egyszóval volt egy két méteres biciklisáv az út szélén. Egy helyen 4-5 nagytermetű fehérbundás kutya ugrott ki elénk az útra, és alaposan megugattak, megkergettek minket. Ez nem volt finom. A következő benzinkútnál megálltunk, és még ekkor is bennem volt az adrenalin. A Dazer kutyariasztó nem volt kéznél, de ezek után elővettük, és Zita kapta meg, mivel neki tönkrement a kürtje, amire Dani szerint reagáltak a kutyák. A kútnál a változatosság kedvéért egy másik állatfaj, a szúnyogok támadtak ránk, ezért innen is gyorsan továbbálltunk. Át kellett kelnünk egész Edirne-n, mire megtaláltuk a találkozóhelyet, a Margi Outlet-et, ahol már várt ránk Ali néhány barátjával. Mire megérkeztünk, már elég stresszes voltam, késésben is voltunk, sms-t is kellett írni, sietni is kellett, forgalom is volt, emelkedő is, és időközben az eső is elállt és igen melegem lett a dzsekimben, de idő nem volt megállni, rohantunk, hogy ne késsünk sokat Ali-tól.

Aliék is bringával voltak, így együtt tekerünk át Ali lakásához, egy 100nm-es 3. emeleti lakáshoz. Itt betettük a kádba az Ortlieb táskákat, és a zuhannyal lemostuk róluk azt a rengeteg mocskot amit a vizes út rájuk hordott. Ali mindenben nagyon készséges volt hozzánk, és mivel ő is nagy bringaturista, pontosan tudta, mire van szükségünk. Elmentünk egy közeli étterembe, ahol megvacsoráztunk, majd mindenki sorban lezuhanyozott, Zita ágynak dőlt, mi pedig még beszélgettünk kicsit Alival. Nagyon jó érzés volt Ali-hoz megérkezni, valami fantasztikus dolog ez a Couchsurfing és a tagjai. 1400km-re otthonról megérkezel egy nagyon jó fej, helyi emberkéhez, akivel bőven tudtok miről beszélgetni, és pontosan tudja a problémáidat, tudja, hogy mi kell most neked, és nagyon készségesen segít mindenben. Kitett rólunk egy posztot a legnagyobb török kerékpáros fórumon, segített az útvonaltervezésben Isztambulig, rengeteget mesélt Törökországról, elmondta, hogy ha sátrazni szeretnénk, Apec benzinkútat keressünk, mert van nagy füves kertjük, ahová általában beengednek a sátorral, és 0-24 nyitvatartó üzlet, illetve igényes mellékhelyiség is tartozik a kutakhoz.

Szóval Ali valami nagyon-nagyon jó fej velünk. Felajánlotta, hogy maradhatunk akár több napot is, ha fáradtak vagyunk, és ezek után úgy döntöttünk, hogy bizony kijár most egy kis pihenő, így legalább feltöltődünk, és lesz idő megírni az útibeszámolókat is, kimosni a ruháinkat, főzni, enni egy jót, és persze nem utolsó sorban megnézni Edirne-t. Ali is jókat mesélt a városról, és este kaptam egy egész korrekt, hosszú ismertetőt sms-ben Huber [pele_nka] Tamástól, amiért ezúton is köszönet! Ali még azt is elmondta, hogy ismeri azokat a kutyákat, akik idefele jövet megkergettek minket. Őket is kergették már meg többször, és az egyik ilyen alkalommal elesett a bringával. Ekkor a kutyák abbahagyták az ugatást, és békénhagyták Ali-t. Szerinte a kutyák a kerék mozgásától mérgesednek fel, és amiatt kergetik a bringást. Ja, és Ali-nak is van pontosan ugyan olyan Dazer kutyaelkergető berendezése, mint amilyen nekünk is, és azt mondta, nagyon hatásosan működik a kutyák ellen. Egyszóval megnyugtatott minket kutyaügyileg. Sőt, most jut eszembe, hogy kurd ügyileg is. Elmondtam, merre tervezünk tekerni Kelet-Törökországban, és azt mondta, arrafelé nem kell számítani ránk támadó kurdokra. Szülőket megnyugtató bekezdés vége! :)

Ali ma ránk hagyta a lakását, neki órái vannak egész nap (5. éves orvostan hallgató, gyógyszerész lesz, szóval amúgy komoly arc). Zita már betette a mosást, és lement boltba kajáért, Dani bekeverte a maradék (még Temesváron vett) lisztből a lepénytésztát, amit én kisütöttem, mialatt ezt a bejegyzést írtam. Most eszünk, aztán bemegyünk Edirne-ben. Este igyekszem pótolni a szerb-határ – Szófia elmaradt útibeszámolót.