Satish és a Couchsurfing

Chandigarhban mint azt már írtam, egy Satish nevű Couchsurfernél laktunk két éjszakát. Ő egy igen izgalmas figura volt, nagyon örültünk, hogy megismertük. Már az a történet, ahogy először találkozott a Couchsurfing-el, megéri a továbbközlést: Satish szeret utazni, és épp egy nagyon muszlim országban járt Ramadán idején, amikor mindez történt vele. Már a reptérről menet meglepődött azon, hogy egy japán házaspárral közelte a taxisofőr, hogy külön szállodában kell lakniuk – mivel Ramadán van. Aztán mindez Satish-t is utolérte, amikor közölték vele a szállodában, hogy naplementéig nem tudják étellel kiszolgálni, de még ivóvízzel sem. Ez érzékenyen érintette, lévén, hogy aznap még nem evett semmit, és eleve nagyon éhesen érkezett meg a szállodába a hosszú repülőút után. Kétségbeesésében felhívta egy dubai barátját, aki valami couchsurfing.org-ról magyarázott neki. Egy weboldal fog nekem enni adni? – gondolta Satish és már szaladt is le az utcára, hogy találjon valami ennivalót, de mind hiába, sehol nem kapott se enni, se inni, és egy óra múlva még éhesebben tért vissza, hogy végül regisztráljon. Kiküldött egy CouchRequest-et egy újonnan regisztrált fickónak, aki egy fél órán belül felhívta őt. Nem tudta mi tévő legyen, beszélt még egyszer a barátjával, akinek a bíztatására végül visszahívta a leendő vendéglátóját, aki mint később kiderült, vagy 200 olajkút tulajdonosa volt. Egy limuzint küldött sofőrrel Satish-ért a szállodába, aki nyomban kijelentkezett, és átköltözött az új barátjához, egy kastélyszerű, hatalmas házba, ahol külön szobát és fürdőszobát kapott, valamint bemutatták a ház séfjének, akinek a főnök meghagyta, hogy főzzön, süssön rá amit csak akar, de úgy, hogy arról senki nem tudhat a ház falain kívül. Szóval így nem halt éhen Satish, és így ismerkedett meg a Couchsurfing-el. Meredek kezdés, meg kell hagyni! :) Az ország nevét sajnos nem értettük rendesen, így megjegyezni sem tudtuk, az mindenesetre elég durva, hogy a muszlim szabályokat a külföldiekre is ráerőltetik. Nekünk Törökországban nem voltak ilyen gondjaink Ramadán idején, az utazó kivételnek számított, és nem csak a külföldi utazók. Satish ezek után nagy Couchsurfer lett, rengeteg utazót vendégül látott már, csak egyszer tartott egy kisebb szünetet, amikor egy nigériait drogozáson kapott a saját lakásában. Azonnal elzavarta, de ettől az élménytől a szülei megriadtak – joggal – és ezután egy darabig szünetelt a vendéglátás. Hála az égnek aztán újra kedvet kapott és most már óvatosabban, de újra fogadnak CSer-eket, így mi is megismerkedhettünk Satish-al és a szüleivel.

A szobánk mennyezete és egy újabb randevú a médiával

Aztán más érdekeset is hallottunk még Satish-tól. A mesterségét tekintve, Steel Bazaar-ja van, vagyis használt acéllal üzletel. Megveszi az innen-onnan lebontott acélelemeket, máshol pedig eladja drágábban. Pl. az ikertornyok ledőlése után Amerikában senkinek nem kellett az a rengeteg acél ami a romokban volt, ezért ő vette meg és adta tovább valahová a világ másik sarkába. Egyszer azonban nagyon megjárta, amikor afgánokkal üzletelt, azok használt háborús eszközöket, töltényhüvelyeket és hasonló dolgokat pakoltak a használt acélelemek közé. Ezt az indiai vámon persze kiszúrták, Satish-nak azonnal oda kellett utaznia a vámállomáshoz, tisztáznia magát, megmutatni a papírokat, miszerint ő nem ilyesmit várt a konténerben. Ezzel persze még nem úszta meg, hatalmas büntetést kellett fizetnie, nagyon nagy volt a tanulópénz, de azóta már ellenőrökkel dolgozik, akik mindig figyelik, hogy mit pakolnak az eladók a konténerekbe.

Satish egy külön szobát biztosított számunkra, aminek a mennyezete nagyon megtetszett nekünk, de csak miután lekapcsoltuk a villanyt. A plafon tele volt foszforeszkáló csillagokkal, tejúttal és holddal, meg még ki tudja mivel… Az egész varázslatos látványt nyújtott, már amennyire a mennyezeten elhelyezett foszforeszkáló matricák képesek erre. Rögtön el is határoztuk Zitával, hogy ha egyszer majd lesz gyermekünk, ilyen lesz a mennyezet az ágya felett. Aztán kicsivel később azt is eldöntöttük, hogy nem csak a gyerek, hanem a mi szobánkban is ilyen lesz! :) És miközben ezt írom, én azt is eldöntöttem, hogy ezt amennyire csak lehet, házilag fogjuk megoldani.

Satish másnap reggelre áthívta egy újságíró ismerősét, aki egy fotós társaságában viszonylag gyors és fájdalommentes riportot készített velünk, ám amikor később felolvasta nekünk egy másik barátunk, találtunk benne néhány érdekes dolgot, például, hogy a bringákon feküdni is(!) lehet, és hogy van nálunk laptop is. Ez utóbbi igaz, ám ilyesmit nagyon nem szerettem volna olvasni magunkról az újságban, és erre nagyon oda fogunk figyelni a jövőben. Még jó hogy rég elhagytuk Punjab államot ahol az újság megjelent, mire kiment ez a cikk rólunk.

Erre persze az újságíró is figyelhetett volna, de legközelebb most már mi is külön kérni fogjuk, hogy ha lehet, ne kürtöljék szét néhány milliós példányszámban a nálunk lévő értékek tételes listáját. :) Ennek ellenére ez a riport már nem negatívan él bennünk, most sem írtak rosszat rólunk, és nem történt baj sem, sőt megint tanultunk valamit! :) Például azt is, hogy a szokásos kérdésekről (neveink, állampolgárságunk, korunk, esküvőnk és indulásunk időpontja, megtett táv bringával, országok listája) és az arra adott válaszokról készítünk egy kis dokumentumot, így mindkét fél számára értékes időt spórolhatunk meg.

A rózsakertben

Miután megreggeliztünk és az interjú is megtörtént, Satish körbevitt minket Chandigarh látnivalóin. Elsőnek a Rose Garden-t látogattuk meg, ahol rögtön már a bejárat előtt találtam valami nagyon érdekeset. Egy szépen letámasztott, viszonylag új – vagy szépen rendben tartott – Hero márkájú kerékpárt. Általában csak és kizárólag szakadt bringákat láttunk eddig, de ez szép volt. Jól meg is csodáltam, volt rajta mit nézni, pl. a csomagtartó igen masszív volt, a kitámasztó szintén irigylésre méltó volt, persze csak ha nem nézzük a súlyát. :) A fékrendszer pedig igazán különleges volt, ugyanis nem bowenekkel működött, hanem merev fémszálakon keresztül lehetett mozgatni a fékpofákat. Szóval az egész bringa igen masszív volt a maga egy sebességével. Satishtól pedig megtudtuk, hogy mindez nem kerül többe újonnan, mint 1700 rupee, vagyis kb. 7500 forint! Ennyiért igazán megéri egy ilyen gépmadár, persze ezt lehet, hogy csak mi érezzük így, a helyieknek jóvan többet jelent ennyi pénz.

Maga a Rose Garden is nagyon érdekes volt, a város zaja után egy kellemes, csöndes hely volt, és Satish-tól megtudtuk, hogy ez Ázsia legnagyobb rózsakertje, csúcsidőben több mint 800 rózsafaj található meg a kertben, köztük egy nagyon ritka, fekete szirmú rózsa is. Ez az ottlétünkkor sajnos nem volt látható, mert az évnek csak néhány napjára telepítik. A park egyébként ilyenkor (február 6-án jártunk ott), télen a legzöldebb és a legkellemesebb, mert nyáron akkora a hőség, hogy nem lehet meglenni napközben, csak hajnalban és este. Nekünk még valóban kellemes volt az idő és látszólag a virágok is jól bírták.

Nek Chand Rock Garden – Szabadidő és művészeti park építkezési hulladékból

A rózsakert után a híres Nek Chand Rock Garden felé vettük az irányt. Ezt a sziklakertet egy Chandigarh építésénél dolgozó út ellenőr (Nek Chand) kezdte el építeni 1957-ben mindenféle építési és egyéb hulladékokból a város szélén. A park egyre csak terebélyesedett, amíg 1976-ben fel nem fedezték. Az akkori városi vezetés nem dózeroltatta el Nek Chand művét, hanem éppen ellenkezőleg, támogatni kezdte azt, így valamivel később azt a nagyközönség számára is láthatóvá tették. A park egyes útikönyvek szerint a legnépszerűbb látványosság Indiában a Taj Mahal után. Én ezzel azért veszekednék, annak ellenére, hogy a park valóban nagyon érdekes, és a mi érdeklődésünket is felkeltette a története. Maga a park pedig nem okozott csalódást, valóban nagyon szép volt és izgalmas, nem csak az alapötletét tekintve.

Már rögtön a jegyvásárlásnál szembesültünk egy nagyon pozitív dologgal, mégpedig, hogy mindezért nem kértek el tőlünk egy vagyont, csak mindössze 15 rupee-t fejenként, azaz kb. 70 forintot. A parkot magát nem is tudom, hogyan jellemezhetném. Érdekes! :) Amikor törött tányérdarabokat fedeztem fel a falban, az nagyon tetszett. Labirintus szerű járatok vezetnek a különböző kisebb-nagyobb terek között, ahol vízesések, mini falvak, hintát, vicces torz tükrök, színes halakkal teli akváriumok és egyéb érdekes dolgok kötik le a figyelmünket. Miután túljutottunk két vízeséses szakaszon, egy nagyobb üres térre lyukadtunk ki, itt egész hosszan, hatalmas hinták sorakoztak egy fedett sétány oldalában, és minden úgy volt kialakítva, hogy semmi sem volt szokványos, avagy „normális”. A betonból épített oszlopok úgy néztek ki, mintha homokzsákokból lennének összerakva, legalábbis a forma abszolút így nézett ki, és ha közelebb mentünk, még a homokzsákok mintázata is látszott a betonban, azonban homokzsákot mégsem láttunk sehol. Arra jutottunk, hogy valószínű csak a zsalunak használták a zsákokat a betonozáskor, így érték el ezt a mintát és így lett ilyen furcsa, random alakja az oszlopoknak és a falaknak. Ezeregy ilyen dolgot lehetett felfedezni a parkban, de most nem állok neki felsorolni őket, egyrészt nem is néztük és értettük meg mindet, másrészt a képek jobban beszélnek.

A park utolsó harmadában kisebb terek között bujkáltunk át az átjárókon. A terek oldalában egy szinttel felettünk mindenféle alakok voltak építve, általában emberi alakok, cserépdarabokból, valami furcsa színes műanyagdarabokból (hulladékból!), vagy az idő alatt már berozsdásodott régi üdítős kupakokból. Ez is nagyon érdekes volt, bár az előzőleg látott képekről azt gondoltuk, hogy ezek a szobrok sokkal nagyobbak, ám valójában a legnagyobb sem volt ember nagyságú.

Vizibiciklivel a Sukhna tavon

A park után a szomszédos Sukhna tóhoz sétáltunk át, ahol megebédeltünk, majd Zita kívánságára kibéreltünk egy vizibiciklit. Nem elég, hogy fekve tekerve jöttünk el idáig, akkor most még a tavon is tekerhettünk, persze csak Satish és én, Zita volt a királynő, csak élvezte a tavat, a libák társaságát, és hogy ő kormányozhat. Megkerültünk egy szigetet, majd az állatok közelébe pedáloztuk a csónakunkat. Mire visszavittük a vizibiciklit, bőven lejárt már a befizetett fél óra, ám ez senkit nem zavart, szóvá se tették – nem is tehették volna, mert senki sehol nem mérte, hogy hány percig vagyunk oda a tavon. This is India, here everything is possible. – Szokták nekünk mondani, és ez most is így volt, és végre egyszer nem csattant rajtunk ez a mondat, hanem pozitív volt számunkra.

Egyszerű reggelitippek Indiából – Satish-tól és tőlünk

Este már nem mentünk sehová, csak bevásárolni a lángoshoz, amit megígértünk Satish-nak, hogy elkészítjük. Ismét jól sikerült, bár azért az otthoni az igazi, mert itt nem kaptunk teljesen ugyanolyan alapanyagokat… Viszont lett néhány új kedvenc eledelünk, az egyiket közülök Saitsh készítette el számunkra először Indiában, de később megtaláltuk több helyen utcán kapható kivitelben és nagyon megszerettük. Ez az omlett, vagyis ahogy ők mondják: „ámlett”. És ahogy ők csinálják: Egy nagy, vastag, tűz felett tartott vas lapon bő olajba beleöntenek egy vagy két felvert, lilahagymával és mindenféle számunkra ismeretlen és csípős indiai fűszerekkel és apró zöldségekkel összekevert tojást. Amikor az egyik oldala ennek már szépen megsült, a tetejében belemártanak két szelet zacskóban kapható „kockakenyeret”, majd azt megfordítva, az imént betojásozott felével fölfelé ráteszik a tojásra. Így amikor az egészet megfordítják, a történetnek a bundáskenyérszerű alja fog megsülni, és már lehet is enni. A végeredmény isteni finom, főleg ha nem csapják agyon az egészet sok csilivel és még érezni valamit a tojás, a hagyma és a só eredeti ízéből. Ezt készítette el nekünk indulásunk reggelén Satish. A másik újdonságot mi fejlesztettük ki, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor. A lényeg, hogy nem kell hozzá semmi, csak tűz (vagy ha rendelkezünk ilyen luxuscikkekkel akkor kenyérpirító), kenyér, fokhagyma és vaj. A pirítóst jó alaposan bedörzsöljük fokhagymával, majd gyorsan amíg még forró megkenjük vajjal. Egyszerű, de nagyszerű eledel, valószínű egészséges is a fokhagyma miatt, és isteni finom reggelinek, kakaóval vagy kávéval, ki ahogy szereti! :)

Még több kép erről és az előző két napról itt! De csak akkor ér megnézni őket, ha már hagytatok hozzászólást! :)

Csoda történik: Délután kettőkor megérkezünk az aznapi célállomáshoz :)

Az étterem hátsókertjében szokás szerint nem sikerült olyan korán kelnünk, mint ahogy terveztük, de még mindig nem volt túl késő ahhoz, hogy ne kánikulában vágjunk neki az országútnak.

Az országútnak, ami innen, 627m-ről, a 980m-es hágó előtti 100 métert leszámítva már csak enyhe emelkedőket tartogatott számunkra. Ezt azért tudtuk ilyen pontosan, mert még Isztambulban a netbook képernyőjét max. fényerőre téve átrajzoltam a domborzati grafikont egy vékony papírcetlire. Így pontos képünk volt arról, mikor milyen emelkedők várnak ránk, és a grafikon meglepően hasonlított a valósághoz, ezért ekkora már megbíztunk benne.

Épp csak azokat az apró dombokat nem jelezte, amelyek a hágó után vártak ránk, kietlen, üres tájon utaztunk, még a vízvételt is egy cementgyár portája melletti teázóból oldottuk meg. Mivel korán indultunk, jól lehetett haladni az úton és sok fényképeznivaló pillangó sem jött szembe, délután kettő előtt megérkeztünk az aznapi végállomásunkra, Eskisehirbe. Ilyen még sosem történt, mióta úton vagyunk, ez nagy öröm volt a kilométerhuszár lelkemnek, és a „csak akkor vagyunk boldogok, ha túl vagyunk a napi melón (a tekerésen)” régi, rossz beidegződésemnek.

Salih-éknál – A kedves protestánsok, akik mindenüket felajánlották nekünk

Cüneyt-el (ejtsd: Dzönej), a vendéglátónkkal fél 7-re volt megbeszélve a találkozó, így volt még négy és fél óránk. Ez az idő nem telt eseménytelenül. Egy helyen, ahol úgy véltük, kapunk olcsón jó kaját, letámasztottuk a bringákat. Még csak egy-egy megérkeztünk-ayranon voltunk túl, amikor Zita megpillantott egy fickót egy nagy tűzőgéppel. Utánaszaladt, és kézzel-lábbal megkérdezte tőle, hogy szabad-e használnia  néhány tűzés erejére. Az ülése hálós szivacsát szerette volna végérvényesen összeilleszteni a tépőzárral, ami az ülés merev szénszálas anyagához rögzíti. Sajnos a tűzőgép nem működött a vastag szivaccsal, de miután emberünk átlátta a problémát, Zitát szivacsostul elrángatta egy kis utcába két sarokkal odébb. Ott volt ugyanis egy kis mindenes bolt, ahol főleg szövetanyagokat árultak. Innen emberünk szerzett egy íves tűt, amivel már könnyedén rá tudta Zita varrni az ülésszivacsra a tépőzár egyik felét. A művelethez már a bringákat is áttoltuk erre a helyre, hogy ne kelljen kétfelé lennünk. Én nagy örömömre találtam titkosítás nélküli wifit, így el tudtam ütni az időt a telefonommal az Interneten, amíg Zita varrt.

Hamarosan egy fickó jelent meg körülöttünk, kérdezte, hogy van-e valamire szükségünk, kik vagyunk, s honnan jöttünk. Kiderült, hogy a wifi, amit használok, a szemközti protestáns imaházból jön. Hamar betessékeltek a keresztények, kaptunk teát és süteményt, és míg ezeket fogyasztottuk, nagyon jót beszélgettünk. Jólesett, hogy felajánlották, hogy maradhatunk, alhatunk náluk is, ha akarunk. Persze Cüneyt-el már minden le volt beszélve, szóval nem éltünk a kedves felajánlással. Hihetetlen érzés volt, hogy micsoda véletlenek folytán micsoda helyre kerültünk, a naaagy iszlám Törökország közepén keresztények közé, akik ráadásul nagyon jó fejek, és kiválóan beszélnek angolul. Ennél jobb helyet keresve sem találhattunk volna az idő eltöltésére fél hétig. Ami a legnagyszerűbb volt ebben a találkozásban, az a vezető pap, Salih élettörténetének megismerése. Apja török, anyja bolgár, iszlám neveltetést kapott, majd felnőtt korára besorolták és elvitték katonának. Salih fiatalon végignézte, ahogy katonatársai elhaláloznak mellette egy háborúban. Salih ugyan túlélte a háborút, de megcsömörlött tőle, ivott, züllött a háború után, nem találta magát, ami azt hiszem érthető is egy háborút túlélt fiatal esetében. Végül a keresztény protestáns vallásban találta meg önmagát egy bibliai idézet kapcsán, olyannyira is, hogy aztán pap lett. Emellett van családja is, amerikai felesége és két szép gyermeke.

Amíg próbáltam titkosítást rakni a routerükre (ami sajnos nem sikerült, mert nem tudták a belépéshez szükséges jelszót megmondani, megresetelni pedig mégsem akartam), Salih irodájában beszélgettünk, megmutatta a családját képeken, és elmesélte, milyen nehézségeket élnek meg keresztényként az iszlám világban.

Otthon – Cüneyt-nél

Miután elhagytuk a protestánsok vendégszeretetét, villámgyorsan átgurultunk a városon a találkozóhelyre. Eskisehir utcáin ekkor azt tapasztaltuk, hogy rosszabb itt tekerni, mint Isztambulban. Az autósok kevésbé figyelnek ránk, és a buszok kipufogóján nagyon büdös, nagyon fekete gázok távoznak. Ezt leszámítva egyébként nagyon tetszett nekünk Eskisehir, a Régi Város (Eski = régi, sehir = város).

Cüneyt-hez érkezve két nagyon kedves tábla fogadott minket az ajtókon. „Üdvözöljük!” és „Szia Barátok!” – google translate-el fordítva, de épp ezért egyedi és aranyos, egy hibátlan mondatnak kevésbé örültünk volna, látnotok kellett volna Zitát, hogyan nevetett, amikor – egyébként sokára, érkezés után több órával – észrevettük a kis táblákat az ajtókon. Ezek után kitalálhatjátok, hogy Cüneyt vendégszeretetében sem volt hiba. Cüneyt kiváló példája egy tökéletes Couchsurfing host-nak, nagyon jól éreztük magunkat nála – mintha csak otthon lennénk. Sőt, még jobban, hiszen ez az otthon a valódi otthonunktól kétezer kilométer és több mint egy hónap távolságra volt. Este lementünk vásárolni a vacsorához, mert azt terveztük, hogy ezen a napon Zitáé a netbook, én pedig tartom a frontot szocializálódás és vacsora terén. Lángost sütöttem. Vicces, hogy utoljára Helsinki-ben készítettem, azelőtt meg Trondheimben, életemben összesen kétszer, mindkét alkalommal a célból, hogy kedveskedjünk vele a vendéglátónk felé és kioltsuk vele az otthon ízei iránt érzett étvágyat. Még jó, hogy rám köszönt édesanyám GTalk-on, így rögtön segített felfrissíteni a lángos készítő tudásom. A lángos nem lett olyan, mint otthon, de azért az íz-hatás az megvolt, és talán Cüneyt-nek is ízlett. Igaz, hogy tejföl helyett csak joghurtot kaptunk, így a sour cream (keserű krém= tejföl angolul) a sour (keserű angolul) kimaradt, de azért amit ettünk, mégiscsak hasonlított egy rosszul sikerült hazai lángosra. :)

Cüneyt napközben dolgozott, de mi szabadon járhattunk-kelhettünk a lakásában, ebből csak a kelést használtuk ki, ugyanis napközben nem mentünk sehová, élveztük, hogy egy helyben vagyunk, és nem kell tábort pakolni, majd állítani, a kettő között meg kilométerekkel harcolni. Aludtunk sokáig, délután pedig bejegyzést írtunk, videót szerkesztettünk, és töltöttünk fel, mindezeket rettentően élveztük.

Lületasi – a kőzet, ami a víz tetején úszik

Este elmentünk Cüneyt-el várost nézni. Eskisehirnek az új vezetője elég szépen gatyába rázta a várost, elég tipp-topp minden, szépen rendben van a város. Mi a régi negyeddel kezdtük a városnézést, ezek egy-két emeletes, régies kinézetű díszes, színes emeletes házak, egy egész negyedet alkotnak, ahol nem nagyon járnak az autók, csak gyalogosok, akik jórészt turisták, hisz a helyiek inkább a kellemes, parkos sétáló utcán korzóznak. Megtaláltuk a lülitasi nevű fehér anyagot és a belőle készített rengetegféle tárgyat áruló szuvenírboltok láncát is. Ez az anyag annyira könnyű, hogy a vízfelszín tetején (!) úszva is megtalálható a természetben. Mivel nagyon könnyű, nagyon könnyen is formálható, nagyon finoman megművelt pipákat, apró tárgyakat és ékszereket készítenek belőle. Ezt mind azért tudjuk ilyen okosan, mert amíg az egyikünk a netbook-al játszik, addig a másiknak nem marad más, mint a Kindle, amire ekkor még nem volt feltöltve egy könyv se, viszont Törökországban nem működik rajta a net, kivétel ez alól az angol nyelvű Wikipedia – ahonnan ilyen okosságokat megtudhat az ember.

Cüneyt komolyan gondolta a „my house is your house” mondatát, felajánlotta, hogy akár még több napot is maradhatunk. A ház különben üresen állna napközben, és ő csak örül, ha este van társasága. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, tehát a tervezett egy nap helyet kettőt töltöttünk Eskisehirben. Szükségünk volt még egy napra, mert nem éreztük még magunkat kipihentek, az elintéznivalók terén meg még bőven maradt a talonban dolog, arról nem is beszélve, hogy nagyon jó volt feldolgozni az eddig kapott élményeket. Ez gyakorlatilag abból áll, hogy végignéztük a fényképeket, felelevenítettük az élményeket, közben persze kiválogattuk és feltöltöttük a legjobb képeket a netre, aztán pedig jött a bejegyzés írás, és szerkesztés. Mindez többszörösen élmény, hiszen kicsit újra átélünk mindent, és ezzel együtt meg is osztjuk másokkal. Amikor pedig visszajelzés jön, és látjuk, hogy mások elolvasták, és meg tetszett nekik is, az extra öröm. Nem mondom, hogy csak magamnak nem írnék, de az biztosan nem lenne ekkora buli. Ha már így próbálom feldolgozni és „eltenni” az élményeimet, miért ne láthassa azt más is? :) Hátha még kedve is támad  valami hasonló bulihoz.

Második esténket Eskisehirben nem újbóli városnézéssel töltöttük, hanem megnéztünk egy filmet. Még Dani javasolta nekünk a „Peaceful Warrior” című filmet. Nekünk Zitával tetszett, Cüneyt néha bealudt rajta. :) Igazából a film a „most” tökéletes megéléséről szól, és a főszereplő regénye alapján készült elég jó feldolgozás. Kedvet kaptam a könyv elolvasásához is, bizonyára még motiválóbb és jobb, mint a film volt, amit ajánlunk megtekintésre mindenkinek!