Busszal vissza Phokoun-ba

Luang Prabangból visszabuszoztunk Phokounba, mert a Phokoun – Phonsavanh – Xam Nuea útvonal tűnt a leglogikusabbnak és a legszebbnek Vietnam fővárosa, Hanoi felé, ahol a Karácsonyt terveztük tölteni. És mert a Luang Prabang – Phokoun szakaszt nem kívántuk újra megtekerni a másik irányba, nem csak azért, mert a hátunk közepére se kívántuk azt a 3-4000m mászást, hanem mert azzal pont kicsúsztunk volna a vízumidőnkből, ugyanis ez is egy szempont volt, a 30 napos vízumunkból ekkor már csak 10 nap volt hátra, december 15-ig. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, egy viszonylag szoros, de még kényelmes, pihenő- és nézelődő napokkal is tarkított útitervet kellett tartanunk. Ennek az első állomása Phonsavanh volt, Phokountól 141km-re keletre, erről szól a mai bejegyzés.

A buszra való felszállás mindig nagy mumus, és félünk, tartunk tőle, de ezúttal nem volt vele nagy gond, a pályaudvar megtalálásával viszont már annál inkább. Miután a kedvenc néninknél (akit már Ti is ismerhettek egy képről az előző bejegyzésből) vettünk 4 db óriásszendvicset, elindultunk arra, amerre a buszpályaudvart tudtuk a papírtérképek alapján. És persze a GPS-hez szokva egyből jól túlmentünk rajta, sőt, amikor visszafordultunk, majdnem megismételtük ezt, másodjára sem vettük észre a placcot elsőre, mert azt egy épület választotta el a főúttól. A busz indulásáig még volt 45 perc, így kapkodás nélkül felpakolhattuk a bringákat a tetőre, ehhez segítségünk is volt, aki odafent aztán úgy odakötözte a bicikliket a tetőcsomagtartóra – a közreműködésemmel, hogy ne legyen sérülés -, hogy azok meg se tudtak mozdulni.

A buszút érdekes volt, most néhány óra alatt tettük meg azt a 136km-t, amit idefelé 2 nap alatt. Csak úgy száguldottunk, és közel sem érzékeltünk annyit a tájból, mint bringával, és mindeközben, a buszból ülve rettenetesnek tűntek a függőleges távolságok, ha közben arra gondoltunk, hogy ezt biciklivel kéne megtennünk, illetve tettük meg kb. egy hete, csak a másik irányba. De a bringán mégsem éreztünk semmi ilyesmit, ott átkapcsol az ember agya egy másik sebességbe, és ha ügyesen csináljuk, még fölfelé közben is teljesen meg tudunk feledkezni arról, hogy jajj, de mennyi van még hátra. Ehhez az kell, hogy másra koncentráljunk, a tájra, a falvakra, a „Szábájdira”.

Mindez el is jött a délután, de előtt Pokhounban még lerámoltuk a bringákat a tetőről, összeszereltük őket, majd beültünk egy étterembe ebédelni. Mikor készülődtünk az induláshoz, két bringás állt meg a kereszteződésben, a társukat keresték, úgy sejtették, hogy tévedésből lekanyarodott Phonsavanh felé. A várakozást aztán feladták, és miután elmeséltük nekik, hogy kb. mi vár rájuk domborzatügyileg Luang Prabang-ig, tovább álltak, pont pár perccel azelőtt, hogy az eltévedt társuk megérkezett Phonsavanh felől. Ezeknek aztán van energiájuk, még ilyen vargabetűkre is, persze ilyen kevés cuccal, országútin lehet én is virgonckodnék. :) Megnyugtattuk a kóválygó bringást, hogy megvannak a haverjai, csak utol kell érnie őket, aztán végre mi is elindultunk. Juhúúú, újra kerékpáron! :)

A rácsbiciklis thai bringások, és Laosz, ahogy nagyon szeretjük

Domborzatilag pontosan tudtuk, vagyis inkább reméltük, hogy mi vár ránk ezen a szakaszon, mivel még Luang Prabangban átrajzoltam a gpsies által rajzolt domborzati metszetet, egészen Pokhoun-tól a vietnami határig. Ez alapján a mai délutáni terv az volt, hogy eljutunk az 58km-re lévő „gödörbe”, ami 800m mély, vagyis ennyivel van a tengerszint felett. Az első emelkedőt elég hamar megkaptuk, de ez nem sokat zavart minket, tudtuk mi vár ránk, és szerencsénkre meredek sem volt. Forgalom az úton még annyi sem volt, mint Luang Prabang felé, és az aszfalt itt is elég jó volt ahhoz, hogy gond nélkül bringázzunk rajta.

Jármű ugyan nem volt az úton, de ettől még az kihalt egyáltalán nem volt, sőt tele volt élettel, méghozzá olyan élettel, amit nagyon-nagyon komáltunk és hamar igen vidámmá tette az utunkat, sőt mi több, teljesen el is felejtkeztünk arról hogy fölfelé kerékpározunk. Mert az idő nagy részét a fölfelékben töltöttük ezen a délutánon, még ha köztük volt is néhány gyors suhanás lefelé. De beszéljünk az úton és az út mentén lévő életről! :) Egy ajtó előtt néhány Hmong kislány állt, és amikor megálltunk mellettük, úgy elkezdtek kuncogni, hogy majd ki pukkadtak. Zita leszállt, hogy egy kicsit játszik velük, de azok elképesztő nevetések közepette visszahúzódtak a ház belsejébe, ahová mi már nem akartunk belépni. Tündériek voltak nagyon.

Aztán alig pár méterrel később egy fiút értünk utol, aki két hatalmas bambuszgerendát cipelt a vállán – megint mosolyogva! :) De a pálmát, vagyis egy másik, kisebb bambuszrudat az öccse vitte, maga mögött húzva, jó volt látni ahogy követi a bátyját, és ő is rész vesz a feladatokban a maga módján, ahogy tud. A következő kanyarban két kislány kuncogott rajtunk már messziről egy ház verandájáról. Ők már nem voltak olyan félénkek, Zita közel tudott menni hozzájuk. Az emelkedő tetején pedig egy újabb csapat gyerek várt ránk, egymással és egy kiscicával játszottak, egyiküknek a hátára fel volt szerelve a nála talán öt évvel fiatalabb, másfél-két éves forma huga. Néhány év különbség, és itt már rá lehet bízni az idősebbre a kisebbet, ez óriási! :) Felnőtt az még a környéken sem volt.

A következő minket boldogító lény nem ember volt, hanem egy állat, egy vizi bivaly, az út szélén békésen állt kikötve egy cölöpös házhoz, és végignézte, ahogy elvonul előtte a két furcsa bringás. Ahogy ezek kinéznek a füleik közül azokkal a szemekkel és a nagy szarvaikkal, az valami elképesztő! :)

Egy kanyarral később három teenagert találtunk az út közepén, éppen fényképezkedtek, mert az egyikükön tradicionális Hmong ünnepi ruha volt – őket egy engedélykérés után mi is lefényképeztük. Még ugyanezen a helyen, az út szélén egy kupac kisgyerek ült a fűben , az átlagéletkor talán 3 év, ha lehetett, de itt se volt sok felnőtt a környéken, talán dolgoztak a földeken valahol az úttól lejjebb.

Ezután egy egész csorda gyerek jött velünk szembe, az iskolából mehettek hazafelé. Közben velünk egy irányban két nő a hátára kötözve cipelt két hatalmas köteget valami nádféléből. Ők is mosolyogtak, igaz ez a képen nem látszik. :)

Csak ezután jött a legjobb, az út baloldalán hárman haladtak, az anyuka, a nagymama, és a kissrác, persze ők is mind mosolyogtak, három generáció, egy család, és mindannyian cipeltek valamit, egyik kedves olvasónk Facebook kommentje szerint az anyuka óriás sült krumplit. :) Hát, még most sem tudjuk, mi is lehetett az, de az tény, hogy a laosziak életöröme ekkora már átragadt ránk, ahogy rám most ismét e sorok írása közben.

És még mindig nincs vége! :) A következő kanyarban egy a hátán apró gyermeket cipelő nő tolt ki az útra egy kocsit, benne két gyermekkel! Úgy tűnik baby-boom van itt Laoszban is, ahogy szerte sok más ázsiai országban.
Ezek után már nem bírtam tovább “csak” fényképezni, ezért videót indítottam.

Igazából az eleje érdekes, amikor a kaszás kisgyerekek mellett haladunk, aztán talán Nektek már csak 4:20-tól, amikor megfordulunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyünk egy kutya-macska párost, ahol a cica a fekvő kutyán volt összegömbölyödve. Miközben én az állatokat videóztam, a helyiek Zita bringáját vették szemügyre, és elcsodálkoztak a működésén.

Ezután sajnos már nem volt elég fény ahhoz, hogy értelmes képeket készítsünk, ám egyszer mégiscsak elővettük a fényképezőt, mert összetalálkoztunk egy thai kerékpáros bandával. A társaikat várták, összesen tizennégyen voltak, ami már önmagában nagy banda, de ez még mind hagyján, mert mindenkinek azonos márkájú bringája volt, egy nagyon érdekes, vázszerkezetes kis szétszerelhető kerékpárról van szó, apró kerekekkel. A cél a tervezésnél gondolom a szállíthatóság volt, és hogy könnyű legyen. Hát tény, hogy könnyű, ám amikor az árát meghallottam (több ezer euró), számomra eltűnt logikusnak lenni e kerékpár használata. Ettől persze a banda még maradt nagyon szimpatikus, sőt igazából az, hogy ilyen sokan megengedhetnek maguknak ilyen kerékpárt (mert az övék volt), azt jelenti, hogy egy tehetős társaságról van szó. Nálam velük ledőlt egy újabb sztereotípia. Mondjuk ki, ők valószínűleg mind elég gazdagok. Oké, nekünk is piszok drága bringáink vannak, de csak mert az Evobike volt olyan rendes, és mögénk állt, különben biztos, hogy maximum 150-200 ezer Ft körüli bringákkal indultunk volna el. Vagy még inkább az én régi trekkingemmel, és Zitának vettünk volna egy ahhoz hasonlót. Na, mindegy, ne térjünk el a tárgytól, a lényeg az, hogy ők tehetősek, valószínű nem is kicsit, és ezzel együtt összetartóak, méghozzá ilyen sokat, és ami talán még jobb, hogy van szabadidejük ilyen nagy túrára. Ez nagyszerű! Persze hogy is gondolhattam, hogy minden gazdag elfoglalt, önző és magányos, ez egy elég buta sztereotípia, valljuk be. :)

Én már annyi más értéket látok az életben a pénzen túl, hogy az biztos, hogy ha valaha saját vállalkozásba kezdek, akkor amellett, hogy arra figyelek, hogy élvezzem, élvezzük, amit csinálunk, arra fogok összpontosítani, hogy a történet a lehetőségekhez mérten minél inkább önfenntartó legyen, nehogy a vállalkozás megkezdésével is ugyanazt érezzem, mint a főiskola utáni években: hallgatóként nem volt sok pénzem, de időm rengeteg (ezzel együtt nagyon király volt, az egyik legjobb időszak a maga nemében), aztán amikor elkezdtem dolgozni, lett egy kis pénzem, de azon kaptam magam, hogy az előző létformához képest semmi időm és energiám is kevesebb a munka mellett (rohadt nehéz volt megszokni, nem is sikerült beletörődni ebbe az érzésbe soha). Valakitől pedig egyszer azt hallottam, egy saját üzletet vinni nagyobb dolog, mint egy gyerekvállalás. :O Na de teljesen elkalandoztam, inkább érkezzünk meg a nap végéhez! :)

Országimázst építünk egy település faluházában

Annyit írtam, hogy mára ez lesz az utolsó fejezet. Mindig elhatározom, hogy kevesebbet írok tömörebben, mert már 50 nap a lemaradás a valóság és az útinapló között, és mert hiszen már nem is emlékszem a részletekre… :) Aztán elkezdek írni és azon kapom magam, hogy jajj, már megint három oldalt írtam. Ennyit úgysem olvas már el senki! :) Szóval idáig csak a kitartóak jutottak, és csak Nektek mesélem el, hogy sötétedés előtt egy kis falucskában úgy döntöttünk, hogy elég lesz mára. Ugyan nem érkeztünk meg a gödör aljára, de ez a táj ezekkel a csuda Hmong emberekkel túl szép ahhoz, hogy egy métert is sötétben biciklizzünk benne. Annak nem lenne értelme, ezt a kis lemaradást pedig akár még holnap is be tudjuk hozni, innen még mindig meg tudunk érkezni holnap este Phonsavanh-ba, ha kellően megnyomjuk és korán elindulunk.

Kérdezősködni kezdtünk hát, hogy hol aludhatnánk, mert az nyilvánvaló volt, hogy itt nincs vendégház. Egy jó öt perc viszonylag teljesen reménytelen próbálkozás után előkerült egy a helyhez képest angolul elég jól beszélő férfi, akinek el tudtuk mondani, mit akarunk. Ezután egy házhoz sétáltunk vele, ahol előkerült a falu vezetője és megtudtuk, hogy ez itt a faluház, ahol ma este megszállhatunk. Itt egyébként mások is voltak, a szomszéd helyiségbe egy tüzet ültek körül. Mielőtt beléptünk volna a házba, félig illendőségből, félig, hogy ne legyen félreértés, megkérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni. Ezzel most kivételesen öngólt rúgtunk, de még mindig jobb párszor előre kifizetni egy fair árat, mint egyszer reggel koppanni, amikor kiderül, hogy kapzsi volt a szállásadónk, és el akar majd kérni valami 10-20-szoros árat a szállásért, mert előre nem kérdeztünk rá, hogy kerülni fog-e valamibe. Arra akarok kilyukadni, hogy az öreg faluvezetőnek valószínű eszébe nem jutott volna pénzt kérni tőlünk, ha nem kérdezünk rá – mégis, mi úgy gondoljuk, így csináltuk jól.

Bent aztán az ott lévő helyiek először szégyenlősen fogadtak minket, de aztán a családi fotóink, a kis Magyarország prospektusok és a világtérkép a berajzolt (és sajnos még félkész, mert Indiában valahol véget ér) útvonalunkkal gyorsan feloldották a jeget. Magyarországról egész kis előadást tartott Zita, már amennyire azt a nyelvi korlátok engedték. Érdekes volt látni, hogy az összes kép közül nem a parlament, és nem is a Lánchíd ragadta meg őket, hanem mindenki egyből a lovakra mutatott! Valamiért a lovaktól odáig voltak, és nem csak ők, hanem később más laosziak is.

Ez az este aranyos volt, tündériek voltak a házbeliek, ahogy körbeállt minket és lelkesen végigadogatták egymásnak a fotókat. Érdekes lehet ez nekik nagyon, jó lenne néha jobban belejük látni, mit gondolnak rólunk, hogyan állnak hozzánk a szívük mélyén. Csodálat, irigység, tisztelet, értetlenség, kíváncsiság – miből mennyi lehet bennük?

E nap estéjén vettük észre, hogy nem kapcsol be többé a Kindle könyvolvasónk. Próbáltuk tölteni, de arra sem reagált. Ez némi aggodalommal töltött el minket, de még nem mondtunk le róla, gondolván hogy ha majd a netbookra csatlakoztatjuk, talán magához talál és feléled.

Még ugyanezen az estén megtudtuk az egyetlen angolul beszélő falubelitől, hogy itt Laoszban három nemzetség él, a laoszi, a hmong és a kmer – ez három nagyjából különböző nyelvet is jelent egyben, de hogy melyik csoportból hányan laknak az országban, arról olyan nagy szórással válaszoltak (mert később másokat is megkérdeztünk erről), hogy erről inkább itt nem nyilatkoznék, mert nem tudunk biztosat. :)

Este még elmentünk vacsorázni az angolul beszélő barátunkkal az étteremhez, ahol először találkoztunk, majd eldőltünk a deszkákból épített ágyunkban.

Elképesztően gyönyörű nap volt ez a mai, pedig ha csak a bringázást nézzük, pusztán egy délutánról volt szó! :)

Ez a nap 2012. december 6. volt, és ezen a napon 37,8km-t haladtunk Phokoun-tól indulva Phonsavanh felé.

Strandpapucs, bagett és kóla sok jéggel, zacskóban

A Vientinane – Luang Prabang szakaszról találtam egy nagyon jó leírást az egyik kedvenc nemzetközi kerékpártúrás portálon, a travelingtwo.com-on. Ők is egy házaspár, végigcsináltak egy földkörüli utat, de aztán nem bírtak megülni a fenekükön azután sem, továbbvitték a weboldalukat ahol azóta rengeteg érdekes és hasznos dolgot találni, és ők azóta is túrázgatnak, illetve már azt tesztelik, hogy kisgyerekkel hogyan lehet utazni. Mert gyerekekkel is lehet kerékpártúrázni, bármily meglepő! :) Mindent lehet, csak akarni kell.

Na, a lényeg csak annyi, hogy nem a nagy ismeretlenbe vágtunk bele, hanem hála ennek a kis leírásnak, nagyjából tudtuk, hol vannak érdekes dolgok, kisebb és nagyobb hegymenetek és vendégházak az úton. Ezt a leírást lementettem a telefonomra és ennek később nagy hasznát vettük.

Vientiane-ból a kijutás nagyjából simán ment, és ahogy elhagytuk a város amúgy nem túl vészes forgatagát, úgy csendesedett el az út szinte teljesen. A forgalom elenyésző volt, egyáltalán nem zavart minket az a kevés autó és motorkerékpár. Még a város határában vettünk egy hatalmas bagettet, mert ezeket az út szélén árulták és egyszerűen nem bírtunk neki ellenállni. Amikor már nem ettél semmilyen kenyérfélét hosszú hónapok óta, csak azt az ipari kockakenyeret, amit Thaiföldön venni lehetett, akkor kapsz az ilyen alkalmakon. :)

Az első pihenőnkig sok érdekes nem történt, láttunk néhány izgalmas járgányt az úton és egy pár nagyon cifrán díszített buddhista kolostort. Egy árnyékos kiülő alatt fékeztünk le, hogy szusszanjunk egyet, és ehhez szégyen vagy sem, de kértünk egy-egy üveg kólát is. Az üvegek mellé kaptunk egy zacskót tele jéggel és egy szívószállal. Ez volt a pohár, ebbe kellett kitölteni az üdítőt, ami nagyon jól esett ezen a meleg napon. Amíg hűsöltünk, iskolás gyerekek gyűltek körénk kíváncsiskodni. Csak öten voltak és nagyokat nevettek, mindaddig, amíg elő nem került a fényképezőgép, akkor hirtelen próbáltak nagyon komoly képet vágni a fotóhoz, és erről nemigen tudtam lebeszélni őket.

Mielőtt még továbbindulhattunk volna, egy kb. 10 fős kerékpáros csapat húzott el az úton szemből jövet. Sereghajtójuk egy helyi bringás volt, ebből gondolom, hogy szervezett túra keretein belül utazhatnak. Meg abból, hogy eszükbe sem jutott megállni bájcsevegni velünk, illetve abból, hogy amikor meggoogliztam ezt a szakaszt, és az első néhány oldalon csak szervezett túra ajánlatott dobott ki a kereső. Magunkat nehezen tudom beleképzelni egy ilyen fizetős túrába, de biztos vannak, akiknek sok a pénzük, kevés az idejük, de ilyen túrákra vágynak – és ez igazából becsülendő, hogy az ilyen élményeket keresik, miközben a hétköznapi élet valószínűleg sokkal rohanósabb és „fejlettebb” annál, minthogy le tudjanak állni lassítani. Írom ezt annak ellenére, hogy meg sem álltak velünk dumálni ezek a disznók! :)

Könnyen haladtunk a strandpapucsainkban tekerve és pár kilivel később egy nagyon érdekes dolgot láttunk. Egy híd fáradt meg egy teherautó alatt, valószínű nem is olyan rég, mert a rakománya még ott volt a platón, beborulva a vízbe. Markoló is volt a helyszínen és egy elkerülő földtöltés már készen volt – ez utóbbit viszont nem értettem. Lehet, hogy már régóta itt volt az elkerülő mert már rég tudták, hogy gyenge a híd, csak szerencsétlen teherautó sofőr nem vette a jelzést, és ráhajtott. Érdemes megfigyelni a prizmának használt CD lemezeket a híd jobb korlátján!

Pulóverben a forró napon, bicikli csomagtartón utazva

Később gyerekeket előztünk le az úton, a fehér ing-sötét nadrág úgy látszik itt az iskolai egyenruha – konstatáltuk, miközben azt is megfigyeltük, hogy itt a hátsó tengelyen állva vagy a hátsó csomagtartó ülve való utazás eléggé általános és bevett szokás a kerékpárokon. Szegény bringák, mit kaphatnak… Mondjuk az is igaz, hogy itt valószínű ilyesmire vannak méretezve és bírják ezt a fajta strapát. Ezért van az, hogy annyira nagyon szeretné mindenki eltörni a sztendereinket. Azt gondolják, ezek a fekvőbringák valamilyenfajta motorkerékpárok, és rájuk/beléjük lehet és szabad ülni úgy, amikor a kitámasztón vannak. Sőt, ez kifejezetten vagány dolog! Hát nem, nem szabad, és nem lehet, vagy csak egyszer, de akkor nagyon mérgesek lesznek a gazdáik. :) Amúgy megnéznék egy európai bringát (nem a sajátjainkat!!!), hogy hogyan bírná azt, ahogyan itt használják az emberek a kerékpárokat. Csak arra gondolok, hogy nekem otthon van egy 110 ezres kerékpárom, amin keresztül szeltem a fél kontinenst (Európát), és közben a 8400km-en 13 küllőm tört, ha jól emlékszem, három teljesen különböző hátsó kerékben. És ennek a szerencsétlenség sorozatnak egyetlen szervizes / kerékpárboltos sem tudott ott véget vetni, és balga módon akkor még én magam sem, így a 100 nap alatt otthagytam egy bicikli árát szana-szét Európában a hátsókerekekre és centrírozásokra költve. Ehhez képest itt minden bringán látok egy potyautast, aki valószínű több mint 30 kiló. (általában ennyit bír egy jóféle, aranyárban vesztegetett nyugati túracsomagtartó) Itt valamit máshogy tudnának, amit otthon mi a szabványok és márkanevek között elvesztettünk!? :)

A következő csapat bringás egy nagyon fura páros volt. Hosszú ujjú melegítőben és hosszúnadrágban voltak mind a ketten, ugyanakkor a naptól még egy esernyővel is védték magukat. Igazából a mai napig nem értem, hogy fáztak, vagy melegük volt, mert mi eközben rövidnadrág, papucs, pólóban tekertünk, és nem bántuk volna, ha egy-két felhő eltakarja előlünk a napot.

A következő pihenőn csak a bagettet ettük meg egy bolt épületének a nappalijában, a TV előtt, az asszonnyal, aki a boltot vezette és TV nézés közben egy nagy, vastag, kerek falapon valami óriási piros húsdarabot szabdalt fel apró darabokra. Ezen a helyen megismerkedtünk Ödön unokatestvérével, egy botsáskával, majd még indulás előtt bekentük magunkat vastagon naptejjel, hiszen már a délutánban jártunk és égetett a nap. Áhá, szóval a gyerekeknek lehet nem volt naptejük, se vékonyabb ruhájuk annál a pulóvernél! És a lábfejük? Az nem ég le, cipő nem kéne rájuk? Gondolom arra nem telik, hisz felesleges is, nincs itt soha olyan hideg.

Mestert vágunk a komppal

A délután végre megérkeztünk a folyóhoz, amit már nagyon vártunk, mert itt dőlt el, hogy fel tudunk-e szállni egy kompra és megúszunk egy nagyobb, több száz méteres emelkedőt, vagy sem. Kíváncsian vártuk a helyet, ahol a térképem kompátkelőt jelölt, és közben gyönyörű pálmafás folyóparton haladtunk. A kanyarban, ahol minden eldőlt, láttunk egy a folyó felé levezető murvás utat, itt lendületből lehajtottunk és odalent láss csodát, apró négyzet alakú úszó valamiket – a kompokat pillantottuk meg. Kettő közlekedett, egy nagyobb, amire autók is felfértek és egy kisebb, amire a motorosok, gyalogosok és mi bringások vártunk.

Amíg átkeltünk a folyóm, rólam lezúdult egy Niagara, mert a komp értelemszerűen nem haladt olyan gyorsan, mint mi a bringákon, ezért megszűnt a léghűtés, amitől hirtelen nagyon melegem lett és leizzadtam. A túloldalt persze egy ugyanolyan murvás, poros, meredek út vezetett vissza a part tetejére, mint amin az előbb lejöttünk és ezen felbringázni eszünkbe sem jutott. Ám a papucsokban, izzadtan a tolás sem volt egyszerű, hamar kifordult alól a flipflop és aztán csak Zita és néhány helyi segítségével tudtam feljutni a porban.

Odafent már rendbe tudtuk szedni magunkat és a terep is újra sík lett, az út pedig aszfaltot kapott, így nem váltottunk vissza a cipőkre, csak mentünk tovább. Az út nemsokára egy hatalmas, legalább 10m széles sztrádává alakult, amin ugyan nem lett hirtelen nagy a forgalom, de azért ez a széles út mégis barátságtalanabb volt nekünk, mint azok a kis utak, ahol eddig jártunk.

Innen már nem volt sok hátra erre a napra, csak le kellett fordulnunk egy helyen erről az útról észak felé, hogy valahol ezen elágazás környékén, vagy legfeljebb Thinkeo faluban éjszakázzunk. Ugyanis az volt a terv, hogy vagy ma délután (de ehhez már kezdett vészesen késő lenni) vagy holnap reggel teszünk egy csillagtúrát a Nam Gnum víztározóhoz és annak gátjához, mielőtt tovább indulnánk a főút és Vang Vieng felé. Vang Vieng egy a turisták által állítólag nagyon felkapott hely, egy gyönyörű völgyben, körülötte mindenféle érdekes barlanggal és ha minden igaz, kettő vagy három napnyi tekerésnyire lesz nekünk Vientiane-tól.

A Buddhista kolostorok, ahol…

Erre az első napra nagyon okosan egy buddhista kolostor tornácát szerettük volna magunknak éjszakára, és ehhez ezt a helyet meg is találtuk, csak a szerzetest nem, akitől a maradásra engedélyt kérhettünk volna.

Az ugyanis misét tartott, vagy legalábbis annak egy buddhista megfelelőjét, két „civil” és egy füstölő társaságában egy furcsán feldíszített szobában, ahová nagyon hamar bevonult, még mielőtt a lényegre térhettünk volna, így aztán kénytelenek voltunk várni rá és a közelben játszó gyerekeket boldogítani néhány bangladesi, a privát szféránk határait kijelölni volt hivatott krétával, amíg a szerzetesünk be nem fejezi a szertartást. Utána kiderült, hogy hiába vártunk majd fél órát, mert nem alhatunk itt. :( Pedig mi már azt is kigondoltuk, hogy hová és hogyan feszítjük ki a szúnyoghálónkat egy kis bádogtető alatt, ahol még konnektort is találtunk. Ideális lett volna, ám a szerzetesünknek valamiért nem tetszett az ötletünk, vagy csak nem ő volt az illetékes a döntésben.

Egy kolostorral odébb már találtunk egy angolul elég jó beszélő szerzetes tanoncot, akitől sok új laoszi szót megtanultunk és azt is megtudtuk, mi a baj, miért nem maradhattunk az előző kolostornál, és itt sem: nők nem maradhatnak a kolostor közelében éjszakára. Mindezt már egy feltűnően és kihívóan nőnek öltözött férfi társaságában tudtuk meg, ami további fejvakarásra késztetett minket annak kapcsán, hogy hogyan is vannak akkor pontosan errefelé ezek a férfi-nő dolgok? Férfiként nőnek öltözni és a kolostor környékén ólálkodni oké, de ha egy házaspár a kolostor melléképületének tornácán akar éjszakázni, az nem oké, miközben ez utóbbi a szomszédos Thaiföldön – ahol még gyakoribbak a nőnek öltözött férfiak – teljesen oké, sőt még pokrócot is felkínálnak hozzá a kedves szerzetesek. Azt sem értem, hogy miért kell így öltözni, én sem öltözöm elefántnak és még akkor sem öltöznék az utcán elefántnak, ha a lelkem mélyén úgy érezném, hogy én igazából jobb szeretnék elefánt lenni. Mert attól még nem vagyok elefánt. :)

Akárhogy is van ez, nekünk gondolkodni, vagy elkeseredni rajta nem maradt időnk, mert már sötétedett ekkor és mi egyre fáradtabbak, elgyötörtebbek és éhesebbek voltunk az egész napos tekergés után. Továbbgurultunk hát Thinkeo felé, hogy megtaláljuk azt a vendégházat a kereszteződésben, amit a travelingtwo-sok emlegettek. A szállást nem találtuk meg, csak fel s alá küldözgettek minket a híd és a bazár között a sötétben, mígnem végre megelégeltük ezt és csak bevásároltunk ennivalóból az egyik közértben, majd elindultunk visszafelé. Jövet ugyanis láttunk pár táblát, amelyekről azt feltételeztük, vendégházakat jelölnek. Nem tévedtük, másodikra megtaláltuk az otthonunkat 45 ezer kipp-ért, egy cölöpökön álló, tóra épített kis bungalót, ahol még egy kis teraszunk is volt a víz felett. Kiszaladtunk még a sarokra tésztalevest enni és vizet vételezni magunkhoz, majd visszavonultunk a kuckónkba. Én a teraszon még egy fejezet naplót is be tudtam fejezni a forró zuhany után, és aztán velem együtt a bringák is befértek estére a házba Zita mellé, így nagy volt a boldogság.

Ezen a napon 91km-t tekertünk, 2012. november 21-én, Vientiane és Thinkeo között.