Fáradt reggel

Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.

Lassan indult a nap, először csak a főút mentén sétáltunk, és ez elég unalmas volt. Rögtön a falu után néhány nagyobb kanyart vett az út és leadtunk jó sok szintet. A jelzésünk egy levágást jelölt, mi ezt követtük, és hamar az alatt a markoló alatt találtuk magunkat, ami mellett pár méterrel azelőtt másztunk át az útnak csúfolt kőhalmok között. Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.

Órák hosszat mentünk lefelé a dzsip úton, párás és meleg volt a levegő, csak néhány busszal, dzsippel, és egy-két barátságos vízi bivaly (vagy bölény? Én már nem tudom, össze lettem zavarva) mosolygott ránk. Olyan erős, hatalmas állatok ezek, de közben olyan nagyon jámborok is – egész biztosan nincsenek tisztában az erejükkel. Ghasa-ban, az ACAP irodában pecsételtünk, olvasgattunk és étterem után kérdeztünk, mert ekkor már nagyon éhesek voltunk, több, mint 10km-t legyalogoltunk. Integettek, hogy lejjebb is lesznek még éttermek, de mi csak egy igen lepukkant vendéglőt találtunk egy koszos buszállomás mellett. Ez mind még nem lett volna baj, de odabent üvöltött a tévé. Ezért még mielőtt rendeltünk volna, úgy döntöttünk, hogy ebből nem kérünk, és továbbmentünk, még elgyötörtebben. Ekkor már mind a ketten kivoltunk kicsit. Végül találtunk Ghasa legvégén egy Lodge-t, aminek volt étterme is. Az se zavart már minket, hogy kicsit drága, kértünk két Veg. Fried Rice-t, és eldőltünk, míg kihozták. Kértünk meleg vizet is és készítettünk teát a nálunk lévő filterekkel és az asztalon lévő cukorból. Valahogy még nem sikerült felébrednünk ezen a napon, még nem történt semmi érdemleges velünk, pedig lesétáltunk már 10km-t. Nyomottak voltunk és fáradtak. Megettük az ételt, de ettől sem lett jobb, nem éreztük, hogy igazán élvezetes lenne ez a mai napi túra, de én valahol mélyen belül reméltem, hogy ez még meg fog változni a délután – jönnek még olyan élmények, amiket most még elképzelni sem tudunk. Amikor ilyet írok, nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apró csodákra. Apró, nagy, teljesen mindegy, úgy értem, csak az a lényeg, mit mekkorának élünk meg.

Újra a másik, vidám oldalán a Kali Gandakinak

Ebéd után az esőt nem dramatizáltuk túl, mikor a vendéglőből való kilépés után három másodperccel esni kezdett, még kivártunk egy kicsit, aztán úgy ahogy voltunk ott az út szélén elkezdtünk felöltözni az esőruhába, mondván, hogy ez lehet, hogy nem viccel. Közben három kislány jelent meg esernyővel, és néztek minket, a furcsa ufókat. :) Én kérdeztem, és ők megengedték, úgyhogy lefényképeztem őket. Vajon hová, és minek viszik azokat a nagy leveleket? Itt a friss esőben, Ghasa után pár száz méterrel átkeltünk a folyó túloldalára egy alu függőhídon, aminek a túloldalán már csak egy szélesebb ösvény haladt. Na itt aztán elkezdődtek a történések. Először is másztunk, fel, aztán le, aztán megint fel. Másodszor egy nepáli bácsit és a két vízi bivalyát előzgettük ki, mígnem az egyik pihenőnknél végleg elhúztak tőlünk:

Tündéri egy állat ez a vízi bivaly! :) Aztán alig néhány lépéssel később egy tyúkanyót és csipegő, pelyhes kiscsibéit csodálhattuk:

Most talán páran totál hülyének néztek, hogy miért rakok ide be ilyen videókat egyszerű csibékről, de az az igazság, hogy a dzsip út egyhangúsága után ezek az élmények megadták azt, amire vágytam, ami hiányzott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a túrát! Pedig ugyanolyan fáradt voltam, mint eddig, vagy talán még inkább, és még az eső is rákezdett azóta, de mégis! Myagdi egy igazán szép kis település volt a Kali Gandaki ezen oldalán, itt megálltunk egy kicsit pihenni, ittunk egy teát egy apró családi vendéglőben. Itt megint megtapasztaltuk, hogy a vendégtér és a család itt mennyire együtt van, amíg ittunk a teát, odajött kisgyerek, kiskutya, de még a tyúkokat is kikergette az anyuka néhányszor, amíg ott voltunk. Lefelé Myagdiból ismét láttunk rengeteg kendert, gyakorlatilag alig lehetett tőlük hová lépni. Más érdekes növényt is megfigyeltünk, egy apró zöld húsevőt fedezett fel Zita. A húsevő növény kicsit túlzás, hiszen csak rovarokat ejt foglyul, de akkor is, azért ezt komoly volt látni a természetben, hisz ilyet eddig csak filmen, vagy talán az állatkertben láttunk csak. Aztán láttunk még egy nagyon fura, kissé robusztus fejszerkezetű és sűrű bundájú kecskét, és ahol igazán rákezdett az eső, kőkerítéssel körbevett földeket a hegyoldalban. Amilyen gyorsan rákezdett, később olyan hamar elállt a zivatar, és az iskolából hazafelé tartó gyerekek képezték az úton a társaságunkat. Egy helyen egy tehát olyan hangosan múúúzott az óla alól, hogy visszamentünk megnézni, minden rendben van-e, de ekkorra már megszeppent és megszűnt múzni:

Dana után, kertek alatt, pisztolyos gyerekek között

Lent Danánál visszaérkeztünk a folyóhoz, amin reflexből át is keltünk, de ezt igazából nem kellett volna, mert így visszajutottunk a dzsipútra, amit elvileg nem szerettünk volna, hisz a térkép jelölt egy utat az izgalmasabb túloldalra is. De mint utólag kiderült, ez mégsem volt baj, mert amíg itt Danában beültünk egy vendéglőbe teázni, és kekszet enni, durván leszakadt az ég. Ha ekkor kint lettünk volna a szabadban, bizony annak nem örültünk volna. De ekkor már késő délután volt, ezért úgy döntöttünk, amint kicsit alább hagy, muszáj lesz elindulnunk, de most már nem megyünk vissza a folyó kalandosabb oldalára, hanem egyesen út, a leggyorsabb módon átsétálunk Tatopaniba, ami innen már csak 5km-re van. A vendéglős elmondta, hogy pont a vendéglője mögött indul egy másik út, ami ugyan marad a folyónak ezen az oldalán, de közben a falun át megy, így sokkal érdekesebb lehet számunkra. Ahogy bezoomoltam a GPS térképen, nekem is feltűnt ez az út, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem hosszabb, párhuzamosan halad a dzsipúttal és talán még rövidebb is annál, mert keresztül megy egyenesen a falvakon.
Ez az út nagyszerű választás volt, mert tényleg szép dolgokat láttunk így. Először még Danában, ahol átkeltünk egy függőhídon, gyönyörű piros virágú, szúrós növényeket fedeztünk fel a kőkerítés tetejére futtatva. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, mert a tüskéknek köszönhetően a hülye kecske nem mászik át a kerítésen és nem zabálja fel a termést, másrészt pedig szép a virágja a növénynek. Én elneveztem mátrixvirágnak, mert a piros virágai néha kicsit négyzetrácsban nőttek ki. Ahogy kiértük a faluból, az utunk keresztezte a dzsipútat és mi odakint találtuk magunkat a településről, kőkerítéssel – és így mátrixvirággal – körbevett földek között. Ez nagyon szép volt, és mi nagyon élveztük itt a sétát, a terep könnyű volt és enyhén lejtett, ráadásul közben az eső is teljesen alábbhagyott.

A következő faluban is láttunk érdekeset, de ez sajnos már nem tetszett nekünk annyira. Bár lehet, hogy csak mi dramatizáljuk túl ezt, de valahogy igen furcsa, és szomorú látvány volt, ahogy ezek az amúgy ártatlannak és „egyszerűnek” tűnő nepáli gyerekek műanyagpisztolyokkal játszanak. Amikor Zita visszasétált lefényképezni őket, még egymás fejéhez is fogták a játék pisztolyokat. Ha egy új tévéműsor, vagy újságcikk bemutatja a nepáli kultúrát, vajon az ilyet is beleviszik? Ez már a nyugati kultúra hatása a nepálira, amely utóbbi még sokkal tisztább, egyszerűbb, és szebb maradna az előbbi nélkül. Na de ez van, globalizálódó világban élünk, nem tudom, mit lehet, vagy mit kell ez ellen tenni, csak megyek, nézek, látok, emésztek.

Tatopani – Forró vizes termálfürdő a megfáradt izmainknak!

A falukon átvezető ösvényünk ezután véget ért, és mi a dzsip úton folytattuk a sétát, ekkor már bőven túl a 20 kilométeren, és újra a szakadó esőben, merthogy ismét rákezdett a monszun. De ekkor már semmi nem vehette kedvünk, szép napnak jártunk a végén, és ezt mindketten éreztük. Jól és könnyedén haladtunk, amit reggel még el sem bírtam volna képzelni. Bennem konkrétan ott volt a bugi, jólesett menni és úgy éreztem, most ki tudnék sétálni a világból, még így az esőben is! Milyen fura, hogy mire képesek az emberrel az élmények!? Reggel fáradtnak és álmosnak éreztem magam, pedig sütött a nap és jó idő volt. Most szakad az eső, 25km van a lábaimban, és úgy érzem, tudnék még menni! :)

Persze már csak egy kili volt hátra, és megérkeztünk Tatopaniba. A hely neve egyébként forró vizet (Tato pani) jelent, nem véletlenül. Ekkor már sötétedett, de azért gyorsan először a hőforrásos strandot kerestük meg, hogy megtudjuk, hol van, mennyibe kerül, és mettől meddig van nyitva. A perőcsényi strandra emlékeztetett, a különbség talán csak annyi, hogy itt a „kocsmában” kapni ételeket is, és míg a börzsönyi strandon jéghideg patakvíz volt, itt szinte éget a medence vize. Na és hogy a perőcsényit sajnos az EU csatlakozásunk után a túlzásba vitt uniós szabályok miatt be kellett zárni. Kellenek a szabályok, de látva Ázsiát, és ahogy itt az emberek élnek, úgy érzem, otthon túl sok a szabály, itt pedig túl kevés, az arany középút pedig valahol a kettő között kéne, hogy legyen. Itt is működik és zajlik az élet, pedig biztos vagyok benne, hogy tizedannyi szabályt sem követnek az emberek. A perőcsényi strandra gondolva meg tudom érteni azokat, akik túlromantizálják az „elmaradott” országokat, és szívesen utaznak ide, mert besokallnak az otthoni steril, túlszabályozott és szabványosított világtól. Persze könnyen beszélek én, ott nőttem fel, élveztem az előnyeit mindennek, és most, mivel próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni, favorizálom a koszos, random Ázsiát magam is. Érdekes lenne megnézni azt, hogy egy „koszos, random” ázsiai ember, hogyan éli meg a „szabványos, steril” szabályokkal teli európai útját. Talán már írtam, mennyit nevettünk Zitával azon a gondolaton, hogy mit művelne Budapest útjain egy odateleportált sárga-zöld, háromkerekű, gázzal hajtott 80 köbcentis riksás, a betört indexeivel, a behajtott, Ganesha matricákkal teleragasztott tükreivel, a hangos, büdös kipufogójával, na és azzal a közlekedési stílusával, ami Indiában teljesen normális, de Európában az összes létező szabályt áthágja. Valószínű 10 másodpercen belül balesetet okozna a csávó, vagy ha nagy szerencséje lenne, lekapcsolnák. Talán a járdára próbálna felhajtani, hisz ott kevesebb az autó, a gyalogosokat meg odébb lehet dudálni! :)

Erik, The Túró Rudi Guy!

Na, de ne kalandozzunk el Tatopaniból! Újra szakadni kezdett az eső, én így kerestem szállást, amit végül meg is találtam a falu főutcáján, vagyis inkább fő ösvényén. Itt megvacsoráztunk, majd másnap az első dolgunk volt, hogy leszabadultunk a strandra, és ott reggelit rendeltünk, amit már a vízből kijövő fogyasztottunk el. A víz olyan forró volt, hogy jóformán csak a lábunkat lógattuk bele, de később „bekapcsoltak” egy csövet, amin hideg patakvíz jött, és emellett már el lehetett viselni a víz hőfokát úgy is, hogy nyakig ültünk benne. Itt a strandon megismerkedtünk a „Túró Rudi guy”-al, vagyis Erikkel, akit azért hívtunk így, mert a vele való medenceparti beszélgetések közben megtudtuk, hogy mint logisztikai tanácsadó, járt és dolgozott Debrecenben és Mátészalkán. Nagyon tetszett neki Magyarország, és ízlett neki a Túró Rudi! :) Elmeséltük neki, hogy ez a finomság volt gyermekkorunk legjobb, teljesen magyar (akkor még nem is volt sok más) édessége, és még most is nagyon szeretjük, mindig, ha valaki utánunk utazik, hozatunk vele Túró Rudit. Se ő, se mi nem értettük, hogyan nem lett mindezidáig világmárka a Túró Rudi, amikor ekkora nagy finomság?!

Kerambot és Lemon Sugar Pancake a Bob Marley étteremben, majd esti fürdőzés

Tatopaniban ahol laktunk, sajnos elég drága volt az étel, ezért mindig csak látszatra ettünk ott, keveset és olcsón, hogy aztán átszabaduljunk egy sokkal jobb, családiasabb és olcsóbb helyre, a falu északi végén található Bob Marley Restaurant-ba. Itt szinte minden étel 50-60 rupi körül volt, így annyiból, amiért máshol egy fél tál ételt se kaptunk volna, itt három fogást ettünk végig. A fokhagymaleves isteni volt, ahogy a momó is, a lemon sugar pancake pedig annyira ízlett mindkettőnknek, hogy később csak ezért visszatértünk. De ami nálam kitette az i-re a pontot ezen a helyen, az a kerambot asztal volt. Amíg az ételre vártunk, kerambot-oztunk Zitával. Ez az a játék, amiben korongokat kell belökdösni a lyukakba, először a Marsyagdi völgyében láttuk Bagarchap felett, de akkor nem volt alkalmunk kipróbálni.

Este még egyszer visszatértünk a Bob Marley-ba citromos-cukros gofrit enni, majd még gyorsan a zárás előtti egy órára visszakéredzkedtünk a meleg vizes strandra. Ekkor már sokkal kellemesebb volt, mert a levegő nem volt forró, csak a víz. Mellettünk srácok buliztak, sört ittak, és bizony irigyeltem volna őket, mert a régi egerszalóki időkre emlékeztettek. De tudtam, hogy Egerszalók már nem a régi, és azok az idők elmúltak már, és minden így van rendjén, ahogy van, nekem pedig az ég világon semmire és senkire nem szabad irigynek lennem, mert itt ülünk a Himalája belsejében, egy csodaszép, közel egy hónapos gyalogtúra vége felé, a feleségemmel, a nászutunkon, egy olyan álomutazáson, amely pár éve még a mi saját, legmerészebb álmainkban sem létezett, most pedig valóság, amelynek minden pillanatát a lehető legjobban meg kell élnünk. És ez sikerült is, jó hangulatú volt ez az esti fürdőzés, jó hogy végül rá tudtuk venni magunkat a délutáni lustulás után.

Este pakoltunk, mert másnap indultunk tovább, hogy két nap alatt, felmászva Ghorepaniba, és onnan következő hajnalban a Poon Hillre, majd onnan le Nayapulba befejezzük a túrát a hivatalos végpontjáig, ha már ilyen közel van az.

A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Reggel kicsit unottan álltam hozzá a naphoz, mondván, hogy majd biztos megint unalmas, egyhangú, szembeszeles kősivatagokon kell átkelnünk, de nem így volt.

A folyó túloldalán egy Chairo nevű helyen rögtön találtunk egy kis Gompát, amit épp felújítottak. Az egyik szerzetes volt oly kedves, és kinyitotta nekünk az épületet. Odabent szép volt és „régi”, de én ekkor még különösen nem tudtam élvezni dolgot, mint ahogy a létet sem, mert reggel nem sikerült mindent kiürítenem magamból. Ezen a helyzeten aztán pár száz méterrel és néhány bokorral odébb segítettem, és ezek után már mindjárt minden könnyebb volt. Közben azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehet, hogy nekünk ennyi gyomorbajunk van? Lehet, hogy másoknak is ennyi van, csak ők nem szövik bele az útinaplójukba, mert mondjuk, nem aznap írják, amikor történik! :) De én most írom, ma, ennek a napnak az estéjén, amikor még mindig úgy mozognak a beleim, ahogyan Ázsia előtt elképzelni sem tudtam volna. És közben tudom, hogy sokan mások is így, vagy még ígyebb jártak, elég ha a sok más utazóval való beszélgetésekre gondolok. Most nem említek konkrétumokat, mert az még egy dolog, hogy én itt kibeszélem a saját bélműködésem, de másokét már tényleg nem kéne. :) Egy biztos, Ázsiában ez a buli része, de túlélhető és elviselhető, nem kell tőle félni, vigyázni kell, de ha jön, el kell fogadni, és ki kell kúrálni. Persze nem mindig rögtön a szigorú diétával, mert a 21kg-os táskát cipelni kell valamiből! :)

Na de visszatérve a mai utunkra: gyönyörű helyeken jártunk, már rögtön az után, hogy elhagytuk Chairo-t! Ligetes, mezős, erdős részek váltották egymást. Végre újra erdő, végre újra zöldben! Néhány kilométert tudtunk így haladni ezen a viszonylag könnyű és sík terepen, de aztán balról egy másik völgy csatlakozott be a miénkbe, és ez számunkra egy hatalmas kőmezőn való átkelést jelentett. Itt már nem haladtunk olyan könnyen és vidáman, mert ez a kőmező egy folyómeder volt, ami ezen a részen kiszélesedett. Víz nem nagyon volt benne, de víz vájta árkok annál inkább. Itt a jelet is elvesztettük, nem láttunk több piros-fehér felfestést a köveken. Persze ahogy az egésznek a végére értünk, egy falu határában újra megpillantottuk az ismerős jelet egy villanyoszlopon.

Újra mászunk, de csak egy kicsit

Ahogy túlértünk a falun, úgy lett egyre gyanúsabb az előttünk lévő képből, hogy hamarosan nagy mászásnak nézünk elébe. Előttünk a Kali Gandaki széles, szürke völgye átmenet nélkül váltott át egy meredek, erdős hegyoldalba, amit nagyobb földleszakadások is tarkítottak. Kétfelé mehetett az utunk: vagy fel a hegyoldalban, hogy felülről kerülje meg a földletöréseket, vagy lent a hegyoldal aljában, a szürke kőmezőben a folyó mellett – talán akár a folyóban. Ezért ez utóbbit meg sem kockáztattuk, noha láttunk ösvényeket, amelyek lefelé tartottak a folyóhoz. Mi maradtunk a kijelölt úton, ami fölfelé tört az erdőben. Felmásztunk 150m-t, ami nem volt könnyű, de épp meg sem szakadtunk, relatíve könnyen és gyorsan mozogtunk a súlyos táskákkal, és a levegőért sem kellett úgy kapkodni, mint pár nappal ezelőtt 4-5000m környékén. :) Viszont kilátás az innen is volt, szemközt a Kali Gandaki nyugati oldalán így fentről csodálhattuk a Tukuche nevű települést, a fölötte egy sziklaperemmel feljebb lévő földeket és az oda felvezető utat. Miután átbuktunk a földcsuszamlás felett, magunk elé is kiláttunk a fák közül. Láttuk, hogy jóval alattunk folytatódik az út a fenyőfák között, lent egy másik folyó torkolatán keresztül. Meredek szerpentinen leadtuk a szintet, amit pár perccel ezelőtt vettünk fel, és máris ott találtuk magunkat, pontosan azon a kis kikövezett úton, amit odafentről is láttunk. Ez a szép út egy helyen eltűnt néhány méterre, mert egy néhány méter mély víz által kimosott árok keresztezte. Még épp nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne tudjunk lemászni, és felmászni a túloldalt rajta. Azért meg kell hagyni, a táskákkal nem volt könnyű, de végül is mindkettőnknek baj nélkül sikerült.

Sauru és néhány kisebb nehézség az ösvényünkben

A torkolat után szép erdős részeken haladtunk, ahol észre sem vettük, megint felszedtünk kb. 50 méter szintet. Ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor kiláttunk magunk elé, a következő folyó torkolatára. Ez most sokkal szélesebb és laposabb volt, itt még ritkábban voltak a fák, azok is leginkább csak a mi oldalunkon. A torkolat közepén egy nagyobb házsort is felfedeztünk, és egy keskeny, pilléres, hosszú hidat, ami a Kali Gandaki völgyének túloldalára vezetett. Lent Sauru faluban sajnos a kútból nem folyt víz, pedig azt terveztük, hogy itt vizet szűrűnk, mert ekkor már csak fél liter volt nálunk. El nem keseredtünk, mert Kokhethani innen már alig 4km-re volt csak, és ott úgy sejtettük, találunk majd mindent, még vendéglőket is. Azon egész nap elviccelődtünk, hogy a hasonló hangzású magyar „kokettálni” szó mit is jelenthet pontosan. Ha jól sejtem, akkor valami olyasmit jelent, hogy érdekből barátságot / haverságot / szövetséget kötni, de könnyen lehet, hogy megint tévedek! :)

Kokhethani-ig viszont várt még ránk egy és más. A széles, kopár torkolaton hamar átvágtunk, csak egy kis erecskét kellett átlépni a túl végén, és máris a hegyoldal aljában találtuk magunkat. Innen az ösvény néhány földcsuszamlásos szakaszon vitt át, amit én csak onnan tudok, mert Zita elmesélte nekem, és mert távolról láttam, ahogyan az amúgy általában nem bátortalan feleségem talán egy fél percig is elnézegetett egy részt, mire átkelt. Én magam ezek után úgy döntöttem, meg sem próbálom. Helyette a Kali Gandaki kavicságyán sétáltam el Zita alatt a hegyoldal egy olyan szakaszához, ahol az út még csak két méter magasban ment, és ahol a „folyó” még csak akkora volt, hogy át tudtam rajta ugrani. Itt aztán feladtam a táskámat és a botomat Zitának, majd egy könnyű ugrással fent termettem az úton. Így jóval egyszerűbb és veszélytelenebb volt, mintha a csúszós ösvényen jöttem volna. Persze ezt csak onnan tudjuk, mert Zita ott jött.

A kalandoknak ezzel még nem volt vége, mert az ösvényünk a sziklafal oldalában egy szakaszon nagyon összeszűkült. Még néhány fenyőtörzs is le volt fektetve, hogy több helyünk legyen elférni az egyik szűk kanyarban, ahol alattunk zubogott az itt már nagyobb, több méter széles Kali Gandaki. A fatörzsek még nem volt elég segítség ahhoz, hogy én is átférjek a zűrös szakaszon, ugyanis a táskám a hátamon jóval a fejem fölé ért, és ez akkor sem változott, ha lehajoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig megakadt a táska a sziklában, és ezt én nem tartottam olyan viccesnek. Gondoltam rá, hogy ha a szikla felé fordulva araszolva kelek át a fatörzseken, akkor a táska nem fog a sziklához érni, viszont ez esetben elég egy rossz lépés, és ha elvesztem az egyensúlyomat, akkor háttal, a hátamon a zsákkal beleesek a folyóba, ami nagyon, de nagyon nem lett volna vicces, ezért ezt meg sem próbáltam, helyette lebűvészkedtem valahogy a táskát a hátamról a szűk ösvényen, és a 21 kilót magam előtt rángatva valahogy átjutottam.

Ezután már nem volt több húzós rész. Még egy-két meredek, köves szerpentinen le kellett másznunk, de ezek tényleg nem voltak már rázósak. Később az ösvényünk is kiszélesedett, egy ponttól sokkal szélesebb úton haladhattunk, amin látszott, hogy egy markolóval vájták a hegyoldalba.

Kururiku és halastó Sirkungban

Egy újabb torkolatba lyukadtunk ki, de most először végre nem a hegyoldalból kellett lemászni a faluba, hanem már odalent voltunk, szép zöld erdős részen haladtunk, amikor egyszer csak előttünk termett Sirkung falu. Először egy épülő szállodát pillantottunk meg, és itt le is dobtuk magunkról a zsákokat, mert most Zitának akadtak elintézni valói a természettel a bokrok mögött. Én eközben csak ültem a fűben a hátizsákomnak dőlve, és élveztem a létet. Élveztem, hogy nem húzza a vállamat a súlyos hátizsák, és élveztem, hogy zajlik az egyszerű, de nagyszerű élet előttem: asszonyok köveket válogattak egy nagy kupacból, és azokat egy kosárban odahordták egy épülő szálloda elé. Egy kis tavacska mellett macska mászkált, és egy 3-4 éves forma kisgyerek egy hozzá képest nagy kapával „játszott”, vagyis utánozta a szüleit. Valahogy egy csecsemő bőgött, amire a válasz egy a fák tövében turkáló kakas hangos kukorékolása volt. A kukurikú után a gyermek mindig elhallgatott kicsit, de aztán rendre újra kezdte, mintha csak azt próbálná, milyen hangosan tud üvölteni. Egyszer láttam egy videót egy kutyáról és egy babáról, ahol a baba abbahagyta a sírást, amikor a kutya elkezdett vonyítani az ég felé. Nem gondoltam volna, hogy a kakas is képes elhallgattatni a kisbabát, még ha csak pár másodpercre is! :) Ezt a helyet egyébként elneveztük „Open Toilette Hotel”-nek, mert amikor megérkeztünk, megkérdeztük az itt dolgozó embereket, hogy van-e WC a közelben, mire az egyik asszony felnevetett, és körbemutatott: „Open Toilette” – közölvén, hogy oda megyünk a dolgunkat végezni, ahová akarjuk, csak ne a szálloda WC-jébe, mert az még csak szerkezetkész. Később egyébként megpillantottuk a gyereksírás forrását, egy fonott, kosárszerű bölcsőben ronggyal letakarva. Miután az egyik nő elkezdte ringatni, egyből elhallgatott a baba – ez sokkal hatásosabb volt, mint a kakas! :) Aztán előkerült egy férfi is a tavacskánál, és valami bottal mahinált. Egy halat húzott ki a vízból, a végén már kézzel. Erre felfigyeltem, és nem csak én voltam így. A gyerek is eldobta a kapát, és a macska is megindult az esemény felé. Az asszonyok egy lábost hoztak, amibe hamar helyet kapott a halacska. Itt aztán van élet! Gyerekek, kakas, hal… és persze tehenek, azok mindenütt rengetegen vannak, szinte alig volt olyan perc, amikor nem hallottunk egy tehenet múúúzni vagy kolompolni ezen a napon. Most is, amikor továbbindultunk innen, egy kisebb csoportban jöttek szembe. Sirkung egyébként érdekes hely, most van fejlődőben, a torkolat közepén keresztülhúzódik egy út, e mellett nem csak ezt az egy helyet láttuk épülni.

Ez az út úgy néz ki, hogy a két oldalán ástak egy-egy kb. 1 méter mély árkot, és az így nyert földet feldobálták középre, így mi kb. egy fél méter magas töltésen haladtunk. Ezt az egészet még szép fasorral is körbeültették, szóval egy-két év múlva, amikor ezek a kis szállók felépültek és a fák is nagyobbra nőttek, ez a környék nagyon pofásan fog kinézni.

Kokettálni Kokhethaniban?

Sirkungtól légvonalban nem voltunk már messze a kokettálós (Kokhethani) falutól, de innentől még jó egy órát menni kellett, mivel az út apró kis öblöket került ki. Ezek az öblök csodaszépek voltak, lent mocsaras mezők zöldelltek, rajtuk a hiányozhatatlan tehenekkel, mi pedig mindezt gyönyörű fenyves erdőben, vagy annak határában kerültük meg a hegy oldalt. Három-négy ilyen öblöt megkerültünk, mire az utolsónak a végében az utunk felszökött egy kisebb peremre, innen ráláttunk az egész Kali Gandaki völgyére hátrafelé. Elbúcsúztunk tőle, mert tudtuk, hogy hamarosan egy nagyobb balrakanyart fogunk megtenni. Ez meg is történt, ott ahol összeszűkült a völgy, egy híd mellett haladtunk el. Ezen mi nem keltünk át, mert tudtuk, hogy ha továbbmegyünk a folyó bal oldalán, pár száz méter múlva megérkezünk Kokhethani-ba. Először egy gyönyörű, fenyőerdős, füves zöld hegyoldalt tűnt fel előttünk szemben, majd ahogy bevettük a balrakanyart és kitárult előttünk a Kali Gandaki egy újabb szakasza, úgy tűnt fel előttünk Kokhethani.

Az első étteremben rögtön tűrhető árakat találtunk, ide betértünk, és rendeltük egy nagy kancsó teát, egy „Veg. Fried Rice”-t és egy dálbátot. Utóbbi 280 volt, és csak azért érte meg ennyiért, mert a dálbátra a legtöbb helyen, így itt is kérés nélkül jár egy „rátöltés”, magyarul a rizsből, a dálból és a curry-ből is kapsz még egy adagot. Esetünkben most a dál nem volt más, mint üres lé, lencse nem volt benne, és ez volt a szerencsém, mert különben talán még most is ott csücsülnék annak a vendéglőjének a mellékhelyiségében. De ezt inkább nem részletezem tovább, csak még annyit, hogy a második adag dálbátot eltettük és később ettük meg vacsorára, én pedig 2km-el később azt hittem, hogy újfajta élménnyel „gazdagodom”, de végül túléltem a dolgot egy ijedtséggel. Éreztem, hogy soha nem tapasztalt erővel hív a természet, olyannyira, hogy minden mozdulatot óvatosan kellett megtennem, nehogy a gatyámba csináljak. Lassan levettem a súlyos hátizsákom, magamhoz vettem a WC papírt, majd osontam a bokorhoz. Mint ekkor kiderült, csak gáz volt, és nem több, na de ezt ugye nem tudhattam előre! :) Itt ezen az utolsó 4km-en egyébként gyönyörű zöld volt a táj, olyan zöld, hogy szinte már olyan volt, mintha a sárga lencsés, borús időre való napszemüvegem át néztem volna. Persze ez nem volt rajtam, csak a természet tombolt a monszun kezdetén, 2600m-en a Himalájában.

Lete, See You Lodge

Most itt vagyunk Lete-ben, a „See You Lodge”-ban, ezt a szállót magyar hegymászók javasolták valamelyik blogjukon. Ők áprilisban innen mentek fel az Annapurna I északi alaptáborába. Jövet láttunk egy-két csúcsot a felhők között, de azok a Nilgiri déli csúcsai voltak, s nem a legmagasabb Annapurna. Állítólag látni innen az Annapurna I 8091m magas csúcsát, de most este már nem volt szerencsénk a felhőzettel. Reggel jóval esélyesebb a dolog, így ha minden igaz, holnap megpillanthatjuk végre az egész Annapurna csoport legmagasabb csúcsát! :) Ideje már, hisz 24. napja lesz, hogy túrázunk az Annapurna körül, és túl vagyunk már a 200 gyalogolt kilométeren! :)
Ma visszajött a kedvem, aminek nagyon örülök! A kősivatag és a szembeszél nagyon elvette a kedvem a további túrához, de mai szép nap után mindketten azon gondolkodtunk, hogy ha holnap elérjük Tatopani-t, onnan már csak két nap a túraútvonal hivatalos vége, Naya Pul, amit meg kéne lépnünk, már csak azért is, mert a két nap között Ghorepani-ban aludnánk, ahonnan az utolsó nap hajnalán felsétálhatnánk zsákok nélkül a Poon Hill nevű helyre.

Onnan állítólag gyönyörű a kilátás az egész „Annapurna Range”-re. Ugyanennek a napnak a délutánjára már le is érhetnénk Naya Pul-ba, ahonnan már csak két óra busszal Pokhara, a 100 rupis, zöldségekkel szuper gazdagon megpakolt, pirított szalámis szendvicsek, a 140 rupis sör, és a minden földi jó városa… :) Persze ez csak a ma esti terv, meglátjuk még, milyen lesz az idő és milyen kedvünk lesz, aztán úgy és addig megyünk, amíg jól esik! Majd kigondoljuk Tatopani termálvizes medencéjében ázva, hogy hogyan tovább… :) Most viszont alvás, mert holnap nem 10-kor kéne elindulni! :)