A második nap a Tuolumne Meadows-i kempingből indulva most a Katedrális-tavakhoz kirándultunk el. Ez egy egynapos csillagtúra, néhány száz méter emelkedővel és talán 4 mérföld egy irányban.

Útközben láttunk repülés közben pattogó-csattogó hangot adó tücsökszerű lényeket, egyiküket sikerült közelről lencsevégre kapni

A Katedrális csúcs sziklatornyát először Észak felől pillantottuk meg – innen még nem tűnt különlegesnek… :)

Kezdetben meg voltam makkanva az előző napi futástól, de aztán Zitával mind a ketten rátaláltunk egy jó ritmusra, amiben aztán már jólesett a séta

Nem kis örömünkre később fehér felhők tűntek fel az égen. Ebből még jó kis timelapse videók is születhetnek ezen a napon! :)

Ahogy lekanyarodtunk a fő csapásról az Alsó Katedrális-tóhoz, és hátrafordultunk, ez a látvány tárult elénk :) – A Katedrális-csúcs! :)

A tóhoz menet a rétet ilyen kristálytiszta vízű csatornák szabdalták

Szinte hívott minket a víz – Ha kis gyerekek lettünk volna (kisebb testtel, hogy bele is férjünk) beleugrottunk volna és körbeúszkáltunk volna e gyönyörű vízi labirintusban :)

A tavat és a rétet ez a hosszú lapos szikla határolta – Itt mindent a jég formált

A patakokon nem volt könnyű az átkelés, Zita épített is egy gázlót az egyik helyen

Szép hely olvasáshoz :)

Az Alsó Katedrális-tó túlsó sarka

A vágatlan kép, elforgatás nélkül – Szitakötők kis szitakötőt készítenek :)

Jó volt kicsit pihenni e gyönyörű tó partján

Zita nagyon élvezte az ittlétet

Amíg a parton csodálkoztunk, az állványon a timelapse kamera is figyelt a Katedrális-csúcs felé:

A Felső Katedrális-tóhoz menet néhány virágot is felfedeztünk

…és menet egy bizonyos pontról nagyon érdekes szögben látszott a hegy :)

Az erdő szépségével nehezen tudtunk betelni

Az ott már a Felső Katedrális-tó! :)

Egy csavart törzsű fa

…és megérkeztünk a tó partjára! Valóban meseszép, ahogy reméltük.

A Felső Katedrális-tó és a Katedrális-csúcs

Megpróbáltuk körbesétálni a tavat, de egyszer csak ezen a sziklaperemen találtuk magunkat…

…ahonnan amúgy a kilátás sem volt gyenge :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]…és körben a leutat is megtaláltuk a tó hátsó részéhez, ahol egy szikla árnyékában havat is találtunk

[/caption]

Erről a kilátásról készült egy ennél szerintünk még sokkal jobb panoráma is, amely nagy eséllyel pályázik majd a 2015-ös 360°bringa falinaptár áprilisi, kaliforniai oldalára :)

Nem bírtunk tovább tartózkodni a csábítástól, bemártóztunk a vízbe – ami amúgy nem volt olyan hideg, mint hittük, lent 2500m-en a völgyben a patak hidegebbnek tűnt, mint itt 2800m-en ez a tó

Könnyűbúvár maszk és légzőcső és vízálló kameratok is volt nálunk, és használtuk is őket:

Talán kár minden szóért, de nem bírom ki, hogy ne írjam le: fantasztikus volt ebben a tóban megfürödni, a természet egyik legszebb templomában voltunk, és ezt éreztük is, gyönyörű perceket töltöttünk itt.

Fürdés 2800 méterrel a tengerszint felett, egy meseszép tóban az érintetlen, csodaszép természet kellős közepén. Ahová kerékpárral és gyalog jöttünk fel, és ahol még a víz alatt is jól körbenézünk, ha már itt vagyunk. Hát van ennél jobb? :)

A tómeder puha iszapos volt…

…és ha nem vigyáztunk, hamar felkavartuk a mozgásunkkal, és ilyen lett tőle az amúgy gyönyörű tiszta víz :)

Nem bírtam hová lenni az örömömben, ezért átúsztam a tó túloldalára. De hiába, ott is nagyon boldog maradtam. :) Visszaúsztam Zitához, és ott se változott semmi! :D

Közben a felhők is alkottak

“Szia hegy, szia tó, jó volt itt lenni!” :)

Ez a benyúló szikladarab és a mellette lévő sziklasziget volt a strandhelyünk

Irány vissza a tó hátsó részéhez, fölkapni a timelapse kamerát

Az átjáró, itt tudtunk lejutni a sziklaperemről

Csak hogy ne legyen színtiszta rózsaszín az egész bejegyzés, elárulom hogy a tónak ezen hátsó fertáján, ahonnan a legszebb volt a kilátás, annyi apró szúnyog portyázott, hogy nem lehetett meglenni tőlük, szana-szét csíptek minket, fényképezni alig bírtam megállni. Viszont hála az égnek, csak itt voltak, és pl. a sziklaszirten, ahol fürödtünk, egyáltalán nem volt belőlük. A timelapse pedig, amit itt hátul hagytam kegyegni az állványon… :) Hát az mondhatjuk, hogy sikerült! :) A szemfülesek még egy mókust is fel tudnak rajta fedezni a bal alsó sarokban. :) A jobb alsó sarokban a fogaskerékra kattintva és a sebességet 2x-esre állítva pedig a felhők mozgását még látványosabbá tehetitek! ;)

A lapos sziklákra kicsit felmászva még izgalmasabb kilátást kaptunk

Már csak az ösvényt kéne megtalálni… :)

Kicsit elkóboroltunk…

Amit nem bántunk meg… :)

Mielőtt visszataláltunk volna az ösvényre (ami triviális volt, körben a hegyek miatt lehetetlenség lett volna eltévednünk) láttunk még néhány csodát :)

Zita megfigyelte, hogy ilyen íves sávokban nő csak a fű egy-két helyen… Arra már nem jöttünk rá, hogy miért?

Lefelé menet egy mókus igen közel engedett magához

Percekig hagyta magát fényképezni…

“Meg kell zabálni!” :) – Közben nagy serényen rágta lefelé a nála lévő magról a háncsot – az alábbi videófelvétel, bár az elején úgy tűnik, hogy gyorsított felvétel, de nem az. :) Még azt is kihallani rajta, ahogy eszik a kis állat! :)

Mivel a kemping környékéről az emberek már minden tüzifát összeszedtek, Zita visszafelé menet a törülközőjébe szedett egy nagy adagot a lehullott faágakból… Ez jól fog jönni még az esti tábortűzhöz! :)

Mire kiértünk az országútra, pont elment az aznapi utolsó ingyenes Shuttle Bus is, ezért stoppolni voltunk kénytelenek. – A kb. 10-ik autó állt meg nekünk, két indiai származású férfi egészen a kempingünk melletti közértig vitt minket, ahol találkoztunk egy hegymászó sráccal. Elmesélte, hogy ezen a napon mászták meg a Katedrális-csúcsot! :o

“Na de most hogy fogom meg a lábost?” :)

A késünk, amelyet több mint két évvel ezelőtt Kashgarban vettünk és amely miatt egyszer Laoszban bajba keveredtünk, most, egy lilahagyma felszelése közben azt mondta: “Elég!” :) Jól bírta, megszolgálta, szerettük. :)

A mai vacsoránk Sárgaborsófőzelék Tábortűz-módra, virslivel, lilahagymával és fokhagymás pirítóssal :)

Kettétört! :) Két nap alatt szét tudtunk égetni egy ekkora husángot

Olyan finom is volt, amennyire jól néz ki! :) Viszont egy dolgot nem értünk. Otthon én amióta az eszemet tudom, mint krémszerű sárgaborsó főzeléket ettem, de Zitának ezidáig egyszer sem sikerült ilyet produkálni (de egyre finomabbak, csak az állag nem hazai, pedig be is áztatta a lencsét egy műanyag vizespalackban egy nappal előtte…), és nem értjük, miért nem. Otthon a turmixgép is be lett vetve?!? (a választ édesanyámtól várom :D)

Na, ennyi volt mára, puszi haza! :) “Holnap”, azaz a blogon hétfőn indulunk fel a Tioga-hágóba. ;) Maradjatok velünk! :)

Történt egy csodaszép napon, 2014. június 30-án. Megírva és beszerkesztve július 29-én.

Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Persze tudom, négy táskával még mindig nem megy, de talán ahhoz is megtaláljuk majd a megfelelő egyensúlyt, amennyiben lehetséges. Mert úgy emlékszem, anno először a rendes bringán is belengett a kormány a 100napbringa alatt, de aztán valahogy pár ezer kilométerrel később mégis sikerült megtanulni az elengedett kormányt. De ha mégsem megy majd 4 táskával, az se baj, hisz nemsokára következik egy Thaiföld-Laosz-Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld karika, amit majd megint csak két-két táskával tervezünk megtenni, mert a másik négyet (sátor, matracok, hálózsák, meleg ruhák, konyha, a vízszűrő kivételével) Bangkokban készülünk hagyni. Igazából ezt már Irán óta megtehettük volna, jó lett volna Irán és az Ausztráliai Darwin között valahogy ezen cuccokat teleportáltatni, vagyis átszállítatni, hogy ezen a pár ezer kilométeren ne kelljen cipelnünk őket, mert úgysem használjuk őket nagyon. Szerintem ha megerőltetném magam, meg tudnám számolni a két kezemen, hányszor szerettünk volna sátrazni Irán óta. Ázsia azon vidékein, ahol jártunk, olyan olcsó a szállás, és olyan kényelmetlen lenne sátrazni, hogy tényleg kvázi holtteher a sátor, a matrac, meg a hálózsák, mert ha meg is próbálnánk sátrazni, abban megsülnénk, vagy bőrig áznánk, vagy ha véletlenül egyik sem, akkor reggelre minimum 15-20 kíváncsi helyi mászna be mellénk a sátorba. :) Persze még mindig nem késő kitalálni valamit, és eljuttatni a négy nem használt táskát Ausztráliába, ahol majd újra szükség lesz a bennük lévő holmikra.

A tenyérre jegyzetelő rendőr

Ahogy megérkeztünk a CHT határához, egy rendőr leintett minket, hogy álljunk csak meg! Mikor léptünk be a területre, és miért nem láttak ők minket? Mondtuk, hogy jó 5-6 napja, és Kagrachuri felől, amit először nem akartak elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadták. Emberünk, Ripon, nagyon keményen nyomta, nála már füzet se volt, útlevelet se kért, az engedélyről, amit be kellett szereznünk a területre való belépéshez, szerintem nem is hallott, és miután megértette, hogy hogyan lehetséges, hogy ők nem láttak belépni, és most mégis kifelé megyünk, már csak az országunkra, és az én nevemre volt kíváncsi. Én csak annyit, mondtam, hogy Hungary és hogy Árpi, és ezzel ő boldog is volt, mindkettőt felírta a tenyerére(!), és mi hajthattunk tovább, nem kicsit nevetve… Elképzeltük a szitut, amint Magyarországon leint a rendőr gyorshajtásért, majd miután letekerted neki az ablakot, ő mondja, hogy „A nevét legyen szíves!” és közben jegyzetel egy golyóstollal a tenyerére! Ez nekünk teljesen röhejes, ugyanakkor itt Bangladesben ez is teljesen normális. :)

Újra Chittagongban

Chittagongba beérve a már ismert őrület fogadott minket, szmog, por, dudáló, cikázó járművek, amelyek szépen feltorlódtak a nagyobb kereszteződések előtt, és ilyenkor csak nehezen, vagy nem tudtunk köztük utat törni magunknak. Az egyik ilyen furakodás alatt egy fickó motoron nagyon akart tőlünk valamit, folyamatosan magyarázott, és végül sikerült kivennem, mit akar. Újságíró, és riportot szeretne készíteni velünk, itt és most! Na, apám, ez most nem fog menni, ahhoz, hogy mi most itt megálljunk ebben az őskáoszban, és megvárjuk veled, amíg még jobban bedugul a város, mindezt azért, hogy Neked legyen egy érdekes riportod, amiben megírod, hogy a furcsa bringás nászutasok nem szeretik a csilit és a tömeget, de amúgy nagyon imádják az országod, ahhoz… Hacsak?! És itt gondoltam egy önzőt, és mondtam neki, hogy oké a dolog, de kérünk szépen érte 2000 takát, vagyis 6000 forintot. Erre nagyon gyorsan lelépett, és ismét „egyedül” lettünk. Rosszat tettem, bunkó voltam és önző, hogy el akartam kérni két napi büdzsénket egy riportért? Talán nem, csak üzletet ajánlottam, mert mi fáradtak voltunk már így a nap végén, és oda akartunk érni a helyre, ahol aztán maradni is fogunk éjszakára, és ahol nem leszünk többé kitéve e kinti őrületnek. Mellesleg ekkor ezt a helyet még nem tudtuk, hogy hol lesz, mert Didarult már korábban felhívtuk, és elmondta, hogy sajnos most nem tud fogadni minket, mert más vendégei vannak. De pl. ha ez az újságíró azon a helyen talál meg minket, ahová aznap már megérkeztünk és az éjszakát töltjük, örömmel és pénz kérése nélkül adtam, adtunk volna neki interjút. Igaz az is, hogy elég lett volna a mobilszámunkat megadni neki, és csak annyit mondani, hogy hívjon fel este, de akkor ez ott az őrült forgalomban nem jutott eszembe, csak a kétezer taka, ami végülis hatékony volt, ha azt vesszük, mert egyből lekopott a fickó. :) Viszont az egésznek a másik oldala az, hogy azért lehet, hogy valami értelmes és kerek dolgot is ki tudott volna hozni belőlünk, ami túlmutat egy bulvárhíren, csak én erre sajnos abban az őrült forgatagban nem láttam reális esélyt.

A Bahaddarhat Intersection-ön átkelni ismét egy élmény volt, de utána már kicsit feloldódott a forgalom, itt pillantottam meg ezt az iszonyat lepukkant, mocskos, bűzt okádó buszt, és a hátsójára festett szív alakú freskót. Egyszerre volt szerethető az egész kép, mert a bangladesiek harmatlelkűségét és érzelmességét mutatta, és egyszerre volt visszataszító és utálatos is, mert ugyanakkor önmaga a busz a festmény nélkül még mindig csak egy volt azon büdös, hangos, koszos nagy járművek közül, amelyek miatt nehezen elviselhető csak a lét Chittagong utcáin.

Didarul irodáját könnyen elértük, és itt Anik már várt ránk a másik négy táskával. A CHT-re való indulás előtt nála hagytuk a cuccainkat. Róla azt kell tudni, hogy egy tripula nemzetségű srác, aki alkalmazott Didarul utazási irodájában. Sőt, mi több, ilyenkor az off-season kellős közepén, az esős évszakban sokszor ő az egyetlen, aki az irodában tartozkodik, különösen a nyitvatartási időn kívül, ugyanis ő nem csak dolgozik, hanem lakik is az irodában. Gyorsan lehordtuk a cuccokat az irodában a földszinte lépcsőházba, ahol már ismerős arcok fogadtak minket. Itt bűzölgött a már említett borzalmas csatorna, és itt volt a biztonsági őr az ATM mellett, és a gyógyszer fickó. Amíg Zita Anikkal elment szállodát nézni, én velük mulattam, remekül szórakoztunk, Bondu Tin Din-t énekeltünk, majd amikor megjelent egy kisgyerek is a színen, őt tanítottam meg egy reflex-játékra (ki tud a másik kezére csapni gyorsabban, mint ahogy azt a másik elhúzza), ami szintén nagyon jó móka volt. Figyeljétek meg ezt a képet, a következőket látni rajta: itt Bangladesben minden ATM-hez jár egy biztonsági őr, 0-24, ha az ATM is így tart nyitva (Áhá, hát ezért vonnak le mindig annyi kezelési költséget a számlámról!), valamint az emberek, mielőtt belépnek a pénzfelvevő automata agyonlégkondícionált szent helyiségébe, leveszik a papucsukat. :) Merthogy errefelé ez a maximum, amit egy ember a lábára húz. De milyen már, hogy leveszik? Néhány iroda és otthonba lépés előtt is le szokás venni, és persze a mecsetekbe lépés előtt is, na de egy élettelen, üres helyiségbe, az ATM szobájába lépés előtt?!? :) Miért? Odabent egyébként két hatalmas légkondi hűti a kb. 5 négyzetméteres teret, körülbelül az életveszélyes 12 fokra.

Mikor Zita visszatért Anikkal, mintha valamilyen anyag ellepte volna a teret az út felett, nagyon furcsán nézett ki az utca, amit valószínű annak köszönhetett, hogy a lemenő nap fénye megfestette kicsit a szálló port. Mindenesetre szó szerint szörnyen szép volt, mert a kinti port csak addig tudtam elviselni, amíg elkészült a fotó.

Szállást csak nagyon drágát találtunk, ezért végül éltünk Anik nagylelkű meghívásával, és felköltöztünk hozzá egy éjszakára az irodába. Csak a cuccokat pakoltuk fel a negyedikre, a bringákra odalent vigyázott a biztonsági őr és a két lakat.

A világ legnagyobb hajóbontója – Chittagong Ship Breaking Yard

Chittagong a Ship Breaking Yard-járól, vagyis a hajóbontójáról is híres. Itt van a világ legnagyobb hajóbontója, itt szedik szét a legtöbb óriási tengerjáró hajót, a hatalmas teherszállító hajókat, amelyeket valamilyen oknál fogva kivontak a forgalomból. Ezekben még mindig sok ezer tonna hasznos anyag van, amelyeket itt Bangladesben, a Bengáli-öböl partján, Chittagongtól északra bontanak ki a hajókból. Ez egy veszélyes üzem, rengeteg a veszélyes vegyi anyag, ám mégis, itt ebben az országban rengeteg a vállalkozó erre a munkára, mert ez összehasonlítva más kereseti lehetőségekkel, igen jól hoz a konyhára. Akinek pedig el kell tartania a családját, az idejön, és elvégzi ezt a piszkos munkát, relatíve még mindig sokkal olcsóbban, mintha ugyanezt a munkát egy másik országban kéne elvégeztetni. Így lehet, hogy itt, Bangladesben van a legnagyobb, legmocskosabb hajóbontó az egész világon. Szerte a világ tengereiről és óceánjairól jönnek ide a hajók a végső útjukon, állítólag még magyar hajókat is találni. Samiul-t fel is hívtuk ezen az estén, hogy be tud-e juttatni minket másnap, és ő körbe is kérdezett nekünk de sajnos végül arra jutott, hogy most lehetetlen a bejutás nekünk külföldieknek. Ezért aztán a másnapi továbbindulás mellett döntöttünk, így ezt a hajóbontót csak megemlíteni tudtam most, bővebben mesélni róla a saját tapasztalataink után nem tudok. Annyit viszont tudok javasolni, hogy ha jöttök Bangladesbe és Chittagongba, Ti próbáljátok meg nem kihagyni! Szerezettek gumicsizmát és próbálkozzatok kevésbé hivatalos úton bejutni, kérdezősködjetek a szállodák recepcióin és a riksa sofőröknél.

Tánchangya vendégségében

Anik az este nagyon rendes volt velünk, elkísért pót fékkart és fékbowdeneket venni, és nem csak, hogy le tudtunk zuhanyozni az iroda fürdőszobájában, hanem még főzött is ránk, rizst ettünk mindenféle zöldségekkel. Anik ugyanis buddhista és vegetáriánus. Később írt nekünk e-mailt és a FB-on is írt nekünk, és amikor ezt Zita látta, először nem értette, mert Anik nevét Onik-nak ejtjük, így tehát se az Anik, se a Tanchangya, Anik családi neve nem volt Zitának ismerős, amikor a postaládánk tartalmát nézte. Amin pedig jót nevettünk, az a Tanchangya, amit igaz, hogy valójában valahogy úgy ejthetnek, hogy tanszhangija, de mi magyarok úgy is olvashatjuk, mint az ékezetek nélkül írt Tánchangyát. Így történt, hogy Zita kérdezte tőlem a leveleinket nézve, hogy ki az a Tánchangya? Hát, ő csak a mi Anik-unk Chittagongból. Ha a CHT-ra indultok, és nem vagytok olyan bátrak, mint mi, vagy csak egyszerűen nem akartok „vakon”, vezető nélkül belépni a CHT-ba, ő az emberetek lehet, mint vezető, hiszen oda való, beszéli a nyelveket, és tudja, mit érdeme megnézni! Az engedélyeket pedig Samiul-tól tudjátok megkapni, vagy az iroda is el tudja intézni.

Rangamatiból Chittagongba 2012. augusztus 26-án gurultunk át, 69,7km-t. Ezen a napon összesen 2124 Ft-ot költöttünk, 1464-et ételre és 660-at felszerelésre. Lesz majd újra költség és kilométer összesítő táblázat diagramokkal, amint megérkezünk az 500. utazott napunkhoz! ;) Addig is még vár ránk és Rátok néhány kaland és beszámoló megírása, illetve elolvasása! :)))