Csónakkal az Attabad-tavon

Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:

Hatalmas hegyek között haladt a kis hajónk, néha egész közel a sziklafalakhoz. Ahogy közeledtünk a blokkhoz, úgy lett egyre meredekebb a tó körül a sziklafal, és a tó alsó szakaszain már el tudtam hinni, amit meséltek nekünk, mégpedig, hogy a tó a legmélyebb pontján több mint 100m mély. Amikor már egész közel voltunk a blokkhoz, csónaktársaink felmutattak a hegyre. A földomlás nyomai tisztán láthatóak voltak a hegyen, egy vonaltól balra más színű volt a hegy, látszott, hogy nemrégiben szakadt le.

A „kikötő” a blokknál

Ahogy megpillantottuk a blokkon a kikötőnek nevezett káoszt, rögtön tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a partraszállásunk. Teherautók, traktorok egymás hegyén-hátán álltak egy kis poros úton a meredek sziklafalban, a csónakok pedig egy nagyon szűk helyen parkoltak. A miénk is csak úgy tudott kikötni, hogy csak egy másik csónak orrán átlépkedve tudtunk kimenni a partra, ami gyakorlatilag csak egy meredek sziklafal volt. De ezt a sziklafalat rengeteg ember taposta, ezért elkezdett porzani, és ez a szürke por mindent belepett, legfőképp a lábfejünket. A táskákat csak úgy tudtuk felhordani az útig, hogy én cipeltem őket, a maradékot pedig Zita őrizte a csónakon. Zita figyelmeztetést kapott az egyik csónakbeli barátunktól, hogy vessen ügyet a táskáinkra, mert „viszik őket”, és nem lehetett tudni, hogy jóindulatból, vagy mert meg akarták fújni őket. Ezért végül csak mi hordtunk minden táskát, de így is nehéz volt, mivel odafent az úton egy rövid ideig őrizetlenül maradtak. Megpróbáltuk a logisztikai lehetetlent, de még így is volt pár perc, amikor csak távolról tudtuk figyelni, hogy nem fújja-e meg valaki őket. A bringákat se volt sokkal egyszerűbb felcipelni, de azokat legalább nem tudták volna olyan könnyen elvinni.

Végül csak fent voltunk az úton, mind a két bringával és nyolc táskával hiánytalanul, sértetlenül, térdig a szürke porban, körülöttünk kíváncsi helyiekkel, pont mint lent a csónakon. Mert mikor először lementem Zitához, 20-an állták őt körül, úgy kellett szétoszlatni a tömeget. Valószínű csak segíteni próbáltak volna, de 1 – nem tudtuk, hogy valóban így van-e, 2 – nem tudtuk, hogy szeretnének-e a segítségükért pénzt kapni. Miután összeraktuk a bringákat a csomagokkal, keserves tolás kezdődött.

Bringával a tengelyig érő porhomokban

Az út egyirányú volt, egy körben lehetett csak megközelíteni ezt a csodás kikötőt, de mi a menetiránnyal szemben kezdtük el tolni a helyi segítőink tanácsára. A mély porhomokban nagyon nem volt könnyű a haladás, és ezt látva néhány a bringáink körül lődörgő pakisztáni segített nekünk tolni a bringákat, mondván, hogy ez az út rövidebb és könnyebb. Kínkeservesen, de feljutottunk a kb. 80m magas emelkedőn. Szegény bringák hogy néztek ki… Hát ezért kell ide ennyi traktor, meg terepjáró, csak azok képesek áthaladni ezen a könnyű, mély porhomokon. Ahogy elindultunk lefelé, az első kanyarból láttuk, hogy egy nagy szerpentin vár ránk, amin leereszkedve újra el tudjuk érni az eredi KKH útját. Szóval gyakorlatilag a két éve a hegyről lehullott kőtörmeléken haladt ez a kis ideiglenes út. És mivel ez az út semmiféle speciális borítást nem kapott, csak az ott jártunkkor is tevékenykedő markolók által készült, ezért ezt a kőzetet hamar szétmorzsolták a járművek – így kaptuk meg ezt a csodálatos, könnyű porhomokot.

Lefelé felszálltunk a bringáinkra, és legnagyobb meglepetésünkre egészen jól tudtunk velük haladni, noha a porhomok nagyon mély volt. Viszont mivel könnyű is volt, hiába süllyedtünk néha közel tengelyig, ez nem akadályozott meg minket a haladásban. Annyira könnyű volt ez a porhomok, hogy szállt is mindenfelé. Hamar tele lett vele mindenünk, a bringánk, a táskáink, a ruháink és persze az arcunk is. A szembejövő traktoros arcát sajnos egyszer sem sikerült igazán jól lefényképezni, pedig érdemes lett volna – vastagon állt rajtuk a szürke por.

A szerpentin elején aztán kaptunk még egy kisebb fölfelét, ahol elakadtunk, és le kellett szállnunk. Brutális mély volt a homok, ahogy felálltam a bringámról, az megmaradt állva a helyén, mivel a táskák alja már a homokot érte.

A videó alatt alig jutottam szóhoz, ezért nem fejeztem be egy mondatot. Szóval Karimabadban azonnal le fogjuk pucolni a bringákat. Mert sajnos a lánc is kapott a homokból, nem is keveset. Az egész hátsó agy, a lánc és a fogaskerék vastagon állt a szürke porban, a láncfeszítő alja pedig benne volt a homokban. Ha hagyományos váltóval indultunk volna el, azt itt valószínű leszakította volna a homok, vagy ha még időben észbe kapunk, valahogy átemeltük volna a bringát a mély homokos részeken, vagy feltettük volna egy dzsipre, vagy én nem is tudom… de az biztos, hogy ez nagy vesződséggel járt volna. Így viszont a Rohloff-al tudtunk haladni. Persze közben azért így is nagyon sajnáltuk szegény gépeket, de úgy voltunk vele, hogy nekik is és nekünk is az a legjobb, ha minél előbb kijutunk ebből a szürke porhomokos pokolból. Mert számomra ez az volt, maga a pokol, vagy legalábbis nem kerékpározásra való hely, az biztos. Mindenütt szállt a szürke por, és az út a por alatt nagyon buckás volt, úgy dobált minket, hogy nem egyszer meg kellett állnunk, hogy el ne essünk. Mondjuk puhára estünk volna az biztos, de a franc se kívánt volna többet magára ebből a szörnyű porból. Zita mindeközben szemmel láthatóan sokkal jobban élvezte a helyzetet, mint én, ezen egyrészt csodálkoztam, másrészt örültem neki.

Attabad-tól Karimabadig – „végig lejt”, ahogy az lenni szokott…

Persze, mint mindenen, végül a porhomokon is túljutottunk, csak valamivel több, mint 2km-t kellett megtennünk a poros úton. Jutalmunk néhány igen cifrán feldíszített teherautó látványa volt (figyeljétek meg a pillangókat és szívecskét a lökhárítón!), na és persze a pihenő, mert mire kijutottunk, én azt éreztem, hogy össze tudnék esni, annyira elfáradtam és éhes lettem. A sok cipekedés, a fölfelé tolás és a poros út kikészített kissé, ezért megálltunk, és befaltunk két dobozzal az időközbe kedvencünké vált „Chocolate Chip” nevű csokis kekszből. Ez nemcsak, hogy finom, hanem kalória / rupi  szerint is a legjobb választás. Mindezt már csak a maradék kevés vizünkkel tudtuk leöblíteni, hogy aztán nekivágjunk a maradék távnak Karimabad felé. Erről a távolságról tudtuk, hogy nem lehet több 20km-nél, és több gulmiti barátunk elmondása szerint „végig lejt”, csak a legvégén lesz majd egy emelkedő, fel Karimabadba a főútról – az viszont meredek lesz, de legalább rövid. Ennek tudatában vágtunk neki a rövid délutáni kerékpártúránknak. Az első 9km-en két masszív emelkedőnk is volt, ráadásul az út minősége értékelhetetlen volt. Odahaza az ilyet csak töltésnek, vagy kőrengetegnek hívjuk, de semmiképpen sem útnak. Mindenesetre az látszott, hogy a kínaiak jó munkát végeztek az út töltésével, ami ugyan igaz, hogy aszfaltot még nem kapott és nagyon köves volt, de mindenütt sík volt és széles, persze ahol nem szakadt le a völgybe az út egyik fele, vagy nem omlott rá több tíz tonna szikla fentről. A régi út aszfaltsávja csak néhány helyen került elő a köves új alap alól, ekkor persze örültünk neki nagyon, és én rögtön előkaptam a kamerát, hogy készítsek valami nem túl rázkódós, talán még élvezhető videót az útról és a tájról, ami körülvett minket:

Mert a táj, az valami elképesztő volt, még így a késő délutáni fényekben is. Egy monumentális völgy bal oldalában haladtunk, szemben a völgy jobb oldalán láttunk teraszos falvakat a morénalejtő aljában, fent pedig égig érő sziklákat és havas hegycsúcsokat világított meg a nap – sajnos az utolsó sugaraival. Nem szabadott volna hallgatni a helyi barátainkra, akik sose jártak még bringával ezen az úton. A 8km emelkedővel annyi időt vesztettünk, hogy nyílvánvaló volt, hogy ránk fog sötétedni, mire Karimabadba érünk, ebbe már bele is törödtünk. Viszont legalább gyönyörű volt a naplemente, fantasztikus fényekkel terítette be a völgyünket, s aztán, amikor minket már nem ért a nap, a körülöttünk lévő hegycsúcsokat még sokáig csodálhattuk a fényárban. Nem egy hétezres látszik erről a környékről, és van egy Golden Peak nevezetű hegy is errefelé – ekkor értettem meg csak igazán, miért ez a név. Naplementekor lent a völgyekben szinte már sötétség van, de a havas hegycsúcsok a lemenő nap sárga fényétől szinte úgy világítanak, mintha aranyból lennének.

Érkezés Karimabadba – Müezzintől zengő hétezresek

Karimabad előtt átkeltünk a folyó jobb oldalára a hídon. Ahogy beértünk a faluba, rákezdett a müezzin a szokásos énekére a közeli mecsetből. Azonban, ez most még sem volt szokásos, mert a hegyek gyönyörű koncertteremként szolgáltak neki, minden furcsa szava messze vízhangzott a hétezres csúcsok között. Odafent világítottak Karimabad házai, és felette pedig a havas csúcsokat még éppen érte a Nap, fantasztikus volt. Csak megálltam, és hallgattam, aztán pedig jó nyugati turista módjára megpróbáltam eltenni a pillanatot. Persze a pillanat elmúlt, de egy vetülete azért megmaradt, és ezt Ti is láthatjátok, hallhatjátok! :)

Miután a szemközti tehén is elbőgte magát a müezzin imára hívó énekétől, úgy gondoltuk, hogy ideje továbbállni. Zita után eredtem, és nekiláttunk a ránk váró meredek emelkedőnek. Zita ezt már egy cseppet sem élvezte, százszor elmondta, hogy utálja az összes fölfelét és a hegyeket. Én ezalatt kinéztem a Kashgarban befényképezett Lonely Planet könyvből, hogy pontosan hol is van az Old Hunza Inn, ahol már várnak minket, mert Zahir odatelefonált, hogy jövünk. Hát még jó pár kannyarral feljebb volt a szállás, és ezeket az utolsó métereket bizony nagyon lassan tettük meg, de végül, mint mindig, ide is csak megérkeztünk valahogy. :) Az új helyen finom forró zuhany, vacsora, szoba, és ágy várt ránk, na és persze megannyi új barát.