Reggel korán és gyorsan elhagytuk a szállásunkat és a város szélén megálltunk egy útszéli kis étkezdében reggelizni. Itt ért minket utol a nap első nagy élménye: Tündérke! :) Zita így nevezte el azt a vizibivalyt, akit én szúrtam ki, amint lassú léptekekkel közeledett felénk, egykedvű, de a kalapja alatt azért mosolygó gazdáját egy szekéren húzva maga után. Ez olyan téma volt, amire ugrottam a fényképezőgéppel és hirtelen nem is tudtam, hogy videófelvételt indítsak, vagy fotózzak.

Hát nem tündériek? A Tündérke nevet Zita adta a vizibivalynak, én meg jól ráragasztottam. :) Elképesztő, amikor megállnak és belenéz a kamerába ez a nagy állat a fekete szemeivel.

…és hála egy Facebook posztnak, azóta már azt is megtanultuk, hogy az IFA nem orosz, hanem keletnémet. Én 6 éves voltam, mikor annak az érának vége lett, csak azt tudom az IFA-ról, hogy nagy, hangos és büdös, és mivel errefelé erős a kommunista hatás, úgy gondoltam, ez a szörnyeteg biztos a Szovjetunióból való, de nem, tévedtem, még messzebbről. :)

Tündérkével később volt még egy randink, ahogy elindultunk, hamar utolértük őket és Zita belekapaszkodott a szekér oldalába, miközben én hátrafelé tüzeltem a fényképezőgéppel! :)

Az ilyen jól sikerült fotók nagyon fel tudják dobni a hangulatunkat. Nem kell sok a boldogsághoz, csak egy vizibivaly és hogy felismerjük benne a pillanatot.

A bambuszkerék rejtélye és csodája

Egy hídon átkelve a völgy túloldalán egy vízesésnél megálltunk fogat mosni. Nem rossz hely fürdőszobának, bár kicsit puritán és azt hiszem egy zuhanyzást ugyanitt azért nem vállalnánk be. Érdemes észrevenni a patakban a bambuszpóznákat. Ezeket a hegyoldalban magasabban dolgozó bambuszkitermelők engedték le a patak medrében, hogy a végén ezt is felaprítsák, szárítsák, szállítsák, hogy végül füstölőpálcika legyen belőlük.

A következő település elején egy kanyarban egy hatalmas udvart fedeztünk fel, amelynek a túloldalán éppen gyerekek tornáztak. Ez olyan momentum volt, ami videófelvételt érdemelt.

Valahogy ezen a délelőttön beborult a hangulatunk e remek kezdés után, de még mielőtt mélyre süllyedhetett volna a morálunk, jött valami, ami anélkül, hogy észrevettük volna, kirántott minket a gödörből és csodálattal töltött el minket, úgyhogy pár perc múlva már nyoma sem volt a búnak.

Épp egy igen meredek fölfelében pedáloztunk, kétoldalt erdő nőtte be az utat, de egy kis részen ki lehetett látni balra, le a völgyre. Én itt kipillantottam és a látványtól azonnal a fékekhez nyúltam, leszálltam a bringáról, letámasztottam azt, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem azt, amit látok.

Lent a völgyben, a széles folyó felett óriási kerekek forogtak recsegve. Ahogy vizsgálgattuk őket, feltűnt, hogy egyedül vannak, önmagukban, nem forgatnak semmit, nem malmok, amelyeket őrlésre használnának és nem is mini erőművek, mert vezetékeket sem látunk a közelben, sőt semmilyen gépezetet sem, az egész kerék tisztán fából van, a középső nagy tengelyt leszámítva az egész építményt pusztán bambuszból húzták fel. Ez elképesztő!

Biztos én vagyok túl szentimentalista-utópista, de nekem ettől a látványtól és a gondolattól, hogy ez a kerék pusztán bambuszból készült, földbe gyökeredzett a lábam. Ilyen kerekek ugyanígy foroghattak itt akár már évszázadokkal ezelőtt is! Nem kell hozzájuk bánya, se kohó, se vasüzem, se cementgyár, se beton, se az az utálatos, büdös-koszos teherautó! Lehet, hogy sokaknak csak egy elmaradott technikai építmény, de nekem a fenntarthatóság és az emberi kreativitás csodája! Szerintem fantasztikus, hogy ekkora, működő szerkezetet létre tud hozni az ember bonyolult, összetett folyamatok nélkül, pusztán a természetből. Nekem ilyet látni, sokkal csodálatosabb, mint egy gyors sportautót vagy egy vizierőművet. Mert ehhez nem kell gyár, nem kell számítógép és nem kell komplex infrastruktúra, csak egy kis tudás, tapasztalat és a természetből a bambusz. Egy ilyen keréknek az ökolábnyoma szinte semmi, egy-két nagyobb bambuszcsoportosulás és talán egy-két hétnyi emberi munka. És forog! Még az alapjai sem betonból vannak, hanem a tartók egy ágakkal körbeépített kőhalomba futnak bele.

Tudom, talán túllihegem, de számomra ilyet látni igazi csoda volt, fantasztikus volt nézni, ahogy ezek az óriási kerekek forognak a vízen. Eszembe jutott róla Az Időgép című film végén – a távoli jövőben – látható függőleges tengelyű szélkerék, amit a felszínen élő népek építettek a föld alatt élő törzs motorjainak meghajtásaként. De ez most nem kitaláció és nem sci-fi volt, hanem itt volt a valóságban a szemünk előtt – és meseszép volt. Arra nehezen jöttünk rá, és innen a magasból, a fényképezőgépünk 12x zoomja segítségével is csak sejtettük még, hogy mi célt szolgálnak itt és hogyan működnek a nagybetűs valóságban, az igazi világban ezek a monumentális bambuszkerekek. Még nem lövöm le Nektek a poént, mert később közelebb kerültünk a kerekek egyik kistestvéréhez.

Az emelkedő túloldalán, pár kilométerrel később egy szakaszon, ahol az út szinte a völgy aljában haladt, felfedeztünk egy ugyanilyen kereket egy apró gyalogoshíd mellett. Ha ott a híd, akkor mi is le tudunk oda jutni a főútról! Gondoltuk, és közben már suhantunk is a cél felé. Valóban így volt, csak néhány rizsföld között kellett átsétálnunk és máris a kerék mellett találtuk magunkat, közben mesebelien szép, színes tájakon sétáltunk végig. A folyó kékje és a rizs zöldje olyan színeket adott a környéknek, hogy úgy éreztük, ilyen szép szinte nem is lehet a valóság. De ez mégis az volt, nem film és nem olvasott, képzelt történet, hanem ott voltunk, mi magunk, benne a mesében.

Ezen a videón jól látható, hogyan működik a kerék, és mi célt szolgál. A keréken nagy felületű lapátok vannak, amit az alá terelt víz meglök és megforgatja az egész kereket, amelyen a lapátok mellett ferdén felszerelt, az egyik végükön lyukas, a másik végükön pont a csomónál, a „dugónál” elfűrészelt bambuszrudak vannak. Ezek mintegy tartályként funkcionálnak, lent a vízben megtelnek vízzel, és fent kiömlik belőlük a víz, bele egy széles, lapos tölcsérbe, aminek az alján egy csövön keresztül tovább folyik a víz, de immár magasabban, mint a folyó szintje, hogy így jusson el a fentebbi rizsföldekre is.

Oké, a cső gumiból volt, de láttunk mi már vizet hordó olyan csőszerkezeteket, hogy biztos vagyok benne, ha akarnák, meg tudnák építeni ugyanezt tisztán bambuszból is. Az pedig egy jó kérdés, hogy miért nem használnak egyszerűen hosszabb gumicsöveket, amivel kiválthatnák az egész kereket oly módon, hogy a folyó távolabbi, felsőbb részeiből közvetlenül vezetik ide a földekre a vizet. Talán nincs ahhoz elég lejtése a folyónak és/vagy túl drága lenne a gumicső, a bambuszcsőhöz meg annyi anyag kéne, hogy akkor egyszerűbb már helyben megoldani egy ilyen kerékkel. Biztos, hogy megéri nekik kerekeket építeni itt, mert az első helyen, ahol azok az óriási kerekek voltak, később a fotókon felfedeztünk még három másik kerekeket a sisnyásban megbújva.

Valamikor januárban sikerült végre befejeznem egy angol nyelvű összefoglalót a 2012-es évünkről, ebben természetesen ezekről a kerekekről is írtam, és ezt elküldtem a dél-afrikai vízmérnök barátunknak, Bo Bartának, akivel még Lappföldön találkoztunk, amikor én befejeztem a 100napbringát, ő pedig elkezdte az Észak-Dél Európa kerékpártúráját. Bo otthon és szerte a világon vizierőművek korszerűsítésével és minden egyébbel foglalkozik, ami a vízzel kapcsolatos. Mikor megkapta a levelemet az összefoglalóval és benne a kerékkel, pár nap múlva válaszolt, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert ilyen vízemelő kerekek már csak néhány helyen léteznek a világban.

Mert ha csak egyszer gondolunk bele, bizony egyszerűbb megvenni azt a nyavalyás szivattyút, de ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk, akkor rájövünk, hogy a szivattyúhoz és a működéséhez szükséges üzemanyaghoz nagyságrendekkel több emberi munka (bánya, kohó, gyár, technológia, földgáz, kőolaj és annak a finomítása) tapad és ezek sokkal több környezeti kárral járnak, mint egy ilyen ék egyszerű de nagyszerű, fenntarthatóan működő bambusz vízemelő, és tartok tőle, hogy ez még akkor is bőven igaz, ha közben ezt többet kell karbantartani és ne adja az ég, a bambusz rohadása miatt 7 évente teljesen újra kell építeni.

Gondoljunk csak egy globális pénzügyi és gazdasági válságra vagy összeomlásra. Tegyük fel, hogy egy ilyen be fog következni valamikor. A szivattyú és az üzemanyag drága és nehezen elérhető lesz, de az ilyen önműködő bambuszkerekek tovább fognak forogni. Tudom, tudom, ne fessek ilyen jövőképet, mert majd az éhező tömegek jönnek és ledöntik a bambuszkereket, meg kifosztják azt, akinek vannak élelemtartalékai, de én optimista-naiv vagyok és nem geddonista, én remélem, hogy ilyen nem lesz, hanem előbb gondolkodni fogunk és tanulni egymástól és észrevesszük az ilyen bambuszkerekeket a világban (értsd metaforikusán bármely fenntartható megoldásra), megtanuljuk, megépítjük és megosztjuk ezeket a gondolatokat, eszközöket és megoldásokat. Biztos túlidealizálom kicsit ezeket a gondolatokat, de én nem csak a múltat, hanem a jövőt is látom egy ilyen bambuszkerékben.

A bambuszkerékkel most írás közben, és akkor ott a helyszínen sem tudtam eléggé betelni, ezért mielőtt visszaindultunk volna a bringákhoz, újabb videofelvételt indítottam:

Közben az jutott eszembe, hogy biztosan tele van még a világ és az emberi elme ilyen fenntartható, kis ökolábnyomú, kreatív, mély technológiát és komplexitást nem igénylő, nagyszerű megoldásokkal. Ki vele, ha tudtok ilyet, nyissunk ötletelést, vitát a kommentekben!

Lehuzan a biciklim egy hídról

A következő emelkedő elején megéheztünk és találtunk egy nagyon szép kis helyet patakkal, és boltokkal. Itt megálltunk, gondolva hogy talán meg tudunk ebédelni valahol. A biciklimet a patak fölött átívelő országút hídjának támasztottam, vagyis annak egy beton korlátjának. Ezek kb. 1 méter hosszú betondarabok voltak az út szélén, kb. 4 méterenként. Kihagyhattam egy másodpercre, mert az út lejtős volt és az első kereket az útnak kifelé fordítva hagytam ott a bringámat. Nem telt bele pár másodperc és rosszat sejtve, visszafordultam a bicikli felé, ekkor láttam, hogy már elindult hátrafelé, és lefordul az útról, belezuhan az út alatti patakba. Egy nagy puffanást hallottam, hál isten csak egy töredék másodperccel az után, hogy a bicikli eltűnt a híd alatt. Egy kábel is felfogta a zuhanást, de ennek ellenére szörnyű pillanat volt föleszmélni és látni a számunkra legbecsesebb, legfontosabb materiális javunkat így lezuhanni, és kifordulva látni odalent a betonon. Jó, hogy nem zuhant nagyobbat és nem esett a vízbe! De az oldalsó zseb nyitva volt, benne a telefonnal (GPS), és a fényképezőgéppel! Nem, a fényképezőgép a kezemben van, rögtön fényképezni akartam vele, ezért ahogy leszálltam, kivettem a táskából. Nem emlékszem rá, mert azonnal rohantam le a bringához gondolkodás nélkül, de közben a fényképezőt Zitának adhattam, mert ő megörökítette ezt a lerohanásomat.

A telefonnal mázlink volt, az üres, száraz betonmederre esett ki, nem történt baja. Leemeltem a bringát a vezetékről, amin fennakadt és lepakoltam róla a táskákat, amelyeket föladogadtam Zitának a hídra. Basszus, a netbook! Arra a táskára zuhant a bringa, amiben a netbook volt! Rajta a fél életünk, igaz, lementve egy másik diszkre is, de az a diszk is abban a táskában volt. A bringa fölemeléséhez már helyiek is segítettek, első ránézésre nem esett különösebb baja.

Jól körbejártuk a biciklit, de egy kisebb nyolcason kívül a hátrakerékben nem találtunk rajta nagyobb sérülést. Micsoda elképesztő mázli!

A nyolcas kihúzásának ott helyben nekiálltam, műanyagszékekkel a csomagtartónál alátámasztva felemeltem a bringa hátulját és faágakat ragasztottam Leukoplaszttal a sárhányóhoz, hagyományos a felninél fékező fékpofák híján így tudtam nézni, hogy hol mekkorát üt jobbra-balra a kerék. Sajnos egy kis tojás alakja is lett, de azt már nem álltam neki megjavítani mert közben az árnyék is kezdett eltűnni a környékről és a körénk gyűlt gyermeksereg sem segített sokat a koncentrálásban. Kb. 1mm-es ütés maradt a kerékben, de úgy gondoltam, hogy ennyivel már el lehet jutni Hanoi-ig, ott meg majd elviszem egy helyre, ahol van centrírállvány, és ott majd pár perc alatt kihúzzuk belőle a maradékot, ahelyett, hogy itt még órákig szenvedjek vele, lehet, hogy feleslegesen.

A netbook is megúszta, és azóta a kerékpárba is beleraktunk néhány ezer kilométert baj nélkül, szóval elmondható, hogy különösen nagyobb baj nélkül megúsztuk a zuhanást. Azóta persze mindig kétszer megvizsgálom hová és minek döntöm neki a bringámat.

Szemét égetés egy ilyen meseszép helyen? Nooormális? – Igen…

Ez a hely még tartogatott nekünk néhány szép és érdekes élményt, ugyanis maradtunk még itt úgy egy órácskát. A közeli nagy vegyesboltban sikerült megbeszélnünk a kedves hölggyel, hogy süssön ki nekünk egy kis húst a rizs mellé. A néni olyan, de olyan finom ételt röttyentett nekünk össze a tűzön, hogy azóta is összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Marhahúsdarabokat sütött ki sok vöröshagymával, zöldekkel és szójacsírával, mindemellé még friss, meleg rizst is kaptunk és egy másik félét, a tegnapiból, ami tojásos-mogyorós volt. Olyan nagyon jót ettünk, hogy azt el se akartuk hinni, micsoda élmények, ilyen tömören, gyorsan egymás után! Először Tündérke, aztán a Bambuszkerék, majd lezuhan a biciklim, aztán ez az ebéd… És még mindig alig járunk a délutánban.

Ezen a helyen indítottam egy kis videófelvételt, mert annyi érdekes dolog volt egy helyen:

Először is maga a bolt is érdekes volt, mert a család egy kb. 2 méter magas részen lakott, ami semmivel sem volt elválasztva a bolttértől. Az egész épület fából volt és tele volt csomagolt termékekkel, de ezek nem úgy voltak pakolva, mint egy hipermarket polcain, hanem inkább mint egy bolhapiacon. Minden kicsit random, össze-vissza halmokban. Itt garantáltan nem a legnagyobb hasznot hozó termék volt szemmagasságban! :) És végül a natúr termékeket, a zöldségeket és a húsokat is megtaláltuk a bejárat mellett, igaz utóbbit a legyek egy kicsit már ellepték, na de hát az ilyesmi itt még belefér.

A kis utca túloldalán egy meseszép kis patakban libák hűsöltek az árnyékban, én pedig felfedeztem, hogy a patak egyszer csak véget ér, és utána már csak a lenti völgy rizsföldjeire lehet kilátni a fák között, ezért vízesést sejtve közelebb merészkedtem a peremhez, és nem tévedtem. A kilátás és az egész környék csodálatos volt, nem tudom, mennyire adja vissza a videó, de nagyon jó volt ott állni és mindezt látni.

Zita közben elkezdte összegyűjteni a műanyagszemetet a környékről, mert nagyon zavarta, hogy egy ilyen gyönyörű helyen ennyi sok a szemét, amit a szél szabadon fújhat és a víz szabadon magával vihet.

A szemetet próbáltuk valahová „kidobni”, de ennek a vége csak az lett, hogy egy már halomba gyűjtött másik kupac mellé dobta az emberünk és meggyújtotta. Rossz volt nézni az égő műanyagot a gyönyörű patak mellett… Közben gondolkodtunk is Zitával, és arra jutottunk, hogy egyáltalán nem helyes, hogy megvetjük ezt az embert azért, mert meggyújtotta a szemetet, ami tele volt műanyaggal. Azért éreztünk így, mert ezeknek az embereknek nincs nagyon más választása. Itt nincs hulladékgyűjtés, nem hordja el nekik a kukásautó minden héten, ha ők nem tesznek róla, nem tűntetik el a szemük elől mások a szemetet, csak gyűlik, és gyűlik. Lássuk, milyen alternatívája van az égetésnek: a patakba dobják, elássák, megetetik az állatokkal. És itt tovább gondolkodtunk, és rájöttünk az ultimate megoldásra: nem veszed meg a szemetet! Más mód nincs rá, hogy ne termeljünk szemetet, csak az, hogy nem vesszük meg a szemétbe csomagolt termékeket, és nem fogadjuk el a zacskót, amit itt is, mint mindenütt Ázsiában, azonnal mindenhez adnak, és abszolút nem is veszik, miért nem fogadjuk el soha.

És otthon se jobb a helyzet, hiába viszi el a kukásautó a sok szemetet a házunk elől minden héten, azzal a sok műanyag nem szűnik meg létezni, csak eltűntetik a szemünk elől. (vagy ahogy később egy angol idős házaspárral való beszélgetésből megtudtuk: újabb őrült sok energiát igénylő és nagy lábnyomot hagyó tengeri utazással átszállítják a 3. világbeli országokba) Szóval a szemét nem tűnik el, a műanyagot a természet nem tudja lebontani, és itt ezt nekünk nagyon elgondolkodtató volt nézni. Ahogy ebben a csodaszép környezetben láttuk a műanyagot égni…

Szóval itt rájöttünk, vagyis inkább újra rádöbbentünk, hogy csak egy igazi módja van a szeméttel való problémára. Nem vesszük meg! Ezzel egyben spórolni is tudunk és egészségesebben is étkezni (helyi piacok, helyi, igazi termékei), ami még a helyi gazdaságnak is jót tesz talán. Oké, a teszkóban olcsóbb a ki tudja, miből gyártott, ki tudja honnan származó, mibe csomagolt és az út során mivel kezelt étel, és értem én, hogy sokaknak nincs más alternatívája, de hagy szálljak ezzel szembe! De igen van! Még egy panellakásba is el lehet kezdeni ezt-azt csíráztatni, zöldhagymát ültetni, megkeresni a netet a helyi termelőket és tőlük vásárolni. (LINK: http://helyipiac.hu/)

Visszatérve a szemétre: ezzel a szeméttermelést is megakadályozzuk, mert a szemetet mi termeljük, azzal hogy megvesszük a terméket, a műanyagpalackos ásványvizet, az aludobozos sört és a milliónyi műanyagba csomagolt élelmiszert nap mint nap. De arra már kevesen gondolnak, hogy ezzel szemetet is termeltünk, amit igaz, elvisz a kukás, de ezzel még messze sincs vége a történetnek. Oké, szelektíven gyűjtünk, de mindenki ismeri a sztorikat, hogy ezeket összeöntik, de ha nem is így van, még akkor is, egy aludoboz újrafeldolgozása majdnem ugyanannyi (elég sok!) energiát igényel, mint egy új legyártása. Persze kit érdekel ez, én csak egy sört akarok inni, hagyjatok már ezzel a sok marhasággal, igaz? :) Már rég túl messze mentem, ezért térjünk csak vissza a kis utazásunkra.

Szikrázó napsütés, 30 fok, 3 réteg ruha! Ki érti ezt?

Amikor elindultunk erről a helyről, hamar ráeszméltünk, hogy a legjobbkor álltunk meg pihenni és ebédelni, mert a kezdetben rövid emelkedőről kiderült, hogy ez az az utolsó nagy kaptató, amit még meg kell másznunk, mielőtt a túloldalán lezúznánk ugyanezt a szintet, hogy megérkezzünk a főúthoz, amin majd észak felé fordulunk, egy völgyben. Ez egyben derülátásra is okot adott, hiszen amint észbekaptunk és rájöttünk, hogy hol is járunk, arra is fényderült, hogy már nincs sok hátra, és végre kiérünk a főútra ahol végre laposabb lesz a táj. Persze ettől még kemény volt a fölfelé menet, és csorgott rólunk rendesen az izzadság a délutáni nap alatt.

Három kislány követett minket kanyarról kanyarra, ez először nem tetszett nekünk, mert hangosan és sokat nevettek rajtunk, de aztán megbarátkoztunk velük. Főleg, hogy mi is találtunk rajtuk némi nevetnivalót, ugyanis mindegyikük be volt öltözve sok réteg ruhába. Még a kapucni is a fejére volt húzva az egyiküknek. Mind a hárman hosszúnadrágot és hosszú ujjút viseltek, miközben mirólunk rövidnadrágban és rövid ujjúban is ömlött a víz. Persze a fekvőbringák révén (és ez egy hátrányuk, igen!) nagyobb felületen voltunk kitéve a napnak, de ez akkor is durva volt, rendes bringákon se lett volna rajtunk több ruha. Hogy ezek a kiscsajok hogy bírták, és miért voltak így beöltözve, arról ekkor még lövésünk sem volt. Amikor hagytuk magunkat utolérni, Zita megszámolta a rózsaszín kabátos kislányon a rétegeket: a kabát alatt még két réteg volt rajta! Miért?!? Erre már az sem magyarázat, hogy ne érje a nap, mert akkor egy kabát és egy vékony kis póló alatt már elég lett volna. Azt hiszem, ez örök rejtély marad számunkra. Talán akkora nagy hőséghez szoktak, hogy még 30 fokban is fáztak, vagy cigányhajnalban indultak valahová, amikor még csípős volt az idő, és elfelejtettek levetkőzni. Vagy van itt valahol a közelben egy néhány ezer méteres hegy, amiről mi nem tudunk, és onnan jöttek most a gleccserek közül… :)

Akárhogy is van, de végül összebarátkoztunk velük, és Zita még meg is tolta az egyiket egy kilométeren, aminek persze nagy rötyögés lett a vége. Örültünk, hogy a kezdeti kis ellenszenv ellenére így búcsúztunk tőlük, és most a furcsa idegenekről nem az a véleményük, hogy „Nem szerettek, ha a közelükben voltunk, pedig olyan viccesek voltak!”, hanem az, hogy „Képzeld anyu, hazáig tolt minket két furcsa bringás! De nem értették, miért van rajtunk kabát és pulóver – őrajtuk alig volt valami, de ömlött róluk az izzadtság!” :) Mert akarjuk vagy sem, beismerjük vagy sem, mi is végig nyomot hagyunk mindenkiben akivel találkozunk az utunk során, és szeretnénk, ha ez a nyom pozitív és inspiráló lenne a lehető legtöbb esetben. Ezért vannak a névjegykártyáink. Lehetetlen elmesélni a teljes történetünket mindenkinek, aki kíváncsi rá, de ha pár jó szó után a búcsú előtt odaadjuk a weblap és facebook címünket, akkor el tudják olvasni, látni tudnak egy nagyobb képet, amit ha minden esetben mindenkinek elmeséltünk volna, aki kíváncsi rá, még Törökországot sem hagytuk volna el mostanra. :)

Azt hittem erős vagyok, de akkor jött ez a néni… :)

Mielőtt kiértünk volna a főútra, újra megéheztünk, ezért megálltunk egy kis boltnál péksüteményt enni. Ekkor jött ez a néni, vállán bambuszrúddal, amin nagy csomagok lógtak, akkorák, hogy összességében nagyobbak voltak, mint maga a néni, aki nagyon furcsán festett a kalapban ezzel a piros maszkkal. Nem értem, miért jó eltakarni az arcot, még párbeszéd közben is, de ez megint nehéz téma, ne menjünk bele. Az azért látszott, hogy mosolyog a maszk mögött és örül nekünk. Különösen akkor volt boldog, amikor megmutatta, hogy milyen könnyedén emeli föl a súlyait.

Én is megemeltem, és jelentem őszintén, legalább 25kg volt a cucc, nézzétek a néni mennyivel sportosabban veszi vállra a pakkot, mint én, nem volt benne tettetés a részemről, tényleg baromi nehéz volt a motyó:

Madarak és vizibivalyok

A hetedik oldalnál járok és még mindig nincs vége a napnak! Ezért szép a kerékpártúrázás és az utazás. Néhány óra alatt annyi inger, annyi új élmény, annyi tapasztalat ér, mint munkával eltöltött hetek alatt máskor egy hónap alatt sem. És mi kell ehhez, hogy ez történjen velünk? Némi bátorság (oké, nevezhetjük akár vakmerőségnek is), a trendekkel való szembemenetel (karrier, pénz felhalmozása), függetlenség (nincs lakás/autóhitel, még nincs gyerek, de ismerünk gyerekkel utazókat is LINK: pedalpoweredfamily.com) és pénz. Cserébe mit kapunk? Azt, hogy az időnket igazán, de igazán tartalmasan töltjük. És ha belegondolunk, ez igazán okos dolog, mert akárhogy is kapálódzunk, az időnk véges, egyszer meghalunk. Míg pénzből, ha ügyesek vagyunk, annyit kaparhatunk össze magunknak, amennyit csak akarunk, és hála a „nagyszerű” bankoknak, ennél akár még többet el is költhetünk, de attól az még csak papírdarab marad, egy ígéret, ami nemzetközi és globálisan beváltható. Pénz nélkül igaz, nem lehetnénk itt ilyen formában, ezért a pénz tényleg nagyszerű dolog valahol, de nem szabad a bűvöletében élnünk és túlbecsülnünk az értékét.

Jajj, hogy jutottam ide, amikor madarakról,

meg vizibivalyokról szerettem volna írni ebben a bekezdésben. Lefelé meg-meg álltunk a száguldásban mert balra az úttól elképesztő táj tárult elénk. A rizsföldek fölött fehér madarak szelték az eget és mindez pompás látvány volt a háttérben azokkal a zöld hegyekkel.

Lent a völgyben vettünk egy balost és azzal a lendülettel folytattuk észak felé. Az út hullámzott a völgy aljában kacskaringózva, de a legtöbb emelkedőt meg tudtuk tekerni lendületből, így jól haladtunk. Hamar kiértünk egy nyitottabb részre, ahol balra tőlünk saras testű vizibivalyok legelésztek a kiszáradt rizsteraszokon. Ez már komolyan mesebeli volt, visszagondolva szinte hihetetlen gyönyörű vidéken jártunk. Milyen jó, hogy hagytuk magunkba befogadni mindezt ezen a napon. Hogy mindent megláttunk és megéltünk és nem hagytuk, hogy a megpróbáltatások (tegnapi szállás, a biciklizuhanás, a sok emelkedő) elvegyék a kedvünk és magunkba forduljunk. Minden csak rajtunk múlik, értem ezt az adott pillanat megélésére. Pl. el tudom képzelni, hogy ugyanezen a szakaszon úgy megyünk végig, hogy nem állunk meg ennyit fényképezni, nem vesszük észre, nem nézzük meg közelebbről a bambuszkerekeket, a madarakat, a vizibivalyokat, nem állunk le a kabátos kislányokkal, hanem végigszáguldjuk az egészet, hisz sietni kell, oda kell érni… De akkor mi értelme lett volna az egésznek? Nem odaérni akarunk, hanem úton lenni és élni! :)

Azért mégis odaérünk valahová – Ahol csak kutyát adnak enni!

Éppen ezért az ilyen szép napokon, mint ez a mai, nem is tudjuk, hogy hol lesz az „ott”, ahová „oda kell érni”, mert nem érezzük, hogy bárhová is oda kéne érnünk, hiszen benne vagyunk mindig az „ott”-ban, a mában és mindig éppen akkor és ott jó ahol vagyunk.

Persze azért annyira nem engedjük el magunkat, hogy ne tudjuk: estére kell valami menedék. Ezért amikor Zita meglátta az útszélén a táblát a „Guesthouse” és a „Wifi” feliratokkal, nem sokat gondolkodtunk, hanem letértünk az útról. A Wifi-t nem, csak a vendégházat sikerült megtalálnunk. Az árat 55 ezer dong-ig sikerült lealkudnunk, ezért kaptunk egy lyuknyi szobát, ahová a bringákat betolva már csak bemászni lehetett a szintén parányi fürdőbe. Az ilyesmit persze egyáltalán nem bántuk, volt helyünk és ez volt a lényeg, mi is és a bringák is ajtó mögött tudtunk éjszakázni, nem volt félreértés, megegyeztünk az árban, kifizettük előre, és ez így tiszta volt és szép. Ennek ellenére mi sem és a szállásadó hölgy sem úgy kezelt minket, mint pénzeszsákokat ezért mindjárt jól éreztük magunkat nála és befizettünk egy mosásra is, merthogy volt mosógépük és azt használhattuk is húszezer dongért.

Összegyűjtöttük a koszos ruháinkat (volt bőven), betettük őket a gépbe, majd a bringákra pattantunk és behajtottunk a városba, vissza a főútra, hogy valami vacsorának valót találjunk.

Megálltunk egy helyen, ahol parázs fölött pirítottak apró húsdarabokat a pálcikákon. Hallottuk, hogy Vietnamban szeretik a kutyát megenni és mi nem voltunk felkészülve erre az élményre, ezért kézzel-lábbal próbáltuk megtudakolni tőlük, hogy milyen húst forgatnak a tűz felett. Beletrafáltunk hamar egy a túloldalt ugató eb felé mutogattak, és amikor ezek után mutattuk, hogy az nem lesz jó nekünk, őrült nevetésben törtek ki. Vagyis inkább – elnézést a kifejezésért, de – idétlen, hangos vihogásban. Nekik biztos hétköznapi, szívből jövő nevetés volt, de nekünk eszméletlen idétlenül hatott, ahogy nevettek, és nem is esett jól, mert teljesen olyan volt, mintha rajtunk nevetnének és nem velünk. Ehhez az érzéshez persze az egyre erősödő éhségünk is rátett.

Ez a jelenet aztán még egyszer megismétlődött egy helyen, ahol sajnos még egy kisebb csapat gyerek is a nyomunkba eredet a kerékpárjaikon, és folytatták a vihogást, miközben mi már kilométerekkel odébb jártunk, több meredek emelkedőn átkelve, egyre éhesebben. Mondanom sem kell, hogy nagyon nem örültünk ennek a társaságnak, főleg, hogy csak nagy nehezen, néhány helyi felnőtt közreműködésével voltak hajlandóak nagy nehezen lekopni rólunk végül.

Ettől azonban kevésbé éhesek még nem lettünk, és ahogy jártuk a boltokat és éttermeket, továbbra sem találtunk ételt. Ez nem tetszett nekünk, főleg ennyi élmény után nem akartuk csalódottnak érezni magunkat, egy ilyen nap nem érhet így véget! Késő volt már, 8 óra után sok hely bezárt. Kb. 5 km és ugyanennyi nagy emelkedő után fel is adtuk, és visszafordultunk, gondoltuk megnézzük a vendégháztól visszább is a főút mentén, és ha más nem, veszünk valami műanyagba csomagolt borzalmat az egyik boltban, vagy megkérdezzük a nénit a szálláson, hogy nem tudna-e valamit készíteni nekünk. Ekkor persze már nagyon bántuk, hogy nem ezzel kezdtünk, de mivel elfoglalt volt a nő az apró gyermekével és mivel mindig szét akarjuk osztani a kevés pénzünket minél többfelé itt a kispénzű fejlődő országokban, ezért azt gondoltuk, hogy más helyen lesz jó nekünk vacsorázni.

Ez a hely végül egy pékség lett, ahol találtunk apró bagetteket, egyéb, sűrített cukros tejben agyonáztatott péksüteményeket és valami kakaófélét. Nem ezeket ettük, mert a hölgy felajánlotta, hogy ha várunk 10 percet, készít nekünk rendes ételt is. Ennyit megért, hogy normálisan vacsorázzunk, ezért két kifli mellett kivártunk. Később a férj is megérkezett egy robogón a csemetével, és kiderült, hogy valójában nem csak nekünk főzött a hölgy, hanem az egész családjának, és ehhez meginvitáltak minket is. Egy hátsó helyiségben ettünk a nagy sütőgépek mellett a földön, és közben nagyon meg voltunk illetődve, mert nem számítottunk ilyen kedvességre és nem akartunk betolakodni egy család életébe.

De úgy tűnt, ez csak minket zavar, ezért hamar feloldódott a hangulatunk, miközben vendéglátóink egyre csak tették elénk az ételt. A vacsora megkezdése előtt imádkoztak, ekkor derült ki, hogy keresztények, Zita nem kis örömére. :) De hogy Szlovákiás póló hogyan került a férfira, ez a mai napig rejtély! :) A vacsora után furcsa, bordó külsejű, belül zöld, kb. 2-3 cm vastag növényszárakat raktak elénk, és ezeket megpucolva kínálták nekünk evésre. Először azt hittük, bambuszról van szó, de később megtudtuk, hogy valójában cukornádat rágunk. Erre már csak akkor derült fény a részünkről, amikor én már vagy két perce a számban tartottam egy darabot, ami már minden édes levet kieresztett magából, és ami maradt utána, az túl fásnak és keménynek tűnt ahhoz, hogy le akarjam nyelni. :) Ekkor az apuka megmutatta, hogy ezt nem is kell lenyelni: miután kinyomtuk belőlle a fogainkkal az édes levet, ki kell köpni a maradékot. Hát ez volt a desszert, cukornádat majszoltunk! :)

A vacsora után kellemetlennek éreztük a kérdést, de megkérdeztük, hogy mivel tartozunk, mert a másik véglet, vagyis az, hogy ők elvárnak tőlünk pénzt, de mi nem kérdezünk rá, még cikibb lett volna. Nem kértek tőlünk semmit, a vendégeik voltunk erre a nagyszerű családi vacsorára. Persze mi Zitával okosan kieszeltük, hogy azért meghagyjuk a család pénzét, vagyis hogy majd reggel visszatérünk induláskor a biciklikkel, és alaposan megreggelizünk a pékségükben, sőt majd még a tízóraihoz is bevásárlunk náluk a pékárúkból. Ilyesmiket amúgy sem ettünk már egy jó ideje.

Hála Nekik végül olyan fantasztikusan zárult ez a nap, amilyen volt az egész – Csodás! :)

Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.

Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.

Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Sejtettem, hogy van valami, mert az emberek már kezdtek gyülekezni körülötte. Hogy hogyan kerülnek elő ilyen gyorsan ilyen sokat, az számomra még mindig rejtély. Én is gyorsan fordultam és mentem vissza Zitához, hogy lássam, mi történt.

Az történt, hogy egy barom riksás kivágott elé, mire ő hirtelen fékezett, amitől a szorosan mögötte hajtó motoros beléhajtott. Mert persze közelről jobban meg lehet nézni a furcsa szerkezetet és hajtóját, a követési távolságról pedig errefelé még hírből sem hallottak. Hogyan is hallottak volna, hisz se irányjelzést, se balra tarts-ot, se semmit nem tartanak be errefelé, itt nincsenek szabályok, sőt feltételezem, hogy sok embernek még jogsija sincs, vagy ha van, a dhakai piacon vette dekára.

Na de ne bosszankodjunk, hanem mérjük fel előbb a károkat. Persze csak miután Zita közölte velem, hogy kutya baja. Még a bicikliről sem esett el, amit nem tudom, hogy csinált. Valószínű épp markolta mind a két féket, amikor a motoros jött, és már nem túl nagy sebességgel, de eltrafálta. Még mielőtt elkezdtem volna körbejárni a bringát és a táskákat, gratuláltam a motorosunknak, és zsebre vágtam a slusszkulcsát. Ez talán nem volt 100%-ig etikus, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, nem akartam, hogy elhajtson, még mielőtt szembesítjük a felelősségével.

A táskáknak semmi baja nem esett, ami megint csak rejtély, hiszen két-két helyen vannak rögzítve, plusz lent is van egy műanyag akasztó. Ezen az akasztón anno indulás előtt sokat gondolkodtam, hogy előre, vagy hátra álljanak, és végül úgy raktuk fel őket, hogy hátrafelé állnak. Így előrefele könnyebben kiakadnak a táskák, mert hátulról jövő ütésre csak a két felső csatnak kell kioldania. Ezért szereltük fel induláskor így a csatlakozásokat, mert úgy gondoltuk, annak kisebb az esélye, hogy szemből találunk a táskákkal nekimenni valaminek, egyrészt mert a táskák a biciklinek inkább a hátsó részén vannak, másrészt, mert előrefelé mi figyelünk, így talán kisebb az esélye, hogy elölről a táskáknak megy valami. Szóval akárhogy kerestük, a táskákon nem találtunk semmi sérülést, ami nagy csoda volt, tekintve, hogy még a jobb első táska is leszakadt a helyéről, ahhoz pedig a hátsót akkora erő kellett, hogy érje, hogy az lelökje a párját is.

A csomagtartó mint tudjuk alumínium, nem olyan könnyű hegeszttetni, ezért ez volt a második dolog, ami miatt aggódtunk, de hála az égnek, azon sem találtunk sérülést. Egyedül a hátsó lámpa jobb széle repedt meg egy kicsit, de még az is egyben maradt, annak ellenére, hogy a lámpát tartó alumínium panel, ami a csomagtartó hátuljából nő ki, az szépen elgörbült.

Szóval örültünk, mert csodával határos módon se Zita nem sérült meg, se a kerékpáron és a táskákon nem történt komoly sérülés.

Most már csak a motorosunktól kellett megtudtunk azt, hogy hogyan volt képes akkorka követési távolságot tartani, hogy azon még 20km/h-ról sem tudott megállni. Mert nyilvánvaló, hogy Zita mögött jött, vele azonos tempóban, mert ahogy azt errefelé szokták, a közlekedés biztonságról teljesen fogalmatlanul olyan közel jönnek hozzánk, hogy az már veszélyes. Tudtuk, hogy csak idő kérdése volt, hogy ez mikor történik meg velünk, mert sajnos nekik erről segéd fogalmunk sincs, azt se tudják, mi a veszélyes és a biztonságos az úton, talán szavuk sincsenek ezekre a fogalmakra. Közben kb. kétszázan lettek körülöttünk, de sajnos senki nem beszélt angolul, így a végén kézzel-lábbal kellett elmutogatnunk az emberünknek, hogy mi a követési távolság: ha távolabb haladt volna Zitától, lett volna ideje megállni! De ő csak egyre mutogatta, hogy hát ő előtte lefékeztek! És nem is történt baj! No Problem, no problem! – Mondogatta, mert valóban, neki semmi problémája nem volt, csak nekünk… B@**!%g, hogy Te mekkora hülye vagy ember! Kicsin múlott, hogy nem lett baj, és a karambolt illetően, a közlekedési szabályokat ismerve egyedül, és kizárólag Te vagy a hibás, ezt merem állítani annak ellenére is, hogy nem olvastam a bangla KRESZ-t, de mégis több sejtésem van róla, mint Neked!

Mivel mást már nem tudtunk kitalálni, hogy éreztessük vele, hogy mit tett, és hogy ő a hibás, azt találtuk ki, hogy fényképezünk. Először az berepedt, elferdült lámpát, aztán az arcát, majd a rendszámát fényképeztük, közben pedig a „police” szót emlegettük. A megkérdezés nélküli fényképezés ezekben az országokban nem szokott gondot okozni, az emberek örülnek, ha fényképezik őket, soha senki nem szólt még ezért, és soha senki nem mondta még a megkérdezésünkre, hogy nem – mert mi az esetek túlnyomó többségében a fényképezés előtt kérdezünk, ellenben ővelük… Azzal, hogy nem kérdeznek, csak fotóznak, autóból, motorról, útszélről, azzal sajnos párszor már kiverték nálunk a biztosítékot. Na, de visszatérve a témára, most mégis az emberünk ezt szemmel láthatóan rosszul viselte, a körülötte lévő tömeg próbálta takarni, és beszéltek hozzá valamit, amitől még inkább zavarban jött, és amikor a rendszámát kezdtem fényképezni, nagy meglepetésemre menekülőre fogta. Megfordult a motorjával, és elkezdett szélsebesen szaladni vele. (Elhajtani ugye nem tudott, mert a kulcs a zsebemben volt) Ezt azt jelenti, hogy végre tisztába került azzal, hogy rosszat tett, igaz, szembenézni vele még gyáva, vagy csak valamivel megijesztették a többiek. Mindenesetre én ezen a ponton elkezdtem sajnálni szegényt, és kértem az egyik lungis barátját, hogy szaladjon már utána a slusszkulccsal, mert azt azért nem terveztem megtartani.

Azt hiszem jól cselekedtünk(de javítsatok ki, ha nem!), mert tényleg hajszálon múlott hogy nem történt baj, elég ha csak arra gondolunk, hogy mennyi nyűggel járt volna számunkra a táskát megjavítani (ha egyáltalán lehetséges lett volna), vagy az alu csomagtartót meghegesztetni egy ilyen országban, vagy ha a kereket teszi tönkre… És akkor még nem említettem a legrosszabbat, hogy mi lett volna, ha Zita is megsérül… Szóval talán nem baj, ha ráijesztettünk, talán így leesett neki, hogy nem volt jó ötlet ilyen közel hajtania… Talán…

Kicsit zaklatottan, kicsit idegesen, és kicsit ferde hátsólámpával Zita biciklijén, de továbbhajtottunk. Ezek után persze ismét visszaálltam Zita mögé, mert amúgy a bringázott idő nagyrészét ott töltöm, Zita mögött-mellett, egy kicsit beljebb az úton, mint ő, és kicsit többet lesve a visszapillantót, hogy lássam, mi történik, vagy mi közeledik mögöttünk, hogy ezzel is védelmezzem Zitát, illetve, hogy időben tudjunk reagálni, ha van valami. Valamint, ezek után most már azért is, hogy elhajtsam a minket csak bambuló, és hozzánk túl közel hajtó motorosokat.

Valamikor kora délután egy hatalmas útszéli pihenőhelyen álltunk meg, ahol még egy-két nyugatinak elnevezett (Burger!) ételt is lehetett kapni. Sajnos az egyik ilyenbe beleszaladtunk 80 takáért, ami azért volt kár, mert apró falat ételt adtak ennyi pénzért – amivel nem laktunk jól, ellenben az utána összesen kevesebbért rendelt zöldséggel, lencsével, rizzsel és hallal igen. Zita még egy kávét is ivott, igaz az is 40 taka volt, de mondtam neki, hogy ez most nem gond, „Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!” :) Ezen jót nevettünk és ezt aztán később Zita a naplójába is felírta, mint aranyköpést. Két 50 takás beef burgernek csúfolt történetet pedig eltettünk délutáni uszonnának. Ezek egy-egy szelet húspogácsával és uborkával megtöltött zsömlék voltak, semmi extra, sőt 150 forintért itt Bangladesben erős túlzás, de most ez volt kéznél.

Amikor kértük, hogy ne tegyék bele az ételt a műanyagzacskó helyett kitalált műanyag hálóba(!), nem értették, miért kérjük. Az étterem valamelyik vezetője szolgált ki minket, tehát még csak nem is egy egyszerű pultos, hanem a nagyfőnök foglalkozott velünk. Ő terelte el tőlünk a bámészkodó népet, és ő volt az, aki a „plásztik ná!” kérésünkre kivette az amúgy papírdobozba is becsomagolt szendvicseket a műanyaghálóból, és utóbbit kihajította a szemetesbe! Mi csak fogtuk a fejünket Zitával… Majd vettünk egy nagylevegőt, kivettük a műanyaghálót a szemetesből, belegyűrtük az emberünk kezébe, és próbáltuk elmagyarázni neki, hogy miért nem jó, hogy műanyagot használnak.

Kérdeztétek, hogy mi a helyzet a kitiltott műanyagzacskókkal Bangladesben. Hát az a helyzet, hogy hivatalosan tényleg ki vannak tiltva mindenhonnan, de sajnos ez csak a törvény. A gyakorlatban még találkozni velük. Igaz, hogy sok helyen újságpapírba és egyéb, egyszerű módon (papírgyár nélkül) újrahasznosított papírokba csomagolják a vásárolt termékeket, de sok helyen látni még műanyagzacskót, illetve ezt a talán még borzalmasabb műanyaghálót. Az ipar válaszolt a törvényre: ha a műanyagzacskó tilos, akkor nesze nektek, itt van a műanyagháló! De ami szerintem még elkeserítőbb, hogy az embereknek fogalmuk sincs, miért nem jó az a műanyag. Pedig először a fejekben kéne ezt a dolgot tisztába tenni, mert amíg egy étteremvezető is a kukába hajítja a műanyagot, mert nem is érti, miért nem kérjük, addig… Sajnos ez van mindenütt, van ez a kismillió útszéli boltos, akik megkapták a sokat istenített mikrohitelt! Itt ebben a “fejlődő”, “szegény” országban belépek a boltjukba, körbenézek, és minden, de minden, az összes termék, amit árulnak, mind egy szálig be van csomagolva és valami tömeggyártott, utaztatott sz@r! Nesze neked „development”, fejlődünk-fejlődünk, de hová?

Na, mindegy, megint elragadtattam magam, bocsánat. Maradjunk az úton, és csodáljuk az egyszerű emberek egyszerű életét, és a természetet. Délután szép helyeken jártunk, az út minősége még mindig makulátlan maradt, és a forgalom is enyhült némileg, talán a ramadánnak köszönhetően. Délutánra mindenki megfáradt étlen-szomjan, és nem mozdulnak az emberek, csak várják az estét, amikor végre újra ehetnek. Szóval élveztük a gyönyörű zöld tájat körülöttünk, és a felüljárókon mindig megálltunk körbenézni. Az egyik ilyen helyen lent alattunk gyerekek játszottak a vízparton, és ahogy megláttak, egyre inkább megkergültek, ugrabugráltak és kergetőztek. Hála az égnek a víz túl nagy volt ahhoz, hogy megkerüljék és felszaladjanak hozzánk.

Sok helyen a lapos, zöld, legtöbbször vízzel félig elöntött mezők között kisebb oázisszerű tanyák voltak. A házak körül ugyanis rendre meghagytak (vagy felneveltek) egy kisebb erdőfoltot, hogy így kapjanak némi árnyékot és védelmet az elemek elől, na meg a beérés idején kókuszdióáldást az égből. :) És persze a talaj erózia ellen is remekül véd az erdőtakaró, ugyanis ha jön egy nagyobb áradás, annak az ereje képes elmosni egész nagy termőréteget is a földekről, ha azon nincsenek fák és bokrok, amelyeknek a gyökérzete megköti a talajt. Persze ha szerencséjük van, akkor a víz máshonnan odahord hasonlóan értékes, vagy még jobb talajt az elmosott helyére, bár kétlem, hogy ez sok vigaszt nyújt annak, akinek házát, terményét, állatait, vagy akár a hozzátartozóit is elmosta az ár. Szóval kemény itt az élet Bangladesben, de ez még így az esős évszak idején sem látszik a mindennapokban. Két zuhé között általában kisüt a nap, minden zöldben tündököl, az emberek pedig mosolygósak, vidámak, és közvetlenek, se keserűség, se az élet nehézségei nem látszik az arcukon. Mi több, még mi kapunk tőlük erőt, mert amikor nem mennek az agyunkra azzal, hogy kétszázan körbeállnak és bámulnak, akkor nagyon pozitív hatással tud lenni ránk a sok vidám, mosolygós ember. Elég csak pár szót szólni hozzájuk az ő nyelvükön, és máris akkora széles mosolyra nyílnak, amilyet a nyugati emberektől józanon ritkán látni.

Sirajganj előtt 18km-re letértünk a főútról és egy alsóbbrendű úton haladtunk, itt még kisebb lett a forgalom és még barátságosabb a táj. Hogy ne elgyötörten és fáradtan érkezzünk meg a mai végállomásunkhoz, előtte megálltunk egy teaszünetre. Már itt megtudtunk, hogy egy Sirajganj Zero Point nevű helyet kell majd keresnünk, ez a kikötő, ahol találkozhatunk hajókkal. Mi úgy gondoltuk, hogy érdemes egyenest odamenni, annak reményében, hogy esetleg még ma elkapjunk egy hajót, ugyanis ezek a helyiek által „launch”-nak, vagy „rocket”-nek hívott hajók általában a délutáni, esti órákban indulnak és éjszaka közlekednek a folyókon, néha keresztül a fél országon. A bérelhető egy és két ágyas kabinokban pedig van ágy, sőt állítólag még ventilátor és konnektor is! Szóval úgy döntöttünk, érdemes egyből a Zero Pointhoz tekernünk, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, hogy másnap mikor indul hajó.

A nap legszebb része innen következett, igaz, nem épp a várakozásinkkal összhangban, na de ezt már megszoktuk, hisz Ázsiában vagyunk! :) A Jamuna folyó partján észak felé tekerve találtuk magunkat, és az a bizonyos Zero Point egyre csak előre volt, észak felé, hiába kérdeztünk rá a végén már lassan kilométerenként. Közben sok érdekeset láttunk, igen fura kinézetű embereket, és a vízre épített bádogházakat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezeknek vagy magas beton padlózata volt, vagy odabent úszó szobák voltak, esetleg sártenger, nem tudom, de szomorú, ugyanakkor érdekes is volt látni, hogy így élnek emberek, gyakorlatilag a folyón, vagy a folyóban. Sok házat teljesen körbevett a víz, és nem volt se híd, se palló a házhoz, magyarán csónak nélkül, szárazon nem lehet megúszni a bejutást. Ez, ha nem is annyira romantikus, de Ázsia egy kis Velencéje volt a mi szemünknek, még ha közben tudtuk is, hogy ezek az emberek itt nem védelmi célokból, se nem jókedvükben élnek ilyen közel a vízhez.

Amikor már nagyon úgy éreztük, hogy közel kell legyünk a Zero Pointhoz, végre feltereltek minket a folyó mellett közvetlen haladó útra. Innen gyönyörű kilátásunk nyílt a Jamuna folyóra, és innen már rögvest odahajthattunk az első hajóhoz, amit megláttunk. Sajnos közelebb érve láttuk csak meg, hogy az egy kisebb teherhajó, és csak ekkor tudtuk meg, hogy a Zero Point még odébb van. Elindultunk hát tovább észak felé, de persze ismét, mint az összes emberekkel és gyerekkel teli helyen, társaságunk akadt:

A gyerekek még rendben voltak, még azt is elviselem, ha lábbal hajtott kerékpárral jönnek mögöttem, vagy mellettem, de az első bekezdésben részletezett történet óta különösen utáljuk, ha motorral vannak a közelünkben. Az okokról persze a motorosoknak a legritkábban van fogalma, csak bámulnak, és vigyorognak ránk, néha kérdeznek, de az kb. soha fel sem merül bennük, hogy veszélyes számunkra a közelségük. Na mindegy, e téren már kimorogtam magam egyszer, most ne folytassuk!

A Zero Point végül egy töréspontja volt a partnak, ahol egy nagy placcon néhány család piknikezett, és élvezték az innen oly csodásan látható naplementét a Jamuna folyó felett. Persze néhány halászcsónakon kívül semmilyen nagyobb vízi jármű nem volt a környéken, sőt, kikötési lehetőséget sem láttunk a nagyobb hajók számára.

Ekkor jött a képbe Rajan, a kerékpárján, akinek aztán rengeteg mindent köszönhettünk, kb. ő egy személyben tette széppé és könnyűvé ezen amúgy nem túl mindig oly derűs napunk utolsó néhány óráját. Először is közölte velünk, hogy felejtsük el a hajót, Sirajganjban nem köt ki semmiféle launch, mégha sok embertől hallottuk nagy bizonyossággal előadva ennek szöges ellenkezőjét. Ezt már valahogy amúgy is elkezdtük sejteni a Zero Point-on látottak alapján, így nem okozott nagy csalódást.

Ezek után már csak valami fedél után kellett néznünk, ezért megkértük Rajant, hogy mutasson nekünk egy „duiso taka residental hotel”-t (kétszáz takás szállót), és ő örömmel elvezetett minket Sirajganj központjába, egy helyre, ami mellett egyébként már jó egy órája elhaladtunk. Ezen persze egyáltalán nem bosszankodtunk, mert ezen egy óra alatt sok szépet láttunk és nem mellesleg megtudtuk, hogy hiába reménykedtünk a hajóban, az nincsen Sirajganj-ban.

Miután kőkemény alkudozások árán megkaptunk egy single room-ot kétszázért, felhordtuk a bringákat a harmadikra, majd látványosan kirántottam a falból a tévét, és a kezébe nyomtam a baksist váró szállodásfiú kezébe. Ez megint, talán bunkóság volt, de lévén, hogy mi cipeltünk fel mindent, és ő csak a kulcsot hozta fel a szobához a második emeleti recepcióról, az sem érdekelt, ha bunkónak néz érte, csak egy nagy tévét kapott borravaló helyett. Tudjátok, hogy tévé ellenes vagyok, de ez csak részben volt oka annak, hogy az volt az első megmozdulásom a szállóban, hogy kitettem a tévét a szobából. A másik oka az volt hogy kellett egy hely, ahol kinyithatom a netbookom, ugyanis az a tény, hogy nincs hajó innen Sirajganj-ból, azt jelentette, hogy tovább kell bringáznunk – ehhez pedig útvonalat kellett tervezni. Innen már csak egy köpésnyire van a 100 takás bankón is látható bangla nemzeti büszkeség, a Jamuna-híd, ami ha jól emlékszem a 10. leghosszabb a világon, és villanyvezetékek, valamint vonatsinek is haladnak rajta keresztül, ám a túloldala már vészesen közel van Dhakához, a káosz fővárosához, amit mi messze el akarunk kerülni, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk a folyó ezen oldalán, és folytatjuk az utat délnek, hogy 3-4 nap alatt megérkezzünk Barisalba, ahonnan már biztosan vannak hajók, hiszen azt az útikönyv is írja, több helyen, árakkal és részletezve említi, hogy hogyan és mikor lehet eljutni Chittagong-ba vagy Dhakába launch-al Barisalból. Szóval ez lett az útiterv, és ebben már Rajan és családja is sokat segítettek, ugyanis áthívtak magukhoz vacsorázni. Ők hinduk, és csak pár sarokra laktak a szállónktól, igaz ezt a pár sarkot is riksával tettük meg, mert Rajan értünk jött és bérelt nekünk riksát. Az otthonukban az angolul kiválóan beszélő lányuknak, Muktának nagy örömmel meséltünk az utunkról egy kihajtható világtérkép előtt. Ezt mi is nagyon élveztük, mert végre valaki olyannak mesélhettünk, aki nem csak arra kíváncsi, hogy honnan jöttünk („Hungary?! – Áááá, mobájl, Nokia, Made in Hungary…”), és hogy mennyibe kerülnek a bringák, hanem a részletekre is kíváncsi volt, és főképpen meg is értette, amit mondunk, így el tudtuk mesélni a fájdalmainkat, a nehézségeinket, az örömeinket, és minden országról tudtunk mesélni egy keveset. Ez nagyon jó volt, és jólesett nekünk, mindemellett csodáltuk, hogy milyen figyelmes és intelligens lánya van Rajan-nak, aki már most, 13 évesen a legjobb angolos a családban. Onisha, Rajan felesége egy NGO-nál dolgozik, így még e-mail címe is van (végre valaki! :) ), és adott nekünk egy kontaktot, egy másik NGO-hoz, ahol talán elszállhatunk majd, ha megérkezünk az egy-két napra lévő Rajbari-ba. Nem mellékesen ő főzött nekünk olyan csirkés curry-t, ami eddig Ázsiában (a Magyar Nagykövetségek területét nem számítva!!!) soha nem ízlelt mértékben hasonlított egy csirkepörköltre az íz világában, és ezzel nem kis gasztronómiai élményt szerzett nekünk ezen az estén. Szóval nagyon boldogok voltunk, hogy összehozott minket a sors Rajan-ékkal, és ezzel szemmel láthatóan ők is így voltak.

Hazafelé részben gyalog, aztán Rajan unszolására részben riksával tettük meg az utat a szállóhoz. Az apró ülésen csak szorosan egymás mellett fértünk el, de ez nem volt baj, hisz meg se kellett mozdulnunk. Csak ültünk és a csendes kis utca sötétjéből az égre meredve csodáltuk a csillagokat. Szinte hihetetlennek tűnt ez a nyugalom, ami ekkor körülvett minket, főleg az után a sok zajos őrület után, ami e nem épp eseménytelen nap folyamán ért minket, igazán jól esett ez a kis csend és nyugalom, nagyon tudtuk élvezni és értékelni.

Jhelum-ból, Faisal-éktól nem sikerült olyan korán elindulni, mint szerettük volna, de azért 10-kor sikerült elstartolnunk a háztól, és valamivel később már kint is voltunk a GT Road-on, hála Faisal-nak, aki motorbiciklivel kikísért minket, hogy mutassa az utat. Nagyon jó volt velük tölteni egy délutánt és egy estét, és ők igazán szerették volna, sőt egyenesen kérték, hogy maradjunk még. Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.

Miután kiverekedtük magunkat a városból, már csak egyetlen egy nehézség várt ránk, méghozzá egy masszív kis kaptató. Alattomos volt, először csak enyhén kezdte, azt hittük ennyi lesz, de egy kanyar után bekaptuk a meredeket, ami végeláthatatlannak tűnt az aljáról. Persze nem volt az, megtekertük ezt is. Fent megálltunk egy technikai szünetre, mert Zitát hívta a természet. Amíg bent ólálkodott, én megleptem egy üveg kóla vásárlásával. Itt népszerű az üveges üdítő, aminek örültem, mert így legalább műanyaggal nem szennyezzük a környezet. Annyira! Mert azért attól még, hogy üvegben adják, még van öko-lábnyoma a kólának, és azt is tudom, hogy kár környezetvédelemről meg fenntarthatóságról papolnunk (az egészséges életmódot ne is említsük) amíg kólát iszunk, de akkor ott ez volt a legjobb megoldás, hogy egy kis energiát magunkhoz vegyük, és egy kis meglepetéssel szolgáljak Zitának. Persze aztán az egész no-plastic örömömet elvette a szívószál, amit a kólához adtak és amit azért érdemes errefelé elfogadni, mert az üveg nyakán ki tudja, milyen bacik laknak. Na mindegy, legközelebb narancsot veszünk, annak biztos kisebb a lábnyoma, mint a kólának, és talán egészségesebb is.

A kődobáló büdös kölke és Ben Johnson

Két kerék, négy gyerek: Nagycsalád a motoron :)

Alig hagytuk el a kólás történet helyét, egy másik útszéli pihenőnél történt egy kis ütközetünk. Néhány zsákkal mászkáló koszos utcagyerek mellett haladtunk el. Ki tudja, mit gyűjtögettek a zsákjaikban, valószínűleg a szemétből válogatták ki az értékesíthető részeket, talán a műanyagot. De az is lehet, hogy csak égetni valót gyűjtöttek, bár szerintem inkább „pénzt” gyűjtöttek a szemétből.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy Zita bukósisakján koppant valami. Megdobtak minket kővel a kis mocskok. Erre visszafordultunk, hogy beszéljünk velük, mire elfutottak. Félig szánt szándékkal hogy hasson, félig valódi dühből hangosan és káromkodva közöltem a helyben tanyázó felnőttekkel, hogy tanítsák móresre a kölyköket, mert megdobták a feleségem kővel, ami nagyon nem vicces dolog. Küldjék iskolába a büdös kölyköket és tanítsák meg őket viselkedni! Néhányan érthettek valamit a dühös angolomból, mert motorra pattantak, és elindultunk együtt a GT Road-on tovább. Először azt hittem, hogy most akkor kapunk tőlük egy kis „biztonsági kíséretet”, aminek nem örültem, mert feleslegesnek találtam volna a hangos motorizált kíséretet, de nem erről volt szó. Embereink valószínű ismerték a kölyköket, mert két házzal odébb megpillantottuk egy poros utcában felénk leselkedni az egyik zsákos ebadtát. A fickók leszálltak a motorról és utána eredtek, mire az futni kezdett. Nekem sem kellett több, ledöntöttem a bringát és a nyakamba vettem a lábaimat. Iszkolt a kissrác a zsákjával erdőn s mezőn át, én meg az SPD-ben loholtam utána, hamar magam mögött hagytam a motoros üldözőket és szépen közeledtem a sráchoz. Töltéseken keltünk át és letöréseken ugráltunk le. Rohant a srác rendesen, de ha tudta volna, hogy egy tájfutóval van dolga… :) A vége mégis az lett, hogy hagytam, had menjen, mert közben egy olyan mezőre is kiértünk, ahol sátortáborban éltek az emberek. A srác ezen is átrohant, de én ezen túl már nem akartam követni, mert egyrészt nem éreztem jó dolognak, hogy Zitát egyedül hagytam, és egyre messzebb van tőlem, másrészt azt se tartottam jó ötletnek, hogy az indiántáborokon átrohanjak, ki tudja, hová… Pedig 100% biztos voltam benne, hogy el tudom kapni a kölyköt, de aztán? Elverem, és…? Engem is elvernek a felnőttjei? A következő bringásokat aztán meg még jobban megdobálja a srác? A harmadik dolog pedig, ami megállásra késztetett, az a lábizmaim. Pontosan tudtam, hogy nem használtam igazán a lábaimat futásra Magyarország óta. És arra is emlékeztem, hogy hogyan görcsölt be Nándival mind a négy lábunk az Éjféli Nap Tájfutóversenyen anno Norvégiában. Pedig akkor csak két hónapja bringáztam még a futás helyett, és akkor nem is sprintelgettem így. Szóval nem hiányzott egy húzódás a lábaimnak, többek között ezért is, kicsit keserűen, de hagytam futni a kölyköt, remélve, hogy a kergetőzésből is megtanulta a leckét. Épp, hogy ez átfutott az agyamon, még meg sem álltam a sprintelésből, amikor egy fiatal srác Ben Johnsont megszégyenítő tempóval elhúzott mellettem, egyenesen a kölyök után. Aztán még követte néhány másik fiatal. A motorosok leadták nekik a drótot, hogy el kell kapni a suhancot, mert rossz fát tett a tűzre. Na, jól van akkor, így talán még jobb is, ha a sajátjai verik el, talán jobban megtanulja, hogy idegeneket kővel dobálni nem kifizetődő móka.

Zitához hamar visszasétáltam, ő közben felállította a bringámat a porból és néhány helyivel beszélgettek a szituációról. Ekkor eszméltem csak, hogy igazából nem is futottam olyan mesze, és az egész dolog nem volt több talán 3 percnél sem. Nem vártuk meg a fejleményeket, hanem tekertünk tovább. Útközben beszélgettünk Zitával, és ő azon a véleményen volt, hogy el kell verni ilyenkor a gyereket, mert pontosan tudta, hogy rosszat tett, hiszen úgy rohant, mintha az élete múlt volna azon, hogy elkapom-e, vagy sem. Én még mindig nem tudom, mi a jó megoldás. Ha úgy elverjük, hogy azt egy jó darabig ne felejtse el, és emlékezzen arra, hogy ilyet nem szabad tenni, az jó? Én megpróbáltam volna talán beszélni is a fejével, de ez bizonyára nehezen ment volna a nyelvi akadályok miatt. Talán a legjobbat tettük, amikor ráhagytuk a helyiekre a büntetést. Az mindenesetre nagyon megnyugtató volt, hogy egy pár perc leforgása alatt egy fél falu az oldalunkra állt és a kölyök nyomába eredt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy elvetemült barbár népség közé keveredtünk, ahol mindenki kővel dobál, csupán néhány koszos utcagyerek megtalált minket, de a többség nem ilyen, épp ellenkezőleg. És egyébként ez a kővel dobálás talán nem volt olyan nagy ügy, mert nem szemtől szembe dobáltak, hanem „csak” utánunk. Zitát a lehető legrosszabb helyen találták el, de semmi baja nem lett, hála a sisaknak, és hogy nem profi diszkoszvetők voltak a kölykök, csak spontán felindulásból apró kaviccsal dobálóztak. Ezek után mindig előre figyeltük a gyerekeket: ha a föld felé nyúltak, mi a fékekhez, hogy megálljunk, és „beszéljünk” a fejükkel. Erre érzékeny lett a szemünk és ezután több olyan alkalom is volt, hogy ilyet láttunk, de mindig csak a krikett labdáért nyúltak. :) Amit aztán nem felénk dobtak el.

Az incidens után hamar helyreállt a lelki békénk, mert több autós is megállt az útszélén nekünk, hogy üdvözöljön minket, megkérdezze, hogy vagyunk, és hasonlók. Ezek egy része azért állt meg nekünk, mert látott minket a tévében, de voltak olyanok is, akiknek ez se kellett, csak köszönni akartak a furcsa bringás utazóknak.

A táj valóban síkra váltott, és kellemes tempóban haladtunk. Annyira nem hasítottunk, mint előző nap, mert a párás, felhős idő elnyomott minket. Legalábbis erre gondoltunk, mert előző nap gyönyörű napsütés volt, és könnyedén tekertük a 25-30-at síkon, most viszont néha a 20 is nehezen ment. A táj elszórakoztatott minket, rengeteg csacsis szekeret láttunk, és az utat néhol hatalmas fák szegélyezték, akkorák és olyan szabályosak voltak, mintha csak rajzolták volna őket.

Nehezen találunk barátokra

Az este egy Gujranwala nevű település elején ért minket. Vagyis még nem ért el minket, de már közel volt, ezért próbáltunk egy viszonylag normális házat találni zárt kerttel. Bekeveredtünk egy sikátorba, ami egyre csak szűkült és szűkült. A végén alig bírtuk megfordítani a bringákat, amikor végre úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, mert itt nem lesz jó. Becsengettünk néhány kertes házba a GTR mentén, de mind hiába, mert mire kijött valaki, már 20-30 helyi állt körbe minket, és talán ezért, de nem jártunk sikerrel. Visszatértünk a főútra, ahol megpróbáltuk kihasználni a minket egész nap 2-3 percenként leszólító motorosok társaságát esti szálláslehetőség ügyében, de nem hogy kertet, még szállodát sem tudtak ajánlani. És egyre csak sötétedett. És egyre többen, egyre inkább akartak segíteni, de mindenki tanácstalan volt. Úgy éreztük, hogy csak a kevés maradék világosban eltölthető időnket rabolják, de érdemben nem tudnak segíteni, hanem nekünk kell megoldani a dolgot. Amikor az n-edik Géza odahívta az n+1-ediket, és az is elkezdte vakarni a fejét, mondtuk nekik, hogy 10 másodpercük van, aztán megyünk… Kérdezték, miért? 8… Mert mindjárt besötétedik, és nem akarunk sötétben ezeken az utcákon lenni! 5,4,3… Semmi válasz. 2,1… Sukuria, Allah Afesz! (Kösz és viszlát!)

Még betértünk egy utcába, ahol kivételesen nem felnőtt motorosok, hanem az utcán játszó gyerekek rohamoztak meg minket tucat számra. Ez még rosszabb volt, ezért fordultunk is gyorsan, és visszafelé kezdtünk el tekerni a GT-n. Amíg én egy motorossal rontottam az időt, Zita látott egy viszonylag barátságos, csendes utcát, de akkor elhaladtunk mellette, mert a motorosra koncentráltunk. Visszatérve az utcához aztán rögtön találtunk egy szép nagy házat óriási kerttel, de a szemközti házból elmondták, hogy hiába csöngetünk be, a férfi a házból nincs itthon, ezért biztos nem jutunk semmire. A nőnek egyedül nem lehet szava semmilyen döntésben, így minket sem engedhet be a kertbe. Sebaj, azért egy névjegykártyát kapott mindenki a környéken, és mentünk odébb néhány házzal.

A zárkózottság rejtélye: A generátor!

Furcsa volt, hogy sehol sem engedtek be a kertbe, pedig mindenütt voltak szép nagy üres placcok a kőkerítések mögött. Azért mi mindenkivel kedvesek voltunk, megköszöntük az idejüket és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát. Ekkor már egészen sötét volt. Végül az egyik háznál kaptunk egy olyan tanácsot, hogy menjünk tovább az utca végéig, ott a nagy fehér kapunál várni fognak minket. Hát először ott se voltak annyira vidámak tőlünk, ahogy azt az előző két nap megszokott volt, de miután kijött a kapuba a család, és beszélgettünk néhány percet, fényderült a nagy rejtélyre. Azért volt velünk olyan „rideg” az egész utca, mert előző éjjel rablás történt. Aftab-éknál, annál a családnál, akikhez végül megérkeztünk, áttörték a kőkerítést, és elvittek egy értékes generátort. Errefelé a generátor elég általános háztartási kellék, mivel általánosak a menetrend szerinti (minden nap ugyanakkor 1-1 órára), és a váratlan áramszünetek, azonban csak pár éve, így a lakosság nincs hozzászokva ehhez. Szóval ezért volt velünk mindenki olyan, ami mondjuk a nyugati világ nagy részében általános lenne, de itt ridegnek számít.

Én is gyanakvó lettem volna, ha előző éjjel kipakolnak, aztán meg beállít hozzám két bringás, hogy szeretne az elvitt generátor hűlt helyén sátrazni a kertemben. De ez a két bringás most mi voltunk, és a vendéglátóinknak pedig végül elszállt minden gyanúja. Ezek nem tolvajok, hanem csak egyszerűen „hülyék”! :) Most ne rossz értelemben vegyétek. Hamar nagy barátságot kötöttünk Aftab-ék családjával, akik nem a kertben, hanem egy kis családi konditeremnek berendezett melléképületben adtak helyet nekünk. Becipeltük közösen a kertből két nyári ágyat, majd hamarosan az egész család is helyet foglalt nálunk a kis helyiségben. Hoztak székeket, asztalkát, mikor elment az áram, gyertyákat, és meséltünk egymásnak a gyertyafénynél.

Aftab-ék konditermében – Ahol a cseléd is családtag

A család szemmel láthatóan nagyon élvezte az új vendégek társaságát, nagyon örültek nekünk. Hamarosan az a srác is megjelent, aki ide küldött minket a másik háztól. Kiderült, hogy egy unokatestvér. Aruna, Aftab felesége nem akármilyen spiritusszal megáldott tanárnő, sokat mesélt a családról, és a munkájáról. Az egyik asszony férje és 3 lánya kint él Amerikában, és a nő csak a vízumra vár, hogy mehessen utánuk. A családban testvérek és unokatestvérek egy udvarban, 3-4 generáció él együtt a cseléd családját is beleértve. Előkerült egy nagyon öreg néni, akiről megtudtuk, hogy a cseléd családból a nagymama, aki még pelenkázta is Aftab-ot. A cselédék is úgy élnek generációk óta, mintha a család tagjai lennének, és ez valóban így is van, csupán a szerepük megkülönböztetett egy kicsit, de éppúgy szeretik a családot és az viszont őket, mintha vér szerinti, egyenrangú családtagok lennének. Ezt érdekes és szép volt látni. Aftab-éknál a cseléd több szeretet kap, mint sok más családban a „rendes” családtagok egymástól. Az, hogy egy családnak cselédje van, errefelé már a középrétegben is általános szokás, nem kell ehhez piszkosul gazdagnak lenni, és biztos vagyok benne, hogy Arunáék sem azok, mert látszott rajtuk, hogy megviselte őket az előző éjjel náluk járt rablótolvaj.

Amikor egy egész utca „lájkol” minket

A család egyébként tele van művészlelkekkel, Aruna megmutatta a festményeit, és az egyik fiatal srác pedig a rajzait. A képekről felismertük, hogy a „GYM” falára festett nonfiguratív ábrát is ő alkotta. Pakisztánról is sok érdekeset meséltek, pl. azt, hogy a világ legtöbb Facebook felhasználója ebből az országból való. Ezt könnyen el tudjuk hinni, mert mostanra a magyar felhasználók után a pakisztániak „lájkolták” az oldalunkat a legtöbben. Ráadásul igen aktív is lehet ez a virtuális „közösség”, mert miután megírtuk a Kindle-ről az NRÉ-t, hogy Aftab-éknál éjszakázunk nagy örömben és szeretetben, jöttek rá sorra a hozzászólások: többen is írták, hogy „Hey, you are staying in my street” – Azok a szomszédok írtak a Facebook-unkra, akiknek éppen csak pár perce adtuk oda a névjegykártyáinkat a FB-címünkkel. Aztán volt, hogy még válaszolgattak is egymásnak, az egész nagyon vicces volt. Szóval a nap végére egy egész utca lájkolt minket.

Reggelire tükörtojást a magyarnak! :)

De ez még mindig nem minden. Van egy erős gyanúnk, hogy az Iszlámábád óta megismert vendéglátóink, azaz Shakeel, Faisal-ék és Aftab-ék felvették egymással a kapcsolatot, mert az már több volt, mint gyanús, hogy három reggel egymás után a nagy kedvencünket, a tükörtojást ettük reggelire. Első alkalommal a sajátjainkat sütöttük ki, aztán pedig mindkét alkalommal kérés nélkül kaptuk a tükörtojásokat reggelire. Simán el tudom képzelni, hogy amíg az igazak álmát aludtuk, ezek az angyallelkűek felszabadultak a kedvenc közösségi hálójukra, ahol mivel mindenki igen aktív tag, könnyedén megtalálták egymást, és leadták a drótot egymásnak, hogy a fekvőbringás magyarok a tükörtojástól nagyon boldogak lesznek a reggel. Komolyan látnotok kéne, ahogyan örülnek nekünk ezek az emberek. Nagyon szeretetteljesek, és szeretnek adni. Amikor reggelenként továbbálltunk, Shakeel, Faisal, és Aruna és marasztalt minket még maradásra, de ha engedtünk volna nekik, talán még most is valahol Lahore felé tartanánk a GT Road-on… :) Igazából kicsit bánom, hogy nem töltöttünk Velük több időt, mert igazán megérdemelték volna, de ha az ilyen esetekben mindig maradnánk, soha nem érnénk a világ végére, vagy ha igen, addigra indulhatnánk újra, mert mire körbe érünk, annyit változik a világ, hogy érdemes még egy kört menni. Egyre jobban kezdem érteni ezt a Heinz Stücke fickót. (Anyáinknak üzenem, hogy nem kell aggódni, mi azért egyszer haza fogunk menni, és családot alapítunk! Majd… :D)

Egy szó, mint száz: imádni való népség ez a pakisztáni, csupa szív emberek. Ezer köszönet az említett családoknak, hogy befogadtak minket egy-egy éjszakára, és megosztották velünk az életüket.