A bringák lepihennek két hónapra

India nagy és kaotikus, mi pedig a fehér-ufonauták vagyunk, akiknek mindig és minden helyzetben nagy figyelem jut, így nem csoda, ha úgy éreztük, szeretnénk kivenni az éves szabadságunkat a fárasztó kerékpártúrából és hátizsákra váltani. Ehhez két dolognak kell megvalósulnia: szereznünk kellett két hátizsákot a hírhedten rossz minőségű hátizsákokat gyártó Indiában, valamint egy biztonságos helyet találni egy megbízható embernél, ahol otthagyhatjuk a bicikliket. A kerékpármegőrzésre egyből akadt jelentkező: Chandan szívesen vállalta, hogy két hónapig megőrzi kamat és bérmentesen egy-egy szárítónak vagy virágállványnak a bringákat, a vízálló táskáink meg jók lesznek neki vizet hordani. (Na, csak viccelek…)A táska beszerzése már nem volt ilyen egyszerű dió. Árpi sokat keresgélt a neten, mire talált egy menőnek tűnő gyártót, egyből gurultunk is a címre, amelyet Delhi egyik leg-lepukkantabb negyedében találtunk meg. A „gettó” közepén volt a gyár – olcsó munkaerő, olcsó bérlés, ezekre gondoltunk. A cég tulaja kedves volt, teát is kaptunk, de arra a kérdésre, megszponzorálna-e minket, elutasítóan válaszolt és így utólag nem is bántuk meg. Vettünk tőle kedvezményesen 2 profi(nak tűnő) hátizsákot és boldogságunkban már a nepáli túrázásokat vizionáltuk magunk elé! Csak rövidre fogva mondanám el, több szót nem is érdemel, hogy az egyik cipzár még aznap este törött le (ezt még másnap Árpi kicseréltette), majd az indulás napján a vasútállomásig (ahova tuktukkal mentünk) Árpi egyik vállpántja leszakadt, valamint 2-3 cipzár tört még el kb. fél óra alatt… Ennyit a szuper táskáinkról. Jaipurban leváltottuk 2 másikra, az előző árának töredékéért, de erről majd később.

„Gábor kind of Food” – Találkozás Csonka Gáborral

Az akkor még jó vásárnak tűnő táska-beszerzés örömére átjött hozzánk Csonka Gábor, alias Vandorboy, a közel 22 éve utazgató, világot járt magyar barátunk, akivel teljesen véletlenül hozott össze minket a sors itt Delhiben. Ő is Couchsurfinggel szállt meg és Chandan tudott róla. Mesélt nekünk Gáborról, hogy így-úgy ismeri, ilyen-olyan ember és nekünk csak szép lassan esett le, hogy kiről is van szó. Weblapja itt, lássátok, micsoda csodabogárral találkoztunk már megint! Leveleztünk már vele korábban, kértünk tőle tanácsokat, ötleteket, és íme, összehozott minket a sors. A végeredmény egy „Gábor-féle étel” lett, ami a Fradi-leves elkészítési technikáján alapult. („Hajrá Fradi, Mindent Bele!”) Erre a vacsorára Gábor szállásadói is hivatalosak voltak, nagyon jót beszélgettünk együtt. Ezalatt Árpi nagy boldogan ütötte a számítógépet, ugyanis Gábor új gatyába rázza mostanság a honlapját, és ehhez választottak együtt egy új WordPress template-et Gábornak, amihez Árpi aztán kicsit hozzáigazította Gábor kívánsága szerint a fejléc kinézetét. Mindezt rettentően élvezte, mert végre ő segíthetett és adhatott valamit másnak, méghozzá nem is akárkinek, hanem egy igazi nagy világcsavargónak – a szó legjobb értelmében. Itt merült fel az ötlet, hogy látogassunk meg egy nyomornegyedet, vagyis egy „slum-ot”. Gábor már járt másik báromban, és szállásadói már ismerik azt a  helyet, amit készültünk meglátogatni, az emberek nyelvét is beszélik, mert az ott lakók és ők is Bengáliak.

A Slum – „álom élet” a nyomornegyedben

A nyomornegyedet ne úgy képzeljétek el, mint koszban-mocsokban fetrengő, életükkel kezdeni mit sem tudó, kéregető emberek tömkelege nylon-sátrakban. Ehelyett lássatok inkább egy rendezett kis bódé-sátor városocskát, ahol kedves és mosolygó emberek élnek és dolgoznak szorgosan. Furcsa, nemde? Ahonnan ezek az emberek jöttek, nincs semmijük. Falat étel sem. Itt van munkájuk, van mit enniük, rendezett közösségben élnek – megvan mindenük, ami elég nekik a boldogsághoz. Utólag, amikor beszélgettünk erről a nyomornegyedes látogatásról, rádöbbentünk, hogy ha a Chandannál töltött időt, és a Magyar Nagykövetséget nem számítjuk, akkor bátran elmondhatjuk, hogy itt éreztük magunkat egész Delhiben a legjobban! Hogy miért? Kedves, mosolygós emberek vettek körül, nyugodt volt az egész falucska (főleg mert nem volt dudálás).

Az emberek nem állítottak meg minket félpercenként, hogy „give ten rupee”, „hóvarjú my friend”, „where are you from” vagy „come here, just see…” Sokkal jobban éreztem magam ott, mint bárhol máshol Delhiben (kivételt képez a már említett két másik hely). Felmerülhet a kérdés, mégis mit dolgoznak itt az emberek? A válasz egyszerű. Szemétszedés. Ők azok, akik nem hagyják, hogy Delhit elárassza a szemét és a mocsok. Minden nap riksákon keresztül-kasul tekernek Delhin és összegyűjtik a szemétkupacokat, amelyeket a városi ember szétdobál, ide hozzák, itt szétválogatják és pénzért beváltják. Egy világhíres mobiltelefon vállalat fel is karolta őket és nevét adva plusz „tartást” adott az így dolgozóknak. Immár a „szelektív hulladékgyűjtés” zászlaja alatt teszik mindennapi munkájukat és így a kör bezárult. A városi ember eldobja, a tehén-disznó-kutya megeszi, de ami ottmarad, abból a szegény ember pénzt csinál. Nem mellesleg a környezettel is jót tesznek.

Több videofelvételt is készítettünk a slumban, ebből Árpi összevágott egy tíz perces videót:

Egyébként ennek a slumnak a sarkában történt, hogy Gábor unszolására adtunk egy újabb esélyt a cukornád szörpnek, és jelentjük örömmel, most ízlett! :) Sőt, egy érdekes dolgot is megfigyeltünk a „sugarcane” szürcsölgetése közben. Felvittük a szörpös forgalmát! Amíg nem álltunk oda, senki a közelébe se ment, de miután mi kikértünk párat a – most így só nélkül már finom – nedűből, sorra jöttek a vendégek. Erről írta nemrégiben Árpi, hogy amit mi nyugatiak csinálunk, azt itt sokan gondolkodás nélkül másolják. Gábor szerint ha beülünk egy üres vendéglőbe, akkor az pillanatok alatt megtelik – mert ha mi ott eszünk, az a hely csak jó lehet!…

Hazafelé a negyedből iskolás csoportok között találtuk magunkat. A gyerektömeget volt szerencsénk látni és videóra venni, ahogy felszálltak egy buszra. Illetve egy nagy részük csak próbált felszállni, vagy csak csimpaszkodott a busz oldalába, miközben az szépen lassan elindult. Ezeknek a srácok bele sem gondolnak abba, hogy nem biztonságos, amit csinálnak? Hogy baj is történhet, hogy beeshetnek a busz alá és komoly bajuk is eshet, vagy akár meg is halhatnak? Vagy igazából ez tényleg nem is veszélyes? Hisz ez is csak egyfajta játék… Játék hazafelé… és csak mi lihegjük túl a dolgot, túlszabályozott, biztonságos világban felnőtt, kényes európaiak? Ti mit gondoltok? Szerintünk inkább nekünk van igazunk, durva, amit csinálnak, és az is kezd világos lenni, hogy miért látunk itt rengeteg, kéz és/vagy láb nélküli, vagy egyik lábát erősen húzva járó embert az utcákon… Hogy ennek mi az igazi oka, az persze jó kérdés.

Mert jót enni jó – a Delhi-i magyarok vendégszeretete – 8000km

A Magyar Nagykövetségen is volt egy kötelező jelenésünk – egy csomagot kellett felvennünk, amit az Evobike leszervezésével a Nazca küldött Hollandiából: szükséges pótalkatrészek. Itt pedig úgy megörültek nekünk az itteni diplomaták, hogy egyből meghívtak minket ebédre, aztán még egyre. 8 hónap otthontalanság után azt hiszem elég magyarázat lesz tőlem, ha leírom, milyen ebédet kaptunk: 1. húsleves, rakott krumpli, túrógombóc cukros tejföllel. 2. zöldségleves nokedlivel, vadas nokedlivel, mákos és diós tészta. Plusz egy üveg pirospaprika, úgyhogy mostantól Árpi megpirospaprikázhatja a rántottáját, megengedem… :)

—

Innentől nálam, Árpinál a billentyűk. Eddig ezt a bejegyzést oroszlánrészt Zita írta egy éjszakai alvós buszon a kétfős „nászutas” kabinunkban. Az út hosszúra sikerült, 26 óráig utaztunk egy átszállással, és utána még jó két és fél órát kerestünk szállást, aminek az eredménye az lett, hogy Zitán épp most vonul át egy gyomorrontással fertőzött napszúrás. De már jól van, lement a láza, és folyamatosan ápolom, minden 10 mondat után borogatást cserélek rajta. Ne aggódjatok, hamar rendbe fog jönni. Addig is meghagyta, hogy fejezzem be az irományt, úgyhogy:

Szóval van pirospaprikánk, köszönet érte Sándornak! Nagy kincs ez nekünk. Első alkalommal, amikor a nagykövetségen jártunk, pontosan akkor ért a GPS képzeletbeli számlálója a 7999,760m-hez. Igen, még kellett 240m-t tekerni az udvaron, hogy meglegyen a 8000km. Ez nagy véletlen volt, főleg azok után, hogy a 7000km-t az iszlámábádi Magyar Nagykövetségre menet kereszteztük, igaz ott akkor közel 10km-el is túlhaladtuk, mire megérkeztünk a magyarokhoz. :) Szóval most is ünnepeltünk egy kicsit, ahogy szoktuk, egy táblával, és ez alkalommal pálmafával és magyar zászlóval a háttérben. :) Izabelle és Sándor sok-sok jóban részesítettek minket, egy igazi kis magyar szigetbe csöppentünk náluk, ahol nem csak ezért volt jó lenni, hanem mert igazán vendégszeretőek voltak velünk. Izabelle-nek van két tündéri kislánya, és a nagyobbikkal még fociznom is sikerült kicsit. :) Sándorral pedig voltak közös úti élményeink, már ha lehet azt annak nevezni, hogy ő is és mi is nemrég jártunk Amritsarban. Az ő lakása egy műteremnek, vagy kisebbfajta múzeumnak is elmenne, annyi minden „talált rá” Sándorra az idők alatt itt Indiában. A durva az, hogy mindezt itt Indiában relatív fillérekből megvásárolhatta. Persze nem csak a szubkontinensről voltak műtárgyai és festményei, láttunk pl. két igen modern képet is, ami igazából nem is az övé, csak „tárolásra” az ő nappalijának falán díszeleg.

Séta a Nehru Parkban és zsebtolvajok a buszon

Mivel mindkét alkalommal ebédre voltunk hivatalosak a magyar barátainkhoz, két alkalommal jártunk náluk. Második alkalommal hazafelé menet egy nagyon kellemes városi parkon, a Nehru parkon keresztül sétáltunk el a megállóig. Ez egy nagyon rendezett, szép kis park a diplomácia negyed közepén, ha én diplomata lennék, biztos, hogy minden reggel itt futnék, sőt elkészítenék a sok éves szolgálatom alatt egy jó kis parktájfutó térképet a terepről. (Apropó, Sándor ő maga is szokott tájfutni! Kicsi a világ, sok a tájfutó! :D) Igaz, hogy még sose helyesbítettem térképet, de Oszi és Skuló biztosan megtanítanának rá. Na de térjünk a lényegre: busszal tértünk haza, és útközben történt egy érdekes dolog velem. Kinyílt magától a nadrágzsebem cipzárja! Vagy én hagytam nyitva? Mindegy, gondoltam, és mielőtt felszálltam volna a buszra, bezártam. Aztán pár megállóval később megint azt vettem észre, hogy nyitva van. Én nem nyitottam ki, úgyhogy biztosan valaki más volt. Ebben a zsebben névjegykártyákat tartottam, tehát semmi lényegeset, vagy értékeset. Az irataink, bankkártyáink és a pénzünk máshol voltak, a nadrágomban, az övem alatt, egy vékony, speciálisan erre a célra tartott övtáskában – tehát teljes biztonságban, mivelhogy a nadrág felett felül még póló és pulcsi is volt rajtam. És ahogy a leszálláshoz készülődtünk, észrevettem, hogy a pulcsim zsebén is mozog a zipzár, méghozzá az egyik sötétbarna bőrű indiai útitársam próbálja kinyitni. Ott hirtelen a buszon nem is volt időm igazán felfogni, és nem is nagyon akartam elhinni, hogy mi történik velem (most először a létem alatt), ezért nem is tudtam igazán hogyan lereagálni. Nem tudom, értett-e az ember angolul, de innentől kezdve igen szúrósan néztem rá és kerestem a tekintetét, amit nem nagyon találtam, mert miután észrevette, hogy észrevettem, már csak a padlót bámulta. Persze ennyiben azért nem hagytam, folyamatosan szövegeltem neki valami ilyesmiket, hogy: „Szóval te egy zsebtolvaj vagy, ellopod más emberek dolgait, szégyelld magad, mennél inkább dolgozni…”. Ez persze sokat nem segített rajta, se rajtam, mert tiszta ideg lettem, mire leszálltunk. Mindenünk megvolt, és az első nyitott zseb után különösen figyeltünk mindenre. Otthon Chandan pár perccel később elmondta, hogy ezek csapatban járnak, és amint elvesznek tőlünk valamit, azt továbbpasszolják a haverjaiknak, akik azonnal leszállnak a szerzett cuccal.Sokat morogtam ezen az eseten, és a mai napig nem tudom, mit lett volna jó cselekedni. Chandan azt mondta, a rendőrséggel nem sokra mentem volna, mert a tárgyalások hónapokig, ha nem évekig eltartottak volna, és különben sem lett volna elég tanúm és bizonyítékom ellenük, örüljünk inkább, hogy megúsztuk az egészet veszteség nélkül. Engem azonban az ilyesmi mélységesen fel tud dühíteni, ami tudom, hogy egyik oldalról nem olyan jó, de hát ez van. Még napokig eszembe jutott az eset. Gondoltam olyanra is, hogy egy váratlan és hirtelen gyors mozdulattal el kellett volna kapni az ujjait az embernek, megfeszíteni azokból egyet-kettőt, hogy épp csak ne roppanjanak, de az ember jajgasson, és direkt hangosan és feltűnően megkérni a busz közönségét, hogy a zsebtolvajunk barátai tegyék fel szépen mindkét kezüket, különben sorra eltörögetem a barátjuk ujjait. Vagy valljanak színt egy egész busz előtt, vagy nézzék végig, ahogy a bűntársuknak eltöri valaki egy-két ujját. Persze ettől, mint már írtam, nagyon távol voltam, nem tudom, hogy ha tisztában is lettem volna a helyzettel, lett-e volna elég bátorságom és lélekjelenlétem ilyet tenni, az ehhez szükséges ügyességről nem is beszélve. Na meg igazából nem is tartom igazán helyesnek a testi sértést, még ha én magam csak így tudnám móresre tanítani, akkor se tettem volna meg, ha odáig jutok. Na, mindegy, igazából egy tanulsága van a dolognak: óvatosan a nagy tömegben, nem csak Delhiben, mindenütt!Jut eszembe, ezen a délutánon közben még beiktattunk egy nevezetességet, ez volt a Humayun’s Tomb. De mivel Delhi látnivalóit egy következő, teljesen külön bejegyzésben szeretném majd bemutatni, erről majd később.

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Vízumhosszabbítás a Passport Office-ban (G-8/1)

Ha nem futva, vagy gyalog közlekedtünk a városban, akkor általában bringával mentünk. A legtöbbet talán a „Passport Office”-ba ingáztunk. Mivel nem lehetett őket felhívni, és a nyitva tartást a legelső alkalommal (amikor még Pindiből jöttünk át) elfelejtettük felírni, először potyára tekertünk át a szomszéd szektor sarkába, épp előttünk zártak be. A második alkalommal már fogadtak végre minket, végigálltuk a teljesen kaotikus sort, majd beültettek minket egy irodába valami nagyfőnök mellé, aki hümmögve végignézte a papírjainkat, és közben végigmért minket is. Már nem emlékszem mit, de kérdezett is egyet tőlünk. Csak valami ilyesmit, hogy „Szóval maguk Magyarországról jöttek?”, és ezzel vége is volt, mehettünk ki újra a váró káoszába. Ahol egy üvegfalon keresztül végignézhettük, ahogy az ügyintéző újra a sarokba vágja a papírjainkat, elintéz pár telefont, beszélget pár tülekedő pakisztánival, átvesz pár iratot, kiad néhányat, majd miután egy újabb jó 20 percet álltunk az üvegfal előtt türelmesen, végre újra a kezébe vette a papírjainkat, rájuk firkált valamit, majd közölte, hogy pénzbe fog kerülni. Mi mondtuk, hogy nem, nem fog pénzbe kerülni, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a vízumhosszabbítás magyaroknak ingyenes Pakisztánban. Ezt elfogadta, és közölte, hogy jöjjünk vissza egy hét múlva, január hetedikén. Ezzel több bajunk is volt, az első, hogy az egy hét múlva nem hetedikére, hanem harmadikára esett, a második pedig, hogy még ez is túl késő volt, mert ez még csak az első lépésünk volt, a meghosszabbított vízum azért is kellett, mert csak azzal tudtunk menni az indiai követségre a következő vízumért.

Amiről tudtuk, hogy szintén sok idő lesz, akár egy hét, vagy még több is lehet. Végül sikerült kiegyeznünk egy december 30-ában, és egy új ismerősünkön keresztül még úgy tűnt, azt is el tudjuk intézni, hogy külön lapra kapjuk a vízumhosszabbítást, és ne az útlevélbe, de végül, amikor visszamentem 30-án, szomorúan tapasztaltam, hogy újabb üres lap esett el az útlevelünkben. Ekkor lettem nagyon mérges újra a bürokráciára, mert épp előző este tudtuk meg Karman-tól, hogy csak 3 hónapos single-entry vízumot adnak itt Indiához. Szóval kissé el voltam keseredve, de aztán este eljött az idő, amikor tartottuk azt az előadást és először találkoztunk Attilával a nagykövetségről.

Az Iszlámábádi Magyar Nagykövetségen – 7000km

Attila megnyugtatott, hogy lesz új útlevelünk, és az indiai vízumért is mindent megteszünk majd. És tényleg lett 6 hónapos kétszeri belépésre jogosító indiai vízumunk, és az útlevelet is sikerült megrendelni Bangkokba. Szóval igazából kár volt ennyire(!) aggódni. Arra jó volt, hogy ezáltal időben cselekedtünk, de felháborodni kár volt.

Na, és akkor térjünk végre rá a magyar barátainkra. Miután meglátogattunk 4-5 bankot, végre sikerült egy működőképes bank automatát találni, ami hajlandó volt pénzt is kiadni. Ezután már csak a pénzváltóhoz kellett elmennünk, hogy euróra váltsuk át a friss rupijainkat. Erre azért volt szükség, mert az útlevélkérelmet külföldön euróban kell kifizetnünk, függetlenül attól, hogy távol vagyunk Európától. Erről Attiláék nem tehetnek, ez a szabály. Az útlevélkérelem alatt találkoztunk egy nagyon modern „biometrikus olvasó”-val, vagyis egy ujjlenyomat vevő és arckép készítő géppel, ami még annál is sokkal komolyabb volt, mint amit 2011 elején láttunk otthon Budapesten a központi okmányirodában. Ez még Zitának is tetszett, pedig ő általában ódzkodik kiadni az ujjlenyomatát, vagy bármi ilyesmit. :)

Attiláék szuper rendesek voltak, szinte egy egész napot eltöltöttünk náluk, amíg „készült az útlevél”, nagyon jókat beszélgettünk finom teák és sütemények mellett.
Egy fénykép erejére még egy teraszra is felmentünk, hogy szép háttere legyen a 7000km-es fotónak, merthogy ezen a napon, a nagykövetségre jövet léptük át a 7000km-t kerékpárral. Külön öröm volt, hogy ezt az új magyar barátainkkal ünnepelhetjük.

Estére hivatalosak voltuk egy buliba, ahol pizzás csigát ígértünk a társaságnak, és ehhez még alaposan be kellett vásárolnunk, de ez nem ment volna olyan könnyen egy idegen nagyvárosban. Ám Attila a segítségünkre sietett és elvitt minket egy olyan áruházba, ahol mindent megkaptunk amire szükségünk volt a pizzás csigához. Ez nélküle nagy keresgélésekbe és hosszú órákba telt volna, de így hogy segített, nagyon gyorsan és fájdalommentesen megjártuk a bevásárló körutat, és közben még jókat beszélgettünk is. Kiderült, hogy azért a pakisztáni barátaink kicsit rózsaszínre festették a képet a szép országukat illetően, már ami a biztonságot illeti. Alig pár éve, hogy felrobbantották a Marriott szállodát itt Iszlámábádban. Sok ember meghalt a merényletben, de mi semmit nem hallottunk erről Nazimtól, pedig egyszer még el is kísértük az említett szállodába őt. Aztán azt is elmesélte Attila, hogy van errefelé a taxiknak egy ritka, de veszélyes szokása, méghozzá, hogy felrobbannak. Ezt sajnos el is tudom képzelni, mert valóban mindegyik meg van bütykölve, és ott figyel a hátuljában egy nagy gáztartály az apró csomagtartó helyen. És erősen kétlem, hogy bármilyen biztonsági előírásokat figyelembe vettek az átalakítás során. Ez nem az az ország, ahol ilyesmire adnak. Itt nem hogy a biztonsági öv, de még a visszapillantó tükör is csak úri huncutság. Ez a hír megerősített minket abban, hogy többet ne üljünk taxiba, amit egyébként már amúgy is elhatároztunk ekkora, igaz, eddig még csak anyagi okokból. A gázos üzemmód nem csak a gáz robbanékonysága miatt gázos, hanem azért is, mert a gáz (CNG) ellátás igencsak akadozik mostanság, és ez különösen fájdalmas a taxisoknak, akik átálltak gázüzemre, hogy olcsóbban működjenek nagyobb haszonnal. Most szegények egész szektorokat körbeérő sorokban várnak az üzemanyagra, hogy legyen mivel hajtaniuk a kis autójukat és tudjanak egy kis kenyérre valót keresni. Őszintén nem értem, hogyan nem kopik fel az álluk, mert a pakisztáni és magyar benzinárak között talán csak két-háromszoros különbség van (a magyar a drágább), ám amikor Pindiből taxiztunk, sosem adtunk többet 300 rupinál, vagyis 800 forintnál, pedig akkora távokra vittek minket, ami Budapesten belekerült volna legalább a tízszeresébe ennek az árnak

Magyar leckék a nagykövet sofőrjével

A magyar nagykövetségnél nem csak, hogy egymás társaságát élveztük, hanem még az éppen távol lévő nagykövet autóját is. Az indiai nagykövetség a város keleti végében található „Diplomatic Enclave”-ben, vagyis diplomáciai negyedben van. Ebbe a negyedbe nem tekerhettünk be csak úgy bringával, a tömegközlekedést használva pedig csak egyetlen egy fajta, speciális és drága busszal juthattunk volna be. Gyalog pedig talán egy fél napunkba is beletelt volna, persze ilyesmire nem került sor, mert éppen ezek miatt a körülmények miatt Attiláék nagyon kedvesen felajánlották a segítségüket. A végére annyira összebarátkoztunk a sofőrrel, hogy az utolsó alkalommal már csak ő jött értem. Szóval egy rövid időre saját sofőröm volt. :) Nagyon jó arc volt a srác, sokat nevettünk együtt, mert kitaláltam, hogy megtanítom néhány alapkifejezésre magyarul. Még egy kis papírra is leírtam neki a szavakat, amiket aztán együtt átismételtünk, és aztán leírta őket fonetikusan is urduul, hogy biztos legyen a siker. :) Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor két napra rá kiment a reptérre a visszaérkező nagykövet úrhoz, és „Jó napot!”-al köszöntötte. :)

Biztonság – vagy csak annak színháza?

A pakisztáni parlament - szögesdrót mögött :(

A nagykövetségi autóval való közlekedés más miatt is érdekes tapasztalat volt. Nagy a „biztonság” Iszlámábádban, főleg az ilyen nemzetközi hivataloknál, nem csak az egész Enclave-ben, hanem a nagykövetségeknél és a külföldi emberek lakóhelyei körül is. Amikor egy ilyen „védettebb” területre érkeztünk az autóval, egy sorompó vagy kapu előtt az őröknek mindig meg kellett mutatni a piros diplomata rendszámot, és ezután egy erre a célra épített tükörrel végignézték a kocsi alját, hogy nincs-e bomba ráakasztva. Ezen mi nagyon meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy igazából az egész csak színház… A csomagtartót ki se nyitják, és ha megvan a piros rendszám, mást már meg sem néznek, ülhetne akárki a kocsikban. Persze az is lehet, hogy arcról megismerik már az embereket, és azokról 100% tudják, hogy megbízhatóak, sőt ők is úgy ügyelnek a biztonságra, ahogy azt kell és elő van írva. Más érdekes dolgokat is láttunk e téren, a blokádok az utakon minden kilométeren ott voltak. Ezek keresztbe rakott beton elterelők az úton. Azért vannak lerakva, hogy az autósnak le kelljen lassítani, hogy kikerülje őket. Általában rendőrök is állnak mellette, és ilyenkor van alkalmuk bekukucskálni, vagy megállítani az autókat. Ugyanígy a fontosabb helyeken, hivatalokban, nagyobb bevásárló helyeken és éttermeknél van fémvizsgáló kapu. Na, ez a kapu mindig becsipog, és soha senkit nem állítanak meg emiatt! :) Később, már egy másik városban megtudtam, hogy azért ennyire nem trehányak itt sem: az itteni kapuk több szinten és színben jeleznek be, és ha valami nagyobb fémtárgy lenne nálunk, és úgy mennénk át a kapun, akkor máshogy csipognának, és bizony tényleg kiszednének a sorból. Ezt még nem próbáltam ki, de ki fogom, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e.

Az attasé és családja

Később megismerkedtünk Attila feleségével, Krisztával is, és az indulásunk előtti napokon összejöttünk a katonai attasé családjával is. Bár meg kell mondjam, mielőtt találkoztunk Zsolttal, fogalmunk sem volt arról, hogy mi, vagy ki az az attasé, de most már ezt is tudjuk! :) Zsolt mindenben nagyon készségesen a segítségünkre volt, és végül talán Velük töltöttük a legtöbb időt együtt.
Zsolt időt és energiát nem sajnálva a napjaiból segített nekünk beszerezni egy új netbook tokot a régi, elhagyott helyére, és amiben tudott, a segítségünkre volt. Mi többször mondtuk neki, hogy nem akarunk neki gondot vagy nehézséget okozni, erre ő humorosan vágott vissza, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, egész biztos, hogy itt Iszlámábádban nem tudunk neki problémát okozni. Pedig ha a bringához kellettek volna valami spéci alkatrészek, lehet fél napig is azokat kutattuk volna a városban… Persze nem voltak ilyen kívánságaink Zsolték felé, ellenben valami jó kis hazai étel jólesett volna, és amikor ezt szóvá tettük, egy perc múlva már ebédmeghívásunk volt Hozzájuk. Itt először éreztük először zavarba magunkat a „Miben segíthetek nektek?” kérdésben, mert az első két hétben tényleg mindent sikerült elintéznünk a városban, amire igazán szükségünk volt, és ezen túl már nem hiányzott semmi, ami itt elérhető. Ezért aztán Zsolt hasonló kérdésére csak annyit válaszoltunk, hogy „Egy ebéd, vagy vacsora Veletek?”, mert tényleg nem is vágytunk másra. Enni mindig kell – főleg egy hízókúra alatt -, és a világ felfedezésére pedig azért indultunk el, hogy minél több érdekes dolgot és embert megismerjünk. Egy közös ebéd a Pakisztánban állomásozó magyar katonai attaséval és családjával pedig pont tökéletesen lefedi ezeket a vágyainkat. :)

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Na hát én meg ezért megyek most el hajvágás nélkül, és így is tettünk, kimentünk a bringákhoz, és készültünk az induláshoz (tényleg!), amikor kiszólt az üzletből a fodrász, hogy oké, rendben, jöjjek vissza, levágja 80-ért a hajamat. A fickó nem volt gyenge, 1 órán keresztül vágta a hajamat, soha életemben nem ültem egyhuzamban ennyit egy fodrásznál, még az esküvőnk előtt is csak úgy berohantam valahová, hogy rakjanak gyorsan rendbe.

Mondjuk az is igaz, hogy talán meg tudnám még számolni a két kezemen, hogy hányszor jártam életemben fodrásznál, ha emlékeznék. Ez a csávó még egy teaszünetet is beiktatott, és nem tudom, hogy ez külön nekünk (merthogy még Zita is kapott teát, aki csak várt rám) járt csak, mert külföldiek voltunk, vagy ez az alapszolgáltatás része. A lényeg a lényeg, hogy szépen levágta a hajamat, ezért a végén egy kerek százas ütötte a markát. Zita aztán még igazított rajtam, mert elől túl sok hajam maradt, és a szakáll-bajusz vágást nem vállaltuk be a fodrásznál. Na nem azért, mert féltünk, hogy pakisztáni barátunk elvágja a torkom, hanem egyszerű anyagi megfontolásokból.

A világ legszerencsésebb embere: Nazim barátunk

Hosszú idő óta most először éltünk újra olyan napokat, amikor egyhuzamban sokáig az eredetileg kitűzött 10 euró alatt maradt a költségünk. Tettük ezt úgy, hogy a szállásunkra minden nap rögtön elment a 10 euró majdnem fele, 450 rupi. Ez mondjuk nagyban annak is volt köszönhető, hogy főleg Nazim által hamar nagy népszerűségnek örvendtünk, és szinte minden nap volt egy vacsorameghívásunk valahová. Ez persze nem mindig sült el olyan tökéletes, mint gondoltuk, de legtöbbször jó üzlet volt önmagunkat adni a társaságnak egy finom és bőséges vacsoráért – ha maradunk a dolgok pusztán számító, anyagi oldalánál. Szóval egyik nap, amikor azt hittük, hogy este végre magunk leszünk, Nazim jó szokásához híven telefonált, és kezdte a sűrű elnézéskérésekkel, hogy nagyon elfoglalt volt, ezért nem hívott minket az előző este óta sehová. Nem tudom, hogy hogyan van ideje minderre amellett, hogy egy szálloda marketingese, és épp egy turisztikai céget indít be. Állandóan velünk lógott, elmentünk vele mindenfelé, és bemutatott minket ezer embernek, de nem csak velünk, minden utazóval ezt művelte. Na, a lényeg, hogy vacsorázni hívott minket, mondván, hogy van egy család, aki nagyon szeretne megismerni minket. Jó, rendben, persze miért is ne, menjünk! A dolog úgy kezdődött, hogy átmentünk a szomszéd szektorba, a G-8-ba, ahol először egy irodahelységben várakoztunk. Ez még egyáltalán nem lett volna baj, mert nagyon bírtuk Nazim búráját, a srác a legjobb arc a városban, vagy talán egész Pakisztánban. Miközben várakoztunk, elmesélte, hogy felvették ösztöndíjjal egy californiai egyetem turisztikai szakára, kap repülőjegyeket, teljes ellátást, és havi 2500 dodó zsebpénzt. 2012 márciusában megy ki. Miközben kint lesz az USA-ban, sorra kell járnia az államokat az egyetem alatt, és szegénynek még Hawaii-ra is el kell majd mennie. Hawaii-ról halványlila fogalma nem volt, épp ezen a napon kapta ezt a friss hírt, mi magyaráztuk el, hogy azok a szigetek a Csendes-óceán közepén a nyugati ember számára az álom desztinációt jelentik, hogy egyesek úgy mondják nálunk a nagy szabadságot, a várva várt nyaralást, hogy „háváj van!”. De még ezzel sincs vége a dolognak, miután hazajött Amerikából, a Pakisztáni kormány kiküldi Nazimot egy Európai turnéra, ahol sorra kell járnia az országokat, hogy a hazáját, Pakisztánt turisztikai szempontból népszerűsítse. Ezek után csak úgy köszöntem mindig Nazimnak, hogy a világ legszerencsésebb embere! Ha nem ő mesélte volna, és nem a saját fülemmel hallom, azt hittem volna erről a történetről, hogy csak egy bulvár sztori a világ legjobb állásáról, de nem, ez Nazim jövője. És az igazság az, hogy ez tényleg neki való, mert piszkosul élvezi, amit csinál, és tényleg mindent és mindenkit ismer Pakisztánban a vendéglátás és a turizmus területén. Ezért is választották ki őt a rengeteg jelölt közül. A most induló cégének a most készülő honlapja, amihez mi magunk is adtunk tanácsokat: http://pakistanexplorers.com – legalábbis ha jól emlékszem. Egy zöld fehér oldal az övé.

Na, de mindezektől még nem csillapodott az éhségünk, pedig jó két órát várakoztunk az irodában a család haza érkeztére, és amikor végre megérkeztek, kiderült, hogy egy kb. 15 fős családról van szó, akik mire összekapták magukat az induláshoz, addig majdnem eltelt még egy óra. Mi már a falat kapartuk az éhségtől, de ezek – Nazimmal az élükön – csak mosolyogtak… Náluk ez természetes, ezért nem tudtunk rájuk haragudni. Ez Nazim miatt is igaz volt, ő aztán tényleg mindent megtett értünk, igazából a guest house-unkban is azért maradhattunk ilyen kedvező áron, mert rajta keresztül kerültünk oda. És mert a szállásadónk, Nadeem kapva kapott az alkalmon, hogy különleges vendégei legyenek, és a december 30-ára szervezett is egy kisebb összejövetelt mindenféle híres-neves emberkékkel a vendégház halljába.

Parti a vendégházunkban; nagykövetekkel, professzorokkal a világ minden tájáról… és két bringás nász- és világutazó előadásával

A fő attrakció mi lettünk, és készítettünk egy kisebb előadást. Kiválogattam a legjobb 180 fényképet az 50 ezerből, és Zita csinált belőlük egy ügyes kis prezit, témákra bontva. Ebből tartottunk előadást egy Apple asztali gép óriási monitorán, és azt hiszem nagy sikerünk volt. A partit természetesen kihegyezték a „nemzetek közötti barátság”-ra és egyéb hangzatos címszavak is elhangzottak a felkonferálásunkkor, és mindez igazából nem is volt baj, csak néha éreztük azt, hogy mindehhez bábok vagyunk. Erre az esti partira egyébként eljött a meghívásunkra a helyi magyar nagykövetségről is valaki. Nadeem unszolására írtam Nekik levelet, mert a vendéglátónk jó ötletnek találta, ha valaki eljön a magyar követségről is, ha már ilyen szép nagy nemzetközi barátság bulit tartunk. Nekem elsőre nem ízlett a gondolat, hogy nekem kell hivatalos, formális meghívólevelet írnom Magyarország Pakisztáni Nagykövetségére, ettől eleve fanyalogtam, és nem is tudtam igazán mit írni, mert Nadeem nem igazán körvonalazta nekünk az összejövetel mikéntjét és miértjét. Végül nagy nehezen megírtam az e-mailt, amire meglepően viharos gyorsasággal jött egy igen kedves pozitív válasz Attilától.

Meg kell mondjam, hogy megint nagyot csalódtam(pozitívan) és nagyon tanultam. Valamiért ódzkodtam a saját nagykövetségünktől, egy olyan kép élt bennem, hogy vaskalapos diplomaták, bürokraták irodája, akik azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. Ezt a gondolatomat már nagyon sajnálom és mélységesen szánom, ez úgy, ahogy van, nagy butaság volt. Már eleve az első Attila – mert ketten vannak Attilák itt Iszlámábádban – rögtön nagyon jó fej volt, hamar tegeződésre váltottunk, ahogy megtaláltuk egymást a rendezvényen. Egy igen jó arc korunkbeli srácról van szó, aki éppúgy megörvendett nekünk, mint mi őneki. A partin csak kevés időnk volt beszélni, de azt mondta, hogy tud segíteni az útlevélkérelmünk ügyében, és nagy valószínűséggel van mód arra, hogy itt náluk igényeljünk meg egy teljesen új és üres, teljes értékű útlevelet, amit aztán akármelyik másik magyar nagykövetségen fel tudunk venni a világban, persze csak azután, hogy megfordult arrafelé a diplomáciai futár Magyarországról. Ennek valóban utánanézett másnapra, és valóban meg tudtuk lépni, amitől nem kicsit megvidámodtunk, nagy kő esett le a szívünkről, mert ez a „jaj, mindjárt betelik az útlevél, haza kell mennünk újat csináltatni?” dolog nagyon nyomta a lelkünket, mióta először megszámoltuk az üres oldalak számát az útlevelünkben. De most már ez is megoldódott. A másik dolog, ami szintén kicsit aggasztott minket, hogy időközben olyan infókat kaptunk, hogy itt a pakisztáni indiai nagykövetségen mostanában csak 3 hónapos egyszerű belépésre jogosító indiai vízumot adnak. Ezen emlékszem mennyire kiakadtam és még egy feldúlt állapotban megírt Facebook üzenet is kiment a nagyvilágba, amit talán nem kellett volna.

Attila ebben is nagy örömmel és készséggel a segítségünkre volt. A srác tuti nem az ecserin vette a diplomáját, mert egy olyan vér profin, angol nyelven megírt ajánlólevelet készített nekünk az indiai nagykövetségre a 6 hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumkérelemhez, hogy végül meg is kaptuk azt! :) Hat hónapra, kétszeri belépésre érvényes vízumot kaptunk végül, de amennyire nehezen adták meg ezt is, mindenképpen nagy sikernek és győzelemnek kell elkönyvelnünk. Ezer hála és köszönet Attiláéknak segítségének! Na de igazából nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy akikkel megismerkedtünk magyarokkal a nagykövetségen keresztül, azok villámgyorsan romba döntötték azt a nagyon buta, ostoba és helytelen képem a diplomatákról, ami eddig élt bennem. Nagyon közvetlen, szuper segítőkész banda, egész magyar családok élnek itt, akiknél végig olyan nagy vendégszeretetben volt részünk, hogy komolyan szégyellem magam, hogy nem az volt az első dolgunk az Iszlámábádba való megérkezésünkkor, hogy megkeressük őket. Igazából ezt azért is sajnálom, mert ezzel nem csak mi vesztettünk (azzal, hogy nem töltöttünk Velük annyi időt együtt, amennyit lehetett volna, ha előbb kapcsolunk), hanem ők is, mert kölcsönösen örültünk egymásnak, mint távolba szakadt magyar a magyarnak. Na persze azért keserűség nincs bennünk (bár egy szép bállon keserű Unicum az maradt nálunk Tőlük… :) ), örülünk, hogy így is találkoztunk, és megtanultuk a leckét: legközelebb már előre bejelentkezünk a magyar nagykövetségekre, még akkor is, ha különben semmi hivatalos dolgunk nincs náluk. Egy tea vagy kávé, és egy jó beszélgetés mindig jól fog esni a honfitársainkkal ilyen távol az anyaföldtől. :) Ahogy tudom, Új-Delhibe már le is adták a drótot, hogy megyünk! :)

Na, de a Magyar Bandáról is szeretnék még külön írni, úgyhogy most térjünk vissza a mi kis partinkra, ahol Nadeem fényes felkonferáló beszéde után bemutatkozott Attila. A mondókája végén, mint Magyarország képviselője, kapott egy hatalmas csokor virágot. Ez egy jelképes gesztus volt, de számunkra furcsán jött ki, hogy egy férfi virágot kap. Ezt Attila fantasztikus spontaneitással kezelte, és azzal a lendülettel, ahogy megkapta a csokrot, átnyújtotta Zitának, hogy mifelénk ezt így szokás, a hölgy kap virágot. :) Ezek után már csak az előadást kellett lenyomnunk, elmondtunk minden fontosat, a 6 hónapot, a 14 országot, a 7000km-t (amit egyébként csak pár nappal később, a magyar nagykövetségre menet léptünk át), a miérteket és a hogyanokat, a három üzenetet, amit el szeretnénk mondani a világnak… és mutattunk néhány embert, akikkel összehozott minket az út, olyan utazókat, akiket mi is csodálunk (pl. Poldi), és olyan embereket, akik nagy barátsággal és vendégszeretettel fogadtak minket. Kiemeltük Iránt és Pakisztánt, mint azt a két országot, ahol kifejezetten nagy szeretettel fogadtak minket, és elmondtuk, hogy minket is felháborít és bosszant, hogy pont ezt a két országot festi feketére a nemzetközi média, miközben eddig szinte minden ezekben az országokban járt utazótól csak azt hallottuk, hogy micsoda nagy vendégszerető népek, és mi is ezt tapasztaltuk.

Az előadás végeztével mindenkinek kiosztottunk egy-egy „visiting card”-ot, vagyis „roadmade”, az úton készült névjegykártyát. Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk. Miután kicsit fellazult a bagázs és hozzáfértünk az ételekhez is, volt ideje mindenkinek egyesével odajönni hozzánk. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, és nem kötöttük le eléggé a közönség figyelmét az előadással, de tény, hogy több tucatnyian megkérdezték tőlünk ugyanazokat a dolgokat, amiket már elmondtunk az előadás alkalmával (6 hónap, 14 ország, 7000km…). Az estét azzal zártuk, hogy hátulról, a kis kertből, amibe a szobánk nyílt, előrehoztuk a bringákat, és aki volt elég bátor, beleülhetett, és kipróbálhatta őket. Persze nem voltak sokan bátrak, ellenben lefényképezni azt mindenki szerette volna a bringákat saját magukkal és velünk, ezért aztán vagy negyed órát csak álltunk a sok ember és a bringák mellett, amíg csattogtak a vakuk. Közben, már nem tudom honnan, de előkerült egy tündéri kisbaba is, aki végül Zita karjában landolt. Számomra ez a látvány volt az est csúcspontja! :)

Hjajj, nagyon elcsapongtam, de azt hiszem, ezt nem is lehet máshogy. 19 napot töltöttünk Iszlámábádban, és ezalatt rengeteg érdekes és nagyszerű dolog történt velünk, amelyek valahogy mind összekapcsolódnak és ezért kicsit össze is folynak bennem, illetve az írásaimban. És még közel sem írtam le mindent, még szeretnék írni az itt megismert magyar barátainkról, Joseph-ékről, Sana-ékról, Zohebről, Aamerről, Amranról, a palesztin nagykövetről, a Mike-nál tartott házibulikról, a szilveszterről, a Murree-ban töltött napunkról, a közlekedésről, és még sok kedves emberről és történetről… Még jópár bejegyzés lesz Iszlámábádról, szóval akik a bringás road-diary-ra várnak, azoktól pár nap türelmet kérek. (Az is jó lesz, nagy derbi volt Lahore-ig!)