Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Az is érdekes volt, amikor továbbindulunk. Azt már ugye meséltem, hogy minden gondolkodás, vagy rosszérzés nélkül simán elállja a tömeg a főutat is, egy csöppet sem zavartatják magukat, és ez így volt Indiában és Nepálban is. Amikor pedig elindulunk, azt általában sose sikerül teljesen egyszerre, mert aki elől van, azt követi a tömeg, és mögötte összezárnak, hátra pedig már nem néznek, mert az előttük éppen elinduló fekvőkerékpárra koncentrálnak. Így aki hátul maradt, az egy hömpölygő embertömegben találja magát, amiben mindent lehet, csak tökig pakolt fekvőkerékpárokkal sárból elindulni nem! :) Persze erre is van megoldás, az egyikünk áttolja a bringát az út túloldalára, őt követi a tömeg nagy része, és így mindenki békében el tud indulni.

Komolyan nagyon kíváncsiak lennénk rá, mi jár az egyszerű vidéki emberek fejében, amikor a munkájukat félbehagyják egy órára-félórára, hogy minket, és a kerékpárjainkat megállás nélkül bámuljanak. Számukra valami olyasvalami vagyunk, amilyet még biztos nem láttak, és lehet, hogy nem is fognak többet.

Napközi nyugalom a vendéglőkben – Szeretjük a ramadánt!

A következő megálló már komoly volt, mert ebédelni álltunk meg. Ehhez nagy szerencsénkre találtunk egy helyet ahová be tudtuk tolni a bringákat a bejárat mellé, a „ramadán függöny” mögé. Ja, és akinek nem rémlene a muszlim ünnep, a ramadán: ilyenkor a muszlimok egy hónapig nem esznek, amíg a nap fent van az égen. Sok étterem zárva tart – de nem Bangladesben! :D – és az emberek felkelnek hajnali négykor, esznek egy nagyot, esetleg még vissza is fekszenek, mielőtt nekikezdenének a napnak, majd este 7 körül, amikor lement a nap, ismét nagy lakomát tartanak. Közben nem esznek, és még nem is isznak! Hogy ez miért jó Nekik, ne tőlem kérdezzétek! :) Hogy nekünk miért jó, azt tudom: azért, mert így napközben nincs nagy tömeg az éttermekben, csak egy-két hindu ül bent, és olyan muszlimok, akik valamiért nem tartják a ramadánt, vagy kivételt képeznek alóla. Pl. a munkájuk miatt kénytelenek enni: gondolom ilyen a riksás, akinek kemény fizikai munkát kell végeznie nappal, hogy kitermelje a betevőt. Szerintem neki muszáj ennie, különben délutánra tuti eléhezne… De az is lehet, hogy nem így van, és ezek az emberek olyat tudnak, amit én elképzelni sem. Néhány riksás olyan vékony, mégis olyan terheket képes elhúzni, hogy az valami elképesztő!

Megint el akarnak küldeni minket a körénk gyűlt tömeg miatt

Na, de térjünk vissza a mi kis éttermünkbe, ahol szépen megebédeltünk, rizst és dalt, sőt desszertnek még egy kis dohit és teát is. Ez utóbbi kettővel még nem végeztünk, és közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hely szépen lassan azért csak megtelt emberekkel, de enni nem esznek többen, mint ahányan az érkezésünkkor, ellenben kb. mindenki minket bámul. Ezt egy-két „kemonácsó”-val még viszonoztam is, kb. mert nem volt jobb ötletem, csak a sírás, de inkább a nevetést választottuk – félig kínunkban. Egyébként mindenki aranyos volt, akikhez hozzászóltunk, azok egyből elmosolyodtak, és ahogy itt szokás, a fejükkel oldalra biccentettek egyet. Hogy ez mit jelent, azt még pontosan nem tudjuk, vagyis azt már sejtjük, hogy nincs pontos jelentése, hanem inkább mindent jelent, amolyan általános non-verbális kommunikáció, ami szituációtól függően kb. bármit jelenthet. Szóval így biccentgettek nekünk, és egyre csak többen, aminek aztán az vetett véget, amikor a tulaj odajött hozzánk, és finoman érzékeltette, hogy szeretné, ha távoznánk. Én még öt percet kértem, de aztán, mivel nem végeztünk, Zita ötletére megkérdeztük, hogy mi a baj? „Túl sok itt az ember!” – Jött a válasz… Hát ez kész! Már megint elhajtanak minket, mert ez a sok Sanyi bejön és bámul minket, mert nem ismernek semmilyen szabályt, vagy illedelmet, csak jönnek és néznek, ramadán ide, vagy oda! Hát majd adunk mi Nektek! :) Megkérdeztük a tulajt, hogy szabad-e kihajtanunk minden nem fogyasztó bámészkodót, és erre bólintott, mire mi nekiálltunk kiterelni a népet. Néhányan hevesen ellenkeztek és mutogattak az asztalra, hogy ők itt esznek, vagy enni fognak, őket persze békén hagytuk. Meg a személyzet is ellenkezett, mert őket is élből kihajtottuk volna, mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket az egyszerű betévedt bámészkodótól. A vége az lett, hogy odakint a függöny mögött gyűlt tovább a tömeg, idebent pedig újra minden olyan kihalt lett, mint az érkezésünkkor. Pontosabban talán egy kicsit többen lettünk, szóval elképzelhető, hogy néhányan végül ételt is rendeltek, csak hogy még egy kicsit láthassák a furcsa földönkívülieket, akik még banglául is beszélnek pár szót. Vagyis bengáliul, ahogy otthon, Magyarországon mondanánk…

Szerintetek bunkók voltunk? Szerintünk annyira nem, mint a tömeg kollektíve. :D Ha hagyjuk magunkat, miattuk előbb be kellett volna, hogy fejezzük az ebédünket, mint ahogy szerettük volna. Miközben ők nem is fogyasztottak az étteremben, csak bejöttek és leültek minket nézni, ráadásul ramadán idején – valószínű ez az, ami zavarta a tulajt. Kicsit kiakadtunk azon, hogy már másodjára elküldtek minket valahonnan a miattunk összegyűlt tömeg miatt, de ugyanakkor örültünk neki, hogy ezúttal nem hagytuk magunkat.

És ne gondoljátok, hogy ez olyan külföldis, nyugatis, parancsolgatós cselekedet volt, látnotok kellett volna az embereket. Olyan szépen és könnyen lehet terelni őket, és biztos vagyok benne, hogy ha képesek lettünk volna velük megértetni a szituációt, maguktól is elhagyták volna a helyet. Tudom, hogy az átlag nyugati ember elméjében egy muszlim ember az valami furcsa, mélyen vallásos, agresszív, nagyszakállas, furcsa ruhás, esetleg „pokrócos” alak, de a valóság nagyon messze van ettől, legalábbis a belső dolgokat illetően. Az átlag muszlim egy végtelen jámbor ember, barátságos, kedves, segítőkész, és néha már-már túlontúl vidám és molyosgós. A messziről jött utazót pedig nagyon tisztelik, és mindenben a segítségére sietnek. Nem mindenki ilyen, de a nagytöbbség igen! Valószínű ennek köszönhető, hogy a napi ötszöri imára hívó éneket, amit a minaretekből a hangszórókon keresztül beleküldenek az égbe, már nem úgy „hallom”, mint ennek az útnak az elején, mondjuk Isztambulban. Akkor egy furcsa, idegen világ hangja volt, és kicsit talán még én magam is rémisztőnek találtam, sőt, igaz már szégyellem azóta, de azt hiszem kicsit agresszívnek is. Mert ugye mit tudtam én ezelőtt a muszlimokról? Amit a médiában hallottam, a muszlim szélsőségesekről(!!!). Csak hogy az a muszlimoknak a 0,0001%-a, vagy annyi se. Ez alapján nem szabad ítélkeznünk a talán milliárdos tömeg felett.

Az Eső család – Szeretjük a monszunt!

A délután egy nagyszerű dolog történt velünk! Eleredt az eső! Na, ez még önmagában nem volt olyan csuda jó dolog, de ami következett miatta, az nagyon is az volt. Mikor még csak szemerkélt, éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége, ha az úton maradunk, ezért aztán lekanyarodtunk egy mellékútra, és azon elkezdtünk befelé hajtani a mezők között, oda ahol láttunk valami épületeket. Gyorsan bent találtuk magunkat egy fészerben, ahová aztán elkezdtek szépen gyülekezni a …? Falubeliek? A családhoz tartozók? A szomszédok? Nem tudom… Az Emberek! :) Valószínű egy nagyobb, 3-4 generációs család volt, de ezt már nem tudjuk meg. Azt viszont állíthatom, hogy nagyon kedvesek, és nagyon kíváncsiak voltak. Ezt abból tudjuk, hogy elállták az ajtót, annyian jöttek körénk néhány perc alatt. A levegő megállt, rólunk pedig elkezdett folyni a víz. Erre kaptunk tőlük legyezőt! :D Aha, hát ez remek, most aztán nézhettek minket, ahogy legyezzük magunkat! :) Na, hát őket nem volt pofánk sehová sem zavarni, hülyén is nézett volna ki a dolog. :) Viszont az eső kegyelmes volt hozzánk, és mielőtt még kezdtük volna kényelmetlenül érezni magunkat, elállt. Kimehettünk az udvarra és itt láttuk csak igazán, mekkora a család! Van itt 1-2 éves forma kisgyerek, nem is egy, szülők, nagyszülők és talán dédnagyszülők is, ezt mi már nem tudtuk megállapítani. De fantasztikus látvány voltak, kezdve a legkisebb, ufó fejú, csodálkozó apróságtól, az ősz, vastagszemüveges, nádszál vékony nagy öregig. Nekem ő volt a kedvencem, ez az ember nagyon komolyan festett, számomra ő volt a legnagyobb arc, csak úgy mesélt az egész kinézete, micsoda élete lehetett… Milyen vékony, valószínű szinte már alig lát, a szemüvegén keresztül én alig látom a szemeit, és dróttal van megragasztva az egyik szára. De a zöld növényből műhajat hordó kissrác sem volt gyenge az apjával, vagy az a gyermek, akit a szülei a magasba emeltek, hogy láthassuk, micsoda jó formában van a kis utánpótlás. Ezt az apróságot aztán Zita meg is kapta egy pár percre, és a karjában tarthatta a barna bőrű igazi kis húsgombócot. :)

A csikizésnek pedig most is nagy sikere volt a lurkók körében. Volt egy srác, akire a végén elég volt már csak ránézni, rögtön elkezdte a rötyögést:

Aztán az indulás sem volt gyenge, szépen körbeálltak minket, és ekkor találkozhattunk a család néhány ereje teljében lévő férfitagjával is, akik éppen a vállukon tartott botnak a két végére akasztva hordták ki a mezőkre a rizspalántákat. Most én tekertem elől, és közben próbáltam lencsevégre kapni ahogy a homokos úton Zitát egy kisebb gyermeksereg követi rohanva. Micsoda találkozás volt ez! Nem kellett volna ott maradnunk náluk? Mert persze ők is marasztaltak… Már soha nem tudjuk meg, milyen élményekkel gazdagodtunk volna, de ez nem is baj, így jó minden, ahogy történt. Ekkor még mindig nem voltam teljesen rendben az erőnlétemet illetően, és estére nyugalomra vágytam. Ha pedig náluk maradunk, bizonyosan átjött volna a népes szomszédság is megnézni a furcsa idegeneket… és ha megint előáll a szituáció, ami már kétszer megtörtént velünk Bangladesben, ők még azt se tudták volna, hogyan küldjenek el minket, mert nemigen beszélt senki angolul. Szóval végül nem bántuk, hogy továbbálltunk, és azt sem, hogy a legyezőt sem fogadtuk el. Mert azt is nekünk akarták adni. :) Pedig nem úgy néztek ki, mint akik nagyon el vannak eresztve anyagilag, vagy materiális javakkal, ellenben mi egyenest a Marsról jöhettünk az ő szemüknek a rekukkal, a bukósisakokkal, a GPS-el, meg a fényképezőgépünkkel.

Bepakolunk egy szállodaszobába, ahol nyugalmunk van

Az, hogy nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott az „eső családnál”, annak is köszönhető, hogy kb. 10km-el később aztán találtunk egy nagyon jó helyet maradásra, egy olyan városkában, aminek a nevét azóta se tudom, csak azt, hogy 55km-re van Rangpurtól és 53-ra Bogrától. :) Még a település elején megálltunk, és szálló után kérdeztünk. Ezt a „Residental Hotel” kulcsszóval tudtuk megtenni, ugyanis a hotel önmagában itt nem elég, mivel errefelé az éttermeket hívják elsődlegesen hotelnek, úgy, mint Dél-Indiában és Nepálban is sokfelé. Egy motoros kísért minket a főút melletti szállodáig, ahol gyorsan sikerült kialkudnom 200 takát a folyosó végi, legsötétebb első emeleti szobáért. Mire felpakoltuk a gépeket, pont leszakadt az ég. Ez a felpakolási művelet egyébként nem volt egyszerű, mert ugye egyikünknek mindig a bringák mellett kellett lennie, amíg a másik pakolt, és zárta a szobát, amikor épp nem volt ott, hanem a cuccokkal, vagy a cuccokért rohangált. Szóval az egyikünk mindig pihent, és őrizte azt, ami még lent volt, amíg a másik hurcolkodott. És ez alatt… Ki nem találjátok, de tömeg gyűlt körénk, és bámultak minket! :) Illetve néhányan szóltak is hozzánk azok, akik tudtak valamit angolul. És mondanom sem kell, nagyon meglepődtek, amikor a default, mindig első – és sokszor egyetlen – kérdésre, a „Honnan jöttél komám?”-ra az ő nyelvükön válaszoltam: „Ámár deser nám Hángeri.” – „Ááá, Bánglá háblavaálsdfá!”, jön a válasz, amiből én már csak a bangla szót tudom kivenni, de a hangsúlyból értem az egész mondatot: Ááá, beszélsz bengáliul! – és persze ezután jön a második kérdés, amire a csalódás, hogy én mégsem beszélek banglául, csak kb. ezt az egy mondatot, meg, hogy kérem a számlát (bill koto). :) És mindez egy laza 20-30 fős tömeg közepén a biciklivel, miközben Zita odafentről a szálló folyosójáról nagyon szemfülesen meg is örökítette eme Bangladesre igen jellemző pillanatot.

Este nagyon jólesett a zuhany, és a vacsora még annál inkább, pláne, hogy aztán olyan finom, hideg (tanda) dohit ettünk, hogy lefekvés előtt még egy másik körre vissza is kellett térnünk a földszinti, 0-24 nyitva tartó étterembe. Jó volt ma újra úton, élvezzük Bangladest! :)

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát.

Tajhat palota, és a Carmichael College

A Tajhat egy szép kerttel körbevett kastélyszerű épület, amit kb. száz éve építettetett egy a szerencséjét Rangpurban megalapozó ékszerész. Majd az épület később működött bíróságként, mígnem mostanra múzeumként végezte, ahová nekünk idegeneknek (bideshi) 100 a belépő, Mahidéknak meg 5 taka! :) A kert egyébként tényleg szép volt, sok növény, pálmafák, egy-két nagyobb, négyzet alakú tó, és elszórtam mindenütt szerelmespárok. Mikor kérdeztük a srácokat, hogy járnak-e ide, azt mondták, nem, minek, hisz nincs barátnőjük. Szóval erre a helyre a csajokkal kell jönni. A „barátnő intézménye” egyébként nem minden családban elfogadott, van ahol nagyon csúnyán néznek a házasság előtti randizgatás miatt, ezért aztán a legtöbbször az ilyesmi eleinte titokban marad a szülők előtt. A kastély egyébként szép volt, de semmi különös… Innen riksával mentünk át a srácok főiskolájára, a Charmichael föiskolához. Charmichael bácsi Bengal kormányzója volt nagyon régen, és oktatási reformokat vezetett be, aminek következtében ez a főiskola is megszületett. Itt is szép parkos részeken sétáltunk végig, bár meg kell hagyni, hogy ez csak relatív, mert bár nagyon élveztük a fák árnyékát, és a dudálás mentes környezetet, de azért a Műegyetem parkja ehhez képest egy arborétum és K épület pedig egy Kastély! :)

Egyszer Mahid megkérdezte, hogy mi a különbség a „fejlődő” és a „fejlett” országok között. Sejthetitek, milyen választ adtam… :) A „fejlett” országokban az emberek sok pénzt keresnek, sok materiális dolguk van, és kevés idejük, felborul a prioritásuk, és nehezen BOLDOGulnak, sokszor elégedetlenek. A „fejlődő” országokban általában nagyobb a népesség, de sokszor a töredékét sem keresik annak, amit a „fejlett”-ekben, de ahogy mi eddig körbenéztünk, ezekben az országokban boldogabbak az emberek. Vagy legalábbis annak látszanak. Teljesen máshogy élnek, mint mi a nyugati világban, sokkal nagyobb prioritást kap a család, és vallásosabbak is, viszont egyre több helyen látjuk, hogy a fiatalság, főleg a városokban, a nyugati mintát próbálja követni. Más téren is van különbség, de erről a témáról könyveket lehetne írni, és nekem nem posztom most ez, pláne, hogy csak kapirgálom magamban a témát.

Viszont mások, másképpen már mutattak jó dolgokat, ilyen az egyik kedvenc filmünk, a Home, az Otthonunk, ami ingyen letölthető, megnézhető. Sajnos nem találtam a srácoknak bengáli feliratot hozzá, de megnéztük az angollal, aztán beszélgettünk róla. Remélhetőleg valami jó nyomot hagytunk mindezzel a fiúkban. Észrevettük, hogy minket, mint nyugati embereket szeretnek másolni, szeretnek „követni” minket, ahogyan az egész nyugati kultúrát próbálják követni, hiszen az ide is betört már, a TV-ből sokcsatornán ömlik a reklám, és az utca tele van óriásplakátokkal, szóval hiába szegény ország, 150 millió ember az sok, és van mit nekik eladni… A lényeg, hogy azzal, hogy mi a nyugati világból jöttünk, van rajtunk egyfajta felelősség, hiszen ha akarjuk, ha nem, Nekik mi a nyugati világ nagykövetei vagyunk. Ketten onnan, a gazdag, fejlett, csodálatos, kényelmes Európából. Ugyanígy Magyarország nagykövetei is vagyunk, hiszen bárki, akivel találkozunk, és megtudja, hogy magyarok vagyunk, az ezután a magyarokat ahhoz a két furcsa biciklishez fogja kötni – mert azoknak, akikkel találkozunk, általában mi vagyunk az első magyarok, és sokszor az első európaiak is. „Igen, találkoztam már magyarokkal, jó fejek voltak, megkérdezték bengáliul, hogy hogy vagyok, aztán még bengáliul is köszöntek el…” vagy „furcsák voltak, mintha mérgesek, vagy idegesek lettek volna” – igen, sajnos ilyen is volt, igaz, az előbbi példa sokkal-sokkal gyakoribb, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk; hogy nem csak megfigyelők vagyunk az utazásunkkal, hanem nyomot is hagyunk a világban. És próbálunk jó nyomot hagyni, de ez sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű, mint azt elsőre hinnénk.

Pallab, egy igazi Bangladesi, aki szereti a tömeget

Pallab egy fiatalabb, és bohókásabb srác volt, ő még a csajozós történeteiről is mesélt, és a beszélgetések alapján, ő valahol ott áll, mint egy teenager nálunk, a „love marriage” világban. Persze ő idősebb, de a lemaradás érthető, hisz itt alaphelyzetben az ifjúságnak nem kell törődnie a párválasztással, azt a szülők majd lerendezik, ha itt van az ideje – ha az idősebb lányokat már kiházasították és/vagy egyéb feltételek teljesülnek. Szóval itt nehezebb ez a történet, hisz ezek „titkos szerelmek”, és a tévé összes csatornáján állandóan nyomott szappanoperákban ugyan jelen van a szerelem, de azt egy torz mása a valóságnak, és kétlem, hogy alkalmas arra, hogy onnan meríteni jó ötlet lenne. A részletekbe, hogy miben merül ki egy ilyen „házasság előtti kapcsolat” errefelé, nem kérdeztünk bele, már csak azért sem, mert Pallab épp egy kapcsolaton volt túl, és kereste önmagát, hogy mi volt a baj vele, és hogy hogyan tetszhetne jobban a lányoknak. Mi persze az oly triviális, de mégis oly nehéz választ adtuk: légy önmagad! :) És valóban Pallab akkor volt a legnormálisabb, és számunkra is a legszimpatikusabb, amikor nem próbált se a kedvünkbe járni, se másmilyen lenni, mint amilyen valójában – amikor jókat tudtunk vele beszélgetni mindenféléről.

Az egyik ilyen beszélgetés részünkről óriási nevetésbe torkollott, úgy kellett visszafognunk magunkat, mert Zita már tényleg a székről készült leesni. Kérdeztük Pallabot, hogy őt hogy nem zavarja ez a tömeg, és ez az őrületes zaj, ami itt Rangpur utcáin is van. Nála a kiejtés rendben volt, ám a fogalmazás nem volt tökéletes, mert kiejtett egy ilyen mondatot a száján: „I like crowd” – Szeretem a tömeget! Ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy őt nem zavarja a tömeg, mert már megszokta. Ám mi kicsavartuk ezt odáig, hogy hát persze, ők itt szeretik egymást, nyolcan beférnek a riksába, ölelkezve, kézenfogva járkálnak a jóbarátok, ha valahol tömeg van, az buli, nem igaz? Egy csomó ember kis helyen, hát az mekkora király már, mit számít, hogy utcáról, buszról, vagy riksáról van szó, a tömeg az jó, I like crowd! :) …és Pallab kíváncsi volt, kérdezett Európáról, Magyarországról, városokról. Amikor Budapest került szóba, mondtam, hogy nem biztos, hogy jól érezné magát, mert senki sem dudál az utakon, ráadásul olyan igazi ázsiai tömeg sincs sehol, talán, ha nagyon magányos, reggel a Kökin, a metrónál találkozhat egyszerre sok emberrel, de különben nálunk semmi sem fogható ahhoz, ami itt van. :) Pallab nem sértődött meg az ilyeneken, inkább örült, hogy jól érezzük magunkat. Bármiről kérdezett, először azzal kezdtem, hogy hát, ott sincs olyan igazi, rangpuri tömeg, de azért jó hely… és miután összeszedtük magunkat a nagy nevetésből, persze érdemben is válaszoltunk neki.

Kedvencünk, az elektriska!

Amikor először indultunk kórházba a bajommal, Shah Alam és Mahid elkísértek minket. Mivel négyen voltunk, és ezúttal gyorsan oda akartunk érni, autoriksába ültünk. Amikor a jármű elindult, dodzsem szerű hangot adott, amin meglepődtem, és gyorsan körbe is néztem, hogy mi a baj!? Ebben a járgányban nincsen robbanómotor! Apám, ez elektromos, és itt van a Sanyi alatt az akkumulátor! Kész, teljesen kivoltam! Itt Ázsiában, a naaaagy szegénységben, Bangladesben, egy vidéki városban kis elektromos riksákkal közlekednek! Pontosabban riSKákkal, mivel itt így is mondják. :D Először nem akartuk elhinni, mondtuk a srácoknak, hogy nálunk a tehenet hívják így, de ők egyre csak mondták, hogy riska, s nem riksa – habár úgy is megértették. Mi persze ezen megint nagyon jól mulattunk, és az elektromos riskákat én el is kereszteltem elektriskának, hiába javítottak ki többször a barátaink, én mondtam, hogy ez kérem elektriska, hát nem is értem, Ti eddig miért nem adtátok ezt a nevet neki. Aztán egyszer egy riskást jól ki is faggattunk a járgányáról, aminek egyébként ő maga volt a tulaja.

Egy elektriska 2 lak taka, vagyis 200.000 taka, ami kb. 600 ezer forintnak felel meg. Egy riskában a sofőr mellett és mögött még 6-8 utas fér el, vagyis európai mércével nézve, európai testalkatúak négyen. :) Egy ilyen riska 110-120km-t képes menni egy töltéssel, a töltés pedig éjszaka történik, 8 óráig tart, és kb. 100 takába, vagyis 300 forintba kerül! Cserébe nem püfög, nem hangos, és nem kapsz tőle tüdőrákot, legalábbis közvetlenül nem, hisz azt azért tegyük hozzá, hogy még ez is messze van a tökéletesen környezetbarát közlekedési megoldástól, mert ugye azt az elektromos áramot is elő kell valahogy állítsuk, és azt a világ nagy részén még nem megújulókkal teszik, az akkumulátorok gyártásába meg bele se menjünk.

Mégis, szerintem sokunk meleg szívvel üdvözölne elektromos járgányokat Budapest utcáin. De ott nincsenek! Sőt, még hírben sincsenek, és így van ez, ha jól tudom, egész Európában! De miért?!? Itt Nekik miért sikerült, a “borzasztóan szegény, nyomorúságos, katasztrófák sújtotta” Bangladesben? A teljes és helyes választ nem tudom, de talán benne van az, hogy ide közelebb van Kína, és hogy itt lazábbak a szabályok. Egy ilyen riksa pár száz kiló, mégis elvisz nyolc embert, hisz nincs oldala se, csak egy ponyvát gördítenek le monszun idején. Az ilyen úri huncutság, mint ajtó, maximális teherbírás, törésteszt, közlekedésbiztonság, biztonságöv, meg légzsák, vagy ABS… Ilyen itt nem létezik, és már nekünk sem hiányzik, meg is lepődnénk, ha valahol ilyesmiket tapasztalnánk. Szóval mire egy ilyen riksát megépítenénk otthon, vagy hazavinnénk Magyarországra Kínából, úgy hogy aztán meg is feleljen az otthoni szabályoknak, majd átvernénk az egészet a bürokráciánkon, addigra nem hogy 600 ezerből, de 6 millióból nem állna meg egy darab, így már nem is érné meg, és így nincs is ilyesmi a magyar utakon. :( :) Na meg nem is felelne meg az otthoni rohanó, kényes-kényelmes életnek, mert kétlem, hogy képes 50km/h-val repeszteni, vagy ha képes is, biztos nem 110km-t.

Itt egyébként ezek az autoriskák – ahogy a helyiek hívják – javarészt megadott útvonalon közlekednek, csak a megállók nem olyan jól definiáltak, mint nálunk, de különben egy „vonaljegy” 5 takába kerül egy főre, és pár száz méterre is, vagy akár a város túloldalán lévő végállomásig is ugyanennyi. Szóval az a 100 rupis “tankolás” kb. az első fél órában megtérül, utána már nagyjából profitot termel a sofőr, amiből valószínű a hitelt fizeti vissza, mert itt mire az ember kitermel magának 2 lak takát, az az egyszerű embereknek beletelik egy fél életbe is…

Szót érdemel még, hogy a rangpuri elektriskákon van egy rács, szinte mindegyiknek a szélvédője előtt. Ez szükséges, hiszen ha valaminek nekihajtana a riskás, a rács nélkül betörhetne az a szép nagy szélvédő! :) Viszont valahogy ki is kell látni, ezért hagyjunk csak ki szív(!) alakban abból a rácsból középen! Szíííív alakban! Hát normális?!? Kedvesen őrültek ezek a bangladesiek is. :)

A közlekedésben résztvevő eszközök díszítéséről lehet, hogy csinálunk majd egy önálló bejegyzést, mert elképesztő az, ami itt van! :)

A betegségem és a gyógyulásom

A vízszűrőnk aktív szén szűrőtartálya - az új, és a 10 hónap használat után lecserélt (a szenet külön lehet benne cserélni, hivatalosan 400l-t, vagy fél évet lehet használni egy adag szenet)

Na, és akkor szóljunk egy-két szót arról is, hogy miért töltöttünk 6 napot Rangpurban. Amikor megérkeztünk, elég ramatyul voltam, fájtak a csontjaim a fejemben, sajgott mindenem az állomtól a homlokomig, hőemelkedéseim rendszeresen voltak, és úgy éreztem valami beleragadt a fejembe, mint amikor úszás után féllábon, félredöntött fejjel ugrálnod kell, hogy a víz kifolyjon belőled a füleden keresztül. De ez most nem víz volt, hanem valami sűrűbb, ami sehogy sem akart kijönni vagy felszívódni és ezen két nap pihenő sem segített, ezért a harmadikon elmentünk egy dokihoz, amit a srácok javasoltak. Ez egy „általános” orvos volt, fizetős, tehát elvileg „profi”. Légkondi volt a rendelőjében, ahová 4-5 beteget is betereltek, szóval odabent az egy óra várakozás után még egyszer sorba álltunk, vagyis ekkor már ültünk, szembe a dokival, méghozzá egy TV alatt! Szólt a TV az orvos rendelőjében! És kb. 20 fok volt odabent, míg odakint 30 felett… :o 500 takát kért a vizsgálatért,
majd még 1300 taka volt a vizelet és vérvétel, amelyekből semmi különöset nem tudtunk meg, csak hogy valami gyulladás van a szervezetemben. Azoknak, akik féltenek: Mielőtt hozzám értek tűvel, végignéztem, ahogyan egy bontatlan, érintetlen csomagolásból előveszik az injekciós tűt! Az eredményeket este kaptuk meg, mentünk vele vissza a dokihoz, ekkor már nem kellett még egyszer kicsengetni a zsozsót. Kaptam újabb adag, másfajta antibiotikumot… Ettől se boldogabb, se egészségesebb nem lettem, és Klára javallatára felkerestünk egy másik, naaagy kórházban (Rangpur Medical College) egy fül-orr-gégészetet (ENT – Ears-Nose-Throat), ahol megduplázták az antibiotikum adagomat, továbbá az inhalálást is előírták, amit ekkor egyébként már szülői tanácsra elkezdtünk csinálni. Nem voltam boldog, hogy ennyi antibiotikumot be kell szednem, de úgy tűnt, nincs más mód, mert máskülönben nem gyógyulok meg. Végül tényleg szép lassan jobban lettem és a 6. napon már csak enyhe fejfájásaim voltak, ezért este már pakoltunk, készültünk az induláshoz, és reggel…

Reggel próbáltunk volna még egy kicsit lustálkodni, és csak később, a délelőtt folyamán indulni, de kopogtak az ajtónkon. Shah Alam és Mahid érkeztek meg kerékpárral, hogy elkísérjenek minket a város határáig.