A Chapati Corner és a helyi benzinkutas

Mandalay szintén egy volt főváros Mianmarban, ilyen városból van néhány az országban. :) Ide, mint már írtam az előző fejezet végén, pickup-al érkeztünk meg az U Bein hídtól, egy éjszakai buszozás és egy hajnali-reggeli hídlátogatás után. Szóval nem kicsit kivoltunk, mire megérkeztünk a négyzetrácsos utcahálózattal rendelkező belvárosba. Néhány sarkot bolyongtunk, mire megtaláltuk a szállónkat, a Green Garden-t, ahol 12 dollárért maradhattunk. Ezt olcsónak tudtuk be, főleg, hogy lent a recepción volt wifi is. Viszont amikor elindultunk a szobánkhoz, megtudtuk, miért ilyen „olcsó”. Mert a negyedikre kellett felmásznunk egy szűk, meredek lépcsőházban! :) Kétszer is meggondoltuk ezután, hogy mit felejtünk a szobánkban! Ezen az első napon nem sok mindent csináltunk, ugyanis teljesen készen voltunk az utazás és a hajnali hídlátogatás után, ezért csak eldőltünk az ágyunkon. Este, amikor kikászálódtunk, felnéztünk a felettünk lévő emeletre, ami már maga volt a tetőterasz, vagyis a Green Garden, amiről a szállodánk a nevét kapta. Hát se zöld, se kert nem volt ott, csak mindenféle odahányt hulladék, de a kilátás azért nem volt rossz, különösen, hogy most végre „klasszikus” viszonylag felhőmentes naplementénk volt… Óriáskerékkel és égre meredő parabola antennával! Ha most a hídnál lennénk, kezdtem volna bosszankodni, de aztán az eszembe jutott, hogy mennyi szépet láttunk ma reggel (ami egyébként az alvás miatt úgy tűnt, mintha tegnap lett volna), és ha nem akkor lettünk volna ott, akkor lemaradtunk volna a tornázó szerzetesekről és a kacsapásztorról.

Szóval minden jól volt és van így, ahogy, ekkor viszont már majd meg haltunk az éhségtől, ezért lecsámborogtunk a recepcióra és megkérdeztük őket, hogy merre találunk olcsó utcai ételt? A válasz a „chapati corner”, vagyis a csápáti sarok volt. Ez már kezdett gyanús lenni, és ahogy átsétáltunk két blokkal odébb erre a bizonyos sarokra, be is bizonyosodott a gyanúm: nagy örömömre ismét az indiai testvéreinket pillantottuk meg a forró vaslapok mögött. Talán nem meséltem még, de Mianmarban rengeteg az indiai, ezt a területet ugyanis később gyarmatosították az angolok, így gyakorlatilag egy gyarmat gyarmata volt, és mivel kellett a munkaerő a vasútépítésekhez, rengeteg indiai jött és végül költözött át ide. Ez főleg Kalaw-ban volt érezhető, de egyébként valamennyire mindenütt, ahol eddig jártunk az országban. Szóval vannak itt mindenféle népek, ami igazából jó és izgalmas is lehetne, de sokan közülük csak üldözött, menekült státuszban léteznek, (keleten a hánok, nyugaton a rohingyák és még ki tudja, hány ilyen népcsoport, akikről én most nem tudok), és hogy ez miért van így, azt én sosem fogom megérteni.

Na, de mindegy, most ne kanyarodjunk el erről a csápáti sarokról, mert éppen éhesek voltunk. Csirke curry-t rendeltünk rizzsel és sok csápátival! Olyan jót ettünk, amilyet régen nem… Érdekes, hogy Indiában a három hónap végén már annyira nem értékeltük az indiai ételt. Szerettük, de kicsit már untuk. Most viszont egyenesen faltuk és imádtuk! :) De nem csak az étel miatt volt jó ülni ott a sarkon a kis asztal körül a kis székeken, hanem mert az egész helynek volt egy nagyon érdekes és izgalmas miliője. Először is macskák sétálgattak az apró asztalok alatt és között, várva a leeső falatokra. :) Aztán észrevettük, hogy a vendégek hogyan szólítják a személyzetet magukhoz, és ez nálam totál kiverte a biztosítékot, ezen nem tudtam felülkerekedni, annyira vad volt számomra az egész. Mindenki cuppogtatott nekik, mintha két puszit küldenének nekik a levegőbe… :) Kész voltam, akárhányszor bárki is hívta őket körülöttünk. Végül Zita is rázendített a cuppogtatásra, mert kértünk még egy kört az ételből, annyira jó volt enni. Aztán cuppogtatott a számláért is! :) …és a „picnérek” tényleg jöttek… Ide másnap is visszatértünk, és én igazából már egész másnap délután ezt vártam, annyira jó volt itt az utcán lenni és enni. Ugyanitt, mint ahogy azt később sok más utcán is észrevettük, egy kis helyi benzinkút is üzemelt, na nem egy MOL-t kell elképzelni, hanem egy bácsit lungiban egy kis műanyag széken ülve egy szatyor és egy másik szék előtt. Ezen a másik széken van néhány folyadékkal teli 1 literes PET palack, na az az üzemanyag! :) Néha a bácsi hiányzik a hátsó sámliról, akkor biztosan elő lehet hívni valahonnan valamilyen egyezményes jellel, mondjuk egy képzeletbeli Ámor nyilát ki kell lőne felé, ha benzint szeretnél venni, vagy valami ilyesmi… :)

Papucsvásárlás a piacon

Következő reggel megírtunk egy nagy csomó képeslapot, mert a bangladesi Cox’s Bazar óta egyáltalán nem foglalkoztunk a képeslapfeladásokkal, és ennek már itt volt az ideje, nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni őket. Pontosabban, ha jól emlékszem, egy részüket megírtuk már Baganban, de csak itt adtuk fel őket, nem tudom… Ja, nem is, zárva volt a posta, így végül később, Yangonban adtuk fel a lapokat. Egy nagy csomó volt, arra emlékszem, mert még le is fényképeztem velük Zitát. Ha minden igaz, akkor ezek a lapok aztán célba is értek, legalábbis erre következtetek abból, hogy néhányan visszajeleztetek, hogy megkaptátok. Egy Thaiföldi kitérővel! :) Reméljük, mindenki megkapta, aki innen várt lapot. Ha nem, szóljatok! A kérelem és a postára adás között is eltelhetnek hónapok, mivel „burst mode”-ban működünk, vagyis minden országból csak egyszer adunk fel lapokat, de akkor mindenkinek, aki kért és még nem kapott!

Miután megjártuk a postát és egy reggeli misét a szállónktól egy blokkra lévő szép nagy kék katolikus templomban, bringákat béreltünk két-két ezer kyat-ért, és elindultunk felfedezni a várost. Nekem a szobából kilépve megadta magát a kék flip-flop papucsomat, amit még otthon, az indulás előtt néhány nappal a dechatlonban vásároltunk. Ennyit bírt, 492 napot… :) Igaz, hogy napi szinten csak valahol Indiában kezdtük el használni az utcán is, előtte csak amolyan beltéri lábbeli volt, odabentre és zuhanyozáshoz, fürdőszobába. Viszont India óta sok tíz kilométert lecaplattunk benne az utcákon, mondván, hogy ennél több nem kell, ha egymilliárd indiai is képes ebben nyomni egész nap, akkor nekünk is elég lesz. És tényleg elég, és meg is szerettük ezeket a papucsokat, ezért egy gyors ideiglenes megoldással megjavítva elindultunk a piac felé, hogy beszerezzünk egy másik, újabb, immáron autentikus ázsiai modellt, Ázsiából, Ázsiában. Igaz, valószínű a fantasztikus „Tribord” dekás papucsot is Ázsiában gyártják, de az európai piacra, mint ahogy azt még Európában is vettük. Kíváncsi vagyok, hogy ez az új, sárga modell, amit 1000 kyat-ért, vagyis 265 forintért vásároltunk, meddig fogja bírni. Az elődje „kék termék” akcióban 999 forint volt – azzal is jól átvertek! :D

Egyébként ez az új sárga csoda nem csak, hogy autentikusan ázsiai, hanem autentikus mianmari modell, mert már két hónapja a lábamon van azóta (most is, mikor e sorokat írom), és Thaiföldön többször megszólítottak miatta mianmari bevándorlók, hogy „Ugye jártam Mianmarban?” – Erre én először nagyon meglepődtem, mire ők a papucsra mutattak, hogy mert az onnan van, Mianmarból! :)

A piacra egyébként amúgy is nagyon megérte elbringáznunk, mert itt csak úgy tobzódtunk a jobbnál jobb fotótémákban, pedig ez aztán egy igazán városi piac volt nem olyan, mint az inle-tavi, de még ezt is nagyon élveztük. Ment a nagy oldalkocsis-riksa forgalom, az éppen üresben álló riksások egy sarkon ültek a lungijukban, és vagy csak úgy néztek ki a kalapjuk alól, vagy újságot olvastak. Ki a nyergen ülve, ki az utas ülésben terpeszkedve… :) Aztán az árusok általában a portékájuk között ülő thanakás arcú asszonyok voltak, míg a portéka… Na az aztán végképp színes volt, mindenféle magok, chilik, gyümölcsök. Itt az egzotikus gyümölcs a helyi áru, és az alma a messziről hozott import, egyesével (!) műanyag hálóban csomagolva. Itt a piacon beültünk egy szuper olcsó tésztára, egy kis pult elé ültettek le szokás szerint miniatűr székekre, és a pultra kipakolt edényekből a pult mögött gubbasztó néni mindenfélét összemarkolt csupasz kézzel, majd mindezt még valami szósszal is megöntözte, és ezt kaptuk enni. :) Ugyanitt néhány újabb példánnyal gazdagítottuk a kis címletű régi mianmari bankjegygyűjteményünket is, ezúttal egy nagy-két nagyságrenddel olcsóbban vásárolva, mint legutóbb Baganban a szuvenír árus soron.

A megélhetési buddhista szerzetesek menete

A piac után visszakanyarodtunk a toronyórás útra, ahol később, mikor csak egymagam, fényképezőgép nélkül siettem át pénz váltani, nagy kerülőt kellett tennem, mert az egész utcán mind a két irányban bordó ruhás buddhista szerzetesek tüntettek hosszú sorokban. Transzparensek is voltak náluk, mindegyiken egy mozaik szó pirossal áthúzva. Amíg másfél sarkot elsétáltam, hogy a bordó emberkígyó végére érjek és megkerüljem azt, egyikőjüktől megtudtam, hogy miért, vagyis hogy mi ellen tüntetnek. A muszlimok ellen! :O A mozaikszó pedig egy új, megalakuló félben lévő mianmari muszlim szervezet neve, és ezzel az egész megmozdulásukkal másnap az újságok címlapjára is kikerültek.

Ezen én kicsit szétakadtam, mert a nem muszlim, nem buddhista nyugati világban a buddhistáknak egy igen jó nemzetközi marketingjük van, mint békét hirdető, toleráns, béketűrő népség, akik a 7 év Tibetben óta még a gilisztákat sem hajlandóak véletlenül kettévágni a föld alatt (pedig ugye akkor még életben maradnak, nem?), a muszlimok pedig a csúnya, szakállas, pokrócos, gonosz terrorista népség, akik merényleteket hajtanak végre ártatlan emberek ellen, és a világvégét akarják. Vagy legalábbis a nyugati világ végét.

Na, hát itt meg most azt láttam, hogy a békésnek, toleránsnak hitt buddhisták tüntetnek a muszlimok ellen, akiknél mi még nem találkoztunk fanatikusabban vendégszeretőbb és barátságosabb, nyitottabb népséggel… Szóval ez a világ nem olyan fekete-fehér, mint azt a médiákból értesülve gondolnánk, hanem sokkal színesebb és kesze-kuszább, és a legjobb, ha nagyon gyorsan, jó alaposan lerázunk magunkról minden sztereotípiát! :) Persze tudom, ezt csak mondani és leírni könnyű…

Azért ennyivel nem bocsájtottam meg a kedves muszlim barátaink ellen tüntető buddhista tesóknak és később megkérdeztem valakit, hogy mi volt ez, és mégis kiknek ártottak azok a muszlimok, hogy ilyen sokan tüntetnek ellenük? A válasz az volt, hogy semmit. Mianmar lakosságának egy számottevő hányada szerzetesnek áll az élete egy rövidebb-hosszabb szakaszára, és ezek között rengetegen vannak a megélhetési-szerzetesek, vagyis azok, akik nem találnak munkát, nincs mit enniük, ezért beállnak szerzetesnek, hisz azt mindig megtehetik. Mert ugye egy szerzetesnek mindig van mit ennie, hiszen minden reggel járják az edényeikkel az utcákat és ételt gyűjtenek, az emberek pedig adnak nekik, mert ez itt népi szokás. Szóval ezek az emberek értelemszerűen többségében az alacsony iskolázottsági vagy iskolázatlan rétegből kerülnek be szerzetesnek, és az ilyen ember ugye könnyen megvezethető, könnyen manipulálható. Na, hát őket láttam az utcán a toronyóránál.

Egyébként próbálkoznak az oktatás fejlesztésével, mint ország, mind egyház szinten, de ez egy hosszú út lesz, mert még bőven van hová fejlődniük.

A Mandalay palota és a galamb buli a vezetéken

A piac után a Mandalay Palace, vagyis a palota felé vettük az irányt. Ez egy hatalmas komplexum, amelyet egy széles medencesáv vesz körül, az egész négyzet alakú, de van vagy 2x2km-es legalább, egyszóval tényleg hatalmas. A belépő is horribilis, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk, és csak kívülről csodáljuk meg. Ezzel nem is volt gond, hiszen a vizes árkot végig széles sugárutak szegélyezték, ahol kényelmesen el tudtunk férni a közepesen gyér forgalom mellett. Igazából mindenütt Mandalayban jól elvoltunk az utakon, nem volt túl nagy forgalom és nem is voltunk összezsúfolva velük, ezért azt kell mondjam, hogy nekem Mandalay, a város maga jobban tetszett, mint Yangon. Noha ennek épp az ellenkezőjét vallják sokan, mert szinte mindenki, akit kérdeztünk az itt járt utazók közöl, azt mesélték Mandalay-ról, hogy semmi különös, csak egy város, meg hogy nem is érdemes oda menni. Hát nekünk már csak azért is itt kellett lennünk legalább egy éjszakát, hogy az U Bein híd és Phin Oo Lwin között szusszanjunk egyet.

E szusszanás közben guruljunk csak tovább a palota körül, mert azért történt velünk még egy-két érdekes dolog ezen a napon. Például találtunk egy vezetéket a magasban, amelynek egy szakaszán egymást érték a galambok. Máshol nem ültek, csak ezen a szakaszon, viszont itt 15cm-es közökkel, néhol egész hosszan kihagyás nélkül! :) Miért csinálják ezt? Buli volt a póznák között?

A Swekyimyint Paya és az ott alvók

A főpostától pár sarokra meglátogattunk egy nagyon érdekes pagodát, amely állítólag régebbi, mint maga a város. Ezt már csak az is mutatta, hogy az utcák itt megbomlottak a sakktábla mivoltukban, vagyis nem a pagoda épült az utcák közé, hanem az utcák a pagoda köré. Egy kisebb háztömbnyi méretű volt a pagoda, és különböző részei voltak. A keleti bejáratnál például, ahol mi raktuk le a bringákat és a papucsainkat, hogy beléphessünk, nagyon érdekes tükördarabokból összeragasztott felületű szobrok voltak, máshol meg átriumos, virágos, zöldellő kertek az udvarban, na és persze úton útfélen, minden sarokban és falfelület előtt Buddha szobrok, néha egész csoportokban egymás mellett. Érdemes volt néha fölfelé is nézni, mert odafent az épület peremei és a sztupák tetejei aranyban úsztak, az épületek élein pedig sárkányok kanyarogtak és sziszegtek. Na jó, nem sziszegtek ezt csak én képzeltem most ide. :)

Egy kültéri sarokban és egy teremben is voltak olyan szoborcsoportok, amelyek valami történetet igyekeztek elmesélni, ám hogy mit, arra mi nem jöttünk rá, mert nem vagyunk túl mélyen jártasak a buddhizmusban, de azért a hátán fekvő hulla és az ő beleiből csipegető keselyű látványa elsőre elég meredek volt egy templomban. :) De nekem nem ez tetszett a legjobban az egészben, hanem az élő emberek, azok közül is a délutáni sziesztájukat töltő templomrestaurátorok! Volt, aki csak a hátán fekve újságot olvasott, de a legtöbben a sok munkától és az ebéd emésztésétől megfáradva eldőltek és elaludtak. Volt, aki kezét lábát szétdobva, mások pedig még álmukban is szerették Buddhát, vagy legalábbis a templomát. :)

A Mandalay Hill

Utolsó állomásunk a Mandalay Hill volt, egy domb a palota ÉK-i csücskénél, ahonnan nagyon jó kilátás nyílik az egész városra. Ja, és természetesen egy egész templomkomplexum van a dombra építve, ami már a domb lábánál elkezdődik, ahol két nagy fehér tigriskutya(?) szobor között indul meg fölfelé a végeláthatatlan lépcsősor. Ez a lépcső egyébként végig fedve van, és közben sokat kanyarog is, van hogy csak a terepet követi, de van, hogy az útközben lévő pagodákat kerüli meg jobbról-balról. Persze innen az árusok sem hiányozhatnak, minthogy ez Mandalay egyik fő látnivalója, főleg naplementekor, amire ugye mi is igyekeztünk. A naplementére azért izgultunk rá annyira ezekben a mianmari napokban, mert ugye a „Golden Land of Mianmar”, akkor fénylik igazán szépen, amikor a lemenő nap sugarai érik. És ez nem túlzás, mivel itt tényleg annyi minden aranyozott, az összes arannyal bevont sztupa csak úgy csillog, fénylik, ha süt rá a nap. Ha nem akkor határozottan fakóbb a színe, mint amúgy, tehát elég éles a különbség a között, ha süt a nap ezekre a dolgokra, vagy ha nem, pláne ha az a nap már eleve az utolsó, arany színeivel süt.

Ennek ellenére szerintem ez az arany őrület baromság, és nem vagyok oda érte, mert irtózatos környezeti károkkal is képesek bányászni az aranyat, és eleve nem tetszik az, hogy valami, ami amúgy haszontalan (vagy legalábbis haszontalan célra, vagy pusztán a birtoklásukért halmozzák), csak azért értékes, mert kevés van belőle és ritka. De most ezt így leírva, kezdem már érteni ezt az arany bűvöletet a sztupákon. Értem, miért vontak be mindent arannyal és hogy alakult ki ez az aranytapasztgatásos tiszteletadás, áldozathozás, de nem értek vele egyet. Mint ahogy azzal sem, hogy kiteszik az ételt Buddhának (vagy a szellemeknek, vagy tudom is én, kiknek) és az ott rohad meg, vagy a hangyák hordják szét. Adjon áldozatot imával, vagy azzal, hogy nem eszik húst pár napig… Persze ők tudják, az ő dolguk, az ő kultúrájuk, én máris tiszteletlen voltam, hogy beleszóltam.

Fölfelé a lépcsőkön láttunk még egy röhejes dolgot, ami nagyon jellemző a miénknél sokkal érzelmesebb ázsiai lélekre. Egy szakaszon mindkét oldalt apró fotó téma hátterek voltak kialakítva, persze mindenütt őrült nagy szívecskékkel, madárkákkal, virágokkal és rózsaszín „Love” feliratokkal. Ebben itt frankón nagy üzlet van, ottjártunkkor is éppen festegették az egyik ilyen sarkot. Ide az emberek beülnek és fizetnek egy fotóért, amit egy nagy tükörreflexes géppel egy profi fotósnak öltözött bácsi elkészít nekik, hogy aztán rögvest ki is nyomtassák és eladják nekik jó pénzért. Tessék, emlék a Mandalay Hill-ről! :) Nem tudják, hogy a legjobb élmények, amelyekből később a legjobb emlékek lesznek, legtöbbször ingyen jönnek, amikor nem vár rájuk az ember?!? :)

Odafent a tetőn hatalmas tömeg volt, először nem értettük, hogyan, hogy ha a lépcső, amin végigjöttünk, teljesen kihalt volt. Rajtunk kívül még egyetlen holland nő mászta meg őket, amúgy csak helyieket láttunk, odafent pedig alig lehetett elférni a külföldi turistáktól. Mint kiderült, van egy mozgólépcső is fölfelé, illetve lift, és ezeknek az aljáig (ami már majdnem a dombtető amúgy) fel lehet menni riksával! Persze ezek mind fizetősek, de úgy látszik itt mindenki lusta és gazdag, csak mi vagyunk „mazochista” csórók! :D

A naplemente és a kilátás a városra most valahogy nem tudott annyira felizgatni, mint vártam, de mégis jó volt ott fent lenni, még a tömeg ellenére is. Hamar megtalált minket egy szerzetes, aki egy kisebb csoport fiatallal volt a célból, hogy fogjon nekik egy-két külföldi turistát, akikkel beszélgetést kezdeményezhetnek, az angol nyelv gyakorlása végett. Miután a kapcsolatfelvétel megtörtént, a szerzetes lelécelt és mi ottmaradtunk a lányokkal bájcsevegni. Erre Zita vevő volt, ő vitte a szót és szórakoztatta, kérdezgette a lányokat, amit ők szemmel láthatóan nagyon élveztek, én már nem annyira, mert a jobb mutatóujjam szinte már remegett a fényképezőgép exponáló gombján, ezért inkább körbeszaladtam fotózni, mígnem később Zita is elköszönt az új barátaitól, és már csak üldögéltünk, egymással beszélgettünk odafent a templom egy oszlopának dőlve.

Harmadnap már semmi izgalmas nem történt, csak elállták az utam a pénzváltóhoz menet a már említett bordóruhások, aztán a bankban szereztem még pár szép ötvenest, majd délután felpattantunk egy Pyin Oo Lwin-be tartó mikrobuszba. Ott állítólag van egy nagyon szép park, amit gondos thaiföldiek tartanak karban, és ezt látni akartuk, még mielőtt visszatérünk Yangonba.

Mandalayba 2012. október 13-án érkeztünk meg, és 15-én álltunk innen tovább. Ha itt jártok, és szeretitek az indiai kaját, este 6-kor nyit a Chapati Corner a belvárosban! ;) Nem tudom, mely utcák sarkán, de bárkit megkérdeztek ott, tudni fogja.

Az U Bein híd és az odajutásunk története

Baganból este nyolckor indult a buszunk és mint azt indulás előtt néhány órával megtudtuk, nem a buszállomáson várt ránk, hanem megállt a szállónk előtt is! :) Micsoda kényelem! Ennek már csak azért is örültünk, mert később aztán leszakadt az eső, így nem kellett azt a 3km-t esőben megtennünk, vagy riskáznunk. A busz tényleg befutott az ígért idő után fél órával, és mi újra robogtunk a légkondicionált őrületben. Ezúttal bőven volt szabad ülés hátul, így mind a ketten bevackoltuk magunkat valahová, és aludtunk néhány órát. Aztán valamikor éjjel 2 környékén bekapcsoltam a GPS-t, hogy megnézzem, merre járunk. Egész közel voltunk már Mandalay-hoz, de mivel úgy terveztük, hogy néhány kilométerrel előbb leszállunk, a főútnak azon a szakaszán, ahonnan alig 2km az U Bein híd, ezért előre szaladtam a sofőrhöz és a másik egy fő személyzethez, és közöltem velük, hogy az U Bein hídnál majd szeretnénk leszállni, mire ők bólogattak.

Az U Bein hídra még Attila hívta fel a figyelmünket először Bangkokban. Ez egy 200 éves tíkfa gyalogoshíd, Mandalaytól 11km-re délre. Amarapuramban. Ez a város egyébként szintén volt az ország fővárosa egy rövid ideig. :) A híd 1,2 kilométer hosszú, 1060 tíkfa cölöpön áll, egy tavat szel ketté, és természetesen mikor máskor, ha nem hajnalban a legszebb, a napfelkeltével és a nap elején kezdődő élettel, vonuló szerzetesekkel. :) Mandalaytól nincs messze, néhány száz kyat-ért már kihoznak a riksások, csakhogy azok hajnalban nem járnak, vagy drágák, este a naplemente meg valószínű teli van turistákkal. Nekünk az eredeti, turistamentes élmény kellett, és az olcsóbb, ezért úgy döntöttünk, ha már úgyis ott robogunk el mellette a busszal, akkor leszállunk néhány kilométerrel a végállomásunk mellett.

Amikor láttam, hogy már csak 1-2 kilométer az elágazás, előrementem megint, hogy megbizonyosodjak róla, biztosan megértette e a buszszemélyzet, amit az előbb kértem nekik. Leintettek, hogy nyugodjak meg, tudják, hogy előttünk van az U Bein híd, értették. Egy perccel később aztán végignéztem a GPS képernyőjén, ahogy lassítás nélkül elszágultunk az elágazás mellett. Nem értettek ezek semmit, az ő képzeletükben az U Bein hídhoz egy turista csak úgy tud eljutni, hogy berobog velük a mandalay-i buszállomásra, és ott riksát, taxit bérel. A bólogatás pedig a szokásos ázsiai dolog, amelybe még mindig képesek vagyunk belefurni: bólogatnak mindenre, még arra is amiből egy büdös szót sem értenek. Vagy ha akár egy dolgot is értenek belőle, akkor még vadabbul bólogatnak, pl. esetünkben valószínű az történt, hogy azért bólogattak, mert tudták, hogy Mandalay az a város, ami közel van az U Bein hídhoz, de az nekik eszükbe se jutott, hogy két hülye azért előbb le akar szállni a buszról, hogy az éjszaka közepén odasétáljon a hídhoz. Valószínű az ő fejükben nincs is olyan térkép, amin látszik, hogy minden alkalommal a hídtól pár kilométerre mennek el a busszal.

Na mindegy, kár ezen bosszankodni újra, csak azért írtam le, mert akkor nagyon felbőszítettek, mert nagyon álmos voltam és direkt kétszer is odamentem hozzájuk, hogy biztos legyek a dolgomben, de ez nem volt elég. Végül nyomatékosan megkértük őket már a táskáinkkal a vállainkon, hogy „Stop-Stop, stop the bus, now!”, és ezt megértették, bár amikor leszálltunk valószínű még mindig nem vágták, hogy miért is. :)

A hídon az ébredő napra és életre várva

Én durrogtam még egy sort odalent az aszfalton is, aztán a GPS-re nézve konstatáltam, hogy így már közel 5km-t kell sétálnunk, amihez nyomban hozzá is láttunk. Sajnos mire odaértünk, nem lettem sokkal kevésbé nyűgösebb, éjszaka buszozni, aztán hajnalok hajnalán kilométereket sétálni hátizsákkal a hátunkon az annyira nem bizonyult mégsem jó mókának. Akárhogy is, de megérkeztünk a fa gyalogoshídhoz, ami kb. két méterenkénti kétoldalt levert cölöpökön álló, 2-3 méter széles híd, padlóját keresztbe lerakott deszkák és a köztük lévő néhány centis rések váltakozása adja, korlátja pedig nincs! A vízszint most alacsony volt, de az útikönyv szerint van olyan, amikor az egész híd víz alatt van, és a hídon sétálók bokáig járnak a vízben. A híd korát annyival egészíteném ki, hogy részben 200 éves, hiszen még olyan szakasza is van, ami vasbetonból van, de tény, hogy olyan pilléreket is láttunk, amelyeken látszott, hogy nem gyengén öreg fából vannak. Amikor megérkeztünk még teljesen sötét volt, először valahol a híd közepén álltunk meg, hogy elolvassuk, mit ír az útikönyv a hídról és hogy megtudjuk, melyik végén tudunk majd reggelizni, vagy esetleg csónakot bérelni, ha ahhoz lesz kedvünk.

A híd nyugat-kelet irányú, és mint megtudtuk, a nagyon infrastruktúra a nyugati végén található. Itt meg is fordultunk kicsit, még mielőtt visszamentünk volna a hídra fényképezni a kezdődő életet és a várva várt színeket. Az üzletek persze ilyen korán még zárva voltak, és sajnos aztán a színek sem jöttek, az és magasan felhős volt keleten. Most sem volt szerencsénk, persze ettől még kimentünk a hídra, és kinéztünk egy jó helyet, ahová én letettem megint a kis Canont, most már egy nagy és üres memóriakártyával, és ismét elindítottam a videó felvételt. Az eredményt még nem láttam, és nem is tudom, hogy lesz-e rá időm megnézni és felgyorsítani, majd beszerkeszteni és feltölteni, mielőtt ezen írás publikálása esedékessé válik. Ha igen, akkor a videót itt fogjátok látni, ha pedig nem, akkor erőforrás hiányában szépen a feledésbe mered talán örökre.

A hídon több órát eltöltöttünk, miközben szépen feljött a nap és beindult az élet. Először a reggeli kocogók, tornázók jelentek meg, köztük sok nő volt, de még néhányan szerzetesek is. Őket érdekes volt látni a bordó ruhájukban vádlit nyújtogatni a híd oldalán támaszkodva. (a rövid vasbeton szakaszon van korlát). Mi főleg az egyik pihenőhelyen időztünk, ez egy olyan kis tetős rész, ahol a híd kiszélesedik és egy tető alatt padokon pihenhet a megfáradt átkelő. :)

Fotós élmények és gondolatok

Most, hogy végiglapoztam írás közben a képeket (és kiválogattam a picasa albumba kikerülő válogatás közül az ide, a bejegyzésbe kikerülőket) igazán nem értem már az akkori önmagamat. Ugyanis egész reggel nyűgös maradtam valamennyire, és ezt már nem a fáradtság és az álmosság okozta, hanem ahhoz a nyavalyás naplementés fényvilághoz való csökönyös vágyam és ragaszkodásom. Én mindenáron olyan aranyban úszó hidas képet szerettem volna, és közben majdhogynem elfelejtettem észrevenni azt a másik ezer csodát, ami igaz, hogy nem arany fényben, de közben történt a hídon. Azért csak majdnem, mert ahogy visszanéztem a fotókat, azért az látszik, hogy sikerült lencsevégre kapni egy-két érdekes és izgalmas pillanatot. Szóval így utólag már nagyon elégedett vagyok a képekkel, akár egy egész naptár oldalt is meg lehetne tölteni csak U Bein hidas képekkel, szóval a naptár miatt sem kellett volna annyit izgulnom – mégis megtettem, mert ilyen vagyok és ezen akkor nem tudtam változtatni, de azt már éreztem, hogy zavar. A naptár azóta egyébként megjelent, ezeket a sorokat már decemberben írom. Köszönjük a visszajelzéseket, örülünk, hogy – eddig úgy tűnik – mindenkinek tetszik a naptár, mert jobbnál jobb visszajelzéseket kapunk róla. Azért ne legyetek elfogultak, ha nem kapunk építő kritikákat, lehet, hogy a 2014-es naptár csak ugyanilyen jó lesz, de nem jobb! ;) Szóval ki vele, ha valami nem tetszik, ha valamit még lehetne szerintetek javítani rajta! Most sem fogunk megsértődni, olyat ritkán szoktunk.

A képekhez még a magam tanulságára hozzáfűznék annyit, hogy tényleg kár volt Mianmarban ennyit izgulnom rajtuk, hiszen szerintem csak Mianmarból három-négy hónapot is le tudtunk volna fedni gyönyörű képekkel és ez azt hiszem sok más ország esetében is így van. Ha pedig nem a legfőbb nevezetességek lesznek rajta a naptáron, mert azokról nem sikerült szép képeket készíteni az se baj, mert így legalább még egyedibb lesz a naptár! :) Amit inkább meg kéne tanulnom, hogy nem mindig csökönyösen egyfajta témára (esetünkben naplemente/napfelkelte arany színei), hanem egyszerűen csak menni bele a világba a fényképezőgéppel a kezembe, és fényképezni azt, ami szembejön magától, amit észreveszek magamtól anélkül hogy csökönyösen keresném. Mert már ezek is épp elég szépek önmagukban, és teremtenek elég témát nagyszerű képekhez. Ha valamit nagyon akarok, és csak arra figyelek, egyrészt – mint ahogy az most is megtörtént – tiszta ideg leszek, ha elmarad, ha nem találom meg, másrészt nem veszem észre azt, ami ott van a szemem előtt. Bár igaz, úgy tűnik ez utóbbi azért annyira most nem történt meg és ennek örülök.

Próbáltam nem mérgelődni és lenyugodni ezen a reggelen, de ez nem sikerült teljesen, ezt amit most leírtam, erre csak most utólag, íráskor jöttem rá.

Még mielőtt elhagytuk volna a kis állomásunkat a hídon, én jártam egy kört, hogy a híd keleti végéből is csináljak néhány fényképet. Volt ott egy fa a tóban a híd mellett, ami nagyon jól nézett ki a víztükrével, és közben a híd nyugati végét is más szögből láthattam onnan. Merthogy ez a híd a közepén törik egy helyen, nem csak egy nyílegyenes történet, és ez jó, mert így tiszta időben rálátni a híd egyik oldaláról a másikra. Most jut csak eszembe, hogy végeredményben azért mázlink volt az idővel, pl. mi lett volna ezekből a képekből, ha köd van ezen a reggelen, vagy eső? :) Miután megkörnyékezett minket egy csónakos (túl magas árat kínált), és megcsodáltunk és lencsevégre kaptunk még néhány bringást, szerzetest és az iskolába vonuló gyereket a hídon, szépen elsétáltunk mi is a nyugati végébe, ahol megreggeliztünk, majd riksa után kezdtünk nézni.

Egy másik szögből – Kacsanyáj és a kacsapásztorok

Nagy szerencse volt, hogy nem találtunk egyből menetrendszerinti (és így olcsó) riksát Mandalayba, mert találtunk helyette mást. Egy üzemen kívüli étterem teraszára leltünk rá, ahonnan nagyon jól rá lehetett látni oldalról a hídra, és ez egy teljesen más szög volt, mint az eddigiek, így teljesen más, oldalnézeti képeink is készülhettek. Nem kell ehhez nagy pénzekért csónakot bérelni kérem! :) Innen oldalról nézve nem látszott, milyen széles a híd, és aki nem tudja, annak érdekes lehet látni, hogy hogyan képesek emberek végigmenni egy ilyen szerkezeten kerékpárral. :) Szóval végül itt is eltöltöttünk vagy húsz percet, én pedig ezalatt vidáman kattintgattam, örültem, hogy a gép ekkora zoomtartománnyal rendelkezik, mert most ennek igazán hasznát vettem.

Észrevettem, hogy milyen jó dolog fotózni, mert az ember keresi és meglátja a szép dolgokat, amelyekben aztán örömét leli, ha sikerült lencsevégre kapnia őket. Ezt persze fényképezőgép nélkül is meg lehet tenni, de pl. én szerintem biztosan nem látnék meg annyi szép dolgot, ha nem keresném őket.

A kis teraszon egy talán csak pár hónapos kisbaba is pihent velünk, az anyja csak úgy otthagyta bepólyázva a hátára fektetve, amíg tett-vett valamit a környéken. Veszélyes hely ez az Ázsia, nem igaz? :) Nem azt mondom, hogy minden téren és minden helyen biztonságos, csak vegyük észre, hogy vannak helyek és helyzetek Ázsiában, amelyek akár könnyebbek és biztonságosabbak is lehetnek, mint a kényelmes Európa. Persze nem ez a jellemző, de van ilyen is, ahogy Európában, vagy bármelyik nyugati országban is vannak veszélyesebb helyek – na ez viszont szerintem már jellemzőbb. Szerintem Ázsiának rengeteg olyan területe van, ahol sokkal kevesebbet lopnak például, mint a nyugati országokban. Egyszerűen még nem a kultúra része ez a fajta „materializmus”, vagy éppen olyan szinten büntetik, hogy azért nem jut eszükbe az embereknek.

A teraszról távozás előtt még megfigyelhettünk egy nagyon érdekes jelenetet. Egyszer csak nagy hápogásra lettünk figyelmesek és azt láttuk, hogy a mögöttünk lévő csatornából egy nagy csapat kacsa úszik ki a vízre. Őket követte két állva evező csónakos is, és ahogy az egész csapat kiért a tóra, akkor raktuk csak össze Zitával a teljes képet: Egy kacsanyájat és kacsapásztorokat látunk magunk előtt! :) Már ha beszélhetünk a kacsák esetében nyájról és pásztorokról. Az egész nagyon érdekes volt és nagyon tetszett nekünk, noha azt már nem láttuk, hogy hová és miért terelték a kacsákat és főleg, hogy mi célból? Gondolom levágják őket és eladják a kacsahúst, de azt azért nem gondoltam volna, hogy éppúgy terelik őket a vízen, mint a legelőn a marhákat, vagy a juhokat.

A Mandalayba tartó „menetrend szerinti” riksát (tudjátok, 10 perc +/-2 óra múlva indul, amikor megtelik…) kicsit odébb találtuk meg, néhány kilométert sétálnunk kellett nyugat felé az utcákon, majd egy vasúti sínen való átkelés után keresztülverekedni magunkat egy helyi piacon. Amit a képen láttok, azok különböző fajta rizsek, itt nagy kultúrája van a rizsnek, mindenki azt eszik mindenhez, és éppen ahogy nekünk is van otthon fehér, félbarna, barna, rozs, meg mindenfelé egyéb kenyérfajtánk, éppúgy nekik is van sokféle rizsük. A képen jobbra fent pedig a fellógatott fehér zacskókban ajinomoto, vagyis MSG figyel, ez a cucc is nagyon népszerű, ez valami kínai ízfokozó, amiről már írtam és amiről azóta azt is hallottuk, hogy otthon is belerakják mindenbe, pl. leveskockába és a chips-ekbe, utóbbiaknak ezért olyan addiktív, erős az ízük, hogy nem bírod abbahagyni az evésüket, amíg ki nem ürül a zacskó. Hogy ebből mi igaz, mi nem, nem tudom, gondolom otthon E 124 alatt fut az MSG, és azt se tudom, valójában van-e negatív hatása, vagy sincs, vagy csak egyszerűen ez is egy dolog a sok közül, amit már a fél emberiség használ, de valójában fogalmunk sincs róla, milyen hatással van a szervezetre, az egészségre.

Mandalay azt hiszem megérdemel majd egy külön fejezetet, úgyhogy annak most nem állok neki, hanem majd legközelebb.

Az U Bein tíkfa hidat 2012. október 13. reggelén látogattuk meg. Ezt a reggelt, mint ahogy írtam is, nem élveztem felhőtlenül, pedig felhők ide vagy oda, a képeket most végignézve minden okom meglehetett volna rá, ám ez mégsem sikerült teljességgel. Úgy látszik közel másfél év úton levés nekem még kevés volt ahhoz, hogy az előtte 360fokból 27 évig belém táplált „majd jól lesz” életérzését levetkőzzem magamról.

Majd jó lesz, ha lesz egy szép napfelkelte a híd felett, majd jó lesz, ha szünet lesz az óra végén, majd ha délután vége a sulinak, majd ha nyári szünet lesz, majd ha főiskolás/egyetemista leszek, majd ha munkám lesz és sok pénzem. Majd ha hétvége lesz, majd ha végre szabira mehetek… Ez mind orbitális baromság, mert majd ha én úgy akarom, akkor, pl. éppen most ebben a pillanatban, jó lesz! :D