A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Reggel kicsit unottan álltam hozzá a naphoz, mondván, hogy majd biztos megint unalmas, egyhangú, szembeszeles kősivatagokon kell átkelnünk, de nem így volt.

A folyó túloldalán egy Chairo nevű helyen rögtön találtunk egy kis Gompát, amit épp felújítottak. Az egyik szerzetes volt oly kedves, és kinyitotta nekünk az épületet. Odabent szép volt és „régi”, de én ekkor még különösen nem tudtam élvezni dolgot, mint ahogy a létet sem, mert reggel nem sikerült mindent kiürítenem magamból. Ezen a helyzeten aztán pár száz méterrel és néhány bokorral odébb segítettem, és ezek után már mindjárt minden könnyebb volt. Közben azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehet, hogy nekünk ennyi gyomorbajunk van? Lehet, hogy másoknak is ennyi van, csak ők nem szövik bele az útinaplójukba, mert mondjuk, nem aznap írják, amikor történik! :) De én most írom, ma, ennek a napnak az estéjén, amikor még mindig úgy mozognak a beleim, ahogyan Ázsia előtt elképzelni sem tudtam volna. És közben tudom, hogy sokan mások is így, vagy még ígyebb jártak, elég ha a sok más utazóval való beszélgetésekre gondolok. Most nem említek konkrétumokat, mert az még egy dolog, hogy én itt kibeszélem a saját bélműködésem, de másokét már tényleg nem kéne. :) Egy biztos, Ázsiában ez a buli része, de túlélhető és elviselhető, nem kell tőle félni, vigyázni kell, de ha jön, el kell fogadni, és ki kell kúrálni. Persze nem mindig rögtön a szigorú diétával, mert a 21kg-os táskát cipelni kell valamiből! :)

Na de visszatérve a mai utunkra: gyönyörű helyeken jártunk, már rögtön az után, hogy elhagytuk Chairo-t! Ligetes, mezős, erdős részek váltották egymást. Végre újra erdő, végre újra zöldben! Néhány kilométert tudtunk így haladni ezen a viszonylag könnyű és sík terepen, de aztán balról egy másik völgy csatlakozott be a miénkbe, és ez számunkra egy hatalmas kőmezőn való átkelést jelentett. Itt már nem haladtunk olyan könnyen és vidáman, mert ez a kőmező egy folyómeder volt, ami ezen a részen kiszélesedett. Víz nem nagyon volt benne, de víz vájta árkok annál inkább. Itt a jelet is elvesztettük, nem láttunk több piros-fehér felfestést a köveken. Persze ahogy az egésznek a végére értünk, egy falu határában újra megpillantottuk az ismerős jelet egy villanyoszlopon.

Újra mászunk, de csak egy kicsit

Ahogy túlértünk a falun, úgy lett egyre gyanúsabb az előttünk lévő képből, hogy hamarosan nagy mászásnak nézünk elébe. Előttünk a Kali Gandaki széles, szürke völgye átmenet nélkül váltott át egy meredek, erdős hegyoldalba, amit nagyobb földleszakadások is tarkítottak. Kétfelé mehetett az utunk: vagy fel a hegyoldalban, hogy felülről kerülje meg a földletöréseket, vagy lent a hegyoldal aljában, a szürke kőmezőben a folyó mellett – talán akár a folyóban. Ezért ez utóbbit meg sem kockáztattuk, noha láttunk ösvényeket, amelyek lefelé tartottak a folyóhoz. Mi maradtunk a kijelölt úton, ami fölfelé tört az erdőben. Felmásztunk 150m-t, ami nem volt könnyű, de épp meg sem szakadtunk, relatíve könnyen és gyorsan mozogtunk a súlyos táskákkal, és a levegőért sem kellett úgy kapkodni, mint pár nappal ezelőtt 4-5000m környékén. :) Viszont kilátás az innen is volt, szemközt a Kali Gandaki nyugati oldalán így fentről csodálhattuk a Tukuche nevű települést, a fölötte egy sziklaperemmel feljebb lévő földeket és az oda felvezető utat. Miután átbuktunk a földcsuszamlás felett, magunk elé is kiláttunk a fák közül. Láttuk, hogy jóval alattunk folytatódik az út a fenyőfák között, lent egy másik folyó torkolatán keresztül. Meredek szerpentinen leadtuk a szintet, amit pár perccel ezelőtt vettünk fel, és máris ott találtuk magunkat, pontosan azon a kis kikövezett úton, amit odafentről is láttunk. Ez a szép út egy helyen eltűnt néhány méterre, mert egy néhány méter mély víz által kimosott árok keresztezte. Még épp nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne tudjunk lemászni, és felmászni a túloldalt rajta. Azért meg kell hagyni, a táskákkal nem volt könnyű, de végül is mindkettőnknek baj nélkül sikerült.

Sauru és néhány kisebb nehézség az ösvényünkben

A torkolat után szép erdős részeken haladtunk, ahol észre sem vettük, megint felszedtünk kb. 50 méter szintet. Ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor kiláttunk magunk elé, a következő folyó torkolatára. Ez most sokkal szélesebb és laposabb volt, itt még ritkábban voltak a fák, azok is leginkább csak a mi oldalunkon. A torkolat közepén egy nagyobb házsort is felfedeztünk, és egy keskeny, pilléres, hosszú hidat, ami a Kali Gandaki völgyének túloldalára vezetett. Lent Sauru faluban sajnos a kútból nem folyt víz, pedig azt terveztük, hogy itt vizet szűrűnk, mert ekkor már csak fél liter volt nálunk. El nem keseredtünk, mert Kokhethani innen már alig 4km-re volt csak, és ott úgy sejtettük, találunk majd mindent, még vendéglőket is. Azon egész nap elviccelődtünk, hogy a hasonló hangzású magyar „kokettálni” szó mit is jelenthet pontosan. Ha jól sejtem, akkor valami olyasmit jelent, hogy érdekből barátságot / haverságot / szövetséget kötni, de könnyen lehet, hogy megint tévedek! :)

Kokhethani-ig viszont várt még ránk egy és más. A széles, kopár torkolaton hamar átvágtunk, csak egy kis erecskét kellett átlépni a túl végén, és máris a hegyoldal aljában találtuk magunkat. Innen az ösvény néhány földcsuszamlásos szakaszon vitt át, amit én csak onnan tudok, mert Zita elmesélte nekem, és mert távolról láttam, ahogyan az amúgy általában nem bátortalan feleségem talán egy fél percig is elnézegetett egy részt, mire átkelt. Én magam ezek után úgy döntöttem, meg sem próbálom. Helyette a Kali Gandaki kavicságyán sétáltam el Zita alatt a hegyoldal egy olyan szakaszához, ahol az út még csak két méter magasban ment, és ahol a „folyó” még csak akkora volt, hogy át tudtam rajta ugrani. Itt aztán feladtam a táskámat és a botomat Zitának, majd egy könnyű ugrással fent termettem az úton. Így jóval egyszerűbb és veszélytelenebb volt, mintha a csúszós ösvényen jöttem volna. Persze ezt csak onnan tudjuk, mert Zita ott jött.

A kalandoknak ezzel még nem volt vége, mert az ösvényünk a sziklafal oldalában egy szakaszon nagyon összeszűkült. Még néhány fenyőtörzs is le volt fektetve, hogy több helyünk legyen elférni az egyik szűk kanyarban, ahol alattunk zubogott az itt már nagyobb, több méter széles Kali Gandaki. A fatörzsek még nem volt elég segítség ahhoz, hogy én is átférjek a zűrös szakaszon, ugyanis a táskám a hátamon jóval a fejem fölé ért, és ez akkor sem változott, ha lehajoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig megakadt a táska a sziklában, és ezt én nem tartottam olyan viccesnek. Gondoltam rá, hogy ha a szikla felé fordulva araszolva kelek át a fatörzseken, akkor a táska nem fog a sziklához érni, viszont ez esetben elég egy rossz lépés, és ha elvesztem az egyensúlyomat, akkor háttal, a hátamon a zsákkal beleesek a folyóba, ami nagyon, de nagyon nem lett volna vicces, ezért ezt meg sem próbáltam, helyette lebűvészkedtem valahogy a táskát a hátamról a szűk ösvényen, és a 21 kilót magam előtt rángatva valahogy átjutottam.

Ezután már nem volt több húzós rész. Még egy-két meredek, köves szerpentinen le kellett másznunk, de ezek tényleg nem voltak már rázósak. Később az ösvényünk is kiszélesedett, egy ponttól sokkal szélesebb úton haladhattunk, amin látszott, hogy egy markolóval vájták a hegyoldalba.

Kururiku és halastó Sirkungban

Egy újabb torkolatba lyukadtunk ki, de most először végre nem a hegyoldalból kellett lemászni a faluba, hanem már odalent voltunk, szép zöld erdős részen haladtunk, amikor egyszer csak előttünk termett Sirkung falu. Először egy épülő szállodát pillantottunk meg, és itt le is dobtuk magunkról a zsákokat, mert most Zitának akadtak elintézni valói a természettel a bokrok mögött. Én eközben csak ültem a fűben a hátizsákomnak dőlve, és élveztem a létet. Élveztem, hogy nem húzza a vállamat a súlyos hátizsák, és élveztem, hogy zajlik az egyszerű, de nagyszerű élet előttem: asszonyok köveket válogattak egy nagy kupacból, és azokat egy kosárban odahordták egy épülő szálloda elé. Egy kis tavacska mellett macska mászkált, és egy 3-4 éves forma kisgyerek egy hozzá képest nagy kapával „játszott”, vagyis utánozta a szüleit. Valahogy egy csecsemő bőgött, amire a válasz egy a fák tövében turkáló kakas hangos kukorékolása volt. A kukurikú után a gyermek mindig elhallgatott kicsit, de aztán rendre újra kezdte, mintha csak azt próbálná, milyen hangosan tud üvölteni. Egyszer láttam egy videót egy kutyáról és egy babáról, ahol a baba abbahagyta a sírást, amikor a kutya elkezdett vonyítani az ég felé. Nem gondoltam volna, hogy a kakas is képes elhallgattatni a kisbabát, még ha csak pár másodpercre is! :) Ezt a helyet egyébként elneveztük „Open Toilette Hotel”-nek, mert amikor megérkeztünk, megkérdeztük az itt dolgozó embereket, hogy van-e WC a közelben, mire az egyik asszony felnevetett, és körbemutatott: „Open Toilette” – közölvén, hogy oda megyünk a dolgunkat végezni, ahová akarjuk, csak ne a szálloda WC-jébe, mert az még csak szerkezetkész. Később egyébként megpillantottuk a gyereksírás forrását, egy fonott, kosárszerű bölcsőben ronggyal letakarva. Miután az egyik nő elkezdte ringatni, egyből elhallgatott a baba – ez sokkal hatásosabb volt, mint a kakas! :) Aztán előkerült egy férfi is a tavacskánál, és valami bottal mahinált. Egy halat húzott ki a vízból, a végén már kézzel. Erre felfigyeltem, és nem csak én voltam így. A gyerek is eldobta a kapát, és a macska is megindult az esemény felé. Az asszonyok egy lábost hoztak, amibe hamar helyet kapott a halacska. Itt aztán van élet! Gyerekek, kakas, hal… és persze tehenek, azok mindenütt rengetegen vannak, szinte alig volt olyan perc, amikor nem hallottunk egy tehenet múúúzni vagy kolompolni ezen a napon. Most is, amikor továbbindultunk innen, egy kisebb csoportban jöttek szembe. Sirkung egyébként érdekes hely, most van fejlődőben, a torkolat közepén keresztülhúzódik egy út, e mellett nem csak ezt az egy helyet láttuk épülni.

Ez az út úgy néz ki, hogy a két oldalán ástak egy-egy kb. 1 méter mély árkot, és az így nyert földet feldobálták középre, így mi kb. egy fél méter magas töltésen haladtunk. Ezt az egészet még szép fasorral is körbeültették, szóval egy-két év múlva, amikor ezek a kis szállók felépültek és a fák is nagyobbra nőttek, ez a környék nagyon pofásan fog kinézni.

Kokettálni Kokhethaniban?

Sirkungtól légvonalban nem voltunk már messze a kokettálós (Kokhethani) falutól, de innentől még jó egy órát menni kellett, mivel az út apró kis öblöket került ki. Ezek az öblök csodaszépek voltak, lent mocsaras mezők zöldelltek, rajtuk a hiányozhatatlan tehenekkel, mi pedig mindezt gyönyörű fenyves erdőben, vagy annak határában kerültük meg a hegy oldalt. Három-négy ilyen öblöt megkerültünk, mire az utolsónak a végében az utunk felszökött egy kisebb peremre, innen ráláttunk az egész Kali Gandaki völgyére hátrafelé. Elbúcsúztunk tőle, mert tudtuk, hogy hamarosan egy nagyobb balrakanyart fogunk megtenni. Ez meg is történt, ott ahol összeszűkült a völgy, egy híd mellett haladtunk el. Ezen mi nem keltünk át, mert tudtuk, hogy ha továbbmegyünk a folyó bal oldalán, pár száz méter múlva megérkezünk Kokhethani-ba. Először egy gyönyörű, fenyőerdős, füves zöld hegyoldalt tűnt fel előttünk szemben, majd ahogy bevettük a balrakanyart és kitárult előttünk a Kali Gandaki egy újabb szakasza, úgy tűnt fel előttünk Kokhethani.

Az első étteremben rögtön tűrhető árakat találtunk, ide betértünk, és rendeltük egy nagy kancsó teát, egy „Veg. Fried Rice”-t és egy dálbátot. Utóbbi 280 volt, és csak azért érte meg ennyiért, mert a dálbátra a legtöbb helyen, így itt is kérés nélkül jár egy „rátöltés”, magyarul a rizsből, a dálból és a curry-ből is kapsz még egy adagot. Esetünkben most a dál nem volt más, mint üres lé, lencse nem volt benne, és ez volt a szerencsém, mert különben talán még most is ott csücsülnék annak a vendéglőjének a mellékhelyiségében. De ezt inkább nem részletezem tovább, csak még annyit, hogy a második adag dálbátot eltettük és később ettük meg vacsorára, én pedig 2km-el később azt hittem, hogy újfajta élménnyel „gazdagodom”, de végül túléltem a dolgot egy ijedtséggel. Éreztem, hogy soha nem tapasztalt erővel hív a természet, olyannyira, hogy minden mozdulatot óvatosan kellett megtennem, nehogy a gatyámba csináljak. Lassan levettem a súlyos hátizsákom, magamhoz vettem a WC papírt, majd osontam a bokorhoz. Mint ekkor kiderült, csak gáz volt, és nem több, na de ezt ugye nem tudhattam előre! :) Itt ezen az utolsó 4km-en egyébként gyönyörű zöld volt a táj, olyan zöld, hogy szinte már olyan volt, mintha a sárga lencsés, borús időre való napszemüvegem át néztem volna. Persze ez nem volt rajtam, csak a természet tombolt a monszun kezdetén, 2600m-en a Himalájában.

Lete, See You Lodge

Most itt vagyunk Lete-ben, a „See You Lodge”-ban, ezt a szállót magyar hegymászók javasolták valamelyik blogjukon. Ők áprilisban innen mentek fel az Annapurna I északi alaptáborába. Jövet láttunk egy-két csúcsot a felhők között, de azok a Nilgiri déli csúcsai voltak, s nem a legmagasabb Annapurna. Állítólag látni innen az Annapurna I 8091m magas csúcsát, de most este már nem volt szerencsénk a felhőzettel. Reggel jóval esélyesebb a dolog, így ha minden igaz, holnap megpillanthatjuk végre az egész Annapurna csoport legmagasabb csúcsát! :) Ideje már, hisz 24. napja lesz, hogy túrázunk az Annapurna körül, és túl vagyunk már a 200 gyalogolt kilométeren! :)
Ma visszajött a kedvem, aminek nagyon örülök! A kősivatag és a szembeszél nagyon elvette a kedvem a további túrához, de mai szép nap után mindketten azon gondolkodtunk, hogy ha holnap elérjük Tatopani-t, onnan már csak két nap a túraútvonal hivatalos vége, Naya Pul, amit meg kéne lépnünk, már csak azért is, mert a két nap között Ghorepani-ban aludnánk, ahonnan az utolsó nap hajnalán felsétálhatnánk zsákok nélkül a Poon Hill nevű helyre.

Onnan állítólag gyönyörű a kilátás az egész „Annapurna Range”-re. Ugyanennek a napnak a délutánjára már le is érhetnénk Naya Pul-ba, ahonnan már csak két óra busszal Pokhara, a 100 rupis, zöldségekkel szuper gazdagon megpakolt, pirított szalámis szendvicsek, a 140 rupis sör, és a minden földi jó városa… :) Persze ez csak a ma esti terv, meglátjuk még, milyen lesz az idő és milyen kedvünk lesz, aztán úgy és addig megyünk, amíg jól esik! Majd kigondoljuk Tatopani termálvizes medencéjében ázva, hogy hogyan tovább… :) Most viszont alvás, mert holnap nem 10-kor kéne elindulni! :)

Kietlen kősivatag a folyómeder

Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk. Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.

Ahogy átkeltünk a folyó másik oldalára a buszállomáson elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor mennek és mennyibe kerülnek a buszok. Elég vad árakat és időket hallottam, ráadásul nincs is közvetlen járat Pokharába, csak többszöri átszállással lehet visszajutni. Szóval egyelőre napoltuk a busz gondolatát, noha ekkor, ebben az állapotban nekem kedvem lett volna azonnal abbahagyni a túrát, úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt.

Azonban azt is tudtam, hogy következő nap egy éves házassági évfordulónk van, és hogy ezt a hegyek között terveztük ünnepelni, vagy legalábbis semmiképpen nem egy egész napos, rázkolódos buszutazás keretében. És azt is tudtam, hogy a felhők felett mindig kék az ég, ezért aztán próbáltam megemberelni magam. A reptér közelében találtunk egy ACAP Checkpointot, itt amíg pecsételtek az engedélyünkbe, addig Zita elrohant az ATM-hez, én pedig próbáltam lenyugodni, és kitalálni, hogy mi legyen. Közben eleredt az eső… De viszont Zita tudott felvenni pénzt! Ez alapjában határozta meg a továbbiakat, nem gondolkoztunk tovább a buszozásban, hiszen újra volt elegendő pénzünk akár több hét túrázásra is. Ha az ATM nem működött volna itt Jomsonban, már csak egy-két napra elegendő pénzünk maradt volna, és ezért kényszerből vissza kellett volna utaznunk Pokharába. Ezt ekkor annyira nem bántam volna, bár be kell valljam, a legendásan rémes, hosszú buszutazásra sem vágytam. Így viszont, a pénzzel a zsebünkben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, gyalog, saját erőnkből, a hátizsákokkal a hátunkon. A mai napra Marphát néztünk ki, a következő falut. Jókat írt róla az útikönyv, és már csak azért is tovább szerettünk volna menni Jomsonból, mert itt drágaság volt, és amúgy sem vágytunk egy ekkora településen maradni. Jomson a környéken a legnagyobb város, még reptere is van, persze aprócska, de akkor is, légikikötő! :) Vicces volt látni a repülőtér bejáratát teleaggatva az imazászlókkal, a háttérben pedig látni a tőlünk alig néhány méterre lévő irányítótornyot és a kifutópályát, ami majdnem olyan hosszú, mint az egész település maga.

A 10km-es délelőtti szakasz után már éhesek voltunk, ezért beültünk egy kis vendéglőbe, ahol ugyan relatív olcsóságot találtunk, de az étel nem volt egy nagy durranás, a chowmein-t instant tésztából készítették, és a „Big Pot” tea arányaiban drágább volt, mintha csak kis csészékkel vettünk volna. Ezt megreklamálva kaptunk még egy kancsóval, így már pont kijött az ár. Az apró ostyaszelet, a „ChokoFun/ChokoKid” nevű, egyetlen helyi, és nem import csokoládé ára itt végre újra elérte a 10 rupis normál árát, így ebből is bevásároltunk, mielőtt továbbindultunk volna.

A Kali Gandaki folyó – Öregebb, mint a Himalája

Az ég borús volt, és az eső szemerkélt, ahogy elhagytuk Jomsont, én mégis jobban éreztem magam, mint délelőtt, abban a szélben. Jomson határában megálltunk a „Mustang Eco-Museum”-ot megnézni. Sok érdekeset láttunk itt, de ami a legjobban megmaradt bennem, az a Kali Gandaki folyó története. A folyóról azt mondják, öregebb, mint a Himalája. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Kali Gandaki az egyetlen folyó, amely keresztül szeli a hegységet. Az Annapurnától 80km-re északra ered, és lent a hegységtől délre belefolyik a Gangeszba. A Himalája fiatal hegység, a mai India földterülete egykor Afrika keleti partjairól vált le, és 70 millió évvel ezelőtt ütközött neki Eurázsiának, felgyűrve ezzel a világ legmagasabb hegységrendszerét, a Himaláját. Ezen a hegységen folyik keresztül a Kali Gandaki, amelynek völgyét a világ legmélyebb völgyének is mondják, mivel az őt körülvevő csúcsok és a folyó magassága között itt a legnagyobb a magasságkülönbség. Ez a környék a geológusok álma, mert itt akár 3000m felett is találni olyan ősmaradványokat, amelyek egykor – több tíz millió évvel ezelőtt! – a tenger fenekén voltak. Ez tényleg így van, mert mi magunk is láttunk rengeteg utcai árust, akik fekete köveket árultak. Amikor közelebb mentünk, szétnyitották két darabba a köveket, és megmutatták a belsejükben lévő csiga alakú formát. Számomra ez kicsit vad jelenet volt, mert el tudom képzelni, hogy a Föld más tájain, a geológiai kutatás szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken hónapokig, vagy évekig kutatnak egy-egy ilyen maradványért, míg itt a helyiek árulják őket kilószámra a turistáknak néhány száz rupiért. :)

Mi persze nem vettünk ilyesmit, csak akkor örültünk volna egy ilyen kőnek, ha mi magunk találtuk volna, mondjuk jövet a folyómederben, nem pedig egy árus asztalán.

Szivárvány Marphában

A múzeumtól ismét esőben indultunk tovább, de tudtuk, hogy csak 6km-t kell megtennünk, és úgy voltunk vele, hogy ez akár egy óra alatt is meglehet. Szóval nem csüggedtünk, hanem inkább nekiindultunk! Én nem voltam oda ettől a naptól, de valahogy éreztem, hogy még szebb is vár ránk. A dzsip útról gyorsan letértünk, mert az fent kanyargott a sziklás oldalban, mi pedig inkább a folyómeder szélén szerettünk volna haladni, minél kevesebb szintet fölvéve és minél gyorsabban. Ezt a levágást a GPS térképe is jelölte, így aztán magabiztosak voltunk. Csak néhány a Kali Gandakiba a mellékvölgyekből betorkolló patak okozhatott volna gondot, de hála az égnek, mindenütt volt egy kis híd vagy egy gázló, amin át tudtunk kelni anélkül, hogy bele kellett volna lépnünk a vízbe. Közben az eső már csak szemerkélt, és mire Marpha határába értünk, el is állt.

Marpha egy olyan falu, amely a főút mellett fekszik, de nem a főút mentén. A falu központjába egy, csak gyalogszerrel járható út vezet be. Az egész település egy félkör alakban helyezkedik el a völgy egyik kanyarulatának oldalában. Ahogy letértünk a főútról és ezen az ösvényen találtuk magunkat, egyből barátságosabb lett minden. A faluba egy kapun át vezetett ez a kis út, és a kapun túl egyből megváltozott az utca kinézete. A szűk járda alatt egyik oldalt a csatorna folyt, de ezt lapos, széles kövek fedték, csak onnan tudtuk, hogy nem föld van alattuk, mert néhol leláttunk a követ közötti résen. A járdát amúgy is teljes széltében faltól falig ilyen kövek fedték.

A szálláshelyünket hamar megtaláltuk, a Daulagiri Guesthouse egy nagyon takaros kis vendégház, virágos belső udvarral, és tetőterasszal. Amikor felmásztunk először ide a tetőre a vendégház tulajával, aki egyben a főszakács is, elállt a lélegzetünk. Először is kisütött a nap és egy az alsó ívén teljes, dupla szivárványt láttunk a völgynek azon a részén, ahonnan érkeztünk, másodszor pedig ráláttunk az egész falura, méghozzá felülről, a háztetőkre. Errefelé a házak mind lapos tetősek, és ennek a tetőnek a peremére, mintegy kerítésszerűen felpakolják körbe száradni a tűzifát. Mikor kérdeztük, hogy nem gond-e, hogy megázik, az emberünk elmondta, hogy nem, mert akkor, amikor szükség van a fára télen a fűtéshez, előtte hónapokig nem igen esik semmi. Ez lehet az az időszak, amikor a környék dugig van turistákkal a főszezonban, október és november környékén.

Ezt a látványt a szivárvánnyal és a háztetőkkel még tetézte a szomszédos buddhista kolostor nagy épülete, és a szemközti sziklába épített és festett sztupa, chorten – vagy a jóég tudja, mi! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy éves házasok vagyunk! :)

Szóval egyből beleszerettünk ebbe a helybe, és miután körbenéztem a faluban, és nem találtam semmit, ami a nyomába érhetne, elhatároztuk, hogy itt maradunk, és ezen a tetőn fogjuk elkölteni az egyéves házassági évfordulónk napján a reggelinket.

Az évfordulót kicsit úgy ünnepeltük, mint a Karácsonyt. Elengedtük magunkat, egy napot pihentünk, amikor nem mentünk sehová, csak a faluban mászkáltunk és a kolostorhoz mentünk csak fel. Ezt leszámítva otthon voltunk, finomakat ettünk, és az ágyban dögölve filmeket néztünk, amikhez olyan édességeket és rágcsálnivalókat vásároltunk, pontosabban ajándékoztunk egymásnak, amelyeket amúgy nem engedünk meg magunknak – se a másiknak. :) Nyugati csokoládét ettünk, és chipset, de még üdítőnk is volt, sőt este a kártyapartihoz megengedtem magamnak egy sört. Az étteremben ettünk, ami nem volt vészesen drága, sőt az otthoni árakhoz képest igen olcsó volt, csak a mi szűk pénztárcánkhoz mérten volt kicsit sok, de ezt a mai napon elfelejtettük, és megengedtünk magunknak mindent – ez amúgy is jólesett volna, évforduló nélkül. Ezeket az apróságokat pont úgy vásároltuk meg, mint a karácsonyi ajándékokat anno Iszlámábádban: együtt járva a „várost”, de külön-külön „titokban” beszaladva egy-egy boltba. Ez itt, egy ilyen kis egyutcás hegyi faluban nehezebben ment, mint Karácsonykor, mert most tényleg csak néhány bolt volt azon az egy kis utcán, azokat is végig tudtuk járni 10 perc alatt. Először természetes együtt, hogy lássuk, mik azok a termékek, amelyeken a másiknak vágyakozóan megakad a szeme.

Természetesen nagyon jól estek ezek a finomságok, de közben volt már bennem egy apró rosszérzés is. A szemeteszsákunk mérete most a többszöröse volt, mint máskor, és egy-két napi büdzsénket elköltöttük olyan termékekre, amelyek éppen csak pillanatnyi örömöt nyújtottak a fogyasztásuk közben, de emellett nem mondható el róluk, hogy túl egészségesek vagy fenntarthatóak lettek volna. Ez kicsit furcsa érzés volt, mert egyben önellentmondás is volt, hisz hiába próbáltuk volna tagadni, vágytunk a csokira, a chipsre és az üdítőre. Mindegy, kár ezen már rágódni, igazából jó volt, csak egy kis bűntudatunk lett, nem csak az elköltött pénz, és az így termelt szemét miatt, hanem azért is, mert ezzel az egésszel pontosan megfeleltünk a nyugati emberről felállított sztereotípiának. Zita emlegette, hogy kicsit rosszul érezte magát, amikor egy nepáli kisfiú végignézte, ahogyan chipset és kólát vásárolt. Hát milyen példát mutatunk Nekik? :( Már régebben elhatároztam, hogy folyamatosan lemondok, vagyis inkább elfelejtem az ilyen dolgokat, és helyettük inkább a róluk való lemondásban találom meg az örömöt, és megtalálom azokat a dolgokat, amelyek természetesebbek, fenntarthatóbbak, – jó eséllyel még olcsóbbak is – és ugyanilyen boldogságot ad a fogyasztásuk. És ezután a következő ilyen ünneplésnél majd kiötlünk valami okosabb dolgot, főzünk egymásra, vagy nem is tudom, most téma lezárva, térjünk vissza Marphára, és az évfordulónkra!

Az ajándékokat nem csak egyszerűen megvettük és átadtuk egymásnak, hanem én a sok apróságot a szoba különböző sarkaiban elrejtettem, és hagytam, hogy Zita sorra megtalálja őket, ezzel egy kis kincskereső játék örömét megteremtve. Az ajándékok nagy része ehető, vagy iható dolog volt, de azért ügyeltünk arra, hogy valami maradandót is adjunk egymásnak, ami mindig emlékeztet minket az első házassági évfordulónkra, ami történetesen a Himalája hegyei között ért minket ezen a csodálatos gyalogtúrán – még a nászutunkon, amit világkörülire álmodtunk! :) Ezek természetesen apró dolgok voltak, hiszen a pénztárcánk és a bringás táskáink szűkösek, hosszan akarunk még utazni a pénzünkből, és közben nem akarunk nagy tárgyakat cipelni. Zitának nagyon megtetszett még Muktinathban egy utcán árult kis fülbevaló, ami egy apró kék imamalom volt, benne a mantrával „Om Mani Padme Hum”, és még forgatható is volt. Sajnos elsőre az eladónő sehogy sem akart bemenni 800 rupi alá, így otthagytuk az apróságot, pedig láttam Zitán, hogy nagyon tetszik neki, de 2000 forintot nem akartunk kiadni egy ilyen apró tárgyért, bármennyire is tetszetős volt. Aztán az indulásunk reggelén megkértem Jan-t, hogy foglalja le Zitát, én pedig leszaladtam a szobából, azzal, hogy fizetek a vendéglátóinknak. De nem csak ez történt, hanem rohantam ki az utcára nagy titokban, hogy megleljem a fülbevalót, és szerencsémre még megtaláltam, újra alkudni kezdtem rá, és gyorsan megállapodtunk, én pedig boldogan rohantam vissza a zsebemben az értékes zsákmánnyal. Ez igazán egyedi ajándék, és igazán jellemző erre a vidékre, ahol vagyunk! Imamalom fülbevaló, micsoda ötlet! Sikerült biztonságos helyre elrejtenem, ahol két napig Zita nem lelt rá, sőt nem is sejtett semmit az egészből. Azt bevallotta, hogy remélte, hogy megszerzem a fülbevalót neki, de a meglepetés így is teljes volt, mert nem tudta, hogy végül meg is tettem.
Én két pakli kártyát kaptam, de nem ám akármilyet, hanem a Nepál leghíresebb, és a világ 14 legmagasabb, 8000m feletti hegyével díszítetteket. Ezzel a két paklival már rengeteg vidám rabló römi partit játszottunk különböző társaságokban, úgyhogy ez az ajándék is telibe talált, mert ez se túl nagy, se nem túl nehéz, viszont már sokszor használtuk, és sok szép percet szerzett nekünk, arról nem is beszélve, hogy ez is egyedi, a helyre jellemző ajándék.

Szóval jól telt az évfordulónk, és közben sikerült pihennünk és feltöltődnünk, ezért eldöntöttük, hogy a következő napokban nem csak az egy napra lévő Letéig – addig a faluig, ahonnan a magyar hegymászók indultak az alaptáborba -, hanem két hosszú nap alatt Tatopani-ig is továbbmegyünk gyalogosan, hogy a túra végét az ott található forró termálvizes strandon ünnepelve zárjuk.