Medellint elhagyni nem volt könnyű – részben a hihetetlen vendégszeretet, másfelől az előttünk tornyosuló hágó gondolatától nyomasztva sem. Nagy szerencsénkre felhős idő volt, úgy tűnt, nem kapunk sok napot. Nekivágtunk hát és éreztük, mennyire más érzés ugyanazt az útvonalat lefelé gurulva, majd fölfelé tekerve is megtenni. (Mikor Medellinbe érkeztünk, a városon túl tettek ki minket, és pont ezen az útvonalon kellett legurulni visszafelé.) Nem telt rosszul, sőt meg voltunk elégedve magunkkal.

Teherbiciklivel vinni vissza a visszaváltható üvegeket a menő. :)

A csillag úgy hisszük, még karácsoni dekoráció lehet.

Hihetetlen-zöldben pompáztak a mezők mellettünk.

Megérkeztünk a hágóba és mivel piszok hideg volt és az eső is rákezdett, a helyi étterem (nyitott) konyháján melegedtünk és száradtunk.

Elképesztően büszkék voltunk magunkra. 1850mről indultunk és 2400m-en volt a hágó, mindezt alig egy óra alatt tettük meg! Nem tudtunk hova lenni az örömtől, hogy milyen ügyesen és gyorsan feljöttünk! Levontuk a következtetést, hogy majd a svájci alpok sem lesz rosszabb, illetve, hogy nem azért mentünk eddig olyan nehezen fölfelé, mert nem tudunk, hanem mert megpukkadtunk a melegben. Most tökéletes kerékpározó idő volt: ha megállsz, fázol, ha tekersz, pont jó meleget érzel.

Forró kakaó sajttal volt a jutalom, bizony jól esett felmelegedni a hidegben, hiszen így, hogy megálltunk és izzadtak is voltunk, hamar megéreztük a hideget.

Mivel pont naplementére értünk fel, szállás után is kellett nézni. A következő faluba, Versalle-ba kaptunk ajánlást a hágóban üzemelő étterem tulajdonosától, innen már csak gurulni kellett, hamar odaértünk (lefelé a sz@r is gurul, mint tudjuk). A hoteltulaj büszkén mutatta meg a szobáit, egy kétágyast, illetve egy egyágyast. Ez utóbbi volt olcsóbb, nekünk elég is volt, bár utólag felszisszentünk reggel, mert akkor láttuk meg a kilátást, ami a kétágyas szoba sajátja volt. Persze csak egy kilátásért nem fizetünk többet, de azért az ámulat megvolt.

Bezsúfolódva a kis szobába, a biciklik is mindig velünk alszanak. A sok takaró az ablakon még egy vastag hungarocell lemezt is rejtett – a zaj kiszűrése végett, ugyanis pont az ablak előtt megy el az út, rajta a dübörgő kamionokkal.

A szuper zuhany, ami szikrázott, amikor kinyitottam a csapot. A kábelek belógtak a vízsugárba… Így engedélyt kértünk (és kaptunk) a másik szobában való zuhanyzásra. Jó dolog a zuhany, főleg ha meleg, de nem szívesen kapnék áramcsapást ezért a luxusért.

A vacsorázó és reggelizőhelyünk. Látszik, hogy ezer éve ugyanott van az az asztal a székekkel. :)

Ebben a rengeteg edényben és lábosban főztek, nagyüzemben megy!

A városka egy gerincre épült – balra is szakadék, jobbra is szakadék.

Kilátás az útról

Kiárusítás

Egy chiva busz.

Útközben

Megpróbáltam megtudakolni, hogy mire használják a felvágott abroncsdarabokat, de sajnos a válasz olyan sok idegen szót tartalmazott, hogy nem sokat értettem meg belőle. Annyit igen, hogy egymásra halmozzák és homokkal-kővel megtöltik, így építenek szegélyt az útnak pl. Csak azt nem értem, ehhez minek kell felvágni a kerekeket? Egyben egy kerék nem lenne nagyobb? Mármint így felhasználnak 8-10 darabot, egy egész kerék helyett. De ők tudják, biztos másra kell a kerék közepe.

Útban Santa Barbara felé

Az ominózus baleset fényképen is megörökítve

Hát meredek az út, na. Csórikám meg nem hajtotta fel a hátsó falát a platós autójának, így nem csoda, hogy lecsúszott szinte minden.

Santa Barbarában megálltunk pihenni, Árpi elment mobiltelefon SIM kártya ügyeket intézni (a csomagaktiválás megint nem sikerült, hiába kaptunk konfirmáló smst, hogy előfizettünk egy csomagra, az valahogy mégsem aktiválódott, stb.), én meg vártam rá és ettem a Jet csokikat, majd ebédelni is beültünk egy helyre. A helyiek nagyon kedvesek voltak és sokan körénk gyűltek, egy férfi, aki mágus-varázslóként keresi a kenyerét, még egy üdítőre is meghívott, de nem akartam otthagyni a bicikliket, szóval le kellett mondjam ezt a randit.

A kedves és kíváncsi helyiek

Nagy a meleg, fedni kell a motorbicikliket is, egyrészt a forróság miatt (ne égjen meg a feneke), másrészt mert feltöri a hőség a szivacsot és a könyebb műanyagokat (pl. az autók műszerfalát is).

Az iskolás fiúknak nagyon tetszett a bicikli, nekem meg sikerélmény volt, hogy el tudtam velük beszélgetni.

Fut jópár veterán autó is.

Útközben ünnepeltük meg a 34.000 kilométert is. Ezt most nem csak egy fényképpel, hanem egy jó kis timelapse videóval tettük emlékezetessé. A hangot ne keressétek, nincs neki, inkább kapcsoljátok be a rádiót, vagy tegyetek be valami jó kis számot, miközben nézitek.

:)))

Szép ház az út szélén

Ahol ünnepeltünk, ilyen bogyókat árultak.

Feltörve a piros héjat, a belsejét eszik meg. Mandula ízű volt. A neve “coroso”, hosszas keresgélés után úgy tűnik, ez nem más, mint a bétel vagy areca mag, az, amit Ázsiában is oly előszeretettel rágnak, és amitől piros lesz a szájuk.

.

La Pintada városa

La Pintada városába érkezve gondoltuk kihasználjuk a város nyújtotta előnyöket (netcafé, ATM), és kerestünk egy bankot. Már épp zárva voltak, bár a dolgozók még bent intézték a papírügyeket, de az ATM itt is kívül volt elhelyezve. Bementünk a kis üvegkalitkába, kártya be, pinkód be, összeg be. Trrrrrrr-pénz ki. Hoppá. 200.000 pesoval kevesebb (~80 dollár). És persze blokkot sem adott. Szaladtunk a főbejárathoz, hívjanak szerelőt, adjanak pecsétes nyilatkozatot, csináljanak valamit, hogy lehet ez, hogy 500e-t ütünk be és csak 300e-t kapunk? Vesződés és kérdezősködés után a netcaféba irányítottak minket, hogy nézzük meg a netbankban, mennyit vontak le, lehet, hogy minden rendben, mert hogy az ATM maximum csak 400e pesot ad ki (akkor miért adott csak 300-at és miért nem írt hibaüzenetet az 500-ra). Netcafé: Árpi kizárja magát a netbankból, mert a token száma nem szinkronizál, elcsúszott valami a rendszeben. Skypeon hívja a bankot, vagy 15 percig nem veszi fel senki, majd alig hallja amit mondanak, mert gyenge a fülhallgató és nagy a zaj. Közben meg izgul, mert ha a skype megszakad azonsítás közben, akkor a protokoll szerint csak személyesen (meghatalmazott útján nem!) lehet újraaktiválni a netbankot meg úgy az egészet. Na hát ilyen idegőrlő óráink is vannak. :) Annyira kikészültünk ettől, hogy úgy döntöttünk, itt maradunk éjszakára.

Bánat-burger. Amúgy gyönyörű nem? Szerintem ezt beadom stock-fotónak.

Szálláskeresés után kicsit sétáltunk. Itt ilyen édességeket árulnak az útszéli árusok az itt átutazó turistáknak

Ez meg a vacsora. A sárga szósz ott balra az “salsa de pina” vagyis ananász szósz. Még a hamburgerbe is tesznek ilyen édes szószt, borzasztó… A szomszéd asztalnál (este 9-kor) még a háziját írta az utcai étkezdés gyereke.

Nagy eső jött az éjjel és jól lehűtött mindent. Reménykedtünk, hogy kiesi magát és reggel nem kell esőben elindulni – ez így is lett. Másnap pihenten vágtunk neki a következő szakasznak.

Ezt az útszéli konditermet nézzétek – szeritem a szék az a buszmegálló részét képezi.

Amire kell, arra jó. Még olyan V-alakú tartórúd is van a túlvégén, amire fel lehet tenni a súlyzót.

Ez a vérszomjas ragadozóállat pedig kávézót őrizte.

Pár kilométer után úgy érzeztem, jól esne egy kávé és szóltam Árpinak, hogy álljunk meg a következő lehetséges helyen. Jött is egy “étterem” nevű étkezde, ami nem volt más, mint egy ház, ahol a helyiek laktak, illetve egy asztal, egy terasszal. Odagurultunk és megkérdeztük, van-e kávéjuk? Van, de csak tinto (cukrozott kávé tej nélkül). Jó, kértünk egyet, majd amikor kérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni, csak a fejüket rázták, hogy semmibe. Ekkor állt össze a kép, hogy mi egy egykor működő étterem néhai teraszán ülünk, a családdal, akik valaha üzemeltették (csak még nem szedték le a táblát). Vagyis kb olyan volt ez, mintha egy random családhoz bekopogtattunk volna, hogy van-e kávéjuk? Elhajtás helyett megvendégeltek minket és ez nagyon jól esett. A kislánynak ott hagytunk ajándékba egy kis játékot, ami egy chipses zacskóban volt, meg végül a kávéért is fizettünk, mondván, hogy vegyenek a kislánynak rajta valamit. Úgy szeretem az ilyen őszinte vendégszeretetet, amikor tisztán kíváncsiságból és vendégszeretetből vendégül látnak és nem turisták vagyunk akikből pénzt lehet kiszedni. Ázsiában volt sok ilyen, ott vendégeskedtünk nagyon sokszor így (néhol fizetve néhol nem), és ezek mind-mind szép emlékek.

Egy későbbi szálloda és étteremnél vol ilyen kilátó.

Még egy aranymosót (aranyásót?) is láttunk.

.

Várnak a buszra – vagy csak úgy kiültek nézelődni, de ez egy buszmegálló amúgy.

Autómosó. Így hirdetik, hogy spriccelik a vizet. Sok ilyet látni.

Fák…

Útszéli árusok. Eza világon mindehol ilyen. :)

Megálltunk pihenni, csokit enni. Látjátok, hogy gyűjti a kis méhecske a lábára a pollent?

Elszakad a kábel de látunk chiva buszt és lukat beszél a hasunkba az autószerelő

Az egyik fölfelében pedig egyszer csak nem tudtam váltani. Ajjjj, azt hiszem, elszakadt a váltóbowdenem. Először a markolatnál néztük meg (egyszer már ott szakadt el), de a hiba nem ott volt, hanem lent.

Hopsz, volt kábel, nincs kábel. (A fölső menetes csavarféleséget kell nézni – az alsóból fut ki egy szál, a felsőből nem…) A következő képet ne nézze meg se a Rohloff cég, se az, aki hivatalos szakszervízben dolgozik, nehogy szívrohamot kapjon.

És újra kőkorszaki módszerekkel szerelünk: machete, balta, tégla támasztéknak… De működik! :) A helyiek itt is nagyon kedvesek voltak. Kaptunk tőlük minden szerszámot, ami kellett, illetve egy-egy pohár jeges fa-paradicsom levet (tomate de arbol: fán nővő paradicsom, csak iváshoz fogyasztják – később lesz róla fénykép).

Cserébe, hogy szenvedett Árpi egy órát a váltómmal, láthattunk testközelből chiva buszt.

Elölről

Ez mind kézzel festett

:)

Csak egy pillanatra mélázzatok el ezen a képen. És most képzeljétek el, hogyan néz ki egy európai busz vezetőfülkéje. Na? :) Külön felhívnám a figyelmet a váltóra ráhúzott szőrös huzatra, valamint a sofőr felőli burkolatra – és ajtóra. Rózsaszín, zöld, kék; fából kis ajtó, és nincs ablaküveg. (Biztonsági övről meg ne is álmodjunk.)

Aki belül ül, nehezen kászálódhat ki, főleg sok csomaggal. (Csak az egyik oldalt van kijárat.)

Szűz Mária vigyáz ránk.

Még az én európai 180 centimmel is nehéz, a helyi nénikék bácsikák, a maguk 140-150 centi mélységükkel ide hogy másznak fel?

De induljunk tovább – az út szélén fő valakiknek a vacsorája

Alejandria (ejtsd: “alehandria”) mellett kerestünk szállást. Ennek a “rendőrkutyának” a gazdája azt monda, nincs itt semmi féle szálláslehetőség. Na de mi a szabály? Sose kérdezz meg 3-nál kevesebb embert! És ez 3 egymástól teljesen különböző /egymás nem ismerő ember legyen, mert ha egymást hallják, akkor egyformát fognak mondani.

Na végül csak akadt szállás – van “hospedaje”, aféle Zimmer Frei (haha, akkor ő Zimmer Feri).

Na Zimmer Feri majd őrületbe kergetett minket, annyit beszélt. Még a feleségének is mondtam, hogy milyen beszédes a férje, ő pedig csak elnézést kérő szemekkel bólogatott. Ő amúgy helyi autószerelő, a házukban van két szoba, amit kiadnak. Amikor ide irányítottak minket, ővele találkoztunk ugye legelőször. Adtunk neki kis kártyát, amin rajta van a nevünk meg Hungría, meg webcím és hogy nászút a világ körül. Ott van a kis logónk is, 360 fok bringa. De mivel a 360 jó nagy betűkkel van, ez neki egyből szemet szúrt, és valamiért nagyon nagy vehemenciával el kezdte magyarázni, hogy egy év az 365 nap. Mi meg mutogattuk neki, hogy 90+90, az 180 és kétszer az 360. Valahogy valami nagyon félresiklott. Ő nagyon mondani akart valamit, mi meg nagyon fáradtak voltunk és csak nevettünk kínunkban. Ez a Feri az a típusú ember, akit nem lehet otthagyni, valahogy mindig csak mondja, le is ültetett minket és csak beszélt, igazából nagyon mókás szituáció volt. A felét sem értettük annak, amit mond, de lelőni, azt nem lehetett. Komolyan sajnálom azokat, akik autót szereltetni jönnek ide! :D – Árpi biciklijébe pedig egy macska fészkelte be magát.

Ah, megszabadultunk! Ez a szobánk – a beton téglák vannak téglaszínűre festve, nagyon hangulatos… :) ;)

Bicikliztünk 40,44 és 85 kilométereket, történ 2015. március 16-17-18-án.

Sincelejoban Yesiddel nagyon sokat beszélgettünk még az este, és nem is tudom, mikor kerültünk ágyba. Kérdezgettük, milyen lesz a terep, azt mondták: sík, nem lesz dombos. Mi már mosolyogtunk magunkban és sejtettük, hogy mi lesz a valóság, és ezt el is mondtuk Yesidnek, hogy nem úgy van az ám! Főleg, mert annyira fellelkesedett a mi példánkon, hogy kitalálta, szeretne ő is biciklizni. Mi elmondtuk neki, hogy ez a lelkesedés tök jó, de ez nem csak játék és mese, lesznek nehéz napok, kemény szakaszok, főleg azokon a “sík” meg “lapos” terepeken, amit eddig olyan könnyűnek gondolt. A lelkesedés meg van, meglátjuk, mire jut.

Másnap vasárnap következett, és Yesid boldogan és nagy örömmel mesélte, hogy vasárnap a család farmján lesz egy nagy összcsaládi összejövetel, amire mi is szeretettel meg vagyunk hívva. Örültünk a meghívásnak, főleg, mert pont útba is esett nekünk ez a farm. Sőt, még jobb hír: el tudják vinni a csomagjainkat kocsival, nekünk csak az üres biciklikkel, illetve egy alapvető szerszám-víz felszereléssel elég letekerni azt a 30-valahány kilométert. Csodás!! Megreggeliztünk, majd ők autóba, mi biciklire pattantunk, és könnyen, táskák nélkül suhantunk. Meg is dícsértek minket, hogy milyen hamar odaértünk a farmra.

Útszéli csendélet

Mint a cseresznyefa virágzása, ennek a fának a virága is szép látvány volt!

No, egy fékkarral ellátott, agyváltós, felfüggesztéssel rendelkező, menő módra nyereg alatt szétvágott szuper bicikli!

És a család a farmon. Nagyon aranyosak voltak, igazi latinos hangulat ment, készítettünk is erről egy videót, remélem sikerül feltölteni.

A második reggeli: chicharron vagyis töpörtyű egy krumpliféleséggel, valamint aludttejjel.

Sétáltunk is egy kört a telkükön. Van halastavuk, pár tehenük, tyúk-kacsa-liba és teknősök is. Hej, sajnos valamelyiket hamarosan a levesbe teszik, ugyanis a teknős tradicionális húsvéti étel. (Csak a családban vagy a régióban, vagy egész Kolumbiában, nem tudjuk.)

Ennek a kis komának még van pár éve talán, még túl pici.

Hamarosan eljött a búcsúzás ideje, még ebédet is kaptunk elmenetel előtt, sőt, még le is tudtunk zuhanyozni. Ez igazán frissítő volt! Sőt, a legjobb hírt még nem is mondtam! A terebélyes család annyira megszeretett minket, hogy sorban felajánlották segítségüket, vagyis, végig Medellinig kaptunk szállást tőlük. Sőt! Az első szállásadónk, Julio és családja szintén felajánlotta, hogy (mivel ők is ugyanoda mennek, vagyis haza) elviszik a cuccainkat! Hát ez elképesztő nagy segítség volt, el sem tudom mondani, milyen könnyen suhantunk a csomagok nélkül! Na a történethez hozzá tartozik, hogy ők 90 km-re laktak a farmtól. Az eredeti terv az lett volna, hogy még 50-valamennyit megyünk, és ott megszállunk egy benzinkút melletti kis hotel-motel-féleségben – ahova amúgy szintúgy volt kontakt a családon keresztül, ingyen aludhattunk volna ott. Viszont ha már elviszik a csomagjaink, és mint tudjuk, a terep is “sík”… hát menjünk, amíg tudunk! A táskákat bepakoltuk Julioék autójába és nagy búcsúzkodások közepette nekivágtunk a maradék 90 km-nek, Planeta Rica településre.

Első blikkre mintha a Hold lenne a fa koronájában.

Útközben történt meg az is, ami nagy-nagy vágyam volt: lajhárt látni és hovatovább meg is fogni, simogatni. A képeken viszont nem mosolygok, vagy nem nagyon, mert a szívem nehéz is lett, hiszen nem ilyen körülmények között szerettem volna ezt. Valahogy úgy képzeltem, hogy sétálunk a dzsungelban Árpival egy kellemes túra keretében, majd egyszer csak felpillantunk a fákra, és igen, ott van a Lajhárcsalád! Ők örömteli izgalommal odaintegetnek nekem, majd kecses libbenéssel az alsó ágakra ugranak, és a Lajhármama bátorítóan ösztönzi a kis Lajhárkáját, hogy menjen, és boruljon kebleimre, eközben Lajhárpapa és Lajhármama a legalsó faágon ülve, egymáshoz bújva, könnyeikkel küzdve és boldogságtól repeső szívvel nézik, ahogy kis Lajhár gyermekük megteszi az első lépést a fajközi barátságban! Uff – hát ja, nem pont így történt. Ehelyett találkoztunk egy férfival, aki egy 3 hónapos lajhár kölyköt árult, két zöld papagáj társaságában. A lajhár valószínűleg éhes volt és kialvatlan (20 órát alszanak egy nap), és elszakítva az anyukájától elég esélyes, hogy ha nem egy olyan valaki veszi meg, aki ért is a lajhárokhoz, hamar el is pusztulhat. Felhívtuk Yesidéket, hogy mit tudunk tenni az ügy érdekében, ha például megvesszük a fickótól, van-e olyan hely, ahol le tudjuk adni, pl. állatkert vagy menhely, vagy ha elengedjük, akkor életben marad-e (ők mondták, hogy nem valószínű). Mindenesetre sehogy sem OK, hogy jött-ment emberek illegálisan (védett) állatokat áruljanak az út mentén. A lajhár elfogásához pedig még csak ügyesnek sem kell lenni, lajhárt fogni szerintem csak az nem tud, akinek nincs keze-lába. Innen nézve akik iguánákat árultak, legalább csodálatra méltóak az ügyességükért, mert iguánát fogni szinte lehetetlen, gyorsak és védekeznek. A lajhár meg…jaj, hát… szóval nem egy fürge állat, meg nem is valami agresszív fajta. Julioékhoz érve szóba hoztuk a témát, és ők ajánlottak egy állat- és növényvédelmi szervezetet, ahol online be lehet ilyeneket jelenteni. Fényképpel megtettük a jelentést, reméljük sikerül nekik valami pozitívat kihozni a dologból. (Amúgy azóta sem kaptam választ a beküldött jelentésemre, nem tudom, mi lett a dologból.)

Ólcsó lajhár, csak 60000 peso! Ez kb 6500 Ft-nak felel meg. :(

Kis cukorfalat, úgy szeretem az a kis buta pofiját.

Na, haladjunk… Megkérdeztem, mit árulnak így levelekbe csavarva: cukornádból kivont nyers cukor, az első fázisa a cukor kivonásának, a finomított fehércukor dédapja.

Nagyon hosszú volt ez a nap, de csomagok nélkül csak mentünk, csak mentünk. Elhaladtunk a benzinkút mellett is, integettünk (bár nem tudjuk, látta-e akinek kellett), de be kell valljam, ekkor már eléggé meg voltunk hümmedve. Azét 125, vagy hány kilométer az 125 kilométer, főleg, hogy a síknak hirdetett terep eléggé hullámos volt. Már az “eléhezés” szélén tartottunk, amikor sikerült megállni egy faluban, 15 km-re végállomástól. Az “eléhezésnek” azt hívjuk mi, amikor (leginkább sportolás közben) annyira lemerül a belső erőkészlet, és leesik a vércukor, hogy ha nem eszünk valamit, hamar az ájulás állapotába kerülünk. Ezért kell sokat nassolni, többször pihenni. Persze a test csodákra képes, sok eléhezés közeli állapotból feltámadtunk már, mint a főnix madár.

Hamar letértünk a főútról, itt is egy kereszteződésben van az élet, gyorsan haraptunk krumplival töltött kisütött kenyérféleséget, meg megittunk 2-2 üdítőt. Ilyenkor megbocsátható a sok kóla, mert azonnal energia lesz belőle. Itt láttuk, hogy sorban minden motoron van rongyszőnyeg, mivel túl nagy a meleg, a nap felforrósítaná az ülést.

Szép naplemente. Még a fáradság ellenére is tudtuk élvezni. Eközben Julioék elmentek mellettünk az autóval, integettek (ahogy kértük, hogy ne dudáljanak, mert az fáj), és vészvillogót bekapcsolva vártak ránk valamivel később egy benzinkútnál, majd egész a házig vezettek minket.

Hulla fáradtan, de boldogan. Olyan finomat ettünk! Julio még telefonon is beszélt valakivel a családból, mert annyit megértettem a beszélgetésből, hogy rólunk beszélnek, hogy biztonságban megérkeztünk és épp vacsorázunk, amire külön kiemelte, hogy “tudnak ám enni”. Jó volt a huzatunk, na. :)

Este még ezen röhögtünk az ágyban Árpival, hogy milyen sík. A grafikon csak egy metszete a napnak, de látszik, hogy az össz mászás 775 méter volt… Sík a nyavaja, haha! :)

Búcsúzás – nagyon szépen köszönjük a kedves vendéglátást!!

Nagy szeretetben és jól voltunk tartva Julioéknál, “mi casa es tu casa” – az én házam (otthonom) a te házad (otthonod). Reggeli után nagy búcsúzkodás következett, majd indultunk a következő ismeretlen ismerőshöz, Yesid egyik bátyjához, aki Caucasiában lakik. A terv az volt, hogy innen buszra szállunk, mert mindenki azt mondta nekünk, a Caucasia utáni szakaszt Medellinig nehogy biciklivel tegyük meg, mert veszélyes, nagyon keskeny az út és nagyon nagy a forgalom. Láttunk mi már karón varjút, de úgy voltunk vele, megfogadjuk a tanácsot és nem állunk neki a 2500+ méteres fölfelének 4km/órás szuperszónikus szebességgel a kamionok között lavírozva.

Milyen szupi tetőszerkezete van.

Figyelitek, hogy visszakanyarodik a fa alatt körben a biciklisáv a falu végén?

Elég jó kis bringaút volt, kár, hogy folyton bekanyarodott a járda mellett-mellé, ahelyett, hogy egyenesen ment volna az út mellett. Ebből is látszik, hogy akik a bicikliút építési terveit megtervezik és elfogadják, még soha nem akartak eljutni A-ból B-be X-idő alatt biciklivel

Na, a rendőr ideparkolt. Leszálltam, bementem az étterembe, és a tányérjába bámuló, rámnézni nem akaró rendőrnek elmagyaráztam, hogy a bicikliút nem parkolásra van, jó lenne, ha nem csinálna ilyet.

“Platos del día” vagyis napi menü így néz ki: levesféleség, majd egytál étel rizzsel valami hús, sült banán (platano), bab, saláta, plusz egy pohár üdítő. Ez olyan 5-900 forint közötti áron – és kettőnkek elég egy adag.

Teljesen biztonságos utasszállítás. Vajon a kamion sofőrje tud róla, vagy csak úgy felkapaszkodtak az utasok az egyik kereszteződésnél?

Vendégcsalogató hotel… remélem a medencében nincsenek krokodilok!

A nap találkozása. A békéért biciklizik, ezért a furcsa fehér festés is az arcán – bár azt nem értettük meg, miért. Mindenesetre figyelem felkeltő, az biztos!

“Viva la paz, sin violencia” – Éljen a béke, erőszak nélkül. Az üzenet fontos, reméljük, sokakhoz eljut és sokakat megérint. Ecuadori, így a spanyol nyelv nem akadály, sokakkal tud beszélgetni, hátha megfogan az üzenet azokban, akikkel találkozik…

Alig voltunk 3(!) kilométerre Caucasiatól, amikor egy autó, de nem is akármilyen autó intett nekünk és megállt előttünk. Na kik voltak azok? Emlékeztek arra a sok furcsa biciklire az utánfutón, amit a Panama-Kolumbia kompjáraton láttunk és le is fotóztunk, és mondtam, hogy jegyezzétek meg, mert lesz még róluk szó? No, ők voltak azok. Elios, és Elois Junior állt meg, és szinte kész tényként közölték velünk, hogy ők Medellinbe mennek és elvisznek minket is. Mi csak pislogtunk, és megvallom őszintén, pont nem esett jól egy ilyen ajánlat. Bár tudom, ez furcsán hangzik, de már csak 3!!! km-re voltunk a napi céltól, és ilyenkor mentálisan már rá vagyok pörögve az utolsó hajrára, a megérkezés örömére és a zuhanyra, amivel lemosom magamról a napi mocskot. Ez kb olyan lenne, mintha egy maratoni futónak, vagy bármilyen távot teljesítő sportolónak 300 méterrel a cél előtt odaállnának, hogy hé, várj, innen beviszünk kocsival/hajóval/akármivel. Ez olyan lehangoló! Amikor be akarsz futni a célba és érezni akarod a benned eláradó örömet, amit a célbajutás és a közönség tombolása jelent! Ez ment bennem érzelmi szinten. Tudatosan azonban tudtuk mindketten, hogy ez fantasztikus lehetőség! Két -jó eléggé valószínűleg – “lökött” útitárssal, a bicikliket biztonságosan szállítva, ingyen el tudunk jutni Medellinbe! Jhaj, de akkor is… felhívtuk telefonon a Caucasiai barátot, hogy mit szól a dologhoz, ő nem haragudott, megértette a helyzetet. Gyorsan pakoltunk, felkötöttük a bicikliket és bepréselődtünk a kocsiba (az is tele volt cuccokkal). Ők ketten igazi bolondok, a férfi, Elios több, mint 11 évig csak biciklivel utazott (az egyik őrült biciklijével, nem ám normálissal), majd ilyen autós-utánfutós módra váltott. A fia útközben született, Olaszországban. Magyarországon is jártak egyébként. Biciklis show adásából tartják fenn magukat, és ebből következően Eliosnak meg is volt az a temperamentuma, hogy amit ő kigondol, az meg is lesz, keresztülviszi mindenen. Pont ezért hiába kértem, hogy álljunk meg egy benzinkúton, had fürödjek le, 5 perc az egész, ez valahogy nem volt benne az általa elképzelt valóságban. Mivel a nap vége előtt kb 20 perccel vettek fel, így enni sem tudtunk (jött az eléhezés), így nagyon asszertívnak kellett lennem, hogy enni álljunk meg, mert már kezdtem rosszul lenni. Végül vettünk valami üres pogácsaféleséget, rágógumi ízű (itt nagyon népszerű) üditővel. Jobb volt, mint a semmi. Így telt, egész éjjel mentünk, hajnali 3 körül álltunk meg Medellin után (itt is volt egy kis nézeteltérés, hiába mondtuk, hogy mi Medellinben ki szeretnénk szállni, ő ezt másképp gondolta) 25 km-rel. Ez,a fáradság, az éhség, meg a nem fürdés engem nagyon sírásközeli állapotba vitt, főleg, hogy tudtam, nagyon hálásnak kell lennem, de valahog mégsem jó az egész. Végül beszereztek egy vödör (jéghideg) vizet, és a 0.3 négyzetméteres fürdőkabinban bucket-shower módra, magamra öntögetve a vizet valahogy lefürödtem hajnali 3-kor, vacogó hidegben, több ezer méter magasan. Félreértés ne essék, nem vagyok hálátlan, vagy nem haragszom meg ilyesmi, csak valahogy nem tudtam egy hullámhosszra kerülni velük és nem tudtam azt a “minden happy” életérzést tartani, amikor a mások számára banális, számomra nagyon fontos dolgok elintézése nem sikerült, vagy késlekedik. Ők nem voltak kifáradva az egész napi tekeréstől, nem izzadtak meg és nem ragadt a bőrükbe az út mocska, na meg férfiak, minek fürdeni, meg az evést is valahogy “majd eszünk valamikor” módon akarták megoldani. Végül vagy 25 tojásból csináltak rántottát, de még az után is éhes maradtam.

A találkozás pillanata, épp magyarázzuk, hogy a terv Caucasia.

Nagyon ügyes, kompakt életet élnek!

És nem is tudom, hány liter benzint cipelnek magukkal, mert így olcsóbb. Az olcsó országban feltankolnak, majd azt használják több ezer kilométeren keresztül – minden ki van tervelve, minden meg van szervezve, ügyes!

A búcsúzás, és utolsó fénykép. Ők még úgy gondolták, hogy innen is tovább visznek minket, úgy kellett magyarázni, hogy nem, mi itt megállunk, megyünk vissza Medellinbe – látszott rajtuk, hogy valahogy nem értik, minek csináljuk ezt. :) Amúgy még róluk annyit, hogy ügyesen szervezik az utukat: kis falvakban állnak meg és a polgármesterrel beszélik le az előadást. Egy tank benzint kérnek, meg egy helyet, ahol parkolhatnak, cserébe a show ingyenes. Persze kalapot kiteszik, ha valaki ad bele, az külön jó. Elios Junior anyukája és így Elios párja pedig mexikói, egész a közelmúltig együtt utaztak, arról nem szólt a fáma, hogy most hol van ő, de mivel arról beszéltek, hogy ez lesz az utolsó útjuk (mennek Brazíliába), gondolom, előre ment és letelepedett, hogy a fiúkat már kész otthonnal várhassa.

Nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint legurulni Medellinbe (szerencsére többnyire lejtett), és megkeresni a címet, ahol Yesid lánytestvére, Yuly él a férjével, Augostoval, és lánygyermekükkel Valériával.[/caption]

Ezer köszönet Elioséknak a hatalmas fuvart, bár rajtam akkor nem talán nem látszott, de nagyon értékeltük.