A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.

Itt kellett föltolni, hogy az ígért szálláshelyre eljuthassunk. Furfangosabbak vagyunk mi, mint gondolnátok: csak én mentem fel gyalog, Árpi lent várakozott a biciklikkel. Mert ha mégsincs/nem létezik/soha nem is volt szállás, akkor minek toljuk fel magunkat fölöslegesen? ;)

Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?

Játszótér. Itt még este 7-8-kor is (kukk sötétben) játszottak gyerekek.

Nem tudom, felétek hogyan néz ki egy internetkávézó, de nem hiszem, hogy nagymama konyhaszekrénye meg étterem pultja van a szoba túloldalán.

Az éjszaka sajnos eseménydúsan telt. Egyrészt amikor hazajöttek a munkások, mind nekiállt hangosan TV-t nézni, és nem az értelmes műsorokat, hanem amelyekben sok a vinnyogás meg hangefekt. (Még 2-3 szoba volt, hasonló funérlap falakkal mellettünk-körülöttünk.) Szerencsére olyan 11 óra magasságában elcsendesedett mindenki, csak ugye mi szerettünk volna már olyan 8-óra körül aldunk, mert még sötétben, hajnalhasadásra szeretnénk felkelni. De ez mindegy is volt nekem, mert én nem csak a TV miatt maradtam ébren. Olyan, de olyan cifra jött rám, hogy félóránként szaladgáltam a WC-re. Elemi erőve tört ki belőlem minden, ilyen hirtelen kezdődő hasmenésem szerintem Ázsia óta nem volt. Árpi azért jól tudott aludni, azt hiszem. Aggódott is értem, mi lesz velem holnap, hogyan fogok tudni tekerni, de megnyugtattam, hogy nem lesz gond, máskor is volt már ilyen, sokkal zordabb körülmények között. Végül egy nagyon különleges “gyógyszer” mulasztotta el a problémát – de erről majd később.

A nem túl barátságos vásártér.

Most csak ketten vannak, ez még oké.

Érdeklődünk a komp ára után. Mert idefelé ugyan fizettünk, de az az érzésünk támadt, hogy egy kissé lehúztak miket.

A komp. Jó, mi? :)

Az előző bejegyzés végén írt rejtvényre Márk már meg is írta a megfejtést, ezért most csak őt idéznénk, ez a komp is úgy működött, mint amit ő látott a Sajón: “A Sajón láttam szerintem ilyen “kompot”. Egy drótkötél volt kifeszítve, és a hajó azon csúszott át. Ha egy kicsit előre engedték a hajó orrát, és így a folyásra ferdén állt, akkor az áramlás átvitte. Visszafelé fordítva fordították, így visszament. Végülis a folyó sodrása vitte át a hajót ide-oda.” :)

A mototaxis férfi azt mondta, biciklivel 1 sol fejenként. Vagyis 2 sol kettőnkre egy út. Akkor idefelé miért fizettünk 4 solt kettőnkre? :) Nem is tudom, megérzi ezt az ember. Amikor fizettünk tegnap este, és mondta a hapsi, hogy 4 sol, én meg kérdőn néztem körbe (ilyenkor általában segítenek a helyiek), de mindenki elfelé bámult vagy lesütött szemmel álldogált. Hát kifizettem neki a 4-et. Így ma reggel Árpi elővette az örmény énjét (házasság útján terjed az örmény származás, tudjátok), és jól megmondta a hapsinak (nem mérgesen, hanem ahogy itt szokás, hangosan, sokat gesztikulálva de vigyorogva), hogy mivel tegnap 4-et fizettünk, ma nem kell semmit. Ő meg csak vigyorgott és bólogatott, hogy “na jólvan, rajtakaptatok.” Hát ilyen egyszerű dolog volt igazságot tenni komp-ár ügyben. (Kiegészítésnek csak annyit, hogy motorra 2 sol, de mi mondtuk neki tegnap is, hogy ez bicikli, tehát tudta, hogy nem motor.)

Már süt a nap, mi pedig tekerünk bele a szépségbe.

Rizsföldek mellett

Alig bírtunk betelni a látvánnyal

Számomra ez olyan, mit az északi fény kőbe dermedt változata. Az északi fény is ilyen hullámzó függöny szerű mintád ad ki, és ebben is ezt láttam meg.

És még egyszer, csak mert egy kép sosem elég.

.

Tudom, tudom, az emelkedő előttünk nem olyan meredek, de akkor is. :)

A fűnyírós gyilkos. Ebben a szerkóban elmehetne valami terror-horror filmbe áldozatait feldaraboló pszichopata gyilkosnak.

Pihenő egy étteremnél. Nézzétek csak, milyen állat van a nő mötött a földön? Bizony, egy tengerimalac. Ezt itt a húsáért tartják, állítólag nagyon finom, bár még nem volt szerencsénk megkóstolni, de egyszer ennek is eljön az ideje.

A víz védelmére szólít fel a plakát – így gondoljuk.

Nylonnal és kaszált fűvel borított motor.

Csokoládéééééé! Nyami!!

Egyszer csak egy motoros lassított le mellettünk, és kérdezősködött rólunk. Megálltunk neki, mert úgy egyszerűbb és biztonságosabb is beszélgetni. Miguel elmondta, hogy ő is bringás – közben szánakozva lapogatta a pocakját, hogy most nincs ideje, lehetősége kerékpározni, ezért meg is hízott kicsit. Ő egy csupaszív, csupamosoly ember, aki jókedvre derít pusztán a jelenlétével. Tőle kérdeztünk, hogy tud-e szállást, ő ajánlotta a Casa de las bicicletas-t, a Kerékpárosok Házát (sok országban van ilyen, szállást és segítséget ad a kerékpárosoknak, egyfajta klub, ami lényegében önként szerveződik), ott biztos segítenek. Meghívott a boltjába, ahol kakaóból készült termékeket és kávét árusítanak, valamint kézműves termékeket is lehet vásárolni. Kaptunk tőle 2-2 csokiszívet (jaj, de finom volt), még azt is elmondta, mennyi fölfelé lesz még, majd elhajtott a későbbi találkozás reményében.

A világtérképünk, rajta a megtett útvonalunkkal

Kíváncsi kisgyerek

Mondom én, hogy menő az oroszlán!

Azért a mototaxik sem gyengék

Festői rizsföldek

Gyerekek mennek haza az iskolából

Bezzeg engem hogy féltettek, itt meg a 6 éves kísérgeti a 3 évest.

Jaeni napok és egy véletlen BBQ

Pff, végre megérkeztünk! Olyan nagyon vártam már, hogy végre ideérjünk. Amúgy ez a Jaen nem egy nyugodt város. Inkább koszos, poros és zajos, sok a száguldozó mototaxi.

El Ciclista – az itteni Kerékpárosok Háza, amelyet egy másik Miguel és családja vezet. Sajnos itt nem volt szálláshelyük, minden szoba foglalt volt.

Itt Hernan is feltűnt újra, vagyis mi találtuk meg a házhoz menet, és elkísért minket oda, de mikor marasztaltuk, mondta, hogy tovább áll ebből a városból, mert túl nagy hely ahhoz, hogy a piroslámpánál tartott produkcióira pénzt kapjon. Az ilyesmire jobbak a kisebb városkák, ott adakozóbbak az emberek. Egy rövid bemutatót nekünk is tartott:

De szerencsére volt egy másik ház – ahol a család többi tagja is lakott – itt volt számunkra hely.

A család gyerekei és a gyerekek barátai, mindig ment a ricsaj, igazi rosszcsontok!

Első este a kíváncsiság az ajtónkig hozta őket, és illedelmesen megálltak a küszöbön és onnan kérdezősködtek (kik vagyunk, honnan, milyen nyelvet beszélünk, melyik focicsapatnak szurkolunk, hány évesek vagyunk, mi a nevünk, melyik a kedvenc filmünk) majd szépen lassan egyre beljebb léptek. Igazi rosszcsontok, aranyos volt velük beszélgetni.

Ezt a csodát az esti sétánál láttuk: városnéző “kisvonat”, de minden logikát nélkülözve egy óriási lapostévé volt beszerelve a vezetőfülke mögé és ment rajta a műsor. Na most akkor tévét nézni fizetnek be a kedves utasok, vagy várost nézni? – Az a nagy szögletes fehér fény ott elől a tv, sajnos kevés volt a fény a fotózáshoz, plusz mozgott is a jármű, amikor fotóztuk.

A vacsorázó helyen is odajöttek hozzánk beszélgeti a gyerekek. Itt jöttünk rá, hogy Peru milyen barátságos hely, ugyanis sorozatosan tapasztaljuk az ilyen kedves találkozásokat. Sokkal nyitottabbak, kedvesebbek itt az emberek, mint az eddigi latin-amerikai országokban.

Fekete kukorica

A szálláshelyünk nem más, mint egy kiadásra váró szoba egy mosdókagylóval. Nekünk megfelel. :)

Érdemes megszemlélni, milyen precízen körbeburkolták plüssel még a lámpabúrát is. :)

Holel Danubio – Duna hotel. Vajon honnan szedték az ötletet ehhez a névválasztáshoz? Errefelé nem hogy a Dunát, de Európát sem ismeri az emberek többsége.

Ez kell nekem! “európai orvosok ajánlásával”… hehe

Miguel csokigyára

Még Miguelhez is hivatalosak voltunk. Az egész város fel volt túrva, szerelték a vízcsöveket, így alig volt víz a városban. Ezért úgy döntöttünk, könnyebb és gyorsabb lesz Miguel boltjáig mototaxival menni, gyalogosan hosszú lenne kerülgetni az építkezéseket. Miguel nagy mosollyal várt minket. Azonnal leültetett, képeket mutogattunk neki, meséltünk országokról, minden érdekelte. Félidőben Árpiék kávét ittak, én kakaót, még tízórait is kaptunk tőlük.

Itt készül a sok nyalánkság.

A tízórai. Miguel anyukája épp a kakaómat keveri ki.

Még a kakaótípusokról meg a kávéról is megtudtunk egyet s mást.

Ez egy típus, de két színben létezik. Sajnos mivel spanyolul folyt a beszélgetés, szofisztikált kérdéseket nem tudtam feltenni.

Ős-kakaó, ezt nem termesztik és nem használják fel.

És a kávé további útja (most képpel is): a piros babból hámozzák ki a sárgát, azt szárítják, majd lemorzsolják a sárga héjat (ezt is felhasználják valamire), ebből bújik ki a zöld kávébab, amit majd barnára pörkölnek.

Miguellel és anyukájával. Köszönjük szépen a szíves vendégül látást!

A délután és hogyan kell jókor lenni jó helyen?

Na ettől kapok agygörcsöt.

Épp árufeltöltés történik, de nem ám a láthatatlan alkalmazott műveli ezt, hanem egy nagyon is látható, akit épp elhívott a főnöke 5 (!!!) percre és addig nyitva állt a hűtő ajtaja. Közben sok másik pincérnő elsétált mellette ételt hordva ki-be, és egynek sem jutott eszébe, hogy bezárja azt a nyamvadt hűtőajtót. Direkt nem csuktam be (máskor mindig becsukom), mert kíváncsi voltam, mégis mikor jut eszébe valakinek, hogy bezárja? A hölgy visszajött, majd folyton elsétált az újabb adag üdítőért, de egyszer sem csukta be az ajtót két pakolás között. Én pörgöm csak ezt túl, vagy már ennyire modernek ezek a hűtők, hogy megszűntek érvényesülni a fizika törvényei, és nem áramlik ki belőlük a hideg, se bele a meleg? Komolyan ennyi pénzük van, hogy sűrűbben cserélgessék az elromlott hűtőket, ahelyett, hogy vigyáznának rájuk? Mekkora tudatlanság és nemtörődömség, ettől a falnak tudok menni. A másik ilyen heppem, amikor a motort járatják. Ha éppen nem dízelmotoros (hűtő-)kamionról van szó, oda szoktam sétálni a sofőrhöz (akik gyakran fél óráig is járatják a motort egy helyben állva), és megkérdem, hogy gazdag-e? Ezen meghökkennek, és kérdezik, hogy miért lennének azok? Hát csak mert pörög a motor, megy a benzin, ilyen sok pénze van-e, hogy ezt mind fizesse? Jó, tudom, alapjáraton nem fogyaszt annyit a motor, de hát mégis. Aztán ha meg a gyerekei is az autóban ülnek, megkérdezzük, hogy direkt mérgezi a gyerekei (meg a saját) tüdejét? A kedvencem, amikor megy a csóka a boltba és leszállva a motorról jár a motor, ő meg az eladóval beszélget a boltban, 3 lépésre a motortól. Ez sem az a helyzet, hogy épp csak megállt egy percre, és mindjárt indul… áhhhh, mindegy….

Épp nem megy a szökőkút – ez a főtér.

…és egy nagyon érdekes és szép templom. Tetszik ez a hagyma-stílus.

Olvassátok ki hangosan: Queque. Lehet “kék”-nek olvasni, vagyis angolul tornának – cake. Holott a torta itt is “torta” (ahogy a képen a queque fölött is látni).

Ezen a pihenőnapon még egy dolog volt a listán: meglátogatni egy couchsurfinges szállásadót, aki sajnos nem tudott minket fogadni, mert önkéntesek laknak most nála. Azt írta, ha nem is tud fogadni minket, mindenképp látogassuk meg, amikor ott vagyunk. Mehetünk bármikor, csak “kopogjunk jó hangosan”. Hát így tettünk. Este átsétáltunk hozzájuk és jó erősen megdöngettük a vaskaput, majd hamarosan fel is tűnt Arianna, és beinvitált minket. “Épp barbeque-t sütünk”, mondta ő. Mi meg csak zavartan mosolyogtunk, nem akartunk illetlenkedni, hogy ingyen élősködve együnk a vacsorájukból.

Arianna és gyermekei. A nagyobbik, a lányzó olyan aranyos volt, amikor menni készültünk, kérdezte, hogy hova megyünk, mi pedig mondtuk, hogy aludni. Mire ő kérdőn nézett ránk, hogy “itt is van ágy!”. A kisebbiket pedig “Csabának” hívják, de nem a magyar név ihlette őket, hanem mert olyan kis duci volt kisbabának, így lett Chubby.

Jó társaságban telt az este, finom volt az étel is. A mi hozzájárulásunk végül 2 üveg bor és egy nagy zsák kenyér volt.

A házigazda amúgy magyar származású – úton, útfélen… Nagyapja belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, ahol sikerült halálosan megsebesítenie az ellenfelét. Ebből kellett menekülnie, egy dunai hajóra szállt, ami egész nyugat-európáig vitte. Ott volt egy hajó, ami ment Amerikába, amikor is egy utas nevét szólíthatták: “Kovács János” – de senki sem jelentkezett. A nagyapa kihasználta a helyzetet, és hangosan odakiáltott: “én vagyok Kovács János” – na így lett neki is magyar vezetékneve, amúgy magyarországi zsidó származású családból való. Mondtuk is neki, hogy tyűha ez aztán a rejtői fordulatokban gazdag történet, mire csak vállat vont és ennyit mondott: “Amerikában mindenkinek van egy ilyen története.”

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) A mi alacsony büdzsénkhez mérve persze még így is hetekre elég pénzt adunk ki csupán 6-6 merülésért, de hát, ha egyszer ezt szeretjük, és most vagyunk itt, és most van itt az Óceán! :) És különben is, Zitának ezt ígértem karácsonyra, két merülést, a jó férj pedig tartja az ígéretét, sőt megtriplázza azt! :) Ha megszerezzük ezt az Advanced képesítést, innen már csak valami Search & Rescue Safety kurzus van, utána meg már lehet csinálni a búvároktató vizsgát, amivel ugye akár már dolgozni is lehet… Ki tudja, talán egyszer? :) (azóta utána néztem, annál több kell azért, pl. minimum 40 merülés) Délután 1-re előkerült az egyik Dive Master is, Mauricio, aki elmondta, hogy ugyan nem ez a legjobb szezon itt a Csendes-óceánon, de egy kis szerencsével kifoghatunk akár 10 méter feletti láthatóságot is, és találkozhatunk cápákkal, rájákkal, talán delfinekkel is, na meg még sok más érdekes fajjal is a vízben.

A PADI kurzusok tematikája. A PADI mellett még kismillió búvárszövetség létezik, de a PADI és az SSI a két legnagyobb. Ki erre, ki arra esküszik, itt az amerikai kontinenseken gyakorlatilag csak a PADI dívik.

Örömittasan tekertünk vissza a 4km-re lévő házunkba, ahol már házi feladat is várt ránk, a kapott könyvben átnézni az első két leckét, a Navigációt és a Peak Performance Boyancy-t, amit nem is tudom, hogyan lehetne jól magyarra fordítani… Csúcsteljesítményű lebegés? Ritka hülyén hangzik. Pedig a lényeg csak annyi, hogy megtanuljunk a tüdőnkbe szívott levegővel, vagy annak kifújásával, vagyis tüdőnk térfogatának változtatásával finom emelkedéseket és süllyedéseket véghezvinni, és ehhez ne kelljen kapálódzni, se a BC-be/-ből levegőt engedni. Mert utóbbi kettő ugye fáradtsággal és levegőveszteséggel jár, ami nem jó a víz alatt. A Navigáció pedig kb. arról szólt, hogy hogyan vegyünk le irányt szelencés tájolóval a víz alatt, és hogyan számoljuk a távolságot. Pl. zsinórral, vagy a lábcsapások számát számolva, vagy a palackunkban elhasznált légmennyiséget figyelve, vagy az időt mérve. Meg, hogy hogyan forduljunk 90 fokot a víz alatt, tehát semmi atomtudomány, de azért mégis jó volt átolvasni, mert odalent azért sok minden más. Pl. amikor csak pár méterre látsz, az nagyon hasonlít egy éjszakai tájfutáshoz. Csak itt még áramlatok is vannak, és 3D-ben mozogsz, illetve a „táj” is sokkal inkább háromdimenziós, vagy legalábbis jobban bejárható a függőleges tengely mentén is! :) Ami egyébként baromi jó buli, a vízben lebegni, sőt süllyedni és emelkedni a saját tüdőnkkel, mint valami hal, az egy nagyon izgalmas és érdekes érzés. :)

Szóval térjünk is rá a búvárkodásra! Ez már mind ma reggel, a sorok írásának a napján történt, ami kicsit hihetetlen, de így van. Zita reggel 5-re állította be az ébresztőt, ami nála nagyon szokatlan dolog – ebből is látszott, hogy mennyire nagyon várta már, hogy újra merüljünk. Ha én ilyesmivel próbálkoznék csupán a mindennapi bringázás miatt, minimum szúrós, jeges kék tekinteteket kapnék, olyat, amitől más férfiak már volt, hogy komolyan megrémültek. Persze őket Zita nagyon ritkán, kb. évente 1x-2x sújtja ilyesmivel, ez csak az én privilégiumom! :D Szóval felkeltünk hajnalban, mert már nagyon vártuk a búvárkodást, és mert ki kellett költöznünk ezen a napon a házból, így a kettőt összekötöttük: mikor reggel a búváriskolához indultunk, teljes menetfelszerelésben voltunk, és szépen kitakarítva, rendbe rakva hagytuk magunk mögött a házat. A hajnali kelés különben nálunk nehéz dolog mostanában, de a merülés valami olyan rendkívüli és ritka esemény az életünkben, hogy ez megkönnyítette a dolgot, még Zita részére is, aki amúgy hozzám hasonlóan, máskor nagyon szeret 8-9 órákat is aludni, ha lehet.

Szóval áttekertünk teljes cókmókban a búváriskolához, ahol hátul egy szobában lepakolhattuk a táskáinkat, a bringákat meg odakint az iroda mellett egy oszlophoz láncoltuk. Aztán kaptunk uszonyt, és neoprén ruházatot, utóbbi hosszú ujjú, mert itt a Csendes-óceán bizony 13 és 29 celsius fok között ingadozik, attól függ, hogy mikor melyik napon, milyen mélyen, milyen áramlatokban búvárkodunk.

7:20-kor a megbeszéltek szerint kitöltöttünk egy papírt, hogy nem volt semmilyen komoly egészségügyi problémánk, műtétünk, stb., majd megismerkedtünk a mai oktatónkkal, Hannával, aki Angliából származik és már 9 éve búvárkodik itt Costa Ricában. Kifelé menet a Catalina-szigetekre beszélgettem a hajó kapitányával, Tony-val is, aki elmondása szerint minden nap lát a vízből kiugráló rájákat. E tekintetben három dolog lehetséges: 1, elképesztő balszerencsénk volt, hogy a mai napon nem láttunk ilyen rájákat. 2, Tony nem igazán érti jól az angol nyelvet, és igennel válaszolt mindenre. Tehát ha azt kérdeztem volna, hogy minden nap lát-e a vízből kiugró, és a levegőben repülő pelikánokat zabáló dinoszauruszokat, arra is az lett volna a válasza, hogy igen! :) 3, Tony valamilyen hallucinogén drog hatása alatt vezeti a hajót, és ezért lát minden nap vízből kiugráló rájákat! :) Én a kettes pontra szavazok, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem volt szerencsénk, és míg mi a víz alatt voltunk, a ráják a felszínen ugrándoztak örömükben. :)

Tony, a hajónk kapitánya

A hajónk

Már békamezben, készen a merülésre! :)

A felszerelés már mind ismerős volt, a könyv,amit előző nap kaptunk, gyönyörűen előhívta az emlékeket. Súlyok a derékon, BC-mellény, palack, regulátor, pótregulátor, BC-szabályozó, minden a helyén, uszonyok a lábainkon, kövessük Hannát, ugrás a vízbe! Ááááááááááááá, újra búvárkodunk!!! :) Az első pár perc még az újraszokásról szólt, ekkor még kicsit ijedten vettem a levegőt, és nem akartam elhinni, hogy megint itt vagyunk ebben az állati jó vízi lebegésben, igyekeztem normálisan mozogni, de a víz itt kicsit durvább, mint Thaiföldön volt, több az áramlat, jobban mozgat minket, és több a hirtelen hőmérsékletváltozás is. Na meg sajnos a láthatóság is sokkal rosszabb, még a Karib-tengernél is, de ez van, most ezt kell szeretni, és hát itt is van bőven mit csodálni. Ne kérdezzétek, miért nem merültünk Belizeben vagy miért nem mentünk Utilára, Hondurasba, egyszerűen nem úgy jött ki a lépés, valahogy nem akaródzott egy turistagettóban tölteni a karácsonyt, kb. ennyi az oka, hogy oda nem tettünk kitérőt, pedig az olcsóbb lett volna és a Karib-tenger az évnek ezen szakaszában talán barátságosabb és többet is ígér, vagy legalábbis mást, de most már ez van. Ott különben is már valószínűleg olyan nyomottak eleve az árak, hogy abból senki nem adott volna nekünk kedvezményt.

Na, de maradjunk most csak a víz alatt, lássuk mit csináltunk és mit láttunk odalent. Az első merülés csak egy „fun dive” volt, tehát csak kószáltunk és újraszoktuk a környezetet, meg úgy egyáltalán, Hannah kíváncsi volt rá, hogy megy nekünk ez az egész közel két év kihagyás után. Szerintem jók voltunk, nem bénáztunk semmit, néha egymásnak sodort minket a víz, de minden gond nélkül végigbúvárkodtuk azt a kb. fél órát, amíg lent voltunk. Ez alatt láttunk kétféle angolnát, egy sárga-sötét sávosat és egy nagy sötétet. Mindkettő fenyegetően tátogatta felénk a száját, de míg egyik a tengerfenéken csavargott magában egy kő körül szabadon, addig a nagyobbik társa egy üregből figyelt kifelé a kövek közül.

A ne kérdezzétek milyen angolna :)

Aztán láttunk Skorpióhalat, amit már Belizeben is láttunk a Glover Reefen, de akkor azt hittük, hogy egy döglött halat látunk! :) Ugyanis ez a hal úgy álcázza magát, hogy majdnem olyan ocsmány, mint a tengerfenék. :)

A skorpióhal

Csak egész közelről lehet kiszúrni, és akkor is mozdulatlanul ül a tengerfenéken, és barnás, koszos az egész lény, mintha csak belepte volna a kosz. És ez még mind hagyján, de a szeme! A szeme az nagyon durva, annyira hogy én magamban el is neveztem szellemhalnak. A szeme ugyanis üres, nem látni szemgolyót se tekintetet, se semmi csak egy nagy ürességet, mintha a koponyáját látnád belülről vagy valami hasonlót.

„He has reflective eyes”, magyarázta meg később nekünk Hannah. Ez valami elképesztő, az biztos, és nekem már ezért megérte lejönni a víz alá, pedig ekkor még korántsem volt vége. Hannah mutatott nekünk egy csúszómászót is, egy apró pici lényt, amelyik a sziklán kúszott, és nagyon hasonlított egy csigára, de annál sokkal cifrábban nézett ki. Aztán csatlakozva más csapatokhoz is, egy katlanszerű mélyedésben láttunk egy White Tip Reef Sharkot is, aminek megint nem tudom a magyar nevét, de a lényeg, hogy egy kisebb méretű, kb. 3 méteres cápa, amely a nevét onnan kapta, hogy a felső uszonyainak a tetején van egy-egy fehér folt. Kétszer körözött előttünk a cápa, de az is lehet, hogy két különböző cápát láttunk, ezt nehéz volt megítélni, főleg, hogy a láthatóság nem volt több 5 méternél. Fényképeket sajnos nem tudtam készíteni, mert a merülés alatt 18 méterrel a vízfelszín alatt is jártunk, a mi víz alatt kameránk pedig csak 10 méterig vízálló, és kockáztatni meg nem akartunk vele. De van ígérve, hogy később lesz egy fényképezőgép az oktatónknál vagy nálunk, illetve lehet, hogy kaphatunk csak úgy régebbi fotókat is a környékről és annak élővilágáról. Vagy ha egyik se jön be, akkor egyszerűen keresek jó fotókat az ingyenes stockfotó tárakból, és majd azokat forrásmegjelöléssel jól beteszem ide a bejegyzésbe! ;

White Tip Reef Shark

A második merülésen a Peak Performanca Buoyancy-t gyakoroltuk, megtanultunk lebegni a tengerfenék felett mozdulatlanul, és finomra hangoltuk a tüdővel való emelkedést és süllyedést. Elméletben. :) Gyakorlatban ezt minél többet gyakorolja az ember, annál jobban megy neki, és nem egy max. 40 perces merülés alatt fogja tökéletes elsajátítani, de átvenni azért most jó volt. A dolog közel sem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert pl. idővel a víz alatt csökken a palackban lévő levegő mennyisége, így annak súlya is csökken. Aztán ahogy süllyedünk, úgy nő a nyomás, és a puha neoprén ruhánk illetve a levegővel teli BC-mellényünk úgy lesz egyre kisebb e növekvő nyomás hatására, így a csökkent térfogatunkkal már kisebb lesz az általunk kiszorított víz mennyisége, magyarul csökken a ránk ható felhajtóerő. Emelkedésnél meg ugye egyre növekszik, ezért kell elsőre furcsának tűnő módon kifelé engedni a levegőt a mellényből, hogy ne emelkedjünk túlságosan gyorsan, hiszen a biztonsági előírás az, hogy emelkedésnél eltöltünk 3 percet 5 méter mélyen, mielőtt felmennénk a felszínre.

Itt ezt komolyan be is tartottuk, és ezalatt az idő alatt Hannah mindig egy szájjal felfújható függőleges, élénk színű bóját engedett a magasba, hogy a hajóról lássák, hol érkezünk majd a felszínre.

A felszínre igyekvő búvárok ilyen bójákat engedtek a felszínre

Szépen elénk is jöttek, és nagyon készségesen mindenki segített nekünk kimászni a csónakba. A merülések előtt, között és után itt is kaptunk vizet, üdítőt, gyümölcsöt és kekszeket, ez jár a csomaggal, sőt itt a thaiföldi élményekkel ellentétben nem nekünk kellett vesződni a palackok csónakba való ki- és bepakolásával, hanem ezzel csak a személyzet foglalkozott. A kikötő sem volt szuper zsúfolt, egyetlen hajón sem kellett átmásznunk, sőt a többieket a kikötőtől egészen a szállodájukig vitték autóval. Mi bringával érkeztünk, azzal is mentünk tovább, és holnap, illetve holnapután sem fogjuk kérni ezt a szolgáltatást, hiszen bőven kaptunk engedményt az árból, nem is lenne arcunk hozzá ezek után, na meg különben is mindössze 4km a táv, még innen Renee-éktől is, ahonnan e sorokat írom. Renee férje, Steve is nagyon jó fej, ma „új-zélandi” tepsis burgonyát készítünk nekik, ugyanis van sütőjük. Nagyon jó kis szobánk van íróasztallal, és reméljük az internet is magához tér, hogy fel tudjam majd tölteni ezt a bejegyzést, illetve az ezt megelőzőeket, amikhez majd most fogok hozzákezdeni. Egy biztos, jó aurája van a helynek, vagy tudom is én, mi-hogy van itt, de beindult az írókám, és egy ültő helyemben leírtam négy oldalt, aminek nagyon örülök.

Ezt hívjuk mi “új-zélandi” tepsis burgányak, mert a szőlőszedés alatt készítettük először. Valójában egy ék egyszerű, és nagyon olcsó étel: kurmpli, hagyma, fokhagyma, fűszerek jénaiban olajjal leöntve kisütve, majd a végén még kolbász vagy virsli megy még hozzá. Persze ha sajtot is szórunk a tetejére, és valami komolyabb kolbászfélét teszünk bele, akkor drága is lehet, de ez már rajtunk múlik. :)

Tegnap Zita a vacsoránál megszólalt, hogy olyan jó minden, szinte már tökéletes, már csak egy pohár bor hiányzik. Erre az előbb Renee közölte velünk, hogy kaptak ajándékba több üveg bort, és ha szeretnénk, nyissuk ki őket, ugyanis ők nem boroznak, de el kéne, hogy fogyjanak. :) Hát, csak annyit tudtunk ígérni, hogy megpróbáljuk, de legfeljebb egy üveget fogunk kiüríteni a három éjszaka alatt, ugyanis se búvárkodni, se biciklizni nem jó másnaposan, sőt előbbi egyenesen ellenjavallott.

Most mennem kell, mert elkészült az étel! Az illata már nagyon ott van, rossz nem lehet, én pucoltam és vágtam bele a hagymát! :)

Történt 2015. február 2-án és 3-án, lejegyezve 3-án.

Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál

Átpingált régi amerikai iskolabusz, tetőcsomagtartóval szerelve – Nicaragua, mint ahogy sok már latin-amerikai ország elsőszámű távolsági tömegközlekedési eszközei

Rivas felé menet a körforgalomnál megebédeltünk, majd Zita kérésére meglátogattuk a postát. Most csak egyetlen egy képeslapot küldtünk el, mert nem voltak meg nálunk lementve a friss képeslapkérők nevei és címei. De ha meg is lettek volna, nem hiszem, hogy szerencsés lett volna a netbookot elővenni a postánál. Igazából szerintem az is nagy mázli volt, hogy ezt az egy lapot fel tudtuk adni. Volt képeslap nálunk és volt megfelelő címletű bélyegből elegendő a postán. Ilyen ritkán történik meg! :)

A posta előtt megint szembejött a quesillosos hölgy, megint pont úgy, mint a szobor! :)

Valaki nagyon ügyesen bánik a sövényvágóval Rivasban! :)

Rivas főtere a parque central, avagy a plaza. Jó dolog a sok vidám szín, de ez szerintem most nem sikerült nekik. :)

A főtérnél még gyorsan benyomtunk egy-egy hot-dogot útravaló gyanánt, aztán indultunk volna, de én előtte az órára néztem. Már négy óra is elmúlt ekkor, másfél óránk sem maradt naplementéig. Egyértelmű volt, hogy már nem tudjuk megtekerni a maradék 40km-t a határig, ezért úgy döntöttünk, hogy irány a Bomberos. Jelölte is a GPS térképe, csak pár sarok volt tőlünk, indultunk hát. A tűzoltóságig végül el sem jutottunk, mert egy sarokra a főtértől találtunk két hotelt. Az egyik méregdrága volt, a másik nagyon olcsó. Parányi földszinti, ablak nélküli, de saját fürdős szobákat 20 ezer Córdobáért, vagyi 2000 forintért adtak egy éjszakára. Próbáltam alkudni ebből az árból, mert ekkorka szobáért sokalltam a kétezret. Vicces dolog történt, ugyanis a csávó mutatott nagyobb szobákat az emeleten, és végül ezzel ő nyert, mert egy akkora szobáért, már hajlandó voltam ennyit fizetni. Itt már némi nyílás is volt a szabadba, amiken keresztül csak úgy süvített befelé a szél, és pont ráláttunk rajtuk át a Concepción vulkánra. Tegnap ilyenkor ott ültünk kint a szigeten, a homokpadon a Punta de Jesus Mariánál! – Gondoltam vissza a szigeten töltött napokra. Azért betegség ide, betegség oda, de jó volt ott lenni, élveztük azokat a napokat, szép volt.

Este kimentünk vacsorázni, aztán eltettünk magunkat a holnapi napra.

Szélerőmű tornyok árnyékában Costa Rica felé

Reggel az előző napinál komótosabban, de még mindig viszonylag gyorsan felmálháztuk a lovakat, és hamar kint voltunk az úton.

Ahol a már a szigetre menet is látott szélerőművek mellett haladtunk hosszú-hosszú kilométereken át. Nem számoltam, de talán száz ilyen torony mellett is elhajthattunk.

Nem is tűnnek nagynak

Pedig, ha belegondolunk, hogy az egy ajtó a torony lábában…

Ez a lapát csak úgy le volt rakva az út mellé, úgyhogy mellé hajtottam, hogy látszódjanak az arányok! :)

Brutális! :)

A hossza is. Zita ott áll a végében, de már alig látszik, olyan távol van

Szerintem baromi jól néznek ki!

Upppsz! Hát itt meg mi történt?

Közelebb érve láttuk, hogy egy egész torony kidőlve fekszik a legelőn, és ez már olyasvalami volt, amiért meg is álltunk, hogy közelebbről is megnézzük

Az ott a torony töve, hát ez bizony szépen elhajlott. A két sérült torony egymás mellett volt és egy közeli fa tövében egy shotgunos bácsi őrizte őket. Őt megkérdeztük, hogy szabad-e átlépni a kerítésen, csak fotózás céljából, és megnézni. Intett, hogy jöhetünk, így közelebbről is szemügyre vehettük a kidőlt szélerőművel. Gondolom csak azért őrizték, hogy szét ne hordják az alkatrészeket a népek.

Az egyik széllapát ripityára törve. Még az úttest túloldalán is voltak belőle darabok.

Valaki nálam okosabb légyszi írja meg, ez miből készült? Valamiféle műanyagszál? Én valamiért azt gondoltam, sokkal masszívabb anyagból vannak ezek a lapátok, persze ez valóban logikusabb.

Azért ez brutális!

Ott a kis létra, azon másztak fel a mérnökök. Szerencsére az esetnél senki nem volt a környéken, senki se sérült meg, és áldozat sincs. Köszönet Dikának, aki belinkelte az erről szóló hírt. Most sajnos nem tudom idelinkelni, mert egy vöröskereszt állomás garázsában vagyunk a jetskik és a motorcsónakok között éjszakázunk, mikor ezt írom. Feltöltéskor pedig valószínű nem lesz időm ilyesmire, de ott van a Facebook oldalunkon, vissza lehet keresni, ha valakit érdekel.

Tűz is volt. Sőt, mintha valaki azt írta volna, a tűz miatt történhetett az egész dolog…

Az őr elmondta, hogy itt két torony sérült meg, és még odébb egy másik, az eset pedig kb. egy hónappal ezelőtt történt.

Biztos volt némi robaj… Azért megnéztem volna annak a mérnöknek az arcát, aki a megszűnt monitoring jelek végett kiszállt a helyszínre, gondolván, hogy biztos tönkrement a rádió… Aztán meglátta a kidőlt tornyot.

A másik torony is megcsuklott egy kicsit

Ez már a természet, nem emberi. :)

Egy egész fa be volt nőve ilyennel, oltári jól nézett ki

Ezek a bocik biztosan Bangladesből vannak, és még ott tanultak meg így bámulni. :)

Kibővül a csapat még három fővel és pár ezer rühatkával

A határ előtt megláttunk egy megpakolt kerékpárt, és hamar meg is találtuk a gazdáját, Miguelt, egy francia-mexikói srácot, aki Mexikóból Panamába teker. Épp az ebédjét fogyasztotta, amikor vidám beszélgetésbe kezdtünk vele. Mondtuk neki, hogy részünkről nem probléma, ha csatlakozik hozzánk, aztán majd meglátjuk, hogyan bírjuk egymással, de azt tudnia kell, hogy nekünk most épp mindenféle egészségügyi gondjaink vannak, én még antibiotikumon vagyok egy fertőzéssel, Zitának ekkor meg épp megint ment a hasa, és még nem tudtuk, mennyire súlyos. Később kiderült, hogy semennyire, az egyszerű széntabletta csodálatosan megoldotta a gondot. Na, de a lényeg, hogy erre föl Miguel is elkezdte a magáét, hogy hát ez vicces, mert neki is van egy bőrproblémája, viszket mint a fene és már minden baja van, már volt dokinál, de nem használt, és kezdte sorolni a rühesség tüneteit, mi meg kezdtünk egyre távolabb ülni tőle. :) Zita vette át tőle a szót, és folytatta, hogy este, fürdés után jobban viszket-e, meg hogy a puhább bőrön, az érzékenyebb helyeken vannak-e puklijai, és azok vándorolnak, sokasodnak-e egyenes vonal mentén? A srác meg csak nézett és bólogatott, mi meg mondtuk, hogy Ember, hát Te rühes vagy! :) Érdekes módon ettől ő boldogabb lett, mert végre már tudta, hogy mi a baja. Egészen felszabadult és lelkesen mutatta a rüheit a lábán, úgy kellett lelőni, hogy álljon már le, nekünk már volt ezekből elég, látni sem akarjuk őket. Erre azt mondta, hogy mi vagyunk az ő angyalai, mert már igazán kezdett aggódni, mert otthon, mikor hazatér egy hónap múlva, várja a barátnője és hát ott is vannak neki a – most már tudja – rühekből, és eddig nem tudta, mi a baja és már nagyon rossz dolgokra is gondolt és tisztára ki volt. Erre én elmeséltem neki, hogy nekünk is a harmadik doki adta meg a helyes diagnózist, pont úgy hogy engem vizsgált meg egy óriási kerek Sherlock Homes féle nagyítóval a micsodámon, és amikor megbizonyosodott a dologról, mint valami kabaréfigura, nyújtott karral rámutatott a férfiasságomra, és hangosan kijelentette, hogy rühes vagyok! :) Ez volt anno Thaiföldön, most már több, mint két éve. :) Most már mosolygunk rajta, de akkor igazán szörnyű volt, főleg Zitának. Miguellel végül tényleg együtt indultunk el, de kerültünk vele minden fizikális kapcsolatot. :) …és ebből folyamatosan viccet is csináltunk, csak hogy el ne feledkezzünk róla, hogy új barátunktól jobb, ha tartózkodunk.

Miguel bringája. A képen nem látszik, de a bicikli, és a holmijai is teles-tele vannak rühekkel! :D

Ne gyere túl közel!!! :)

Hoppá mennyi zsozsó! :)

Ő már egy pénzváltó a nicaraguai-costa ricai határon. Nála váltottunk, 1 dollárért 534 Colónest adott nekünk. Az akkora dollár árfolyammal számolva ez azt jelentette, hogy 1000 Colónes 502 forint, tehát megint könnyű dolgunk lesz a számolással :)

Míg a kilépési pecsétért álltunk sorba, befutott Christina és Yannis is. Elmondták, hogy nem tetszett nekik a két ökofarm a szigeten, ezért egyik helyen sem maradtak. Így öt fősre duzzadt a csapatunk, ilyen utoljára a Pamírban volt! :)

Hát, velük nem fáztunk együtt sose, ezt előre elárulom, de többet nem, mert itt véget értek a kalandjaink Nicaraguában, ezért most véget ér ez a bejegyzés is, hogy ne lógjon át egy másik országba. Nicaragua tényleg egy remek hely, valóban, ahogy a már előttünk itt járt utazók elmondták, egy izgalmas, barátságos ország, és számunkra is talán Belize-el holtversenyben, vagy éppen lecsúszva a dobogó legfelső fokáról, de ott van a legkedvesebb országaink között Közép-Amerikában. Persze Mexikót most ne számoljuk, mert ott 3 és fél hónapot voltunk, nem is lenne fair az összehasonlítás, sőt egyáltalán, semmiféle rangsor nem fair és ne is vegyétek alapul semmihez, hiszen ahány ember, annyi ízlés, ahány nap, annyiféle élmény, és lehet, hogy másoknak azok a helyek és pillanatok lesznek a legszebbek, ahol mi nem is jártunk és amit mi nem is éltünk meg. Egy a lényeg, Nicaragua egy remek kis ország, és ráadásul még olcsó is! :) Mert a szomszédja, Costa Rica… Huhúúú, apám, itt aztán vannak árak! :) Vége van az aranyéletnek! :) Na, de ezekről a dolgokról majd legközelebb. Különben meg aranyéletünk van a tűzoltóknál, a templomnál, a rendőrségen, és minden más helyen is, mert a világ tele van kedves, segítőkész emberekkel, akik errefelé egyáltalán nem néznek ránk furcsa szemmel, amikor elmondjuk nekik, hogy “No tenemos dinero para hotel”.