Busszal Pokharába

Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.

A buszállomáson hamar megtaláltuk a Pokharába induló buszokat. Az egyik 5, a másik 20 perccel az érkezésünk után indult. Ez utóbbira váltottunk jegyet, mert tudtam, hogy az nem két perc lesz, amíg lemálházunk és a bringákat szétszereljük annyira, hogy azok ne sérülhessenek a 7-8 órás buszút alatt. Azokat ugyanis a tetőre kellett felpakolni. Ezért elkérték a buszjegy árát még egyszer, így összesen 1400 rupit fizettünk kettőnkért és a két bringáért. A bicikliket nem volt egyszerű felpakolni. A csomagok még hagyján voltak, de a 18kg-os nagy vasat felhúzni a busz tetejére, úgy hogy ne sérüljön, nem volt egyszerű. Fent lekötöztük a gépeket, az összes csomaggal egyetemben. Mindent egy nagy gumiabroncs köré raktunk és a biciklik a kerekeikkel kifelé, a rácsos csomagtartó széle felé álltak, a csomagokon pedig át lett húzva a kötél, hogy egyrészt azok is le legyenek valamennyire kötözve, másrészt ha nagyon ugrálnának, akkor se tudjanak elszabadulni. Mindezek ellenére azért nem voltunk nyugodtak az utazás alatt csomagjainkat illetően. Az értékesebb, de apróbb holmikat felvittük magunkkal a fedélzetre, de ettől még a lényeg odafent volt, a felszereléseink java része, a konyha, a ruháink, a sátor, na és a kerékpárok.

A buszra egy ember két kecskével is felszállt később, és ahogy kiértünk Butwalból, az út hamar átváltott egy keskeny, rossz minőségű aszfaltozott sávba, ami őrült mód kanyargott a nagy völgy oldalában, hol meredeken fölfelé, hol pedig lefelé. Ez különben elég szép volt, de mivel elég rázós is, csak további aggódásra adott okot nekünk. Ez volt az első alkalom, hogy a biciklik busztetőn utaztak. A táj elképesztő volt körülöttünk, gyönyörű völgyekre láttunk rá, erdőkön haladtunk keresztül, és ha volt kilátásunk a buszból, általában tátott szájjal bámultuk azt. Volt, hogy sok száz méterre alattunk sziklák között dübörgött egy folyó, és a földteraszok is általános képpé váltak a tájban. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne itt most bringázni. Amikor ilyesmi jutott eszembe, mindig belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre egy biztos (és remélhetőleg megnyugtató) diagnózis tudatában lenni, és felidéztem a nagy fájdalmat, és belegondoltam, hogy mi történne, ha itt törne rám újra, ahol csak apró falvak vannak, és meredek szerpentin, amin amúgy is csak küzdősen és nagyon lassan tudnánk haladni.

A busz néha megállt 20-30 percre utasokat felvenni a nagyobb településeken. Ezeket általában koszos kis útmenti vendéglők közvetlen közelében tette, így mindig tudtunk venni valami ennivalót, és mosdóba is el tudtunk menni. Az egyik ilyen alkalommal egyszer csak azt láttuk, hogy a tetőről hangos puffanással földet ért az a nagy gumiabroncs, ami köré olyan szépen felpakoltam a holminkat. Szaladtam fel a tetőre, és számoltam a táskákat, néztem a bringákat, hogy minden rendben van-e velük. Kicsit újra el kellett rendezni mindent, de nem volt semmi gond. Ezek után minden hosszabb megállónál a tetőn találtam magam, de a cuccok már nem mozogtak nagyon többet. Viszont mi annál inkább, mert a dupla ülés, ahol helyet foglaltunk, elképesztő fapados volt, ráadásul az ablak felé lejtett, ezért nekem, aki belül ült, szó szerint kapaszkodnom kellett, főleg a jobbra kanyarokban, hogy agyon ne nyomjam Zitát.

Tetőtéri szobát kapunk, és magyar orvost! :)

Pokharába már sötétben érkeztünk meg, ráadásul az eső is rákezdett kicsit. Lerámoltunk a tetőről, és egy üzlet parkolójában összeszereltük és felmálháztuk a kerékpárokat. Közönségünk most is volt, de kb. csak 20 fő. Ők kitartóan végigbámulták a műveletet, miközben szépen körbeültek minket. Én közben mondogattam, inkább humorosan, mint kínomban, hogy 20 rupi lesz a mozi, és a végén körbe is jártam a sisakommal, de pénzt persze senkitől nem kaptunk, csak nagy nevetéseket. Persze ez így volt jól! Az viszont már kevésbé tetszett, hogy szó szerint repülőrajtot kellett vennünk, hogy a minket követőket le tudjuk rázni, és nyugalomban át tudjunk bringázni a buszállomástól 7km-re lévő „Lakeside”-ra, vagyis a Phewa Tal nevű tó partjára, a turista negyedbe, ahol a szállodák, éttermek és üzletek tömkelege található. Ez a hely Rita elmondása szerint egy kis Európa. Ilyesmire már nagyon vágytunk, még akkor is, ha amúgy Nepálban sokkal könnyebb volt a létezésünk és a közlekedésünk, mint a zsúfolt, kaotikus Indiában. Szóval nem is volt kérdés, hogy ott a helyünk. Szállásnak első körben azt a „Serenity Hotel” nevű helyet néztük ki, ahol pár héttel ezelőtt Ritáék is laktak és amit nekünk is tanácsoltak. A háromszintes kis szállót egy kis kóválygás után megtaláltuk, és gyorsan sikerült is kialkudni egy DTAE (Don’t Tell to Anybody Else!) árat, ami a mi pénztárcánknak is megfelelő volt. Cserébe a tetőtéren árválkodó szobát kaptuk meg, a harmadik emeleten. A szoba egyik szegletében volt egy betonemelvény egy vályúval, itt volt egy csap, ez volt a „fürdőszoba”, a WC-t leszámítva, amit odakint a tetőn találtunk meg egy másik ajtó mögött. Ezen kívül már nem is volt semmi más a tetőn, csak egy feljáró a mi szobánk tetejére, néhány napkollektoros vízmelegítő és egy asztal. A kilátás Rita szerint fantasztikus innen, de ebben sajnos nekünk még nem volt részünk a következő napokban, mivel végig borús maradt az idő. Pedig állítólag látni innen gyönyörű csúcsokat. Mi csak esőt, és felhőket kaptunk az első napokon. Az érkezésünk estéjén elmentünk egy étterembe, ahol pizzát ettünk és én ittam egy sört. Elvégre, ha vesekövem van, akkor sört kell inni rá, nem? Igaz, ötöt nem ittam meg, az beütött volna, nekem is, meg a pénztárcánknak is. Ezután a vacsora után többet aztán nem is pizzáztunk Pokharában, ez az egy alkalom pont elég volt. Ezen az estén először visszaírt nekünk a magyar hegymászók média- és kapcsolatfelelőse, Vincze Szabolcs, aki otthonról segítette a csapatot. Azt kérte tőlünk, hogy vegyük fel a kapcsolatot egy bizonyos Dr. Klara Paudel-el, és jelezzük felé, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába. Az e-mailt már csak késő este olvastuk, ezért csak következő reggel hívtuk fel a megadott számot. Én angolul kezdtem a mondókámat, de mikor rátértem a saját kis történetünkre, a Klára hirtelen magyarra váltott, mikor megtudta, hogy mi is Magyarországról vagyunk. Kiderült, hogy Klári is magyar, noha ezt a nevéből elsőre nem sejtettük. 6 éve él Nepálban a nepáli férjével, és ahogy a nevében szereplő Dr.-ról sejthető volt, orvos. Mikor ezt megtudtam, elmeséltem a vesekő gyanús fájdalmaimat, mire Klári készségesen felajánlotta, hogy ha befáradunk a kórházba, ahol ő praktizál, akkor megvizsgál, és kideríti, mi a bajom, vagy mi volt a bajom. Ezt délután meg is tettük, áttekertünk a kórházba, leláncoltuk a bringákat az udvaron, majd egyenesen Klári rendelőjéhez mentünk. Itt ő épp rendelt (mily meglepő…) ezért a szokásos „ki kicsoda és hogy került ide” körök helyett először azt tette, amit egy orvos szokott: megvizsgált. :) Ez kicsit fura első megismerkedés volt, mert előbb látott bele a vesémbe, minthogy elmesélhettük volna egymásnak, hogy kifélék és mifélék vagyunk, de aztán később ezen változtattunk és még sok szép órát töltöttünk Klárival és a családjával.

„Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!”

Ütögetésre még mindig fájt a bal vesém, de ebből még konkrét dologra nem lehetett következtetni, ezért Klári elküldött vizeletvizsgálatra és ultrahangra. Ezekhez már be kellett fizetni néhány száz rupis összeget, és a vizeletnél még egy pár perces sorban állás is volt. Különben a kórház meglepően kulturált és jól szervezett volt, olajozottan és gyorsan folytak a dolgok, a higiénia szempontjából pedig majdnem hogy vetekedett egy otthoni SZTK-val, de hangulatban felülmúlta azt. Legalábbis nekünk, mivel a váró minden plakátja, és az egész hely számunkra igen érdekes volt, nézni egy nepáli kórházi életet – Ez is egyfajta élmény volt számunkra.

Az ultrahangra egyből bejutottunk, ahogy odasétáltunk. Zita is bekéredzkedhetett, így végignézte, ahogy bő 10 percen át tüzetesen megvizsgálnak. Elég sok felé bekentek azzal a zselével és megnézegettek az ultrahanggal, így a hasi tájon biztos, hogy nem csak a vesémet vizsgálták meg. Viszont ott tényleg találtak valamit, méghozzá pontosan a bal vesémben, ami fájt, és ahol sejtettük a vesekövet. Az ultrahangos orvos azt mondta, hogy van egy kövem, de ez nem okozhatta azt a nagy fájdalmat, mert csak 3,8mm átmérőjű. Zita közben fogta a lábam, hogy ne legyek annyira csikis, merthogy a vizsgálat alatt alig bírtam egy helyben feküdni, annyira csikizett az orvos a hozzám nyomott ultrahang készülékkel. Mellettünk a monitoron a terhes vizsgálatokhoz hasonló – számunkra sokat nem mondó – képek jelentek meg, amin persze Zita egyből elkezdett humorizálni, hogy „Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!” – ettől aztán csak még jobban nevettem és már tényleg alig bírtam egy helyben feküdni. A végén megkaptunk a kinyomtatott vizsgálati eredményt, amin sok-sok orvosi szöveg mellett volt négy kis ultrahang kép is. Az egyiken az volt írva, hogy „Left Kidney” és az ultrahang képre egy kis fehér pont mellé, hogy „Calculus”. Ezt fogtuk, és a vizeletvizsgálat eredményével együtt visszavittük Klárihoz, aki megállapította, hogy a nagy vesekő már vagy szétbomlott bennem, vagy távozott, de egy biztos, hogy ami a nagy fájdalmat okozta, az már nincs ott. Ez magyarázat volt arra hogy a nagy fájdalom már napok óta nem tért vissza. A kicsi pont, a „Calculus” pedig követ jelent, de ettől nem kell félnünk, ez kicsi ahhoz, hogy újra ilyen fájdalmakat okozzon, viszont a vesémben még van egy kis gyulladás, ezért a fájdalom. Erre kaptam antibiotikumot, és fájdalomcsillapítót is, de ezekre aztán már nem volt szükség, mert az a kis maradék fájdalom is eltűnt pár nap múlva. A tanácsokat persze megfogadtuk, és hogy ez újra ne forduljon elő, azóta fokozottan sokat iszom, és próbálok még változatosabban étkezni. Ennek már lassan két hete, és ezalatt végig tünetmentes voltam. Minden nap rengeteget iszunk, és a gyógyszerek pedig nálunk vannak, ha mégis történne valami.

Kláriéknál

Mire a vizsgálattal és a gyógyszerek megvételével végeztünk, Klárinak is lejárt a munkaideje, ezért meghívott minket az otthonába. 3-4km-en keresztül követtük az autóját, mire megérkeztünk Pokhara egyik csendes „kertvárosi” negyedébe, ahol Kláriék laknak a nepáli férjével és 3 gyönyörű gyermekükkel. A házuk, mint ahogy az összes szomszédjuké is, kívülről úgy néz ki, mintha egy jó tehetséggel megáldott gyerek építette volna legóból. A vakolat úgy van festve, mintha színes téglák lennének, a házakon pedig sok a terasz és az oszlop. A tető mellett a legfelső szinten rendszerint van egy nagyobb terasz is. Errefelé nagyon jellemzőek az ilyen házak, és érdekes volt ezt látni.

Klári Kínában találkozott a férjével egy oktatáson (vagy konferencián, már nem emlékszem pontosan), és a vége az lett, hogy összeházasodtak, és Klári ideköltözött Nepálba, Pokharába, ahol időközben megtanult nepáliul, megszületett a három gyermekük, és szinte semmiből létrehoztak egy kórházat a férjével és néhány másik orvostársukkal. Ez volt az a kórház, ahol engem is megvizsgáltak. Klári egyébként a „vese felelős” a kórházban, ő kezeli a vesedonoros betegeket, és hamarosan visszautazik pár hétre Európába, hogy részt vegyen egy „vese továbbképzésen”. Magyarul megtaláltuk „A vesespecialistát” Pokharában, Klárit, aki ráadásul magyar, és aki nagyon kedves, segítőkész volt velünk. Szóval az egész vesehistória végül nagyon jól zárult, hisz ha nincs a vesekövem, lehet, hogy Kláriékkal sem találkoztunk volna, és bizton állíthatom, hogy nélkülük szegényebb lett volna az utazásunk. A Velük és a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat hegymászóival töltött napokról a következő bejegyzésben számolok be, és aztán elindulunk majd végre az Annapurna körül! :)

Irány Lumbini, Buddha szülőhelye, Buddha szülinapján!

Reggel Butwalban kértünk kettőt abból a hamburgerből, amit tegnap ettünk, de a csodák nem tartanak örökké, ezen a napon teljesen más hamburgert kaptunk, mert a séf közben cserélődött a konyhán. Azért ez sem volt rossz, de a nyomába sem ért a tegnapinak. Míg az ételre vártunk, elbeszélgettünk a vendéglő tulajdonosával, aki a történetünk hallatán elkezdte mesélni, hogy ma van Buddha születésnapja, és Buddha szülőhelye, Lumbini ide csak 40km, és két óra busszal. Tudtuk, hogy itt a közelben született Buddha, és van is ott „valami”, amit érdemes megnézni, de mivel Sarnathban már jártunk buddhista zarándokhelyen és különösebben nem nyűgözött le minket, most eleve nem terveztünk odamenni, így meg aztán, hogy ez a bajom lett, végképp nem érdekelt minket Lumbini. Az emberünk azonban folytatta a történetét. Van egy szervezett bringatúra, ami Kathmanduból Lumbinibe megy és ezen a napon érkeznek meg. A résztvevők között van Pushkar Shah, egy nepáli kerékpártúrázó, aki bejárta az egész világot, több éven át kerékpározott, és pár éve tért haza Nepálba. Rémlett valami egy nepáli bringás világcsavargóról, de semmi konkrétra nem emlékeztem.

Ennyi minden azonban már meggyőzött minket: Buddha szülőhelye 40km-re van innen, ma van Buddha szülinapja, egy nepáli világbringás is ott lesz, és elmúlt minden fájdalmam. Ezeket égi jelnek vettük, ezért úgy döntöttünk, hogy elbuszozunk Lumbinibe, hátha szerencsénk lesz, és ezzel a Pushkarral is találkozhatunk. Elképzeltem, hogy mindemellett elmegyünk, és Pokhara felé szállunk fel egy buszra. Nem tetszett a gondolat, hogy ennyi csillag együtt áll, és mindennek hátatfordítva nem vagyunk kíváncsiak rájuk, és hagyjuk őket elmenni, kihagyjuk őket, mikor ilyen közel van minden. Szóval gyorsan összepakoltunk, és kimentünk a buszokhoz. Hamar leintettünk egyet, ami igaz, hogy már csurig volt, de elől a sofőr mellett, ha szűkösen is, le tudtunk ülni. Már ez a buszozás is önmagában egy élmény volt, mert végig süvöltött a nepáli bimbizene, na meg elképesztően fel volt díszítve a busz. Félúton át kellett szállnunk egy másik járgányra, az már kevésbé volt autentikus, de azért azon is láttunk érdekeset. A hindu istenek mellé közvetlenül fel volt ragasztva valamiféle hirdetés, ami tele volt félpucér, fehérneműben domborító nénikkel. Úgy látszik itt a vallás és az erotika jól megférnek egymással, és a prűdség sem jellemző a hindu istentisztelőkre, vagy legalábbis a buszosok körében így van. :)

A Bodhi fa és a Maya Devi templom

Lumbiniben első dolgunk volt, hogy bringákat béreltünk, mert útközben az útkönyvben azt olvastuk, hogy nagyok a távolságok. Ez így volt, ám a tömeg is nagy volt, méghozzá nagyon nagy, ezért úgy éreztük, mintha visszacsöppentünk volna Indiába. Ez annyira nem tetszett, mert mindenre vágytunk csak erre az őrült tömegre nem, kicsit csalódottak voltunk ekkor, és úgy éreztük, lehet mégsem volt jó ötlet idejönni. Pont ezen a napon, ezen az egyetlen napon, amikor tömeg van itt. Bármelyik másik nap az évben, ez egy nyugodt, békés környék, legalábbis az útkönyv ezt írja, de mi most ezt elképzelni sem bírjuk, annyi itt az ember.

Természetesen Buddha születési helyével kezdtünk, körbejártuk a hatalmas fát, ami nagyon sűrű tele volt aggatva imazászlókkal. Ahogy felnéztünk, tele volt az ég a fák között kifeszített kék-fehér-piros-zöld-sárga zászlókkal, és ez a színpompa nekem nagyon tetszett. Próbálkoztam is valami jó fénykép összehozatalával, lőttem minden szögből, csináltam panorámákat is, egyszer az egyik őr még le is parancsolt egy rom tetejéről, mert felmásztam egy pár méteres kőfalra, hogy onnan fotózzak. A nagy fa (Bodhi Tree) tövében – ami alatt állítólag Buddha megszületett – egy helyen tömörültek a hívők, akik imádkoztak és mindenki megérintette kicsit a fát, illetve egy fura figuránál adományt hagytak, leginkább pénz formájában. Ez az ember ott számolgatta a sok-sok pénzt, amit a hívók átadtak neki, és ez a kép nekünk kicsit furcsának hatott. A fa mellett van egy nagy fehér kockaépület is, amiről azt gondoltuk, hogy egy olyan templom lesz, mint a többi, de valójában nem így volt. Ez a Maya Devi templom, ami Buddha pontos születési helye köré épült, és odabent meg lehet tekinteni azt a pontos helyet, ahol Buddha anyukája, Maya Devi a világra hozta Siddharta Guatama-t, akit ma a világ úgy ismer, mint Buddha, és akinek a tanításai alapján létrejött a buddhizmus. Ez a történet kicsit ellentmond bennem azzal, amit anno Krishna mesélt Hampiban a buddhizmusról, mégpedig, hogy a hinduizmusból alakult ki. Persze azon még inkább meglepődnék, ha mindenki minden történelmi, vallási ügyben teljesen egyetértene. Akárhogy is volt, én most nem fogok kinyomozni és leírni Nektek. :)

A kóreai és a kínai templom, és a World Peace Pagoda

Ellenben azt elmesélem, hogy elindultunk a bringákkal a többi templom köré. Lumbiniben minden nemzet, melynek vannak buddhista hívői, építtet egy szép templomot, és ez a dolog csak pár éve indult el, de máris rengeteg pompás buddhista templom nőt ki a földből ezen a környéken. A templomok egy hosszú mesterséges tó környékén terülnek el. Annyi van belőlük, hogy mi egyből lemondtunk arról, hogy mindet meglátogassuk. Csak a koreait, és a „Zhong Hua” kínai buddhista templomot kerestük fel. Ezek egymással szembe voltak, és a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy a koreai vajon csak félkész állapoban volt-e, és azért volt kívülről olyan szürke betonból minden, vagy csak egyszerűen nem adtak a színvilágnak, csak a formának, és így néz ki a kész templom. Mindenesetre mind a kettő nagyon pompázatos és hatalmas volt, de miután körbejártuk ezt a két templomot, úgy éreztük, nagyon sok újat a többi nem nyújthat, ezért egy-egy Chowmein bevágása után úgy döntöttünk, még eltekerünk a hosszú víz túlvégén található „World Peace”, azaz Világbéke Pagodáig, azt jól megnézzük, aztán irány vissza Butwal-ba, hátha még ezen a napon el tudunk jutni Pokharába és egy kórházba.

Ekkor azonban összefutottunk egy bringással, aki nagyon nem úgy nézett ki, mint a helyiek, hanem inkább mint egy szabadidőbringás. Profi montija volt és „technikai” ruházata. Megkérdeztük, hogy ismeri-e Pushkar Shah-t, és tud-e nekünk segíteni abban, hogy találkozzunk vele. Ő is a csapattal volt, akik három nap alatt tekerték le a 340km-es távot Kathmanduból ide, és ismerte Pushkar-t, készségesen telefonálásokba kezdett, aminek a vége az lett, hogy 10 perccel később a Maya Devi templom mellett találkoztunk egy csapat másik bringássak, akikkel nagy beszélgetésbe és történetmesélésbe kezdtünk. Eközben Pushkar is előkerült, akit, ha nem mondják el, kicsoda, nem tudtunk volna megkülönböztetni a többi bringástól. :) Megkérdeztük, hogy készíthetünk-e vele egy interjút, mire a válasza az volt, hogy mennyit fizettünk érte? Erre én szomorú képet vághattak, mert pár másodpercre rá nevetésben tört ki – csak viccelt… Perszehogy mehet az interjú, előtte azonban még megnézik a Maya Devi templomot és a Bodhi Tree-t. Mivel mi ott már voltunk, megbeszéltük, hogy fél óra múlva ugyanitt találkozunk, mert addig mi is eltekerünk a World Peace Pagoda-hoz, ahová az előtt indultunk. Ezt a kört meg is jártuk, és ezután kezdődhetett a beszélgetés. Bevonultunk egy árnyékos részre, és ott kezdtük bombázni az előzőleg már Zitával kicsit átbeszélt kérdéseinkkel. Ezeket persze rendre megmosolyogta Pushkar, hiszen nem olyan kérdések voltak, amelyeket egy tipikus újságíró kérdez, hanem olyanok, amelyeket egy kerékpártúrázó egy másik kerékpártúrázótól.

Pushkar Shah a Világ körül és a Mount Everesten

Pushkar története jóvan nagyobb, és elképesztőbb, mint azt mi gondoltuk, ő az általam eddig interneten ismert összes kerékpártúrázó közül is kitűnik, és bizony, ha nem találkozunk vele és nem az ő szájából halljuk mindezt, bizony nehezen hittük volna el.

Most csak azt írom le Pushkar életéből, amit fejből vissza tudok idézni, aztán majd valahol, valamilyen formában leközöljük a teljes interjút is, vagy itt, vagy egy újság hasábjain. Egy biztos, itt majd szólunk róla, bárhol is jelenik majd meg.

Pushkar egy kis faluból származik, Kathmandutól 6 órányi járásra, vagy 2 órányi kerékpározásra. Édesapja szabadságharcos volt, 1986-ben életét vesztette, és később, 90-ben Pushkar is sérülést szerzett. Mindketten a békéért, a demokráciáért, az emberi jogokért és a szabad megnyilvánulásért küzdöttek, ám a Nepálban ekkortájt bekövetkező politikai változások után sem lett elégedett, mert az új vezetés sem hozta el a várt reményeket, ezért Pushkar hosszú belső vívódás után úgy döntött, hogy nagy útra kel, hogy ezzel hirdesse a békét a világban. Elhatározta, hogy 11 évig fog kerékpárral utazni körbe a világban, hogy ezalatt 150 országot látogasson meg. Indulásakor szinte semmije nem volt, édesanyjától 100 rupit kapott. Amikor elindult, a családja nem hitte, hogy valóban ekkora útra indul, azt gondolták, a legközelebbi nagyvárosig sem fog eljutni, egyszerűen eltéved majd, és hamar feladja. Azonban nem így történt. Pushkar ment, és ment, járta az országokat, közben mindenütt megállt, és dolgozott, hogy a következő ország vízumára való összeget előteremtse. Ahogy ő mondja, nagyon jó a mosogatásban. :) Napról napra élt, és a helyi emberek jóindulatára, segítőkészségére hagyatkozott. Rengetegen meg is segítették, volt akitől csak ételt, volt akitől szállást kapott, és nagyon jók az emlékei Dél-Amerikából, és Európából. Magyarországon is járt, emlegette nekünk, hogy mennyire tetszett neki Budapesten a gyönyörű parlament a Duna partján. Beteg sohasem volt, egyetlen egyszer sem volt hasmenése a rossz higiéniás körülmények között. Ezen összenéztünk Zitával. Nekünk már legalább egy tucatszor volt bajunk a gyomrunkkal, de Pushkar, aki a „koszos” Nepálból indult, az egész világot bejárta, és semmi baja nem volt soha. Elhatároztuk, hogy ha lesz gyermekünk, akkor a porból fog enni, már kicsi korától. :) Ezen jót nevetett az egész társaság, merthogy Pushkart nem csak mi hallgattuk, hanem a bringások közül is néhányan. Kérdeztük, hogy nem hiányzott-e neki valami otthonról, és hamar rátért arra, amire számítottunk: bizony a nepáli étel, a dálbát nagyon hiányzott neki, mert itthon megszokta, hogy minden nap kétszer dálbátot eszik, ami tele van minden jóval és legfőképpen energiával, de sajnos ilyet más országokban nem talált.

Történtek vele persze „rossz” dolgok is, de ahogy az lenni szokott, végül mindenből jól jött ki. Új-Zélandon, Aucklandben ellopták a bringáját és a cuccai nagy részét. Ez nagy szám volt, hiszen ott köztudottan nagyon jó a közbiztonság, ezért aztán Pushkar ezzel bekerült a hírekbe.

Nem tudom, mondd-e Nektek az a név valamit, hogy Sir Edmund Hillary? Ő az az Új-Zélandi születésű ember, aki a világon először megmászta a bolygónk legmagasabb hegyének, a Mount Everestnek a csúcsát, a 1953. május 29-én délelőtt 11:30-kor, Tenzing Norgaj sherpa társaságában. Én gyerekkoromban olvastam Hillary életregényét, és a figura rögtön belopta magát a szívembe, és ezután akaratlanul is, mint egy valamiféle hős, példakép, úgy élt a képzeletemben. Hillary olvasta Pushkar meglopását az újságokban, és rögvest meg is kereste, a hír megjelenésének napján Pushkar és Hillary már együtt teáztak. Mivel ha valaki, Hillary nagyon jól tudta milyen az, ilyesféle „küldetésen” lenni, és érhetően nagyon közel került a nepáli néphez a himalájai expedíciói során, Pushkart mindenben kárpótolta, vett neki új kerékpárt, és minden szükséges felszerelést, így Pushkar folytathatta a nem akármilyen útját a világ körül.

Én ekkor már teljesen meg voltam hatódta, hogy itt állok egy ember előtt, aki kezet rázott Sir Edmund Hillary-vel, gyerekkorom legeslegnagyobb, legendás hősével. És amikor belegondoltunk Zitával, hogy hogyan kerültünk ide, erre a helyre, Buddha szülőhelyére, és hogyan szereztünk tudomást Pushkárról és arról, hogy ők bringások most itt lesznek, mi is mesélésbe kezdünk. Ha nincs az az írtó gyötrelmes fájdalmam, akkor most még csak valahol Butwal felé tekeregnénk, és se Buddha szülinapjáról, se a nepáli bringásokról, se Pushkarról nem szerzünk tudomást. De mivel volt a fájdalom, és felszálltunk a teherautóra, így találkoztunk a fogadóssal, aki elmondta nekünk, hogy ma itt vagytok mivel ma van Buddha szülinapja – ezért voltunk bátrak idejönni. Ez a történet hasonló, mint Pushkaré és Hillary-é: ha Pushkar bringáját nem lopják el (negatív esemény), akkor nem találkoznak Hillary-vel (pozitív esemény). Ha nincs a fájdalmam (negatív esemény), akkor nem találkozunk Pushkarral (pozitív esemény), és most nem mesélhetném Nektek az elképesztő történetét, aminek még koránt sincs vége:

Pushkar 11 év alatt bejárta az eltervezett 150 országot, és mikor hazaért, édesanyjának visszaadta ugyanazt a száz rupis bankót, amit 11 évvel ezelőtt kapott tőle (még érvényes volt, megkérdeztük!). Mindezek után 2010-ben még a Mount Everestet is megmászta, méghozzá azzal a 150 nemzeti zászlóval, amit az útja során összegyűjtött. Köztük a magyar zászlóval is! Számomra Pushkar története nem csak azért nagyszerű, mert óriási teljesítményt vitt végbe, hanem azért is, mert egy számára fontos cél érdekében végigcsinálta pontosan azt, amit az utazása előtt eltervezett. Ehhez nem akármilyen akarat, kitartás, na és erős belső erők kellenek.

Tour de Lumbini, Kathmandu City Cycling 2020, és a Critical Mass Kathmanduban

Pushkarral, a testvérével és annak két gyermekével még sokat sétáltunk a templomok körül. Én kicsit összebarátkoztam a kisebbik gyermekkel, a fiúval, akivel aztán együtt bringáztunk: először ő ült a csomagtartón, és én tekertem, aztán mivel nagyon ki akarta próbálni a bringát, de még kicsi is volt hozzá és egyensúlyozni sem tudott, cseréltünk. :) Én ültem hátul a csomagtartón, néha löktem a biciklit, és persze ügyeltem rá, hogy fel ne boruljunk. A kissrác nyújtózkodva éppen elérte a pedálokat, de a nyeregbe felülni már nem tudott. Ezzel a produkciónkkal persze nagy feltűnést keltettünk az emberek között. :) Pushkarék felajánlották, hogy visszavisznek minket busszal Butwalba, ugyanis ma este indulnak vissza buszokkal Kathmanduba, és útközben pont Butwalban állnak meg vacsorázni, ott ahol előző este megszálltak. A gyülekező egy kolostor udvarában volt, ahol a füves placon még egy nagyon jót beszélgettünk, természetesen ekkor már nem csak Pushkarral, hanem a többi bringással is, és nem csak Pushkarról, hanem a mi, illetve az ő éppen befejeződőtt túrájukról is. Az elmúlt három napban 340km-t tekertek, ami azért nagy teljesítmény, mert Nepál nem éppen sík vidék, ráadásul az első két nap megtettek 300-at, hiszen Butwalig jutottak. Ez már csak szervezésben és csapatmunkában sem lehetett gyenge móka, mivel összesen 60 jöttek el erre a „Tour de Lumbini” túrára, amivel egyébként a Lumbinit, a békét, és a Nepálban való bringázást szeretnék népszerűsíteni.

Persze rögtön több meghívást is kaptunk Kathmanduba, mivel a társaság nagyrésze kathmandui. Egyiküknek étterme van, ő a fő kontaktunk, őt fogjuk majd értesíteni, amikor tudjuk majd, hogy mikor érkezünk a nepáli fővárosba. Ahol egyébként minden hónap utolsó szombatjának reggelén szerveznek Cricital Mass-t, igaz nem akkorát, mint Budapesten, de ez nem is várható el, hiszen a mozgalom csak pár éve indult. A főszervezők a bandában voltak, és velük is beszélgettünk. A cél, hogy 2020-ra Kathmandu egy bringás város legyen. A megfogalmazott érvek és célok nagyon szimpatikusak voltak nekünk, ezért most itt is megosztom a Kathmandu City Cycling 2020 honlapját. Nem ígértük meg, de azt mondtuk nekik, hogy megpróbálunk úgy odaérni Kathmanduba, hogy az egyik ilyen CM-en részt tudjunk venni, ezzel talán végre hasznosítva azt, hogy oly nagyon feltűnőek vagyunk a nem hétköznapi bringáinkkal, és ezt meglovagolva egy kis médiahátszelet tudunk nyújtani a mozgalmuknak. Mert az nem hír, hogy már megint körbement pár száz bringás a városon, mint a múlt hónapban, de az talán igen, hogy most csatlakozott hozzájuk két magyar fura bringán, akik 9000km-t tekertek Kathmanduig. És közben már azt is lezsíroztuk, hogy az éttermes barátunk konyhájába bejuthatunk egy baráti pizza sütögetés erejéig. :) Szóval úgy néz ki, lesz néhány barátunk Kathmanduban, aminek úgy tűnt, ők éppúgy örülnek, mint mi. Itt a füvön beszélgetés közben Pushkar egy olyan dologgal lepett meg minket, amit igazi nagy megtiszteltetésnek vettük. Dedikált nekünk egy nagy nepáli zászlót (a világ egyetlen, nem hagyományos, hanem duplaháromszög alakú zászlaját), amit aztán a csapat többi tagja is aláírt és készítettünk egy nagy csoportképet a zászlóval. Pushkar aláírásában nagyon stílusosan még egy kis bicikliző alakot is felfedeztünk. :) Ő Nepál nemzeti hőse lehetne, de az ország vezetése mással van elfoglalva, Pushkarnak nem tulajdonítanak figyelmet, pedig igazán tökéletes ikon és példakép lehetne a fiatalság számára.

Hazafelé nem csak a buszos fuvarra, hanem a vacsorára is meghívtak minket Butwalban, ahol nem csak hogy finomat, és bőségeset ettünk, hanem megtanultunk néhány asztali kifejezést, és köszönés módot nepáliul. Ezúton is ezer köszönet, mindenért, amit a Nepáli Bringásoktól kaptunk, nagyszerű volt Veletek lenni, hamarosan újra találkozunk! ;)

Ezen napok legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy minden, de minden rosszban van valami jó, még akkor is ha az adott pillanatban ezt képtelenek vagyunk akár elképzelni is. De ez még mindig nem minden, mert a történet aztán még folytatódott a véletlenek sorozatával, és újabb fordulatokat vett, na de erről már tényleg csak legközelebb, mert most pihennem kell, 9 oldalt gépeltem be egy ültő helyemben.

Éjfél körül felkeltem, hogy kimenjek pisilni, de ahogy felültem a hálózsákban, őrült fájdalom nyilallt bele a hátamba, bal oldalt valahol a derekam felett. Úgy fájt, hogy komoly gondot okozott a hálózsákból, majd a sátorból való felkelés. Nem tudtam, mit történt, de nagyon rossz volt, őrült mód fájt a hátam. Kimentem pisilni valahogy, de az se sikerült igazán, a fájdalomtól semmit nem bírtam csinálni. Próbáltam visszafeküdni, és valahogy úgy fordulni, hogy ne fájjon, de mindenhogy nagyon fájt. Valami nagyon nem volt rendben velem. Most megkapom, hogy nem csináltam a fekvőtámaszokat, gondoltam. Az unokatesóm, aki tesitanár, figyelmeztetett, hogy a fekvőbringán szinte semmilyen izom nem dolgozik a felsőtesten, és ez nem jó a hátnak, ezért jó, ha minden nap nyomunk néhány fekvőtámaszt, hogy azok az izmok, amik így karban lesznek tartva, stabilizálják a tartásunkat és a gerincünket. Hát most jól megszívtam, rajtam is kijött a családi örökség, a hátfájás, de miért pont itt és miért pont most, és miért rögtön ilyen őrült módon, hogy majd meg veszek a fájdalomtól. Nem figyeltem magamra, nem törődtem a testemmel, nem pihentem eleget a sok hasmenés után, legyengülten, kiürült szervezettel túráztam, és bringáztam az elmúlt napokban, széthajtottam a testem és most tessék, jól megkaptam mindenre a választ a testemtől, jaaajjj, őrülten fáááj! Így emésztettem magam fájdalmamban. Bevettem egy aspirint, majd később még egyet, de nem nagyon használtak. Talán pár percre el tudtam szenderedni, de aztán újra felébredtem. Megmértük a hőmérsékletem is, de nem volt lázam. A fájdalom nem akart múlni, bármit is csináltam. Többször felkeltem, kimentem pisilni, de csak cseppek jöttek. Próbáltam székelni is, de meglepetésre, most egész szilárdra sikerült, ekkor először. Ez sokat nem vigasztalt, mert közben fájt a létezés, de úgy, mint még soha.

Azt már sejtettem ekkor, hogy így nem mehetünk tovább bringával, és ez a felismerés is fájó volt a borzasztó fizikai fájdalom mellett, hisz úgy elterveztem már, és beleéltem magam, hogy pont Pokharában, az Annapurna alatt lesz majd meg a 9000. kilométerünk, és hogy egész Nepált keresztbe bringázzuk. Bringázni szerettem volna végig Nepálban, és nagyon nem örültem a gondolatnak, hogy megint „csalnunk” kell, hogy már megint a nyomorult motorizált közlekedési eszközöket fogjuk használni ahelyett, hogy tisztán csak bringáznánk, végig egy egész országon.

Valamikor hajnali három tájban azon kaptam magam, hogy a fájdalom átvándorolt előre, valahová a bal vesém tájékára. Ezek szerint lehet, hogy mégsem a gerincem, nem hát probléma… Ez se vigasztalt sokat, mert még mindig veszettül fájt, és azt hittem, megőrülök, csak egyre rosszabbul lettem. Hányinger is rám tört, furcsákat hánytam két vagy három turnusban, már nem emlékszem. Meleg volt, de semmi íze nem volt, mintha vizet hánytam volna. Közben volt, hogy már négykézlábra ereszkedtem, vagy jártam fel-alá az iskola épülete előtti járdán, és eközben Zitát arról kérdeztem, hogyan kell imádkozni. Nem hiszek Istenben, de ha mégis létezik, akkor most jó lenne, ha segítene rajtam egy kicsit – gondoltam – , mert ha ez így folytatódik, még pár óra, és menten megveszek. Szóval kértem Istent, ha létezik, akkor bocsássa meg, hogy nem figyeltem eléggé magamra, nem törődtem eléggé a testemmel, hogy túl sok élvezetet hajszoltam és túl telhetetlen voltam, és kértem, hogy ne legyen nagy bajom most, és múljon a fájdalom, mert még vannak terveim, annyi mindent, annyi minden jót szeretnék tenni az életemben, és Zita és a szüleim, a családom, a barátaim nagyon szomorúak lennének, ha most itt történne velem valami. Mert arra is gondoltam, hogy mi van, ha valami létfontosságú belső szervemmel történt valami komoly baj – megállt a működésben, vagy ilyesmi… – és ez most komoly, és ha nem kerülök hamarosan kórházba, akkor meg is halhatok.

Most először éreztem azt, hogy ez nagyon, de nagyon nem tréfa dolog, hogy nem jó, hogy itt vagyunk, messze távol Magyarországtól, a biztonságos otthonunktól, egy olyan fejlődő országban, ahol nincs olyan egészségügy, mint nálunk. Haza akartam menni, most először gondoltam rá, hogy legyen vége, hogy menjünk haza, és hagyjuk ezt az egész világ körüli nászutasdit a fenébe, mert semmi nem ér annyit, hogy tönkretegyem magam, a testem, amiben még szeretnék sokáig élni, és annyi mindent tenni.

Ettől már Zita is megijedt, gondolom nem volt jó látni, ahogy négykézláb remegve és így beszélve hánytam és rosszul voltam, úgy, mint még soha… De még talán feleennyire sem eddigi életemben. Gondoltunk a vesekőre, mivelhogy mindig csak cseppeket tudtam pisilni, de ugye semmi biztosat nem tudtunk, és ez a bizonytalanság elég aggasztó volt. Megkértem Zitát, hogy akárhogy is leszek reggel, hajnalban legyen az az első dolgunk, hogy összerámolunk, kimegyünk a főútra, és lestoppolunk egy teherautót.

Május negyedike volt ekkor. Pár órával ezelőtt még a hatalmas udvarú, fényes telihold világánál ültünk ugyanezen a padkán, én vizet szűrtem, majd arról beszélgettünk, hogy pont 11 hónapja vagyunk házasok, és hogy mi minden történt ezalatt a 11 hónap alatt. Talán több, mint ami előtte egész életünkben. Most pedig újra itt vagyunk ezen a padkán, pár órával később, amikor a hold már elbújt az iskolaépület túloldalán, és amikor Zita kórházat keresve lapozza az útkönyvet, én pedig a fájdalomtól nyögve, négykézlábra ereszkedve hányok a földre mellette. Ez romantikus pillanat volt, sose fogjuk elfelejteni… Micsoda nászút!

Találtunk egy komolynak tűnő kórházat Pokharában, ezért elhatároztuk, hogy amilyen gyorsan csak tudunk, eljutunk oda, lehetőség szerint már holnap, hogy délután még ki tudjanak vizsgálni a kórházban. Zita végre rábeszélt, hogy vegyek be egy még Pakisztánból való fájdalomcsillapítót. Ezt előzőleg nem akartam, mondván, hogy lehet, hogy nem jó ötlet ilyen erős gyógyszert bevenni, amikor lehet, hogy valami komoly belső szervi bajom van. Mi van, ha a vesében bontódna le, de épp a vesémmel van baj, és csak olajat öntünk vele a tűzre? De végül bevettem a gyógyszert, és szépen lassan elkezdett hatni. Először csak enyhült a fájdalom, annyira, hogy már folyamatos nyögés nélkül tudtam sétálgatni, aztán szinte teljesen elmúlt. Kértem Zitát, hogy pakoljon, hogy tudjunk indulni a kórházba, de közben én ledőltem egy padra elfeküdni. Szinte elájulhattam, mert 1-2 óra múlva ébredtem, egy hatalmas nyáltócsában az arcom körül. Ekkor már kezdett virradni, Zita elpakolta a sátrat és reggelit főzött. Én csak inni mertem. Már nem fájt, de még mindig rémült voltam. Persze örültem, hogy végre újra normális, „könnyű” a lét, igazából minden percet élveztem, hogy nincs fájdalmam. Örültem minden lépésnek, minden tárgynak, amit el tudtam pakolni a táskába, hogy ezzel is segítsem Zitát, és ezzel is egy kicsit közelebb jussunk a kórházhoz.

A fájdalom teljesen elmúlt, és tudom, hülye vagyok, de amikor fél hatkor, még szürkeségben toltuk kifelé a gépeket az útra, már arra is gondoltam, hogy micsoda csodás, hosszú napot tekerhetnénk ma, egy ilyen szuper korai indulással. Persze tudtam, hogy az egy rossz és nem helyes döntés lenne, na meg Zita nem is engedte volna, mert meghagytam neki, hogy egyenest a kórházba menjünk, bármi is történjék.

Az út mentén hamar találtunk egy nagyon rendes, angolul jól beszélő rendőrőrmestert, aki nagy segítségünkre volt. Tájékoztatott minket a buszokról, és végül abban maradtunk, hogy az egyik kollégája elkísér minket egy közeli ellenőrzőpontig, ahol minden járművet megállítanak. Így sikerült kb. fél óra múlva felszállnunk egy Butwal-ba tartó teherautóra, akinek a sikh sofőrje vállalta, hogy fejenként 200 rupiért elvisz minket a Pokhara felé menet félúton lévő városba. Ezt mi jó üzletnek véltük, és gondoltuk, hogy ha még délelőtt odaér, akkor ott találhatunk gyorsan egy másik teherautót vagy busz, amivel délután, talán még a kórházzárás előtt Pokharában lehetünk. Na, aztán ez nem így lett, mert többször hosszú időre megálltunk és amúgy sem repesztett úgy ez a teherautó. Először valami útblokád miatt álltunk vagy egy órát, aztán megálltunk ebédelni (dálbát mindenkinek…), majd egy helyen kb. két órát álltunk, míg Indiából meg nem érkezett valami teherautó 24 zsákkal, amit átrakodtak a mi platónkra. Innentől a zsákok tetején fekve utaztam. Igazából élveztem a fájdalom nélküli létet, még ha közben kicsit bosszantott is, hogy már bőven a délutánban járunk, és egyre reménytelenebb Pokharába jutnunk ezen a napon. Örültem annak, hogy vagyok és nem fájok, és hogy a bringák mellett utazhatok, és láthatom, hogy biztonságban, jól utaznak a gépek is, és nem fognak a teherautózástól megsérülni. Zitát mindeközben nővérévé fogadta a sikh-ünk, szóval ők is jól ellehettek elől a pilótafülkében.

Butwalba valamikor késő délután érkeztünk meg, lerámoltuk a bringákat és a cuccokat a platóról, kifizettük az emberünket, majd összeszereltük és felmálháztuk a gépeket. Csak pár száz métert gurultunk odébb, és máris, harmadikra találtunk egy szobát 300-ért, az első emeleten. A bringákat most simán fel tudtam cipelni, nem volt gond a 18kg-os súly emelgetése, jól voltam. Este egy közeli étteremben találtunk hamburgert az étlapon. Igaz, hogy a zsemléje nem hasonlított a megszokott bucira, hanem inkább valami félig odaégetett, vastag, házi csápátira, de a benne lévő ízek, a zöldségek, a szósz és a hús olyan jó összhatást értek el, hogy az egész nagyon finom volt, rég ettem már ilyen finomat (és persze Zita is harapott belőle párat), és mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen finom „hazai” ízekben lehet részem, fájdalom nélkül. Az étteremben a falon voltak valamiféle pénzdíjas nyereménycsekkek. Mint az amerikai médiában, amikor a nyereményt egy hatalmas, jelképes csekken átadják, ez is pont olyan volt. Néhány meglepő dolgot azonban felfedeztünk rajta, ilyen volt a nepáli dátum, amely különbözött a miénktől, és a nyereményösszeg végén az „only” szócska. Megtudtuk, hogy ezt a vessző-vonal helyett használják errefelé, hogy senki ne tudjon plusz nullákat írni az összeghez. Csak épp ilyen szituációban kicsit idétlenül néz ki, hogy a nyeremény, csak 1 lak 50 ezer rupi. A lak az a szubkontinensen százezret jelent.

Este felszaladtunk az internetre, ahol kiderült, hogy nagy valószínűséggel vesekövem lehet, mert kb. az összes tünetet kiválóan produkáltam: vizelet elakadása, hányinger, hányás, rosszullét, erős, akár vándorló fájdalom, mozgékonysági kényszer (emlékezzetek, mindig a biciklin éreztem csak jól magam), szóval betippeltük a vesekövet, persze biztosak nem voltunk, a kórházat még mindig kötelezőnek tartottuk meglátogatni, egy biztos, pontos és megnyugtató diagnózis, na és persze a megfelelő kezelés reményében. A fájdalmam közben tökéletesen elmúlt, és ez biztos, hogy már nem csak a fájdalomcsillapító hatása volt, mert annak ekkor már több, mint 18 órája volt, hogy bevettem.

Dahi ParleG-vel

A Bardia Nemzeti Parkban tett sétánk után még egy napot Jack-éknél töltöttünk, mert én úgy odavoltam a legyengülve, hasmenéssel megtett 18km után, hogy még másnap se tudtam nagyon mozogni. Toltam magamba a buffalo dahit reggel-délben-este, ParleG keksszel mártogatva, hogy jobban legyek. A ParleG indiai gyártásű, egyszerű, de nagyszerű keksz, ami nagyon népszerű szerte az egész szubkontinensen, de leginkább Nepálban. Másnapra nagyjából normalizálódott a helyzetem, illetve éreztem, hogy már javulófélben leszek, és egy-két nap múlva rendbe jövök. Ezért aztán elindultunk újra a bringákkal. A főútig a 13km most sem volt egyszerű, még napvilágnál sem, de kb. egy óra alatt abszolváltuk. Az elágazásnál még utoljára találkoztunk Jack-el, aki turistákra várva a barátaival kártyázott. Itt ittunk egy teát, és megtudtuk, hogy hat kilométerrel később tudunk venni kerozint a főzőnkbe egy benzinkútnál. Mikor odaértünk, kiderült, hogy nincs nekik, de ez nem is volt igazából baj, mert ekkor már csak pár száz rupink maradt, és azt okosabb volt élelemre költeni, mintsem üzemanyagra a főzéshez. Hiába tudunk főzni, ha nincs mit, nemigaz? :) A rupiból szépen kifogytunk az elmúlt napokban, Jack-éknek is dollárral fizettünk az ételekért és a vezetésért a parkban. Kétségbe nem estünk a kevés rupink miatt, mert tudtuk, hogy Kohalpurban, alig 60 kilométerre innen, találunk majd ATM-eket. Útközben csak kétszer álltunk meg, egyszer teázni, egyszer pedig ebédelni, természetesen dálbátot dahival, mi mást! :) Ezt eszik a helyiek is, akkor biztosan jó, és jól készítik el. Én sajnos még mindig rohantam a bokor mögé, de legalább már nem annyiszor, mint egy-két napja. Egy furcsa érzés is úrrá lett rajtam. Nem tudom miért, de amikor nem a bringán ültünk és tekertünk, mindig egy kicsit furcsán éreztem magam. Mehetnékem volt, nem éreztem jól magam, amikor nem a bringán ültem és tekertem. Nem értettem az egészet, mert ez nem olyan Árpis „menjünk már, menjünk már” volt, mint amilyen régen voltam, hanem fizikális dolog, fizikailag nem volt jó állni.

Két gyerek, két szülő, két kerék, két pedál – Egy Kerékpár!

Viszont délután nagyszerűen haladtunk, gyönyörű hátszelet kaptunk és csak úgy suhantunk, 25-30km/h-val, amit mondanom sem kell, rettentően élveztem. Közben nevettem magamban ezen az egészen, úgy látszik reku-betegséget, vagy függőséget kaptam, hogy csak a bringán tekerve érzem jól magam. De ott tényleg elememben voltam, főleg, hogy menet közben Nepál továbbra is tartogatott szépségeket számunkra. Először három sráccal találkoztunk, akik egy bringán ültek, de közben egy másikat még vontattak is. Akkor ezt nagy számnak véltük, de aztán találkoztunk egy családdal, akik négyen voltak, de egy kerékpáron:

Na, hát ez borzasztóan tetszett nekünk! Elől a kormánynál egy gyerek, apuka teker nyeregben, hátul anyuka és még egy gyerek a csomagtartón! Ez a nem semmi, négyen egy bringán, két gyerek kész szülő, két kerék, két pedál, ez ám a fenntartható családi közlekedés, nem a kisautó, meg a tömegközlekedés, vagy a vonat! :) Bár utóbbi kettő sem rossz, de azért ez mégis egyedibb! Óriási volt látni őket így! Tudom, ha a másik éléről közelítjük meg a dolgokat, akkor jajj, milyen szomorú, hogy ilyen szegények, nincs pénzünk autóra, vagy motorra, de én nem így közelítem meg a dolgokat. Najó, esetleg lehetne két kerékpárjuk, bár az is lehet, hogy a nők errefelé elvből nem tekernek bringát. Ami csodálatos volt ebben számomra az az, hogy egy kerékpár segítségével, egyetlen egy masszív, kétkerekű ázsiai kerékpár segítségével, egy kétgyermekes család képes érdemben és hatékonyan közlekedni, a családfő puszta fizikai erejéből, mindenféle fosszilis energia felhasználása nélkül, teljesen fenntarthatóan! Számomra a kerékpár és annak különböző változata egy zseniális találmány, az egyik legzseniálisabb, amelyet ember valaha megalkotott!

Kohalpurban sem tudunk pénzt felvenni

Késő délutánra megérkeztünk Kohalpurban, ahol hamar zaklatottak lettünk, mert a két bankautomatában végigpróbáltuk mind a három bankkártyánkat, de sehol semmi nem működött. Egyedül a Visa kártyám volt az érthető, hiszen az időközben lejárt, ugyanis átléptünk 2012 májusába, ez a nap május harmadika volt. Szóval jól pénz nélkül maradtunk. Kétségbeesés helyett kerestünk egy olcsó szállodát, ahol 250-ért kaphattunk egy földszinten lévő szobát. Ide betoltuk a bringákat, majd felkutattuk a táskáink titkos, mély zsebeit. Találtunk még több, mint 100 dollárt, ezzel Zita elrohant, hogy felváltsa. Nem volt könnyű dolga, több, mint egy órát odavolt, bezárt előtte az utolsó bank, de végül egy szállodában sikerült felváltatnia, igaz, nagyon nehezen mentek bele a dologba, de végül sikerült. Ez örömhír volt, mert ha ez nem jött volna össze, másnap mehettünk volna be a szomszédos Nepalganj-ba, amihez nagyon nem volt kedvünk, mivel nem esett útba. Azért Zita ment pénzt váltani, mert én ahogy leszálltam a bringáról, megint rosszul lettem. Ezen a vacsora némileg segített, és aztán elaludni is eltudtam valahogy, de reggel a reggelinél már megint bennem volt a menés, nagyon furcsán éreztem magam, de ahogy felültünk a bringára, megint elmúlt ez az érzés, és jobban voltam.

Csak egyenesen

Kemény, de szép nap volt ez, ezen a napon is 70km felett gurultunk, ám ez sokkal-sokkal keményebb volt, mint előző nap. Kohalpur után az útnak két hosszú, végeláthatatlan egyenes szakasza volt, végig erdőben, ráadásul az első egyenes fölfelé volt, amolyan egyenletes, észrevehetetlen. Így aztán vagy egy óráig 10-12km/h-val döcögtünk, miközben kétoldalt végig ugyanazt láttuk: erdőt és erdőt. Az egyetlen változatosság talán az volt, hogy néhol fel volt gyújtva az aljnövényzet, s néhol nem. Zita közben ötletelt, hogy ma este is sátrazzunk majd, valami ilyen jó kis erdős, elhagyatott részen. Én erről hamar lebeszéltem, mondván, hogy bár a nemzeti parkból már kiértünk, de a bengáli tigrisek kétlem, hogy ismernék a park határait, és mivel elég nagy területen garázdálkodnak, simán lehet, hogy éjjel meglátogat egy, ha úgy döntünk, hogy mindentől távol, az erdő közepén sátrazunk. Szóval erről le is tettünk, már délelőtt. Egy kanyar után végre felértünk a domb tetejére, és a második egyenes szakasz már lejtett, azon végigsuhantunk 15-20 perc alatt, és ez már mindjárt élvezetesebb és könnyebb volt így. Dél körül megálltunk egy helyen ebédelni és sziesztázni. Én WC-re jártam, ettünk dálbátot, és szűrtünk vizet magunknak. Szép kis miliő (hogy mi?) vett körül minket, de ez nem zavart bennünket, noha igencsak kilógtunk a sorból a furcsa bringáinkkal és a kinézetünkkel. A dálbátból egyébként mindig csak egy tálat kérünk, de ennek ellenére eddig mindig után akarták tölteni (ezt néha el is fogadjuk, ha még éhesek vagyunk), noha úgy lenne fair, hogy fejenként egy tálat kérünk, és így kettőt fizetünk. Mert az utántöltésért még sohasem számoltak fel. Ez is egy olyan kedves, emberi mentalitás, amit a nyugati, pénzközpontú világban már nem nagyon tudnék elképzelni. Pedig milyen szép dolog, hogy kaphatsz még egy nagy nagy adag rizst és lencsét, ha éhes maradtál, és nem kell érte még pluszba fizetned.

Hétszer föl és hétszer le

A délután tartogatott meglepetéseket. Konkrétan hetet, nagy, meredek kaptatók formájában. A völgyek között 100-200 méteres emelkedők voltak, és miután felértünk, rendszerint ugyanezt a szintet egy pár perces száguldás keretében leadtuk, hogy aztán a völgy alján a hídon 40-50-el száguldjunk át. Ebben néha egy nagyobb kátyú meglepett minket, ezért nagyon oda kellett figyelni, és inkább lefékeztük a gépeket, mintsem arra játszunk, hogy minél tovább kitartson a lendületünk, hogy a következő fölfelében még egy kicsit segítsen az elején. Az azért elég keserves tud lenni, amikor szépen száguldasz, aztán elérkezik a fölfelé, de az rögtön meredek, így csak néhány tíz métert visz fel rajta a lendületed, aztán már lent is vagy a legkönnyebb sebességben, és azon kapod magad, hogy 4-5-el nyomod, de ezt is úgy, hogy nagyon kell taposni a pedálokat hozzá. Hiába, a bringa az összes cuccal rajta 60 kiló, én meg talán lehetek 70-en, így hasmenésesen, de az még mindig 130kg, ami brutál sok, és ezt kell felhúzni az összes hegyre! Na de ne nyavalyogjunk, mi választottuk ezt, és még mindig inkább százezerszer ez, mint reggel 6-kor elindulni autóval 100km-re, hogy olyan munkát végezz, amivel nem tudsz azonosulni. Szóval átküzdöttük magunkat hét ilyen dombon, és amikor már késő délután felé járt az idő, elkezdtünk bevásárolni a vacsorához, aztán táborhelyet keresni. Ki is néztünk egy ház melletti mezőn egy fát, ami alá gondolatban már fel is állítottuk a sátrunkat, de aztán ahogy szóba elegyedtünk a ház mellett lévőkkel, jött egy srác, és felajánlott egy iskolatermet. Én kaptam az ötleten, gondolván, hogy ezzel sok időt és energiát spórolhatunk, és ha ők ajánlották fel, akkor biztos nem gond nekik, de Zitának voltak kétségei az ötlet jósága felől. A gyanúja beigazolódott, mert az iskola körül jó pár órát még garázdálkodtak a gyerekek, akik kicsit zavartak minket, mert néha dörömböltek meg leselkedtek, de szerintem ugyanez a sátrunk körül is előfordulhatott volna. Miután lefürödtünk a közeli mosdóban, tojásos chowmeint készítettünk, de a tészta részét nem igazi chowmein tésztából, hanem instant tésztalevesből nyertük, mivel így sokkal könnyebb és gyorsabb volt az elkészítése. Előételnek még egy otthonról kapott krémlevest is ellőttünk, így igazán jól laktunk, mire végeztünk. A szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét a tanterem padlóján, majd minden ablakot és ajtót bereteszeltünk, hogy biztosan ne legyen kíváncsi látogatóink az éjszaka folyamán, mivel a konyhát szana-szét hagytuk a padokon, hogy majd a reggelinél kéznél legyen. Lefekvés előtt már nem volt erőm naplót írni, csak bedőltem Zita mellé.