Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Egy szép (kiszáradt) fa a dús zöldben

Kilátópont is volt

Szép erdőben sétáltunk

Látjátok azt a fáról lefelé lógó cukorsüveg alakú valamit? Vajon mi lakhat benne? Vagy mi célt szolgál?

“Én vagyok a félelmetes fatörzs!”

Hopp, meg van az ebéd!

Helló majom!

Szép csíkos kisgyík

Miután jól kisétáltuk magunkat, naptejet kentünk és elindultunk a múzeum felé. Nem járunk itt minden nap, egy ilyen múzeumot, na meg magát a csatornát meg kell nézni! Nem a szomszédban volt, azért jó sokat kellett biciklizni, de csak odaértünk valahára. Mikor megérkeztünk, akkor szembesültünk a belépőárakkal. Elborzadtunk és lamentáltunk egy sort, hogy most mi a fészkes fene legyen? Most vagyunk itt, és talán utoljára. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, hanem eltekerünk még pár kilométerrel arrébb és megnézzük az ingyenes helyen. Mikor odaértünk kicsit csalódott voltam, de ez inkább a melegnek és az idegesítő autósoknak szólt, nem a helynek. Itt egy parkolóból nézhettük végig, ahogy a hajók beállnak és föl-le süllyednek a csatorna külön kis részeiben.

FC és RR vagyis Ferro Carril és Rail Road, alatta a szemléltető képecske, hogy mi történik, ha azt hiszed, még átférsz.

Gigantikus hajók

A hajókat a Panama csatorna mérteihez mérten készítik. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg elkészítik Nicaraguában azt a másik, még nagyobb csatornát.

“Te, Feri, megsétáltattad ma már a hajódat? “Jaja, épp most viszem, kell neki egy kis mozgás.” :D

Ez a kismadár egy vízbe állított reflektoron üldögélt, és innen indult vadászni. Több kört is megjárt, míg mi ott voltunk.

Csiling-csiling, fagylaltot vegyenek!

Pont befér. Szerintetek miért olyan furcsa alakú a hajó jobb-alsó “sarka”?

…és egy kis timelapse, csak úgy a kerítésre gyorskötözött kamerával:

A legjobb madarász leshely a világon: Pipeline Road

Aliék azt javasolták nekünk, hogy mindenképp szakítsuk meg az utunkat és nézzük meg a Pipeline utat Gamboa mellett, mert ez itt a legjobb (vagy legalább is a legjobbak között van) madarászó hely a világon. Mi ugyan nem vagyunk fanatikusok egyik állatfaj irányában sem, de az ötlet, hogy szép madarakat lássunk, megragadta a fantáziánkat. Később jöttünk rá, hogy egy kis kamerával és szabad szemmel nem az igazi… de mi nagy boldogan tervezgettük, hogy majd megyünk és jól megnézzük az összes madarat. A Pipeline út, vagyis Csatornacső út (hogy mi a szösznek hívják így, nem tudom, nem voltak csövek sehol, hanem csak érinetlen természet) Gamboa falu mellett található. (Árpi: olvastam valahol, hogy a vezeték végül nem épült meg valamiért, de az építéséhez készült utak egy része igen – ezeken mehettünk be a dzsungelbe) Mire mi odaértünk Gamboába, jól ránksötétedett, úgy hogy első dolgunk volt valami szállás után nézni. Aliéknak van itt valami ismerőse, de őt sajnos nem tudtuk elérni, így maradt a szálloda, vagy egyéb alternatív megoldás. A hotelek mind tömve voltak, egy szálláson ajánlották fel, hogy sátrazhatunk, de olyan pofátlan összeget kértek ezért, hogy nem bírtuk nevetés nélkül és otthagytuk őket. Végül a rendőröktől kérdeztük meg, hogy hol aludhatunk egy éjszakát. Eleinte majdnem a rendőrség előtt kötöttünk ki a (kültéri) hűtőgép és zászlórúd között, de végül ők is belátták, hogy talán nem lenne túl elegáns, ha ott csövezénk a főbejárattól két lépésre. A tűzoltóság előtt van egy nagy füves tér, és ott van egy pados, betonozott, tetővel is rendelkező kis kiülő. Ez tökéletes volt, kellett is a tető, mivel hajnalban kicsit eleredt az eső.

A pont tökéletes alvóhely

Voltak hangyák, így körberajzoltam magunkat rovarirtó krétával. Bizony, még ilyenünk is van, igaz most használtuk először az azóta eltelt 3 év alatt. :o Mert ezt még Indiában kaptuk ajándékba az Indiapass-os magyar családtól, Viki-Laci-Jojótól. :) Nem is mászott ránk egy hagya sem az éjjel… pedig közvetlen mellettünk volt az egyik bejárata a hangyabolynak

Az alvóhely reggel

Útban afelé a szakasz felé, amit Pipeline road néven ismerünk

Fölöttünk majmok mászkáltak és reggeliztek a fák terméséből

Kíváncsian néztek minket, mi is őket

Disznólábú patkányok. Vagy a fene tudja, sajnos képet csak messziről tudtunk készíteni, mert amikor meghallották, hogy jövünk, méltatlankodva elcsörtettek.

És a pillanat, amikor rájöttünk, kevesek vagyunk mi ehhez.. :))

Az úgynevezett Pipeline útra-útszakasz mélyébe végül nem mentünk be, mert úgy láttuk, nekünk ennyi is elég, így is elég sokat bicikliztünk az erdőben. Rengeteg elszánt arcú futó, és pár andalogva bámészkodó madarász előzött ki minket.

“Madarakat látok mindenhooooool” A profik így nyomták.

Úgy képzeljétek ezt el, hogy ha vezetővel voltak, akkor a vezető figyelte a természetet és sas-szemmel kiszúrta az épp megfigyelhető madarat, és amikor felhívta a többiek figyelmét, mindenki huss, arra nézett a távcsövével. Mi meg hunyorogtunk és nem láttunk semmit. Kivéve, ha egy látványos tukánról van szó.

A repülő banán – vagyis a tukán

Elfelé menet még beköszöntünk a rendőrségre. Na ott aludtunk majdnem a hűtőtől jobbra. És ezt ők javasolták! :)

Távolról azt hittem, zsiráf…

És irány Colón!

Az ebédünk. El sem hiszitek, milyen finom volt az a szaftos husi és a főtt krumpli! Olyan rég ettünk főtt krumplit!

Mindeközben az étteremmel szemközt: jött egy teherautó és egy munkás csak úgy ledobálta a szemetet az út szélére. Remélem ezt összeszedik még…

És egy nagyon vallásos sofőr kamionja.

Ezekből a táblákból is van vagy három féle, Panama fenomenális hely táblagyűjtésre. Ez a táncolós. Amikor csak ránézek, az a dal jut eszembe, amiben azt éneklik: “let’s dance”.

Álljon itt egy kisebb gyűjtemény a buszokból is, egészen elképesztő, miket művelnek a tömegközlekedésre szánt buszokkal. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez mókás, menő, vagy gyermeteg.

Mégis, hol néz ki a sofőr?

‘facepalm’- “mit tettetek velem?”

Itt is odafigyeltek arra, hogy a sofőr rendesen kilásson

Arab szépség csábít a busz fenekéről

Berendezkedtek a hétre. Ennél a kocsmánál álltunk meg üdítőzni (mert az is volt nekik). A már ittas barátok hangos hujjogással köszöntek oda egymásnak, engem meg mindig kinevettek, amikor az erős, éles zajra – amit ők baráti üdvözlésnek és helyi szokásnak tartanak – folyton összerezzentem. Hiába, a hirtelen erős zajok befogadására és feldolgozására szánt idegpályáim már Ázsia sűrűjében kiégtek és elroncsolódtak. Amúgy elképesztő, milyen hangokat tudnak kiadni magukból, komolyan nem emberi.

Irány a bomberos! Colón előtt 21 km-re itt aludtunk. Még volt pár elintézni valónk hajóraszállás előtt, így gondoltuk, lesz egy ezekkel teli de kellemes napunk holnap. A hajó csak este 7kor megy, lesz bőven időnk mindenre.

A tűzoltó-fanok kedvéért pár kép

És még működőképes, csak már nem használják

A tűzoltóság “nappalijában” aludtunk. Nagyon kedvesek voltak, hogy ide beengedtek minket. Eleinte az autók közé kaptunk engedély, de ezt ők megváltoztatták, mondván, hogy itt jobb lesz nekünk.

Reggel korán keltünk, nem akartunk útban lenni. Összepakoltunk, ettünk egy kis műzlit, és nekivágtunk a napnak. Első utunk egy bevásárlóközponthoz vezetett, mert oda jelölte a térkép a postát. Haza szerettünk volna küldeni egy csomagot pár aprósággal, meg a régi laptoppal, de amit találtunk azok a DHL meg ehhez hasonló szolgáltatások voltak, és piszok drágák. Nekünk a sima, rendes posta kell, és mint kiderült, az nem itt van. Viszont volt ingyen wifi az étkezdében, beültünk ütni a billentyűket pár órára, meg ettünk is a menzán, ha már itt voltunk. Ezután vágtunk neki Colón belvárosának, ahol találtunk egy igazi, rendes postát, de az épp a szegény-negyedben volt, és a helyiek elborzadtak, amikor megláttak minket oda behajtani, és egy férfi oda is jött hozzánk, hogy mit csinálunk itt és jobb lenne, ha megfordulnánk és visszamennénk oda, ahonnan jöttünk. Mi mondtuk neki, hogy csak a posta kell, mire megenyhült és mutatott egy rövidebb utat a postára. Végül csak nem adtuk fel a csomagot, mert – igazából nem is tudom, miért. Olcsó volt (15 dollár kilója), bár dobozunk nem volt, de biztos szereztünk volna. Ehelyett elmentünk fagyizni, mert meleg volt és nagyon vágytam valami hűvösre és finomra.

Nem sok látszik a képen, de ha elmondom, érteni fogjátok. A posta a szemben lévő utcában van. Az utca meg nem látszódik a sok oda épített bolttól, de sárga meg a piros épület között egy utca van. A bódésoron lehet bekászálódni, és ott szóltak ránk, hogy arra inkább ne menjünk. Aki ez alapján most frászt kap, hogy “veszélyben” voltunk vagy mi, annak inkább arra irányítanám a figyelmét, hogy lám, a helyiek odafigyelnek ránk, és ránkszólnak, útba igazítanak, figyelmeztetnek. A közvélekedéssel ellentétben nem olyan könnyű veszélybe kerülni. (Persze naívnak sem szabad lenni.)

Képek a szegény negyedből

A szükség kreativitást szül: így lesz az erkélyből plusz szoba.

Indultunk a kikötő felé, elvégre még azt is meg kell találni, meg azért a biciklikkel érdemes jó korán odaérni, hogy minden rendben menjen. Már a kikötően találkoztunk egy furcsa fazonnal, aki ezzel a biciklivel mókázott. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ki ő és hogy még összehoz majd minket a sors…

Ehhez kell gyakorlás, nem a fekvőkerékpárhoz!

A kikötőben még várt ránk a ki-összepakolás, a kézipoggyász összeállítása. Majd elküldtek minket a váróba várni. Aztán a csomagokkal lehetett sorba állni, fizetni a biciklikért (50 dollár a kettőért, a hajó pedig 99 dollár volt fejenként), majd újra váróterem. Majd sorba állhattunk az útlevéllel az országból való kilépéshez. Újra váróterem. Azután szóltak, hogy mehetünk fel a hajóra, de ehhez előbb még körbeszagoltatták a bicikliket egy kutyával, amelyről kiderült, hogy a filmekben látottakkal ellentétben nem ugat, ha kiszimatol valamit, hanem csak csöndben leül. Még jó, hogy pont nem a mi cuccainknál fáradt el a munkában és ült le pihenni. :) Vicces, hogy tudom, semmi illegálisat nem cipelünk, de még sosem izgultam így, hogy egy kutya ne üljön le. Aztán egy kis ajtón keresztül betoltuk a cuccainkat a 3. emeletre (durva, hogy ez a “földszint”), és itt szembesültünk azzal, hogy a hajó olasz, vagyis európai. Olaszok dolgoztak a hajón. Még sosem kívántam jobban, hogy tudjak olaszul beszélni. Amikor európaiakkal találkozunk, mindig elfog minket egy bizsergető otthon-érzés, hisz még egy tőlünk oly’ különböző olasz vagy német is hasonlóbb, mint egy panamai vagy amerikai.

Biztonságban vannak a biciklik. Az egyik olasz munkás kötötte ki nagyon precízen.

A hajó nekünk óriásinak tűnt, mint kiderült, ez egészen kicsinek számít.

Még az a luxus is megadatott, hogy lifttel mehettünk fel a 6. emeletre, ahol szép egyenruhába öltözött stewardok üdvözöltek minket. Kérdeztük, hogy ők is olaszok? Szúrós szemekkel és sűrű keresztvetések közepette, meg az égre mutogatva mondták, hogy óh dehogy, hát ők hondurannyók, vagyis hondurasziak. Mire az egyikőjük a háta mögé mutatott egy kollégájára, és megjegyezte: “Ez itt olasz.” Ő meg, mint akin vicc esett meg, rosszalló tekintettel, a kezével legyintve elballagott, a többiekkel együtt meg nevettünk, értettük a poént. Még egy plusz volt abban, hogy a hajó európai. A konnektor! Évek óta nem láttunk malacorr konnektort! Itt meg a helyiek pislogtak, hogy nem tudják tölteni a telefonjaikat. :) Ketten kölcsön is kérték az adapterünket, és itt a lényeg, ha utazni indultok, ilyen mindenből mindenbe átalakítót vigyetek, mert lám, most ezzel tudta Árpi bedugni a laptopját, aminek amerikai töltője van. Ha csak a mindenféléből európaiba átalakítónk van, akkor ezt már nem tudta volna megtenni, és lám, itt a példa, hogy előfordul az ilyen, hogy otthontól fényévnyi távolságra európai konnektort találjunk!

Ez a bejegyzés ezzel véget ér, ahogy Közép-Amerika is számunkra. Irány Kolumbia, egy új ország, új életérzés! Üdv a fedélzeten! :)