Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Fent érdekes volt lenni, látni a sok áldozó, imádkozó, tornázó vagy csak úgy nézelődő embert itt fent a város felett, ahol imazászlók lengedeznek, és ahonnan rálátni egész Katmandura. Mindezt kora reggel, futva, micsoda élmény! :) Madhukar-éknak rengeteget köszönhetünk, a Katmandui napjainkat egyértelműen javarészt ők tették széppé! Madhukart egyébként regisztráltuk a warmshowers.org-ra, ami egy a couchsurfing-hez hasonló rendszer, de külön csak bringatúrázók számára! Mi még csak vendégül láttunk a warmshower-en keresztül, de azok nagyszerű tapasztalatok voltak, és amikor elmeséltük ezeket, Madhukar nyitott volt a gondolatra, és másnap már el is készítettük együtt a profilját. Szóval, ha bringával érkezel Katmanduba, már lehet egy nagyszerű barátod Madhukar személyében! ;)

Eszter, Gyöngyi és a kevés pénzből utazás szépsége

Persze Katmanduban nem csak Madhukar miatt volt nagyszerű lenni, mert majd minden nap beszabadultunk a Thamel-nek nevezett központi turistagettóba, ahol sok másik magyarral találkoztunk. Először is ugye sokat lógtunk Eszterrel, aki aztán át is költözött hozzánk néhány napra Madhukar-ékhoz. Eszter sokadik egy éves világcsavargását fejezi be Katmanduban, ottlétünkkor repült haza, így sikerült egy újabb kis ajándékcsomagot hazajuttatnunk vele, amiért ezúton is köszönet! Eszter egyébként túravezető az Eupolisznál, és Csonka Gábor barátnője. Gábornak sajnos az érkezésünk előtt néhány nappal haza kellett utaznia, mert ő is egy túrát vezetett valamerre, így csak Eszterrel tudtunk találkozni, de ez is nagyon jó volt, rengeteg érdekes dolgot mesélt nekünk, és sok szép napot töltöttünk együtt. Eszter és Gábor velünk kb. egyidőben túráztak, de az Annapurnától nyugatabbra, egy kevésbé népszerű, de éppen ezért talán még kalandosabb és érintetlenebb környékén a Himalájának.

Gáboron és Eszteren keresztül megismerkedtünk Gyöngyivel is, aki két hónapos „kényszer”-szabadságának a végét töltötte épp Katmanduban, mikor mi is ott voltunk. Gyöngyi munkahelyet váltott és az előző munkahelyén felmondási idő alatt nem kellett ott lennie, így kihasználva az ajándékba kapott, két hónapnyi fizetett szabadságot, Gyöngyi befizetett egy szervezett, de „fapados” útra, olyanra, amelyeket Eszter és Gábor is vezetnek, és ennek a kalandnak az utolsó napjait töltötte Katmanduban, amikor találkoztunk vele. Gyöngyi egyébként megtehetné, hogy sokkal fényűzőbben is utazzon, de ezt nem teszi, helyette ilyen utakra megy, ahol a miénkhez közeli büdzsével költekezik. Ezt egyszer beszéltük is, hogy mennyire kalandosabb, érdekesebb és izgalmasabb így utazni, szűkre szabott büdzsével. Saját magunk által szükreszabva, mert ugye mi is megtehetnénk, hogy dőzsölünk a jóban, de azzal napokat, heteket, hónapokat, országokat, és ki tudja milyen szép élményeket vennénk el az úttól. Ehelyett minden nap egy kicsit több a kihívás, egy kicsit oda kell figyelni a költekezésre, egy kicsit meg kell tanulni jobban örülni az apró (olcsó, vagy ingyenes, pénzben nem mérhető) dolgoknak, és ha ezeket sikerült megtanulni igazán értékelni, akkor ez ad egy nagyon szép varázst az egész utazásnak, amiért igazából már nem is bánjuk, hogy csak annyi van a pénztárcánkban, amennyi. :)

Tervezek majd egy ilyen képet a végén, aminek az egyik oldalán egy az összköltségünkkel megegyező árú autó lesz, a másikon pedig a Világ, az utazásunk napjainak, és a megjárt országok számával, és néhánnyal a legjobb fotóinkból, alul pedig a kérdés: “Te melyiket választanád?” :)

Gyöngyi rengeteget segített nekünk, szabályosan kiraboltuk, sőt Ákos még egy pár szétment, de még garanciális bakancsát is hazaküldte vele, és ezen aztán jót mulattunk. Elvettük a dollárját (természetesen utána átutaltuk az összeget forintban, csak átváltásról volt szó), megkaptuk a maradék gázpalackját, tisztálkodó szereket, könyveket, és még ki tudja, mi mindent zsákmányolt Zita Gyöngyitől. Ő ezeket amúgy is itt hagyta volna adománynak, és amikor ezt Zita meghallotta, nem volt szégyenlős rákérdezni, hogy nem kaphatnánk-e meg néhány holmit mi. Mindezért cserébe Gyöngyi csak egy szakadt bakancsot kapott Ákostól, és ezen ment a humorizálás… :) Ezúton is ezer köszönet mindenért Gyöngyi, a holmiknak nagy hasznát vettük, a középárfolyamos átváltással pedig több napi büdzsénket spóroltuk meg, ergo néhány napot hozzáadtál vele a nászutunkhoz! ;)

A bangladesi útikönyv és vízum beszerzése

Katmanduban, a Thamelben rengeteg könyvesbolt van, és használt könyveket is árulnak, illetve vesznek, így sikerült eladni egy az Annapurna körön talált Jon Krakauer: Into Thin Air-t, és a Gyöngyitől kapott könyveket. Ezek árából aztán egy Bradt Travel Guide-ot vettünk Bangladesről, ami megint rettentő hasznos lesz nekünk a következő országban. Pontosabban a következő utániban, mert az útiterv mai állása szerint végig bringával haladva, Indiában Siligurit és Darjeeling-et érintve jutunk majd át az utunk 17. országába, Bangladesbe. De ne rohanjunk még így előre, hiszen még a bangladesi vízumunk sincs meg. Ezt itt Katmanduban a nagykövetségükön meg lehet igényelni, és ha reggel odamegyünk, délután elvileg már ki is adják a vízumot, magyaroknak 61 dollárért a 30 nap ott tartózkodásra érvényes, a kiállítástól számított 90 nap múlva lejáró vízumot. Ez mind nagyon szépen is hangzott, ám mi a harminc napot kevésnek találtuk, és ezt meg is indokoltuk nekik, mondván, hogy kerékpárral utazunk, és monszun meg ramadán lesz, ezért szeretnénk 60 naposat kapni. (Meg azért is, mert utána szárazföldön szeretnénk bejutni Myanmar-ba, ami problémás lehet, de ezt nem említettük nekik.) Ezen ők fennakadtak, hogy mit akarunk mi két hónapot lenni az ő országukban, és hogy hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy bringával vagyunk, mutassunk róla egy hivatalos iratot. Sajnos ekkor épp busszal utaztunk, mert a katmandui forgatag mocskában mindenhez volt kedvünk, csak bringázáshoz nem, különösen azután a négy kemény nap után, amit idefelé jövet éltünk át. Itt Zita próbált elmenni abba az irányba, hogy mutatunk nekik fényképeket (nálunk volt a netbook), de én sajnos erről eltereltem a témát, pedig utólag átgondolva, egy próbát megért volna, mert ha bejön, nyertünk volna. Ehelyett én rákérdeztem, hogy egy hivatalos igazolás a Delhiben állomásozó Magyar Nagykövetségtől megfelelő lesz-e? Ők ismernek minket személyesen, látták a bringákat, ott ért minket a 8000. km, biztosan ki tudnak nekünk állítani egy 3 soros papírt, ami a fényképünkkel és az adatainkkal azt igazolja, hogy mi a világot próbáljuk megkerülni a fekvőkerékpárokon. Ebbe a bangladesi nagykövet belement, igaz előtte még akadékoskodott egyet, hogy miért nem megyünk Dhakába, a bangladesi fővárosba, ahol tudunk hosszabbítást kérni a vízumunkba. Dhakát az útikönyv „Asia’s Chaos Capital”-nak csúfolja, és sok jót eddig nem hallottunk róla, ráadásul a vízumhosszabbítás nyűggel és pluszköltséggel járna. Igaz, ez az igazolás sem volt egyszerű! Innen Nepálból fel kellett venni a kapcsolatot a régi barátokkal Delhiben. Ezt elsőre nagy nyűgnek éltem meg, sokat telefonáltam, és az e-mailemet is egy mailer démon dobta először vissza, de végül már másnap délelőtt ott volt az igazolás a postaládámban, tehát okom nem lehet panaszra, ellenben nagy-nagy köszönettel tartozunk a Delhi-i Magyar Nagykövetség gyors és hatékony ügyintézésének, Lajosnak pedig különösen nagy köszönet, mert átvállalta magára az igazolás költségeit, ezzel újabb néhány napot ajándékozott a nászutunkhoz! :) Amikor ennyi, és ilyen mértékű segítséget kapunk, ezek mindig nagyon jól esnek, és további erőt, és biztatást adnak nekünk abban, hogy folytassuk amit elkezdtünk, mert bármennyire is kemény és fárasztó, megéri! Másoknak is tetszik, amit csinálunk, és sokan támogatnak is benne, olyanok, akiket az indulásunk napján még nem is ismertünk. Szóval amikor ilyesmiket kapunk, ezek a dolgok igazából többet érnek nekünk, mint maga a segítség önmagában, mert azáltal, hogy kapjuk őket, maga az érzés nagyon jólesik és további erőt is kapunk velük! Szóval köszönjük!

Nyűg volt, nehéz volt, gyorsan és sokat kellett intézkedni, de a vége csak az lett, hogy kaptunk egy-egy 45 napos vízumot Bangladeshez, a nagykövetségtől és Lajostól pedig támogatást, ami megint rettentő jól esett.

Mulatság és hajvágás egy kaszinóban! :)

A táskámban a frissen pecsételt vízumokkal gurultam vissza Madhukarékhoz (ekkor már csak én intézkedtem, és a bringával közlekedtem), és zuhanyoztam le, majd indultam be gyalog a központba, hogy csatlakozzam a többiekhez, akik ekkor már javában mulattak, méghozzá egy kaszinóban! Ez kíván némi magyarázatot, mert gondolom, ahogy Ti sem, úgy én sem ismertem magunkat úgy, mint akik kaszinóba járkálnánk, pláne nem ezen az úton, ahol minden fillérrel ki vagyunk számolva. A lényeg annyi, hogy itt Katmanduban két nagy kaszinó van, és ezekbe csak külföldiek léphetnek be, és odabent az étel és az italfogyasztás ingyenes, mindezért csak némi zsetont kell beváltanod, és játszanod – vagy játékot mímelned. :) Szóval bementünk ingyen enni-inni és mulatni.

Az apropó Ákos (Ő még mindig Németh Ákos, a motoros világkerülő, foldkereken.hu) szülinapja volt, amit a következő társaságban ültük meg: Gyöngyi és a szobatársa Zuleika, egy bangladesi születésű, de Londonban felnőtt lány, Eszter, Ákos, és mi ketten Zitával. Mikor megérkeztem, ők már mind egy rulett asztal körül ültek, és ment a játék. Mindenkinek más-más színű zsetonja volt, és egy zseton 20 rupit ért, vagyis 54 forintot. Csak jó pár órával később tudtam meg, hogy valójában indiai rupiktól van szó, így egy zseton igazából 96 forintot ért. Ezt jobb is, hogy nem tudtam, mert még így is tisztára be voltam rosálva az első egy órában, csak idegesen figyeltem az asztalt, a golyót, és a többiek játékát, közben azon gondolkodtam, hogy most komolyan el készülünk bukni vagy egy napi büdzsénket ennél a hülye asztalnál? Az első fél órában sehová nem mertem tenni, aztán végre hoztak nekem egy sört, és kezdtem feloldódni. Gyorsan el is buktuk minden zsetonunkat, de Gyöngyi volt olyan rendes, hogy az előtte tornyosuló addig összenyert hatalmas kupacokból átváltatott nekünk kettőt a mi színünkre, így újra folytathattuk a játékot pontosan annyival, amennyivel az előbb is elkezdtük. Ezúttal már nyerők voltunk, és a nyereményünket szépen, tudatosan el is különítettük, nehogy megint eljátsszuk. Ezt persze a személyzet nem nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy a kért ételeket és italokat már egy órája nem hozzák ki. Viccelődtünk azon, hogy megtréfáljuk őket azzal, hogy addig, amíg nem hozzák, amit kértünk, nem teszünk le semmilyen tétet, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is játszunk, ám mindig csak úgy, hogy az teljesen szabálytalan legyen. Pl. félreérthető helyekre tesszük le a zsetonokat, és annyit, amennyit nem szabad! A szabály az, hogy a páros, páratlan, piros, fekete, és a harmadoló mezőkre csak ötösével lehet lerakni zsetonokat.

A játék jól ment, és mindenki nagyon élvezte, főleg, hogy egyénileg nézve, és csoportként is nyerésben voltunk, vagyis több zseton volt az asztalunknál, mint amennyivel leültünk. Ez a tudat már önmagában boldogító volt, és az is, hogy ingyen eszünk-iszunk, de az igazi öröm az volt, hogy ennyien együtt vagyunk itt Katmanduban magyarok, és ilyen jól mulatunk.

Zita megjegyzése: mivel Árpi késve érkezett a vízumintézés miatt, kimaradt a játék előtti csapatmegbeszélésből. A terv a következő volt: mindig csak ketten tettünk fel tétet ötünk közül és épp csak a szükséges minimálisat, hogy a nagy játék látszatát fenntartsuk. Az aktuális körből kimaradt játékosok meg a pincéreket gyúrták, hogy hozzák szépen az asztalhoz a rendelést… Az egész játék lényege az volt, hogy minimum annyival sétáljunk ki az ajtón, amennyivel bementünk s hogy közben jót együnk. A szerencse hozta, hogy nyertünk is. :)

Pedig a bulinak a rulett asztalnál még nem volt vége, igaz nem sokkal később sajnos Gyöngyinek le kellett lépnie, mert pár órával később indult a repülője haza. A reptérre Eszter is elkísérte, mert Gyöngyi neki is hazavitte pár holmiját, és nem akarták, hogy baj legyen, ha véletlenül túlsúlyos a poggyász, ezért Eszter is vele ment, hogy ez esetben vissza tudja hozni azt a holmit, ami nem fért be. Persze Esztert nagyon nem nézték jó szemmel repülőjegy nélkül a reptéren, de ő aztán nem az a lány, akit egy kicsit is félteni kéne, végül megértette a helyzetet a biztonságiakkal, és aztán ügyesen visszastoppolt a reptérről, így pár órával később már újra velünk volt. Részlet Gyöngyi útinaplójából: “Mondjuk azt se gondoltam, hogy életemben először Katmanduban fogok egy kaszinóban rulettezni. De az élmény felejthetetlen, régen nem szórakoztam ilyen jól és valamennyit még nyertem is… Kaptunk enni, inni, játszottunk és sokat nevettünk… Még megvártam a svédasztalos ingyen vacsorát és táncos műsort, aztán sajna nekem indulnom kellett a reptérre :-(( Eszter eljött velem, hogy ha a szlovák srác cuccát még sem tudom elvinni, vissza tudja hozni és olyan balhét csapott hogy embert még ilyen gyorsan azon a reptéren be nem csekkoltak, gyakorlatilag a motyót le se mérték (41,5 kg volt összesen, itthon megmértem) A sok gin-tonicnak és a daedalonnak köszönhetően kissé betépve, de fájjó szívvel mondtam búcsút Nepálnak.”

Nyolc órakor nyitott a kaszinóban a svédasztal, olyan ételekkel, hogy utána a tíz ujjunkat is megnyaltuk. Mindehhez még színpadi táncelőadások is dukáltak, már amikor nem sötétült el a színpad a 10-20 percenként bekövetkező áramszünetektől. Ilyenkor a táncosok abbahagyták a mozgást, és szépen elindultak a színpad sarkán lévő ajtó felé. Volt, hogy az áramkimaradás csak 5 másodpercig tartott, és még mielőtt eltűnhettek volna a színpadról, újra elindult a zene és újra fénybeborult a színpad. Mi ekkor újra és újra ráébredtünk, hogy bármennyire is nyugatias ez a kaszinó, azért még mindig Ázsiában vagyunk! :)

A vacsora után még visszaültünk a rulett asztalokhoz, de ez már nem volt ugyanaz, ugyanis alig fértünk oda a rengeteg gazdag indiaitól, akik ide jöttek eljátszani a pénzüket. Ekkor inkább már csak néztük mások játékát, de ezt igazából valahol szörnyű volt látni: ahogy elborult tekintettel rakják le a kupacokat százasrupis zsetonokból, úgy, hogy a végén az egész táblát beterítették. Ha egy kicsit gondolkodtak volna, rájöttek volna arra, amire mi is, mégpedig, hogy így nem igazán lehet nyerni, hiszen hiába raknak mindenhová, a golyó csak egy számon fog megállni, és csak azzal a színnel, csak azzal harmaddal, és csak azzal a számmal fognak nyerni, az összes többi lerakott zsetonukat biztos, hogy elbukják! Persze én ezt biztos nem érthetem, én messze vagyok attól, hogy meglássam ebben az élvezetet, és ne csak a pénzt nézzem. Percek alatt több heti, vagy havi büdzsénket bukták el, és még csak az arcuk sem rezzent, csak rakták le az újabb kupac zsetonokat megszállottan.

Részben ezért sem szégyelltem magamat, amiért mi ily módon „kihasználtuk” a kaszinó nyújtotta szolgáltatásokat. Szerintem egy kaszinó nem jó dolog, kihasználja az emberek addiktív hajlamát a szerencsejátékokra, és ha én megtehetném, betiltanám. Nagyon helyesnek találtam a dolgot, hogy itt a helyiek nem is léphetnek be, ez igazából az ő védelmükben van, szegény nepáli ne bukja el a kevés pénzét, jöjjenek csak a külföldiek, és hagyják ők itt a pénzüket. Persze, ha mindenki úgy játszana, ahogy mi, már rég csődbementek volna a kaszinók, hiszen mi ettünk, ittunk, és több pénzzel távoztunk, mint amennyivel jöttünk, de ha még el is buktunk volna mindent, talán még akkor is megért volna ennyit nekünk a szülinapi mulatozás. Vagy legalábbis anyagi bukta lett volna a kaszinónak a jelenlétünk, hisz csak egy-két napi büdzsénket váltottuk át zsetonokká, épp csak annyit, amennyit még nem bántunk volna mind „elbukni” az „ingyen” italokért és ételekért cserébe.

És már csak azért is megérte ez a kaszinói mulatozás, mert késő éjjel a kártyaasztalok mellett még egy ajtót is találtunk, amire ki volt írva, hogy „Complimentary Hair Cut”! Mi a manó, ingyen fodrászat egy kaszinóban, hát mik vannak!? :) Ide rögtön be is tértünk mind a négyen (ekkor már csak Eszter, Ákos, és mi ketten voltunk), a lányok kaptak bő 20-20 perces fej, nyak, hát, váll, kar, tenyér masszázst, majd Ákos is egy rövidebbet, végül én egy hajvágást. Ilyen vérprofi fodrász még nem vágta a hajam, szögmérő lehetett az ujjai között, olyan szabályos lett a buksim. Mivel összesen több, mint egy órát foglalkozott velünk, és ő mégiscsak egy alkalmazott, neki végül adtunk – így utólag talán túlságosan nagylelkűen is – egy több száz rupis borravalót.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy kaszinóban, vagy hogy egyáltalán betérek valaha egy kaszinóba. Ha Las Vegasban is ingyen van az étel s az ital a kaszinókban, lehet, hogy ott is bemegyünk majd elbukni egy, maximum két dollárt! :)

37 óra és 2000km egy indiai vonaton

A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.

Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)

De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi, mert a legdurvább tömeg éjszaka volt, amikor valahogy éjjel egy környékén ki kellett mennem a mosdóba. Kezdődött ott, hogy a két ágy között középen a földön már kapásból ketten feküdtek, tőlük már eleve nem tudtam letenni a lábam. Aztán a folyóson is teljes hosszába emberek és csomagjaik hevertek az ágyakon pedig nem egyszer két-három ember feküdt, így még a pókember mászás is nehézkes volt ezen ágyak peremébe kapaszkodva és a széleken lépkedve. Végül valahogy kikeveredtem a vagon végébe, ahol kb. csak öt embert kellett felkeltenem, hogy odaférjek a WC ajtóhoz. A szó szoros értelmébe egymás hegyén-hátán voltak az emberek, volt, hogy még a mosdókagylóban is a csomagjuk volt. Kivételesen ekkor az egyik oldalt a vonat ajtaja zárva volt, de csak azért, hogy ott abban a sarokban is elférjen három-négy ember. Ezelőtt elképzelni sem bírtunk volna ilyen tömeget.

Nappal készítettünk egy kis videót, ez valamennyire tükrözi a helyzetet, de hozzá kell tenni, hogy ez még közel sem a legnagyobb tömeg:

VIDEO VONAT VARANASIBA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Talán a legdurvább szituáció az volt, amikor épp igyekeztem volna valahová, de a vagon végében a WC-knél szokás szerint hatalmas tömeg volt, ráadásul szemből jött egy ételhordó egy hatalmas tálcával, akit valahogy el kellett, hogy engedjük az útjára. Hirtelen két hatalmas termetű asszony, és egy 3 éves guggoló csöppség mellett találtam magam az alig 1nm-es WC helyiségben. :) Ez az igazi India, ezt nagy kár lett volna kihagyni!!! :D
Szóval ez a nagy tömeg ennyi ideig kicsit már nekünk is sok volt, még két és fél hónapos indiai tömegkiképzés után is. Persze azért voltak pozitív dolgok is, pl. amikor átmásztam három vagonon, hogy találjak egy működő konnektort a netbook töltéséhez, két vagonnal odébb már sokkal normálisabb körülményeket találtam. Szóval ebben az is benne volt, hogy kicsit balszerencsénk volt az ülőhelyünkkel. Odébb valamivel kulturáltabb emberek ültek, nem volt akkora ricsaj, és a vonat is tisztább volt, sőt, az ablakok mellett, minden 6 üléshez jutott egy konnektor. Így történt, hogy amikor látták egy ilyen vagon utasai, hogy mi járatban vagyok, leültettek maguk mellé (hatodiknak egy hármas ülésre!), és szabaddá tettek nekem egy konnektort. Sőt, mi több, egy rövid 10 perces beszélgetés után kérés nélkül magamra hagytak, és még egy bejegyzést is meg tudtam írni, mialatt feltöltöttem a netbook aksiját.

Na de amibe nem halunk bele, attól megerősödünk, úgyhogy összességében nem is nagyon bánjuk, hogy ilyen nehézségeink voltak, ha a kulturáltabb, kevésbé zsúfolt vagonba kapunk helyet, most nem is lenne miről írnom. :P Igaz, talán ott az így megszületett 15 oldal útinaplónál is többet tudtam volna megírni ez idő alatt, na de hát valamit valamiért. Utólag már értékeltük ezt a kiképzést, mert az elején még elképzelni sem bírtuk, hogyan fogjuk túlélni a 37 órát ennyi ember között ilyen kis helyen. Aki egyébként nem vágyik ilyen élményekre, az megtalálja az otthoninál is nagyobb kényelmet, a légkondit, és a felsőbb osztálybeli társaságot az első osztályon, még mindig viszonylag elfogadható áron. Állítólag nagyon kényelmes, van saját tered, az öledbe hozzák a teát, kávét, újságot, és most hirtelen nem tudom kiszámolni, de el tudom képzelni, hogy olcsóbban, mint otthon a másodosztályon.

A monszun a szobánkba tör

A leszállásnál azért még volt egy kis tülekedés, mert ahogy a metrónál se, itt még annyira se tanulták meg az emberek, hogy mindenkinek jobb, ha előbb hagyják, hogy a leszállok leszálljanak, és csak aztán szállnak fel. :) A riksázás és a szállodavadászat ismét egy nagy pozitív csalódás volt, nem is akartam elhinni, hogy a riksás elvisz minket valóban csak 30 rupiért 4km-re. De elvitt, és nem kért többet, persze ebben az is benne volt, hogy a szállodástól kapott egy kis részesedést. Viszont a szállodát is sikerült lealkudni 150 rupira, ami már nekünk is egy igen jó ár volt, a fájdalomküszöbünk alatt. Igaz, a szobánkat mi magunknak kellett kitakarítani, és a friss ágyneműt felhúzni, de ezt nem bántuk ennyi pénzért. Ráadásul ez a szoba igen hűvös volt, ami megint csak nagyon jól jött. Igaz, egyik este ránk szakadt az ég, jött egy kisebb monszuneső, olyan, amilyet eleddig még nem igen láttunk. Ha ekkor nem lettünk volna otthon, bizony átázott volna minden cuccunk a földön hagyott Hello Journey-kben. Merthogy üvegablakunk nem volt, csak a szúnyogháló előtt néhány behajtható palást, azokon viszont bevert az eső, és a szoba padlóján végighömpölyögve távozott az ajtón, majd le a lépcsőházban ki az utcára. Ez mind egyébként az „Elvis Hotel” nevű csodás helyen történt velünk, Zita pedig az előbb említett riksás verdáját próbálgatja ezen a videón a szálloda előtti rövid utcaszakaszon:

VIDEO ZITA RIKSA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Első este lemerészkedtünk a tőlünk csak pár perc sétára Gangesz partjára. Ekkor már sötétedett, de még így is fenséges látvány volt, ahogy kiértünk a szűk sikátorok labirintusából, és egyszer csak a széles, meredek lépcsősor előtt elénk tárult a hinduk szent folyója. Kelet felé sétáltunk el a Ghats-ok mentén, erre azért volt lehetőségünk, mert a folyónak ekkor alacsony volt a vízállása. Egy központibb helyre, az Assi Ghats-hoz kiérve aztán véget ért a csendes séta, éttermeket, árusokat és rengeteg embert találtunk körülöttünk. Beültünk egy az útikönyv által is említett étterembe, remélve, hogy ehetünk valami európai kinézetűt, de sajnos tényleg csak a kinézetében és az áraiban hasonlított az étel a hazaira, íz világában messze elmaradt attól, amit reméltünk. Ahogy folytattuk tele gyomorral a bazársoron, észrevettük, hogy rengeteg műanyagkannát árulnak mindenütt. Ez a hindu zarándokoknak van, hogy haza tudjanak vinni egy kicsit a szent vízből. Amibe egyébként pár száz méterrel feljebb hamvasztva temetnek el embereket, és amiben naponta ezrével fürdenek az emberek, és a felszínén nem egy helyen úszik a szemét. De hát ha nem így lenne, már meg is lepődnénk. :) Nem akartam elhinni, de a saját szememmel láttam egy embert inni ebből a folyóból. Amúgy minden tiszteletem az övék, és most ezeket nem megint piszkálásból írtam, már kibékültem azzal, hogy itt a szemét az utcák és az élet része.

Ahogy sétáltunk kifelé a bazársorról, egyszer csak egy ismerős arcra lettünk figyelmesek. Gabriel sétált velünk szembe. Amíg mi Mammalapuramban időztünk, ő megjárta Delhit, meglátogatta a barátját, és átjött Varanasiba, ő is ezen a napon, délután érkezett. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Monkey Temple-nél, ahol valamiféle zenés-táncos előadás volt beharangozva. Előtte azonben mi még hazamentünk az Elvis Hotelünkbe, de ekkor már nem a Ghatsokon át, hanem az utcák forgatagán át. Az volt a tervünk, hogy veszünk öt literes palackot, és víztisztításra nem csak a Katadyn kerámiás + aktív szenes szűrőjét használjuk, hanem a víztisztító tablettáinkat is. Ezt a Gangesz vize miatt akartuk így csinálni, de végül nem kaptunk 5 literes palackot, így be kell, hogy valljuk töredelmesen, Varanasiban vettük a műanyagpalackos vizeket. Ennek mi sem örültünk, de nem akartunk a Gangesz „hullás” vizéből inni, csupán egy félig hiányos szénpatronnal megáldott szűrővel szűrve. Tudom, tudom, ez a hullás dolog butaság, de egyszerűen itt nem vitt rá minket a lélek, hogy megszűrjük és megigyuk a Gangesz vizét. A séta hazáig nem csak a sikertelen palackvadászat miatt tartott sokáig, hanem mert ránkakaszkodott egy kb. 7 éves forma kissrác, és negyed órán át nem bírtuk lekoptatni. Szorosan követett minket, és közben mindig pénzt kért, illetve a boltok polcain mindenféle random termékekre rámutogatott, hogy ezt meg azt vegyük meg neki. Persze tudtuk, hogy csak a pénzre megy és a terméket a boltosnál azonnal visszaváltotta volna. Csak nagyon nehezen, egy boltos közreműködésével sikerült lerázni a srácot, aki amúgy nagyon ügyesen a véges türelmünkre építve próbált pénzt kicsikarni tőlünk – sikertelenül. Azt gondolta, ha elég kitartó, előbb-utóbb megunjuk a társaságát, és már csak azért is veszünk neki valamit, hogy lekopjon. Hát nem így volt. :) Ezen az úton most mi is úgy vagyunk, hogy idővel jobban állunk, mint pénzzel, és ezt Indiában jól lehet kamatoztatni olyan téren, hogy alkudozunk, körbejártunk, tájékozódunk, próbálkozunk, vagy épp kivárunk.

Igaz, a „több időnk van mint pénzünk” elv alapján megtehettük volna, hogy „ingyen” elsétálunk a 3km-re lévő Monkey Temple-höz, de mi egy 20 rupis arany középutat választottunk, egy kedves biciklis riksás képében. Még mindig elképedek, amikor ezeket vékony, de szívós embereket nézem munka közben. Riksájuk legalább 50 kilo, heggesztett vas, ráadásul nem spórolták belőle az anyagot, a hátsó tengely mögött rengeteg riksán láttunk három öntött vas szívecskét. Darabja lehet vagy másfél kiló, de mit számít, a szeretet az első! :) És tényleg csupa szív, mosolygós emberek ezek, persze csak azután, hogy megállapodtál velük egy neked is megfelelő árban, természetesen mindig azelőtt, még mielőtt felszállnánk a riksára. A templomi hacacáréba sajnos nem vihettünk be fényképezőt, se mobilt, így kicsit most bajban vagyok, mert igen nehéz leírni, amit odabent láttunk. Furcsa élő zenére egy idős, sárgába öltözött ősz bácsi, csettintgetett, lépegetett, és közben nagyon furcsán „énekelt”. Nem csak hívek, hanem rengeteg turista is figyelte őt, még kivetítőkön keresztül is. Közben azért egy pár méterrel odébb ment az imádság is, emberek édességeket áldoztak, cserébe kaptak egy korty vizet a tenyerükbe, amit aztán megittak, a maradékot pedig a hajukba, és a tarkójukra kenték. Itt valóban él a mondás: „Ezt kenheted a hajadba!” :)

Sarnath – “with croud”

Gabriel sajnos időközben lerobbant kicsit, és ezért ekkor egy ayurvedikus orvos társaságában időzött inkább, de aztán másnapra feltámadt, és kitaláltuk, hogy menjünk el a város északi határában található, buddhista zarándokhelyre, Sarnathba. Gabriellel megbeszéltünk egy találkozót tőlünk néhány Ghats-nyira Nyugatra. Míg oda elsétáltunk, egy kellett, hogy menjünk egy „krematórium”-os Ghats-on. Magát a hullaégetést nem láttuk, csak azt, ahogy színes ruhákkal letakarva, nagy csinnadrattát csapva hozzák a testet, és a parton pedig számára már előkészített, égő rönköket. De ez így épp elég is, mert azok után, amiket hallottunk erről a temetési szertartásról, ennyi alapján pont el is tudtuk volna képzelni – ha akarjuk.

Sarnath-ba hárman Gabriellel béreltünk egy riksát egész napra 300-ért. Odaféle tettünk egy kis kitérőt a sofőrünk egy barátja és egy benzinkút felé, így közel másfél órát is eltartott az út, és közben olyan „utcákon” mentünk keresztül, hogy azokhoz képest egy csatatér rendezett helynek számított volna.
Sarnath a buddhisták négy legnagyobb zarándokhelyének egyike, amely arról híres, hogy Buddha itt tartotta első híres beszédét, és már 640-ben találtak itt 100m-es sztupát és 1500 buddhista szerzetest, de aztán, mint sok történetben errefelé, jött a muszlim, és vele eltűnt minden, ami nem allah nevét viselte. 1835-ig kellett várni, mire a brittek újra felfedezték a helyet. Így ma már mi is elköthettünk itt egy kellemes napot, gyönyörű buddhista templomokat láttunk, és egy iskolába is bemerészkedtünk ahol pár percig részesei lehettünk egy buddhista szertartásnak. Pontosabban Zita és Gabriel talán egy fél órát is bent voltak és a végén még teát is kaptak, én 10 perc után meguntam és kijöttem – vesztemre így lemaradtam a finom teáról. Egy park szomszédságában aztán felkutattunk még egy nagyon szép templomot, ami mellett találtunk egy gyönyörű szobrot, ami pontosan Buddhának azt a bizonyos híres első tanítását mutatta, és volt ott egy nagyon fontos fa is, aminek Gabriel magyarázta a jelentését, de sajnos már elfelejtettem. Hogy őszinte legyek itt se tudtam teljesen átvenni a hely szellemét, de azt hiszem, két és fél hónap India után ez nem is nagy csoda. Mindenesetre azért nagyon jól éreztük itt magunkat és a legkedvesebb történet természetesen megint nem köthető se buddhához, se más ősi történethez, hanem csak úgy „történt” velünk, most. A nagy sztupától az utcára kikanyarodva találtunk egy faja is kis éttermet, aminek a falára egy bácsika éppen festette a választékot, természetesen árakkal, és ahogy az a legtöbb ilyen kiíráson lenni szokott Indiában, helyesírási hibákkal tarkítva. Mi szerényen és illedelmesen közöltük a tulajjal, hogy a paradicsom az nem tamato, hanem tomato, az aludjtej nem courd hanem curd, a dupla tojásos tekercs pedig nem duble, hanem double! :) Ő ezt nem vette sértésnek, hanem örült, hogy segítettünk neki, mi pedig örültünk, hogy segíthettünk. Odabent azonban a kint írt áraknál jóval drágább árakat találtunk, és hamar meg is tudtunk, hogy a kint írt árak csak holnaptól érvényesek a hamarosan nyíló utcai verziójában az étteremnek. Ez viszont azt jelentette, hogy egy másik hely után kellett néznünk ebédelés gyanánt. Ezt hamar meg is találtuk pár száz méterrel, egy dzsáin templommal és egy tucat utcai árussal odébb. A kellemes beszélgetéssel eltöltött ebéd után ugyanazon étterem felé vettük az irányt, hogy visszataláljunk a riksás barátunkhoz. Örömmel tapasztaltuk, hogy a helyesírási hibákat a festőmester mind szépen kijavította, ám nagy derülve láttuk, hogy a courd-ből nem sikerült curd-őt csinálni, ám croud-ot, vagyis tömeget annál inkább. Három helyen is! Három étel is rendelhető courd-el, vagyis tömeggel. Hát komolyan, hangosan nevettünk! Nem is Indiában lennénk! Ha hiányzik egy kis tömeg, ami amúgy nem jellemző ebben a csendes kis városkában, kérhetünk ételt tömeggel. Csak húsz vagy harminc rupi az étellel együtt, és garantáltan legalább harmincan körbeállnak és néznek, ahogy eszel! :) Ha hiányozna a feeling! :) Ez a tömeges étel annyira megtetszett nekünk, hogy még egy csoportképpé is összeálltunk a kedvéért. Félre ne értsetek, most nem cukkolom, vagy megvetem őket ezért, mert az, hogy a festőmester nem tud helyesen írni, inkább szomorú, mint vicces, az pedig, hogy Indiában tömeg van, közel jönnek hozzád, és megbámulnak, itt normális, és elfogadott. Mivel ilyen sokan vannak, a privát szféra, mint fogalom egyáltalán nem létezik, ezért olyan közel jönnek hozzád, hogy az elsőre zavaró lehet, sokadjára pedig kiborító, de Te jöttél Indiába, ezért ezt el kell fogadnod. Mi ha nem is könnyen és nem is elsőre, de eddigre ezt már elfogadtuk, és most nem rajtuk, hanem velük nevettünk, ezen a curd-courd aludtejes-tömeges hibán az étlapon.

“A gyengék nem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Majmok és egy méhkaptár a fákon

Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.

Ugyanahhoz az étteremhez mentünk vissza, ahol előző nap a teheneket láttuk legelni a gólyatöcsökkel. Ezúttal sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy a madár a tehén hátán állva időzik. De más is történt ezen a délelőttön. Kezdtem aggódni a fákon tanyázó majmok miatt, mert elég élénken mozogtak, szinte minden percben lehetett hallani, illetve látni ahogy az ágakon ugrándoztak. A vendéglős aztán megnyugtatott, hogy nem kell féltenem a netbookom, nem tárgyakat elcsenni jöttek, hanem csak egyszerűen vonulnak. Minden reggel levonulnak a folyóparthoz, és minden este ugyanezt az utat megteszik visszafelé. Magyarán a majmok vonulási útvonala alatt ültünk. :) És ez még mindig nem minden. Amikor kérdeztük, hogy merre van a mosdó, a vendéglő épülete mögé mutattak. Természetesen nem volt ott semmi, csak egy kis ösvény a part menti erdősáv és a banánültetvény között. Itt lehetett hátrasétálni, hogy kellően nyugalmas helyet találjunk a dolgunkhoz. Amikor hátramentem, akkor is ugráltak a fákon a majmok, és ahogy elnéztem őket, észrevettem valami furcsát az egyik ág alján. Szabad szemmel nem láttam elég jól, ezért nem akartam elhinni, hogy azt látom, amit gondolom, hogy látok, ezért visszaszaladtam a fényképezőgépért, megtámasztottam egy kövön, és zoomoltam. A képen már jól látszik, valóban egy méhkaptár található az ágon. A szabadban, csak úgy lóg, semmi odu, vagy üreg… Végülis itt meleg van, minek az? :) Meg aztán valahogy a majmokat is megtanították, hogy jobb, ha nem mennek a kaptár közelébe. Szóval láttunk itt egy-két érdekes dolgot.

Az élet Hampiban

Itt ismerkedtünk meg Katy-vel is, aki Londonból jött ide, hogy önkénteskedjen. Sajnos a szervezet nevét elfelejtettem, de nem lehet olyan sok Hampiban, úgyhogy elég könnyű lesz megtalálni, ha kell. Katy gyerekekkel dolgozik, mindenfélére tanítja őket. Nagyon jó tapasztalatai és élményei voltak így. Elmesélte, hogy miért csinálja. Szeretett volna segíteni hátrányos helyzetű indiai gyerekeken, de valahogy úgy, hogy nem csak átutal egy bankszámlára pénzt, vagy küld egy segélycsomagot, hanem valami látványosabb, kézzel fogható módon. Itt jött képbe Hampin ez az alapítvány, ahol erre is mód van. Sajnos azonban egy rossz dolgot is mesélt Katy. A helyi önkormányzat arra készül, hogy kilakoltatja a Hampin élő családokat. Mondván hogy ez a történelmi hely a világörökség része, és itt ne éljenek helyiek, hanem legyen ez egy turistáknak fenntartott hely. Ez szerintem úgy marhaság, ahogy van, mert Hampit épp ez teszi varázslatossá, hogy él. Hogy zajlik az élet az utcán, hogy terelik az állatokat, hogy látni az emberek életét egy ilyen gyönyörű helyen. Önmagában is gyönyörű hely, de csak a romok, a folyó, a sziklák és az a kis erdő önmagukban még nem tennék olyan varázslatossá ezt a helyet, amilyen ma.

Katy-t visszakísértük a Ghats-ig, mert mi is arra tartottuk. Amíg Zitával beszélgettek, én szépen lemaradoztam, és fényképeztem, videóztam ezt-azt. Így találkoztam Amannal is, aki épp egy fán hintázott egy darab kötélen.

A Mango Tree étteremben

Miután elbúcsúztunk Katy-től, átsétáltunk a bazártól nyugatra található, híres-neves étterembe, a Mango Tree Restaurant-ba. Ezt a helyet az útikönyv, Krishna, és mások is ajánlották nekünk, ezért úgy voltunk vele, hogy legalább megnézzük, aztán ha drága, akkor max. sétáltunk egyet, de legalább láttuk. Már az oda útért megérte. Először néhány hatalmas mangófa, majd egy idősebb, magas fákkal teli banánültetvény mellett vitt az ösvényünk az étterem felé. Amikor pedig megérkeztünk, kiderült, hogy nem is olyan drága. Étteremben eddig sehol nem kellett levennünk a cipőt (vagyis a papucsot, mert már rég csak abban nyomjuk) a bejáratnál, de itt igen. Az étterem külső részén kaptunk már csak helyet, ahol keskeny teraszokon lehetett helyet foglalni a domboldalban. Az alattunk lévők egy terasszal lejjebb, alattunk ettek. Ha valami leesett volna az asztalunkról, egyenesen a fejükre esik. Az asztalok itt alacsonyak voltak, és székek nem voltak, a földre fektetett gyékényeken ültünk. Az étel nem volt rossz, de kis adagok voltak, és így viszont már kicsit sajnáltam rájuk ennyi pénzt. Összességében azért jó élmény volt, mert a kilátás nagyszerű volt, és megismerkedtünk Lucine-al, egy brazil hölggyel, aki szintén önkénteskedik, azonban most félbeszakította, és utazgat néhány hétig. Az egyik fia Dubaiban dolgozik, és nagyon „sikeres”, jól keres, menő állása van, de… épp a napokban említette édesanyjának nem igazán érzi, hogy ettől kiteljesedne, vagy hogy ennek olyan sok értelme lenne. Valami utazásban gondolkodik, akár kerékpárral! :) Erre jöttünk mi, és fél óra beszélgetés után elárultuk Lucine-nak, hogy Budapesttől Delhiig 8000km-t bringáztunk. El is tett kettőt a névjegykártyánkból és megígérte, hogy mesél rólunk a fiának, és majd azt is megírja, hogy végül mit és merre lépett. De Lucine-al nem csak azért volt jó beszélgetni, mert tetszett neki és értékelte amit csinálunk, hanem mert ő is mesélt! :) Sok mindenről, de mi most maradjunk a tárgynál, Hampinál. Elmesélte, hogy az a bizonyos 600 lépcsős templom, amit tegnap annyira kerestünk, kicsit távolabb van, a folyónak a túloldalán. Ha a hajóval átmegyünk, onnan még legalább 3-4 kilométer. A túloldalt is tudunk bérelni kerékpárt, amivel könnyedén leküzdhetjük ezt a távolságot. Ettől aztán rögtön felvillanyozódtunk és le is sétáltuk a folyóhoz ahol a csónak járt a kért part között. A templom meghódításáról ezen a napon le kellett mondanunk, mert az utolsó csónak 6 órakor közlekedett, így nem maradt volna a műveletre már két óránk sem. Viszont láttuk, ahogy motorokat pakolnak arra a kis lélekvesztőre, és ez nagyon durva látvány volt! Csoda, hogy nem süllyedtek el! :) A templomról nem mondtunk le, csak áttettük a túrát következő napra.

Hampiban éjszakázunk

Mivel Murali nem volt otthon, Hospetben csak egy üres lakás várt volna ránk. Ezért meg nem akartunk fél órát buszozni, aztán meg még a hospeti riksásokkal is harcolni. Bár nem így készültünk, de elhatároztuk, hogy itt maradunk Hampiban. Villámgyorsan végigszaladtam három-négy hotelen a turistagettó közepén, és hamar találtam egy 250 rupisat. Takaros kis szoba volt szúnyoghálóval, az udvarról pedig nyílt egy kis zuhanykabin és WC. Se nem tiszta, se nem túl mocskos, nekünk egy éjszakára pont megteszi. Befizettünk hát rá, és az így nyert időből jártunk még egyet. Megvacsoráztunk, majd letusoltunk, aztán eldőltünk. Törülköző nem volt nálunk, de ez nagy bajt nem jelentett, mert meleg volt és elég volt, hogy a kendőinkben megtörölköztünk. Azokban az apró, vékony világos színű kendőkben, amiket amúgy a napos órákban megnedvesítve a fejünkre kötünk, hogy kibírjuk a hőséget anélkül, hogy felforrna az agyvizünk. Fogkefénk, fogkrémünk az volt, szappant pedig találtunk a szálláson. Szóval megvolt mindenünk. El is csodálkoztunk mindezen. Lehet hogy elég lenne csak két kis tarisznyával utazni? :) Amíg ilyen meleg éghajlaton utazik az ember, mindenképpen.

Másnap korán keltünk. Reggeli után megnéztük Lácsmit, a templomelefántot, ahogyan befejezi a fürdőzését a folyóban és méltóságteljesen felcammog a meredek lépcsőkön a munkahelyére, a templomhoz. A hatalmas lábnyomai mentén lesétáltunk a folyópartra, és megvártunk egy csónakot. Ezalatt rengeteg helyit láttunk fürödni a folyóban, mellettünk pedig asszonyok mostak, méghozzá hatalmas szárikat. Ezeket vagy a kövekre terítették ki száradni, vagy ketten megfogták a két végét, és kifeszítették, hogy a szél átjárja, és szárítsa a tarka anyagot. Jó volt ezt látni.

A túloldalt

A csónak fejenként 15 rupiért átvitt minket a túlpartra, ahol már el is kezdtünk kérdezősködni a Monkey Temple után. Merthogy így is hívják a majom isten, Hanuman templomát. Volt, aki két kilométert mondott, volt, aki ötöt… Jobbnak láttuk, ha kibérelünk egy kerékpárt.

Ahogy kiértünk a „főútra”, szuper látvány tárult elénk. Egy széles, zöld mező, valami gabonaféle termett rajta éppen, és sávokban kókusz a fiatal, alacsony pálmafákon. Az összkép fantasztikus volt a háttérben a sziklákkal. Még fel sem ocsudtunk, jött a helyi tömegközlekedési járat, egy traktor, utánfutóján kb. 50 indiaival. Persze integettünk nekik, amitől ők nagyon megvidámodtak. Ha integetett már neked egyszerre 50 mosolygós „harmadik világbeli”, tudod, miről beszélek. Ha ezt Európában megpróbálnánk, legalább a fele banda hülyének nézne, és csak néhányan integetnének vissza. Kivéve persze, ha gyerekekről van szó, tőlük lehet, hogy nagyon hasonló reakciót kapnánk. Na mindegy, ebbe most ne menjünk bele nagyon. Csak arra akartam kilyukadni, hogy vajon miért van ez? Lehet, hogy belőlünk eltűnt valami, ami belőlük még nem? És ha igen, akkor mikor, hogyan, és miért?

A bicikliket csak fél napra, délután háromig béreltük ki, így elég jutányosan, járgányonként 20-20 rupiért. Ezúttal kicsit jobban kipróbáltam őket, de hiába, egyik nagyobb csotrogány volt, mint a másik, és igazából egyikkel sem voltam elégedett, de próbáltam a legkevesebb hibával rendelkezőt kiválasztani, aztán pedig elfelejteni a hibáikat és csak élvezni a bringázást. A főutca később kanyarogni kezdett, és még mielőtt kiértünk volna a civilizációból, megálltunk egy boltnál. „Five Rupee biscuits please” – ez a varázsszó. Ha rögtön így kéred, nem próbálják a drágát rád sózni, vagy az olcsót eladni drágán. Mondjuk itt lehet hogy ez amúgy se történt volna meg, mert ritka kedves embernek tűnt az eladó. Apró poronty fia ott ült a pulton, miközben ő bonyolította az üzletet. Hát igen, sose lehet elég hamar elkezdeni kitanulni a családi mesterséget. Na meg talán jó marketing is a gyerekkel a boltban, bár azt kétlem, hogy emiatt lett volna ott a gyerek, egyszerűen csak vigyázott rá az apja. Itt nincsenek olyan komoly, szigorú szabályok, mint nyugaton, rengeteg gyereket láttunk dolgozni mindenfelé, vagy árulni. Ez persze sok tekintetben nem túl jó dolog, hisz „a gyereknek iskolában a helye”.

Meglepetés az örömbringázás közben

Néhány kisebb lejtő és egy-két kanyar után kiértünk egy nyitottabb részre, ahol egy kisebb tavacska és egy ókori vízvezetékre emlékeztető kőépítmény mellett felkanyarodtunk a főútra. Na innentől aztán végkép csodaszép helyeken tekertünk, az egész már-már paradicsomi volt. Az úton volt aszfalt, viszont forgalom alig, azt is főképpen motorral közlekedő turisták alkották. Körben pálma- és mindenféle más fák, a távolban elképesztő sziklák egymás hegyén-hátán, a zöldellő földeken pedig néhol egy-két ember jár, dolgozik. Néhány kilométert haladtunk ebben a látványban, és közben teljesen feltöltődtünk. Ha valaki elmeséli nekünk ezt a helyet, nem hisszük el. Tényleg minden úgy nézett ki, mint ahogy azt egy már-már irrealisztikusan szép álomban elképzelnénk. Örömujjongtunk is rendesen, a fényképező pedig szinte minden percben rögzített valamit.

Aztán egyszer csak egy faluba értünk. Előttünk gyerekek és felnőttek egy kisebb tömegbe verődbe vidámkodtak valamin, de nagyon. Mire megértettük, miről van szó, már túl közel voltunk. Színesek voltak. A színek pedig ismerősek voltak nekünk. Holi fesztiváloztak! Amilyen hangosan, komolyan és figyelemfelkeltően csak bírtuk, felhívtuk rá a figyelmüket, hogy mi nem, nem és nem kérünk a holiból, nem szeretnénk festékesek lenni, és minket hagyjanak ebből ki. Hát nem hagytak ki. Kaptam egy hatalmas rózsaszín fröccsöt. Előttem a szatyor a kormányon és a felsőtestem, a fejemmel együtt és a kezem is olyan lett, benne a fényképezőgéppel. Ekkor kitörtünk magunkból. Kértük őket ahogy csak bírtuk, de ez kevés volt. Most nem volt vicces a Holi, ezen kívül csak egyetlen egy pólóm van nálam egész Indiára, és a póló alatt az övtáskában az útleveleink vannak, a kezemben pedig a fényképezőgép, ami egyik legnagyobb értékünk. Nem véletlenül kértük őket hangosan, hogy hagyjanak minket ki a bulijukból. De sajnos mikor észrevettük, hogy miről van szó, már túl késő volt. Ezek meg voltak vadulva a játékban, és ilyenkor nem értenek a szóból. Persze aztán egyből megállt az élet, amikor még hangosabban és még mérgesebben kiabáltunk, hogy ezt most meg miért kellett. Egy pillanat alatt szétrombolták az egy perce még oly jókedvünket. Oda voltunk, de nagyon. Letöröltem a kamerát, és félve bekapcsoltam.

Működött, úgy tűnt, kutya baja, bár a hang, amit adott ahogy kibújt az objektív, elég keserves volt, de ez már ilyen hónapok óta. Az övtáska a póló alatt nem kapott annyit, az útlevelek szerencsére benne voltak a vízálló tasakban. Látszott, hogy itt hiába állunk tovább, sokra nem megyünk vele, hát odébb gurultunk. Száz méterrel odébb, egy útszéli kis vegyesboltbódénál megálltunk és vettünk kis tasakos egy rupis mosószert. Zita nekiállt gyorsan kimosni a pólómat a bolt mögötti csatornában, nehogy benne maradjon a festék. Közben próbáltuk a mérgünket és a csalódottságunkat valahogy csillapítani, de ez nagyon nehezen ment. Kérdeztük a boltosokat, hogy mi történik itt, miért most van Holi, amikor az hetekkel ezelőtt volt, amikor mi még Aurangabadban voltunk? Itt most van Holi, jött a válasz. A közeli néhány faluban most (vagy most is) ünneplik a Holit. Hát ez igazán remek, akkor ezután is, és hazafelé menet is retteghetünk. Ahogy elkészültünk, felültünk a bringákra és már épp indultunk volna, amikor szemből jött egy robogós, és fröööccccs! A rohadt életbe! (és még csúnyábbakat is mondtuk, de az nem tűri a blogfelület) Két idióta barom a motorról megint lefröcskölt minket. Zita nadrágja és a felsője, és az én nadrágom is olyan lett. Ráadásul turisták voltak ezek a barmok. Úgy látszik lényegtelen, hogy helyi vagy, vagy sem, az ember hovatartozástól függetlenül képes kontrollálatlan baromállattá válni, ha azt megengedi a környezete. Zita ekkor már bőgött keservesen, oda volt a jókedvünk, pedig pár perccel ezelőtt még olyan szép és tökéletes volt minden. Valahogy, de erőt vettünk magunkon, és levetkőztünk. Zita újra be a patakba, és nekiállt sikálni. Én egy szál alsógatyában dühöngtem. Zitán se volt sokkal több, mert a ruháit mosta. Ezt a boltos nő meglátta, és rögtön kétségbe esett, majd gyorsan hozott egy nagy fehér ruhadarabot, amit Zitára csavartak. Újra kimostunk, és kiteregettünk a biciklikre, amiket beljebb húztunk az úttól. Próbáltuk megkérni a bolt körül ólálkodó helyieket, hogy menjenek előttünk és szóljanak a saját nyelvükön minden előttünk holizónak, hogy hagyjanak minket békén, de nem értették, mit kérünk. Így maradtunk egyedül a bajunkkal. Akárhányszor közeledett valami az úton mi behúzódtunk a bolt fedezékébe. Ez marha jó lesz, ha így rettegve kell megtennünk az utat a Hanuman templom szikladombjának lábáig.

Fel a Monkey Temple-höz!

A ruhák gyorsan száradtak, mi pedig azért is a továbbhaladás mellett döntöttünk. Gyorsan és gond nélkül megérkeztünk a lépcső aljára. Valóban ez volt az a sziklarakás, amit két napja a távolból láttunk. Most itt álltunk a világos lépcsősor alján, közvetlen előttünk kanyargott felfelé a sziklák között. Lekötöttük a bringákat egy fa mellett, és elzúgolódtuk magunkat még néhány embernek. Egy riksás kérdezte, hogy tart-e még a holi, merthogy menne taxizni, de ha még meg vannak vadulva az emberek, akkor nem mer. Mondtuk neki, hogy várjon még egy kicsit. Szemben az árnyékban két borostás arc ült, mögöttük egy fiatal boci legelt. Megengedték, hogy lefényképezzem őket. A képről le sem lehetne tagadni, hogy Indiában készült. A lépcső hosszú volt és kanyargós, de jól haladtunk rajta. Majmok csordája folyamatosan ugrált körülöttünk, ők nem nagyon használták a lépcsőt, esetleg csak egy-egy rövidebb szakaszra a korlátját. Ahogy feljebb értünk úgy tárult elénk egyre szebb és szebb kilátás a hátunk mögött lévő tájról. Fent az utolsó egyharmadánál a lépcsőnek már végre találtunk árnyékot, itt már megpihenhettünk. Nem egy helyen szűken a sziklák között vagy alatt vitt a lépcső, volt hogy erősen hajolgatni kellett, hogy átférjünk.

Fent egy aprócska templomot találtunk, tele élettel. Imádkozó emberekkel, szentéllyel, éneklő, doboló népekkel, szent fával, és még egy csomó minden mással, amiről azt se tudjuk, hogy pontosan micsoda. :) De egy kis videót azért készítettem:

Na és persze megannyi panoráma képet, és a zoom segítségével kisebb tájrészekről is egy-két képet. A kilátás fenomenális volt innen. Látszott a folyó, a sziklahalmok, a közelben pedig rengeteg pálmaliget, zöldellő mező, és a kanyargó országút, amin jöttünk. A templom mellett volt egy kis lebetonozott teraszos rész, aminek a sarkában ételt osztottak, de ki lehetett menni a sziklahalmok legtetejére is. Ezek hatalmas kődarabok voltak, köztük nem egyszer sok méter mély, keskeny szakadékokkal. Ezeket kisebb sziklákkal, kövekkel betömték egy-egy sávban, így létrehozva a biztonságos átjárókat a hatalmas kőtömbök között. Nekem nagy élmény volt az ezek tetején való mászkálás, és róluk látható fantasztikus kilátás. Mindketten úgy éreztük Zitával, hogy nem bírunk betelni a hellyel. Mert ennek is megvolt a maga varázsa, amitől egész szépen sikerült elfelejteni a holis balesetet.

Lefelé persze gyorsabban és könnyebben leértünk. Útközben benéztünk egy sziklalakáshoz. Kb. félúton volt egy kis kijárat a lépcsőből, ami egy peremre vezetett minket. Itt volt egy kis szentély, és egy részén fehérre volt festve a hegy, egy ajtót is találtunk benne. Természetesen Zita találta meg ezt a helyet, ki más! :) Lent a bringáknál még ittunk egy-egy üveges üdítőt, amit rögtön meg is bántunk. Méghozzá azért, mert volt kókuszdió is! Annál természetesebb, fenntarthatóbb, egészségesebb innivalót nem is találnánk. És talán még egy árban is lett volna az üdítővel. Az üdítőknél egyébként mindig figyelünk, hogy csak üvegeset vegyünk, de szerintem ez még oly kevés… Vagy le kéne állni velük teljesen, vagy át kéne állni valami másra.

Hazafelé még ugyan duzzogtunk egy kicsit a holi miatt, de határozottan nagyon jó volt a kedvünk, és újabb támadás sem ért minket, így az is maradt. :)

Visszaérve a civilizációba az egyik motoros képében ismerőst fedeztem fel. Lucine-al és egy újdonsült barátjával, egy francia lánnyal futottunk össze. Mivel ők is épp ebédelni készültek, ezért miután visszaadtuk a bringákat, összeverődtünk és együtt ebédeltünk egy kellemes kis helyen. Még Murali mesélte nekünk, hogy ha lakni, vagy enni akarunk Hampin, akkor ezt, a Hampi Bazaarral átellenes oldalát kell választanunk a folyónak, hogy jól járjunk. És valóban, ez eszünkbe juthatott volna még tegnap délután, mert itt őrült jó kis szálláshelyek és éttermek vannak. Persze ez most már mindegy, majd legközelebb! :) Mert ha van olyan hely Indiában, ahová érdemes visszatérni, akkor akkor Hampi mindenképpen az! Remélem megmarad továbbra is ilyennek, amilyen, mert így csodálatos! Ha terveztek ide jönni, és bőven vagytok idővel, Hampira simán számolhattok egy hetet. :) Nekünk eddig messze a legkedvencebb helyünk Indiában. Hampiba visszavágyunk. Még leírni is öröm volt az itteni élményeinket, mert közben kicsit újra Hampin voltam. Nekem személy szerint sem rossz ez a blogolás, mert amíg írok, és a képeket válogatom, méretezem, rakosgatom, addig akarva, akaratlanul is újra átélem az élményeket kicsit. És ezek aztán tényleg érdemesek rá. Najó, talán a holit szívesen kihagytam volna. Na de hát ez India, ne várjuk el tőle, hogy egész napokon át makulátlan és nehézségek nélküli élményeket nyújtson. Ha ilyen történne, az nem is igazi India lenne! :)

(Most nem írtam oda külön, de a legtöbb széles képre ráklikkelve meg tudjátok nézni őket nagyobb felbontásban is! ;)

Pushpendra-val utolsó jaipuri napunkon elmentünk a Monkey Temple (Majmok Temploma) nevű helyre, a várostól keletre található, „kihagyhatatlan” látnivalóhoz. A hely valóban érdekes volt, különösen Pushpendra társaságában, mert a séta közben sok érdekeset mesélt, pl. a még mindig létező kasztrendszerről, a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.

A kilátás Jaipurra már a domboldalból egyenesen pazar volt, különösen a harkályokkal, kecskékkel, tehenekkel, majmokkal együtt. Ezek a majmok állítólag csak délelőtt vannak a templom környéki sétányok mentén, délután és este leözönlenek a városba. Egy majomklán uralja az egész Majmok Templomát, és ha bármelyik másik klán a környékre merészel jönni, együttes erővel elüldözik őket. Kiváltságos hely ez számukra, mert az emberek itt sokat etetik az állatokat, és sokszor tesznek olyan fogadalmat a Majmok Templománál, hogy „Ha ez meg ez a kívánságom teljesül (meggyógyul a gyermekem, megkapom a piros Ferrarit, stb…), akkor 20 kiló banánt hozok a majmoknak” – mintegy áldozat- vagy hálaképpen. A templom komplexumnak egyébként van rendes neve is, méghozzá „Galta & Surya Mandir”, de a köznyelvben mindenki csak „Monkey Temple”-nek hívja. Az útikönyv szerint helyiek úgy vélik, hogy fő medence nagyon-nagyon mély, olyan mély, hogy több elefánt is elférne benne egymás hátán. Erre én kíváncsi voltam (nem, nem úsztam le az aljára, viszont) ezért megkérdeztem Pushpendra-t, hogy valóban elférne-e 5 elefánt egymáson a medencében. Az útikönyv igazat mondott, mert Pushpendra szinte kitört, hogy mit öt, talán 20 elefánt is elférne a vízben! :) Nem ellenőriztük le, mert állítólag már sokan meghaltak a víz mélysége miatt, ugyanis a medence medre barlangos, sziklás, és könnyen egy zsákutcában ragadhatunk a búvármutatvány közben. Az igazat megvallva bele sem mentünk a vízbe, csak a fejünket vizeztük be, ezt is csak azért, hogy lemossuk magunkról a bűneinket. Mert a hinduk szerint, ha ide eljössz, és megmosdasz ebben a szent vízben – ami egyébként egy tehén szájából csorog ki a magasból, egy sziklából – akkor lemosod magadról minden előző bűnödet, és megtisztulsz. Ezen Zita nagyot mosolygott, mert szerinte (és szerintem se) ez nem ennyire egyszerű. Persze én vagyok olyan jóhiszemű fickó, hogy úgy gondolom, ez a hinduknál sem megy ilyen egyszerűen, hogy elkövetek egy bűnt, hozok banánt a majmoknak, becsobbanok a szent vízbe, aztán rendben vagyok – valószínű csak mi egyszerűsítettük le, és ezzel értelmezzük rosszul kicsit ezt a dolgot. Mindenesetre az tény, hogy sokan fürödtek meg a vízben, legtöbbjük tetőtől talpig elmerült – hogy közben mit gondolt vagy érzett a bűneivel kapcsolatban, ahhoz mi most kevesek vagyunk.

Viszont a hely tényleg magával ragadó volt, és a nevéhez illően temérdek majom randalírozott a környéken, legtöbbjük egy füves területen. Kergetőztek, játszottak egymással, és a közeli kukából kiborított szeméttel, egészen addig, amíg a területet karbantartó dolgozók meg nem érkeztek, és el nem kergették őket. A majmok egyébként nagyon megszokták már az ember közelségét, és ha ügyesek voltunk, hajlandóak voltak közvetlen a kezünkből elvenni a banándarabokat. Amiket valóban töménytelen mennyiségben lehetett találni errefelé. Láttunk embert, aki egész hatalmas fürt banánnal közeledett a majmok felé, és láttunk majmot akit egyszerűen nem izgatott fel a banán, el sem fogadta, mert valószínűleg bőségesen jól volt lakva.

A medence után még két udvarba benéztünk, ahol sok érdekes hindu dolgot láttunk, és Pushpendra minden istenről és mindegyikük történetéről órákat tudott mesélni, én viszont már képtelen vagyok mindezt felidézni. Pushpendra-ra először fenntartásokkal hagyatkoztam, de aztán ez feloldódott barátsággá, mert már rögtön az elején tisztáztuk, hogy tőlünk esze ágában sincs pénzt kérni a „szolgálataiért”, és azért köszönt ránk anno Facebook-on, mert egy nagyon kedves magyar utazó, aki Pushpendra-val járta körbe Rajasthan-t, felhívta ránk a figyelmét. Pushpendra olyan történeteket tudott mesélni, és olyan helyeket ismert, amiről fogalmunk sem lett volna nélküle, ezért így utólag megkockáztatom kijelenteni, hogy ha nem évekre utaznánk, hanem csak Indiába jönnénk néhány hétre, és azon belül is Rajasthanba, felkeresnénk Pushpendra-t, és kérnénk a szolgálatait. Olyan képeket mutatott a laptopján, hogy csak ámultunk, ilyesmiket csak a nappalink felső polcain tanyázó „A világ 100 csodája” és hasonló című könyvekben láttam. A legjobban engemet egy „Stairway Well” látványa ragadott meg, és amikor rákérdeztem erre Pushpendra-nál, kijelentette, hogy ez a kép Amberben készült, ott ahol lakunk. Ezt még első találkozásunkkor tudtuk meg tőle, így volt még lehetőségünk visszamenni Amber, felkeresni a helyet. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert a helyiek két másik hatalmas, régi kiszáradt kúthoz is elvezettek minket, de egyik sem hasonlított a képekben látottakra. Pushpendra-nak már elkezdtem SMS-t írni ekkor, hogy adjon „direction”-t a valódi kúthoz, de végül ezt abbahagytam, mert a helyiek elvezényeltek minket mégegy helyre, ahol persze megint nem találtuk meg azt, amit kerestünk. Közben annyira elfáradtunk, hogy fel is adtuk. Utólag tudtuk meg Pushpendra-tól, hogy nagyon közel jártunk.

A közeli viszont látásra, Jaipur! – „Hello Journey”

A „Stairway Well” kihagyása, az amberi városfalon való végigfutásom kihagyása, Zita elefántszeretete, és a táskás történet arra késztetett minket, hogy indiai vonatos-buszos körutazásunk végén, a Delhibe való visszatérésünket Jaipuron és Amberen keresztül tegyük meg. Az első három okot már taglaltam, és most jöjjön a táskás történet. Zita már írta, hogy botrányos minőségű táskákat sikerült vásárolnunk Delhi egyik legnagyobb putrijának közepén. A márka vezérigazgatójával viszont személyesen sikerült tárgyalnunk, és amikor még Delhiben visszabicikliztem az első szakadással az egyik táskán, szó nélkül kicserélték nekem egy másikra, és amíg az új táskáért ment a segéd (vagy az is lehet, hogy amíg az új táskát „legyártották nekem, merthogy az üzem egy ajtóval odébb volt), addig a igazgató megkérdezte tőlem, hogy hol szállunk meg? Én mondtam, hogy Couchsurfing-el, mire ő érdeklődni kezdett, és ennek a vége az lett, hogy pár perc múlva már regisztrált tag lett, akiről én hagytam az első referenciát. Szóval kicsit összebarátkoztunk, ezért amikor kb. egy héttel később Jaipurban már a két táskán összesen 5 leszakadt zipzár volt, és egy leszakadt vállpánt, bátorkodtam felhívni, és megkérdezni, hogy lehet-e olyat, hogy én visszaadom a táskákat, ő pedig visszaadja a pénzünket. Ebbe ő belement, mi pedig boldogan gondolkodni kezdtünk, hogy akkor most hogyan is legyen. Arra jutottunk, hogy ezért most nem megyünk vissza Delhibe, és nem is próbáljuk meg visszaküldeni őket, hanem ha már úgy is ennyi dolog miatt vissza szeretnénk ide jönni Jaipurba, akkor itt hagyjuk a szétszakadt táskákat Pushpendra-nál, hogy aztán visszafelé jövet felmarjuk őket. Szóval egy 35-45 literes táskára volt szükségünk, méghozzá jóféle, derékpántos hátizsákra, amiket majd Nepálban is használni tudunk. Ilyet egyetlen helyen találtunk, az itt minőségi – és méregdrága – táskáiról híres VIPBags egy új al-brand-et indított, aminek keretében masszív, látszólag nagyon jó minőségű, 45 és 65 literes hátizsákokat árul, 1 év garanciával Indiában belül. Ez már egész bíztatónak hangzott, ám a 2640 rupis árat (12 magyar rugó) kicsit sokalltuk, ami további gondolkodásra késztetett minket. Arra jutottunk, hogy mivel most Indiában még annyira nem szükséges a jó hátizsák, mert túrázni nagyon nem fogunk, csak vonattal-busszal utazni, megoldás lehet, hogy veszünk egy olcsó utazó sporttáskát pár száz rupiért, és ezzel időt nyerünk, ami alatt kereshetünk jó hátizsákot, megkereshetünk cégeket szponzorizációs ajánlattal, vagy körülnézhetünk a nagyvárosokban használt, de jó hátizsákok után, ezzel jó eséllyel akár több ezer rupit is megtakarítva.

Így történt, hogy végül Pushpendra további segédletével kilyukadtunk egy bazársoron, ahol találtunk egy sporttáska boltot. Megnéztük a klasszikus sporttáskákat, és találtunk olyat, ami tetszett nekünk. Elég nagy is volt, és a zipzárjai, varrásai is masszívnak tűntek. Erre megesküdött az eladó is, folyamatosan mondta az egy év garanciát, és hogy ez nem fog szétszakadni. Szóval végül beruháztunk és lealkudtuk a táskákat 300-tól 245-re, így az összköltség még az ötszát rupis lélektani határ alatt (2250 Forint) maradt. A táskák ugyan nem erre lettek tervezve, de két vállra vehetők, és van három kiszsebük a középső nagy rész oldalain. Márkajelzésük magáért beszél, és már ezért is megtetszettek nekünk: „Hello Journey” – Helló Utazás!

Ezzel a két, fantasztikus „Hello Journey” táskával fogjuk bejárni Indiát a következő két hónapban.