Egy pihenap Muktinathban

Muktinath jelentése: „A hely, ahol lemérheted a hátizsákod súlyát”! :) Legalábbis számunkra ezt is jelentette, mert találtunk egy boltot, ahol volt egy akasztós-rugós mérleg, és ezen megmértük a táskáinkat. Vízzel moderáltan (3l) megpakolva 21kg-ot nyomott a táskám. Élelem ekkor már nem volt nálunk sok, tehát elmondható, hogy a táskám súlya 18 és 24 kiló között mozgott, mikor-hogy, attól függően, hogy éppen mennyi folyadék és élelem volt nálunk. Zita táskája 15kg nyomott, ami szintén nem könnyű! Végül nem vettem át tőle semmi holmit a hágón való átkeléshez, hanem ment a csorda, ahogy bírt, hisz nem siettünk sehová.

Mukthinatban eltöltöttünk egy pihenőnapot, ami föleg evéssel, pihenéssel és feltöltéssel telt. Ebben a faluban újra volt NCELL térerő így fel tudtam tölteni bejegyzéseket egészen előre egy hétre. Erre szükség is volt, mert ezután megint eltűnt a térerő egy jó időre.

Muktinath egyébként nagy hindu és buddhista zarándokhely, van itt a hegyoldalban egy kolostor és templom komplexum, ami állítólag nagyon híres, olyannyira, hogy még Dél-Indiából is zarándokolnak ide. Valóban láttunk jó pár hívőt, mikor meglátogattuk a helyet, ami mellett előző nap már elsétáltunk. Több templomot is megnéztünk, de ezek egyike se nyújtott igazán nagy újdonságot számunkra. A legfölső azért érdekes volt, mert ott volt élet, itt fürdőztek a hívek néhány medencében. A pontos történetét nem tudom ennek a helynek, de ahogy visszarémlik a dolog, valami olyasmi, hogy réges-régen egy láma / guru / jógi, vagy én nem is tudom, kicsoda, a lényeg, hogy egy spirituális személy itt sokat meditált, és ezért később ide építettek egy templomot. A templom körül, ha jól emlékszem 108 forrásból folyik a víz, persze ezek ki vannak építve, de a számnak van valami misztikája, mélyebb jelentése. A komplexum egyik sarkában találtunk egy különleges templomot, amiben jelen van néhány alapelem: a tűz, a víz, és a levegő, oly módon, hogy egy-egy helyen be lehet nézni egy sötét lyukba, amiben apró kék lángot láthatunk egy vízfelszínen. A gyúlékony gáz a föld alól tör elő, de a vízen keresztül – emiatt is különleges jelentőséget tulajdonítanak ennek a helynek.

Itt a templomoknál találkoztunk először Jan-al, a cseh sráccal, akivel ezen a napon még sok időt töltöttünk el, jól elvoltunk együtt, sokat beszélgettünk és lógtunk így hármasban, miután az is kiderült pár órával az első találka után, hogy ugyanabban a szállodában lakunk. Muktinathban is válogathatunk a szállók között, van itt egy Bob Marley nevezetű szálló, ami a legelőkelőbb, legismertebb, de éppen ezért viszont nem a legolcsóbb. Mellette viszont van két másik szálló, ezek kicsit koszosabbak, kicsit családiasabbak, na és persze jóval olcsóbbak, és ez leginkább az étlapon látható. A szobaárak a nulla és a száz rupi között mozognak, persze ehhez a szállóhoz csatolt étteremben kell fogyasztanunk, ezért aztán a szoba után a második dolog az étlap volt, amit megvizsgáltunk, amikor szállót választottunk.

Fontos volt, hogy olcsóak legyenek az ételek, és hogy legyen konnektor, lehetőleg a szobában, de legalább a vendéglőben, asztal mellett, hogy tudjam sokat használni a netet(a mobiltelefont) és a netbookot. Ezen kívül még volt gázzal melegített víz is a zuhanyban, ami nem kicsit jólesett a testünknek, pláne, hogy benne volt az árban. Legutóbb Yak Kharkán fürödtünk, ketten egy vödör forró vízből, akkor még pénzért ugye, mert oda mindent szamárháton kellett még szállítani. Szidom itt mindig a modern civilizáció átkait, de azért persze élvezni is tudjuk a vele járó olcsóságot. Itt Mukthinatban ugyan még mindig drágaság van, de jóval mérsékeltebbek az árak, mint a Marsyagdi völgyében, ahová csak szamárháton lehet eljuttatni az árukat. Szidom és utálom a koszos, büdös teherautókat, de bizony azért örülhettünk az olcsóságnak Muktinathban, mert ők vitték oda azt! Odaát a hegy túloldalán azt a nyugalmat fizettük meg, ami a teherautó, busz, motor mentes világgal járt. 17 napig csak egy markolót láttunk és egy repülőt, semmilyen más motorizált járművel nem találkoztunk, és ezt nagyon élveztük. Csak szamárkaravánokkal és teherhordókkal, de ők se bűzt, se zajt nem keltettek, ellenben az élet ott is folyt, és nem mondhatnám, hogy sokkal rosszabb volt, mint a hegynek ezen az oldalán, ahol már van dzsip út, és fel lehet jönni a terepjáróval, de talán még egy masszívabb kis teherautóval is. A szolgáltatások terén közel ugyanaz a szint megvolt odaát is, a dzsipút nélküli világban is, csak épp kicsit drágábban. Mégis, a hegynek az az oldala, még nekünk, alacsony költségvetéssel utazóknak is jobban tetszett. Néha bosszankodtunk a magas árakon, de ez sose tartott sokáig – boldogok voltunk a saját főztünkkel, vagy a főtt krumplival. Jó volt ott lenni, de ugyanakkor nem tagadhatjuk le, hogy honnan jöttünk: bizony hiányzott már a térerő, az internet, az olcsóbb és szofisztikáltabb ételek. Leveseket, spagettit, pizzát, édes-savanyút is ettünk. Ezek persze mind helyi módon voltak elkészítve, ezért még mindig kicsit „érdekesek” voltak, de attól még szerettük őket. Igaz, Zita belefutott egy spenótos lasagne-be, ami igazán nem volt se finom, se lasagne, de ezt leszámítva minden finom és jó volt, amit Muktinathban ettünk.

Sajnos a kerozinos főzünk végleg bemondta az unalmast, és bár rájöttünk, hogy mi a baja, megjavítani nem tudtuk. A kézikönyv szerint „Primus mineral oil”-al kell bekenni az üzemanyagtartály pumpáját, de ilyen nem volt nálunk, se más hasonló anyag. A szilikontól – amit adtak hozzá, de nem a pumpához, hanem a tömítésekhez – pedig csak rosszabb lett a helyzet, végül semmilyen nyomást nem tudtunk beletenni a pumpával a tartályba, így a kerozinnal való főzésről le kellett mondanunk. Ez itt „lent” 3600-on, túl a hágón már nem volt olyan fájdalmas, de azért nem örültünk neki.

A homok mandala a Jharkoti gompában

A pihenőnap után sem siettünk nagyon tovább, későn keltünk és hosszan, kiadósan reggeliztünk lent a szállónk éttermében, Jan-al és a házigazdáink 2-3 éves forma kisfiával. Az apróság nagyon közvetlen volt, mindent odahordott az asztalunkhoz, kiöntötte a cukrot az asztalunkra, majd Zita ölébe ült, ahol aztán be is pisilt! :) Zita moshatta ki a nadrágját. A gyerekkel nem sokat törődtek a pisi ügyben, és ő sem zavartatta miatta magát nagyon, mászkált, s fel-alá járt tovább a pisis nadrágjában.

Sally tanácsára nem a „főúton” mentünk tovább, hanem rögtön a szállónk mellett lekanyarodtunk egy kis ösvényre, és alulról támadtuk a következő falut, ami a kb. 3km-re lévő Jharkot volt. Itt rögtön meg is álltuk, mert megéheztünk. :) Igazából annyira későn indultunk, hogy már induláskor éhesek voltunk, de az hülyén nézett volna ki, ha ugyanott ebédelünk ahol reggeliztünk. Itt Jharkotban csak egyetlen nyitva tartó éttermet találtunk ahol megebédeltünk, majd kettéváltunk. Pontosabban én maradtam a fenekemen és elővettem a laptopot, majd naplóírás közben újra felvándoroltam az Ice-lake-hez, amíg Zita meglátogatta a közeli buddhista templomot, természetesen a súlyos hátizsákja nélkül – arra én vigyáztam. A gompában éppen ima volt, Zita leült egy sarokba, és végignézte a szertartást, nagyon jól érezte magát, és a végén még teával is megkínálták a kedves szerzetesek. Akik egyébként az elmúlt két hétben egy homok mandalát készítettek. A mandala meditációs eszköz, készítése közben a szerzetesek meditálnak, és egy mandala valahol az elmúlást is szimbolizálja, hiszen miután elkészült, nem „tartják meg”, hanem „elmúlik”, elfújja a szél, vagy lebontják, lerombolják. Ezt a mandalát 12 szeletre vágták, a szeleteket összesöpörték, és elvitték egy faluba, ahol beleöntötték a 12 részt egy patakba, ezzel megáldva a patak vizét és a falut.

Földteraszok, kősivatag, sziklabarlangok és szembeszél

Jharkot után egy darabig még gyönyörű zöldellő földteraszok mellett haladtunk a völgy bal oldalában, ahol nemsokára kilyukadtunk a dzsip útra. Ezt követően hamarosan eltűntek a zöld földek is, és kősivatagban találtuk magunkat. A földekkel együtt a csatornarendszer is eltűnt. Az ösvényünk mellett egy csatorna is volt, amiben hatalmas vízmennyiséget vezettek. Szemtanúi voltunk, ahogy lapos kövekkel elzártak egy csatornát, és ezzel elterelték egyik csatornáról a másikba a vizet, így juttatva azt el a megfelelő földteraszra. Mindezt egy ásóval, és kövekkel megoldva, semmi vízvezeték, vagy szivattyú! :) Persze ehhez a terep is kellett, valószínű ezért is tűnt el minden zöld egy vonal után – odáig már nem tudták elvezetni, vagy nem volt elég víz. Vagy ember, aki megművelje a földet, ezt már nem tudjuk.

A kősivatagban egy kisebb emelkedő várt ránk, aminek a tetején hátranéztünk, és elbúcsúztunk a hegyektől, amik között tegnap előtt átkeltünk. Innentől kezdve nem volt többé kilátásunk rájuk, mert egy gerinc takarásába kerültek. Viszont szemben a völgyünk túloldalán új dolgokat láttunk: a sziklás hegyoldalt furcsán erodálta, felszabdalta. Még apró barlangokat is láttunk a sziklák oldalában. Hogy ezeket a természet, vagy ember alkotta, akkor nem tudtuk eldönteni, de most, hogy visszanéztem az erről készült fotókat, szinte biztos vagyok, hogy ember, mert még rendes épületek romjai is láthatóak a sziklák lábánál.

A szél, ami feltámadt, később tovább erősödött, és néha már-már viharossá vált, ráadásul szembefújt velünk. Muktinathban mondták ugyan, hogy délután nagy szelek fújnak a völgyekben, ezért délelőtt túrázzunk, de ez nekünk nem sikerült. :) Hát most megkaptuk a szelet, néha olyan erővel fújt ránk, hogy meg kellett állnunk, egyszerűen nem bírtunk előre sétálni, mert a szél megállított minket. Nem egyenletesen fújt, ezért néha szinte teljesen elállt, máskor meg olyan erővel kapott belénk, amilyet talán még nem is tapasztaltunk.

Kagbeni zöld oázisa, a Red House, és a jakburger

Egy ponton a turistautunk levált a dzsipútról és attól picit jobbra folytatta. Ezután nem sokkal kiértünk egy peremre, ahonnan megpillantottuk a mi völgyünk és a Kali Gandaki folyó völgyének a találkozásában Kagbeni falut és az őt körülvevő zöld oázist. A szürke sziklarengetegben a falut körülvevő zöld mezők tényleg oázisként hatottak. Innen még volt egy kis szerpentinezés lefelé, néhol köves és meredek, mert a széles dzsip utat kellett kerülgetnünk a meredek, üres hegyoldalban. Ezt követően már nem volt sok hátra, és végre megérkeztünk Kagbenibe. Nem mentünk ezen a napon sokat, de az fárasztó volt, talán mert most jött ki rajtunk igazán a fáradtság, és nem a tegnapi pihenőnapon.

Hamar megtaláltuk a „Red House” nevű helyet, amit Jan ajánlott nekünk, és amit mi is ajánlunk Nektek! A piros épületet már messziről ki lehet szúrni. A séf egy fiatal srác, aki írtó jól főz, a hagymakrémleves, a rántották, és az a „pancake”… Hmmm, minden isteni finom volt, és komolyan mondom, majdnem maradtunk még egy napot csak a finom ételek miatt. Ráadásul olyan szuper szobánk volt, tiszta, új, rendezett, és fürdőszobás, hogy nagyon élveztük! Ráadásul az épület régebben gompaként üzemelt, vagyis egy részt még mindig az: a folyosón látni néhány imamalmot, és külön kérésre kinyitják neked a „templomként” üzemelő helyiséget. Itt fotózni nem lehetett, de ha tehetitek, gyertek el Nepálba, és kiránduljatok el Kagbenibe, egyetek finomakat, és nézzétek meg a Red House-ban található gompát!

Kagbeniben egyébként nem csak a Red House-ban töltöttük az időnket, körbenéztünk a faluban is. Találtunk egy „7Eleven” boltot, ami azért vicces, mert valójában nem az, csak átvették a brandet – mindenféle rosszérzés, vagy egy lehetséges per veszélyérzete nélkül. A 7Eleven egy élelmiszerbolt lánc a „fejlett” országokban, olyan, mint nálunk a CBA. Az, hogy itt a hegyek között, még mindig nem távol az igazán modern civilizáicótól ilyen 7Eleven boltot találjunk, teljesen valószínűtlen – lenne, ha errefelé nem vennék teljesen figyelmen kívül azt a nálunk természetes szokást, hogy nem lopjuk el és használjuk más cég nevét, logóját a saját üzletünk felfuttatására. Itt ez valahogy teljesen természetes. Ahogy a buszokon „Adidas” és „Volvo” feliratok szerepelnek, úgy egy üzletet is hívhatnak 7Elevennek. Az „Adidas”-t a buszokon egyébként a mai napig nem értjük, de a Volvo az érthető: minden komolyabb busz, ami nem helyi, hanem mondjuk célzottan turistáknak szánt, és azok közül is a magasabb igényűeknek, az általában Volvo márkájú. Ezért aztán sok olyan helyi buszra, ami mondjuk már kapott belül párnázott üléseket és egy valamilyen házilag felszerelt képernyőt a sofőr felett, felfestik, hogy „Volvo” – mintha ez csak annyit jelentene, hogy „kényelmes”. :) Persze valójában ez a kényelem még mindig nagyon messze van mindentől, amit otthon megszokhattunk.

Visszatérve Kagbenibe, még egy érdekes dolgot találtunk a 7Eleven mellett: A YakDonald’s éttermet. Hála az égnek nem írták ki rá, hogy „Fast Food”, és nem is volt az, sőt odabent egészen kellemes légkör fogadott minket, és az étlapon elfogadható árak szerepeltek, ezért én úgy döntöttem, hogy bizony egy jakburgert most meg kell kóstolnom. Zita erre a dologra nem volt vevő, mert számára a jak egy aranyos állat, amit ő nem tud megenni. :)

Napfelkelte a High Campben, 4850 méteren

Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.

A Thorung High Campben 4850m-en hajnali négy órakor szólt az ébresztő. Éjjel egyikünk sem aludt túl jól, valószínű a nagy magasság miatt. Én megint nagyon furcsákat álmodtam, már nem emlékszem semmi konkrétumra, de az álom még sokkal meredekebb volt az előző furcsa álomnál, amikor a bátyámékkal voltunk valahol egy másik bolygón. Négykor már kezdett világosodni, de elég sötét volt. Este kigondoltam, hogy készítek egy kb. 1 órás videót a napfelkeltéről. Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)

Lassan, de biztosan fölfelé

A reggeli az ígért negyed 7 helyett csak félre készült el, és Sally-ék is beállítottak 7 óra környékén, így csak negyed nyolckor tudtunk elindulni. Én emiatt kicsit dühöngtem, de ezt próbáltam magamban tartani, nem mutatni, és elfojtani, vagyis inkább feloldódni. Ilyen apróságon kár felidegesíteni magamat a „nagy napon”, amikor fel készülünk menni „A Hágóba”, az egész Annapurna körtúra legmagasabb pontjára. 4850-ről 5416m-re az annyi mint 566m szintemelkedés. Oké, a 4-5000 méter magas régióban vagyunk, de ez akkor sem okozhat gondot. Időnk van, erőnk van, víz, élelem van nálunk, rengeteget akklimatizálódtunk, szóval baj nem lehet, csak menni kell: jobb-bal, jobb-bal… És elindultunk! Nagy pillanat volt ez, várakozással teli izgalom volt bennem. Na és persze egy kis álmosság, fáradtság, nyomottság. :) Most is lassan mentünk, lépésről lépésre haladtunk és sűrűn megálltunk pihenni, megtámaszkodni a botjainkon, fényképezni. Néha galambszerű madarak ugráltak előttünk a moréna lejtőn haladó ösvényen, ami egy kicsit szürreális volt nekem. Először is, mit keres itt a madár 4900m-en? Másodszor mit ugrál itt nekem, pont az ösvényen? Egy madár az repüljön, ne mászkáljon! Lehet, hogy neki is ritka itt a levegő… :) Hisz mi sem ugrálunk, inkább csak lépegetünk, szépen lassan, megfontoltan. Ahogy hátranéztünk, a tegnapinál még magasabbról láthattuk a szemközti gleccsereket. Most sokkal nagyobbnak tűntek, hatalmas jégtömegeknek a hegyen. A Thorung High Camp házai lassan eltűntek alattunk, mi pedig a végtelen kősivatag dombjai között találtuk magunkat. Átkeltünk egy kis hídon, majd vettünk egy jobb kanyart, valószínű egy egykor gleccser által feltolt hatalmas kőhalmon másztunk fölfelé. Odafent a peremről megpillantottunk egy házat – ott fogunk megpihenni! A most elhagyatott „teahouse” épülete mellett ledobtuk a táskákat, és előkerült a „Glucose-D” nevű nagyon tudományos marketinggel és egy kis plusz D-vitaminnal ellátott szőlőcukor, a vizes palack, és a keksz. Sally és a hordárja itt továbbindultak, még mielőtt mi végeztünk volna a pihenőnkkel. Pár perccel később még csak pár méterrel feljebb jártak a morénán, ők is nagyon lassan haladtak, de mi még lassabban, mert aztán ahogy mi is elindultunk, ők szépen lassan eltűntek a szemünk elől.

Az út gyönyörű volt, balra egy hegyes, havas hegycsúcs magaslott, mögöttünk a gleccserek pedig egyre szebb látványt nyújtottak. Magunk előtt az ösvényből mindig csak néhány száz métert láttunk, a többi eltűnt a kőhalmok között. A háztól, ami pontosan 5000m-en állt, meglepően gyorsan feljutottunk 5100m-re, ahol vett egy hirtelen jobbrakanyart az út, és mi fent találtuk magunkat egy kisebb kőhalom tetején, ahonnan, ha kisétáltunk ennek a kis sík területnek a peremére, gyönyörű kilátás nyílt visszafelé. Itt megpihentünk egy kicsit, ekkor már 5200m-en jártunk, és megéheztünk valami „normális” eledelre is. Levetettük a hátizsákokat, és ledőltünk egy nagy kő tövébe, ahol elmajszoltuk a reggel szerzett főtt krumplik egy részét sóval. Ez a világ egyik legegyszerűbb étke, mégis olyan nagyon jól tud esni, amikor az ember éhes. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

E pihenő után következtek a „Fool’s Summit”-ek, vagyis a kamucsúcsok. Ezt már vártuk, mert hallottuk, hogy több is van belőlük. Az út mindig felért egy következő kis gerincre, ahonnan újabb kilátás nyílt a következő ugyanilyen pontig. Ezeken a pontokon egyébként egy nagyobb karó is le volt tűzve a kövek közé, azért, hogy ha nagy a hó, akkor is megtalálják az emberek az utat. Persze nekünk szinte egyáltalán nem volt havunk, csak néhol láttunk hófoltokat. Az egyik ilyenből kaptam is egy hógolyót a nyakamba, valahol 5300m környékén, amikor leültünk egy kőre pihenni, pont az egyik ilyen karónak a tövében. Egy madár itt megint ugrándozott körülöttünk. Hogy milyen élelmet talál ilyen magasságban ebben a kősivatagban, azt igazán nem tudom. :)

A Thorung La hágóban, 5416 méteren

Karó karót követett, mi pedig szépen lassan lépegettünk fölfelé a kősivatagot keresztülszelő ösvényen. Mikor megálltunk szusszanni, mindig volt mit csodálni, jobbra és balra is egy-egy hegyóriás magasodott felénk. Balra a Thorung Peak havas teteje fénylett, gyönyörű látvány volt. A terep ellaposodott, és a dombok között volt, hogy néhány métert még lefelé is meg kellett tennünk. Persze ezt aztán mindig azonnal vissza kellett másznunk. :) Tudtuk, hogy már közel vagyunk, és valóban, egy ponton, ahol a GPS már 5400m felett jelölt minket, feltűnt előttünk egy csomó színes imazászló! 10:43-kor megérkeztünk! Ez a hágó, itt vagyunk, már csak néhány lépés!

A csúcs csoki után a csúcsfotók következtek. Az állatfarm is előkerült, Bucót, Bulcsút, nyuszit és malackát sem hagyhattuk ezen a helyen a táskák mélyén. A táskám tetejéről egy fél órára a kis magyar zászló a gratuláló tábla tetejére került. Ott nem hagytuk, mert nem állunk jól magyar zászlókkal, ami van nálunk, az szeretnénk, hogy meg is maradjon, na meg aztán valahol szemetelés is lett volna, fent a hegyen hagyni egy műanyagdrótot és egy kis vászondarabot. Jelentsen utóbbi akármit, az anyagát tekintve akkor sem a hegyre való. Bár ezt sokan nem így gondolják, és még egy zászló sokat nem zavart volna a sok száz mellett, de én akkor is ragaszkodtam a kis magyar zászlómhoz. :)

Kb. egy órát töltöttünk fent a Thorung hágóban. A végére annyira megjött a kedvünk, hogy még ugrós fotó is készült. Reggel még nem gondoltam volna a nehéz táska súlya alatt, hogy 5400m-en kedvem lesz ugrabugrálni, de végül így volt. :)

Szép pillanatok voltak ezek a hágóban, és igazán élveztünk odafent minden percet, noha mind a ketten tudtuk, hogy ezzel „megérkeztünk”. Már az előző napokban is éreztük, hogy ha egyszer elérünk ide, erre a pontra, innentől majd meg fog szűnni az az izgalmas kis vágyakozás, hogy menjünk, haladjunk tovább, fel a hágó felé, napról napra, lépésről lépésre közelebb. Vártuk is, meg nem is, mert tudtuk, hogy ha egyszer itt fogunk állni, innentől már nem lesz többé ez az érzés. Azt hiszem, az hogy tudtuk ezt, egy lépés volt afelé, hogy igazán magára az útra figyeljünk, és ne csak a hágóra. Eljutni ide, az volt szép, ez a hágó csak egy hely, egy pont a túránkon, tele imazászlókkal és egy táblával, ami gratulál nekünk, hogy feljutottunk 5416m magasra. Hát ennyi, most mehetünk lefelé! És a lefelé már közel sem lesz olyan izgalmas.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Lefelé nehezebb

Hogy őszinte legyek, lejutni keményebb volt. 1700m szintet lesétálni ekkora hátizsákokkal, ekkora magasságból nem könnyű. Az út lefelé fent 5000m felett tartogatott még egy két szép pillanatot, ráláttunk egy hatalmas falra a Thorung csúcs irányában, ami felett hatalmas jégtömeg gyűlt össze. A falon vízfolyások nyomai látszottak, és az egész látvány igen ott volt. Óriási szikla és jégtömeg egymáson. Van a hegyek világában valami egészen csodálatos. Ahogy itt az elemek jelen vannak, föld, ég, víz, minden olyan tiszta, minden olyan egyszerű, és látható. Innen nézve a lenti élet, az emberek bonyolult világa, a társadalom és az összes furcsa dolgunk és problémánk csak valami okafogyott, kicsit értelmetlen, érthetetlen őrültek háza. És mi most lemegyünk oda, vissza az őrületbe. Már csak pár óra, és újra látunk motorizált járműveket, hangosak lesznek és büdösek. Hát ez kellett nekünk, ezért siettünk? :) Mosolyogva gondoltam vissza a 100 rupis lámára, az Ice Lake-re, és a Tilicho-Lake-es kitérőnkre. Mindketten örültünk neki, hogy ennyi időt töltöttük Manangban és környékén. Az volt a legszebb része az egész túrának. Örültünk, hogy megjártuk ezeket az utakat is, mert most igazán nem mondhatjuk, hogy csak átrohantunk a hágó túloldalára. Sok szép napot töltöttünk a modern civilizációvól távol, „ahol csak a szamár jár”, és ez nagyon jó volt. Ugyanakkor vágytunk is vissza az olcsó árakhoz, a takaros szállókhoz, az éttermekhez, tehát ez a dolog kétélű volt. Életünk nagy részét „lent” töltöttük abban a bizonyos őrült világban, és hiába is próbálnám tagadni, minden rossz oldala ellenére hiányzott is.

Az ösvényünk kőmezőkön kanyargott lefelé, néha lankásabban, néha egész meredek szerpentinen, ahol minden lépésünkre nagyon kellett figyelni, hogy ki ne csússzunk. A hegyek körülöttünk újra magasodtak, és egyre mélyebbről láttuk őket. Most is figyeltem a GPS kijelzőjét, de most „lefelé szurkoltam”, mindig azt vártam, hogy egyre csak lejjebb és lejjebb érjünk. Persze ez egy lassú folyamat volt, csak hogy 5000m-ig lejussunk, talán egy órába telt. Aztán végre megpillantottunk egy helyet, ahol vendéglőt véltünk, de mikor leértünk oda fél órával később, csak egy forrást találtunk és a kőrakáson pihenő óraárusokat. Már Yak Kharka óta együtt haladtunk velük, minden nap láttuk őket, és ez számunkra kicsit abszurd volt. Itt fent a hegyekben mi fenének cipelik át a hágón azokat a vacak karórákat? Ki fogja megvenni őket a túloldalt?

Zita vizet szűrt, de végül csak egy litert, mert a forrás vize annyira koszos volt, hogy hamar eltömítette a szűrőben a kerámiabetétet. Én eközben kicsit odalettem morál ügyileg, mert a hágó óta egyre jobban fájt a fejem, és ez a lefelé lépkedés okozta rázkódástól csak rosszabb lett. Most meg ráadásul a fél táskámat is ki kellett pakolni, hogy a lábost használni tudjuk a vízszűréshez. Zitának is fájt a feje, szóval nem voltunk a csúcson. Jöttünk lefelé onnan, de még mindig csak 4400m jártunk, ami még mindig nagy magasság volt. Innen egy meredekebb szakaszon újabb néhány száz métert adtunk le, míg végre megpillantottunk néhány házat a szerpentinünk aljában. Gyorsan bezörgettünk, rendeltünk két zöldséges tésztát (Veg. Chowmein) és lerogytunk. Éhesek voltunk már és elgyötörtek, jólesett megállni, pihenni és burkolni, nagyon kellett már nekünk ez a pihenő.

Újra a modern civilizációban

Muktinathot még nem láttuk innen, csak fejtettük, hogy hol van. Már csak pár kilométer volt hátra, a kiszélesedett, ellaposodott völgy aljában, sziklák között vitt az ösvényünk. Ahol a patak mély árkot vájt, egy függőhíd segítette az utunkat, és nemsokára megpillantottuk Muktinath városát, és a város feletti kolostor együttest, és annak környékén a rengeteg imazászlót, ahogy egy egész hegyoldalt beterítenek. Az út a kolostorok kerítésének sarkához ért le, majd egy perc múlva már a bejáratnál voltunk. Most nem terveztünk bemenni, mert a gyors „otthon” keresést részesítettük előnybe mind a ketten. Muktinath felé indultunk el lefelé a lépcsőkön. Egy imazászlókkal és az azokat tartó oszlopokkal felpakolt helikopterleszálló mellett haladtunk el. Nem biztos, hogy jó ötlet ez, talán még akkor sem, ha az imazászlók amúgy azért lebegnek a szélben, hogy soha ne kelljen helikoptert használni a környéken. :)

Muktinath bejáratát egy kapu jelképezte. A kapun túl megpillantottunk egy tucat motorkerékpárt. Véget ért a csoda, ami 17 napig tartott. Milyen jó, hogy nem siettünk! :)