Újra normális, 36,8 Celsius a hőmérsékletem, úgyhogy nekiállok írni! :) Mert volt ennél közel 3 fokkal magasabb is, de erről majd később. Most csak annyi, hogy ne aggódjatok, nincs csikungunyám, se denguem. Se maláriám, hisz az tudtunkkal nincs is ezen a környéken. Szombatig meg kell írnom a második cikket is az Over magazinba, és ezzel a bejegyzéssel próbálom rávenni magam az írásra. Csapjunk is bele!

Quesillos, tiste és kerékpártárolós, zenélő riksák Nagaroteban

Itt ébredtünk reggel Nagarotéban. Egy hotel még építés alatt álló közös helyiségében / folyosóján, ahol 80 Córdobáért, 800 forintért maradhattunk. A szobák 250 Córdobától indultak, és ebből képtelenség volt alkudni

Városi áru és ember szállítás

A főtér nagyon szépen nézett ki, főleg a falu többi részéhez képest

Ekkor még nem tudtuk, miért vannak ilyen óriási kupaszobrok felállítva a főtéren

Aztán az előző előtti képen látott büfésor egyik ablakánál megálltunk reggelizni, és minden világossá vált: A quesillos és a tiste Nicaragua két legjellegzetesebb enni- és innivalója, amelyek leginkább erre a León és Managua közötti területre jellemzőek. A quesillosról már írtam, ez egy tortillára rakott sajt, sóval és savanyított hagymával megszórva, majd cremával vagyis egy tejfölszerű fehér tejtermékkel leöntve. Mindezt “tradícionálisan” egy kis műanyagzacskóban tálalják, aminek az egyik alsó sarkát kiharapva a maradék cremát is ki lehet belőle szívni. Itt végre azt is láttuk, hogy néz ki ez a zacskós verzió, illetve a bal oldalt látható fakupák (amelyeket nagyban a főtéren is láttunk – előző kép! – szerepére. Ezekben tálalják a tiste nevű italt, ami a következőkből készül: kukoricadara, kakaó, canela, és “clavo de olor”, vagyis szegfűszeg. :)

És most nézzük, :) hogy néz ki mindez mozgóképen (1:09), és hogy mennyire ízlett a tiste Zitának az első korty után!

Hát igen, a teteje majdnem mint a kakaó, de az aljára leülepszik a sok kukoricadara és az bizony sűrű cucc! :)

Egy szobor a főtér oldalában, a quesillosozó tőszomszédságában. Kérdeztük a helyieket, hogy miért a fa a kötényen, és egyáltalán mit visz a hölgy és miért a szék? A válaszukból megtudtuk, hogy ez egy quesillost áruló hölgy, és a szék valójában inkább asztal és arra kell, hogy ki tudja rá pakolni a portékát. A kötényén pedig a fa…

…azért van, mert pár sarokkal odébb található az El Genizaro nevű hely, ahol – a legenda szerint – egy hatalmas fára a spanyolok felakasztottak anno egy helybélit, és nagyon sokáig lógni hagyták ott, hogy ezzel is példát statuáljanak és megfélemlítsék a lakosságot

Az eredeti fa – vagy amit annak vélnek – még ma is megtalálható itt.

Ugyanitt találtuk ezt a falfestményt, aminek a felső része a Nicaragua-tavat és az Ometepe-szigetet ábrázolja, amelyet két vulkáni hegy formált. Most e szigetről írom ezt a beszámolót. :)

Nagyon bírjuk, hogy itt mindent vidám színesre festenek! :) – Ez egy quesillost és tistét kínáló mobilárus kocsijának oldala.

Aztán volt itt más érdekes dolog is. Nézzétek csak ennek a motorriksának a hátulját! Azok a fehér kampók kerékpárok szállítására vannak ott! :)

Beszélgettem a sofőrrel, azt mondta, két bringát is el tud vinni a riksáján, és ezért nem számol fel pluszpénzt a fuvarhoz. Ez a kis miliő itt a tér oldalában annyira megtetszett nekünk, hogy készítettünk is róla egy rövid videót (0:53) Zitával, ami alatt megkértem emberünket, hogy csavarja kicsit fel a hangerőt, ugyanis a riksában hátul elfért még egy pár bazinagy hangszóró is! :)

A horrorfáktól a vulkáni halakig

Kifelé menet a faluból leelőztünk egy szekéren közlekedő családot. Errefelé elég általános látvány az ilyesmi.

Nagarote határában több ilyen éttermet is találtunk az út mentén – úgy látszik ez a városka tényleg nagyon híres a quesillosáról

Útközben láttunk egy csomó “horrorfát”, kilométer hosszú sorokban álltak az út mellett. A fura, törzse és ágai, illetve a rengeteg róla lelógó lián miatt neveztük így el magunk között a fát, mert hát nem ilyen fák próbálják mindig megfojtani a főhőst a filmekben? :) Szerintetek egyébként ez a fa része, vagy mind a lián, mind a törzsön és az ágakon lévő “dolog” egy fára nőtt élősködő?

A Momotombo vulkán

Felhajtottunk egy teherautó-mérlegre. Azt mondja Zita 120kg bringástul és cuccostul – A 110 reálisabb, de hát mikor álltunk utoljára szobamérlegre? :)

Ketten együtt 270kg. Na ez már tényleg sok! :) Felfelé kerekítve 40kg a két bringa, mi ketten mondjuk 150kg vagyunk. Az biztos, hogy nincs 80kg cuccunk, maximum 70kg, de inkább csak 50, vagy még kevesebb. Rossz a mérleg! :)

A következő faluban, Mateareben megálltunk, hogy kérdezősködjünk. A Pali nevű bolt előtt tettük mindezt, ami az egyetlen szupermarket lánc Nicaraguában. Azt akartuk megtudni, hogy az előttünk álló Chiltepe félsziget a Managua-tó oldalában körbebiciklizhető-e aszfalton, vagy sem. Itt találkoztunk egy kedves párossal, Miguellel és Reinával, akik elmondták, hogy nincs aszfalt a szigetet körbejáró úton, viszont nekik van egy tóparti szórakozóhelyük a félsziget belsejében lévő egyik krátertó, a Xiloá-tó partján, és nagyon szívesen látnak minket, lesz étel, ital és még ott is alhatunk, ha szeretnénk. Mikor kérdeztem, hogy ez kerül-e valamibe, az volt a válasz, hogy “No, nada!”, vagy nem, semmi! Mivel eredetileg is úgy terveztük, hogy meglátogatjuk ezt a tavat, ezért elfogadtuk a kedves meghívásukat és megbeszéltük, hogy kb. másfél óra múlva megérkezünk hozzájuk. Az útikönyvben olvastuk, hogy szép hely a Xiloá-tó, és hogy a tiszta vízében még búvárkodni is lehet. Máris bevizionáltunk egy csodaszép tavat egy vulkán belsejében, ahol hamarosan sznorkellezni fogunk a vulkáni halak között. :)

Útközben, már a főútról a tó felé letérve jött szembe ez a csodálatos busz! :) Ennyire cifrán kifestett régi iskolabusz talán eddig még nem is láttunk Latin-Amerikában

Batman és Superman Jézus Krisztus és az USA-ban dolgozó családtag után holtversenyben a harmadik helyet foglalják el a helyiek szuperhős-toplistáján :)

Valamilyen, eddig számunkra érthetetlen okból Taz, a rajzfilmből ismert tasmán ördög különösen népszerű figura Nicaraguában, vagy legalábbis a nicaraguau járgány-festők/tulajdonosok körében biztos. :)

Ne kérdezzetek semmit! Mikor megérkeztünk barátainkhoz, ez a nagydarab, magas, részeg ember, salátalevéllel a fején nagyon boldogan mesélte nekünk, hogy ő rendőr… Ezek után mikor bele akart ülni a bringába, nem mertem ellenkezni. :) Hála az égnek, elindulni nem akart, sőt mikor csak én fogtam és nem az oszlopnak támaszkodva ült a bringában, annyira megrémült a szokatlan egyensúlytól, hogy rögtön ki is akart szállni. :)

Miguellel és Reinával, a házigazdáinkkal. Reina nagyon finom, pörköltszerű marhahúst készített ebédre.

Így festett a tó a partról. Valahogy túlvizináltuk magunkban a látványt, a valóságban nem volt akkora szám

Viszont a parton egyszercsak megjelent a nagarotei főteren látott quesillos árus hölgy szinte teljesen pontos, élő mása. Még a kinyitható asztal is pont úgy volt a jobb vállán, mint a szobron! :)

Bementünk sznorkellezni a vízbe, de a látótávolság sajnos alig haladta meg az egy métert, így ez sem volt túlságosan nagy élmény.

Mivel a házigazdáink később leléptek, és csak egy felügyelőfiúval maradtunk, a délután hátralévő részében egy, a következő Over Magazinban megjelenő Hawaiiról szóló cikken kezdtem el dolgozni, de erről most nincs mit mesélni. :)

így néz ki a hely, ahol aludtunk. Egy alacsony bádogtetős csarnokszerű épület volt a kocsma, ahol aludtunk. Hétvégén állítólag tele van és nagy bulik vannak, de mi persze nem hétvégén jártunk itt, szóval nagyon csendes volt, alig láttunk vendégeket. Ezer köszönet Miguelnek és Reinának a remek szálláshelyért, és a vendégszeretetükért!

Señora Zita és Don Árpi spontán élő rádióinterjút ad Managuában :)

A főváros a félszigettől csak egy köpésre volt. Visszatekerve a főútra egy kisebb emelkedőt kellett megmásznunk.

Aminek a túloldalán egy kilátóból ez a látvány tárult elénk

Hátul a félsziget, a közelebbi dombok mögött a krátertó, amiben előző nap fürödtünk

Managuában, két sarokra a kormányzati épületek, a nemzeti palota és a főtér előtt. Mi sem akartuk elhinni, azt hittük, rossz helyen járunk, de hát a GPS nem csalhat…

…és nem is csal! Két sarokkal odébb már csak kétszer négy sávos, ilyen sárga “fákkal” díszített óriási úton találtuk magunkat

Szökőkút a parkban

A katedrális? Ez lenne az? Egy könnyűszerkezetes teteje volt csak, mint a vásárcsarnokoknak, mintha lebombázták volna valamikor és még nem került felújításra. Talán a polgárháború nyoma.

A többi épület a környéken annyira fantáziátlan volt, hogy nem is készítettem róluk fotót. A környéken egyébként nagy építkezések folytak, szóval pár év múlva lehet, hogy tényleg lesz itt valami, amit érdemes megnézni, de jelenleg… Hát minket itt konkrétan semmi nem nyűgözött le, de ez lehet, hogy azért van, mert kezd city-itisünk lenni, vagyis annyira nem nyűgöznek le mostanában minket a nagyobb városok.

Ekkor még csak az út közepén meghagyott fát fotóztam, és nem is gondoltam rá, hogy az alatta megállt fehér autó egy újabb izgalmas kis történetet fog elhozni nekünk :)

Ez a hölgy pattant ki az autóból, és egyből rádióról meg újságról kezdett nekünk spanyolul magyarázni, aminek persze mi csak a töredékét értettük, de annyit, azért levágtunk a diktafonból, hogy interjút szeretne velünk készíteni. Csak egyetlen feltételünk volt ez ügyben, hogy vonuljunk vissza a nagy fa árnyékába, mert ha a napon kell állnunk 5 percig, attól megpurcanunk.

A csaj vagy csak egyszerűen spontán volt, vagy nagyon profi, vagy mindkettő, de pár perc alatt megtudakolt tőlünk minden fontosat, majd telefonált egyet, aztán kérdezett engem, kérdezte Zitát nagyjából ugyanazokról a dolgokról, amelyeket már az elején is megkérdezett tőlünk, közben ő is magyarázott mindenfélét csengő-bongó hangon, aminek kb. csak a 80%-át értettük, majd mindezek után megköszönte nekünk az egészet. Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Mikor kérdeztük, hogy hol és mikor lesz adásban, mondta, hogy ez élő volt! :) Hoppá! Akkor bizony a műsor is elég spontán kellett, hogy legyen. A hölgy azt is elmondta, hogy újságban (periodico) is lesz rólunk cikk, ehhez készített is gyorsan néhány fotót a mobiltelefonjával, majd megadott egy webcímet. Ezt a webcímet aztán az erről az esetről írt facebook posztunk mellé egy kommentben közöltük. Nagy meglepetésünkre ezt a poszt több mint 300 lájkot kapott, és ami még jobb, hogy az egyik kedves olvasónk a weboldalról kikereste a rólunk szóló cikket, amit így veletek is meg tudunk osztani. Ez a cikk úgy kezdődik, hogy “La señora ZitaZarug y don ÁrpiHarkanju, son una pareja de húngaros”, és mi annak ellenére, hogy a neveinket furcsán egybe és elírták, nagyszerűen mulattunk a señora és don előtagokon. :) És ha ilyen gyors és “fájdalommentes” interjút készítenek velünk, akkor akár még a neveinket is elírhatják. Najó, Harkányi helyett Szirákit írni talán már egy kicsit meredek, de a végén azon is csak nevetni sikerült.

Managua – Masaya, egy harmadrendű kis úton

Az interjú után úgy éreztük, ezt már úgysem lehet überelni, ennél jobb élmény már nem fog érni minket a fővárosban, ezért jobb is, ha gyorsan továbbállunk. Masayáról jókat hallottunk Péteréktől, ezért úgy döntöttünk, hogy feltekerünk a 200 méter magasan, egy vulkán oldalában található városkába, hogy ott töltsük az estét.

Managua külvárosában, autóalkatrész árusok

Az egyik legfinomabb és az átlagtól legeltérőbb étel, amit eddig Nicaraguában ettünk! Egy útszéli kis étkezdében, 70 Córdobáért: fehér szószos csirkehús sült hagymával, a petrezselymes krumplihoz hasonló, fűszeres főtt krumplival és tortillával. Zita választása nem volt ilyen jó, de szépen megosztoztunk fifty-fifty mindkét tányéron, hogy neki is járjon a jóból. :)

Egy kerülettel odébb egy szekérnyi gyerek úgy nevetett a fekvőbringáink látványán, hogy majd ki estek a szekérből :)

Később utolértük őket, és egy kis videót is készítettem az előzésről. (0:40)

Csatorna a külvárosban – szennyvíz vagy csak egy patak, ki tudja?

Ez a bizonyos rövidebb, és kevesebb forgalmat ígérő harmadrendű út kezdetben úgy tűnt, rossz választás volt

De aztán ilyen szép kövezetet kaptunk és az emelkedő is végig nagyon mérsékelt maradt

Vidéki kisbolt

…és megérkeztünk, újra Coca-colafalván vagyunk! Ez már Masaya külkerülete.

A rendőrök rendszám nélküli ladákkal járnak. :) Gondolom az autóra festett 490-es szám az azonosítójuk

Itt végre rájöttem, miért csempézik ki a ház előtt a járdát. Ugye odabent, mivel betonból van az egész ház, délutánra dögrovás meleg lesz. Az emberek alig várják, hogy lejjebb bukjon a nap és kiülhessen az utcára. Ezért ülnek a ház előtt mindenütt a városokban késő délután és este a hintaszékjükben az emberek. És ezért csempézik ki a járdát és a házat, mert szeretnének szép és tiszta helyen kint ülni, a csempe pedig könnyen takarítható. :) Esőben meg rohadt csúszós és fokozottan balesetveszélyes, de az mit számít…

Ugye mondtam, már be vannak készítve a hintaszékek az ajtó mellé! :) Nicaragua egy hintaszék (és függőágy) nemzet! :)

Masayában egy 89 éves veterán tűzoltó vendégszeretetében

Kaptunk egy tippet jövet, hogy a főtér mellett van egy olcsó hotel – odafelé menet láttuk, hogy itt még lovasszekerek is működnek. Az nem lett tiszta, hogy csak a turisták kedvéért, vagy rendes városi tömegközlekedési eszközként, de azt hiszem, e képből úgy tűnik, talán utóbbi. Lószar is volt bőven az úton, ahogy sok más városban is az országban. :)

Masaya utcái is tele vannak szép falfestményekkel, legtöbbjük a város jelképeit mutatja be

A templom a főtéren

A szálloda, amit mondtak nekünk, méregdrága volt, és a többi szálló meg mind tele volt, egyetlen egy helyen volt egy szoba, de ott meg a bringákat nem tudtuk volna hová tenni. Végül felkerestük a Bomberost, vagyis a tűzoltóságot, ahol egy idős bácsi, Oscar Perez egyből nagy szeretettel fogadott minket. Oscarról hamar kiderült, hogy 89 éves és még mindig aktív tűzoltó. Persze gondolom már csak irodai munkákat végez, mint adminisztráció, oktatás és hasonlóak, de akkor is, ez órási! Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy ő az egész tűzoltóság alapítója. 1962-ben alapította Masaya tűzoltóságát, vagyis 53 éve dolgozik itt tűzoltóként! Ez azért nem semmi, valljuk be! Itt az oklevelek előtt a falon megengedte, hogy estére táborozhassunk. Oscar feje feletti képen egyébként ő látható, díszegyenruhában.

Oscáréknál még nem vertünk tábort, csak otthagytuk a bringákat és elindultunk gyalog felfedezni a várost és találni valami vacsorának valót.

Már árnyékos az utca, kint ülnek az emberek – két hintaszék volt, Józsinak balra már csak műanyagszék jutott! :)

Buli van! :)

Masaya védőszentje megvéd a vulkánkitörésektől…

…de ha esetleg szabadságon lenne, mikor a vulkán kitörni készül, akkor szaladj balra!!!

Ezt az állítólag qacalnak nevezett ételt egy picaroban, vagyis egy gyümölcsnek a kemény héjában árulják, és még a kanál is ebből a héjból készült! :) Egy adag, ha jól emlékszem 10 Córdoba volt, vagyis 100 forint – és nagyon finom volt! :)

Meg is kóstoltunk, itt hallhatjátok, milyen íze van! :D (0:50) Annyira ízlett nekünk ez az elsőre nagyon bizarrnak tűnő lisztből, rizsből és kukoricadarából készült fahéjjal megszórt forró tejberizsszerű étel, hogy végül még egy második kört is rendeltünk belőle.

Valami toronymániájuk is van a nicaraguaiaknak mert nem egy étteremnél láttunk kisebb kilátótornyokat, itt meg egy óriási magasra épített asztalt két székkel

A fő étkezésünk már abszolút nem volt autentikus. Több büféből is friss, illatos sonkás-sajtos pizzaszeleteket árultak 15 Córdobáért. Ezeket először csak a farkaséhségünk csillapítása végett kóstoltuk meg, de végül annyira ízlettek, hogy bevágtunk fejenként 4-4 szeletet és ezzel jól is laktunk.

A főtéren jó kis hangulat volt naplemente előtt

A gyönyörű fények arra késztettek minket, hogy sétáljunk ki a maleconra megnézni a várostól nyugatra lévő tavat. Nem erre számítottam, én azt hittem, a tó egy szintben lesz a várossal és majd egy jó kis strandon nézhetjük meg a naplementét. Hát nem, ez is egy krátertó, legalább 100 méterrel a város alatt… De azért ez sem volt csúnya! :)

A malecon – vagyis a vízparti sétány. Hát, mondjuk itt nem épp vízparti, de majdnem… Mondjuk, hogy egy szakadék partján van.

Ha van ilyen rácsod a házad előtt, akkor akár kint is felejtheted éjszakára a hintaszéked, senki nem viszi el!

Kreatív!

Éjszakai szálláshelyünk a tűzoltóknál! :) Este vittünk nekik egy két literes üdítőt ajándékba. Gondolkodtunk gyümölcsben, de most őszintén, nekik egy-két kiló banán vagy narancs az minden sarkon minden fán megterem… Bár mondjuk egészségesebb, de olyat akartunk adni nekik, aminek örülnek és amit értékelnek. Még ha egészségesebb is lett volna a gyümölcs. Szerintetek mit kellett volna adnunk nekik? Inkább 5kg narancsot? Volt más, spécibb gyümölcs, pl. alma vagy szőlő, ami errefelé extra dolognak számít, de ezek meg olyan drágák, hogy annyit venni belőlük, amennyit egy dandárnyi tűzoltó értelmesen el tud osztani egymás között, az többe került volna mint egy szállodaszoba… :) Amúgy a háttérben látható tűzoltóautó egy 49 éves orosz csoda!

Hát ennyi! :) Megint csak ezzel a gyönyörű magyar mondattal tudok köszönetet mondani Nicaraguának e két csodás napért: Köszönjük a vendégszereteteteket! :)

Te jó ég, már megint mennyit sikerült írni, pedig csupán két napot fedtem le ezzel a blogbejegyzéssel. Két ilyen nap olyan nekünk, mint régen odahaza egy a többitől eltérő, izgalmas hétvége, amikor egy csomó új dolgot csináltunk, vagy valami szokatlan, nagyszerű dolog történt velünk. Itt az úton tele vagyunk ilyen napokkal, de ahhoz, hogy ezeket igazán meg tudjuk élni és értékelni tudjuk őket, kellenek üres napok is – főleg ennyi idő után. Ezek is megtalálnak minket, vagy mi találjuk meg őket, és ha üresben, egy helyben állunk 1-2 napot, az már nem zavar minket annyira, mint kezdetben. :) Persze azért haladni is kell, és talán a legnehezebb mostanság ezt az egyensúlyt megtalálni. Haladni is, és közben lenni is és megélni a dolgokat. Most például, mikor ezt a bejegyzést zárom, azért állunk, mert lebetegedtem. De már tegnap délután óta nincs lázam, és itt ez a gyönyörű vulkán, és jön a naplemente, van egy gyönyörű part innen 5km-re, vannak felhők az égen, egyszóval ideális az idő egy jó kis timelapse videó elkészítéséhez, ezért most eltűnök a gép elől! :)

Történt 2015. január 20-21-én. Leírva január 28-án. Bicikliztünk 36,5 és 54,1km-t.

Mostanában nincs kedvem naplót írni, amolyan “kell”-ként élem meg, ami nem jó. Najó, ez kis túlzás, mondjuk inkább úgy, hogy már nem okoz akkora örömöt és nehezebb elkezdenem. Pedig jó pillanataink most is vannak bőven, csak valamiért az írókám nem a régi. Azért nekiállok! :)
Leónból Péterékhez mentünk, ahol végül nem egy délutánt és egy estét maradtunk, hanem ugyanennyit plusz még egy napot. Onnan a főváros felé vettük az irányt, de ezen a napon is csak délben sikerült elindulni, így Managuát végül csak két nap alatt értük el a tengerparttól, igaz akkor rögtön túl is szaladtunk rajta, és egy vulkán oldalában, a csodás Masaya városában töltöttük ezt az estét. Erről, a – ha jól számolom – négy napról szól a következő nyolcvan valahány kép és képaláírás :) Meg amit a képek közé írok. :)

Péterékhez hét mérföldet a főúton, majd újabb hét mérföldet egy földúton kellett megtennünk – utóbbi mellett röfögtek a röfik :)

Az nevet, aki utoljára nevet! :)

Péterék az első pillanattól kezdve nagy szeretettel fogadtak minket

Kimentünk a tengerpartra Zitával, csak így ruhában, de aztán gondoltunk egyet, és megmártóztunk a habokban, úgy ahogy voltunk ruhástul, amúgy is rájuk fért már egy mosás – és Péteréknél volt mosógééép!!! :) Micsoda luxus! :) – a fürdést pedig nagyon-nagyon élveztük, jó nagy hullámok voltak.

Péter lovagolni is szeret… A lova pedig szereti a sört! :)

…ezért egy hazalátogatása után, amikor az Amerikában élő, szintén magyar és szintén nagy lovas barátjával hagyományörző huszárok egy rendezvényét látogatták meg, ha jól emlékszem Ópusztaszeren, ahol ők maguk is részt vettek az eseményben, szóval ezek után gondoltak egyet, és Kaliforniában megalapították a California Hussars, vigyázat az oldal zenél is! :) Ebből kifolyólag rengeteg érdekes eseményen résztvettek már, találkoztak hadügyminiszterekkel, kaptak elismerő oklevelet a magyar miniszterektől, lovagoltak a san franciscoi magyar cserkészek táborában a gyerekekkel, és még sorolhatnám.. Szóval rengeteg szép élmény fakadt a hagyományörző huszárkodásból.

De hogy e legelején kezdjem… Hogy került Péter Kaliforniába? Már gyerekkorában az Amerikai Egyesült Államokba vágyott, csak hogy ez akkortájt, a kommunista Magyarországon egy majdhogynem lehetetlen álom volt. De Péter jól tanult és eljárt egy magántanárhoz, egy jófej idős bácsihoz angolt tanulni, de vagy tíz éven át. Szóval penge volt az angolból és ezt akkor nem sokan mondhatták el. Sok levelezőtársa volt szerte Európából, de hogy útlevelet igényelhessen, ahhoz meghívólevélre volt szüksége. Na azt nem lehet csak úgy szerezni… De iszonyú nagy szerencséje volt, a londoni levelezőtársa egyik levelében meghívta őt, hogy látogassa meg Londonban. Megpróbált egy útlevelet szerezni, hogy meglátogathassa a londoni levelezőtársát, vagy hát legalábbis ezt mondta azoknak a személyeknek, javarészt a feletteseinek és egy csomó nekem teljesen furcsán és hihetetlenül hangzó pozícióban lévő emberkének, pl. még a házban és a háztömbben is, ahol lakott, ott is voltak ilyen főnökök abban az időben, akiknek alá kellett írni a kérvényt, amit még csak mindezen aláírások begyűjtése után adhatott be Péter. Már magát az aláírásokat megszerezni, az is egy kisebb bravúr volt, de sikerült Péternek. Aztán jött a reményteli várakozás, hogy vajon vékony, elutasító levél érkezik majd, vagy egy vastagabb boríték, benne az útlevéllel. 1964-et írtunk, mikor Péter epedve várta minden nap a postást. Mikor megkapta az útlevelet, már nagy volt az öröme, de ez még nem lehetett felhőtlen, mert egyre csak nőtt az aggodalma is: itt van ez az óriási lehetőség, és elég, ha csak egyvalaki felnyomja, és vége, befuccsolt a nagy, életre szóló terve, és itt ragad és talán sose jut ki a szabad világba. (Pedig közben ő is utálta a komcsikat, de nagyon, persze megvolt az esze és ezt nem hangoztatta) Ez nagyon aggasztotta, főleg, hogy egy kolléganőjét ekkortájt fordították vissza a határon, mert nála volt az anyakönyvi kivonata és emiatt gyanút fogtak a határőrök és nem engedték ki az országból, hiába volt útlevele és meghívólevele. Mindezek miatt a tervezettnél korábban nekivágott a dolognak, és senkinek nem beszélt Péter a tervéről, még a saját szüleinek se, mert gondolt arra, hogy ha utólag kihallgatják az ő eltűnésével kapcsolatban, akkor ha bevallják az igazat, mármint hogy tudtak arról, hogy Péter meg akar szökni, akkor az bűnrészesség lett volna – így viszont nem volt mit bevallani. Csak az angoltanárja tudott a tervéről, ő szerzett neki egy németországi kapcsolatot, és induláskor kivitt neki a vasúti pályaudvarra egy hatalmas rúd téliszalámit. A kapcsolat neve, akit mindaddig csak egy fedőnéven emlegettek, arra a papírra volt ráírva, amibe a szalámi volt csomagolva. Péternek valutára is nagy szüksége volt, hiszen magyar forinttal nem tudott volna nemzetközi vonatjegyet megvenni. Irtó nagy szívességet kellett kérnie, amihez csak azért volt arca, mert tudta, hogy nagyon nagy dolog, amire készül, és az egész életét megváltoztathatja. Egy Kaliforniában élő távoli ismerősnek levélben ecsetelte a londoni meghívást, és ennek ürügyén kért – és kapott, a kelleténél többet, 100 dollárt. Ennek több mint a fele elment a vonatjegyre – ha jól emlékszem, Péter 36 dollárral a zsebében hagyta el a hazáját 19 évesen, hogy egy új, biztatóbb, több lehetőséget kínáló, szabad országban folytathassa az életét.

A vonaton a határig mindenki síri csendben volt a kabinban, majd amikor elhagyták az országot, jött az “Oké, most már beszélhetünk…” és oldódott a hangulat. Péter nem ment el Londonig, Németországban leszállt a vonatról, és egy levelezőlapon elnézést kért a londoni lánytól, és a szüleit is értesítette a terveiről. Először 4 hétig egy menekülttáborban volt, majd, mivel beszélt angolul, kapott munkát csaposként egy olyan helyen, ahol rengeteg amerikai katona állomásozott. Szerette ezt a melót, sokat beszélgethetett angolul, érdekes történeteket halott és hamar vásárolhatott magának egy használt autót – amivel egyébként átverték, de ma már ezt is nevetve meséli.. – és autókázhatott, ami akkortájt Magyarországon szinte teljesen elképzelhetetlen, vagy legalábbis nagy ritkaságszámba menő dolog volt. Másfél év után megkapta a lehetőség, hogy kiutazhasson Amerikába. Már nem emlékszem, mit, de talált valami munkát Kaliforniában, és egy nap az utcán a nevén szólították, magyarul. A vér is megdermedt benne, először azt hitte, megtalálták a komcsik, de aztán kiderült, hogy egy a német menekülttáborban megismert magyar cimborája az. Összeköltöztek, és nem kevés szabadidejükben, mivel pénzük nem volt, egyszerűen csak járták az utcáit a városnak. Egy ilyen séta alkalmával egyszer megtalálták egy lengyel közösségnek a keresztény templomát, ahová betértek, és a közösség tagjai annak ellenére, hogy ők ketten nem lengyelek voltak, szeretettel fogadták őket. A közösség vezetőjének elmesélte Péter, hogy felvették egy nagyon neves kaliforniai egyetemre, de mivel szinte egy vasa sincs, nem tudja fizetni a tandíjat. Erre a papnak támadt egy ötlete, hogy hát miért nem felvételizik egy másik egyetemre, ahová ha felveszik, állami ösztöndíjra is pályázhat. Pétert ide is felvették és itt a tandíját is állta az állam. Mindeközben már egy komoly munkát is kapott, mert közben megismerkedtek Kathy-vel, akivel azóta 47 éves éves boldog házasok, és el kellett ugye tartani az új háztartást. A munka viszont más és más városokba szólította, ezért végül az egyetemet be sem fejezte, de ezt nem is bánja, mert már az egyetemi évek alatt olyan pozíciót kapott, mint az egyetemet végzettek, aztán meg már nem az iskolát, hanem az élettapasztalatot és az előző munkahelyeken betöltött pozícióit nézték később az önéletrajzában, így emiatt később nem szenvedett hátrányt.

Kathynek és Péternek ma két gyermeke és három unokája van, és nagyon tartalmas, boldog élete volt és van, ez látszott rajtuk, ahogy beszéltek, ahogy meséltek, érződött, hogy nem mindennapi dolgokon mentek keresztül és nem hétköznapi személyiségek – ezt ők is sejthetik magukról, mert Kathy eltökélt szándéka, hogy könyvet ír Péter, illetve Péter édesanyjának életéből. Erre már évek óta fel szeretné használni azt a 3-3 hónapot, amit itt töltenek el Nicaraguában, mióta megvették ezt a házat. Átlag két évente Magyarországra is hazajárnak, és ide úgy kerültek, hogy Pétert a munkája Costa Ricába szólította, mert hát ide is előszeretettel outsourceolnak munkát, és ekkortájt ő “kincstárnok” volt (ezen nagyon nevettünk, mert senkinek nem jutott eszébe a rendes magyar megfelelője ennek a pozihálásak, aminek nekem most meg az angol neve nem ugrik be…) egy cégnél, akik ide outsourceolták a munkát, és egyszer egy munka utáni szabad hétre elkísérte ide Pétert Kathy is, és annyira megtetszett nekik itt, a Costa Ricával szomszédos, hasonló éghajlatú és hasonlóan gyönyörű, de sokkal olcsóbb Nicaraguában, hogy végül vettek itt egy házat. A “baj” csak az, hogy eddig mindig mindenféle önkénteskedéssel ment el az idő, bevezették a vizet a közeli iskolába, és hasonló jó cselekedetekkel mentek el a három hónapok, de ebben a “ciklusban” Kathy most már mindenképpen szeretne nekiállni a férje és anyósa életregényének! :) Reméljük hamarosan elkészül vele, és mi is olvashatjuk majd! :) Mert amit én most itt leírtam, az közel sem az egész, nagyon csak dióhéj és lehet, hogy pontatlan is. Egy biztos, mi rettentően örültünk, hogy Péter ránk kiáltotta a “Magyarok!?”-at, és nagyon örültünk, hogy köztük lehettünk és hogy megismerhetünk egy-két morzsát az élettörténetükből.

Írtam az elején, hogy úgy volt, hogy csak egy éjszakát maradunk náluk, de már késő délutánra járt az idő, amikor megérkezett két barátjuk, és újabb nagy beszélgetés támadt az asztalnál. Egy Mexikóból származó színész emberke mesélt itt nekünk Nicaragua helyzetéről és az új csatornáról, amit 2014. december 24-én, Karácsony napján kezdtek el építeni itt a kínaiak, és az egész történet nagyon szomorú. Úgy kezdődött a beetetés, hogy ez majd milyen jó lesz az országnak, mennyi munkát és pénzt hoz majd, de ehhez képest ma úgy állnak a dolgok, hogy szinte minden munkát a kínaik fognak csinálni és a csatorna elkészülte után 100 (!) évre övéké lesz annak bérlete. A csatorna ráadásul az ország nemzeti taván, a Nicaragua-tavon fog átvezetni, amelynek egyedi élővilága van, és ez így most teljesen meg fog változni, hiszen a sós tengervízet, annak élővilágát, ha zsilipeken keresztül csak, de akkor is össze fogják keverni a tóéval. Egyébként ezt a bejegyzést épp ennek a tónak a közepén, Omepete kettős vulkánszigetén írom, kb. egy héttel a történtek, hallottak után. Aztán a polgárháborúról és az új hatalomról is hallottunk nagyon csúnyákat, a média egy pontban összpontosul, a hatalomnál, aki így mindent megtehet, egyszerűen megtetszik valakinek valamilyen terület, és odamegy és elveszi, vagy jobb esetben csak leszakít belőle magának egy darabot, és nem tudnak mit tenni ellene. Az ingatlanfejlesztéseknél meg olyan jelentéktelen összegekkel lakoltatnak ki egész családokat a földjükről és az otthonaikból, hogy annyiból még itt is lehetetlen új életet kezdeni, nem hogy még a régivel megegyező színvonalút. Szóval vannak bajok bőven itt Nicaraguában, de ez a felszínen, az emberek mindennapjaink egyébként egyáltalán nem látszik.

Ezért is szeretnénk egy a gügyögősnél magasabb szinten is megtanulni már végre spanyolul, hogy az ilyen háttérdolgokat minél több helyről is megismerhessük első kézből, és ne csak olykor-olykor, amikor sikerül valakit találnunk, aki jól beszél angolul – vagy magyarul. :)

Péteréknél a második este is nagyszerűen telt, aztán még harmadnap reggel is újabb nagy és lelkes beszélgetésekbe kezdtünk, de ekkor már tényleg mennünk kellett, és őket sem akartuk feltartani, se visszaélni a vendégszeretetükkel, így valamikor dél körül köszönetet és búcsút mondtunk nekik

Nem csak azért, mert Péterrel egy hazából származunk, de fantasztikus volt ez a találkozás, ezek azok az élmények, amik miatt azt érezzük, bármilyen nehéz is, és bármennyire is fárasztó olykor, főleg így már 3 év és 7 hónap utazás után ez az út, még mindig érdemes, nagyon is érdemes! Persze szinte minden nap van ilyen élményünk, amire ezt rá lehet fogni, de ez nagyon, nagyon olyan volt! :) …és most Kathy-ről még nem is meséltem, pedig ő sem piskóta, teljesen jól érti a magyart, és elég csak ránézni, látszik rajta a boldogság és az életszeretet, ami a szavaiból is árad.

Első este stake-et ettünk zöldségekkel – Péter ki van bukva, mert itt Nicaraguában, ahányszor étteremben ették, mindig puha, omlós volt a stakehús, de piacon vagy az ország féltucatnyi szupermarketének valamelyikében még sosem sikerült olyan húst kapniuk, amit aztán sikerült volna omlósra megsütni. Helyette mindig olyan lesz, hogy attól izomlázas lesz az ember álkapcsa. :) Mondtuk, hogy lehet, hogy azért, mert itt nem sztandardizált ipari mezőgazdasági keretek között nőnek fel a tehenek, hanem egész nap mászkálnak és egész évben igazi füvet legelnek, és sosincsenek tápokon, se semmi ilyesmin. Ezt Ausztráliában egy 4000 tehenes farmer mesélte nekünk, hogy az ő teheneinek a húsa is keményebb és rágósabb, mert szabadon vannak egy rövid esős időszakot leszámítva az állatok, ha jól emlékszem 20x20km-es területen. És bár az ő tehenei által adott hús így teljesen organikus és sokkal egészségesebb is, mégsem szeretik annyian és nehéz eladni, mert nem olyan szép és nem olyan könnyű megrágni. :) Érdekes dolgok ezek… – Ez anno kimaradt az útinaplóból, pedig sok izgalmas és érdekes dolog történt velünk Ausztráliában is. Pár Origo és egy nagyobb volumenű Over magazinos cikkben leírtam egynéhányat ezek közül, a többi meg majd marad a könyvbe, ha hazaértünk! ;)

A tévében épp Kirgizisztán megy, első este mi is meséltünk egy kicsit :) Főleg Irán, és Pakisztán volt a téma, mert ugye ezeket az országokat sajnálatos módon az amerikai és így a nemzetközi média is, akarva vagy akaratlan, de erősen démonizálja, így “meg vagyunk mi őrülve, hogy ide megyünk?” – Péterék nem mondtak ilyet, de azért bennük is volt egy pici előítélet, annak ellenére, hogy itt Latin-Amerikában eléggé tisztában voltak a helyzettel, Péter például többször is hangoztatta, hogy Nicaraguában kisebb a bűnözési ráta, mint az USA-ban. És lám, mit találtam azóta egy szolár lakóautóval utazó páros facebook oldalán? New Orleans is like Honduras, Detroit is similar to El Salvador. – Azért kicsit durva, hogy mennyi amerikaitól hallottuk, hogy “Mexikó nagyon veszélyes!”, “Ott háború van, ne menjetek oda!” és hasonlók, erre kiderül, hogy a saját országukban sok helyütt rosszabb a helyzet, mint az agyondémonizált déli szomszédjaiknál. Nehogy már oda menjenek elkölteni a pénzüket… Sehol sincs olyan, hogy egy ország az egyik sarkától a másikig, az összes városában, összes kerületében, összes polgárában romlott és korrupt és veszélyes, ezt már leírni is hülyeség volt, ilyen nincs, de mégis, az emberi agy ilyen sztereótípiákban gondolkodik és képesek vagyunk ilyen tévesen vizionálni magunkban nemzeteket, holott ez teljesen nonszensz. Az USA-ban Mexikó volt a háborús övezet, Mexikóban hallottunk rosszakat Belizeről és Guatemaláról is, Belizeben elismerték, hogy Belize City-t tényleg érdemes kihagyni, de Guatemalában hallottunk olyat, hogy itt még oké a helyzet, de a szomszédos Honduras, na az gáz… avagy “mindenütt rosszabb, de nálunk jó a helyzet!” :)

Túrós csusza – sajnos a túrónak használt sajtféleség nagyon sós volt, így az egész kicsit túl sós volt, de azért így is nagyon-nagyon finom volt és mind egy szálig elfogyott! :)

Köszönjük!!! :)

Kifelé menet a háztól – a háttérben a Momotombo vulkán, amelyik anno betemette León régi városát, ami ezután költözött a mai helyére. – Én meg megint elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt

Zita lecsúszott egy buckáról, bele a mély homokba, ahol kicsúszott alóla a bringa. Neki nem esett baja, a bringa megint megütötte kicsit magát a kormánynál. Nem ferdült tovább, de a bowden is kapott egyet.

Újra a főúton! Itt már lehet suhanni! :)

Csak egy random útszéli étterem, toronnyal, mert ez errefelé valahogy menő, magasban lenni, magasban ülni, inni vagy enni

50km-re Péteréktől, mikor sötétedni kezdett, lekanyarodtunk egy Nagarote nevű városkába, ahol ők segítettek nekünk szállodát keresni

A szállodaszoba sok száz Córdoba, vagyis sok ezer forint volt, ezért megnéztük a tűzoltóságot, ahol helyet nem kaptunk, de ott volt egy vicces fickó, aki elmadárfügyülte nekünk a nicaraguai himnuszt (0:43) – legalábbis ő azt mondta, ez a himnuszuk. :) Érdemes meghallgatni, nem semmi a csávó! :)

Ezzel most ha nem baj, zárok is, kezdetben nem így terveztem, de annyit sikerült írni, hogy ennyi bőven elég lesz most egy bejegyzésnek! :) Ja, annyi még, hogy végül visszamentünk a szállóhoz, és a szomszédban egy másik családi hotelnél megengedték, hogy az udvaron a matracainkon eléjszakázzunk 80 Córdobáért, vagyis 800 forintért. Legközelebb folytatjuk, és ígérem elmegyünk Masayaig is, ahogy itt az elején ígértem. Ejj, ha ne lennék ennyire fáradt és álmos, folytatnám most is, mert megjött a kedvem hozzá, de már késő van és holnap is van nap, és az nem vicces, ha 2-3 órával kevesebbet alszom, mint Zita. Az a baj, hogy cikkekre is van most határidőm, és csak átlag 2-3 naponta tudom rávenni magam nagy nehezen az írásra, de ha végre elkezdem, akkor úgy belejövök, hogy oldalakat tudok írni arról, amiről előtte napokig azt hittem, csak egysoros, unalmas képaláírások lesznek belőle… :) Hát, remélem nem volt unalmas, és hogy holnap ugyanitt, ugyanennél az asztalnál tudom majd folytatni! De előtte még körbetekerjük (csomagok nélkül!!! :D) Ometepe szigetét, persze az majd csak egy következő utáni bejegyzésben lesz csak benne! :)

Bicikliztünk 27,4 és 52,7km-eket, történt 2015. január 16-17-18-án, megírva január 25-én.

Ui: most találtam Józsi bácsi gondolatai között egy nagyon érdekesnek ígérkező könyvet. Az alcímeken kívül még egy betűt sem olvastam belőle, csak letöltögettem a pdf-eket, de nem mertem belekezdeni, mert akkor nem születhetett volna meg ma ez a bejegyzés. Viszont már alig várom, hogy Zita letegye a The Martiant és enyém legyen újra az ekönyvolvasó! :D