“Esta vida es igual a un libro
Cada pagina es, un dia vivido
No tratemos de correr antes de andar
Esta noche estamos vivos
Solo este momento es realidad
Magyarul valahogy így:
Az élet mint egy könyv
Minden oldal egy nap
Ne próbálj futni, mielőtt járni tudnál
Ma este élünk
Csak ez a pillanat az igazi
Luis Enrique – Yo No Se Mañana

A jobbra fent idézett és linkelt dalt Mazatlánban hallottuk először, és mivel jó kis nóta és nagyon népszerű manapság Mexikóban, ezért gondoltam ezt is megosztom veletek. (a jelenlegi szállásadónk, Roxana, akinek a szobájában e sorokat írom, imádja ezt a dalt, úgyhogy épp most is ez szól)

Mazatlánban összesen két napot töltöttünk, de ez a két nap most így utólag visszagondolva sokkal többnek tűnik. Vendéglátónk, Helena sosem hagyott minket unatkozni, sorra állt elő a remek ötleteivel, amelyekre mi mind vevők voltunk. :) Lássuk, mik is voltak ezek!

Útban Helena felé a belvárosba

Helana a “legbelebb belvárosban” lakik, közvetlenül a bazilikával szemben, a Plaza oldalában

Első este Helena elfoglalt volt, ezért csak kettesben mentünk ki enni Zitával a közeli Mercadohoz. Ebben most sem kellett csalatkoznunk, a piac oldalában remek tacos-torta pultot találtunk egy kedves hölggyel és nagyon finom, olcsó ételekkel…

…közvetlenül a villanyórák szomszédságában! :)

Állítólag ezek a nyitott taxik csak itt találhatóak meg Mazatlánban

Másnap egy finom tortával, és egy Origo cikk megírásával kezdtem a napot. Merthát valamivel meg kell keresni a tortáravalót is, nem igaz? Najó, meg mert nagyon szeretek írni. És nagyon szeretem a mexikói tortát :)

A fenekünkön ülést persze pár óra után meguntunk

Hotel cégér egy hordóból készült szemetesen :)

Az egy zebra az útra festve! Egy zongorazebra! :) (meg egy hátul nyitott rózsaszín bogárhatú)

A zebrát Zita is kipróbálta, csak közben a szöveget rontotta el, hiába, nem lehet egyszerre ennyi dologra figyelni. :)

Mazatlán óvárosa tele van nagyon hangulat kis utcácskákkal

Ajtók, ablakok, színes falak (villanyórák)

A tornyok jó tájékozódási pontot adnak, ha elvesznénk az utcák között

A parton megtaláltuk egy híres helyi zongorista szobrát :)

Azt hiszem ő is rokona a zongoristának – Helena próbálta elmagyarázni a szobrok történetét, de belebonyolódtunk, és nem sikerült megjegyezni.

A parttól északra van ez a domb, érdekes színes házakkal tele

Mazatlán a helyi törzsi nyelven szarvazst jelent, innen kapta a nevét a város, ezért a szarvasszobor

Ez a motoros csávó tényleg nagy ikon lehet, ha még ide is felfestették

Bementünk az ördög barlangjába, de csak egy 10m hosszú, üres üreg volt… :)

Na ez egy jó sztori! :) A csávó, akit a képen láttok, soha nem ugrott be a szikláról a vízbe, noha vagy tíz percen át folyamatosan úgy tett, mintha erre készülne, és közben még integetett is, hivogatta a kíváncsi embereket. Aztán egyszercsak egy fürdőgatyás félmeztelen fickó feltűnt a házak felől, és felment a sziklára, lepacsizott a haverjával, akit a képen láttok. Utóbbi csak amolyan marketing ember volt, mert az igazi ugró, aki megérkezett, nem akar egész nap a sziklán állni. :) Szóval valószínű osztozkodnak. És hogy min? Hát a nézelődöktől beszedett “tip for the diver” pénzen. :)

Ja, és természetesen a csávó a végén tényleg beleugrott a vízbe:

Igen, jól láttátok, talán egy méterre sem volt a sziklától, amikor becsapódott. Úgy gondoltuk, hogy mi az ilyen őrültséget nem támogatjuk, ezért csak a távolból, a fényképezőgép zoomját használva fényképeztün és videóztunk (és mert így még árnyékunk is volt, ellentétben a közelebb álló tömeghez), de még így is, két másodperccel a videófelvétel leállítása után megjelent mögöttünk egy fickó, és törött angoljával borravalót kért “búvárnak” :)

Erre a napra még tartogatott nekünk esti programot Helena, ezért ennyi városnézéssel be is értük (nem is volt nagyon sokkal több látnivaló), és betértünk egy kis pizzériába, ahol olcsón árulták a pizzaszeleteket. Itt a falon nagyon érdekes posztereket láttunk, egyik oldalt rajzfilmfigurák és rajzfilmhősök voltak…

…a másikon sztárok és zenészek :) Szegény Paul Walker már nem élhette meg a Fast & Furious 7. részét, pedig itt Mexikóban a poszterkészítők már megelőlegezték neki…

És az esti program: Helana magánszigetére mentünk kajakozni és sznorkellezni! :)

Helana egy barátjával volt egy kajakban, mi pedig Zitával

Ott a sziget! A Madarak Szigete

Na jó, igazából nem Helena szigete ez, csak szeret idejárni, és sokszor csak övé az egész sziget, ezért viccelődött így. :) Miután ez a kis vitorlás eltűnt a partról, tényleg csak miénk lett a sziget – meg a madaraké. :)

Kb. egy órát voltunk a szigeten, áztattuk magunkat, úszkáltunk…

…és sznorkeleztünk! :) Rossz volt a láthatóság, így nem sok halat láttunk, de ezt a kis jópofa lényt sikerült kiszúrni, ahogy a sziklábabújva várja, hogy végre eltűnjön ez a furcsa nagy lény a nagy szemeivel meg ezzel a fekete egyszemű dobozzal, amit az orrom elé tol. :)

Ezért hívják Madarak Szigetének. Helena szerint most még nem is volt sok madár, máskor több szokott lenni, sokkal több.

Hazafelé evezve jó kis naplementénk volt, ez így volt betervezve :)

A partról sem volt gyenge a szín-játék :)

A parton egy kisebb zenekar fújta neki, de ez számunkra olyan furcsán hangzott, hogy elsőre nem tudtuk eldönteni, hogy azért zenélnek-e, hogy pénzt kapjanak érte, vagy azért, hogy pénzt kapjanak azért, hogy abbahagyják? :)

Ez a fajta zene egyébként nagyon tipikus Mexikóban, és nem tudom miért, de számunkra mindhol ahol ilyesmit játszanak, ugyanúgy hangzik, mintha egy univerzális dal lenne, amit betanult több ezer vagy tízezer zenész egész Mexikószerte… Mindig mosolygunk ezen Zitával, meg viccelődünk azon, hogy aki behozta ezeket a fúvós hangszereket, az igazán jó üzletet csinált anno. :) Még egész fiatalokat is láttunk ilyen típusú zenét hallgatni és élvezni, ami számunkra teljesen meredek… :)

Ez már nem a naplemente, hanem a következő nap hajnalban a napfelkelte! :) Ugye mondtam, hogy nem unatkoztunk, se nem tétlenkedtünk Mazatlánban e két nap alatt! :) Hajnalban felmásztunk az El Faro nevű világítótoronyhoz, ami állítólag a gibraltári után a második legmagasabb a világon. Na nem ám maga a torony épülete, hanem csak annak a tengerszinttől számított magassága…

…ami 159 méter. És kiválóan rálátni innen a városra, hiszen az egész domb, amin a világítótorony van egy a várostól délre található félszigetet alkot

Így ni! Így már értitek, igaz? Előttem van észak és Mazatlán, mögöttem a világítótorony, meg a Csendes-óceán, jobbra a nap kél

Mindjárt jön a bűvös pillanat, és elkezdődik a nap! :) Érdekes volt, hogy a naplementét, és a napfelkeltét is láttuk, jó volt belegondolni, milyen kerek a világ. :)

Kis csapatunkkal is készítettünk egy képet.

A félsziget nyakánál található egy szenyvíztisztító állomás (mi több kilométerrel északra úsztunk ettől a helytől előző este)

Íme a félsziget a világítótoronnyal. 325 lépcsőfok vezetett fel a tetejéig. Azért csak ennyi, mert az elején csak egy egyszerű, meredek út vitt

Második nap délután elvitt minket Helana a helyi kórházba, hogy ismétlőoltást kapjunk tífuszhoz és meningitiszhez (agyhártyagyulladás), mert már több mint három éve volt, mikor ezeket először kaptuk, és a sárga füzetünk azt mondta, ezekből 2015-ben újra kell kapnunk. A kórházban segített nekünk fordítani, és amikor a növérek válaszoltak neki, hangosan felnevetett. Kiderült, hogy a boltja (és az emeleten az otthona) tőszomszédságában van az a doki, aki az ilyen vakcinákat adja. :) De sajnos nem volt neki, és csak 3500 pesoért tudta volna beszerezni darabját. Az meg vagy 70 ezer forint, vagy mennyi… Ennyiért otthon egy fél tucat oltást kaptunk… Szóval elnapoltuk a dolgok későbbre.

E hatalmas kudarcélményre be kellett nyomni egy-egy tortát! :D

Ezt szeretjük, amikor képek is vannak, így előre láthatjuk hogy (nagyjából) mit fogunk kapni, és tanulni is tudunk, amíg az ételre várunk :)

Helenának ezen a délutánon volt egy tévés interjúja a stúdióban, és mesélt a tévéseknek rólunk, aminek a vége az lett, hogy kijöttek és a plázán minket is jól meginterjúvoltak – persze angolul. :) (Magyarországon vajon leülve a földre velünk a riportercsaj?)

Az intejrú után az operatőr srác és a riporterhölgy nem tűntek még el rögtön, hanem egy kisebb buli kerekedett annak örömére, hogy nem veszett el a mikrofon. Azt ugyanis a hölgy letette, amikor felült kipróbálni a bringánkat, aztán a nagy élmény hatására ott felejtette. Teljesen kivolt kb. 2 percig, amíg Helena meg nem találta a mikrofont, és vissza nem hozta neki. :)

Az üzlethelyiségben előkerült egy üveg likőr és a youtuberól Helena tesója berakott zenéket, amire egykettőre táncraperdült az egész társaság:

Aztán Zita gondolt egy merészet és berakott magyar mulatóst, persze mexikói barátaink erre is ropták! :D

Hála az égnek nem fordult át hajnalig tartó táncba és ivászatba a dolog, Jázminék 20-30 perc örömködés és tánc után elköszöntek, mi pedig felmentünk megenni az időközben már bőven megfőtt zöldborsófőzeléket, amit Zita készített el valamilyen teleportálós módszerrel az interjú és a táncolás között/alatt. :)

Másnap reggel búcsúzkodáskor, Helenával és Helena lányával, aki következő nap kezdte meg tanulmányait az egyik guadalajarai egyetemen

…és elindultunk tovább, hogy 5 nap biciklizéssel megérkezzünk Puerto Vallartába, ahol azt reméltük, hogy rájákkal és/vagy delfinekkel fogunk tudni úszni. 5 nap… Ráják… Delfinek… Hajjajjjajjj, de naív voltam már megint! :D

ui: ugye milyen rossz, hogy csak így félbeszakadt a dal a tapsolással a végén? (kérdezem azoktól, akik végig bírták hallgani…)

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, de aztán a GPS segített, legalább az irányt láttuk rajta, és ez alapján már megleltük az utunkat, ami innentől csak egy apró ösvény képében folytatódott. Itt a következő hajtűkanyarban kiértünk egy nagyobb, teraszszerű részre, ahol még korlátok is fel voltak szerelve a peremre, és egy fickó, ki tudja, honnan, de épp pakolta ki az asztalára a portékáit, amelyek főleg enni- és innivalók voltak.

Mivel jól álltunk az idővel, itt megálltunk egy kávéra, pontosabban Zita ivott egy kávét, amíg én letettem a fényképezőgépet az „állványra”, vagyis a korlát peremére és hosszú záridős képekkel szórakoztattam magam, illetve próbáltam befogadni, eltenni magamba a látványt, ami elénk tárult. A valóságban, emberi szemnek nem volt ilyen jól látható, mint amennyire a fényképezőgépnek a több másodperces exponálás által, de azért érezhető volt, hogy ott van lent a peremen a település, ahonnan elindultunk, aztán a nagy lapos kráter belseje, és a perem, na meg középen a vulkánok és a háttérben egy még nagyobb vulkánóriás. Mindezek méltóságteljesen álltak a maga valójukban előttünk a sötét éjszaka alatt és mi áhítattal szívtuk magunkba ezt az egészet. Csodaszép volt ott lenni.

Később még kisebb mászások is vártak ránk, úgy kellett a gyökerekbe kapaszkodva feljebb jutnunk. Aztán a kis ösvényen egy egész csoport nő jött szembe, hatalmas cókmókakat hordozva a fejükön, nem kis szöget ütve a miénkbe, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálnak itt az éjszaka közepén? Később egy elhagyott motorbiciklit is találtunk, de ezt legalább megfejtettük, hogy biztosan a kávés barátunkké lehet. Ez egyben jelezte azt is, hogy hamarosan ki kell érnünk a csúcsra vezető aszfaltozott útra, aminek zaját már hallottuk is magunk fölött.

Sokan akarják maguknak az élményt

Kiérve az útra azt tapasztaltuk, hogy a napszakhoz mérten óriási rajta a forgalom, percenként több terepjáró haladt el mellettünk. Sejtettük, hogy lesznek mások is a kilátópontban, de azt nem, hogy ennyien. Odalentről a nagyvárosokból több fél- és egynapos túraprogramot indítanak az utazási irodák, ezek úgy kezdődnek, hogy a terepjárókkal felviszik a delikvenseket erre a kilátópontra, ahol megnézhetik a napfelkeltét, majd jön a többi program. A Bromo kénköves, füstölgő lyukának peremére való felmászás, és még ki tudja, mi minden, ahogy néztük, még magára a Semeru kopár csúcsára is fel lehet menni, oda persze már csakis gyalog.

Ahogy közelebb értünk a csúcshoz, úgy egész nagy forgatagba kerültünk, rengeteg terepjáró térült és fordult, próbált meg parkolóhelyet keresni és az utat ellepték a parkolóból a csúcsra tartó turisták és az árusok, akiknek egész bódésoraik voltak az út mindkét oldalán. Hát sok mindenre számítottunk idefent, de erre nem. Bele se gondoltunk, mennyi élményt veszítenek ezek a turisták azzal, hogy rövid idő alatt sokat szeretnének marni maguknak az élményekből, mert hát autóval pár óra alatt feljönni ide… Az egészen más. Persze ők ezt talán nem tudják és tökéletesen boldogok így ahogy vannak. :) De ez most nem foglalkoztatott minket különösebben, inkább arra figyeltünk, hogy a mi kedvünket ne szegje ez az őrült, zajos tömeg, ami már odafent volt, mikor mi megérkeztünk – még mindig órákkal a napfelkelte előtt.

Most minden kerek

Egy kis zene olvasáshoz:

Ez nagyjából sikerült is, hamar kinéztünk magunknak egy-egy helyet a kerítés egyik oszlopának két oldalán, a peremre felállva és a vaskorlátnak támaszkodva. A nagy betonoszlop tetejét pedig kiváló timelapse állványnak találtuk, ide felállítottuk a kis gorillapod-ra a régi Canon A720IS kameránkat és gondosan leellenőrizve minden beállítást, elindítottuk rajta a kattintgatás. A kis gép ha jól emlékszem, 5 másodpercenként készített egy-egy képet, kezdetben 1 másodperces záridővel és több százas ISO-val, aztán ahogy jött fel a nap és lett egyre fényesebb előttünk a táj, úgy csökkentette magának automatikusan ezeket az értékeket. Mi meg közben hol a másik Canonnal (amit Nektek köszönhetünk, mert a 2013-as naptárbevételekből vettünk) és a nászajándékba kapott Lumix-szal fotóztuk az előttünk szépen lassan kibontakozó, megvilágosodó tájat.

Ezt rettentően élveztük, és most utólag is külön örülök, hogy szinte teljes egészében sikerült kizárnunk a figyelmünkből az amúgy akár nagyon zavarónak is található iszonyú tömeget, ami mögöttünk és a korlátra felcsimpaszkodva mellettünk volt. Csak a tájra figyeltünk, örültünk hogy itt vagyunk és ahogy jöttek fel a fények, úgy fotóztuk egyre lelkesebben az előttünk, alattunk lévő egyre elképesztőbb tájat. Azt is észrevettük, hogy a Bromo és a Semeru vulkánok bizony pöfékelnek, míg utóbbi viszonylag elég gyorsan, apró füstfelhőket lök maga fölé az égbe addig a hátsó, nagyobb testvére csak ritkábban, de akkor nagyobbakat, szürkébbeket pöfékelt bele a levegőbe.

Az árnyékok is nagyon érdekesek voltak, kezdetben talán több kilométerre is elnyúlt a perem és a közeli vulkánok árnyéka, később pedig ezek teljesen eltűntek, csak a völgyektől, gerincektől bordázott hegyoldalban látszódtak a kontrasztok. Ugyanígy a nagy kráter lapos aljában hömpölygő ködréteg is nagyon érdekes volt, igaz ezeket mi mind leginkább csak „állóképnek” láttuk, de reméltük, hogy az épp készülő timelapse videón ezek majd mind nagyszerűen fognak látszódni.

Maga a napfelkelte egyébként nem volt egy nagy durranás, csak a körülöttünk lévő tömeg volt teljesen ráizgulva, de ezen a napon nem nyújtott különösebb látványt, nem voltak olyan felhők keletre az égen, hogy az valami extrát nyújtott volna, vagy az is lehet, hogy mi voltunk mással elfoglalva és nem akartunk kelet felé, a tömeg felé figyelni. Elég szép volt az is, ami az orrunk előtt volt:

Aztán az égre is felpillantottuk, és mivel a mellettünk magasodó adótorony mellett fénylett épp a gyönyörű telihold, én gondoltam egy merészet, kitoltam a Canon Powershot SX160IS kameránk 16x-os zoomját a maximumra, levettem az Exposure-t 2-re, így nem égett ki a Hold, és csak úgy, ahogy a kezemben volt a kamera, exponáltam. Az eredményen én lepődtem meg a legjobban, a kép egyáltalán nem mozdult be, és az égitestbe belenagyítva, látszott annak gömb alakja, a rajta lévő kráterek és kontúrok vonalai. Ez az a kamera, ami tavaly Karácsonykor 50 ezer forintba se került, most pedig már az utódját, a 170-est is 40 ezer forint alatt árulják. Elképesztő, hol tart a technika, és elképesztő, milyen csodaszép, milyen kerek világban élünk.

Itt állunk a Föld nevű bolygó egyik vulkánjának a peremén, most hasad ki az éjszakából a hajnal, már világít és felmelegít minket a nap, láthatóvá téve előttünk a tájat, miközben felettünk itt a Hold, teljes fényében, és a túloldalt, nyugatra szinte még fekete az ég, meg tudnám érinteni, olyan közelinek, olyan élettel telinek, olyan kereknek tűnik minden.

Ez az egyik legteljesebb, legjobban megélt pillanata volt az utazásunknak, akkor ott nagyon kerek volt minden, az egész lét, az egész világ magunk körül. Észre sem vettük, ahogy eltűnt a környékünkről az előbb még a napfelkeltére újjongó hatalmas csordányi emberáradat. Később ezt is nagyon érdekes volt megfigyelni, és ezzel együtt megélni, hogy milyen aprók vagyunk mi emberek: ahogy eltűntek mellőlünk az embertársaink, úgy jelentek meg egyre nagyobb számban odalent a Bromo lábánál található hindu templom mellett egy sorban egyre többen az apró terepjárók. Úgy látszik, ez volt számukra a következő program a sorban. :)

Mi meg élveztük az egészet, örültünk a létnek, és hogy itt lehetünk. Na meg, hogy végre nem kell dideregnünk, hiszen ahogy leálltunk a mozgással, úgy kellett az összes nálunk lévő meleg ruhánkat magunkra húzni, és még így is néha tornázgattunk kicsit, hogy ne fázzunk túlságosan. De most már, hogy egyre magasabban járt a nap keletre az égen, úgy lett egyre melegebb, és miután már attól sem kellett félnünk, hogy elfoglalják a helyünket, vagy lelökik a fényképezőgépünket a helyéről, mi magunk is lemásztunk a kerítésről, és leültünk a hátsó padsorok egyikére, elfogyasztani a „packlunch”-unkat, vagyis inkább a reggelinket. Volt itt egy Szingapúrban élő indiai fickó, aki megkért minket, hogy fényképezzük le, ahogy a rikító napszemüvegében feláll az egyik korlátpillérre egy táblával a kezében. Elmesélte nekünk, hogy nagyon szeret hegyekre mászni, és hogy bár ide autóval jött fel, de a Semerut a saját lábán fogja az elkövetkezendő napokban megmászni, az üzenet pedig, amely csúcsonként egy-egy szóból áll össze a fotókból, egy lánynak szól majd. :)

Vele és egy német lánnyal még sokat beszélgettünk, aztán mikor elfogyott az ételünk, és a nagy szín-, árny- és ködjáték is abbamaradt a vulkánok körül, leállítottuk a timelapse fotózását a kis öreg Canon-on. Magunk is meglepődtünk a teljesítményén, több mint 3 órán át folyamatosan fényképezett, és végül nem a lemerült elem miatt állt le a felvétel, hanem mert mi untunk rá, és gondoltuk, hogy jobb lesz, ha elindulunk lefelé, hiszen ez a nap még számunkra is tartogat némi kalandot. Ekkor, mivel ugye volt még erő a két darab AA-s elemben, végre láthattuk a kijelzőn is (ami a felvétel alatt energiatakarékossági okokból végig ki volt kapcsolva, és nem is tudtuk volna a kamera megmozdítása nélkül bekapcsolni), hogy mit művelt a kamera, jól volt-e beállítva a szög, jók-e a színek, nem látszanak-e a karcok a lencsén, és a többi… Hiszen azért voltak aggodalmaink a timelapse-et illetően, de ezúttal úgy láttuk, hogy nagyon jól sikerült a felvétel, és ennek nagyon örültünk. Igaz, azt már ekkor is észrevettük, hogy sajnos a kamera nem mindig pont ugyanazt a képet, ugyanabból a szögből vette, mert mi, és főleg körülöttünk a tömeg is, akik sokszor át is másztak rajta, mozgattuk a kerítést, és így sajnos még az amúgy masszívnak és szilárdnak tűnő betonoszlopot is, amin a kamera volt. Persze ennél nagyobb bajunk sose legyen, és különben is, állítólag valamilyen Photoshoppos funkcióval csoportosan meg lehet úgy vágni a képeket, hogy mindegyiken pont ugyanott látszódjon minden, és cserébe csak 1-2%-ot veszítsenek el az amúgy 1600×1200 pixeles felbontású képek a széleikből. Persze ezt én még nem tettem meg, nem is hiszem, hogy lefutna emberi időn belül a több ez az 1510 képen. Ahogy a Youtube saját rázkódáscsillapító funkcióját sem tettem rá, mert állítólag nagyon lerontja a minőséget. Íme a videó, ha még nem láttátok volna, érdemes megfigyelni rajta az előbb leírt dolgokat, a ködöt, az árnyékokat, a pöfékelő vulkánokat, a végére összegyűlt autókat a hindu templom előtt.

Amíg a timelapse mellett virrasztottunk, vagyis inkább már csak melegedtünk a még mindig korai, de már erős napon, egy sast is felfedeztünk alattunk körözni. Vártuk, hogy lecsapjon valami pocokra, még videót és készítettünk róla, ami közben azt is megvitattuk, hogy vajon boldog-e, hogy repülhet:

Lefelé menet egy német lánnyal mentünk együtt, aki önkéntesként dogozott Yogyakarta mellett 3 hónapig. Egész jól megtanult ezalatt indonézül és azt mesélte, hogy nagyon jól érezte magát és sajnálja, hogy máris haza kell utaznia. Ahogy ereszkedtünk lefelé, úgy kúsztak fel a felhők a tenger felől északnyugatról, abban a völgykatlanban, ahol valaha láva zúdulhatott le és amin úgy terveztük, következő nap mi magunk is leereszkedünk. A völgy gyönyörű zöld volt minden irányban, erdősávok és veteményesek borították, a felhők pedig szép fehér bárányfelhők voltak a napsütésben, az egész nagyon jó kis összképet adott, és az égi paplanok erőst mozgásban is voltak. Ejj, ez micsoda timelapse téma lehetett volna… De most sietőben voltunk, hiszen már éhesek voltunk, lassan 10 órája talpon és még volt is hátra program betervezve erre a napra.

Óriási hagymaültetvények mellett értünk vissza az aszfaltra, szinte hihetetlen volt, hogy pár órája még ugyanitt baktattunk fölfelé, és hogy nemrég még ugyanezt a tájat odafentről csodáltuk, és onnan minden nagyon apró volt. Egy szakadt pickupra rengeteg frissen leszedett zöldséget pakoltak halmokban mellettünk a helyiek, és az egyik ház portája előtt peckes kiskakas járt fel s alá. Zita majd lefordult az útról, úgy kacagott ezen a kis állaton, mert olyan peckes volt, hogy a faroktolla végei előrébb voltak a csőre hegyénél, miközben az egész állat nem volt épp a kakasok kakasa, de olyan méltóságteljesen tudott mászkálni a ház előtt, mintha még a bent élő embereknek is ő lett volna az ura. :)

Homokvihar, dombok és lépcsők a Bromo belső peremére menet

Egy gyors ebéd és némi Cemero Lawangban való kószálás után elindultunk le a nagy kráterbe, a vulkáni hamu sivatagba, ahol már jártunk előző nap jövet. De most gyalog mentünk, hiszen a célunk csak a hindu templom és a belső Bromo peremére való felmászás volt, ezek pedig alig néhány kilométerre voltak Cemero Lawangtól. Lesétáltunk, ott, ahol tegnap feltoltuk a bringákat, majd nekivágtunk a szürke sivatagnak.

Hatalmas szélvihar hordta a vulkáni hamut a levegőbe, odafelé menet pont szembe velünk, ezért aztán kendőket kötöttünk az arcunk elé, hogy ne menjen bele a homok a szemünkbe, fülünkbe, és egyáltalán. Átkeltünk egy nagyobb vízmosáson, ami persze teljesen ki volt száradva, majd egy lovas keresztezte az utunkat, mígnem végül megérkeztünk a templomhoz, ami sajnos zárva volt, így csak kívülről tudtuk megnézni.

Az árusok mellett elhaladva megkezdtük a mászásunkat a Bromo belső pereméhez, ami kezdetben ezen a részen tényleg olyan volt, hogy azt elég lett volna egy színnel, a barnával, vagyis a domborzati elemek színével jelölni egy tájfutótérképen. Itt ugyanis nem volt semmi, csak a szürke por, és e vulkáni anyag alkotta, a víz és a szél formálta völgy, domb, gerinc, gödör és ezek testvérei, bucka, bucka hátán. Kezdetben ilyen terepen, majd egy hosszú egyenes lépcsőn másztunk fel, aminek fokait akkor megszámoltam, de aztán a számukat elfelejtettem azóta. :)

Odafent találkoztunk egy anya-lánya párossal, akik nagy szenvedéllyel meséltek Latin-Amerikáról, mert nekik Mexikó a nagy kedvenc helyük a világban. Itt újra előkerült a szingapúri-indiai fickó is és nagy megdöbbenésünkre elindult körbesétálni a Bromo peremét, ami szerintem túl veszélyes vállalkozás volt, mert bárhol megindulhatott volna a néhol csak talpalatnyi széles ösvény a körgerincen, aminek ha a külső oldalára csúszik ki, talán még túléli, de ha befelé, akkor belezúg a nagy kénes, felhős mélységbe, egészen a vulkán közepébe. Hallottunk ilyeneket, hogy bizonyos vulkánokba így áldoznak állatokat a helyiek, de a srácért azért kár lett volna. Később a lányoktól e-mailben megtudtuk, hogy körbeért a srác és megcsinálta. Lehet, hogy csak én voltam már túl fáradt az ilyesmihez és azért találtam veszélyesnek. :)

Próbálkoztam itt is timelapse-el, de nemigen találtam jó témákat és aztán az utolsó pár elemeink is lemerültek, ahogy mi magunk is. Hazasétáltunk, letusoltunk a forró vízben, amit úgy kellett bekapcsoltatni, mert először nem volt (úgy látszik, mégsem szolár) és eldőltünk az ágyunkban, amikor kopogtak.

Sorry Ya! Okey Ya? You Happy! :)

A házigazdánk volt, és ki akart tenni minket a szobánkból, merthogy csoport érkezik ma este hozzá. Mi érkezéskor azt mondtuk neki, hogy egy vagy két éjszaka, de mivel délután nem láttuk őket sehol, hiába kerestünk embereket, üres volt a ház, ezért nem tudtuk nekik még egyszer megerősíteni, hogy igen, maradunk még egy éjszakát. Pont akkor jött ez, amikor a leginkább hulla fáradtak voltunk, ennyi nehéz nap után, hajnali kelés és hegymászás után, amikor már elengednénk magunkat…

Amikor mi megmondtuk, hogy egy vagy két nap, és különben is, miért nem mondta akkor, hogy legfeljebb csak egy napot maradhatunk? Hisz akkor eleve nem maradtunk volna itt… (Ja igen, ezért nem mondta, ezek ilyen ék egyszerűen gondolkodnak) És milyen dolog az, hogy fényes nappal egy állítólagos szállóban sehol senkit nem találni, akivel beszélhetnénk? Recepció? Errefelé az ilyesmi nem létezik, hát Ázsiában vagyunk, mit is vártunk? Én bevallom őszintén, először makacskodtam, hogy én bizony itt maradok, ebből a szobából engem ki nem mozdítanak, ahhoz már túl fáradt vagyok, és csak bebújtam a takaró alá. De az emberünk csak jött és erősködött, és mondta, hogy szemben maradhatunk egy másik házban az út túloldalán, csak odáig kell átpakolnunk. De nekem kezdetben még ez is sok volt, megmoccani sem volt kedvem annyira kivoltam de ő csak mondta, mondta a magáét: „Okay Ya, no problem, you go other hotel, very good, no problem, you very happy, okay ya? Sorry Ya, Okey, You happy, very good, okey ya!” – és csak mosolyog rám… Hát hogy ezek mekkora makik, ez nem is igaz, a végén csak rávettek, oké ja? Ezen aztán már félig kínunkban, félig az egész helyzeten mosolyogva nevettünk, hogy ők egy cseppet sem érzik rosszul magukat azért, mert kilakoltatnak minket a szobából, amiből még nem checkoltunk ki, és igazából nem is értik, talán nem is veszik, hogy mi fel vagyunk háborodva. De már nem is vagyunk… Okey, Ya? :) Este kimentem még az utcára Satey Ayamot venni, azt megettük még az aznapi képeket nézegetve, és eldőltünk mint két fa.

Ezzel a Bromo végetért, illetve másnap még legurultunk, de az már annyira nem volt bromós élmény, az legyen most már egy következő fejezet.

Ez a hosszú nap 2013 június 21. volt, és ezen a napon kb. 20km-t gyalogtúráztunk 1000m szintemelkedéssel.

Ui: A csodás 2014-es falinaptárunkból mindenki rendelt már, aki szeretne? Már csak 5 napig előrendelhető, utána már csak “amíg a készlet tart” lesz ezért könnyen lecsúszhatsz róla!

Nem volt könnyű hajnalban kelnünk, de végül sikerült, és nem sokkal a tervezett idő után el is indultunk Siem Reap-ből az Angkorhoz. Míg hajtottunk, sok turistával teli riksa elhúzott mellettünk, és már javában világosodott is, de nem, végül nem igazolódott be a félelmem, nem késtük le a napfelkeltét a legnagyobb és leghíresebb templom előtt. Viszont helyet már nem kaptunk az első sorban, de még a másodikban és a harmadikban sem. Az Angkor Wat előtti kis tavacska partján őrült nagy tömeg várta már a napfelkeltét, mikor odaértünk. Az ugyanis állítólag nagyon szép, ahogyan visszatükröződik a víz felszínén a templom körvonalával.

Nem bírtunk felocsúdni a tömeg méretén, és tudom, ez nem szép, de ezzel számomra egy kicsit már el is vesztette az egész az eredeti varázsát. Azt gondoltam, leszünk majd néhány tucatnyian, és hangulatos lesz az egész, de ehelyett valami tömeghisztéria volt a tóparton, és ha összeadtuk volna annak a sok tükörreflexes fényképezőgépnek az árát, szerintem kijött volna az összegből jó néhány földkörüli út ára. :) Na de ne irigykedjünk, elvégre nekünk is lehetne olyan, de mi egy másik utat választottunk. Csüggedni pedig nem csüggedtem, csak épp a mi kis fényképezőgépünket a többiekével 180 fokkal ellentétes szögben beállítva tettem le egy kőre, és indítottam el rajta az 5 másodpercenkénti végtelenített felvételt.(1:02-1:07) Gondoltam, hogy ha majd tényleg jön a nap, kicsit megfordítom, hogy az is benne legyen az ekkor a fejemben már körvonalazódó kisfilmben, de ekkor történt egy kis baleset. Betelt a memóriakártya! Hogy lehet ez? De hát 1600×1200-as felbontásra állítottam a kamerát, nagy tömörítésű képekre, ezekből sok ezer el kéne hogy férjen a 2GB-on! De nem, ó, a francba, elfelejtettem kikapcsolni a nyers képek mentését. Nem csak JPG-ben, hanem valami DNG nyersformátumban is lementett minden egyes képet a kamera. Ezért tartott olyan hosszú néma szüneteket a képek között! És persze, hogy mindez egy perccel a napfelkelte előtt történt… Igyekeztem ezen nem bosszankodni sokat, mert hisz Zita amúgy ügyesen a tömeg fölé nyúlva és azt megkerülve, illetve azt a témába illesztve nagyon szépen fotózta közben a másik fényképezőgépünkkel, amit kellett. Én pedig csak néztem tovább ezt az őrült tömeget, és próbáltam tényleg nem bosszankodni tovább azon, hogy a napfelkelte nem lesz benne a kisfilmben. Ha nem hát nem, ez most nem sikerült, majd sikerül máskor, legközelebb.

Inkább az kezdett motoszkálni bennem, hogy nem volt több tárhelyem, így döntenem kellett, hogy vagy visszamegyünk a szállásra, vagy nem használom a régi kis Canon gépünk új sorozatlövő funkcióját, és ma nem készül anyag a kisfilmhez. Végül egyiket sem választottam, hanem elkezdtem turkálni a gép végtelennek tűnő új menürendszerében és valahol a szövegfájl olvasó és a játékok mellett megtaláltam a fájlkezelőt is az újonnan felvértezett funkciók között. Nagy izgalommal kezdtem mászkálni az SD kártya könyvtárai között a Norton Commander szerű applikációban, és ekkor meg is láttam a hatalmas, 10MB-os DNG fájlokat, szerencsére mind külön egy könyvtárban, amit egy az egyben képes voltam kitörölni a fájlkezelővel! Szuper, újra van helyem, folytatódhat a kisfilm forgatása! :) Pontosabban csak fényképezése. Lerakosgattam ide-oda a kamerát és úgy hagytam. Erre sok alkalmam nem volt az Angkor Wat épületén belül, az ugyanis valahogy nem volt lenyűgöző és nem voltak benne jó fotótémák. Nagynak nagy volt, öregnek öreg, szépnek szép, csak épp semmi különöset nem nyújtott a tegnapi templomok után, valahogy olyan üres volt az egész. Középen egy oszlopos folyosókkal körülvett teraszon található a központi piramis a tetején az öt tornyos épülettel. Ettől eggyel kijjebb már egy udvar található, ez már kicsit izgalmasabb volt, főleg a négy sarkában található kis különépületek, amelyek, ha jól emlékszem, anno könyvtárként funkciónáltak. Ezt leszámítva csak a falakra végtelen hosszúságban faragott csata- és egyéb jeleneteket tudom megemlíteni, valamint az előcsarnok részt, ahol egy idegenvezetőt akaratlanul figyelve felfedeztünk egy sarkot, ahol ha megdöngettük a kezünkkel a mellkasunk, az vízhangzott. Ez jelentett valamit, mint ahogy az is, ha valakinek nem vízhangzott – mert volt, akinek tényleg nem zengett vissza. Gondolom annak nem lesz szerencséje a jövőben… :) Ha elhiszi… :)

A Phnom Bakheng és a forgalmi dugó Angkor Thom kapujában

Útban az Angkor Thom felé lekanyarodtunk balra az útról, hogy megnézzük közelebbről a még a falakon kívül található Phnom Bakheng nevű helyet. Ez a templom egy dombon található, ahová a lusta turisták elefántháton is felmehetnek, de persze csak később, hiszen a lusta turisták nem kelnek fel ilyen korán. Így elefántok sem voltak még a közelben, csak néhány unott őr reggelizett mellettünk. Azért az elefánthátra való felszálláshoz ideállított nagy vaslépcsőkhöz nem láncolhattuk hozzá a bringánkat. Ránk szóltak az őrök, hogy ezt nem kéne, és nekem igazából csak ekkor tűnt fel, hogy ez itt az elefántokhoz való „beszállóhely”. A dombra sem mehettünk fel a rövidebb úton, csak egy másikon, amit mutattak nekünk. Pedig elefántot fent sem láttunk, csak egy nagy, felújítás alatt álló hatalmas piramist, a tetején az öt toronyépülettel. Ez itt a séma, egykor ez volt a „divat”, sok ilyet építettek. Felmásztunk körbenézni, de az idő túl párás volt ahhoz, hogy értelmesen rálássunk az Angkor Wat tornyaira, épp csak ki tudtuk venni őket. Odafent munkások pihentek az árnyékban, mi pedig nem időztünk itt sokat, nem volt sok látnivaló ugyanis.

Szóval ez a hely igazából nem volt nagy szám, de ezt nem tudhattuk előre.

Lesétáltunk a bringákhoz, elkötöttük őket, és indultunk tovább. Az Angkor Thom déli kapujánál szabályos dugó alakult ki, a kapu ugyanis olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér át rajta, legyen szó riksáról vagy mini buszról, egyszerűen csak egy sáv van, ezer éve nem gondoltak arra az építészek, hogy ide majd a világ minden tájáról jönnek a népek és egyszerre akarják látni ezt a sok öreg épületet, ráadásul mind nagy járművekkel vannak. :) Amelyek ráadásul még büdösek is! Le kell írjam, hogy ez a jelenet egy kicsit sokkolt minket. Sok mindent vártunk az Angkor Wat-tól, de azt nem, hogy majd azt fogjuk sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal a maszkokat, mert olyan büdös van. Hála az égnek, ezen sokat nem kellett agyalnunk, mert a kapu előtti híd bőven volt olyan széles, hogy elosonjunk a sok járgány mellett, és legelőre furakodva átcsusszunk egy autó előtt. Talán ez nem volt pofátlanság részünkről, hisz egy másodpercre sem tartottunk fel ezzel senkit, és cserébe nekünk nem kellett az ő bűzűket szívva várakoznunk. Csak egy költői kérdés, rövid kitérő: szerintetek joggal haragudhatnánk azokra, akik az utat velünk megosztják, de telefüstölik azt?

A túloldalt annál nagyobb béke fogadott minket, ugyanis az átkelésünk után a kifelé menő forgalom indulhatott meg, így egy jó darabig nem előzött meg minket a kocsisor, hanem miénk volt a hosszú erdei sztráda, ami amúgy nagyon szép volt, és nagyon élveztük. Az Angkor Thom-on belül ezek utak mentén szépen kitisztították az erdőt, csak kb. 30 méterrel beljebb kezdődik egy sűrű hármaszöldes aljnövényzet, de addig szerintem még az avart is gereblyézik az út két széle mentén, így látszanak a fák törzsei, és ez gyönyörű látvány, mert hatalmasak ezek a fák. A terep pedig olyan tiszta, hogy olykor le is hajtottunk ezek közé a fák közé, amikor megjelent az autóhad.

Beérve az Angkor Thom közepére szomorúan tapasztaltuk, hogy már sehol nincs az a béke, amit tegnap hazafelé menet tapasztaltunk. Tele volt nyüzsgéssel és emberrekkel az egész. Meg sem álltunk, elindultunk keletnek, de hamar fordultunk, mert ez az út járatlan volt, el is zanyáltam rajta, és félő is volt, hogy ha eljutunk a falig, ott a kapu zárva lesz, mert erre a lélek se jár. Visszahajtottunk a Bayon-ig, majd folytattuk északnak, de nem a nagy úton, hanem tőle keletre, egy földúton a tisztás jobb szélén. Itt felfedeztük magunknak a Prasats Suor Prat nevű tornyokat és benéztünk a South Kleang nevű épület romjaiba. Hogy mi célt szolgáltak ezek, és miért ilyenek, amilyenek, vagy hogy hány évesek… Ilyeneket ne kérdezzetek tőlem, mert erre se akkor, se azóta nem volt elég türelmem, figyelmem és időm, és most nem is akarok szánni rá, majd talán egyszer ha öreg leszek és nem tudok, vagy nem akarok már ennyit mozogni, mint most. :) De azt azért elmesélem, hogy itt is találtunk egy olyan pókot, amki egy nagy fehér X-et szőtt a hálójába, és hogy amikor továbbindultunk kelet felé, akkor ezek a Prat tornyok nagyon szépek voltak a közeli víztározó türkében. Csodálom, hogy ennyi ideig ilyen épen megmaradtak, mert nem csak a képen, hanem a valóságban is fedrének tűntek nekem.

A keleti kapun kifelé menet már nem volt dugó, igaz, mire egy autómentes képet sikerült lőnünk az amúgy tényleg nagyon szép kapuról, megfogyatkozott kissé a türelmünk. El is határoztam, hogy itt a bringámat állványként használva leteszem egy kicsit az öreg Canont, hogy készüljön erről az átmenő forgalomról is néhány képkocka a filmbe.(1:12-1:22)

A Thommanom és a Chau Say Thevoda – Esküvő Angkorban

Ahogy elhagytuk a keleti kaput, rögvest két templomot találtunk az út két oldalán. Az északi mellett letelepedtünk egy árnyékos sarokban, és végre elővettük a nálunk lévő “frájrájt” (fried rice), vagyis a zöldséges-csirkés sült rizst, és megtartottuk második reggelinket, amelyre már mindketten nagyon vártunk. Közben persze a kisöreg lőtte a képeket, először közelről, majd távolról a Thommanom nevű templomról. (1:23-1:39) Az utóbbi sorozatba még egy tőlünk kaját kunyeráló kutya is belesétált, sajnos csak egyetlen képkocka erejére, így a filmben nem igazán kivehető. Pedig pont az ilyenek tennék mókássá az egészet.

Mikor pakolászni kezdtünk az evés után, mások is elkezdtek körülüttünk pakolászni, de nem elfele, hanem idefelé, étkészleteket, csomagolt ételeket és állványzatokat. Jól sejtettem, esküvő készül, ma már erre is lehet használni ezt a helyet, és zajongani is ér, mert előző nap a fás templomnál bizony nem hiszitek el, mi hallatszott a távolból: Gangnam Style szólt az Angkor Wat közel ezer éves romjai között. :o Ehhez inkább nem is fejteném ki a véleményemet, maradjunk most csak pozitívak.

Az átellenes templom, a Chau Say Thevoda az út déli oldalán valahogy sokkal érdekesebb volt, itt a fényképezőt is egy izgalmasabb helyre tudtam elhelyezni, és egész hosszan ott is hagytam a bringám mellett, amíg mi Zitával bevonultunk a hosszú sétányon az épület falai közé. Közben egy pár percre beborult majd újra kisütött a nap és ez a színátmenet végül gyönyörűen kijött a filmben és nagyon szépen megmutatja, mennyivel szebb, színesebb tud lenni ugyanaz a téma, ha napfénynél lövünk róla képet, mint hogy ha árnyékban, felhős időben tennénk ugyanazt. (1:41-1:50)

Pre Rup

A két templomtól nagyot ugrottunk, eltekertünk a Ta Keo majd a Ta Phrom mellett, és folytattuk kelet felé, hogy most a távolabbi romokhoz is eljussunk. A Sas Srang víztározó túlsó sarkánál végignézhettük, ahogy egy ember a gyönyörű, nagy fehér teheneit fürdette a vízben.

A derékszögű jobbra kanyar belső ívén található Pre Rup-hoz érve már annyira kivoltunk, hogy előbb leültünk, és kértünk két jégbehűtött nagy kókuszt. Ezeket kinyitották nekünk és egy-egy szívószálat is kaptunk hozzájuk, majd miután végeztünk a lével, felnyittattuk a kókuszdiót is, és két kanállal kiszedtük a belsejéből a fehér kocsonyás anyagot is, hogy azt is felfaljuk. Közben egy képeslapokat áruló kisgyerek is odagyűlt mellénk, de hamar kiesett a szerepéből (szomorú képpel képeslapot kínálni 1 dollárért 10 darabos csomagban), mert elkezdtem kikérdezni a khmer számokból 1-től 10-ig. Ezt nagyon rendesen meg is tanította nekem nagy mosolygások és nevetések közepette, aztán amikor végetért a vidám műsor, visszaváltott a szomorú szerencsétlen kisfiúra, de valahogy már mégsem volt ugyanaz. Talán előtte sem volt az, csak ezt tanították neki, és igazán talán ez a szomorú, ha valami az. A srác olyan hamar és olyan nagyon megnyílt nekünk, rögtön fülig ért a szája, amint nem arról volt szó, hogy képeslapot ad el, hanem számokat tanít egy fura sárgaruhás idegennek. :) Szóval nem, nem alkudoztunk vele a képeslapokért, nem erről volt szó, habár nagyon így tűnhet a kisfilmen. (1:51-2:02)

Ja, és a Pre Rup! :D Szép volt, nagy, magas, soklépcsős, öt tornyos, fentről szép kilátással, lentről a monumentális méretével. De ezen kívül, megint semmi különös, csak egy nagy-nagy rom, de ami körülötte van, a környék és az élet, az igazi és az izgalmas. A kókusz pedig nagyon finom. :) Mi pedig tudjuk, hogy ritka nagy jó dolgunk van, hogy ilyen helyen lehetünk és ilyen finomságokat ihatunk, ehetünk, közvetlenül a természettől. Ebben nincs tartósítószer és térfogatnövelő, az tuti! :)

A Ta Som, és a 12 nyelven 10-ig számoló kislányok

A következő templomnál, az East Mebon-nál meg sem álltunk, mert ez pont ugyanolyan volt, mint az előző, és nem akartuk tovább fárasztani magunkat a lépcsőzésekkel a már egyre forróbb napon.

A nagy kör északkeleti sarkában található Ta Som viszont annál érdekesebb volt. Ez a templom már újra a kerítéssel körbevett, udvaros, hosszúkás épület volt, nem pedig a piramis fajta. Az ilyet nagyon szeretjük, és nem csak azért, mert vízszintesen könnyebb sétálni, hanem mert általában ezek sokkal érdekesebbek, több épületrész van, tudunk a folyosókban is sétálni és a természet is sokkal jobban körbenőtte az ilyen romokat. Így volt ez az esetünkben is, miután végigjártuk a templomot, hátul telepedtünk le a leghátsó kapu mögött. Ennek a kapunak a tetején gyönyörű kőtéglákból kifaragott mosolygó arcok voltak, a túloldalt pedig egy kis udvar, ahol amikor megfordultunk, észrevettük, hogy valójában egy hatalmas fának a gyökerei közül sétáltunk ki. Ez nem akármilyen látvány volt, ezért le is ültünk egy kicsit itt egy másik fa tövébe, hogy mindezt jól megnézzük magunknak.

Ezen a helyen egy nagyon érdekes dolog történt velünk: odajött hozzánk két kislány, azt hiszem talán ikrek is lehettek, nem csak testvérek, mert mind a ketten azt mondták, hogy hat évesek, és elég szinkronban is beszéltek. Méghozzá egytől tízig, 12 különböző nyelven, már amennyire meg tudtuk számolni:

Ezzel valóban lenyűgöztek minket, ám ennek ellenére sem vásároltunk tőlük, igaz a produkciót többen is végignézték és aztán az elképedésünkön felbátorodva azt újra és újra megismételték, aztán amikor mi már elhagyni készültünk a terepet, láttuk, hogy a miutánunk érkező francia páros végül vásárlásra is elszánta magát.

Kérdés, hogy ennek örülni kell-e vagy sem? Jó-e, ha egy ekkorka kislány ilyen dolgokkal foglalkozik? Persze elsőre rávágjuk az európai gondolkodásunkkal és értékrendünkkel, hogy nem, dehogy is, élje a gondtalan gyerekkorát, ne kelljen ilyenekkel foglalkoznia. De ez itt Ázsia, egy teljesen más világ, amibe most nem is mennék bele részleteibe, csak annyira, hogy még azt elmeséljem, hogy ahányszor megkérdeztük a közeli felnőtteket, hogy miért nincsenek a gyerekek iskolában, a válasz mindig az volt, hogy majd mennek, vagy már voltak, a másik napszakban. Ha délelőtt kérdeztük, akkor délután, ha délután, akkor délelőtt. Azt hiszem hazudtak nekünk, de ez mindegy is, a kérdésre viszont, még mindig nem tudom a választ: mikor teszünk velük jobban, ha vásárolunk tőlük, vagy ha tüntetőleg nem, hiszen az iskolában lenne a helyük. De legalább nem csak pusztán kéregetnek, és valamit biztos ők is látnak abból a pénzből, amit így szereznek, mert ezek a gyerekek sose voltak a helyi viszonyokhoz képest szakadtabbak, vagy koszosabbak.

Na, de már megint szinte semmit nem mesélek magukról a romokról, csak hogy mi történt ott velünk. Pedig itt a Ta Som-ban felfedeztünk néhány új építészeti stílust, ilyen volt például a redőnyös ablak. :) Vagyis ez csak díszablak volt, egy teljesen zárt falrész, kerettel, és az alsó részében oszlopokkal, míg fent a nagyobb részt teliben meghagyva. Megmertünk kérdezni egy nem hozzánk tartozó idegenvezetőt ennek hátteréről, de ő is csak annyit mondott, amit mi is gondoltunk: ez csak díszítés, nem arról van szó, hogy az összes ablak kifaragását pont ugyanott hagyták félbe. :)

Neak Pean – Templom a vízben

Itt már hazafelé kanyarodtunk, újra nyugat felé. Ekkor már eléggé fáradtak voltunk, de úgy gondoltuk, hogy ha idáig eljöttünk, akkor már végigmegyünk az összes templomon, ami útba esik. Ebben a sorban a következő a Neak Pean volt, ami abban különbözik az összes többi templomtól, hogy víz veszi körül. Egy hosszú, egyenes, a víz fölé szerelt fasétányon lehetett bejutni az úttól a templomhoz. Az épület már messziről látszott, mert pont szemben volt, és ahogy beértünk újra egy sűrű erdős részre hamarosan meg is érkeztünk.

A templom körül víz volt, a vízből pedig valami hínár szerű zöld növényt szedett össze egy férfi, akik nyakig volt a vízben. Közben egy kisfiú kimászott közénk a korlát túloldalára, mosolyogva szaladgált köztünk egy kört, majd felszedett egy műanyagszemetet a földről és kidobta a kukába! :o Ezt meg hol és kitől tanulta? Hogy tovább bátorítsuk abban a bizonyosságban, hogy most ezzel jót tett, mi is felkaptunk egy-két szemetet Zitával, és kidobtuk azt. De a gyermek nem nagyon figyelt már ránk, elvolt a maga világában, és hamarosan már tőlünk távol, a vizesárok szélén, az anyja és a testvére mellett láttuk. Oda nekünk tilos volt bemenni, ezt tábla is mutatta, de ők feltehetőleg valamilyen karbantartási munkát végeztek, azért lehettek ott. Egyébként így nem is tudtuk nagyon megnézni közelebbről az épületet, de erre nem is vágytunk különösebben, a környék a sok vízzel és ez a kisgyerek épp elég volt élménynek.

Preah Khan és vissza az Angkor Wat-hoz

Na ekkor már végképp elgyötörtek voltunk, de még erőt vettünk magunkon, és végigsétáltuk ezt a templomot is. Ez is a kedvenc fajtánkból való volt, méghozzá egy nagyobb udvarú, hosszú épület, így aztán szépen lejártuk a lábunkat, mire a végére értünk, és onnan vissza. Cserébe láttunk néhány új dolgot, eddig nem látott formájú oszlopos épületeket, és újabb hatalmas fákat a romok körül és azokon. Meg egy, a járgányában keresztbe kifeszített függőágyban heverésző tuktukost, amint az érintőképernyős mobilján babrál. :) Ilyet se láthatott Sirat, amikor 14 éve itt járt, az tuti! :) (Sirat egy francia kerékpáros utazó, 18 éve járja a világot, kétszer futottunk össze vele eddig, és neki volt szerencséje 14 évvel ezelőtt, még a turista-bumm előtt megnézni az Angkor Wat-ot.) Szerintem, aki itt riksás az Angkor Wat-nál, annak kambodzsai szinten már igen jól megy.

De a gyerekek, akikkel a mosdó előtt játszadoztam, ők még nem tudnak ilyesmiről, csak végtelenül vidámak és mosolygósak, mint a legtöbb gyerek Ázsiában.

Hazafelé meg-meg álltunk, főleg az Angkor Thom belsejében, Bayonnál. Persze most nem volt tömeg, viszont mi már túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bemenjünk, így most csak az útról fotóztuk a lemenő nap fényében az épületet, a körbejárást pedig hagytuk az utolsó, harmadik alkalomra. Most csak hajtottunk tovább, megint végig azon a gyönyörű hosszú egyenes úton az erdőben… :)

Még utoljára erőt vettünk magunkon, és ha már úgy is ott hajtottunk el előtte, letettük a bringákat és besétáltunk mégegyszer az Angkor Wat tempomhoz. Most 180 fokkal másik irányból sütött a nap, mint reggel, amikor legutóbb itt jártunk. Mennyi minden történt azóta… :) Nem is csoda, hogy ennyire nagyon elfáradtunk.

Bent most a nap gyönyörűen megvilágította a templom nyugati oldalát, és mivel ilyen fotót reggel nem készítettünk, most mi is beleálltunk a képbe, hogy legyen „közös fotónk” is az Angkor Wat-tal. Fényképészt nagy elővigyázattal választottunk, mert ilyenkor mindig nehéz elmagyarázni egy a fotózásban nem jártas egyénnek, hogy nem szeretnénk a kép közepén lenni, és azt se szeretnénk, ha a kép alsó fele a lábunk alatt lévő talajról szóljon. :) Sikerült egy holland lányt kerítenünk, aki nem csak nagyzolásból hordott tükörreflexes gépet a nyakában, jó képet készített rólunk és kifelé menet még egy jót beszélgettünk is vele.

Az utolsó nap – Lazítás a Bayon tetején

Ezen a hosszú napon annyira elfáradtunk és közben annyi sürgős teendőnk támadt, hogy az első kettő és a harmadik nap között beiktattunk két napot, amikor „nem csináltunk semmit”, vagy legalábbis semmi olyat, amit eddig nem említettem az előző bejegyzésbe vagy ami említést érdemelne. A harmadik Angkor látogatásra úgy kellett rávennünk magunkat, és igazából ez már csak egy fél nap volt, mert a délelőtti forgatagra nem voltunk kíváncsiak, megvártuk a délutánt, és visszamentünk néhány helyre, ahol az első két nap már jártunk, és tetszett. (2:05-2:52)

Ezt követően pedig, amikor délután 5 óra körül elült a tömeg, felmásztunk a Bayonba végre. Gyönyörű volt, nagyon hangulatos hely, körben a tornyok négy oldalába arcok vannak faragva, és az egész monumentális. Úgy tűnt, az a néhány másik ember is akik itt voltak ekkor, hasonló célból jött, mint mi: legtöbbjük csak üldögélt és hosszasan csodálta a romokat. Itt is leraktam az öreg Canont egy-két helyre, majd amikor zárásként körbejártunk a belső részt, akkor sem állítottam le a képek öt másodpercenkénti készítését. (2:51-3:36)

…és a kisfilm!

Fotózni még mindig nagyon jó dolog, és most azért lőttem le előre a poént írás közben a kisfilmmel és a jeleneteivel kapcsolatban, mert már nem bírtam tovább tartogatni azt, hiszen annyi élményünk származott az elkészítéséből, hogy az ténylegesen megszínesítette a napjainkat. Persze sosem felejtettük el a saját szemünkkel is jól szemügyre venni ezeket a csodákat, de ennek egy jó kiegészítése volt a fotózás, mert segített meglátni és megélni a szépségeket. Emellett már csak egy nagyon kellemes mellékterméke az egésznek, hogy most megvannak ezek a képek, és megoszthatjuk őket Veletek is. :) Persze az egésznek ez volt a célja, de közben az utat, az elkészítésüket is rettentően élveztük.

A képeket egy ősöreg Canon PowerShot A720IS fényképezőgéppel készítettük, amin előzőleg CHDK-s firmware-t raktam SD-kártyán keresztül. Így egy csomó új funkciót nyert a masina, többek között a galibát okozó nyers formátumban való mentési lehetőséget is. De nem csak tetriszezni és sorozatlőni lehet vele, hanem pl. az is beállítható a hackelt szoftveren, hogy mozgásra exponáljon – így állítólag még a villámokat is el lehet kapni! :o

Aztán az így nyert 2028 darab képet egy PhotoLapse nevű szoftverrel raktam össze egy AVI formátumú videóba, 10 képkocka / másodperces sebességgel. -Ezt az angol time-lapse videónak hívja, de mi nevezhetjük gyorsított felvételnek is. :) Ezután már csak a Sony Vegas-al kellett kicsit bűvölni, hogy legyen hozzá felirat és zene is. Ja, a zenét pedig jövet a „zenét és vizet” áruló nénitől kaptuk, mert ugye SD kártyáról hallgatta a zenét, amit így megkaphattunk! :) Szerintem zseniális! :) Rithy lefordította nekünk, így már tudni, miről énekelnek benne: „The guy sings about himself as a strong guy and want the girl and it goes over and over again.”

Az Angkor Wat pedig szép volt, egy gyönyörű hely, amelyet nagy élmény volt felfedezni – ez remélem át is jött a sorok között, és Ti is élveztétek ezt a kis beszámolót. :)

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.

1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

Indiai vonatos élmények

Delhiből Agrába hajnalban indultunk. Chandan volt olyan rendes, és kikísért minket egészen a vonatig. Ott aztán akkora tömeg tolongott a vagonok ajtóinál, hogy azon még ő is meglepődött. Iszonyatosan furakodtak az emberek, mi még ilyet elképzelni sem tudtunk volna, ha nem látjuk.

Egymást nyomták befelé, nem is értem hogy kaptak levegőt akik legbelül voltak. Pár percre reménytelennek tűnt a felszállást, de aztán előkerültek valahonnan rendőrök és a tömeg nagy része szépen leszállt a vonatról. Ekkor már fel tudtunk szállni, de még így is óriási volt a tömeg, csak úgy tudtunk odaférkőzni az ülőhelyeinkhez, hogy a táskáinkat a fejünk tetején vittük. Így fértünk át az emberek között. Mint azt egy utastól megtudtuk, a tömeg nem fért fel az előző „passanger train”-re, amire jegyük volt, ezért megpróbálkoztak a következő vonattal, a miénkkel. Az övék egy olyan típusú vonat, ahová valószínűleg annyi jegyet adnak el, amennyit az emberek vesznek. Hát most annyit vettek, hogy pár százan nem fértek fel. Pedig ügyes technikáik vannak, és biztos vagyok benne, hogy ha lenne világverseny a „hányan férünk fel egy vonatra” sportban, akkor India ott lenne az elsők között. A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :)

Freedom Fighters

Az agrai pályaudvaron rögtön meg is vettük a jegyeinket tovább, Jaipur felé. Ez is egy hajnali vonat volt, és eredetileg másnap hajnalban akartunk továbbmenni, de azon a vonaton már nem volt helyjegy, ezért egy nappal későbbre toltuk az indulást. Ennek utólag nagyon örültünk, hogy így alakult, mindjárt meglátjátok miért. Ennél a jegypénztárnál szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy az indiaiak nagy többségének a sorban állásról sincsenek fogalmai. Csak úgy tömörülnek az apró ablak körül, és akinek hosszabb a keze, az tudja először odaadni a kitöltött vonatjegy kérelmi lapját az alkalmazottnak, akit szemmel láthatólag egyáltalán nem zavar ez a káosz. Ez már csak azért is furcsa, mert legjobb tudomásom szerint az angolok uralták itt az egész szubkontinenst egy jó darabig, és ők viszont kifejezetten szeretnek sorban állni. (Állítólag a Titanic-on azért haltak meg arányaiban sokkal többen angolok, mert sorban álltak a mentőcsónakokhoz, miközben pánikba esett amerikai társaik elfoglalták azokat) Szóval ezt a dolgot nem teljesen értjük, de ha van tippetek, hogy ezt miért nem sikerült eltanulniuk az indiai barátainknak az angoloktól, írjátok meg! :)

Végül találtunk egy másik ablakot, ahol a különböző kivételezett egyének állhattak sorba. A felsorolás nem csak minket, külföldieket, hanem a “Freedom Fighter”-eket, vagyis a szabadságharcosokat is tartalmazta. Ezen jót mosolyogtunk, mert ezt a szót így angolul nem nagyon láttuk még leírva. Nálam ez a szó így angolul elsősorban mást jelent, mint klasszikus szabadságharcost. Az én fejemben a “Freedom Fighter” egy olyan személy, aki szabadon gondolkodik és cselekszik, nem ragaszkodik minden, a társadalomban szokásos tevékenységhez és gondolkodásmódhoz. Lesz@rja, ha hülyének nézik, amiért nem keres pénzt éjt s nappal, nem épít karriert, és nem hajtja a malmát egy olyan rendszernek, amelybe beleszületett, de nem teljes egészében ért egyet minden részletével. Inkább más, új utakat keres, de tudatos, és békés harcos, nem kötözi magát fákhoz, és nem jár tüntetésekre, de mer változni és változtatni, és mer erről beszélni. Elfogadó, de ugyanakkor lázadó típus is, aki pozitívan áll a világ dolgaihoz, de ugyanakkor kritikus is, mert szereti a dolgokat több oldalról megvizsgálni. Élvezi az életet, és mindezt felelősséggel teszi. Próbál egy szebb világot látni, élni és teremteni.

Mi azért álltunk be a sorba, mert a “Foreign tourist” is ki volt írva. :) Nem sorolom magunkat az előbb leírt kategóriába, noha azt nem tagadom, hogy törekszünk ilyen emberek lenni.

Olcsó szállodavadászat Taj Ganj-ban

Agrában a következő küldetésünk az volt, hogy valahogy el kellett még jutnunk egy olcsó szállodába. Volt egy ismerősünk rokonokon keresztül, akit fel is hívtunk, de az ő szállodájában 600-tól kezdődtek az árak, ezért az szóba sem jöhetett. Kaptunk tőle viszont egy tanácsot, hogy menjünk a „Taj Ganj” nevű helyre, ott fogunk találni szobát 150-200 rupiért. Na igen ám, de a tuktuk-osok is el akartak kérni 100 rupit azért a nyavajás 5km-ért Taj Ganj-ig. Persze mi elsétáltunk ettől az ártól, és lám, egy bicikliriksás pár száz méterrel odébb hajlandó volt minket elvinni 40-ért.Az ajánlott szállodában már csak 500 rupis szoba volt, de azt mondták, próbálkozzam pár hotellel odébb. Zita a táskákkal az első szálloda aulájában maradt az útikönyvet bújva, én pedig sorra jártam a hoteleket. A legolcsóbb szobák már mindenütt foglaltak voltak, és sehol nem kaptunk szobát elfogadható áron. Mindenütt négy-ötszázért voltak csak szobák, és amikor kérdeztem a 150 rupis szobákat, mindenütt azt mondták, hogy „No Possible”. Én ettől vérszemet kaptam, és visszaválaszoltam nekik, hogy „No Sir, In India, Everything is Possible!” – ez amúgy tipikusan az indiaiak szövege, mindig ezt kapjuk meg, ha rajtunk csattan az ostor valamilyen ügyben, vagy ha valamilyen számunkra furcsa dologra rákérdezünk, hogy ez mégis hogy lehet, hogy így van. Hát most ők is megkapták, és én addig jártam a hoteleket, amíg végül az egyik helyen le nem tudtam alkudni egy apró egyágyas kis lyukat 150-ig. Megvolt a diadal, szaladtam vissza Zitához, becsekkoltunk és felcuccoltunk, majd mentünk ki a városba.
A Taj Ganj (ejtsd: Tádsz Gándzs) közvetlen a Taj Mahal tőszomszédságában kiépült városrész, és a Taj-hoz közeli része igazi “turistagettó”. Szállodák, éttermek, boltok, szuvenír árusok armadája. Mi ennek a közepén laktunk. Mellettünk egy kis téren egy politikai buli készülődött, volt egy színpad, meg egy csomó szék előtte, és itt összegyűlt egy csomó ember, mindenhol és mindenkinél ugyanolyan zászló volt (indiai, középen egy tenyérrel), és a színpadra sorra mentek fel az emberek, politikusok és polgárok egyaránt, mindenki mérgesen beszélt és kiabált, a tömeg pedig örült nekik. Mi viszont annyira nem örültünk, mert az egészet ki is hangosították szerte a városrészben. A villanyoszlopokra kürt alakú hangszórókat szereltek, és az egész rendszert összekötötték, mindezt egy igen hangos és büdös generátor hajtotta meg, ami pontosan a szállodánk előtt üzemelt. De igazából csak a hangosítással volt a baj, mert ezek a hangszórók igen magas hangon, nagy erővel ordítottak, szerte a környéken minden utcában. Pont arra vágytunk, hogy bármerre is megyünk, politikailag felmérgesített emberek hindi ordibálását hallgassuk kihangosítva! :) Hogy egy kültéri politikai gyűlést hogyan szabad kihangosítani egy fél városban, azt ne kérdezzétek, mert erre most én is csak azt tudom válaszolni, hogy „In India, Everything is Possible”! :) Persze nem tudtunk mit tenni, elfogadtuk a dolgot, még ha furcsálltuk is hogy mindezt India elsőszámú nevezetességének tőszomszédságában teszik. Örültünk, hogy azt ígérték, estére abbahagyják.

Megkérnék minden Kedves Olvasót, hogy ne kezdjen politizálásba a kommentekben, ne nyilvánítson semmilyen véleményt egyetlen párt mellett vagy ellen sem! Nagyon köszönöm!

A Taj Garden

Egy tetőteraszra mentünk fel thálit enni. Innen is hallatszott a politikai rikácsolás, de látszott a Taj Mahal is, és ez mindent feledtetett velünk. A tháli egy nagy tál étel, és a tálnak általában sok része van, mindegyikben különböző friss zöldségek, főzelékszerű dolgok. A klasszikus tháli arról híres, hogy megveszed, és annyiszor kérsz után, ahányszor csak akarsz. Ezt a turistagettókban úgy védték ki, hogy az étlapon úgy szerepel, hogy „Fix”, vagy „Limited” tháli. A vidéki, eldugott, igazi vendéglőkben pedig a legtöbb helyen működik az ingyen repeta, és nem csak a thálira, hanem más ételekre is. Van, hogy kérned se kell, hozzák és öntenek még egy kicsit a tányérodra, ha látják, hogy üres.

Ahogy lehűlt az idő, elmerészkedtünk távolabb is. A naplemente egy Taj Park nevű zöldterületen ért minket. Ide kellett egy kis belépőt fizetni, de ezt megléptük, mivel vágytunk a zöldbe és a nyugalomba. Persze otthoni szemmel nézve a „Park” csak egy koszos sisnyás volt, ám ez most mégis szép és jó volt nekünk, mert itt még ez is jónak számít. És végül találtunk is egy még a mi szemünknek is szép, rendezett rétet, ahol a Zitában lakozó, soha el nem tűnő gyermek csúszdázhatott egyet, és ahol egy padról csodálhattunk a távolból Taj Mahalt.

Anno amikor még csak álmodni kezdtük el ezt az utat, ez volt az első pont, amit kitűztünk egy térképre. Mert ide el kell jönnünk! – gondoltuk. És most itt ülünk, közel a Tajhoz, tudva, hogy holnap reggel bemegyünk, és megnézzük a lehető legközelebbről is. Ekkor nem is maga a Taj nyűgözött le minket, hanem az érzés, hogy megvalósítottuk azt a kezdetben még számunkra is eszement őrültségnek tűnő tervet, amit megálmodtunk magunknak. Ez jó érzés volt. Jó volt visszagondolni arra az útra, amit idáig megtettünk. Ez már mind bennünk él, és akárhányszor csak eszünkbe jut bármelyik a sok kedves ország, történet, táj vagy ember közül, szerencsésnek és gazdagnak érezzük magunkat, hogy mindez megtörtént velünk.

Na, de elég legyen a nyálas szövegből, kivehetitek a lavórt a számítógép alól, abbahagytam! :)

Bejutásunk és a Taj Mahal története

Másnap reggel hajnalban keltünk, mert több embertől is hallottuk, hogy ha el akarjuk kerülni a nagy tömeget, akkor nyitásra kell odamennünk a Taj Mahalhoz. Ez már csak azért is tetszett nekünk, mert a nyitást 6:30-ra ígérték, ami azt jelentette, hogy a napfelkelte még a Taj Mahal udvarában fog megtörténni velünk. Ez persze nem ment olyan simán, mint ahogy sok minden nem megy simán Indiában. Igazából már csak akkor lepődünk meg ebben az országban, ha valami úgy történik, ahogy várjuk. :) Reggeli után odamentünk 6:15-re a főkapuhoz, ami zárva volt. Felvilágosítottak minket, hogy reggel csak a nyugati kapun lehet bemenni. Aha, oké, hát átsétálunk. 6:30-kor megpillantottuk a jegypénztár előtte hatalmas sort. De volt egy másik ablak is, ahol egy darab ember nem állt. Zita odasietett, és legnagyobb ámulatomra két belépőjeggyel tért vissza. A helyieknek fenntartott ablakhoz ment oda, de olyan szépen mosolygott, hogy ott is kapott jegyet. Beálltunk a hasonlóan hosszú sorba, ami a kapukhoz vezetett. Vagyis sorokba, mert négy sor volt: indiai nő, indiai férfi, külföldi nő, külföldi férfi. Hamarosan ki kellett szaladnom a sorból, mert a gyorsan szerzett jegynek annyira megörültünk, hogy elfelejtettük átvenni a jegyhez járó fél literes vizet és a cipőzsákot, ami kötelező a Taj Mahal épületébe lépéshez, ha nem akarunk mezítláb bemenni. Hétkor kinyitották a kapukat, és negyed órával később, amikor odaértem a biztonsági őrhöz, kiderült, hogy se a kaját, se a netbookot, se a festőkészletet, se a Kindle-t, se az állatokat nem szabad bevinni a Taj területére. Ezek mind a kis vászonszatyorban lapultak nálam, ezért aztán visszafordítottak. Úgy gondoltuk, hogy tök jó lesz majd leülni egy kicsit a Taj előtti park valamelyik nyugodt sarkába, és elmélyülni, nekem esetleg naplót írni, Zitának pedig festegetni.

Persze ez nem az a hely, és nem az az idő volt, amikor ezen tervek meghiúsulásának szabadott volt elrontani a jókedvünket, ezért ezt nem is hagytuk, hogy megtörténjen. Ellenben én gyors léptekkel elindultam a cókmókkal a szállodánk felé, miközben a Kindle-n tárolt útikönyv Taj Mahalra vonatkozó részét gyorsan kiolvastam.

Megtudtam, hogy a Taj Mahalt a világ 7 csodája között emlegetik, és hogy Shah Mahal császár építette a harmadik feleségének sírhelyül. Az asszony, aki a 14. gyermek szülése közben vesztette életét állítólag a császár kedvenc felesége volt és a halálától a császár annyira megrendült, hogy egy éjszaka alatt megőszült, majd kiadta parancsba a monumentális emlékmű építését. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt és 1653-ban készült el az óriási fehérmárvány épület. A császártól később a fia átvette a hatalmat, és apját a közeli Agra Erődbe záratta, aki aztán már csak annak ablakán keresztül csodálhatta remekművét, mert ott halt meg. Állítólag csak legenda, hogy a császárt a fia azért záratta be, mert volt egy olyan megalomán terve, hogy a folyó túloldalán felépítteti a Taj Mahalnak a fekete mását, a saját sírhelyének. Hogy ebből mi igaz, nem tudjuk, de az tény, hogy ma a császár teste a felesége mellett fekszik a Taj közepén, a folyó túloldalán pedig csak egy park van.

A Taj Mahal testközelből – Napfelkeltével, mókusokkal

Én pedig így kiokosodva visszafelé már futólépteket tettem, hogy minél előbb a Zitámmal csodálhassam a felkelő nap fényeit azon a bizonyos fehérmárványon. A futás köztudottan boldogságormokat termel, különösen azon egyedek testében, akik úgy szeretnek futni, mint én. Így történhetett, hogy végül még vidámabb lettem mire megérkeztem, mint mielőtt elindultam. Zita már bejutott ekkora, az „előtér” udvarban várt. Megöleltem és felkaptam, majd indultunk együtt a kapu felé, aminek a túloldalán már fénylett a Taj. Zita megvárt a kapun átkeléssel, így egyszerre pillantottuk meg teljes pompájában az épületet. Szép volt! :) …és pár perc múlva még szebb lett, amikor a nap jobban megvilágította. Amikor beléptünk a Taj kertjébe, még viszonylag kevés ember tartozkodott ott, ezért szemtanúi lehettünk annak, ahogy mi emberek “kiüldöztük” a pár perce még csenges és nyugodt kertből az állatokat. Ezt én próbáltam lencsevégre kapni, több-kevesebb sikerrel. Szerintetek is nagyon únhatja már ez a mókus  a Taj Mahalt?! :)

Reggel fél nyolctól délelőtt 11-ig bent voltunk a Taj Mahalnál, és ezt nagyon élveztük. Ha már 750 rupiba került fejenként a belépő, legalább legyen jó, nem? :) Ez nekünk sikerült, olyannyira, hogy egyöntetűen úgy véljük, megérte bemenni, holott ez igazán nagy összeg számunkra, és talán még soha sehol nem fizettünk ennyit belépőért ezen az úton. Örültünk, hogy reggel érkeztünk, mert később tényleg zavaróan nagy lett a tömeg, és bár elsőre még reggel is soknak tűnt a látogatók száma, később valóban rengetegen lettek, és eltűnt az a meghittség, ami reggel azért még megvolt. Ráadásul reggel még nem voltak bekapcsolva a szökőkútnak, így akkor még volt lehetőség a Taj-t lefotózni a tükörképével együtt.

Ahogy bekapcsolták a szökőkutakat, a zavaros vízben már nem látszott semmi a Tajból. Ez most egy nem olyan sarkos példa rá, de Indiában különös igaz a mondás: Amit ma megehetsz… és megtehetsz, megvehetsz, azt Indiában pláne ne halaszd későbbre! Mert elmegy, elfogy, megszűnik, elviszik, kikapcsolják, koszos lesz… :)Szóval örömködtünk és fényképezkedtünk sokat a kertben, és közben egyre közeledtünk a Tajhoz, ami egyre fakóbb lett, ahogy a nap magasabbra tört az ég aljáról. Jövet idáig már több múzeumban is láttunk élethű elefántcsontból maketteket a Taj Mahalról, és most, hogy élőben láttuk, a makettek után egy kicsit a valódi is úgy tűnt, mintha elefántcsontból vagy legalábbis egy másik anyagból lenne, ami nem márvány. Különösen a tornyok hatalmas márványtömbjei tűntek apró „lego” darabkáknak. :)

Sok panorámaképet is készítettünk, köztük olyat is, aminek a bal szélén „ugrunk”, a jobb széle pedig időben jóval később készült, a két képet pedig egy szoftverrel illesztettük össze. Láttunk nagy madarakat körözni a kupola körül, és megcsodáltuk a Taj múzeumot is. Odabent magában a mauzóleumban talán ha negyed órát töltöttünk, mert a terem önmagában nem nyújtott akkora élményt, mint kívülről, távolabbról csodálni a monumentális épületet. Reggel még az épületben sem volt tömeg, annyit időzhettünk nyugalomban odabent, amennyi jólesett. Viszont amikor leléptünk a hegyszínről 11 óra körül, már el tudtam képzelni, hogy az van odabent, amit Gábor is mesélt: síppal terelik, sürgeti körbe a népet az őrök, hogy haladjanak gyorsabban, hogy más is bejuthasson.

Egy szó mint száz, ha a Taj Mahal szeretnétek látni, és megtehetitek, kora reggel menjetek be! Nekünk nagy élmény volt, nem hittük volna, hogy ennyire élvezni fogjuk. Nem mindig szoktunk odalenni az előzőleg szépnek gondolt turista attrakciókért, de ez most valóban magával ragadott minket. Persze ehhez lehet, az is hozzátartozott, hogy 8000km tettünk meg kerékpáron, mire eljutottunk idáig. :) De nem szükséges ilyesmi ahhoz, hogy bármit is élvezzen az ember, 8000, vagy 80, mindegy, Te döntöd el, hogy értékeled-e, ami a hátad mögött van, amit megtettél.

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú a Taj Mahallal

Miután kijöttünk, beültünk a kedvenc helyünkre, a Joney’s Restaurantba, ahol miközben finom és olcsó ételeket ettünk, a netbook minden erőforrását lekötve izzadt a panorámaképek összeillesztésén. Aztán felmentünk egy tetőteraszra is, ahonnan ráláttunk a Taj-ra, és ahonnan skype-oltunk Edittel, a sógornőmmel. Mivel ekkorra Magyarországon még csak reggel volt, nem volt más online, csak Edit a kisbabával. :) Hallhattuk az ekkor (február 20-án) már 3 hónapos és 6 napos Bálint hangját is, ami nagy öröm volt nekünk, különösen egy ilyen szép napon. Bár skype-on nem értünk el mást, de nem feledkeztünk el a többi szerettünkről sem. Egy kisebb állatkert utazik velünk már Magyarország óta, mindegyikük megvan a története, és mindegyiküket kötjük valakihez, vagy valakikhez. Bucóról, Nyusziról, Malackáról és Bulcsúról sokszor megfeledkeztünk, és kevés fénykép készült velük, de most mind előkerültek, és lefotóztuk őket is a Taj Mahallal. Bevinni a Tajhoz nem tudtuk őket, mert mint már írtam, állatokkal sem szabadott bemenni, ezért jöttünk fel velük ide a tetőre. Nem írunk és szólunk sokat róla, de mindkettőnknek hiányzik a családunk és a baráti társaságunk. Ezzel a két képpel jeleznénk, hogy nem felejtettünk el Benneteket, sokat gondoltunk Rátok! :) Képzeljétek magatokat a padon középre, kettőnk közé!