“Esta vida es igual a un libro
Cada pagina es, un dia vivido
No tratemos de correr antes de andar
Esta noche estamos vivos
Solo este momento es realidad
Magyarul valahogy így:
Az élet mint egy könyv
Minden oldal egy nap
Ne próbálj futni, mielőtt járni tudnál
Ma este élünk
Csak ez a pillanat az igazi
Luis Enrique – Yo No Se Mañana

A jobbra fent idézett és linkelt dalt Mazatlánban hallottuk először, és mivel jó kis nóta és nagyon népszerű manapság Mexikóban, ezért gondoltam ezt is megosztom veletek. (a jelenlegi szállásadónk, Roxana, akinek a szobájában e sorokat írom, imádja ezt a dalt, úgyhogy épp most is ez szól)

Mazatlánban összesen két napot töltöttünk, de ez a két nap most így utólag visszagondolva sokkal többnek tűnik. Vendéglátónk, Helena sosem hagyott minket unatkozni, sorra állt elő a remek ötleteivel, amelyekre mi mind vevők voltunk. :) Lássuk, mik is voltak ezek!

Útban Helena felé a belvárosba

Helana a “legbelebb belvárosban” lakik, közvetlenül a bazilikával szemben, a Plaza oldalában

Első este Helena elfoglalt volt, ezért csak kettesben mentünk ki enni Zitával a közeli Mercadohoz. Ebben most sem kellett csalatkoznunk, a piac oldalában remek tacos-torta pultot találtunk egy kedves hölggyel és nagyon finom, olcsó ételekkel…

…közvetlenül a villanyórák szomszédságában! :)

Állítólag ezek a nyitott taxik csak itt találhatóak meg Mazatlánban

Másnap egy finom tortával, és egy Origo cikk megírásával kezdtem a napot. Merthát valamivel meg kell keresni a tortáravalót is, nem igaz? Najó, meg mert nagyon szeretek írni. És nagyon szeretem a mexikói tortát :)

A fenekünkön ülést persze pár óra után meguntunk

Hotel cégér egy hordóból készült szemetesen :)

Az egy zebra az útra festve! Egy zongorazebra! :) (meg egy hátul nyitott rózsaszín bogárhatú)

A zebrát Zita is kipróbálta, csak közben a szöveget rontotta el, hiába, nem lehet egyszerre ennyi dologra figyelni. :)

Mazatlán óvárosa tele van nagyon hangulat kis utcácskákkal

Ajtók, ablakok, színes falak (villanyórák)

A tornyok jó tájékozódási pontot adnak, ha elvesznénk az utcák között

A parton megtaláltuk egy híres helyi zongorista szobrát :)

Azt hiszem ő is rokona a zongoristának – Helena próbálta elmagyarázni a szobrok történetét, de belebonyolódtunk, és nem sikerült megjegyezni.

A parttól északra van ez a domb, érdekes színes házakkal tele

Mazatlán a helyi törzsi nyelven szarvazst jelent, innen kapta a nevét a város, ezért a szarvasszobor

Ez a motoros csávó tényleg nagy ikon lehet, ha még ide is felfestették

Bementünk az ördög barlangjába, de csak egy 10m hosszú, üres üreg volt… :)

Na ez egy jó sztori! :) A csávó, akit a képen láttok, soha nem ugrott be a szikláról a vízbe, noha vagy tíz percen át folyamatosan úgy tett, mintha erre készülne, és közben még integetett is, hivogatta a kíváncsi embereket. Aztán egyszercsak egy fürdőgatyás félmeztelen fickó feltűnt a házak felől, és felment a sziklára, lepacsizott a haverjával, akit a képen láttok. Utóbbi csak amolyan marketing ember volt, mert az igazi ugró, aki megérkezett, nem akar egész nap a sziklán állni. :) Szóval valószínű osztozkodnak. És hogy min? Hát a nézelődöktől beszedett “tip for the diver” pénzen. :)

Ja, és természetesen a csávó a végén tényleg beleugrott a vízbe:

Igen, jól láttátok, talán egy méterre sem volt a sziklától, amikor becsapódott. Úgy gondoltuk, hogy mi az ilyen őrültséget nem támogatjuk, ezért csak a távolból, a fényképezőgép zoomját használva fényképeztün és videóztunk (és mert így még árnyékunk is volt, ellentétben a közelebb álló tömeghez), de még így is, két másodperccel a videófelvétel leállítása után megjelent mögöttünk egy fickó, és törött angoljával borravalót kért “búvárnak” :)

Erre a napra még tartogatott nekünk esti programot Helena, ezért ennyi városnézéssel be is értük (nem is volt nagyon sokkal több látnivaló), és betértünk egy kis pizzériába, ahol olcsón árulták a pizzaszeleteket. Itt a falon nagyon érdekes posztereket láttunk, egyik oldalt rajzfilmfigurák és rajzfilmhősök voltak…

…a másikon sztárok és zenészek :) Szegény Paul Walker már nem élhette meg a Fast & Furious 7. részét, pedig itt Mexikóban a poszterkészítők már megelőlegezték neki…

És az esti program: Helana magánszigetére mentünk kajakozni és sznorkellezni! :)

Helana egy barátjával volt egy kajakban, mi pedig Zitával

Ott a sziget! A Madarak Szigete

Na jó, igazából nem Helena szigete ez, csak szeret idejárni, és sokszor csak övé az egész sziget, ezért viccelődött így. :) Miután ez a kis vitorlás eltűnt a partról, tényleg csak miénk lett a sziget – meg a madaraké. :)

Kb. egy órát voltunk a szigeten, áztattuk magunkat, úszkáltunk…

…és sznorkeleztünk! :) Rossz volt a láthatóság, így nem sok halat láttunk, de ezt a kis jópofa lényt sikerült kiszúrni, ahogy a sziklábabújva várja, hogy végre eltűnjön ez a furcsa nagy lény a nagy szemeivel meg ezzel a fekete egyszemű dobozzal, amit az orrom elé tol. :)

Ezért hívják Madarak Szigetének. Helena szerint most még nem is volt sok madár, máskor több szokott lenni, sokkal több.

Hazafelé evezve jó kis naplementénk volt, ez így volt betervezve :)

A partról sem volt gyenge a szín-játék :)

A parton egy kisebb zenekar fújta neki, de ez számunkra olyan furcsán hangzott, hogy elsőre nem tudtuk eldönteni, hogy azért zenélnek-e, hogy pénzt kapjanak érte, vagy azért, hogy pénzt kapjanak azért, hogy abbahagyják? :)

Ez a fajta zene egyébként nagyon tipikus Mexikóban, és nem tudom miért, de számunkra mindhol ahol ilyesmit játszanak, ugyanúgy hangzik, mintha egy univerzális dal lenne, amit betanult több ezer vagy tízezer zenész egész Mexikószerte… Mindig mosolygunk ezen Zitával, meg viccelődünk azon, hogy aki behozta ezeket a fúvós hangszereket, az igazán jó üzletet csinált anno. :) Még egész fiatalokat is láttunk ilyen típusú zenét hallgatni és élvezni, ami számunkra teljesen meredek… :)

Ez már nem a naplemente, hanem a következő nap hajnalban a napfelkelte! :) Ugye mondtam, hogy nem unatkoztunk, se nem tétlenkedtünk Mazatlánban e két nap alatt! :) Hajnalban felmásztunk az El Faro nevű világítótoronyhoz, ami állítólag a gibraltári után a második legmagasabb a világon. Na nem ám maga a torony épülete, hanem csak annak a tengerszinttől számított magassága…

…ami 159 méter. És kiválóan rálátni innen a városra, hiszen az egész domb, amin a világítótorony van egy a várostól délre található félszigetet alkot

Így ni! Így már értitek, igaz? Előttem van észak és Mazatlán, mögöttem a világítótorony, meg a Csendes-óceán, jobbra a nap kél

Mindjárt jön a bűvös pillanat, és elkezdődik a nap! :) Érdekes volt, hogy a naplementét, és a napfelkeltét is láttuk, jó volt belegondolni, milyen kerek a világ. :)

Kis csapatunkkal is készítettünk egy képet.

A félsziget nyakánál található egy szenyvíztisztító állomás (mi több kilométerrel északra úsztunk ettől a helytől előző este)

Íme a félsziget a világítótoronnyal. 325 lépcsőfok vezetett fel a tetejéig. Azért csak ennyi, mert az elején csak egy egyszerű, meredek út vitt

Második nap délután elvitt minket Helana a helyi kórházba, hogy ismétlőoltást kapjunk tífuszhoz és meningitiszhez (agyhártyagyulladás), mert már több mint három éve volt, mikor ezeket először kaptuk, és a sárga füzetünk azt mondta, ezekből 2015-ben újra kell kapnunk. A kórházban segített nekünk fordítani, és amikor a növérek válaszoltak neki, hangosan felnevetett. Kiderült, hogy a boltja (és az emeleten az otthona) tőszomszédságában van az a doki, aki az ilyen vakcinákat adja. :) De sajnos nem volt neki, és csak 3500 pesoért tudta volna beszerezni darabját. Az meg vagy 70 ezer forint, vagy mennyi… Ennyiért otthon egy fél tucat oltást kaptunk… Szóval elnapoltuk a dolgok későbbre.

E hatalmas kudarcélményre be kellett nyomni egy-egy tortát! :D

Ezt szeretjük, amikor képek is vannak, így előre láthatjuk hogy (nagyjából) mit fogunk kapni, és tanulni is tudunk, amíg az ételre várunk :)

Helenának ezen a délutánon volt egy tévés interjúja a stúdióban, és mesélt a tévéseknek rólunk, aminek a vége az lett, hogy kijöttek és a plázán minket is jól meginterjúvoltak – persze angolul. :) (Magyarországon vajon leülve a földre velünk a riportercsaj?)

Az intejrú után az operatőr srác és a riporterhölgy nem tűntek még el rögtön, hanem egy kisebb buli kerekedett annak örömére, hogy nem veszett el a mikrofon. Azt ugyanis a hölgy letette, amikor felült kipróbálni a bringánkat, aztán a nagy élmény hatására ott felejtette. Teljesen kivolt kb. 2 percig, amíg Helena meg nem találta a mikrofont, és vissza nem hozta neki. :)

Az üzlethelyiségben előkerült egy üveg likőr és a youtuberól Helena tesója berakott zenéket, amire egykettőre táncraperdült az egész társaság:

Aztán Zita gondolt egy merészet és berakott magyar mulatóst, persze mexikói barátaink erre is ropták! :D

Hála az égnek nem fordult át hajnalig tartó táncba és ivászatba a dolog, Jázminék 20-30 perc örömködés és tánc után elköszöntek, mi pedig felmentünk megenni az időközben már bőven megfőtt zöldborsófőzeléket, amit Zita készített el valamilyen teleportálós módszerrel az interjú és a táncolás között/alatt. :)

Másnap reggel búcsúzkodáskor, Helenával és Helena lányával, aki következő nap kezdte meg tanulmányait az egyik guadalajarai egyetemen

…és elindultunk tovább, hogy 5 nap biciklizéssel megérkezzünk Puerto Vallartába, ahol azt reméltük, hogy rájákkal és/vagy delfinekkel fogunk tudni úszni. 5 nap… Ráják… Delfinek… Hajjajjjajjj, de naív voltam már megint! :D

ui: ugye milyen rossz, hogy csak így félbeszakadt a dal a tapsolással a végén? (kérdezem azoktól, akik végig bírták hallgani…)

Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)

Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül

Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.

Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren

Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)

Ez a repülőtér maga

Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.

A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk, de ez nem okozott különösebb problémát, ugyanis a következő repülő ugyanezen a vonalon, ugyanezen társaságtól (Hawaiian Airlines) kevesebb, mint fél órán belül megérkezett, mind a két dobozunkkal. A papírdobozban a biciklik, a nagy kék „táskában” (egy 6 dolláros zsák egy aucklandi kínai boltból) pedig a hátsókerekek és három-három Ortlieb táska volt. A negyedik Ortlieb táskák voltak a kézi poggyászaink. A jegy a szigetek között nem került bele 100 dollárba, a feladott poggyász 15 dollár volt (klubtagsággal), a bicikliknek pedig 35 dollár, de ez utóbbi, ahogy azt hiszem már írtam, 32kg súlyú is lehetett.

A biciklik összeszerelése egy hosszú és fáradtságos művelet volt, hiszen a helyére kellett tenni a kormányt, összekötni a villával, betenni az ülést és a fejtámlát, az első bummot a lánctányérral és a hajtókarral, erre feltenni a pedálokat, aztán a két sárhányót és a két kereket felrakni a láncot a helyére igazítani, az első féket visszaszerelni és beállítani… És egyáltalán, mindent alaposan átnézni, minden csavart jól meghúzni, hiszen több száz kilométer, hegyek és völgyek várnak ránk ezen a szigeten.

Ha itt folytathattuk volna az összeszerelést, az jó lett volna…

Mindez hosszú órákig tartott, és ezt félig meddig sajnos a forró nap alatt kellett végigcsinálnunk, mert az egyik biztonsági őr, miután békésen végignézte, ahogy az egyik dobozból kipakolunk, megkérdezte, hogy meddig fog ez tartani, és amikor azt mondtuk, hogy több mint egy óra, akkor megkért minket, hogy menjünk át egy másik helyre, ahol nem leszünk útban. Amúgy se járt senki abban a sarokban, ahol szereltünk volna, de ott nem maradhattunk, helyette egy fa alatt kellett nekiállnunk a nagy munkának, ahol kezdetben ugyan volt némi árnyék de aztán egyre kevesebb.

A baj nem csak ez volt, hanem az is, hogy előző éjjel alig aludtunk. Mire vége lett a pizzasütős bulinak már kelhettünk is, hogy induljunk a repülőtérre. Így álmosan, fáradtan, a tűző napon szereltük össze a bicikliket, ami nem volt valami túl jó élmény.

De végül csak összeraktuk őket és a táskákba is visszapakoltuk eredeti felosztásba. Már csak el kellett indulnunk, de hová? Ételt kell vennünk a következő napokra és egy benzinkutat vagy bicikliboltot találni, mert a kis kézipumpánkkal megint nem tudtam olyan nyomásra pumpálni a kerekeket, hogy a gumiabroncsok szélei egyenletesen kirúgják magukat a felni pereméből. Ehhez mindig nagy nyomásra, egy profi pumpára, és sok szappanos vízre van szükségünk.

Végül egy hittérítő néni (elnézést, de nem találok rá jobb szót) segített nekünk, miután megkaptuk a prospektust arról, hogy milyen fontos a bibliát olvasni, egy Google térképet is megnyitott az okostelefonján, és rákeresett a bicycle szóra. Ezzel valódi, közvetlen segítséget is nyújtott nekünk, mert a telefonja ki is dobott egy találatot nem messze a Walmart szupermarkettől tőlünk kb. 10km-re délre, Kona városában. Eredetileg észak felé szerettünk volna indulni, hogy az óramutató járásával megegyező irányba kerüljük meg a szigetet, de mivel se étel nem volt nálunk, se a biciklik nem voltak még tökéletesek, se város nincs a közelben a reptértől északra, ezért kénytelenek voltunk délnek indulni, Kona felé.

5 bár a gumikba, 3 napi élelem a táskákba

A reptértől egy nagyon széles, de csak egy-egy sávos útnak a kb. 3m széles leállósávjában tekerhettünk, ezzel nem is volt semmi gond.

Táblák is jelezték, hogy itt szabad biciklizni, csak maradjunk az út szélén

E jelet felfestve bringasávvá is avanzsálták a széles leállósávot

A bicikliboltot megtalálni már nem volt ilyen könnyű, mert a GPS lezavart minket egy utcába, egy McDobálsz és egy Target nevű áruház mellé, ahonnan aztán vissza kellett másznunk egy meredek parkolón keresztül, egészen vissza a főútig. A Bike Works nevű biciklibolt parkolóját már csak egy keskeny füves sáv választotta el a sztrádától, amiről lekanyarodva hatalmas kerülőt tettünk, hogy végre megtaláljuk. De legalább visszafelé már nem kell majd arra mennünk, egyszerűen csak áttoljuk majd a füvön, és már vissza is tértünk a főútra. Igen ám, de addig eltelt még néhány óra, a gumik ugyanis nagyon ragaszkodtak a felnihez, és akármennyi szappanos vizet kentem rájuk, miközben Zita a megengedett 5 bár fölé is felpumpálta őket, azok csak nem akartak kipattanni a helyükre. Nagyon jók ezek a Schwalbe Marathon Plus gumik, hiszen Zita még mindig csak a 2., én pedig a 3. garnitúrát használjuk belőlük és a 25 ezer kilométer (+2 ezer az út előtt) összesen 4 defektünk volt velük. Viszont felpumpálni őket, hogy szépen ráüljenek a Zac2000-as felnikre, ez mindig valami kész kínszenvedés. Persze ez lehet, hogy csak ennél a gumi-felni párosnál van így, nem tudjuk. Miután végre csak sikerült a gumikat szépen felpumpálni, még egy-két csavart is kaptunk a boltból, mert több csavar is valahogy pont most kezdett elnyíródni a bicikliken, és még mielőtt ez a probléma komolyra fordult volna, jobbnak láttam most lecserélni őket. A boltosok semmit nem számoltak nekünk fel ezért a néhány csavarért, és még azt is meg tudtam beszélni velük, hogy amikor majd június 9-én visszatérünk ide, hogy elrepüljünk a szigetről, akkor ők tudnak adni biciklis dobozokat a következő repüléshez. Mert ugye amit eddig használtunk, azt a reptéren kellett hagynunk, és a személyzet már akkor kidobta, mikor mi még ott szereltünk.

A bringabolttól a Walmartba tekertünk, ami szinte csak az út túloldalán volt. Persze ahhoz, hogy a bejáratához jussunk, most is meg kellett kerülnünk a fél világot. Odabent találtunk egy Coleman Fuel nevű üzemanyagot 6 dollárért, amit jónak találtunk a Primus Omnifuel főzőnkhöz. Aztán klubkártyát is váltottunk, mert hát úgy minden olcsóbb. :) Vagyis a klubtagsághoz itt csak a telefonszámunkat kellett megadni. 58 dollárért vettünk ételt, és úgy számoltuk, hogy ez 3-4 napra elegendő lesz.

A naplemente Konában, és Vince ajándéka

Ezután jött a találkozónk Imrével, aki egy Konában élő magyar és akivel egy másik, szintén a Nagy Szigeten élő magyar kötött minket össze. Egy gyönyörű tengerparti utcácskára gurultunk le, ahol a nap éppen lemenőben volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Tényleg csodaszép volt az egész, ám sajnos mi ezt nem tudtuk sokáig élvezni, mert közben zavart minket az a tudat, hogy mindjárt besötétedik, és nekünk még fogalmunk se volt arról, hogy hol fogunk aludni. Imrénél sajnos nem fértünk el, mert egy apró stúdiólakásban él, és különben sem tudott most engedélyt kérni a főbérlőjétől. Viszont tudott egy közeli szállodát, ami a legolcsóbb egész Konában, csak 40 dollár. Húha, ha itt ilyenek az árak, jól fogunk kinézni… Gondoltam, és már kérdeztem is Imrét, hogy nem tud-e egy helyet, ahol vadkempingezhetnénk. Imre nagyon rendes volt velünk, először Zitának mutatta meg a szállodát, amiről közben kiderült, hogy a legolcsóbb szobája nem 40, hanem 90 dollár, aztán pedig engem vitt el a kisautóján a közeli régi repülőtér melletti tengerpartra, ahol szerinte el lehet „freecamp”-elni. A hely valóban jónak tűnt, igaz, már egy kicsit sötét volt hozzá hogy ezt megítéljem, és a kapun lévő felirat, miszerint este 8-kor bezárják, is aggasztó volt.

Visszatérve a gyönyörű tengerpartra a biciklikhez és Zitához meghánytuk-vetettük a dolgot, és mivel már teljesen sötét volt, és fáradtak és nyűgösek voltunk, és láttam Zitán, hogy nagyon nem esne jól neki a vadkempingezés adta bizonytalanság, ezért elindultunk a szálloda felé. Ennyit még sosem fizettünk szállásért, de úgy éreztük, muszáj pihennünk, és erre nincs más mód. A szoba az első, vagyis itteni mércével nézve a második emeleten volt, táncolni is lehetett volna benne, ezért felvittük a bringákat. A szintén tágas, asztalokkal és székekkel is szerelt erkély sarkáig pont elért a Lounge-ból a wifi, így tudtam feltölteni és e-mailt írni. Így sajnos számomra a pihenés nem sikerült ezen az estén. Az előző előtti, utolsó új-zélandi bejegyzést, amit erről a helyről töltöttem fel, este fél 2-ig szerkesztettem be. Na és rengeteg lépést tettem, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson velünk elő, térképeket, a snorkeling és vadkempingezős helyek megtalálásához műholdkép részleteket, szintmetszeteket, és útikönyveket töltöttem le. Reggel 6:30-kor már fent voltam, és folytattam a félbehagyott munkát, illetve néhány otthoni és egy Brazíliában élő barátommal is leveleztem egy kicsit. Pítéknek most születtek ikreik, és Pít egy évvel és egy nappal korábban született, mint én. :) Merthogy nekem ezen a napon, vagyis az ébredésünk napján volt a szülinapom, május 23-án. Ennek örömére sikerült elintézni egy-két online ügyet, és a bejegyzést is befejezni, ami jó érzés volt. Felvettem a kapcsolatot néhány Warmshowers-es és Couchsurfing-es taggal is, hogy ne csak sátraznunk kelljen itt két hétig, mert azt már eldöntöttük, hogy többet ilyen drága hibába nem esünk és ezentúl mindig bőven naplemente előtt nekiállunk táborhelyet nézni.

Szemerkélő esőben indultunk el a szállodánkból, ahol egyébként medence és jacuzzi is volt… :o

Mielőtt még elzártam volna a gépet a 10 órai check-out előtt, még egy e-mailt megírtam, Vince-nek köszöntem meg a szülinapi ajándékát, mert hát tekintve, hogy ez a szoba számunkra egy óriási költség (lett volna), úgy fogtuk fel az egészet, hogy itt költöttük el Vince ajándékának első ötödét, és ez az ajándék egyben az én szülinapi ajándékom is volt. Ezt meghálálva egy hosszú levélben még egyszer köszönetet mondtam nekik, és egyben azt is leírtam, hogy mi van velünk.

Ebéd a tengerparton

Ezután már nem volt más hátra, mint előre! :) De ez se tartott sokáig, ugyanis időközben megéheztünk, de a szobát már el kellett hagynunk. Ezért nem tekertünk messze, csak a tegnap este már meglátogatott régi repülőtér mellett tengerpartra. Ott egy fedett, pados részen nekiálltunk főzni. Az új üzemanyag jól égett, és a bevásárolt alapanyagokból egy finom ebédet főztünk az amúgy esős, borús tengerparton. Mellettünk egy fickó aludt a szomszédos padon a bringája mellett, és mikor felkelt, elmondta, hogy itt a nyolc órás kapuzárás után még este 11-kor visszajöttek körbenézni, és reggel 6-kor is, amikor nyitották a kapukat. Ilyenkor a legjobb elrejtőzni, vagy egyszerűen csak nappal idejönni, mert akkor nem zavar fel senki az alvásban. Ezt hallva most különösen örültünk Vince ajándékának. Bár azt is megígértük neki, hogy a maradék 4/5 részt sokkal okosabban fogjuk majd felhasználni. :)

A régi repülőtér kifutópályája, közvetlen a tengerparton

Itt főztük meg az első nagy szigeti ebédünket

A SPAM húskonzerveket akkor “találták fel”, amikor a háború alatt a Hawai’i-on állomásozó amerikai katonáknak nem jutott elég hústermék. Tehát ha kicsit abszurd is, és csak félig igaz, de elmondhatjuk, hogy tradicionális helyi ételt eszünk éppen :D

Az ebédből még elpakolni is maradt egy kevés, és miután összeszedtük a sátorfánkat, végre mi is elindultunk! :) Mégpedig vissza északnak, mert hát arra könnyebb indulni, és mert a tőlünk délre lévő merülő helyekről még túl keveset tudunk, hogy rögtön arra kezdjünk. És mert Imre is azt mondta, hogy dél felé keskeny, kanyargós, és hegyes az út. Na, nem mintha így megúsznánk, de legalább nem ilyen fáradtan és csapzottan érkezünk majd arra a szakaszra.

Csak kétféle táj létezik: lávakő-sivatag és mesterséges oázis

Észak felé az autópályaszerű úton nem sok érdekes jött szembe velünk. Csak hajtottunk a végtelen, sötétszürke lávamezőben, egy olyan széles úton, hogy alig láttunk el a túloldalára. Láttunk egy-két érdekes táblát az út mentén, és egy kilátóhelyen is megálltunk, de igazából ezen kívül semmi érdemleges nem történt az első 30km-en.

Szervezetek vagy magánszemélyek 1-2 mérföldet “örökbefogadhatnak” az autóútból, ezzel kifizetve az ottani szemétszedés költségeit. Szerintem inkább magasabb bírság kéne a szemetelésért, és reklámkampányok, illetve iskolai szemétszedő órák, és a szemetelést kéne megállítani, nem a szemétszedésre ily módon forrást keríteni, hisz ez így csak egy fenntarthatatlan és költséges tüneti kezelés. De ez csak az én szerény véleményem, biztos butább vagyok, mint a sok okos amerikai. :)

Share the Road, Dude! :)

Ezt a táblát nem akartuk elhinni…

Szamarak a lávamező közepén? Miért, hogyan, honnan? Végül aztán egyet sem láttunk, csak ezeket a táblákat, nyílván túl korán jártunk ott.

Scenic Point!? Itt? Na erre kíváncsiak vagyunk…

Ez volt a gyönyörű kilátás… Reméljük a sziget többi része azért izgalmasabb és színesebb lesz! :)

Csak a kősivatag, az autók, az aszfalt, meg mi voltunk…

Így nézett ki a táj, ha a sziget belseje felé fordultunk

De aztán végre lekanyarodtunk erről az unalmas főútról, és egy épített oázis kellős közepén találtuk magunkat. Nagyon éles volt a váltás, hirtelen a kősivatagból egy zöld pázsittal, pálmafákkal és vízesésekkel borított környéken találtuk magunkat, ahol minden zöldellt. Ez tetszett is nekünk, meg nem is, elvégre sokkal barátságosabb környezet volt, mint a láva, de az is gyanús volt, hogy ezt nem a természet rendezte így, vagy legalábbis, ha volt is itt valaha oázis, az tuti nem így nézett ki eredetileg. Lakóházak, szállodák és végtelen golfpályák mellett haladtunk el, amelyek között néha azért feltűnt a fekete lávakő egy-egy kupaca.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A térképen következő ugyanilyen kanyargós utcákból álló oázishoz csak egy út vezetett át. Az utcák több helyen majdnem találkoztak a másik oázis labirintusával, de végül, ahogy bezoomoltam a térképen, láttam, hogy mindenütt csak majdnem, néhány 10 méter híján vannak összekötve az utcák. Hogy miért van így, azon ekkor még csak bosszankodtam, mostanra szép lassan leesett, hogy ezek olyan lakónegyedek voltak, ahol a tervezők nem szerettek volna semmilyen átmenő forgalmat, így aztán mi sem tudtunk itt átmenni, már csak azért sem, mert a főútról való leágazásoknál mindenütt kapuk voltak ezeken az utcákon. De sebaj, maradt még két lehetőségünk!

A golfpályán és az ősi lávaösvényen

Az első egy golfpálya volt, és az annak a szélében kanyargó keskeny sétány, vagy hát, ahogy hívják az ilyet, ahol ezek a buta kinézetű golfautók közlekedhetnek. Mivel a golfpályán se kerítés, se kapu nem volt, és amúgy is elég kihalt volt az egész, elindultunk rajta észak felé. 1km-t kellett volna így haladnunk a következő aszfaltozott utcáig, de sajnos a kis utunk száz méter múlva véget ért, és arra azért nem volt bátorságunk, hogy a biciklikkel ráhajtsunk a gyepre.

Az út véget ért…

…és mi visszafordultunk.

Már csak azért sem akartuk ezt meglépni, mert tudtuk, hogy van még egy másik lehetőségünk, mielőtt feladjuk és visszatekerünk a főútra, ami persze sok-sok kilométer kerülőt, és unalmas tekerést ígért megint. Ehelyett a térképen egy nyílegyenes, szaggatott vonalnak jelölt utat szemeltem ki. Ez az út a golfpálya és a lakónegyed közötti keskeny, megkövült vulkáni lávás sávon haladt, és ahogy azt egy mellette álló tábla is jelölte, ez valamiféle ősi útnak egy szakasza volt.

Mi hála az égnek, csak nappal jártunk itt és nem álltuk senkinek az útját :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

“Hogy én miért nem a Hufnáger Pistihez mentem feleségül?!” – Gondolta Zita, mikor megpillantotta az utat, amin végig kellett mennünk.

Próbáltunk bringázni a köveken, de ahhoz egy üres monti kellett volna, nem egy tökig pakolt reku

Hát, az itt élő hawaiiak valószínű nem fekvőbringával, de még csak nem is biciklivel közlekedhettek ezen az úton, ugyanis az út felszíne ökölnyi nagyságú kövek sokaságából állt. És akkor még enyhén fogalmaztam, mert egy-egy szakaszon annyira durva volt ez a terep, hogy csak emelve tudtuk a bringákat átvinni rajtuk. Biciklizésről szó sem lehetett, csak tolni bírtuk a megpakolt bringákat, és azt is csak nehezen. Hála az égnek, a kövek nem voltak élesek, ezt mielőtt még elindultunk volna, ellenőriztem is. A gumiabroncsokkal nem is volt baj, csak a cipőm talpa kezdett el leszakadni már megint, sokadjára. Újra meg kell majd ragasztani pillanatragasztóval.

Kínkeserves volt minden száz méter, és nagyon lassan haladtunk. Zitával megint összenevettünk, hisz már megint, az amúgy gyönyörű, aszfaltozott utakkal borított Hawai’i Nagy Szigeten is megtaláltam az egyetlen olyan utat, ami majdhogynem lehetetlenül nehezen járható a biciklijeinkkel. Még jó 400 méter volt hátra a túloldalig, amikor bal oldalt feltűnt egy golfautó és benne egy fickó. Megkérdeztük tőle, hogy ki tudja-e nyitni nekünk a túloldali kaput, és hogy szabad-e a tőlünk ekkor már csak néhány méterre lévő, az ősi lávaösvénnyel párhuzamosan haladó útra áttérnünk. Megtudtuk tőle, hogy a túloldalt már nincs is kapu, és persze szabad volt használnunk az utat, ami egyébként nem volt összeköttetésben azzal az úttal, ahonnan elindultunk.

Mellettünk ment egy gyönyörű aszfaltozott út, csakhogy azon, mint a képen is látni, kapuk álltak az utat

Végre kimenekülünk ebből a rémálomból

A biciklik kerekei, csomagtartói és táskái jól bírták, csak az ajándékba kapott öreg SPD cipő sínylette meg (Szüleinknek itt üzenjük, hogy ne aggódjanak ezen, már eldöntöttük, hogy San Francisco-ba rendelünk két pár új SPD cipőt, 75 dollár párja, erre most már muszáj beruházni, túléljük anyagilag, hisz azok már remélhetőleg hazáig bírni fogják)

Átpakoltunk a lávamezőn, biciklit és táskákat külön-külön, majd újra fel mindent a biciklikre. Innentől már sima utunk volt, néhány banyana fa alatt áttekertünk a gyönyörű úton egy másik oázisba és annak is az északi sarkába. Ez az út is viccesen nézett ki néhol, mert míg az egyik oldalon zöldellő, pálmafás golfpályák szegélyezték, addig a túloldalt, fekete, élettelen lávamező.

Végre újra aszfalton

Egyik oldalt zöld, élettel teli másik oldalt fekete, kihalt

Most, hogy így jobban átgondolom, szinte biztos, hogy itt anno kivétel nélkül mindent elöntött a lávamező, és ezek a zöld oázisok egytől egyig mind teljesen mesterségesek. Persze gondolom megérte az ingatlan-befektetőnek, mert a lávamező négyzetkilométere biztos olcsó vétel volt, és aztán már csak tereprendeznie kellett, hogy jó pénzért bérbe adhassa a szállodákat, lakásokat és golfpályákat. Ez nagyon nem a mi világunk volt, de ezen vitt keresztül az utunk és érdekes volt ezt is látni.

Éjszaka egy asztalon, tető nélkül

Végül megint egy zsákutcában találtuk magunkat, mert ahol az oázisunk északi sarka véget ért egy gyönyörű zöld, kiépített, mosdós tengerpartban, ott egy kapu zárta el azt a mellékutat, ami továbbvitt volna minket a következő tengerparti útra. Úgy látszik itt kétféle út van: a szürke, unalmas, széles autópálya, és a szép, kalandos, de legtöbb helyen lezárt privát út.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A Xing nem a Cart kínai neve, hanem a Crossing-nak a rövidítése :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Mi ezen sem keseredtünk el, mert Zita talált egy ösvényt a tengerparton, amin előre sétált és fel is fedezte, hogy az összeköttetésben van azzal a parti úttal, amin mi tovább szerettünk volna menni. És azt is eldöntöttük ekkor, hogy ez már csak másnap fog megtörténni. Mivel a tengerpart kapuját fél órán belül lezárták a tábla szerint, ezért villámgyorsan lezuhanyoztunk annak a mosdójában, majd elindultunk a kis ösvényen befelé a bringákkal. Egy-két nyaraló előtt áthaladtunk, mire megérkeztünk egy másik, de már csak murvás, kevésbé kiépített parkoló sarkába, ahol két pad mellett letáboroztunk. Senki nem volt a környéken, és csendes volt, ideális helynek tűnt az éjszakázáshoz. Ma nem fáztunk úgy rá, mint tegnap, okosak voltunk, gondoltuk. Ettünk valamit, én kitettem a naplementéhez a timelapse kamerát, majd felfújtuk a matracokat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Úgy voltunk vele, hogy úgyse fog esni, a szigetnek ez az oldala tök száraz (már ahol nem építettek oázisokat), itt alig esik az eső, jók leszünk a szabad ég alatt. A széles asztal tetején ágyaztunk meg magunknak.

Mégiscsak jól jött volna valami tető…

Ez nem volt jó ötlet, mert nehezen aludtunk el, fújt minket a hűvös, sós szél a tenger felől, és néha egy-egy horgász érkezett, akik az autóikkal egyenest a szemünkbe világítottak, ahogy forgolódtak a parkolóban. De ez még mind hagyján lett volna, ha éjjel 2-kor nem kezd el esni az eső. Csak szemerkélt, ahogy a délelőtt folyamán is néhányszor, ezért úgy voltunk vele, hogy csak magunkra dobjuk a sátor ponyváját, és majd eláll. Hát nem állt el, hanem még jobban rákezdett. Egy ideig csak eltartottuk magunktól a sátorponyvát, hogy annak átázott, vizes belseje ne érjen hozzá a testünkhöz és a hálózsákokhoz, de aztán rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó, mert odakint is vannak szanaszét cuccaink, és egyáltalán, már mindenütt folyik be a víz. Döntöttünk, és pakoltunk, amilyen gyorsan csak tudtuk, kidobtuk a sátrat a parkolóra, de amíg ezt tettük, már a belseje is teljesen átázott. A cövekeket nem bírtuk leszúrni a kemény földbe, a hálózsákjaink, a matracaink, a sátrunk és mi magunk is csurom vizesek voltunk, a holmijaink szanaszét voltak és mind áztak az esőben. Szar egy helyzet volt na! Még jó, hogy hideg nem volt, és fázni különösebben nem fáztunk, az tett volna csak rá az egészre. Én nekiálltam elpakolni a sátrat, miközben Zita néhány holmival gyalog előre ment, hogy bepakoljon a szomszédos tengerpart mosdójába. Amikor zuhanyoztunk, láttam, hogy odabent volt egy öltözőhelyiség padokkal, ott majd elleszünk reggelig, aztán korán eltűnünk, mielőtt nyitnák a kapukat. Gondoltam nagy naivan, de sajnos mire összepakoltam, Zita azzal a hírrel tért vissza, hogy az épületet is bezárták. És még mindig esett! Jól nézünk ki… Most mit csinálunk?! Kell egy tető! Mindegy hol, de egy tető alá kell bújnunk, máshol nem tudunk éjszakázni.

Tetőt, tonhalas rántottát és teknősöket kapunk

Elindultunk északnak, azon az utcán, amin másnap reggel szerettünk volna továbbindulni. Csak egy-két háznál volt valami világítás, de életet, embereket sehol sem találtunk, pedig az utca mindkét oldalát nyaralók szegélyezték. Nekem ezek elég sötét pillanatok voltak, de Zita utólag elmesélte, hogy ő magában szinte már nevetett a helyzeten. Hogy lehettünk ekkora ökrök és hogy lehetne ez ennél még rosszabb? Hála az égnek ezt már nem tudtuk meg, mert Zita talált egy széles, két oldalt nyitott, felül fedett kocsibeállót, ami a házon lévő feliratokból ítélve egy kisebb szállóhoz tartozott. Ide betoltuk a bringákat szép csendben két autó mellé, és elkezdtünk gondolkodni. Örültünk, hogy nem valakinek a házánál vagyunk, mert ugye mi is ismertük azokat a történeteket Amerikából, hogy embereket lelőhetnek és le is lőnek, mert itt ugye vannak államok, ahol olyan szabályok vannak, hogy ha valaki belép a te magánterületedre, akkor bizonyos esetekben léphetsz ilyet és hát a fegyvertartás is elég általános ebben az országban. De ha egy szállodánál vagyunk, talán mondhatjuk azt, hogy nem találtuk a recepcióst, fáradtak és ázottak voltunk, és lefeküdtünk a tető alá, mert odakint esett az eső.

Buták voltunk, kicsit meg voltunk szeppenve az új országtól, az USA-tól, és valamiért azt gondoltuk, hogy majd itt mások lesznek az emberek, mint más országokban. Ez az eső nekem a morálomat is kicsit letörte, és nem értettem, hogy lehettünk ekkora balgák, csak azt éreztem, hogy ez most nagyon nem jó nekünk itt, és bárhogy is próbáltam csavarni a dolgot, csak azt éreztem, ebből semmi jó nem fog kisülni, és hogy ezt már megint jól benéztük. Ennek oka talán az is volt, hogy nekem ez már a harmadik este volt, hogy nem aludtam eleget. Nagyon fáradt voltam. Felkészülve a reggeli kínos pillanatokra, lefeküdtünk egy asztal és egy fal közé a betonra aludni az időközben már átvett, száraz, meleg ruháinkban. Nem fáztunk, és később a matracaink is megszáradtak így azokat is magunk alá tudtuk tenni.

Reggel arra ébredtünk, hogy körülöttünk már emberek járnak-kelnek. Most lustálkodásról nem lehetett szó, ahogy elsőre felébredtünk, úgy pattantunk fel és kezdtünk el elnézést kérni és elmesélni a történetünket. Az ő első kérdésük is az volt, hogy megáztunk, mi? – Tehát nem néztek minket bunkó betolakodónak és nem is az volt az első reakciójuk, hogy mit keresünk itt és takarodjunk innen! Sőt… Nagyon kedvesek voltak velünk, érdeklődéssel hallgatták az utazásunk történetét, és aztán még gyümölcslével, kávéval is megkínáltak. A mainlandről érkezett, itt vakációját töltő néhány családdal hozott minket össze az eső, akik rettentő kedvesek voltak velünk. Mivel előző nap egy óriási tonhalat vásároltak, amit egymaguk nem bírtak megenni, még egy kiadós tonhalas rántottát is kaptunk ciabattával reggeli gyanánt.

Mikor már indultunk volna, az egyikük szólt, hogy jöjjünk, mert egy teknős mászott ki a partra. Kisétáltunk a partra, ami közvetlenül a szállótól elérhető volt, de teknőst nem láttunk, csak egy teknősre hasonlító uszadékfát, amit persze mindannyian jót nevettünk. Ekkor a beszélgetés a snorkelingre terelődött, már láttuk, hogy náluk is van búvármaszk és légzőcső, így azt is megtudtuk, hogy nem szabad továbbmennünk azokra a zsúfolt, széles partokra, ahová terveztünk menni, mert ha snorkelingezni akarunk, akkor arra a legjobb hely, ha pár házzal odébb, a 40-es házszámnál lekanyarodunk a partra vezető kis ösvényre. Ott aztán a harmadik szirtnél annyi halat fogunk majd látni, hogy nem győzzük majd fotózni, és a teknősök is mindig arrafelé ólálkodnak.

Reggelire egy óriási adag nagyon finom tonhalas rántottát kaptunk

Irány a 40-es házszám! :)

Elköszöntünk tőlük, megköszöntük a kedvességüket, és odatekertünk a 40-es háznál lévő lejáróhoz. Ez csak egy szűk ösvény volt két telek között le a sziklák partra. Még be se kellett menni a vízbe, máris megpillantottunk egy teknőst, aki a parti homokban heverészett, magát félig betemetve. Kipakoltuk az összes elázott cuccunkat és kiakasztottuk őket a közeli fákra és bokrokra száradni, majd fürdőruhát vettünk magunkra. Fogkrém a maszk üvegére, ráakasztani a légzőcsőt, a fényképezőgépet gondosan betenni a vízálló tokba, abból a levegőt kiszorítani, majd szorosan lezárni. Mióta vártam erre a pillanatra! Végre újra merülünk, de most tényleg egy szép helyen! Ahogy ledugtam a fejem a víz alá, az első dolog, amit megpillantottam, egy tőlem kb. 3 méterre lévő nagy teknős volt, ahogy éppen úszott felém.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a tonhalas rántottánál még nem is esett le teljesen, ekkor végre megértettem, hogy miért volt jó nekünk ez az esti elázás. Odafent a víz felett hétágra sütött a nap, kéklett az ég, és csak néhány bárányfelhő tarkította az eget. Meleg volt, fényesség, és én boldog voltam, hogy itt vagyunk. Ekkor éreztem először a Hawai’i szigeteken, hogy végre megérkeztünk Hawai’i-ra, értsd ezt most átvitt értelemben is. Tudtam, éreztem, hogy innentől már minden rendben lesz, és minden szép lesz. Zitát is besegítettem a vízbe, hogy bele ne lépjen valamelyik tüskés lénybe, amíg a sekély vízben sétál, és aztán együtt bevettük magunkat a vízalatti színes élővilág csodái közé.

Erről bővebben már csak legközelebb, mert már megint a 6. oldalon tartok. Most legyen elég annyi, hogy ez a megérzésem aztán tényleg bejött, és végre szép napok köszöntek ránk Hawai’i Nagy Szigetén.

Történt 2014. május 22-23-24-én, bicikliztünk 15,9 és 52,6km-t, lejegyezve és beszerkesztve június 5-én.

Nem volt könnyű hajnalban kelnünk, de végül sikerült, és nem sokkal a tervezett idő után el is indultunk Siem Reap-ből az Angkorhoz. Míg hajtottunk, sok turistával teli riksa elhúzott mellettünk, és már javában világosodott is, de nem, végül nem igazolódott be a félelmem, nem késtük le a napfelkeltét a legnagyobb és leghíresebb templom előtt. Viszont helyet már nem kaptunk az első sorban, de még a másodikban és a harmadikban sem. Az Angkor Wat előtti kis tavacska partján őrült nagy tömeg várta már a napfelkeltét, mikor odaértünk. Az ugyanis állítólag nagyon szép, ahogyan visszatükröződik a víz felszínén a templom körvonalával.

Nem bírtunk felocsúdni a tömeg méretén, és tudom, ez nem szép, de ezzel számomra egy kicsit már el is vesztette az egész az eredeti varázsát. Azt gondoltam, leszünk majd néhány tucatnyian, és hangulatos lesz az egész, de ehelyett valami tömeghisztéria volt a tóparton, és ha összeadtuk volna annak a sok tükörreflexes fényképezőgépnek az árát, szerintem kijött volna az összegből jó néhány földkörüli út ára. :) Na de ne irigykedjünk, elvégre nekünk is lehetne olyan, de mi egy másik utat választottunk. Csüggedni pedig nem csüggedtem, csak épp a mi kis fényképezőgépünket a többiekével 180 fokkal ellentétes szögben beállítva tettem le egy kőre, és indítottam el rajta az 5 másodpercenkénti végtelenített felvételt.(1:02-1:07) Gondoltam, hogy ha majd tényleg jön a nap, kicsit megfordítom, hogy az is benne legyen az ekkor a fejemben már körvonalazódó kisfilmben, de ekkor történt egy kis baleset. Betelt a memóriakártya! Hogy lehet ez? De hát 1600×1200-as felbontásra állítottam a kamerát, nagy tömörítésű képekre, ezekből sok ezer el kéne hogy férjen a 2GB-on! De nem, ó, a francba, elfelejtettem kikapcsolni a nyers képek mentését. Nem csak JPG-ben, hanem valami DNG nyersformátumban is lementett minden egyes képet a kamera. Ezért tartott olyan hosszú néma szüneteket a képek között! És persze, hogy mindez egy perccel a napfelkelte előtt történt… Igyekeztem ezen nem bosszankodni sokat, mert hisz Zita amúgy ügyesen a tömeg fölé nyúlva és azt megkerülve, illetve azt a témába illesztve nagyon szépen fotózta közben a másik fényképezőgépünkkel, amit kellett. Én pedig csak néztem tovább ezt az őrült tömeget, és próbáltam tényleg nem bosszankodni tovább azon, hogy a napfelkelte nem lesz benne a kisfilmben. Ha nem hát nem, ez most nem sikerült, majd sikerül máskor, legközelebb.

Inkább az kezdett motoszkálni bennem, hogy nem volt több tárhelyem, így döntenem kellett, hogy vagy visszamegyünk a szállásra, vagy nem használom a régi kis Canon gépünk új sorozatlövő funkcióját, és ma nem készül anyag a kisfilmhez. Végül egyiket sem választottam, hanem elkezdtem turkálni a gép végtelennek tűnő új menürendszerében és valahol a szövegfájl olvasó és a játékok mellett megtaláltam a fájlkezelőt is az újonnan felvértezett funkciók között. Nagy izgalommal kezdtem mászkálni az SD kártya könyvtárai között a Norton Commander szerű applikációban, és ekkor meg is láttam a hatalmas, 10MB-os DNG fájlokat, szerencsére mind külön egy könyvtárban, amit egy az egyben képes voltam kitörölni a fájlkezelővel! Szuper, újra van helyem, folytatódhat a kisfilm forgatása! :) Pontosabban csak fényképezése. Lerakosgattam ide-oda a kamerát és úgy hagytam. Erre sok alkalmam nem volt az Angkor Wat épületén belül, az ugyanis valahogy nem volt lenyűgöző és nem voltak benne jó fotótémák. Nagynak nagy volt, öregnek öreg, szépnek szép, csak épp semmi különöset nem nyújtott a tegnapi templomok után, valahogy olyan üres volt az egész. Középen egy oszlopos folyosókkal körülvett teraszon található a központi piramis a tetején az öt tornyos épülettel. Ettől eggyel kijjebb már egy udvar található, ez már kicsit izgalmasabb volt, főleg a négy sarkában található kis különépületek, amelyek, ha jól emlékszem, anno könyvtárként funkciónáltak. Ezt leszámítva csak a falakra végtelen hosszúságban faragott csata- és egyéb jeleneteket tudom megemlíteni, valamint az előcsarnok részt, ahol egy idegenvezetőt akaratlanul figyelve felfedeztünk egy sarkot, ahol ha megdöngettük a kezünkkel a mellkasunk, az vízhangzott. Ez jelentett valamit, mint ahogy az is, ha valakinek nem vízhangzott – mert volt, akinek tényleg nem zengett vissza. Gondolom annak nem lesz szerencséje a jövőben… :) Ha elhiszi… :)

A Phnom Bakheng és a forgalmi dugó Angkor Thom kapujában

Útban az Angkor Thom felé lekanyarodtunk balra az útról, hogy megnézzük közelebbről a még a falakon kívül található Phnom Bakheng nevű helyet. Ez a templom egy dombon található, ahová a lusta turisták elefántháton is felmehetnek, de persze csak később, hiszen a lusta turisták nem kelnek fel ilyen korán. Így elefántok sem voltak még a közelben, csak néhány unott őr reggelizett mellettünk. Azért az elefánthátra való felszálláshoz ideállított nagy vaslépcsőkhöz nem láncolhattuk hozzá a bringánkat. Ránk szóltak az őrök, hogy ezt nem kéne, és nekem igazából csak ekkor tűnt fel, hogy ez itt az elefántokhoz való „beszállóhely”. A dombra sem mehettünk fel a rövidebb úton, csak egy másikon, amit mutattak nekünk. Pedig elefántot fent sem láttunk, csak egy nagy, felújítás alatt álló hatalmas piramist, a tetején az öt toronyépülettel. Ez itt a séma, egykor ez volt a „divat”, sok ilyet építettek. Felmásztunk körbenézni, de az idő túl párás volt ahhoz, hogy értelmesen rálássunk az Angkor Wat tornyaira, épp csak ki tudtuk venni őket. Odafent munkások pihentek az árnyékban, mi pedig nem időztünk itt sokat, nem volt sok látnivaló ugyanis.

Szóval ez a hely igazából nem volt nagy szám, de ezt nem tudhattuk előre.

Lesétáltunk a bringákhoz, elkötöttük őket, és indultunk tovább. Az Angkor Thom déli kapujánál szabályos dugó alakult ki, a kapu ugyanis olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér át rajta, legyen szó riksáról vagy mini buszról, egyszerűen csak egy sáv van, ezer éve nem gondoltak arra az építészek, hogy ide majd a világ minden tájáról jönnek a népek és egyszerre akarják látni ezt a sok öreg épületet, ráadásul mind nagy járművekkel vannak. :) Amelyek ráadásul még büdösek is! Le kell írjam, hogy ez a jelenet egy kicsit sokkolt minket. Sok mindent vártunk az Angkor Wat-tól, de azt nem, hogy majd azt fogjuk sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal a maszkokat, mert olyan büdös van. Hála az égnek, ezen sokat nem kellett agyalnunk, mert a kapu előtti híd bőven volt olyan széles, hogy elosonjunk a sok járgány mellett, és legelőre furakodva átcsusszunk egy autó előtt. Talán ez nem volt pofátlanság részünkről, hisz egy másodpercre sem tartottunk fel ezzel senkit, és cserébe nekünk nem kellett az ő bűzűket szívva várakoznunk. Csak egy költői kérdés, rövid kitérő: szerintetek joggal haragudhatnánk azokra, akik az utat velünk megosztják, de telefüstölik azt?

A túloldalt annál nagyobb béke fogadott minket, ugyanis az átkelésünk után a kifelé menő forgalom indulhatott meg, így egy jó darabig nem előzött meg minket a kocsisor, hanem miénk volt a hosszú erdei sztráda, ami amúgy nagyon szép volt, és nagyon élveztük. Az Angkor Thom-on belül ezek utak mentén szépen kitisztították az erdőt, csak kb. 30 méterrel beljebb kezdődik egy sűrű hármaszöldes aljnövényzet, de addig szerintem még az avart is gereblyézik az út két széle mentén, így látszanak a fák törzsei, és ez gyönyörű látvány, mert hatalmasak ezek a fák. A terep pedig olyan tiszta, hogy olykor le is hajtottunk ezek közé a fák közé, amikor megjelent az autóhad.

Beérve az Angkor Thom közepére szomorúan tapasztaltuk, hogy már sehol nincs az a béke, amit tegnap hazafelé menet tapasztaltunk. Tele volt nyüzsgéssel és emberrekkel az egész. Meg sem álltunk, elindultunk keletnek, de hamar fordultunk, mert ez az út járatlan volt, el is zanyáltam rajta, és félő is volt, hogy ha eljutunk a falig, ott a kapu zárva lesz, mert erre a lélek se jár. Visszahajtottunk a Bayon-ig, majd folytattuk északnak, de nem a nagy úton, hanem tőle keletre, egy földúton a tisztás jobb szélén. Itt felfedeztük magunknak a Prasats Suor Prat nevű tornyokat és benéztünk a South Kleang nevű épület romjaiba. Hogy mi célt szolgáltak ezek, és miért ilyenek, amilyenek, vagy hogy hány évesek… Ilyeneket ne kérdezzetek tőlem, mert erre se akkor, se azóta nem volt elég türelmem, figyelmem és időm, és most nem is akarok szánni rá, majd talán egyszer ha öreg leszek és nem tudok, vagy nem akarok már ennyit mozogni, mint most. :) De azt azért elmesélem, hogy itt is találtunk egy olyan pókot, amki egy nagy fehér X-et szőtt a hálójába, és hogy amikor továbbindultunk kelet felé, akkor ezek a Prat tornyok nagyon szépek voltak a közeli víztározó türkében. Csodálom, hogy ennyi ideig ilyen épen megmaradtak, mert nem csak a képen, hanem a valóságban is fedrének tűntek nekem.

A keleti kapun kifelé menet már nem volt dugó, igaz, mire egy autómentes képet sikerült lőnünk az amúgy tényleg nagyon szép kapuról, megfogyatkozott kissé a türelmünk. El is határoztam, hogy itt a bringámat állványként használva leteszem egy kicsit az öreg Canont, hogy készüljön erről az átmenő forgalomról is néhány képkocka a filmbe.(1:12-1:22)

A Thommanom és a Chau Say Thevoda – Esküvő Angkorban

Ahogy elhagytuk a keleti kaput, rögvest két templomot találtunk az út két oldalán. Az északi mellett letelepedtünk egy árnyékos sarokban, és végre elővettük a nálunk lévő “frájrájt” (fried rice), vagyis a zöldséges-csirkés sült rizst, és megtartottuk második reggelinket, amelyre már mindketten nagyon vártunk. Közben persze a kisöreg lőtte a képeket, először közelről, majd távolról a Thommanom nevű templomról. (1:23-1:39) Az utóbbi sorozatba még egy tőlünk kaját kunyeráló kutya is belesétált, sajnos csak egyetlen képkocka erejére, így a filmben nem igazán kivehető. Pedig pont az ilyenek tennék mókássá az egészet.

Mikor pakolászni kezdtünk az evés után, mások is elkezdtek körülüttünk pakolászni, de nem elfele, hanem idefelé, étkészleteket, csomagolt ételeket és állványzatokat. Jól sejtettem, esküvő készül, ma már erre is lehet használni ezt a helyet, és zajongani is ér, mert előző nap a fás templomnál bizony nem hiszitek el, mi hallatszott a távolból: Gangnam Style szólt az Angkor Wat közel ezer éves romjai között. :o Ehhez inkább nem is fejteném ki a véleményemet, maradjunk most csak pozitívak.

Az átellenes templom, a Chau Say Thevoda az út déli oldalán valahogy sokkal érdekesebb volt, itt a fényképezőt is egy izgalmasabb helyre tudtam elhelyezni, és egész hosszan ott is hagytam a bringám mellett, amíg mi Zitával bevonultunk a hosszú sétányon az épület falai közé. Közben egy pár percre beborult majd újra kisütött a nap és ez a színátmenet végül gyönyörűen kijött a filmben és nagyon szépen megmutatja, mennyivel szebb, színesebb tud lenni ugyanaz a téma, ha napfénynél lövünk róla képet, mint hogy ha árnyékban, felhős időben tennénk ugyanazt. (1:41-1:50)

Pre Rup

A két templomtól nagyot ugrottunk, eltekertünk a Ta Keo majd a Ta Phrom mellett, és folytattuk kelet felé, hogy most a távolabbi romokhoz is eljussunk. A Sas Srang víztározó túlsó sarkánál végignézhettük, ahogy egy ember a gyönyörű, nagy fehér teheneit fürdette a vízben.

A derékszögű jobbra kanyar belső ívén található Pre Rup-hoz érve már annyira kivoltunk, hogy előbb leültünk, és kértünk két jégbehűtött nagy kókuszt. Ezeket kinyitották nekünk és egy-egy szívószálat is kaptunk hozzájuk, majd miután végeztünk a lével, felnyittattuk a kókuszdiót is, és két kanállal kiszedtük a belsejéből a fehér kocsonyás anyagot is, hogy azt is felfaljuk. Közben egy képeslapokat áruló kisgyerek is odagyűlt mellénk, de hamar kiesett a szerepéből (szomorú képpel képeslapot kínálni 1 dollárért 10 darabos csomagban), mert elkezdtem kikérdezni a khmer számokból 1-től 10-ig. Ezt nagyon rendesen meg is tanította nekem nagy mosolygások és nevetések közepette, aztán amikor végetért a vidám műsor, visszaváltott a szomorú szerencsétlen kisfiúra, de valahogy már mégsem volt ugyanaz. Talán előtte sem volt az, csak ezt tanították neki, és igazán talán ez a szomorú, ha valami az. A srác olyan hamar és olyan nagyon megnyílt nekünk, rögtön fülig ért a szája, amint nem arról volt szó, hogy képeslapot ad el, hanem számokat tanít egy fura sárgaruhás idegennek. :) Szóval nem, nem alkudoztunk vele a képeslapokért, nem erről volt szó, habár nagyon így tűnhet a kisfilmen. (1:51-2:02)

Ja, és a Pre Rup! :D Szép volt, nagy, magas, soklépcsős, öt tornyos, fentről szép kilátással, lentről a monumentális méretével. De ezen kívül, megint semmi különös, csak egy nagy-nagy rom, de ami körülötte van, a környék és az élet, az igazi és az izgalmas. A kókusz pedig nagyon finom. :) Mi pedig tudjuk, hogy ritka nagy jó dolgunk van, hogy ilyen helyen lehetünk és ilyen finomságokat ihatunk, ehetünk, közvetlenül a természettől. Ebben nincs tartósítószer és térfogatnövelő, az tuti! :)

A Ta Som, és a 12 nyelven 10-ig számoló kislányok

A következő templomnál, az East Mebon-nál meg sem álltunk, mert ez pont ugyanolyan volt, mint az előző, és nem akartuk tovább fárasztani magunkat a lépcsőzésekkel a már egyre forróbb napon.

A nagy kör északkeleti sarkában található Ta Som viszont annál érdekesebb volt. Ez a templom már újra a kerítéssel körbevett, udvaros, hosszúkás épület volt, nem pedig a piramis fajta. Az ilyet nagyon szeretjük, és nem csak azért, mert vízszintesen könnyebb sétálni, hanem mert általában ezek sokkal érdekesebbek, több épületrész van, tudunk a folyosókban is sétálni és a természet is sokkal jobban körbenőtte az ilyen romokat. Így volt ez az esetünkben is, miután végigjártuk a templomot, hátul telepedtünk le a leghátsó kapu mögött. Ennek a kapunak a tetején gyönyörű kőtéglákból kifaragott mosolygó arcok voltak, a túloldalt pedig egy kis udvar, ahol amikor megfordultunk, észrevettük, hogy valójában egy hatalmas fának a gyökerei közül sétáltunk ki. Ez nem akármilyen látvány volt, ezért le is ültünk egy kicsit itt egy másik fa tövébe, hogy mindezt jól megnézzük magunknak.

Ezen a helyen egy nagyon érdekes dolog történt velünk: odajött hozzánk két kislány, azt hiszem talán ikrek is lehettek, nem csak testvérek, mert mind a ketten azt mondták, hogy hat évesek, és elég szinkronban is beszéltek. Méghozzá egytől tízig, 12 különböző nyelven, már amennyire meg tudtuk számolni:

Ezzel valóban lenyűgöztek minket, ám ennek ellenére sem vásároltunk tőlük, igaz a produkciót többen is végignézték és aztán az elképedésünkön felbátorodva azt újra és újra megismételték, aztán amikor mi már elhagyni készültünk a terepet, láttuk, hogy a miutánunk érkező francia páros végül vásárlásra is elszánta magát.

Kérdés, hogy ennek örülni kell-e vagy sem? Jó-e, ha egy ekkorka kislány ilyen dolgokkal foglalkozik? Persze elsőre rávágjuk az európai gondolkodásunkkal és értékrendünkkel, hogy nem, dehogy is, élje a gondtalan gyerekkorát, ne kelljen ilyenekkel foglalkoznia. De ez itt Ázsia, egy teljesen más világ, amibe most nem is mennék bele részleteibe, csak annyira, hogy még azt elmeséljem, hogy ahányszor megkérdeztük a közeli felnőtteket, hogy miért nincsenek a gyerekek iskolában, a válasz mindig az volt, hogy majd mennek, vagy már voltak, a másik napszakban. Ha délelőtt kérdeztük, akkor délután, ha délután, akkor délelőtt. Azt hiszem hazudtak nekünk, de ez mindegy is, a kérdésre viszont, még mindig nem tudom a választ: mikor teszünk velük jobban, ha vásárolunk tőlük, vagy ha tüntetőleg nem, hiszen az iskolában lenne a helyük. De legalább nem csak pusztán kéregetnek, és valamit biztos ők is látnak abból a pénzből, amit így szereznek, mert ezek a gyerekek sose voltak a helyi viszonyokhoz képest szakadtabbak, vagy koszosabbak.

Na, de már megint szinte semmit nem mesélek magukról a romokról, csak hogy mi történt ott velünk. Pedig itt a Ta Som-ban felfedeztünk néhány új építészeti stílust, ilyen volt például a redőnyös ablak. :) Vagyis ez csak díszablak volt, egy teljesen zárt falrész, kerettel, és az alsó részében oszlopokkal, míg fent a nagyobb részt teliben meghagyva. Megmertünk kérdezni egy nem hozzánk tartozó idegenvezetőt ennek hátteréről, de ő is csak annyit mondott, amit mi is gondoltunk: ez csak díszítés, nem arról van szó, hogy az összes ablak kifaragását pont ugyanott hagyták félbe. :)

Neak Pean – Templom a vízben

Itt már hazafelé kanyarodtunk, újra nyugat felé. Ekkor már eléggé fáradtak voltunk, de úgy gondoltuk, hogy ha idáig eljöttünk, akkor már végigmegyünk az összes templomon, ami útba esik. Ebben a sorban a következő a Neak Pean volt, ami abban különbözik az összes többi templomtól, hogy víz veszi körül. Egy hosszú, egyenes, a víz fölé szerelt fasétányon lehetett bejutni az úttól a templomhoz. Az épület már messziről látszott, mert pont szemben volt, és ahogy beértünk újra egy sűrű erdős részre hamarosan meg is érkeztünk.

A templom körül víz volt, a vízből pedig valami hínár szerű zöld növényt szedett össze egy férfi, akik nyakig volt a vízben. Közben egy kisfiú kimászott közénk a korlát túloldalára, mosolyogva szaladgált köztünk egy kört, majd felszedett egy műanyagszemetet a földről és kidobta a kukába! :o Ezt meg hol és kitől tanulta? Hogy tovább bátorítsuk abban a bizonyosságban, hogy most ezzel jót tett, mi is felkaptunk egy-két szemetet Zitával, és kidobtuk azt. De a gyermek nem nagyon figyelt már ránk, elvolt a maga világában, és hamarosan már tőlünk távol, a vizesárok szélén, az anyja és a testvére mellett láttuk. Oda nekünk tilos volt bemenni, ezt tábla is mutatta, de ők feltehetőleg valamilyen karbantartási munkát végeztek, azért lehettek ott. Egyébként így nem is tudtuk nagyon megnézni közelebbről az épületet, de erre nem is vágytunk különösebben, a környék a sok vízzel és ez a kisgyerek épp elég volt élménynek.

Preah Khan és vissza az Angkor Wat-hoz

Na ekkor már végképp elgyötörtek voltunk, de még erőt vettünk magunkon, és végigsétáltuk ezt a templomot is. Ez is a kedvenc fajtánkból való volt, méghozzá egy nagyobb udvarú, hosszú épület, így aztán szépen lejártuk a lábunkat, mire a végére értünk, és onnan vissza. Cserébe láttunk néhány új dolgot, eddig nem látott formájú oszlopos épületeket, és újabb hatalmas fákat a romok körül és azokon. Meg egy, a járgányában keresztbe kifeszített függőágyban heverésző tuktukost, amint az érintőképernyős mobilján babrál. :) Ilyet se láthatott Sirat, amikor 14 éve itt járt, az tuti! :) (Sirat egy francia kerékpáros utazó, 18 éve járja a világot, kétszer futottunk össze vele eddig, és neki volt szerencséje 14 évvel ezelőtt, még a turista-bumm előtt megnézni az Angkor Wat-ot.) Szerintem, aki itt riksás az Angkor Wat-nál, annak kambodzsai szinten már igen jól megy.

De a gyerekek, akikkel a mosdó előtt játszadoztam, ők még nem tudnak ilyesmiről, csak végtelenül vidámak és mosolygósak, mint a legtöbb gyerek Ázsiában.

Hazafelé meg-meg álltunk, főleg az Angkor Thom belsejében, Bayonnál. Persze most nem volt tömeg, viszont mi már túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bemenjünk, így most csak az útról fotóztuk a lemenő nap fényében az épületet, a körbejárást pedig hagytuk az utolsó, harmadik alkalomra. Most csak hajtottunk tovább, megint végig azon a gyönyörű hosszú egyenes úton az erdőben… :)

Még utoljára erőt vettünk magunkon, és ha már úgy is ott hajtottunk el előtte, letettük a bringákat és besétáltunk mégegyszer az Angkor Wat tempomhoz. Most 180 fokkal másik irányból sütött a nap, mint reggel, amikor legutóbb itt jártunk. Mennyi minden történt azóta… :) Nem is csoda, hogy ennyire nagyon elfáradtunk.

Bent most a nap gyönyörűen megvilágította a templom nyugati oldalát, és mivel ilyen fotót reggel nem készítettünk, most mi is beleálltunk a képbe, hogy legyen „közös fotónk” is az Angkor Wat-tal. Fényképészt nagy elővigyázattal választottunk, mert ilyenkor mindig nehéz elmagyarázni egy a fotózásban nem jártas egyénnek, hogy nem szeretnénk a kép közepén lenni, és azt se szeretnénk, ha a kép alsó fele a lábunk alatt lévő talajról szóljon. :) Sikerült egy holland lányt kerítenünk, aki nem csak nagyzolásból hordott tükörreflexes gépet a nyakában, jó képet készített rólunk és kifelé menet még egy jót beszélgettünk is vele.

Az utolsó nap – Lazítás a Bayon tetején

Ezen a hosszú napon annyira elfáradtunk és közben annyi sürgős teendőnk támadt, hogy az első kettő és a harmadik nap között beiktattunk két napot, amikor „nem csináltunk semmit”, vagy legalábbis semmi olyat, amit eddig nem említettem az előző bejegyzésbe vagy ami említést érdemelne. A harmadik Angkor látogatásra úgy kellett rávennünk magunkat, és igazából ez már csak egy fél nap volt, mert a délelőtti forgatagra nem voltunk kíváncsiak, megvártuk a délutánt, és visszamentünk néhány helyre, ahol az első két nap már jártunk, és tetszett. (2:05-2:52)

Ezt követően pedig, amikor délután 5 óra körül elült a tömeg, felmásztunk a Bayonba végre. Gyönyörű volt, nagyon hangulatos hely, körben a tornyok négy oldalába arcok vannak faragva, és az egész monumentális. Úgy tűnt, az a néhány másik ember is akik itt voltak ekkor, hasonló célból jött, mint mi: legtöbbjük csak üldögélt és hosszasan csodálta a romokat. Itt is leraktam az öreg Canont egy-két helyre, majd amikor zárásként körbejártunk a belső részt, akkor sem állítottam le a képek öt másodpercenkénti készítését. (2:51-3:36)

…és a kisfilm!

Fotózni még mindig nagyon jó dolog, és most azért lőttem le előre a poént írás közben a kisfilmmel és a jeleneteivel kapcsolatban, mert már nem bírtam tovább tartogatni azt, hiszen annyi élményünk származott az elkészítéséből, hogy az ténylegesen megszínesítette a napjainkat. Persze sosem felejtettük el a saját szemünkkel is jól szemügyre venni ezeket a csodákat, de ennek egy jó kiegészítése volt a fotózás, mert segített meglátni és megélni a szépségeket. Emellett már csak egy nagyon kellemes mellékterméke az egésznek, hogy most megvannak ezek a képek, és megoszthatjuk őket Veletek is. :) Persze az egésznek ez volt a célja, de közben az utat, az elkészítésüket is rettentően élveztük.

A képeket egy ősöreg Canon PowerShot A720IS fényképezőgéppel készítettük, amin előzőleg CHDK-s firmware-t raktam SD-kártyán keresztül. Így egy csomó új funkciót nyert a masina, többek között a galibát okozó nyers formátumban való mentési lehetőséget is. De nem csak tetriszezni és sorozatlőni lehet vele, hanem pl. az is beállítható a hackelt szoftveren, hogy mozgásra exponáljon – így állítólag még a villámokat is el lehet kapni! :o

Aztán az így nyert 2028 darab képet egy PhotoLapse nevű szoftverrel raktam össze egy AVI formátumú videóba, 10 képkocka / másodperces sebességgel. -Ezt az angol time-lapse videónak hívja, de mi nevezhetjük gyorsított felvételnek is. :) Ezután már csak a Sony Vegas-al kellett kicsit bűvölni, hogy legyen hozzá felirat és zene is. Ja, a zenét pedig jövet a „zenét és vizet” áruló nénitől kaptuk, mert ugye SD kártyáról hallgatta a zenét, amit így megkaphattunk! :) Szerintem zseniális! :) Rithy lefordította nekünk, így már tudni, miről énekelnek benne: „The guy sings about himself as a strong guy and want the girl and it goes over and over again.”

Az Angkor Wat pedig szép volt, egy gyönyörű hely, amelyet nagy élmény volt felfedezni – ez remélem át is jött a sorok között, és Ti is élveztétek ezt a kis beszámolót. :)

Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.

Ebéd után a Hampi Bazaar főutcájának a túloldalára tekertünk a bringáinkon. Itt egy nagy teret találtunk oszlopos épületekkel, és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé.

Tehenek és Gólyatöcsök a folyóparton

A folyó mellett találtunk egy nagyon hangulatos kis éttermet a fák alatt. Ide beültünk inni valamit, és csak úgy ülni, és lenni. Erre remek hely Hampi, és ez a vendéglő pedig egyenesen szuper jó volt. A fák között ki lehetett látni a folyóra és a folyó előtti kis zöld mezőre, illetve a kettő között magasodó néhány „kavicsra”. Ezen a kis mezőn tehenek (vagy legalábbis valami tehénfélék – én otthon sose láttam ilyen állatot, valaki írja meg, hogy pontosan mifélék, ha tudja) legeltek és vonultak. Először eltűntek a sisnyás mögött balra, de onnan előjött egy fickó és hangos kiáltozásokkal és csattogásokkal visszazavarta őket az előttünk elterülő kis zöld mezőre. Mindeközben Zitával nagyon jól meg tudtuk figyelni, hogy a teheneket követik a fehér madarak, amikről most már nagyon jó, hogy tudjuk, hogy gólyatöcsök, mert megírta egyik kedves olvasónk, hogy így hívják őket! Persze ha tévedünk, akkor javítsatok ki! Az én madártudásom nagy részét Tőletek kaptam! :)

Klikk a képre a nagyobb bölény(?)ekért! :)

Szóval ültünk ott, és néztük ezt az leképesztően összerakott tájat, és benne az állatokat. A gólyatöcsök mindig szorosan követték a teheneket, de azt nem sikerült megfigyelni, hogy vajon volt-e köztük egy-egy összerendelés, magyarán, hogy minden tehénnek volt-e egy és csak egy dedikált madara. Öööhh, bocsánat, lehet, hogy kicsit kockán fogalmazok, szóval csak arra gondolok, hogy vajon minden tehénhez csak egy madár tartozott-e és mindig ugyanaz? Erre nem jöttünk rá, de arra vannak tippjeink, hogy miért ez az együttlét. Valószínű ahogy a tehén legel és harapja a füvet, ezzel kiforgat néhány apró állatot is, gilisztákat, rovarokat, amelyek a gólyatöcs nagy kedvencei.

Ezen a helyen elidőztünk jó egy órát, mielőtt továbbálltunk.

Séta a sziklák között a Vitalla templomhoz

Sajnos a bringákat itt le kellett kötnünk az étterem mellett, mert igencsak sziklás és lépcsős terep következett. Az egyik kanyarból eszméletlen szép kilátás nyílt a folyó egyik kanyarulatára és a túloldalt lévő szikladombra. Zitának úgy kellett megvárnia, mert én nem bírtam megállni, hogy fel ne másszak egy nagy kőre jól körbenézni, na és persze csinálni egy szép kis panoráma képet:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pár lépéssel később az út bevitt a sziklák alá, és néhány nagyobb kő alatt át kellett bújnunk, hogy a túloldalt kilyukadjunk egy templom mellett, egy gyönyörű partszakaszon. Ekkor épp egy csapat nő és gyerek jött szembe, fejükön hatalmas cókmókot összetekerve hordtak, még a gyerekek is. Bámulatos, hogyan képesek erre. Valószínű mi is meg tudnánk egy idő után tanulni, ha nekiállnánk gyakorolni. Zita szerint nem csak, hogy sokkal célszerűbb így hordozni a holmikat, hanem még egészségesebb is. Ha ez így van, amit simán el tudok képzelni, akkor viszont az egy jó kérdés, hogy a modern világban miért tűnt el ez a módszer? Miért a kézben vagy a vállainkon visszük a holmijainkat? Na, egyszer kerüljünk vissza Budapestre, kipróbáljuk, mit szól hozzá a nép, ha ezt a szokást kicsit átvesszük néha a harmadik világból. :)

Klikk a nagyításért!

A partot egyetlen nagy lapos szikla alkotta, és amikor elnéztünk a folyó felé, elállt a lélegzetünk. A folyó itt egy szakaszon a sziklák között kiszélesedett, és a gyerekek csónakokban játszottak a vizen. Ez a kép több volt mint festői. Vajon tudják, hogy a földi paradicsomban játszadoznak. Remélem legalább sejtik, és nincsen sok gondjuk, hanem csak élvezik a létet – mert itt aztán lehet! A csónakok kör alapú kis teknők voltak, vékony fákból összetákolva, az aljuk szurokkal lekenve, hogy ne eressze át a vizet. Jól össze voltak rakva a kis csónakok, öröm volt nézni a gyerekeket a vízen. Kicsit irigyeltem is őket! :) De ez már csak az én gyengeségem. A parti sziklában shivalingákat láttunk belevésve, de ezek nem voltak nagyok, laposak voltak, és körülöttük emberalakok is voltak, valamint a kis fekvő emberikon, amiről Krishna kiokosítása után tudjuk, hogy nem jelent mást, csak egy jelet, hogy itt kell a földre fekve imádkozni. Ilyet ott jártunkkor nem csinált senki. Ha még ezt is láttuk volna, komolyan nem hittem volna el, mert már így is az egész hely olyan volt, mintha egy nagyon frankó és valóságos dokumentumfilmbe csöppentünk volna. De ez nem film volt, hanem a gyönyörű szép valóság, India szívében. Na az ilyen pillanatokért megéri az a sok küzdés és kín, amit India mutat az érme másik oldalán. Persze most maradjunk csak a vidám és szép oldalon, és sétáljunk tovább.

Ha nem lett volna nálam a GPS, bizony itt most kicsit bizonytalanok lettünk volna, hogy merre is van a Vittala templom. Még Gokarnán hallottuk néhány lakótársunktól, hogy 600 lépcső vezet fel a domb tetejére, amin található. Semerre nem láttunk ilyet, csak a messze távolban a folyó túloldalán tűnt fel egy szikladomb, amire egy világoskék sáv vezetett fel kanyarogva – bizonyosan egy lépcsősor. Ez a hely azonban legalább 2-3 kilométerre tűnt nekem szemre, a gépész pedig már csak 700m-t mutatott a Vittala templomhoz. A turpisságra hamar fényderült, ám előtte még szembejött egy kék száris idősebb asszony két tehenet terelve. Na ez is egy olyan látvány volt, hogy alig hittük el. Van ennek a Hampinak valami csodálatos varázsa, és ezt nagyon élveztük. Kicsit továbbérve egy banyána fát találtunk az úttól jobbra. Ez a fa azért tűnt ki a környezetéből, mert tele volt aggatva műanyagzacskókkal, a zacskókban pedig kövek voltak. Ezek a csomagok lógtak a fa függő gyökereiről. Krishna erről is beszélt nekünk a délelőtt. Azok a nők akasztanak ilyen kővel teli zacskót a banyána fákra, akik gyereket szeretnének. Szegény fa, hogy nézett ki… Voltak, akik valamilyen anyagkendőt használtak, de a többség reklámszatyrot vagy valamilyen műanyag zacskót.

A Vittala templomnál

A Vittala templomhoz érve meglepettem tapasztaltuk, hogy semmiféle domb nincs alatta, sőt, tök lapos az egész környék. Ugyanakkor kicsit meg is ijedtünk, mert elég üres volt már a környék, és az első két kaput zárva találtuk. Végül a túloldalin beengedtek az őrök a szinte már tök üres templom komplexumba. Merthogy itt több templomot, ha jól emlékszem ötöt találhatunk egy nagy téglalap alakú elkerített részen. A főbejárat előtt pedig ott van a kőszekér, Hampi fő szimbóluma, aminek még a kerekei is kőből vannak, és a legenda szerint anno még be is tudták gurítani a történetet ezeken a kőkerekeken. A kocsi annyira tetszett, hogy jól körbe is sétáltam/fényképeztem:

Ma természetesen már nem mozog sehová, ellenben igen pofásan néz ki, ahogy a templomépületek is. Igyekeztem sokat fotózni, mert már igencsak a kőrakások mögé igyekezett a nap, és ugye ilyenkor vannak a legjobb fények – amíg el nem tűnik a nap. :)

Szóval rohangáltam mint a mérgezett egér, ugyanakkor azért megpróbáltam magamnak is lefényképezni, vagyis megnézni a dolgokat, és nem csak a gép LCD kijelzőjén keresztül.

Az útikönyv szerint itt vannak szolmizáló oszlopok, amik vékony, hosszú kis oszlopok sűrűn egymás mellett. Ezeket egy ideje már nem szabad kongatni, mert rájöttek, hogy tönkremehetnek, és ugye itt egész Hampi a világörökség része. Nosza, végre valamire itt Indiában is figyelnek?! Gondoltam nagy naivan… Aztán jött az őr, és kérdezte, hogy nem akarok-e 100, majd 50 rupiért do-ré-mi-fá-szót hallani az oszlopokon. Csak néztem, hogy mi van… Hát csávó, épp Neked kéne odafigyelni, hogy ne történhessen ilyesmi! :) De hiába ez itt India, itt „minden lehetséges”. Persze mi nem kértük, ahogy a 20 rupis idegenvezetést sem, amire már rá is zendített egy másik őr nekem, amikor leesett, hogy ezért majd jól pénzt akar kérni tőlem. Úgyhogy még időben le tudtam állítani. Mindezek a kis malőrök persze mit sem vettek el a pillanatok értékéből. Szóval a Vittala templom szép volt, annak ellenére, hogy alig néhány lépcsőt kellett megmászni érte. :) A 600 lépcsős templom ezen a napon rejtély maradt előttünk, de biztosak voltunk benne, hogy létezik, és azt is eldöntöttük, hogy felkeressük még, amíg itt vagyunk.

Vissza Hospetbe – Boldog Új Évet!

Visszafelé menet még megnéztünk egy King’s Balance nevű helyet, ahol igazán nem jöttünk rá, hogy pontosan mit is kell látni, de a GPS jelölt egy ilyen nevű helyet, hát arra mentünk visszafelé. Szép volt, de igazán még most se tudjuk, pontosan mit is hívnak így. Talán két követ egy nagy szikla tetején, talán az egyik romot… A nap akkor tűnt el a fák mögött, amikor a folyóparthoz visszaértünk. Egy csodálatos naplementét láttunk, olyan volt, mint a mesében. Ezután nem maradt más hátra, mint befejezni a napot. Visszatekertünk, fel a főutcára, majd azon végig, hogy visszaadjuk a bringákat.

Hampi bazárnál buszra pattantunk, és visszarobogtunk Hospetbe. Fantasztikus nap volt ez a mai, talán az egyik legszebb, legtartalmasabb napunk, mióta Indiában vagyunk. Nem is tudom, hogyan fogom közelebb hozni a weboldalon megjelent útinapló részeket a valósághoz, ha egy napról három bejegyzést írok?! :) Na de sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk! Gondolom feltűnt Nektek, hogy újra naponta vannak bejegyzések! ;) Amíg bírom szusszal, addig így lesz, mert kicsit zavar, hogy egy hónappal le vagyunk maradva a valóságtól.

Hospetben hogy meg tudjam mutatni a riksásnak, hogy hová a viharba is szeretnénk vitetni magunkat, előző este eltettem a Murali lakásával szemközti kis utcai étterem blokkják, azon rajta volt a pontos cím, amit csak fel kellett mutatni a riksásnak, és már repültünk is. 60 helyett 40 rupiért, ami még mindig több, mint a helyieknek mért 30 rupi, de hát örüljünk, hogy csak ennyire „vertek át”. Igazából, amikor nem vagyok fáradt, akkor kezdem élvezni, hogy minden nap többször meg kell küzdeni az igazunkért, legyen szó több száz, vagy pár tucat rupiról. Este még elcsíptük indulás előtt Muralit, így sikerült vele egy közös képet készíteni, mert ez előző este és reggel is elmaradt. Ő túl kedves nekünk ahhoz, hogy elengedjük fotó nélkül, így végül nagyon örültünk, hogy ezen az estén még összefutottunk vele.

Boldog Új Évet Murali! :) …és az összes többi indiai barátainknak is, akik Google Translate-el olvasnak minket, és szintén ekkor ünnepelték az új évet! ;)

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Ugyanígy a hullámok: sosincs két ugyanakkora, egyik sem ugyanolyan.

A parton

Amikor Zita a parton kincskeresett, én vagy naplót írtam az étterem árnyékában, vagy kiültem mellé a partra, és amíg meg nem untam, segítettem neki a „munkában”, vagy csak úgy ültem és bámultam a hullámokat. Amikor már ez is unalmas volt, akkor kitaláltam, hogy elkezdek szájharmonikázni tanulni. Az egyik legjobb barátomtól induláskor kaptam egy G-s Blues Harp-ot (szájharmonikát), hogy tanuljak meg rajta játszani az út alatt (végülis van rá pár évem… :P). Az interneten találtam egy „letölthető” Teach Yourself Blues Harmonica (tanítsd magad) anyagot, ezt meg is szereztem még Goán, és most rátettem a Kindle-re. Néhány lecke után persze unalmas lett és úgy döntöttem, belevágok a lecsóba. Beírtam a google-be, hogy Neil Young Heart of Gold Harmonica tabs, és tádáá, már meg is volt a „kotta”, ami olyan egyszerű volt, hogy még én is megértettem, aki soha életében nem tanult semmilyen zenét az általános iskolai zeneórákon túl. Számok 1-től 10-ig, ami előtt mínusz van, azt a lyukat nem fújni, hanem szívni kell a harmonikán. Az ütemet meg a hosszakat és az egyéb részleteket meg lehet tanulni hallás után. Legalábbis én megpróbáltam és meglepően jól sikerült leutánoznom az eredetit. Ebben még Zita is megerősített, szóval nem csak én akartam nagyon szépnek hallani. :) A legszebb az egészben, hogy ezt mind nagyon-nagyon élveztem. Bármikor, amikor olyanom volt – és elég sokszor volt olyanom -, kiültem egy tengerparti sziklára, és játszottam, gyakoroltam. Napról napra jobban ment. Mindehhez nem kellett semmit magammal vinnem, csak két apró fém-műanyag tárgyat. A telefonom, és a szájharmonikám. A telefonról szólt az mp3, és a képernyőn láttam a kottát – mivel volt lehetőség lementeni a böngészőben az oldalt. :) Ezt mocskosul élveztem, mert már évek óta álmodoztam arról, hogy majd egyszer megtanulok játszani valami hangszeren, de sose értem rá elkezdeni – a sportokkal mindig előbb ütöttem el a kevés szabadidőmet. Hát most erre is jutott idő, és igazi nagy feeling volt, hogy ilyen hamar belejöttem, és ráadásul egy ilyen helyen játszhattam.

Az egyik naplemente alkalmával a kamerát is magammal vittem, miközben Zitát „kísértem” a szájharmonikával. A vége az lett, hogy majdnem elvitte a hűséges kis Canont az Arab-tenger:

Kirándulás a Paradise Beachre

A vizes palackért való meneten kívül még egyetlen egyszer hagytuk el az Om Beach-et. Akkor amikor elindultunk tovább kelet felé a parton, hogy felfedezzük a többi partot. Konkrétan az utolsó öböl, a Paradise Beach vonzott minket, a felfedezés örömén túl már csak a neve miatt is. Egyik délután elindultunk hát, csak úgy lazán, flip-flop papucsokban, a vállamon egyetlen tarisznyával, benne két liter vízzel és a fényképezőgéppel. Az Om Beach végén lévő sziklákon könnyedén felkaptattunk, és odafent a gerincen egy igazi dzsungelben találtuk magunkat. Olyan dzsungel dzsungelben. Ezalatt azt értem, hogy olyan dzsungelben, amit mi otthon is dzsungelnek neveznénk, nem pedig csak olyan dzsungelben, amit itt Ázsiában dzsungelnek hívnak. Ugyanis errefelé hajlamosak az erdőt, vagy a ligetest is így nevezni. Szóval mentünk a sűrű erdőben ami tele volt olyan növényekkel, amit azelőtt még sose láttam, vagy ha igen, csak két dimenzióban egy vásznon, vagy képernyőn. Az ösvény többször, többfelé ágazott, és sokszor csak a visszafelé utat jelző táblából tudtuk kitalálni, hogy merre van számunkra a tovább. Egyszer csak feltűnt egy fickó, aki az úttól feljebb állt, bent az erdőben, és szemmel láthatólag semmit nem csinált. Ahogy közelebb értünk, kiderült mit csinál. Megkérdezte tőlünk, hogy „Akarunk-e szívni valamit?” (Do you want smoke something?) Marihuánát és Hasist árult. Mi nem szívunk ilyesmit, és egyáltalán semmit se. Én ha akarnék se tudnék élni ezekkel a szerekkel mert soha nem szívtam egy szál cigit sem. (A szüleim azt hitték, hogy középiskolás koromban kipróbáltam, de nem, csak azért voltam bagószagú, mert a suliból a villamoshoz menet az összes iskolatársam füstölgött körülöttem. :( :D) Azóta már többször kínáltak nekünk drogokat Indiában, és megvallom őszintén, ez engem egy kicsit zavar. De csak egy kicsit, épp csak annyira, hogy kitaláltuk Zitával, hogy mit csinálunk ilyenkor. Illedelmesen, és jó hangosan(!) megköszönjük, és visszautasítjuk: „No thank you, you are very kind, but we are not going to buy drugs from you, my friend!” (Köszönjük, de nem, nem kívánunk kábítószert vásárolni tőled, barátom!) Ennek persze csak városban van értelme, esetünkben nem volt, mert egy lélek nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Aki ilyesmivel foglalkozik, az vállalja az esetleges körülményeket – hogy elkapják. Ez ugye még nem számít önbíráskodásnak? :) Mi csak visszautasítottuk jó hangosan, hisz itt Indiában olyan rámenősen próbálnak eladni nekünk mindent, néha csak így értenek a szóból. Érdekes, ezek a drogárusok aztán mindig egyből lekoptak, sose nyomultak ránk tovább! :)

Visszatérve a dzsungelben való sétára: Ahogy letértünk a gerincről vissza a tengerpart közelébe, úgy váltott meredek hegyoldalba a terep, és ezzel együtt eltűnt róla a növényzet nagy része is, és kitárult előttünk az Arab-tenger végtelenje. Ez nagyon szép volt, élveztük a sétát, noha egyre inkább kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a flipflop erre az útra nem a legalkalmasabb lábbeli. Ekkor már jó két kilométert megtettünk. Megérkeztünk egy partra, ahol találtunk éttermet és néhány hippi arcot. Ide gondoltuk, hogy beülünk ebédelni, de elég drága árakat mutatott az étlap és a legénység se nagyon foglalkozott velünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk még tovább, és majd ha megérkeztünk a Paradise Beach-re, ott eszünk valamit. Nem tudom miért, de én ekkor elég szarul voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magam, és a derekamon, a hátamon, és a hajamnál furcsán érzékeny lett a bőröm, rosszul esett neki minden tapintás. Olyan volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Napszúrást nem kaphattam, mert igaz gyengébben, de már akkor is éreztem, amikor elindultunk, és ezen a napon még nem jártam sehol ezelőtt. Nem nagyon értettem a dolgot, de mentünk tovább. Innentől a sziklás parton haladtunk, lent egészen közel a tengerhez. Néha fel kellett mászni 10-20 méter magasba, majd vissza le, legtöbbször sziklákon, de jól kijárt „ösvényen”, ahol néhányan jöttek szembe is. Ezen a szakaszon láttunk egy apró, vékony kígyót, ahogy kivégez egy kisebb gyíkot. Elszorította a testével, talán elroppantotta vagy megfojtotta, ezt nem láttuk pontosan, de azt igen, ahogy utána elkezdte felfalni. Durva látvány volt ilyet látni állatkerten kívül! :) Ezután már csak egy forrás mellett haladtunk el, míg végül végre meg nem érkeztünk a várva várt Paradise Beach-re. A hely sokkal kisebb és kihaltabb volt, mint vártuk, és ez engem kétszeresen sokkolt, mivel nagyon vágytam már egy kényelmes helyre leülni és egy jót enni-inni, mivel igencsak kivoltam már az előbb említett gyengeség miatt.

De ahogy végignéztem a pálmaligetes, sziklás kis öblön, még kunyhószerű tákolmányokat is alig láttam, nem hogy étteremnek mondható épületet. Ettől kicsit megijedtem, de végül aztán találtunk egy helyet, ahol sütöttek-főztek néhány dolgot. Itt tudtunk enni palacsintaszerű, töltött finomságot, és el tudtam nyúlni egy, két pálmafa közé kifeszített függőágyban. Az egész part egyébként nem volt más, mint egy pálmaliget alatt megbúvó kis hippitanya, tele furcsa kinézetű figurákkal, akik láncban szívták a füves cigit, és mint a veszett, úgy doboltak. Volt, aki külön nyomta egy szikla tövében, és voltak, akik egy nagy körben ülve beszélgettek és zenéltek. Zita sem ezt várta, és ez a hely annak ellenére, hogy tényleg csuda jól nézett ki, valahogy egy kicsit csalódás volt nekünk. Valószínű már „túl öregek vagyunk ehhez”, vagy nem tudom, de nekem ez az egész nap füvezünk, zenélünk és csak úgy vagyunk bele a világba kevés. Biztosan élveztem volna egy darabig, ha 8-10 éve kipróbáltam volna, de most már kicsit túlzásnak találom ezt a fajta lazítást, és még csak részben tudom megérteni akkor is, ha közben belegondolok abba, hogy ez nekik csak néhány napig, vagy hétig jár ki az amúgy talán a magyarnál is durvább, egész éves mókuskerék után. Mert a társaság túlnyomó többsége nekem úgy tűnt, hogy még nálunk is nyugatabbról jött, hogy itt találja meg magának a paradicsomot egy kis időre.

Miért nem próbálják meg egész évben megteremteni maguk körül? Miért nem a valódi életükben próbálnak meg boldogok és önmaguk lenni, miért menekülnek el attól egy ilyen hátsó kis rejtett tengerpartra, hogy pár hétig boldogok legyenek? Ha egy kicsit kívülről, egy kicsit távolabbról nézzük ezt, nagyon abszurd az egész. :) Erről a dologról is eszembe jut egy nagyon jó, ezúttal magyar írás, méghozzá a szigetről: Elszigetelt Tombolás. Illetve még egy régi nagy kedvenc, klasszikus tanmese: A halász és a piackutató

Egy éjszakás betegség

Szóval feküdtem a függőágyban, és próbáltam rájönni, mi bajom van. Már nem a füvesekkel és az életvitelükkel, ha hippi életet akarnak, hát éljék, minket nem bántanak vele, tehát csinálják, mit bánom én. De miért vagyok ilyen rosszul még mindig, amikor már ettem is, ittam is? Jó egy óra sziesztázás és tengerpartozás után úgy döntöttünk, hogy csónakkal megyünk vissza az Om Beach-re. Erre ajánlkozott is egy csónakos fickó, aki végül néhány társunkkal együtt fejenként 100 rupiért hazarepített minket pár perc alatt a tengeren. Erre azért volt szükség, mert már annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nem lenne jó ötlet visszafelé is a sziklákon és a dzsungelen át menni.

Mire hazaértünk már nagyon oda voltam, és mikor megmértük a lázam, kiderült, hogy 38,5 a testhőmérsékletem. Azonnal algopirint vettem be és magamra öntöttem egy vödör vizet apránként, majd Zita borogatni kezdett. Vizet is vettem magamhoz úgy óránként 1-1,5 litert, és ettől hamar sokkal-sokkal jobban lettem. Tudtam, hogy most nem lehetek igazán beteg, nem szabad elrontanom ezeket az amúgy gyönyörű napokat itt Gokarnán. Nem tudom, mi történt, de kb. 2 órával ezután már sokkal jobban voltam, és miután megnéztünk a kunyhónkban egy Human Planet epizódot, a lázam is eltűnt, és visszaállt a hőmérsékletem 37 fok alá. Szóval az egész amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan el is ment. És aztán vissza sem jött. Gondolkodtam sokat, hogy mitől történhetett ez velem, de egy egyszerű felfázásnál jobb nem jutott eszembe. Mondjuk elég nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember a Dél-Indiában felfázzon, de úgy tűnik, nekem sikerült! :) Amíg Zita kincskeresett a parton délelőtt, én a hűvös árnyékban ültem, és belemerültem a naplóírásba, miközben nem volt rajtam póló. A délelőtti „hűvös”, 20-25 fokos levegő folyamatosan érte a vesémet és ez póló nélkül lehet hogy szokatlan volt neki. Ebben az is megerősített, hogy igaz bár, hogy egy kisebb hordó vizet bevedeltem, de a nap végére 5-10 percenként kellett vizelnem járni. Ez pedig szerintem még akkor se normális, ha az ember rengeteget iszik. Másnapra hála az égnek ez is elmúlt, úgyhogy tényleg alig rondított bele ez a kis betegség az amúgy igen csodás gokarnai napjainkba.