Mikor elhagytuk Cihan lakását délután,  hibát követtünk el. Na nem, nem hagytunk semmit Cihan lakásában, a hiba az volt, hogy délután 2 óra után keltünk útra egy 73km-es szakaszra, ami ráadásul nem volt síknak mondható. Persze ezt ekkor még nem tudtuk. Ideje lenne kicsit többet használni az eszünket az úton, ez utólag már mindig nagyon jól megy, de jó lenne idejében felismerni ezeket a dolgokat. Baj nem történt, csak éppen nem ez volt a legkellemesebb napunk az úton… Sőt, talán ez volt a legkeményebb.

Na de kezdjük az elején, szóval délután van, és elindultunk Aksarayból Nevsehirbe, Kappadókiába. A város végén egy kiadós kaptató várt ránk, rögtön felrángattuk magunkat 150 méterrel feljebb, 1200 méter magasra. Eszméletlen hőség volt, állt a levegő, teljes szélcsend volt, és 40 fok, mi ebben haladtunk kínkeservesen fölfelé, 6km/h-val. Szinte minden benzinkútnál megálltunk, frissíteni magunkon, bevizezni a fejünket, inni, és elfogyasztani egy félficcses jégkrémet. Még jó, hogy több márkának több íze van, különben már nagyon unnánk ezt a fagyizást.

Szétesik a Rohloff agyváltó

Az egyik ilyen benzinkúti pihenőről való elinduláskor Zita arra lett figyelmes, hogy hiába tekeri a Rohloff váltókart, az nem vált, sőt üresben mozog, nincs semmi ellenállása, mint ahogy eddig. Húha, ennek a fele sem tréfa, valami történt! Őrizzük meg a hidegvérünket ebben a forróságban, és gondolkodjunk, mert ilyenkor ez a legjobb, amit tehetünk. A bowdeneknek biztos nincs bajuk, hiszen kettő van belőlük, egyszerre mindkettő nem szakadt el, ha meg az egyik szakadt volna csak el, akkor legalább az egyik irányba lenne valami ellenállása a váltókarnak, nem csak üresben mozogna. A probléma forrását elég hamar megtaláltam, mert elég szembetűnő volt, egy csavar lógott ki abból a fekete kis dobozból, amibe a bowdenek futnak be az agyváltó mellé. Miután szétszedtem ezt a dobozt, összeállt bennem a kép: ez a csavar fogja össze a bowdenek álltal forgatott kis testet, ami összeköttetésben van a váltó főtengelyével, amit ezen keresztül tudunk csavargatni, ezáltal kapcsolunk a fokozatok között. Már csak meg kellett találni azt a fokozatot, amiben a csavar kilazult, abban a fokozatban visszahúzni a csavart (érdekes módon egy pénzérmével!), és máris minden működött rendben, ahogy kell neki. Nem volt komoly a probléma, csak meglazult az a kis csavar a 4000km alatt, mert már ennyit használtuk a bringákat, mióta megvannak. Ez a kis doboz amibe a bowenek futnak, eléggé lent van, a tengely alatt, és elég sok gempát kapott az útról, valószínű a sok gempa között olaj is volt, amitől meglazult.

Ezek után persze átnéztem még néhány csavart, nem csak Zita, hanem a saját gépemen is. Egyébként a Rohloff nagyon meg lett tervezve, élvezet egyre jobban felfedezni. Ezt a csavart pl. nem tudtuk volna elhagyni, mert úgy van kitalálva, hogy nem tud kiesni a helyéről. Ez csak egy gyorszáras csavar, ami arra való, hogy gyorsan és könnyedén ki tudjuk venni a kereket a bringából. Elég kilazítani ezt a csavart, na meg a kerék gyorszárát, és hopp, kint van a kerék. Szerencse, hogy ezt az utóbbi csavart elég nehéz megtalálni annak, aki nem ért a Rohloffhoz (a biciklitolvajok 100%-a?), és még jó, hogy a hátsókereket amúgy is mindig zárni szoktuk, mert Rohloff-ot egy életre vesz magának az ember.

Tekerés a tikkasztó napon

A kis ijedség és a gyors szerelés után sem volt könnyebb az út, sokáig kapaszkodtunk még fölfelé, és amikor azt hittük, felértünk, akkor is jöttek még újabb fölfelék, közben néhány lejtővel. De összességében még mindig jobban örültünk volna, ha sík a terep, mert a fölfelék most nagyon nem ízlettek nekünk, nehezen és nyögvenyelősen haladtunk, és persze lassan. Este fél 8-kor konstatáltuk, hogy buktuk a világosban való megérkezést. Leültünk egy benzinkút mellett, vettünk egy két literes lónyálat, és megittuk az Aksaray-ból hozott csirkés szendvicsek mellé. Közben a szemközti domb felett szépen lement a nap miután először gyönyörű aranysárgára festette körülöttünk a dombokat. Annyira nem örültünk most a naplementének, mint máskor, mert ez azt jelentette, hogy hamarosan sötétben kell folytatnunk.

Ránksötétedik Nevsehir előtt

Erőt vettünk magunkon, és elindultunk. Az út végre kilaposodott, így egy fokkal gyorsabban tudtunk haladni, mint eddig. Acigöl után már teljesen sötétben haladtunk, persze lámpákkal, elől és hátul, úgy világítottunk, mint egy karácsonyfa. Új magasságrekordot döntöttünk, Nevsehir előtt 1377m magas hágót másztunk meg, hogy aztán leguruljunk a városba, vissza 1200-ra.

Nevsehirben újra megtréfált a GPS, sajnos most sem voltam elég körültekintő, és nem ellenőriztem a logikus útvonalat a találkahelyünkre, egy kórházhoz. Felmentünk egy domb oldalába a város közepén, nem túl bizalomgerjesztő utcácskákba, és éppen már nagyon elgyötörve, egy meredek kis utcán mentünk fölfelé, amikor valahonnan előkerült egy csapat 8-10 éves forma visító hülyegyerek, akiknek első dolguk az volt, hogy megfogták Zita biciklijét hátulról és elkezdték visszahúzni. Erre persze egyből megálltunk, és olyan hangosan és mérgesen rájuk kiabáltunk, hogy rögvest elszaladtak.

A kórház, ahová a találkozót megbeszéltük a vendéglátónkkal, Mehmettel, természetesen egy domb tetején volt. Erre a dombra már csak tolni bírtuk a bringákat, olyan meredek volt a felvezető utca. És mikor felértünk, elővettem a telefonomat, és láttam, hogy Mehmet írt egy sms-t, mi szerint találkozzunk lent, a főút mellett, azon a sarkon, ahol fel kell kanyarodni a kórházhoz. Remek, potyára jöttünk fel, olvashattam volna előbb az sms-t… Lent persze rossz helyen vártunk, és nem is sikerült megtalálni azt a helyet, amire Mehmet gondolt, így végül csak egy óra sms-ezgetés és telefonálás után találtuk meg egymást. Mehmet autóval jött értünk, és még jó 2 km-t kellett bringáznunk az autóját követve, mire az otthonához értünk.

Kemény egy nap volt, de végül csak megérkeztünk Nevsehir-be. Ha egy kicsit gondolkodtam volna, és előre sejtettem volna, hogy ilyen kemény lesz, nem vágunk neki, mert nem érte meg ezt az egy nap „nyereséget” ez a kemény, kiborítóan fárasztó nap, a végén a sötétben bringázással. Vagy, ami talán még okosabb lett volna, ha legalább 3-4 órával előbb elindulunk.

Mehmet-nél aztán persze már minden jó volt, vacsoráztunk, beszélgettünk kicsit, majd eldőltünk a matracainkon. Mehmet egyébként valami agykutató, pszichológusféle, él-hal a szakmájáért, irigylem az ilyet: aki megtalálta a munkájában a szenvedélyét, szerencsés ember.