Rupus válaszlevele

Reggeli gyanánt kértünk két zöldséges tésztalevest Rupuséktól, így csak Zita főzött egy kis banános porridge-ot, amit aztán el is tett, mert a „Veg. Noodle Soup” olyan laktató volt, hogy azután már nem is kívánta a kását. Átpumpáltunk újabb 5 liter vizet a vízszűrőn, és közben meg se nyikkant a masina, szépen átfolyt rajta minden, egy csepp eresztés vagy nyikorgás nélkül. Ennek nagyon örültünk, mert ez azt jelentette, hogy sikerült Besisaharban megjavítani. A netbookot miután félig elpakoltam, még újra elő kellett rámolnom és össze kellett kapcsolnom a telefonommal, mert Rupusnak este megígértem, hogy reggel még megnézzük az e-mailjét, hogy válaszolt-e az esti levelére a bostoni barátja, Erik. Még szerencse, hogy elfelejtkeztem erről, és így csak később néztük meg, mert így olvashattuk még Erik levelét, amit csak 40 perccel azelőtt küldött el, hogy ránéztünk Rupus postafiókjára. Persze ismét válaszoltunk, és ezzel elment egy kis idő a délelőtti túrázásból, de nem bántuk, mert Rupus ismét nagyon boldog volt, és ahogy mutatta Erik levelét, bizony a távoli barátja is nagyon örült, hogy Rupus végre válaszolt. Tényleg nagyon jóban lehetnek és nem csak Rupus oldaláról, mert Erik egy sikertelen kézbesítés után már a második kézzel írt, postai levelet küldte neki az e-mailes válasz reményében.

Rupusnak van egyébként egy négy éves forma tündérke kislánya, és egy 7 hónapos kisfia. A kisfiú születése után a felesége szülei is elismerték végre a házasságukat, és befogadták Rupust, és vele együtt az újdonsült fiú unokát is a családjukba. Rupus ezen kiakadhatott, és megsértődhetett volna, hogy mi az, hogy most hirtelen a fiú unoka miatt már rábólintottak a „love marriage”-ükre, aminek eddig nem örültek. De nem tette ezt, csak örült, hogy végre elfogadják és örömmel látják, legalábbis én ezt szűrtem le abból, hogy boldogan mesélte ezt a hírt.

Olyan szép, hogy szinte már giccses – és van szolár vízforralójuk!

Az indulásunk végül háromnegyed tízre esett, a hosszú búcsúzkodás után rögtön szép élmények értek minket. Zubogó patakokon keltünk át, kukorica teraszok között sétáltunk. Talán egy kilométert sem haladtunk, amikor ismét szép kis kertes szállók tűntek fel az út mellett. Már-már giccsesnek tűntek, olyan szép kis füves kertjük volt kiülőkkel. Az egyiknek az udvarán egy szolár vízforralót találtunk. Eddig ilyet csak Makra Péter által láttunk az interneten, de most élőben is volt szerencsénk az elmés kis eszközzel találkozni. Az egész egy majdnem félgömb alakú tükör, amit mindig a nap felé fordítanak és a közepén ott egy lábos tele vízzel. A tükör összegyűjti a nap sugarait és a lábosra koncentrálja őket. Összegyűjt annyit, hogy erős napsütés esetén elegendő legyen a néhány liter víz felforralásához. Gondolom nem olyan gyors, mint a gáztűzhely vagy egy fatüzelésű tűzhely, de ha egyszer megépítetted ezt az eszközt, utána ingyenes, mivel közvetlenül a nap energiáját használja fel, nem kell hozzá azt megkeresni (olaj, szén), vagy megtermelni (fa), se szállítani. Szerintem zseniális!

Hamar Ngadi Bazarban találtuk magunkat, ahol egy nagy, ezúttal domború függőhídon keltünk át egy folyó felett. Ezután egy nagy, kúp alakú domb tűnt fel a völgyünk közepén. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk a következő pár kilométeren. Sokat kellett meredeken fölfelé kaptatnunk. Alattunk zubogott a folyó, mellettünk pedig vagy meredek, köves, erdős terep volt, vagy „friss” földcsuszamlást kereszteztünk, vagy kukoricaföld teraszok mellett haladtunk. Ha ősszel tervezel itt túrázni, akkor a kukoricát mindig a rizzsel helyettesítsd be! :) Minden térképen és minden útikönyvben rizsföldekről olvasunk, holott még egyet sem láttunk. Úgy látszik minden útikönyvíró és térkép készítő a főszezonban járt itt, október, november környékén, amikor a földeken rizst termesztettek. :)

Alkudozás kíváncsiságból és heccből

A fölfelé vége a kúp alakú hegy melletti nyeregben volt, és ez az utolsó szakasz volt a legkeményebb. Meredek, csúszós murvás ösvény vezetett fel, ami egyszer csak egy vízszintes utcában ért véget. Itt megálltunk kicsit, ledobtuk a táskáinkat, és rögtön beköszöntünk egy étterembe. Előzőleg kicsit megijedtünk, mert egy pár házzal lejjebb szerettünk volna venni valamit, de nem tudtak visszaadni. Nekünk meg már szinte csak ötszázasunk és ezresünk volt. Kicsit megijedtünk, hogy nem lesz ez így jó, hiába lett végre elegendő pénzünk, ha mind nagy címlet és sehol se tudnak visszaadni, mert így hamarosan ezresével kell költekeznünk, ami a napi büdzsénk ugye, és ez azt jelentené, hogy egy nap egyszer veszünk egy helyen szállást és minden élelmet… Az meg ugye kicsit kényelmetlen lenne, na meg nem is biztos, hogy mindenütt lehetséges. Szóval most itt rögtön vásároltunk egy kekszet egy éttermesnél, és ezzel meg is könnyebbültünk, mert a fickó tudott visszaadni egy ezresből. Aztán a szomszéd kisboltban is fel tudtak nekem robbantani egy ötszázast, amikor csak 60-ért vásároltam két tésztalevest. Ezek után végleg megnyugodtunk, és elkezdtük egy dálbátra alkudozni, de hamar nevetésbe fulladt a dolog mind a két fél részéről. 300-tól 200-ig gyorsan eljutottunk, de utána elakadt a történet. Viszont megtudtam, hogy feljebb még drágább lesz (ezt sejtettük), és hogy nagyon bonyolult elkészíteni a dálbátot, ezért nekem nem fog sikerülni, ha megpróbálom. Pedig már majdnem kezdtem volna alkudozni a rizs és a lencse kilójáért is. :) Kifelé menet a faluból egy nő leszólított minket, és mikor megkérdeztük a dálbátot, 150-ért kínálta. :) Előzőleg az éttermes fickótól megtudtuk, hogy ennyi a rendes nepáli (nem turista!) ár, tehát tényleg rendes volt a nő, ám ekkor már annyira elidőztünk és annyi kekszet, illetve tésztalevest vettünk az előző helyen, hogy úgy döntöttünk, inkább tovább megyünk, mert éhesek sem voltunk már igazán. Na meg aztán milyen dolog az, hogy nem kell alkudozni, így nincs benne kihívás! :)

Ja, egy dolog kimaradt a délelőttből, amit nem meséltem el. Megálltunk egy helyen szusszanni, és kiteregetni a pólóm száradni, ugyanis csurom izzadság lett. Kérdeztük itt is a dálbátot, de háromszázat mondtak, mi meg mondtuk, hogy köszönjük, nem kérünk. Ekkor még nem is voltunk egyáltalán éhesek, csak az árra voltunk kíváncsiak. Aztán az üdítőt is megkérdeztem, és a 30-ra (thirty, vagy magyarul írva-mondva: szörti) bólogattak. Megkérdeztem még egyszer, de akkor is igen volt a válasz, ezért rendeltünk kettőt. Gondoltuk, hogy ez jó ár, hiszen már lejjebb is 40 volt. Aztán, amikor fizetni szerettünk volna, először kiderült, hogy nem tudnak visszaadni, aztán kiderült, hogy a „szörti”-t a nő „száti”-nak értette, ami hatvanat jelent nepáliul. Áááá, nem akartunk volna 150 forintért 3 deci üdítőt inni, az még otthon is sok lenne érte! Szóval ezt megszívtuk, de Ti még vigyázhattok a harminccal meg a hatvannal Nepálban! :) Kellett nekünk Namasztéval ödvözölni őket és Dennebáddal megköszönni amit kaptunk… Azt hitték, hogy a számokat is vágjuk nepáliul.

Buandandaitól Ghermuig

A Buandandai nyeregből éppolyan meredeken vezetett le az utunk, mint a másik oldalt a fölfelé, a különbség csak annyi volt, hogy lefelé inkább voltak sziklalépcsők, és a táj az eddigieknél is elképesztőbb volt. Néhány szirten állt egy-egy fa, de úgy, mintha csak tájépítészek tették volna oda. Ezek igazi kis kilátóhelyek voltak, és ezt a helyiek is tudták, mert a fa tövében időzgettek, dohányoztak. Hiába, tudnak élni ezek a nepáliak. Meg gondolom a sok kétkezi munka után a földön vagy a hosszú, nehéz cipekedések után igencsak jól esik egy ilyen pihenő. Mikor végre újra leértünk egy viszonylag sík részre, az ösvény mellett egyszer csak a közvetlen közelemből egy erős fújtatást hallottam. Ekkor vettem csak észre, hogy egy pajta mellett sétálok. Egy, a földön fekvő vízi bölény (vagy bivaly?) fújtatott rám. Akkora orra volt, hogy kedvem lett volna megsimogatni. Persze ennek ő valószínű nem örült volna, ezért erről letettem, de Zitát bevártam, és lefényképeztem a bölényekkel.

Innentől kilométerben már nem volt sok hátra a nap végére kinézett szállókig, de az a pár kilométer bizony kemény volt. Az elején az erdős rész még hagyján volt, de utána jött néhány fel-le, aminek annyira nem örültünk már. Átkeltünk egy merev vashídon egy gyönyörű vízesés mellett. Itt megint csak megmutatták a nepáliak, hogy tudnak élni. Lent a híd alatt a szikláknál két srác fürdött a patakban. Először azt hittem, valami festve van az egyik nagy sziklára, de aztán láttam, hogy az egy törülköző, és így találtam meg aztán a gazdáját is. Bennem is megfordult, hogy jó lenne csobbanni, de annyi ideig tartott volna lemászni, előtúrni a fürdőruhám, átöltözni és megferedni a gondolom jeges patakban, hogy ebből aztán nem lett semmi. Inkább mentünk tovább, hogy végre befejezzük a menetet, mert már mindkettőnk nagyon fájt a súlyos hátizsák. Persze a távolság nem adta könnyen magát, a végén még néhány meredek, sziklafalba vájt lépcsős rész volt hátra. Itt cserébe a fáradtságért legalább kaptunk egy gyönyörű kilátást visszafelé a völgyünkbe.

Ghermuban, a Manaslu vendégházban

Végül Ghermu határában, egy Manaslu Guest House nevű helyen alkudtunk ki egy kétágyas szobát és egy dálbátot háromszázért. A Manaslu egy 8163m magas csúcs tőlünk keletre, egy látkép szerint látszik a Pokhara melletti World Peace Pagodától, ahová már terveztem felfutni, mikor ott voltunk, de aztán se idő se energia nem maradt rá. Na de majd ha visszaértünk, tele leszek vörösvérsejtekkel a magashegyi levegőtől, és mint egy szupermen, úgy fogok felrohanni a 12km-es körtúrára.

Már megettük a dálbátunkat, itt is kicsit más volt, de itt is nagyon finom. Ma én pumpáltam a vizet, újabb 6 litert, megint gond nélkül, Zita pedig kimosta egy-két cuccunkat. Már bevásároltunk a reggeli rántottához, és Zita kifőzött 3 „csiköncsómin”-t, vagyis csirke ízesítésű instant tésztalevest, a hármat természetesen egyszerre, kb. 1 liter vízben. Közben már besötétedett, és eltűnt a sötétségben a szemközti hatalmas vízesés. Kihajtogattuk a Pokharában vásárolt turistatérképet, és meglepetten láttuk, hogy az eddig megtett 27km egész sok, már majdnem egy arasznyit haladtunk. A hágó még 3-4 arasznyira van, és ebből 2 arasz még hasonló terepen megy, 3000m alatt. Mikor megérkeztünk, még elég elgyötörtek voltunk, de mostanra nagyjából összeszedtük magunkat, és ha pár óra múlva (most 19:47 van) lefekszünk, akkor eleget tudunk pihenni egy holnapi korai induláshoz, és egy jó menethez. Már ki is néztük az 1300m-en fekvő Talt, ami ide 12,1km, de közben mindenféle “steep uphill”-eket, meg “marihuana field”-eket mondd a térkép! :O

Készpénzt szerzünk, és eltűnik az aszfalt a lábunk alól

Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.

Aztán nekiálltunk, és összepakoltunk, hogy felkerekedjünk. Elsőnek csak a közeli Nabil Bank-ba mentünk, ahol megpróbáltunk pénzt felvenni. Ugyanis Zita reggel lecsekkolta a számláját és megérkezett rá az az összeg, amit pénteken utaltam át neki. Már csak az kellett, hogy ki is tudjunk róla venni. Elsőre nem sikerült, azt írta, hogy a napi pénzfelvételi limitet túllépi a 20 ezer rupi, amit ki próbáltunk venni. Ezt már jó jelnek vettük, mert ezek szerint a kommunikációja rendben van a gépnek, hacsak nem adott false hibaüzenetet. Másodikra a 15 ezerre elkezdett búgni, mi pedig úgy örültünk a kiadott pénznek, mint talán pénznek még soha. Ez azt jelenti, hogy nem kell végig garasoskodnunk a pénzzel, és nem fog az előfordulni, hogy a készpénzünk vége miatt kell előbb visszatérnünk Pokharába. Merthogy Besisahar után a tudomásunk szerint a következő ATM több, mint 100km-re van Jhomsonban, és az sem biztos, hogy működik. Szóval nagyon örültünk annak, hogy sikerült pénzt felvenni.

Rögtön vásároltunk is 20 rupiért egy-egy kókuszos péksüteményt egy utcai árustól, és elmajszoltuk az egyiket ünneplésképpen. Ahogy elindultunk, azt tűnt fel, hogy nem is vagyok beteg. Illetve nem érzem magamat úgy, mint aki beteg lesz. A hátizsák még mindig rettentő nehéz volt, de attól még mentünk, haladtunk, és méghozzá nem is rosszul. Besisahar vége előtt behívtak minket egy kis irodába, ez volt a checkpoint, ahol a TIMS engedélyünkbe kaptunk egy pecsétet. A fickó rendes volt, mikor azt beszéltük, hogy meddig tervezünk menni ma, Ngadiban javasolt egy szállást, ahol 200-ért tudunk aludni. Ennek örültünk, mert ekkor azt gondoltuk, a 200 olcsónak számít…

A következő település Khudi volt, 7km-re Besisahartól. Ez a szakasz ugyan már nem volt aszfaltozva, mert az aszfalt, az végetért Besisahar végén, de ettől még buszok jártak rajta. Persze keservesen lassan, és rázósan, ahogy a wikitravelen is írták, ezért is nem gondolkodtunk buszozásban ezen a szakaszon. Na meg azért se, mert ha egyszer a hivatalos Annapurna Circuit Trek innen indul, akkor induljunk már innen gyalog. :) Khudiig egy gyönyörű folyó völgyében haladtunk, a nap még mindig gyönyörűen tűzött, és mi nagyon élveztük a menetet. Csak egyszer álltunk meg egy 20 percre, különben csak fényképezni, vagy a vízlelőhelyeknél, hogy bevizezzük a fejkendőnket. Útközben összetalálkoztunk egy ausztrál sráccal, aki egy a miénknél jóval kisebb hátizsákkal, és tornacipőben nyomta. Volt szerencsém vele kicsit dumálni, ő is júniusban indult, csak éppen a világ másik sarkából, és nyugat felé tart, bejárta már DK-Ázsiát, és Nepál után Iránon és Törökországon át fog továbbutazni Európa felé. Eddig végig szárazföldön nyomta, de ezzel fel kell majd hagynia, mert Pakisztánba nem kap vízumot. Mondtuk neki, hogy eddig nekünk Pakisztán volt a kedvenc országunk, ezért legalább próbálja majd meg azt a vízumot, hátha összejön.

Függőhidak, gyerekek, vízesés, és tejeskávé

Khudiban csináltunk egy apró levágást. Egy mellékvölgy folyóján kellett átkelnünk, és mi nem a hosszabb főutat választottuk egy autók számára is járható híddal, hanem egy közelebbi, fadeszkákból és drótkötelekből összeeszkábált gyalogos függőhidat. Hát, azt kell mondjam, egy kicsit para volt, ahogy recsegtek alattam a deszkák és ahogy mozgott velem az egész híd. A túloldalt egy gyönyörű kis udvarra jutottunk, kőházakkal, kúttal, helyiekkel. Szépen nézett ki az egész, mintha csak egy prospektusból vágták volna ki, az egész hely nyugalmat árasztott.

Úgy értünk át a két kilométerre lévő Bhulbhulébe, hogy észre sem vettük. Egy helyen, ahol a buszok parkoltak – mindegyiknek a hátoldalán „Adidas” felirat! – egy újabb Checkpointot találtunk, itt az ACAP kártyánkba kaptunk pecsétet. A falon a már tegnap látott szintmetszetet láthattuk, és statisztikákat arról, hogy melyik hónapban, vagy évben, melyik irányból hányan jártak, illetve egy 2011-es statisztikát arról, hogy milyen nemzetek fiai és lányai látogatták a túraútvonalat és milyen arányban. Fej-fej mellett vezetnek a franciák és az izraelik, utánuk mindenféle nyugat-európai nemzet, és az amerikaiak. A főszezon az október-november, de van egy másik „peak” időszak is, a március-április. Ennek vagyunk mi most a végén, de még így is sok százan járják az utat. És azt is érdekes volt látni, hogy míg főszezonban 6 ezren is megfordulnak erre egy hónapban, ez csak az egyik irányra igaz.

Szemből kevesen jönnek, mert ha az óramutató járásával egyező irányban sétálod a kört, nincs módod rendesen akklimatizálódni.

Ahogy kiléptünk az irodából, reflexből a nagy úton indultunk volna tovább, de utánunk fügyültek, hogy nem arra, hanem jobbra a kis gyalogösvényen. Aha, tehát innen van az a pont, ahonnan nem fogunk több autót látni. Innen most kb. a következő 100km-en keresztül csak gyalogösvény van. Nincs több büdös, poroló, hangos teherautó vagy busz, ilyesmit csak a hágón túl fogunk látni legközelebb, és az bizony lesz vagy egy hét még, mire odaérünk, ha nem több! :) Ezt a gondolatot nem kis derűvel üdvözöltük. Átkeltünk az előzőnél sokkal masszívabb, modern, fém függőhídon.

A túloldalt az iskolából hazafelé tartó, vidám, nyakkendős egyenruhás kisgyerekekkel futottunk össze. Ez a találkozás végre élmény teli volt. Nem kiáltoztak utánunk mint akik megvesztek, mert nem volt alattunk a furcsa kerékpár, és nem kergettek meg minket, sőt, együtt nevettünk. Örültek, hogy fotózzuk őket, kulturáltan megkérdezték, hogy van a csáklet, és nem keseredtek el nagyon, amikor mondtuk, hogy nincs csoki nálunk. Azért a fényképeket megmutattuk nekik, és még néhányszor lefényképeztük őket, ezekre már egy-két grimasz volt a válasz, természetesen a kamerának, és nem nekünk. Aztán épp amilyen vidáman és nevetgélve jöttek, úgy távoztak a függőhídon át. Egy élmény volt a velük való találkozás.

Innen a híd lábától néhány meredek kőlépcsőn kellett felkaptatnunk Bhulbule kellemesen csendes főutcájára, ami ki volt kövezve ugyan, de egyetlen gépesített járgány sem volt rajta, csak gyalogosok, és persze két oldalt szállók, éttermek és boltok. Az egész összkép nagyon kellemes és csendes volt. Ahogy túlértünk Bhulbulén, ez a kép csak még idillibb lett. Az út gyakorlatilag egy füves, sziklás sáv volt a kukoricaföldek között, ahol a helyiek éppúgy jöttek mentek, mint mi turisták, csak épp sokkal nagyobb számban, és nem modern hátizsákokkal, hanem kosarakkal, vagy egyszerű zsákokkal a hátukon. Ezeket nem a vállukon és a derekukon tartva cipelték, hanem a fejükön, egy, a homlokuknál és a csomag alján átkötött anyaggal. Egyszercsak egy kis patak után végetértek egy szakaszra a kukorica ültetvények, és mi egy banánfa mögött egy kis tisztást pillantottunk meg, rajta egy „Waterfall” étteremmel és szállóval. Az egész udvar nagyon pofásan nézett ki, a kis nádtetős kiülő alatt asszonyok tettek-vettek, és egy csecsemő kúszott a fűben. Épp csak a vízesést nem értettem, de aztán ahogy közelebb értünk, a zubogó hangra jobbra néztünk, és máris megpillantottuk, a hatalmas, kb. 100 méteres vízesést. Az alja melletti sziklákon kecskék legeltek, a két oldalán pedig valamilyen futónövény nőtte be a sziklafalat. Ez elképesztően jól nézett ki. Ez a hely annyira megtetszett nekünk, hogy az „organic home made café” felhívásra egy „how much?” kérdéssel reagáltunk, aminek a vége az lett, hogy beneveztünk egy 70 rupis tejes kávéra. Ez főleg Zita lelkét simogatta, ami egy ilyen eszményi helyen különösen jól esik. A kávé tényleg finom volt, ám én mégis jobban élveztem az előttünk elterülő, magas hegyek hófödte csúcsainak látványát.

Hilton Hotel

Innen már csak néhány kilométer volt hátra az estére kinézett helyig, Ngadi-ig. A táska persze még mindig keservesen húzta a vállam, de erre próbáltam nem figyelni. Ha nyom, hát nyom, amennyire tudtam a derekamra terheltem a súlyt, de még így is nagyon húzott a fenti pánt. Akarva akaratlanul is szembe jutott, hogy itt már a magyar hegymászó csapat is hátizsákkal nyomta – ők Bhulbuléig buszoztak ahogy Lajos mesélte – tehát néhány héttel előttünk ők is ugyanitt végigmentek. Igen, Horváth Tibi is, aki ekkor még velük volt, ezek után még számos levelet hazaküldött, rejtvényt adott fel a blogolvasóknak. Aztán eltűnt, betemette egy jéglavina. Az ő vállát sajnos már nem húzza többé a súlyos hátizsák. :( Noha személyesen nem ismertem, a halálát még mindig nem sikerült teljesen felfognom, de azt igen, hogy én élek. Azt hiszem Zita szűrte le egyszer a Camino kapcsán, hogy a fájdalom tulajdonképpen jó, mert azt jelenti, hogy élünk. Én is örültem, hogy élek, és próbáltam feldolgozni, hogy Tibi már nem jön le a hegyről. Eszembe jutott ilyesmi, hogy mi van, ha mégis megjelenik majd Letében, mikor odaérünk, csapzottan, fáradtan, szakadtan, de valahogy élve előkerül. Persze közben tudtam, hogy ez sajnos nem történhet meg.

Szóval az utolsó kilométereket már mind a ketten egy kicsit elgyötörten és fáradtan tettük meg, de épp csak annyira, hogy még tudtuk élvezni a tájat, és hogy haladunk. Körülöttünk minden élt, 360fokban a természet vett körül minket és a helyiek is jöttek-mentek. Most a folyó bal oldalán haladtunk, néhol csak néhány sziklányira, máskor meg egész kukoricaföldek választottak el tőle. Egyszer csak takaros kis szállók tűntek fel előttünk, aranyos udvarral, kúszó-mászó kisbabákkal, beinvitáló nőkkel. Az első helyen megtaláltuk az ausztrál srácot, és a tiszta kis szobákat a bádogházban jónak találtuk, és még a 100 (!) rupis szállásdíjat is elengedték nekünk, ha náluk fogyasztunk vacsorát/reggelit, ám végül mégis tovább álltunk mert az étlapon kicsit sokalltuk az árakat, és nem tetszett, hogy drogokkal is kínáltak. Nem sokkal később megtaláltuk a Hilton Hotelt, ami szintén egy hasonló, nagyon takaros kis udvarral megáldott hely. Ennek tulaja pár kilométerrel korábban szembejött velünk és nagyon szimpatikusnak tűnt, így végül itt szálltunk meg. Már letusoltunk, Zita vizet szűrt, megfőzött, én pedig már be is fejeztem a mai útinaplót, pedig alig egy órája érkeztünk csak meg! :)

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon jó érzés. Úgyhogy most ennek örömére gyorsan be is vágom a tésztalevest, aztán nekiállok az elmaradt beszámolóknak. Azokkal még mindig nagyon cefetül állok, még mindig Delhiben vagyunk, és most fogunk elindulni a bringákkal, miközben ma meg kellett volna hogy jelenjen arról a napról az útinapló. Talán holnapra meglesz, és fel is tudom tölteni, ugyanis itt van térerő! :) …és közben eleredt az eső… Pont mint tegnap, egész nap gyönyörű idő, aztán késő délután elkezd dörögni, majd esni.

A reggeli torokfájás és betegség előérzetem teljesen eltűnt, és végül egy gyönyörű, pozitív napot zártunk, úgyhogy bizakodóak vagyunk a következő napokat illetően! :)

Rupus élete első e-mailje

Még folytatom, mert történt egy-két érdekes dolog a mai napon. Kértünk vacsorára dálbátot, és amíg Zitát ideengedtem a géphez, én kiültem a kertbe, a házigazdánk, Rupus társaságába. Már amikor először összetalálkoztunk, akkor csillogott valami a szemében, és tényleg, ahogy beszélgettünk és egy kicsit megismertem, kiderült, hogy egy csupa szív emberke. Szó szerint emberke, mert magasságra nem lehet több 160cm-nél. Ötször járt fent a Thorung La (5412m) hágóban, mint porter (hordár) vagy mint guide (hegyivezető). A kis „szállodájában” 8 főnek van ágy 3 szobában, ő épített mindent az elmúlt két és fél évben. A völgy oldalában, a takaros kis kert körül kukoricaföldek vannak. Pontosabban csak ilyenkor tavasszal. A kukoricát márciusban vetik, június környékén aratják, hogy aztán a monszun idejére rizst ültessenek ugyanoda, ami legkésőbb októberben beérik, attól függően, hogy milyen fajta. Novembertől februárig pihen a föld. A dálbát, amit kaptunk tőlük – a nepáliak nemzeti eledele – nagyon finom volt, és Rupus elmondta, hogy ez az utolsó adag saját termesztésű rizsből készült, abból, amit tavaly ültettek. Ha idáig kihúzta, az elég jó, mert ugye hamarosan arathatják a kukoricát. És ebből természetesen a családnak is jutott, mert a bátyja családja is itt él. A bátyja tanár Khude-ben, minden reggel 8-kor indul, és 10-re ér oda, természetesen gyalog – hogyan máshogy!? :)

Rupus nemrég kapott egy levelet egy régi-régi barátjától, egy bosztoni sráctól, akivel először ment fel a hágóba. A kézzel írott levél tartalmazott egy csomó fényképet, és egy e-mail címet, amit a bosztoni barát, Erik készített neki. Mivel Rupusnak nem volt lehetősége mostanában lelátogatni Besisaharba, hogy internezni tudjon, felajánlottuk, hogy megnézheti ezt az e-mailjét a mi netbookunkról a mi mobilnetünket használva. Rupus még soha életében nem használt eleddig e-mailt, én gépeltem be neki élete legeslegelső e-mailjét, amit Eriknek küldtünk. A „Send” gombot természetesen ő nyomta le, és látnotok kellett volna, milyen meghatottan diktálta a levelet, teljesen odavolt, hogy üzenhet a barátjának. Olyan kedves, meleg hangvételű levelet írt, amilyet mi, nyugati emberek a szüleinknek, vagy a gyermekeinknek sem írunk soha, vagy legalábbis nem jellemző. Ezt nagyon jó volt látni, ahogy Rupus végtelen örömét is. Megint csak azt tapasztaltuk meg, hogy bár itt az embereknek nincs autója, és nincs nagy háza (a mi szobánknak a falai is bádogból vannak és a szomszéd szobát csak egy vékony farostlemez választja el), és a mi szemünkkel nézve igen földhözragadtak a vágyaik, de ezek helyett van nekik más, ami viszont nálunk van eltűnő félben. Az emberi kapcsolatokból lehet, hogy darabra(!) kevesebb jutott az ittenieknek, de azokat bizony értékelik, és azokat az embereket valóban, mélyen a szívükbe zárják. Rupus a könnyeivel küszködött, olyan boldog volt, hogy levelet küldhet a barátjának. Mi is örültünk, hogy segíthettünk neki. :)