Nászút a Föld körül » Nicaragua-tó

Véletlenül szélerőmű-katasztrófa turisták leszünk

Arpi — Thu, 12 Feb 2015 07:00:29 +0000

Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál

Átpingált régi amerikai iskolabusz, tetőcsomagtartóval szerelve – Nicaragua, mint ahogy sok már latin-amerikai ország elsőszámű távolsági tömegközlekedési eszközei

Rivas felé menet a körforgalomnál megebédeltünk, majd Zita kérésére meglátogattuk a postát. Most csak egyetlen egy képeslapot küldtünk el, mert nem voltak meg nálunk lementve a friss képeslapkérők nevei és címei. De ha meg is lettek volna, nem hiszem, hogy szerencsés lett volna a netbookot elővenni a postánál. Igazából szerintem az is nagy mázli volt, hogy ezt az egy lapot fel tudtuk adni. Volt képeslap nálunk és volt megfelelő címletű bélyegből elegendő a postán. Ilyen ritkán történik meg! :)

A posta előtt megint szembejött a quesillosos hölgy, megint pont úgy, mint a szobor! :)

Valaki nagyon ügyesen bánik a sövényvágóval Rivasban! :)

Rivas főtere a parque central, avagy a plaza. Jó dolog a sok vidám szín, de ez szerintem most nem sikerült nekik. :)

A főtérnél még gyorsan benyomtunk egy-egy hot-dogot útravaló gyanánt, aztán indultunk volna, de én előtte az órára néztem. Már négy óra is elmúlt ekkor, másfél óránk sem maradt naplementéig. Egyértelmű volt, hogy már nem tudjuk megtekerni a maradék 40km-t a határig, ezért úgy döntöttünk, hogy irány a Bomberos. Jelölte is a GPS térképe, csak pár sarok volt tőlünk, indultunk hát. A tűzoltóságig végül el sem jutottunk, mert egy sarokra a főtértől találtunk két hotelt. Az egyik méregdrága volt, a másik nagyon olcsó. Parányi földszinti, ablak nélküli, de saját fürdős szobákat 20 ezer Córdobáért, vagyi 2000 forintért adtak egy éjszakára. Próbáltam alkudni ebből az árból, mert ekkorka szobáért sokalltam a kétezret. Vicces dolog történt, ugyanis a csávó mutatott nagyobb szobákat az emeleten, és végül ezzel ő nyert, mert egy akkora szobáért, már hajlandó voltam ennyit fizetni. Itt már némi nyílás is volt a szabadba, amiken keresztül csak úgy süvített befelé a szél, és pont ráláttunk rajtuk át a Concepción vulkánra. Tegnap ilyenkor ott ültünk kint a szigeten, a homokpadon a Punta de Jesus Mariánál! – Gondoltam vissza a szigeten töltött napokra. Azért betegség ide, betegség oda, de jó volt ott lenni, élveztük azokat a napokat, szép volt.

Este kimentünk vacsorázni, aztán eltettünk magunkat a holnapi napra.

Szélerőmű tornyok árnyékában Costa Rica felé

Reggel az előző napinál komótosabban, de még mindig viszonylag gyorsan felmálháztuk a lovakat, és hamar kint voltunk az úton.

Ahol a már a szigetre menet is látott szélerőművek mellett haladtunk hosszú-hosszú kilométereken át. Nem számoltam, de talán száz ilyen torony mellett is elhajthattunk.

Nem is tűnnek nagynak

Pedig, ha belegondolunk, hogy az egy ajtó a torony lábában…

Ez a lapát csak úgy le volt rakva az út mellé, úgyhogy mellé hajtottam, hogy látszódjanak az arányok! :)

Brutális! :)

A hossza is. Zita ott áll a végében, de már alig látszik, olyan távol van

Szerintem baromi jól néznek ki!

Upppsz! Hát itt meg mi történt?

Közelebb érve láttuk, hogy egy egész torony kidőlve fekszik a legelőn, és ez már olyasvalami volt, amiért meg is álltunk, hogy közelebbről is megnézzük

Az ott a torony töve, hát ez bizony szépen elhajlott. A két sérült torony egymás mellett volt és egy közeli fa tövében egy shotgunos bácsi őrizte őket. Őt megkérdeztük, hogy szabad-e átlépni a kerítésen, csak fotózás céljából, és megnézni. Intett, hogy jöhetünk, így közelebbről is szemügyre vehettük a kidőlt szélerőművel. Gondolom csak azért őrizték, hogy szét ne hordják az alkatrészeket a népek.

Az egyik széllapát ripityára törve. Még az úttest túloldalán is voltak belőle darabok.

Valaki nálam okosabb légyszi írja meg, ez miből készült? Valamiféle műanyagszál? Én valamiért azt gondoltam, sokkal masszívabb anyagból vannak ezek a lapátok, persze ez valóban logikusabb.

Azért ez brutális!

Ott a kis létra, azon másztak fel a mérnökök. Szerencsére az esetnél senki nem volt a környéken, senki se sérült meg, és áldozat sincs. Köszönet Dikának, aki belinkelte az erről szóló hírt. Most sajnos nem tudom idelinkelni, mert egy vöröskereszt állomás garázsában vagyunk a jetskik és a motorcsónakok között éjszakázunk, mikor ezt írom. Feltöltéskor pedig valószínű nem lesz időm ilyesmire, de ott van a Facebook oldalunkon, vissza lehet keresni, ha valakit érdekel.

Tűz is volt. Sőt, mintha valaki azt írta volna, a tűz miatt történhetett az egész dolog…

Az őr elmondta, hogy itt két torony sérült meg, és még odébb egy másik, az eset pedig kb. egy hónappal ezelőtt történt.

Biztos volt némi robaj… Azért megnéztem volna annak a mérnöknek az arcát, aki a megszűnt monitoring jelek végett kiszállt a helyszínre, gondolván, hogy biztos tönkrement a rádió… Aztán meglátta a kidőlt tornyot.

A másik torony is megcsuklott egy kicsit

Ez már a természet, nem emberi. :)

Egy egész fa be volt nőve ilyennel, oltári jól nézett ki

Ezek a bocik biztosan Bangladesből vannak, és még ott tanultak meg így bámulni. :)

Kibővül a csapat még három fővel és pár ezer rühatkával

A határ előtt megláttunk egy megpakolt kerékpárt, és hamar meg is találtuk a gazdáját, Miguelt, egy francia-mexikói srácot, aki Mexikóból Panamába teker. Épp az ebédjét fogyasztotta, amikor vidám beszélgetésbe kezdtünk vele. Mondtuk neki, hogy részünkről nem probléma, ha csatlakozik hozzánk, aztán majd meglátjuk, hogyan bírjuk egymással, de azt tudnia kell, hogy nekünk most épp mindenféle egészségügyi gondjaink vannak, én még antibiotikumon vagyok egy fertőzéssel, Zitának ekkor meg épp megint ment a hasa, és még nem tudtuk, mennyire súlyos. Később kiderült, hogy semennyire, az egyszerű széntabletta csodálatosan megoldotta a gondot. Na, de a lényeg, hogy erre föl Miguel is elkezdte a magáét, hogy hát ez vicces, mert neki is van egy bőrproblémája, viszket mint a fene és már minden baja van, már volt dokinál, de nem használt, és kezdte sorolni a rühesség tüneteit, mi meg kezdtünk egyre távolabb ülni tőle. :) Zita vette át tőle a szót, és folytatta, hogy este, fürdés után jobban viszket-e, meg hogy a puhább bőrön, az érzékenyebb helyeken vannak-e puklijai, és azok vándorolnak, sokasodnak-e egyenes vonal mentén? A srác meg csak nézett és bólogatott, mi meg mondtuk, hogy Ember, hát Te rühes vagy! :) Érdekes módon ettől ő boldogabb lett, mert végre már tudta, hogy mi a baja. Egészen felszabadult és lelkesen mutatta a rüheit a lábán, úgy kellett lelőni, hogy álljon már le, nekünk már volt ezekből elég, látni sem akarjuk őket. Erre azt mondta, hogy mi vagyunk az ő angyalai, mert már igazán kezdett aggódni, mert otthon, mikor hazatér egy hónap múlva, várja a barátnője és hát ott is vannak neki a – most már tudja – rühekből, és eddig nem tudta, mi a baja és már nagyon rossz dolgokra is gondolt és tisztára ki volt. Erre én elmeséltem neki, hogy nekünk is a harmadik doki adta meg a helyes diagnózist, pont úgy hogy engem vizsgált meg egy óriási kerek Sherlock Homes féle nagyítóval a micsodámon, és amikor megbizonyosodott a dologról, mint valami kabaréfigura, nyújtott karral rámutatott a férfiasságomra, és hangosan kijelentette, hogy rühes vagyok! :) Ez volt anno Thaiföldön, most már több, mint két éve. :) Most már mosolygunk rajta, de akkor igazán szörnyű volt, főleg Zitának. Miguellel végül tényleg együtt indultunk el, de kerültünk vele minden fizikális kapcsolatot. :) …és ebből folyamatosan viccet is csináltunk, csak hogy el ne feledkezzünk róla, hogy új barátunktól jobb, ha tartózkodunk.

Miguel bringája. A képen nem látszik, de a bicikli, és a holmijai is teles-tele vannak rühekkel! :D

Ne gyere túl közel!!! :)

Hoppá mennyi zsozsó! :)

Ő már egy pénzváltó a nicaraguai-costa ricai határon. Nála váltottunk, 1 dollárért 534 Colónest adott nekünk. Az akkora dollár árfolyammal számolva ez azt jelentette, hogy 1000 Colónes 502 forint, tehát megint könnyű dolgunk lesz a számolással :)

Míg a kilépési pecsétért álltunk sorba, befutott Christina és Yannis is. Elmondták, hogy nem tetszett nekik a két ökofarm a szigeten, ezért egyik helyen sem maradtak. Így öt fősre duzzadt a csapatunk, ilyen utoljára a Pamírban volt! :)

Hát, velük nem fáztunk együtt sose, ezt előre elárulom, de többet nem, mert itt véget értek a kalandjaink Nicaraguában, ezért most véget ér ez a bejegyzés is, hogy ne lógjon át egy másik országba. Nicaragua tényleg egy remek hely, valóban, ahogy a már előttünk itt járt utazók elmondták, egy izgalmas, barátságos ország, és számunkra is talán Belize-el holtversenyben, vagy éppen lecsúszva a dobogó legfelső fokáról, de ott van a legkedvesebb országaink között Közép-Amerikában. Persze Mexikót most ne számoljuk, mert ott 3 és fél hónapot voltunk, nem is lenne fair az összehasonlítás, sőt egyáltalán, semmiféle rangsor nem fair és ne is vegyétek alapul semmihez, hiszen ahány ember, annyi ízlés, ahány nap, annyiféle élmény, és lehet, hogy másoknak azok a helyek és pillanatok lesznek a legszebbek, ahol mi nem is jártunk és amit mi nem is éltünk meg. Egy a lényeg, Nicaragua egy remek kis ország, és ráadásul még olcsó is! :) Mert a szomszédja, Costa Rica… Huhúúú, apám, itt aztán vannak árak! :) Vége van az aranyéletnek! :) Na, de ezekről a dolgokról majd legközelebb. Különben meg aranyéletünk van a tűzoltóknál, a templomnál, a rendőrségen, és minden más helyen is, mert a világ tele van kedves, segítőkész emberekkel, akik errefelé egyáltalán nem néznek ránk furcsa szemmel, amikor elmondjuk nekik, hogy “No tenemos dinero para hotel”.

Három nap Granadában

Arpi — Mon, 02 Feb 2015 07:00:48 +0000

Szokásos sok képes beszámolónk következik Granadából, Nicaragua leghíresebb, legturistásabb, legszebb legvárosából, a Nicaragua-tó partjáról! :) Ha közben rámjön a mesélhetnék, akkor lehet, lesz szöveg a képek között is, de ezt nem ígérem. Induljunk onnan, ahol legutóbb abbahagytuk!

Még egy kis Masaya és a fehér falvak

Reggel ez a piros teherautó fogadott minket a tűzoltóság előtt. Ez elgondolkodtatott engem egy picit, mert hát odabent a hangárban egy 49 éves ruszki csoda pihent, a mérgező kólát meg ilyen csilivili járgánnyal hordják? Hogy is van ez? Bolond ez a világ, vagy csak kéne egy jó marketinges a tűzoltóknak?! :)

Bácsi a pékség előtt, ahol a reggeli kiflijeinket vettük meg. (Ja igen, Oscar Pereztől, a 89 éves tűzoltóbácsitól reggel még kaptunk két csomag felvágottat is, hát nem oltári jó fej az öreg? :) ) Nézzétek a bácsi bringáját! Fékrudak, tükör, első és hátsó lámpák, dupla dinamó a hátsókeréken, integrált pumpa, duda! Ez ám a járgány! :)

Kb. 5 háztömbönként, minden városrésznek megvolt a maga kis temploma, na és persze a templommal tőszomszédságban lévő terecskéje. A tűzoltóság városrészén ez a templom áll.

Sörárak. Literes és fél literes visszaváltható üvegpalackok. Tízzel kell szorozni a forintosításhoz. Ezek egy kocsma árai a város főterén. Egyébként, mikor kérdeztem az üvegek méreteit, a fickó egyből mondta, hogy most nem tud adni, csak később, csak 12 után. Itt Nicaraguában a törvény szerint ugyanis hétköznap déli 12 előtt nem szolgálhatnak ki alkohollal. Hétvégén ugyanez az időkorlát reggel 8 óra! :)

Mi persze kakaót ittunk, kifli mellé az dukál! :)

Ez a művészetek mercadoja, vagyis ahol mindenféle érdekes szuveníreket lehet venni… vagy nézni! :)

Elfelejtettem megkérdezni, mi a története a kövér hölgyeknek. Ha arra jártok, légyszi, jöhet majd kommentben, köszönöm! :)

Itt már kifelé megyünk egy egyenes, toronyirányt a hegynek fölfelé haladó úton másztunk. Ahol szembejött ez a temető, amit persze szintén megnéztünk, hiszen ez is egy kulturális érdekesség, ez is olyasvalami, amit a föld minden táján kicsit másképpen csinálnak.

Masayaból Granadába egyébként egy ennél sokkal könnyebb, és rövidebb, szinte végig lejtős úton is le lehetett volna jutni, de az nem ígért annyi izgalmat, mint ez az útvonal, amely délről kerülte az Apoyo vulkánt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy fölkapaszkodott a kráter pereméig, majd a déli oldalán levitt minket egészen Granadáig, a Nicaragua-tó partjáig. Na de ne rohanjunk annyira előre! :)

Az első falu, Catarina előtt már az út szélén megjelentek a szuvenírárusok. Ez bizony már Granada vonzáskörzete, az ország legnagyobb turistagettójának külvárosa! :) A képen egyébként szétvágott gumiabroncsokból készült műalkotások láthatóak

Meg kell hagyni, nem rossz! :) Ha már muszáj haszontalan csecsebecséket készíteni, legalább készüljenek azok használt holmikból. Mondjuk ezekkel a gumiabroncsokkal itt még simán elautókáztak volna néhány tízezer kilométert! De így lehet, hogy drágábban el tudják adni. A fene megette az egészet! :)

Egy másik volt az út túloldalán

Házsor Catarina határában

Állítólag Catarina az ország virágoskertje, innen hordják szerte Nicaraguába a cserepes virágokat

Catarina egyben az első volt a Pueblos Blancos, vagyis a fehér falvak közül. Néhány szinte már egymásba nőtt falut neveztek el itt az Apoyo vulkán kráterének nyugati peremén, állítólag azért, mert anno minden porta gyönyörű fehérre volt meszelve. Ma már kapni színes festékeket is, és mint ahogy az összes latin-amerikai országban, ahol eddig jártunk, itt is imádják a vidám, élénk színeket – így ma már csak a név maradt meg, a fehér szín egyáltalán nem dominál az utcákon.

Tádááá! :) A Mirador! :)Az Apoyo kráter tava a háttérben a Nicaragua-tóval. Itt a krátertóban állítólag búvárkodni is lehet, vezetnek le földutak a partjára, le lehet menni autóval is

Ugyaninnen 16x zoomot használva Granada, mögötte a Nicaragua-tóval – még egy sziget is látszik a kép tetején!

Nagy kunyisok a nicaraguai kutyák…

…és sok van belőlük!

Ugyanonnan, ahonan az előző kép készült, csak 20 fokkal feljebb – ez egy nagy turistahely volt, rengeteg étteremmel, árussal, zenészekkel. Még lovagolni is tudtunk volna, ha nincs jobb helye a pénzünknek!

Ha rossz vagy, jön az FBI egy fekete motoriksával és elvisznek az UFO-knak! :)

Visszafelé menet a kilátótól találkoztunk két másik túrabringással. Michal és Zuza Csehországból valók, de éltek már sokat a Angliában is, ahol állítólag 15 hónap alatt könnyedén össze lehet spórolni egy 3 éves út árát, ha okosan csinálja az ember. Éppen a főtér sarkában használták a kultúrház ingyen wifijét, mikor megpillantottuk gyönyörűre pakolt Rohloffos túrakerékpárjaikat. Patagóniából, Uhsuaiaból, Dél-Amerikai legdélebbi pontjáról indultak. Nagy-nagy beszélgetésbe kezdtünk, ők meséltek Costa Ricáról, Panamáról (sőt e két országról kaptunk tőlük egy nagyszerű papírtérképet, amit, ha majd túlleszünk ezeken az országokon, mi is tovább fogunk adni egy kerékpártúrázónak, aki szembejön), és Dél-Amerikáról, mi pedig meséltünk nekik Amerika északabbi részéről és persze Ázsiáról. Eredetileg ők is Ázsia felé indultak, de Grúziában Michal lesérült a térdével és mire felépült belőle, az északi féltekén már tombolt a tél, ezért gondoltak egyet, és nekivágtak a Pánamerikai útnak! :) Mi csak egy-két filmet tudtunk adni nekik az élményeink megosztásán túl, aztán a cókmókjainkat összepakolva az utcakőről a főtéren végül együtt is ebédeltünk. Ebéd közben egy nagy-nagy örömhírt is megtudtunk tőlük: alig néhány hónapja elindult egy kompjárat a panamai Colón és a kolumbaiai Cartagena között. Ezért nagyszerű, mert eddig e két ország között nem létezett menedrendszerinti hajójárat. A repülő pedig 400 dollár, plusz bringa. Teherhajóval átbumlizni még drágább és sokkal körülményesebb. Van egy csapat (“San Blas Adventures”, akik élménytúrákat szerveznek a San Blas szigeteken keresztül, úgy, hogy a 4 napos út idejének 90%-át, így az éjszakákat is a csodaszép karibi-szigeteken töltjük, de ez a buli is 375 dollár plusz még 100 a bringáknak. Szóval, mikor ezzel nemrég szembesültem, akkor kicsit sziven ütött a dolog, hogy 2-300 ezer forintba fog kerülni az átkelés a Darien Gapen. Ja, merthogy ez egy “Gap”, egy üreg, egy rés a két ország között, ahol csak sűrű dzsungel és drogcsempészet van, vagyis egy “No Go!” terület, de ezt azt hiszem már 101x-re írom le. E komp viszont (asszem Xpress Ferry, de most nincs netem, nem tudom linkelni) csak 120 dollár, ami mindjárt sokkal barátibb. Ha sikerül megírni pár cikket a 18 órás út alatt, már szinte be is jött az ára! :)

Medellín egy kolumbiai város, és akárcsak Guadalajarában, ott is működik egy Casa del Ciclista, vagyis egy bringás ház, ahol a kerékpártúrázók ingyen lakhatnak – így az ilyen bringás házak egyben nagyszerű találkozóhelyek is útitársak, barátok, vagy csak úti tanácsok, tippek megtalálására

Ez már a következő fehér falu, San Juan del Oriente

Tele maja szobrokkal

Telerajzolták a fehér falakat! :)

Diria főterén

Diriomo, az utolsó fehér falunk főterén – Éppen valami fesztivál készült a védőszentjük tiszteletére, azért van előteteje a templomnak

Itt már Granada felé zúzzuk lefelé. Jobbra egy külszíni fejtés oldalában megfigyelhettünk a különböző rétegeit a Földnek. Ez Zitának mindig nagyon tetszik! :) (Lehet, hogy nem teológusnak, hanem geológusnak kellett volna mennie?)

…és megérkeztünk Granadába! :) Itt már a város utcáin kanyargunk, hogy megkíséreljük a lehetetlent: Granadában olcsón megszállni.

Granada, ahol megpihenünk kicsit

Igaz, hogy csak rövidebb távokat mentünk az elmúlt 5 napban, de folyamatosan úton voltunk, és ezalatt azért gyűltek bőven az olyan teendők, amelyeket sose sikerült esténként megcsinálni, hiszen “Csak most vagyunk itt, hát nehogymár mossak/írjak/feltöltsek/levelezzek, mikor itt ez a gyönyörű hely, és holnap elmegyünk innen?” :) Így mire bármire is rákerült volna a sor, inkább az történt helyette, hogy egyszerűen kidőltünk a matracainkra! Ilyenkor jön az, hogy megállunk valahol, és addigra vagy tele van már a fejem az elintéznivalókkal, vagy teleírtam két oldalt velük a noteszemben. Aztán jön az első nem bringás nap, de azon a napon olyan fáradt vagyok, hogy nincs erőm semmit csinálni, és ezért délutánra, de legkésőbb estére elfog a bűntudat, hogy elpazaroltam egy napot a drága, egyszeri és megismételhetetlen nászútunkból! Ráadásul itt vagyunk Granadában, ez A Város, a kihagyhatatlan hely az országban, még a Közép-Amerikai útikönyv címlapján is innen van az egyik fotó, én dolgozni akarok a számítógépen? Hát normális vagyok? És még csak haladni sem sikerült a dolgokkal, és a várost se néztük meg, ejjj, hát milyen dolog ez? :)

Ugye, milyen szar, mikor az ember külső elvásároknak próbál megfelelni? Mennyire el lehet bonyolítani az ék egyszerű dolgokat, és mennyire meg lehet mérgezni a napokat, ha nem figyelünk. Amit az előbb lefestettem, azért az egy erős túlzás (már…) nem szoktunk így érezni, ha pihenni kell, akkor pihenünk, ha nem csináltunk semmit egy nap, nem baj, majd másnap annál nagyobb lendülettel állunk neki. Ha nem néztünk meg minden látnivalót egy híres városban, az se baj, majd megnézi másik kétmillió turista. Az érdekes(, és néha nehéz) az, hogy míg mi szünetet tartani, és kiürülni, leülepíteni, leírni az élményeinket jövünk egy ilyen helyre, mint Granada, addig a körülöttünk lévő összes többi külföldi turista azért van itt, hogy lássa a várost és itt szerezzen új élményeket. Nekünk csak egy másik(, valljuk be, valóban szép) városka a többi mellett, de pl. nekem Nagarote is pont így vagy talán még jobban tetszett, pedig arról csak egy bekezdést ír az útikönyv míg Granadáról hosszú oldalakon keresztül regél. Az ilyenekre figyelnünk kell, mi máshogy utazunk, és bár nem szeretünk csak úgy elmenni egy ország nevezetességei mellett, de a legtöbbször nekünk nem ezek adják a legjobb élményeket. Azok az úton, bringázás közben jönnek, ahogy a lelki béke, a lecsendesedés is, amikor helyrekerülnek a fejben a dolgok, amikor lenyugszunk. Persze az állandó bringázásban is elfáradunk, és jön egy pihenő, ami valójában nem is pihenő, mert ott a kétoldalas to do lista… :) Szóval érdekes ez. Rosszul fogalmaztam anno, vagyis anno inkább nem ezt éreztem még, akkor valóban egy kis szürkeségre vágytunk, de most úgy érzem, hogy a hétköznapok és a hétvégék váltakozása hiányzik. 5 nap, amikor csináljuk, amit kell, és 2 nap, amikor csináljuk, amit 5 napja várunk, és ami más, mint az az 5 nap volt, és aztán kezdődik az egész előlről. Ehhez képest a mi életünk sokkal kesze-kuszább, de megtalálni az egyensúlyt benne abszolút nem áthidalhatatlan akadály! Főleg nem a maradék 7470km-re és 7-8 hónapra. Csak tudjam rávenni magam a blog és a cikkek írására bringázás után. Mert akkor a legjobb, legkönnyebb írni, még akkor is, ha fizikailag ilyenkor fáradtabb vagyok. :) (ma is, ezen a napon, mikor ezt írom, 87km-t bringáztunk)

Na de elég a süket rizsából, nézzük, hogyan találtunk szállást Granadában! Megálltunk azon a környéken, ahol a legolcsóbb hosteleket tudtuk. Zita bement kérdezősködni a Backyard Hostalba, én meg közben azon a két fickón mosolyogtam, akik egy pickuppal álltak meg előttem. Mindkettőjük nyugati, fehér ember volt, napszemüvegben és basebell sapkában. Ők is szállást kerestek, és közben egyikük előadta, hogy ez élete legrosszabb napja, mert Managuában kirabolták őket, készpénzt, bankkártyákat elvittek, és mire utóbbit le tudták tiltani, már 1600 dollárért laptopot meg tableteket vásároltak le róla. Húhh, ez tényleg gáz, ha igaz, na de erre találták ki a vásárlási napi limitet, nem? Persze ezt már nem kötöttem szegény részeg emberem orrára. Hogy a részegség volt oka, vagy okozata volt a rablásnak, azt se kérdeztem már meg tőle, pedig aztán végül egy hostelbe kerültünk. Kérdezték hogy hol van a Monkey Hostel? Én megnéztem a gépészt, és láttam, hogy innen csak 84m-re a tömb túloldalán. Ezen jót nevettek, hogy micsoda kütyüm van, majd tekertünk a Bearded Monkey Hostelbe, ahol volt ágy a dormitory-ban! Itt is csak 6 dollárért ágyanként, de nekünk már ez is sok volt. Viszont belementek hogy a tágas, körben fedett udvar oldalában kiterítsük a matracainkat napi 5 dollárért összesen! Ehhez persze kellett kicsit alkudozni, de hát azt csak akkor nem kell, ha mindegy mennyit költünk, olyan meg sosincs. :) Itt és a városban végül sokkal tovább maradtunk, mint eredetileg terveztük. Három teljes napot eltöltöttünk itt, ezalatt csak egyik Overes cikket sikerült megírnom a kettőből. (Katasztrófa!!! :D)

Na de most lássuk, hogy milyen volt Granada, amikor nem a to do listát nyomtuk benne és nem is bűntudatosan pihentünk (ilyen kretén bűntudatom, hozzá kell tegyem, csak nekem szokott lenni, Zita normális…).

A főtér oldalában

A főtér közepe, a kedvenc hot-dogosunktól fényképezve

Rendszámtábla a biciklin – Kedves Facebook-táborunktól tudjuk, hogy ilyen régen odahaza, Magyarországon is volt, nagyszüleink korában

A La Merced templom a hostelünk utcájában

A harangtoronyba pénzért fel lehetett menni körbenézni – a háttérben a Katedrális, a város jelképe

Kilátás a másik irányba a harangtoronyba

A régi cseréptető mellett a bádog is egyre nagyobb szerepet kap

Egy tömbnyire a hostelünktől volt egy csokimúzeum, ahol megmutatták nekünk szép kávészínű grafikonon, hogy az USA-ban fogy a legtöbb csoki

Pedig az egy főre jutó fogyasztásban a fasorban sincsenek, abban Nyugat-Európa a király!

…és a csokitól négy nyelven is jól fogjuk érezni magunkat, és ellazít és jó a stressz ellen! :)

…és persze tovább is élsz tőle… Még a rákot is megelőzi… No comment. Amúgy tényleg jó dolog pár kocka csoki, csak ne essünk túlzásokba! :) Itt a múzeumban pl. az árakkal brutális túlzásokba estek, egy falat csokoládé 2-3 dollártól kezdődött, magyarul semmit nem lehetett kapni 500 forint alatt, de a legtöbb dolog inkább ennek sokszorosa volt.

Ja, és a csoki sokkal jobb a kávénál! De a legjobb a csokis, jeges, tejes kávé shake! :)

Gyárat is lehetett volna látogatni, saját csokit készíteni, stb…

Úton haza láttuk egy kapuban. Hogy lehet így formázni, hogy hogyan nőjön egy növény?

Kedvenc teraszos házunk Granadában

Jó volt, hogy kicsit egy helyen voltunk, hogy felfedezhettünk kedvenc helyeket, visszajárhattunk, megismertük az embereket, ha ízlett egy étel akkor másnap ehettünk belőle még egy adagot… :)

Itt már második este, naplemente előtt megyünk ki a partra a bringákkal, hogy megtudjuk, tudunk-e emberi áron kajakozni, vagy sem?

Itt ezen a helyen sikerült kialkudni a kezdeti 10 dollár / óra / főből egy 10 dollárt kettőnkre, két órára egy kétfős kajak bérleti díjára. Persze nem éjszakai vízi kalandtúrára vágytunk, ezért megbeszéltük, hogy másnap reggel 7-kor itt leszünk és elkötjük a kajakot, hogy felfedezzük a Las Isletas-t

Vagyis a kis szigetecskéket. Állítólag 365 van belőlük, de én ezt nem hiszem el, szóval maradjunk annyiban, hogy van egy csomó kis sziget egy feltehetően egykor vulkáni kráterként szolgáló íves félsziget körül a Nicaragua-tó oldalában, Granadától csupán néhány kilométerre DK-re. Erről sok jót hallottunk, még egyik kedves klubtársam is megjegyezte Facebookon, hogy ki ne hagyjuk! :)

Hazafelé menet már nagyon lent volt a nap, és avart égettek – én meg fényképeztem! :)

Így szemből. Ilyenkor egyébként meg sem állok, csak rántom elő a bringástáskák jobb középső kiszsebéből a kompakt fénykezőgépet és tüzelek “csípőből” :)

Visszafelé tettünk egy kisebb kitérőt a félsziget belseje felé, de közben azért a kókuszárus mellett nem tudtunk csak úgy elmenni. 15 Córdoba, vagyis 150 forint volt egy kókusz. Ez kicsit turistaár, de hát hagy éljen meg valamiből az emberünk is, nem valószínű, hogy degeszre keresi magát a turistatömegen, ha 5km-re a várostól tud csak kókuszt árulni

A félszigeten nem volt aszfaltozott út, ezért itt ezen a ponton visszafordultunk és indultunk, most már tényleg egyenest hazafelé

Ez az egyenes egy kicsit túl egyenesre sikerült… Ugyanis nem mentünk vissza a parti útra, ahol jöttünk, és ami szépen ki van építve, hogy azon hordozzák a turistákat a lovaskocsikon, hanem egy rövidebb, és ezért tévesen gyorsabbnak hitt úton mentünk haza Granadába. Ez egy hullámos, köves földút volt, tele szeméttel és nagyon szegényes portákkal

Ez már újra a belvárosban. Ilyen kinyúló rácsos ablakokat eddig még csak itt Nicaraguában láttunk

Másnap reggel a katedrális előtt

Miguel már hajnali 5-től itt árulja az óriás hot-dogait repolloval, vagyis egyfajta kevésbé durva savanyúsággal, amit még én is megeszek :)

Viziló! :)

Friss hal egyenesen a horgásztól, kora reggel

Nálunk volt a GPS is (amit itt nekünk viccesen, “hepesz”-nek hívnak), de biztos ami biztos, lőttünk egy fotót egy papírtérképről is indulás előtt. A terv az volt, hogy megnézzük az Isla El Castillot, és ha még marad időnk, elevezünk az Isla Los Monosig is, vagyis a Majmok Szigetéig. Na ebből mind nem lett semmi! :D

A többség ilyen motoros hajókkal fedezi fel a szigeteket

Kezdetben még egy kellemes, árnyékos, csendes lagunában haladtunk, ahol nyugodt volt a víz

Aztán már nem volt olyan nyugodt a víz… :) Amít elértük a szigetek szélárnyékát, pár száz métert a nyilt vizen kellett haladnunk, ahol az erős szél miatt nagy hullámok voltak. A kajak meg… Hát maradjunk annyiban, hogy nem egy díjnyertes tervezés! :) Már borulás előtt éreztük, hogy kezd necces lenni a helyzet, mert nagyon bevertek a hullámok és egyre gyűlt a víz a kajakban, de úgy voltunk vele, hogy megpróbálunk kimenni az első sziget szélvédett partjára és ott majd kiöntjük belőle a vizet. Hát ez nem sikerült, mert mikor megpróbáltunk hirtelen szembemenetből hátat fordítani a hullámoknak, nem voltunk elég gyorsak, és oldalba kapott minket a hullám, amitől be is borultunk szépen. Az én mentőmellényem két elülső zsebében volt az új vízálló fényképezőgépünk, és a 2. GPS-ünk, amit már Vietnam óta, vagyis kb. 2 éve használunk. Utóbbi csak cseppálló, de megúszta a dolgot. A többi cuccunk mind egy Ortlieb vízálló zsákban volt, és nem áztak el nagyon, csak egy picit mikor a GPS-t beledobtuk a zsákba. Mondjuk az nem volt vicces, amikor a régi Nokia E51 nem kapcsolt be, de aztán sikerült kiszárítani és most már jól működik. Egyszóval nincs anyagi veszteség! :)

Mert a kajak sem süllyedt el, sikerült kitolnunk a szigetre. Egy perccel a borulás után már a saját hülyeségünkön röhögtünk, és hogy már megint történik velünk valami, mégha nem is épp kellemes, de azért nevetni ezen is lehet! :)

Így ni, a vizet szépen kiüntjük. Közben egy a szigeten kapáló öreg fickó hangosan nevetve kommentálta az eseményeket. :)

Ekkor vettük csak észre, hogy a kajakok ülései valójában egy hagyományos, olcsó műanyagszékből lettek átépítve! :)

Egy a sok sziget közül

Szőrös vizivirág szívalakú levéllel! :) A virág egyébként azért volt szőrös, mert ha lefröcsköltük vízzel, összehúzta magát és a “szőrök” nem engedték a belsejébe a vízcseppeket

Kingfisher, vagyis jégmadár! :) …és igen, a szigeteken van áram, a vezeték át van húzva közöttük az égben

A háttérben Granada

Visszafelé megpróbáltunk egy lagunán átvágni, hogy kikerüljük a nyílt vizi nagy hullámokat, de sajnos túl sűrű volt a növényzet. Viszont ekkor már kisebb volt a szél is, így visszafelé megúsztuk borulás nélkül! :)

A kikötőhöz érve még volt 10 percünk a 2 órából, ezért meglátogattunk egy kisebb “horrorfát” :)

Egy másik templom a katedrális mögött

Indulnak a lovaskocsis járatok – mi még megúsztuk tömeg nélkül a Las Isletast, de napközben állítólag elég zsúfolt.

Történt 2015. január 21-25. között, megírva január 31-én.