“Élj úgy, mintha holnap meghalnál, de tanulj úgy, mintha örökké élhetnél.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Az árak és az élet a parton

Egy dolgot szándékosan a végére hagytam, ez pedig az Om Beach-en található éttermek szuper árai és választéka. Fontos az elején megjegyezni, hogy ezek többségében nem tradicionális indiai ételek, hanem a turistáknak kitalált finomságok, amelyeket egy indiai otthonban nem, de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. Voltak, akik annyira minimalisták voltak, hogy ezt a 120-150 rupit sem fizették ki a kunyhóra, hanem egyszerűen a parton a homokban vertek tábort egy tűz körül. A tűzifát a helyiektől vették néhány rupiért, és kitartott addig, amíg elsörözgettek. Mire késő lett és a tűzifa is elfogyott, megfáradtak és rádőltek a táskáikra. Álmaikat egy-két önkéntes parti kutya őrizte. Egyszer mi is csatlakoztunk egy ilyen csapathoz hazafelé a vacsorából. Épp St. Patrick napja volt, és ennek apropójából ropogott a tűz.
Amíg az Om Beach-en nyaraltunk, átlagban 16,4 eurót, vagyis a általam váltott árfolyamon számolva alig több, mint 4400 forintot költöttünk naponta. Ez ugyan több, mint a kitűzött 10 euró per nap, de ha azt nézzük, hogy ez még mindig alacsonyabb, mint a tavalyi átlagunk, és hogy ez volt „A Nyaralásunk”, amikor végig úgy éltünk, mint a kiskirályok egy ilyen csodás helyen, minden nap reggelivel és vacsorával, akkor bizony nagyon megérte! És ebben még a buszozás ára is benne volt Goáról! :) Szóval olcsón laktunk, olcsón ettünk jókat, és összességében olcsón éltünk. Igaz, ehhez az is kellett, hogy nem riksáztunk és a csónakon kívül semmi közlekedésre nem költöttünk, ivóvízre is csak egyetlen egyszer, amikor az 5 literes palackot vettük.

A Goához képest olcsóbb árakat egyébként valószínű annak köszönhetjük, hogy Gokarna pár évvel ezelőtt még szinte teljesen ismeretlen volt a külföldiek előtt. Ide főleg az indiaiak járnak nyaralni (úgy kiabálnak a tengerparton, mint a gyerekek, amikor ruhástul bemennek a vízbe, persze nem messze, mert úszni azt ritkán tudnak), ahogy az előzőekben már írtam, mi is egy indiaitól hallottunk erről a helyről. Persze az utóbbi években már felfedezték külföldiek is, és nem eggyel találkoztunk, aki egy egész szezont, vagy egy egész évet itt tölt. Szóval Gokarna veszélyes hely, könnyen itt ragad az ember, ha megteheti és nem vigyáz! :)

Igyekeztünk minden nap kipróbálni egy új éttermet, de az utolsó napokra már megvoltak a kedvenceink és ott annyira ízlettek az ételek, hogy nem kockáztattunk meg egy bizonytalant.

Az ételek Gokarna parti éttermeiben

A reggeli így nézett ki: rántotta hagymával, két tojásból (Onion Omlett), főtt krumpli finom barna szafttal, zöldségekkel (Hash Brown Potatoes), desszertnek Zita erre rátolt még egy fantasztikusan feldíszített gyümölcs salit, és mindehhez járt még innivaló is, bármilyen tea, kávé vagy kakaó, amit kértünk. Ez sose került kettőnknek 200-nál (880 forint) többe, és piszkosul finom volt, és jól is laktunk a végére. Olyannyira, hogy sokszor nem is ebédeltünk. A vacsora még változatosabb volt. Nekem a kedvencem a tojásos, csirkés, vagy a zöldséges tészta (Egg/Chicken/Veg Noodles) volt, de épp a Sizzler-t sem vetettem meg, igaz, ilyet Zita rendelt előszeretettel. Ez a név „hangutánzó” és a sistergésre utal. Az ételt ugyanis egy fatányérba helyezett forró serpenyőben tálalják, amibe valami olajat is raknak, amit meggyújtanak. Így amikor kihozzák a konyhából, még lángol, és ha szerencséd van, ez a láng egészen kitart az asztalodig. Ha nem, még akkor is percekig sercegni fog az étel a serpenyőben.

És ezzel még közel sincs vége a specialitásoknak, ugyanis a Sizzlert három káposztalevélben találod: egyikben a húst vagy tenger gyümölcseit szafttal, a másikban sült krumplit, a harmadikban pedig párolt zöldségeket. Persze ezt már nem adják olyan olcsón, ezért képesek már 120 rupit is elkérni, ezt már nem lehet megúszni 500 forint alatt! :) Csak majdnem. :)

Desszertek, innivalók – A Sós Lassi

Ezen kívül a különböző csokis, kókuszos, citromos és egyéb gyümölcsökkel töltött Pancake-ek (vagyis naaagy palacsinták) voltak a kedvenceink, na és persze Zitának az őrületes fagyikölteményei, közülük is leginkább a „Hello to the Queen”, ami egy banános, csokoládés fagylaltőrület volt, ami már látványra sem volt akármi. Az ilyesmi sem került többe 60-80 rupinál, így lelkiismeret-furdalás nélkül megengedhette magának Zita ezeket a kényeztetéseket. :) Aki ismeri Zitát, az tudja, hogy ilyesmiktől a földöntúli boldogság határait tudja súrolni – bizonyos téren néha ilyen egyszerű lélek tud lenni az én Babám. :)
A kávés, fagylaltos shake-ekről, amit fagyasztott tej összedarálásával készítenek, még nem is szóltam, ahogyan a Lassi-król sem. A Lassi egy nagy-nagy klasszikus ital egész Indiában, curd-ből, vagyis aludt tejből készül, darált jég hozzáadásával, ha jól tudom. A két klasszikus Lassi az édes(cukros) és a sós. Ez utóbbi érdekes ízű, de nem olyan vad, mint elsőre gondolnátok. Persze ez lehet, hogy csak nekünk van így, mert Törökországban és Iránban már megedződtünk az Ayranokon. Egyébként abszolút nem hülyeség innivalóba sót tenni, mert a só egy nagyon alapvető ásványi anyag a szervezet számára. Nem véletlen, hogy ultrafutók előszeretettel isznak sós-cukros-citromos löttyöket, ha nem telik az izotóniás lónyálakra. Nem tudom, említettem-e, amikor először megálltunk egy hétre Jerevánban, a továbbinduláskor újra éreztük, hogy sós az izzadságunk. Ezt onnan tudtuk, hogy a Jereván előtti napokban nem csípett az izzadságunk, de miután egy hétig nem bringáztunk, utána újra csípett – a só, amivel a pihenő alatt feltöltöttük magunkat. Durva! :)

Visszatérve az indiai lassira: nem csak a két alapíz van, a kicsit is szofisztikáltabb étlapokon találni banánost, kókuszost, papayást, mangóst, persze utóbbi kettő szezonális, tehát csak akkor kapni, amikor érik. Ugyanis ezek a dolgok errefelé potyognak az égből! :)

Ebédelni legtöbbször nem mentünk el étterembe. Vagy nem ettünk napközben, vagy csak keveset. A maradék májkrémből és kolbászból kétszer megebédeltünk. Bár az éttermekben is nagyon jókat ettünk, de nekem ezek az ebédek voltak a csúcsok. :) Tudom, ez valahol gáz, de ez van! :)

Állatok Om Beach-en

Nem elég, hogy az éttermekben finomat, olcsón és látványosan tálaltak, az egyik étteremben még addig is volt szórakozásunk, amíg az ételre vártunk. Egy macska és a kiscicája feljöttek a tetőtéri étterembe, és ott randalíroztak nekünk. Ahogy az emberek, úgy a macskák is nagyon közvetlenek errefelé, és nem ismernek távolságot. A kismacska többször felmászott az ölünkbe, vagy elbújt a derekunk mögött. Amikor az asztalra is felugrott, akkor persze azonnal repült egy nagyot, mert azért ez már egy kicsit sok volt. Persze ha nem vagyunk ott, simán felmászik mindenhová. Így viszont nem hagytuk, ellenben egy kiváló játékot az találtunk neki: rájöttünk hogy a macskák kontinenstől függetlenül imádnak játszani a papírgalacsinnal. A kis dög teljesen megkergült a papírdarabtól és a végtelenségig tudta kergetni. Csak akkor hagyta abba, amikor valami más elterelte a figyelmét.

Egyik este lefekvés előtt Zita felhívta a figyelmem egy hatalmas pókra, ami éppen az ágyunk mellett, a falon időzött. Egyikünk sem látott még ekkorát, kb. 10-12cm átmérőjű volt, és elég félelmetesnek hatott. Zita otthon az összes kis állat és bogár jóbarátja és mindent megfog, kimenekít mindenkit a házból, akinek nem ott van a helye, de ezekhez az állatokhoz nem mer nyúlni. Azt mondja, ezek mások, ezeket nem ismeri! :) Én otthon sem vagyok annyira jóban velük, de ezúttal rám, mint bátor férfira hárult a nemes feladat, hogy kezdjek valamit a pókkal. Csak meg kellett piszkálnom egy papírdarabbal és már el is iszkolt. Ezek után persze mindig ügyeltünk arra, hogy zárva tartsuk a táskáinkat. Erre azért is szükség volt, mert egy-két, a helyhez tartozó macska előszeretettel vendégeskedett nálunk. A legnagyobb természetességgel mászkáltak a kis kunyhók tetején, vagy sétáltak be az ajtónkon és ugrottak fel az ágyra körbeszaglászni. Elég könnyű volt kitelepíteni őket, csak ki kellett hajítani valami apróságot a homokba, a macska utána szaladt, és az ajtó bezárult mögötte. Ezen kívül, mint már írtam, kutyák és tehenek voltak a part állandó lakói, na és persze a delfinek az öbölben, igaz, őket csak első nap láttuk. Majmok hála az égnek nem voltak a környéken.

Csak boldognak lenni, épp most, itt

Egy szó mint száz, fantasztikusan jól éreztük magunkat Gokarnán. Reméltük, hogy jó lesz „a nyaralás”, de azt nem hittük, hogy túlszárnyalja majd a várakozásainkat. Nagyon kellett már ez a kis kikapcs., mert bizony rendesen ki lehet készülni az ilyenfajta utazásban, amit mi művelünk. Low-budget, hasmenés-hányás, olcsó szállodák, vonatozás, buszozás, minden nap alkudozás, India 360 fokban körülöttünk az összes mocskával, sokszínűségével, őrületével és gyönyörűségével. Szóval meg lehetne őrülni, de nem szabad!
Sőt, egy dologra rájöttem ezek alatt a napok alatt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy megtapasztaltam, megéltem kicsit. Zita azt hiszem ezt már rég tudja és eszerint is éli majd minden percét, de nekem el kellett jutnom idáig, hogy ráérezzek erre. Mégpedig arra gondolok, hogy minden pillanat egyedi, és mulandó. Ezért meg kell élnünk, a lehetőségekhez képest minél jobban, minél inkább, minél tartalmasabban és szebben. Mert huss, elszáll, eltűnik, elmúlik, és már sose lesz ugyanolyan, már sose lesz ugyanaz. Az a pillanat már elmúlt. Mindig csak a most van, és ezt kell élvezni! Ha erre igazán mélyen rá tudsz döbbenni, akkor ez egyszerre szabadít fel és okoz örömöt. De ez egyfajta tudatos öröm, mert tudom, hogy most ez a pillanat szép, mert szépnek akarom megélni és nem hagyom, hogy a körülmények negatívan befolyásoljanak. Nem hagyhatom, mert ez az én pillanatom és én jól akarom megélni. Próbálhatom lefényképezni, vagy megismételni, de sosem lesz ugyanaz, mert azok már következő pillanatok lesznek. Ha teljes életet akarok élni, meg kell tanulnom élvezni a Most-ot!
Csakhogy ez a mai világunkban már nagyon nem egyszerű, mert születésünk óta pumpálják belénk a mesterséges vágyakat, így lassan már a lét egyenlő magával a vágyakozással, és azt érezzük, hogy ha nem vágyunk valamire vagy valahová, akkor igazából szinte már céltalan a létünk – holott ez nagyon nem így van. Attól még hogy megéled a „most”-ot és élvezed a pillanatot, még nem kell, hogy céltalan legyél.

Tudom, tudom, ez rohadt közhelyes és ezerszer ezerféleképpen mindenki elmondta és leírta már, de én itt most igazán gyakoroltam is Gokarnán, és ez nagyon jó volt nekem végre. Kiülni egy sziklára a parton, élvezni a tenger állandóságát, ülni és lenni, játszani a szájharmonikámon, élvezni az egyszerű létet, és tudatában lenni annak, hogy most jó, és most szép, és nem akarni ennél többet, nem gondolkodni a múlton és nem várni a jövőt, csak boldognak lenni, épp most, itt.

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Ugyanígy a hullámok: sosincs két ugyanakkora, egyik sem ugyanolyan.

A parton

Amikor Zita a parton kincskeresett, én vagy naplót írtam az étterem árnyékában, vagy kiültem mellé a partra, és amíg meg nem untam, segítettem neki a „munkában”, vagy csak úgy ültem és bámultam a hullámokat. Amikor már ez is unalmas volt, akkor kitaláltam, hogy elkezdek szájharmonikázni tanulni. Az egyik legjobb barátomtól induláskor kaptam egy G-s Blues Harp-ot (szájharmonikát), hogy tanuljak meg rajta játszani az út alatt (végülis van rá pár évem… :P). Az interneten találtam egy „letölthető” Teach Yourself Blues Harmonica (tanítsd magad) anyagot, ezt meg is szereztem még Goán, és most rátettem a Kindle-re. Néhány lecke után persze unalmas lett és úgy döntöttem, belevágok a lecsóba. Beírtam a google-be, hogy Neil Young Heart of Gold Harmonica tabs, és tádáá, már meg is volt a „kotta”, ami olyan egyszerű volt, hogy még én is megértettem, aki soha életében nem tanult semmilyen zenét az általános iskolai zeneórákon túl. Számok 1-től 10-ig, ami előtt mínusz van, azt a lyukat nem fújni, hanem szívni kell a harmonikán. Az ütemet meg a hosszakat és az egyéb részleteket meg lehet tanulni hallás után. Legalábbis én megpróbáltam és meglepően jól sikerült leutánoznom az eredetit. Ebben még Zita is megerősített, szóval nem csak én akartam nagyon szépnek hallani. :) A legszebb az egészben, hogy ezt mind nagyon-nagyon élveztem. Bármikor, amikor olyanom volt – és elég sokszor volt olyanom -, kiültem egy tengerparti sziklára, és játszottam, gyakoroltam. Napról napra jobban ment. Mindehhez nem kellett semmit magammal vinnem, csak két apró fém-műanyag tárgyat. A telefonom, és a szájharmonikám. A telefonról szólt az mp3, és a képernyőn láttam a kottát – mivel volt lehetőség lementeni a böngészőben az oldalt. :) Ezt mocskosul élveztem, mert már évek óta álmodoztam arról, hogy majd egyszer megtanulok játszani valami hangszeren, de sose értem rá elkezdeni – a sportokkal mindig előbb ütöttem el a kevés szabadidőmet. Hát most erre is jutott idő, és igazi nagy feeling volt, hogy ilyen hamar belejöttem, és ráadásul egy ilyen helyen játszhattam.

Az egyik naplemente alkalmával a kamerát is magammal vittem, miközben Zitát „kísértem” a szájharmonikával. A vége az lett, hogy majdnem elvitte a hűséges kis Canont az Arab-tenger:

Kirándulás a Paradise Beachre

A vizes palackért való meneten kívül még egyetlen egyszer hagytuk el az Om Beach-et. Akkor amikor elindultunk tovább kelet felé a parton, hogy felfedezzük a többi partot. Konkrétan az utolsó öböl, a Paradise Beach vonzott minket, a felfedezés örömén túl már csak a neve miatt is. Egyik délután elindultunk hát, csak úgy lazán, flip-flop papucsokban, a vállamon egyetlen tarisznyával, benne két liter vízzel és a fényképezőgéppel. Az Om Beach végén lévő sziklákon könnyedén felkaptattunk, és odafent a gerincen egy igazi dzsungelben találtuk magunkat. Olyan dzsungel dzsungelben. Ezalatt azt értem, hogy olyan dzsungelben, amit mi otthon is dzsungelnek neveznénk, nem pedig csak olyan dzsungelben, amit itt Ázsiában dzsungelnek hívnak. Ugyanis errefelé hajlamosak az erdőt, vagy a ligetest is így nevezni. Szóval mentünk a sűrű erdőben ami tele volt olyan növényekkel, amit azelőtt még sose láttam, vagy ha igen, csak két dimenzióban egy vásznon, vagy képernyőn. Az ösvény többször, többfelé ágazott, és sokszor csak a visszafelé utat jelző táblából tudtuk kitalálni, hogy merre van számunkra a tovább. Egyszer csak feltűnt egy fickó, aki az úttól feljebb állt, bent az erdőben, és szemmel láthatólag semmit nem csinált. Ahogy közelebb értünk, kiderült mit csinál. Megkérdezte tőlünk, hogy „Akarunk-e szívni valamit?” (Do you want smoke something?) Marihuánát és Hasist árult. Mi nem szívunk ilyesmit, és egyáltalán semmit se. Én ha akarnék se tudnék élni ezekkel a szerekkel mert soha nem szívtam egy szál cigit sem. (A szüleim azt hitték, hogy középiskolás koromban kipróbáltam, de nem, csak azért voltam bagószagú, mert a suliból a villamoshoz menet az összes iskolatársam füstölgött körülöttem. :( :D) Azóta már többször kínáltak nekünk drogokat Indiában, és megvallom őszintén, ez engem egy kicsit zavar. De csak egy kicsit, épp csak annyira, hogy kitaláltuk Zitával, hogy mit csinálunk ilyenkor. Illedelmesen, és jó hangosan(!) megköszönjük, és visszautasítjuk: „No thank you, you are very kind, but we are not going to buy drugs from you, my friend!” (Köszönjük, de nem, nem kívánunk kábítószert vásárolni tőled, barátom!) Ennek persze csak városban van értelme, esetünkben nem volt, mert egy lélek nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Aki ilyesmivel foglalkozik, az vállalja az esetleges körülményeket – hogy elkapják. Ez ugye még nem számít önbíráskodásnak? :) Mi csak visszautasítottuk jó hangosan, hisz itt Indiában olyan rámenősen próbálnak eladni nekünk mindent, néha csak így értenek a szóból. Érdekes, ezek a drogárusok aztán mindig egyből lekoptak, sose nyomultak ránk tovább! :)

Visszatérve a dzsungelben való sétára: Ahogy letértünk a gerincről vissza a tengerpart közelébe, úgy váltott meredek hegyoldalba a terep, és ezzel együtt eltűnt róla a növényzet nagy része is, és kitárult előttünk az Arab-tenger végtelenje. Ez nagyon szép volt, élveztük a sétát, noha egyre inkább kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a flipflop erre az útra nem a legalkalmasabb lábbeli. Ekkor már jó két kilométert megtettünk. Megérkeztünk egy partra, ahol találtunk éttermet és néhány hippi arcot. Ide gondoltuk, hogy beülünk ebédelni, de elég drága árakat mutatott az étlap és a legénység se nagyon foglalkozott velünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk még tovább, és majd ha megérkeztünk a Paradise Beach-re, ott eszünk valamit. Nem tudom miért, de én ekkor elég szarul voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magam, és a derekamon, a hátamon, és a hajamnál furcsán érzékeny lett a bőröm, rosszul esett neki minden tapintás. Olyan volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Napszúrást nem kaphattam, mert igaz gyengébben, de már akkor is éreztem, amikor elindultunk, és ezen a napon még nem jártam sehol ezelőtt. Nem nagyon értettem a dolgot, de mentünk tovább. Innentől a sziklás parton haladtunk, lent egészen közel a tengerhez. Néha fel kellett mászni 10-20 méter magasba, majd vissza le, legtöbbször sziklákon, de jól kijárt „ösvényen”, ahol néhányan jöttek szembe is. Ezen a szakaszon láttunk egy apró, vékony kígyót, ahogy kivégez egy kisebb gyíkot. Elszorította a testével, talán elroppantotta vagy megfojtotta, ezt nem láttuk pontosan, de azt igen, ahogy utána elkezdte felfalni. Durva látvány volt ilyet látni állatkerten kívül! :) Ezután már csak egy forrás mellett haladtunk el, míg végül végre meg nem érkeztünk a várva várt Paradise Beach-re. A hely sokkal kisebb és kihaltabb volt, mint vártuk, és ez engem kétszeresen sokkolt, mivel nagyon vágytam már egy kényelmes helyre leülni és egy jót enni-inni, mivel igencsak kivoltam már az előbb említett gyengeség miatt.

De ahogy végignéztem a pálmaligetes, sziklás kis öblön, még kunyhószerű tákolmányokat is alig láttam, nem hogy étteremnek mondható épületet. Ettől kicsit megijedtem, de végül aztán találtunk egy helyet, ahol sütöttek-főztek néhány dolgot. Itt tudtunk enni palacsintaszerű, töltött finomságot, és el tudtam nyúlni egy, két pálmafa közé kifeszített függőágyban. Az egész part egyébként nem volt más, mint egy pálmaliget alatt megbúvó kis hippitanya, tele furcsa kinézetű figurákkal, akik láncban szívták a füves cigit, és mint a veszett, úgy doboltak. Volt, aki külön nyomta egy szikla tövében, és voltak, akik egy nagy körben ülve beszélgettek és zenéltek. Zita sem ezt várta, és ez a hely annak ellenére, hogy tényleg csuda jól nézett ki, valahogy egy kicsit csalódás volt nekünk. Valószínű már „túl öregek vagyunk ehhez”, vagy nem tudom, de nekem ez az egész nap füvezünk, zenélünk és csak úgy vagyunk bele a világba kevés. Biztosan élveztem volna egy darabig, ha 8-10 éve kipróbáltam volna, de most már kicsit túlzásnak találom ezt a fajta lazítást, és még csak részben tudom megérteni akkor is, ha közben belegondolok abba, hogy ez nekik csak néhány napig, vagy hétig jár ki az amúgy talán a magyarnál is durvább, egész éves mókuskerék után. Mert a társaság túlnyomó többsége nekem úgy tűnt, hogy még nálunk is nyugatabbról jött, hogy itt találja meg magának a paradicsomot egy kis időre.

Miért nem próbálják meg egész évben megteremteni maguk körül? Miért nem a valódi életükben próbálnak meg boldogok és önmaguk lenni, miért menekülnek el attól egy ilyen hátsó kis rejtett tengerpartra, hogy pár hétig boldogok legyenek? Ha egy kicsit kívülről, egy kicsit távolabbról nézzük ezt, nagyon abszurd az egész. :) Erről a dologról is eszembe jut egy nagyon jó, ezúttal magyar írás, méghozzá a szigetről: Elszigetelt Tombolás. Illetve még egy régi nagy kedvenc, klasszikus tanmese: A halász és a piackutató

Egy éjszakás betegség

Szóval feküdtem a függőágyban, és próbáltam rájönni, mi bajom van. Már nem a füvesekkel és az életvitelükkel, ha hippi életet akarnak, hát éljék, minket nem bántanak vele, tehát csinálják, mit bánom én. De miért vagyok ilyen rosszul még mindig, amikor már ettem is, ittam is? Jó egy óra sziesztázás és tengerpartozás után úgy döntöttünk, hogy csónakkal megyünk vissza az Om Beach-re. Erre ajánlkozott is egy csónakos fickó, aki végül néhány társunkkal együtt fejenként 100 rupiért hazarepített minket pár perc alatt a tengeren. Erre azért volt szükség, mert már annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nem lenne jó ötlet visszafelé is a sziklákon és a dzsungelen át menni.

Mire hazaértünk már nagyon oda voltam, és mikor megmértük a lázam, kiderült, hogy 38,5 a testhőmérsékletem. Azonnal algopirint vettem be és magamra öntöttem egy vödör vizet apránként, majd Zita borogatni kezdett. Vizet is vettem magamhoz úgy óránként 1-1,5 litert, és ettől hamar sokkal-sokkal jobban lettem. Tudtam, hogy most nem lehetek igazán beteg, nem szabad elrontanom ezeket az amúgy gyönyörű napokat itt Gokarnán. Nem tudom, mi történt, de kb. 2 órával ezután már sokkal jobban voltam, és miután megnéztünk a kunyhónkban egy Human Planet epizódot, a lázam is eltűnt, és visszaállt a hőmérsékletem 37 fok alá. Szóval az egész amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan el is ment. És aztán vissza sem jött. Gondolkodtam sokat, hogy mitől történhetett ez velem, de egy egyszerű felfázásnál jobb nem jutott eszembe. Mondjuk elég nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember a Dél-Indiában felfázzon, de úgy tűnik, nekem sikerült! :) Amíg Zita kincskeresett a parton délelőtt, én a hűvös árnyékban ültem, és belemerültem a naplóírásba, miközben nem volt rajtam póló. A délelőtti „hűvös”, 20-25 fokos levegő folyamatosan érte a vesémet és ez póló nélkül lehet hogy szokatlan volt neki. Ebben az is megerősített, hogy igaz bár, hogy egy kisebb hordó vizet bevedeltem, de a nap végére 5-10 percenként kellett vizelnem járni. Ez pedig szerintem még akkor se normális, ha az ember rengeteget iszik. Másnapra hála az égnek ez is elmúlt, úgyhogy tényleg alig rondított bele ez a kis betegség az amúgy igen csodás gokarnai napjainkba.

Nyaralni megyünk, mert kell egy kis lazítás

Zitának már nagyon rég meg volt ígérve egy hét a tengerparton, szigorú semmittevéssel – már amennyire az ilyesmi kitelik tőlünk. Ez ellen én sem igazán ellenkeztem, mert egy-két dolgon keresztülmentünk az elmúlt 9 hónapban, és India sem az a hely, ahol az ember könnyen le tud nyugodni, és fel tudja dolgozni az élményeket. Ezért kivettünk egy hét szabadságot. Akartunk egy hetet, amikor tényleg semmit nem csinálunk, semmilyen látványosságot nem nézünk meg, senkivel nem találkozunk, nem kanapészörfölünk és nem biciklizünk, nem vonatozunk, hanem vagyunk egy helyen, és üresedünk, leülepítjük az élményeket, és csak úgy vagyunk. Egy tengerparton! :) Ezt eredetileg Goán terveztük, de még Delhiben megkaptuk azt az infót, hogy ha egy kicsit tovább megyünk a parton Délnek, át Karnataka államba, akkor Gokarna mellett találunk tengerparti bambuszkunyhókat 100 rupiért. Goán ennek csak négy-ötszöröséért találtunk volna hasonlót, ezért megfogadtuk a tanácsot.

Séta az Om Beachre

Dileepan-ék ezen a reggelen céges kajakozásra indultak, így ki tudtak dobni minket a buszállomáson. Egy kb. három órás, egy átszállásos buszutazás után megérkeztünk Gokarnára. Innen az Om Beach nevű partra 150 rupiért akartak elvinni a riksások, mondván, hogy 9km a táv. Én a térképemről és az útikönyvből pontosan tudtam, hogy van a partokhoz közelebb egy gyalogút is, ami csak 4km és 40 perc alatt megjárható. Mi ezt céloztuk meg. Vettünk magunkhoz egy kis vizet meg némi kápét egy bankautomatából, és elindultunk. Hamar fel kellett kaptatnunk egy kopár dombtetőre. Itt aztán pirított minket a nap rendesen, ezért az egyetlen fa árnyékában megálltunk, ledobtuk magunkról a Hello Journey-ket, és bekentük magunkat naptejjel. Rá az izzadt bőrre, nyámi! :) Az első part még nem az Om Beach volt, hanem egy másik, hosszú egyenes öböl. Ennek a legelején megálltunk egy étteremben, és rögtön meg is ettük a riksán spórolt összeget. :) Kellett ez a pihenő a tengerparti étterem árnyékában, mert a déli hőség hamar kikezdett minket.
Ebéd után még volt hátra bőven a menetből. Végigsétáltunk a közel 1km hosszú parton, majd a túloldalán fel egy kb. 80 m magas sziklás dombra, aminek a háta mögött már a várva várt Om Beach-re ereszkedtünk le.

Azért hívják Om Beachnek, mert itt Indiában van egy hindu ikon, vagy én nem is tudom mi, de a lényeg, hogy Om-nak mondják, és a jel úgy néz ki, mint egy 3-as. Na, hát az Om Beach valójában két öböl, amiket ha fentről nézünk, úgy néznek ki, mint egy 3-as.

Bambuszkunyhónk az Om Beach közepén, a Dolphin Bay Café-ban

A hármasnak a közepén, a két öböl között, a Dolphin Bay Café-ban sikerült szállást találnunk. Igaz, nem a hőn áhított napi 100 rupiért lett bambuszkunyhónk, hanem az öt éjszakára 600-ért, vagyis napi 120-ért. Ez jó árnak számított, mert mindenütt 150-ről indítottak. Amíg Zita leült a kiszemelt helyen, én körbejártam, és körbekérdeztem. Miután körbejártam a fél partot, azután is a Dolphin Bay Café maradt a legolcsóbb, sőt a legszimpatikusabb hely is. Családias volt a hangulat, és barátságosnak tűnt a vezetőség. Később beigazolódott, hogy valóban azok. Szóval itt vertünk tábort 5 napra, és nem bántuk meg. Utólag kijelenthetjük, hogy nagyon beválasztottunk. A hely úgy nézett ki, hogy ha kiléptünk az étterem ajtaján, akkor még 20 métert kellett sétálnunk a tehenek, kutyák, és sziklák között homokban, hogy az Arab-tenger habos hullámai nyaldossák a lábunkat. Ha hátrébb mentünk az étterem nádteteje alatt, az asztalok között, a pult mellett találtunk egy ajtót a bambuszkunyhókhoz. Két folyosó két oldalán nyíltak az apró 8-10nm-es kunyhók. Már maga a folyosó is fedett volt, a házikók pedig valóban házikó alakúak voltak, rendes tetővel, természeten szintén kókusz pálmalevél fonatból. Szóval igazából nem is bambuszkunyhó volt ez, de mindenki így hívta, és kunyhónak kunyhó volt, természetes anyagból volt ez is, ezért ezzel nem is nagyon kötözködtünk. :) Bent a kunyhóban nem volt semmi, csak egy térdig érő betonemelvény, ami maga volt az ágy. Illetve volt még konnektor, lámpa, és ventilátor. A tetőn és úgy általában mindenütt elég sok lyuk volt a házban, tehát ha esett volna az eső bizonyos, hogy beáztunk volna. De nem esett :) Pedig szezon végén voltunk ott, március 16-tól 20-ig. Az egy hét azért nem jött össze teljes egészében, mert a második Mandrem Beachi látogatásunk eredetileg nem volt benne a tervben, Gokarna után pedig kötött volt a program néhány találkozás miatt, ezért nem csúszhattunk.

Szóval volt egy nagyon jó kis kunyhónk, amivel boldogok voltunk. Közel volt a zuhanyhoz és a WC-hez is. Ezzel azt hittük, baj lesz, de végül semmi problémánk nem származott ebből, sőt külön jó volt, hogy nem kellett mindig zárni az ajtónkat, mert kiláttunk a zuhanyból. Egy nap három-négy zuhanyt is vettünk, mert csak így bírtuk a hőséget. Fürdéshez édesvizet minden reggel egy csapat srác hozott, hatalmas tartályokban a fejükön cipelve. Ezt beleöntötték a két folyosó találkozásánál található nagy kék víztárolóba, ahonnan egy nagy vödörrel vihettük a zuhanyhoz. A zuhanyban kis kancsók voltak, ezekkel tudtuk merni a vizet a vödörből, hogy magunkra öntsük. Ezt a rendszert, ami egyébként már Törökország óta minden országban láttunk, Bucket Shower-nek hívják. Persze működhet csappal is vödör helyett, de nekünk csapunk itt most nem volt. Illetve volt, a WC-kben. A mellékhelyiségekhez nem kellett hordani a vizet, oda volt vezetve és a kis csapokból meg tudtuk tölteni a kancsókat, így tudtunk mosdani, vagy leöblíteni a WC-n a végterméket. A helyiek, már szintén Törökország óta, nem használnak WC papírt (ez alól talán részben kivétel Grúzia és Örményország), hanem a vízzel való módszer a megszokott. Ennek következménye, hogy Indiában a népszerűbb turistahelyeken elkérnek akár 40 rupit, vagyis 180 forintot egy guriga WC papírért. Már csak anyagilag is megéri leszokni róla. :) Nekünk ez csak részben sikerült. Én igyekszem úgy időzíteni a medvecsalád érkezését, hogy azt egy egész teljes fürdés, egy zuhanyzás kövesse. Ezt nem olyan nehéz megtenni, mert ahogy már írtam, egy nap többször fürödtünk. Na, ennyit erről a témáról.

Spuri az olcsó ivóvízért!

Nézzük, hogyan sikerült az a bizonyos nagy semmittevés. Hát nekem kezdetben volt egy menetem, rögtön második nap visszafutottam Gokarnába. Ennek oka a pénz volt és a műanyagpalackok. Nem meséltem még, de Goán Dileepan-éktól lezuhant a harmadik emeletről a Katadyn vízszűrő pumpánk. Kint száradt az erkélyen darabokra szedve, és megfeledkeztünk róla. Délutánra megerősödött a szél, és a kerámia betétet leszámítva lefújta az egészet a bozótosba. Hála az égnek a pumpatestnek semmi baja nem lett, de a aktív szén betét oldalt kiszakadt és a tetején a zár is kiesett, így kiszóródott belőle egy kevés aktív szén. A lyukat el tudtuk tüntetni, de az aktív szenet nem mertük indiai forrásból pótolni, így azóta fenntartásokkal szűrünk vele vizet. Vagyis igyekszünk a tablettát is használni amikor vizet tisztítunk. A tablettát viszont nem nagyon lehet jól kettétörni, és egy tabletta 5 liter vízhez való, nekünk viszont ekkor épp nem volt öt literes víztartályunk, mert az előző valamikor nem sokkal ezelőtt kilyukadt és nem vettünk újat, mondván, minek. Hát most megszívtuk, mert az Om Beach-en a palackos víz litere mindenütt egységesen 20 rupi volt (88 forint), és mivel egy nap alsó hangon 6 liter vizet simán megittunk ketten, nem akartuk kitenni magunkat ennek a napi minimum 120 rupis, vagyis több mint 500 forintos költségnek. Az öt nap alatt egy nagyobb halom műanyagpalackot is magunk mögött hagytunk volna, és a dolog anyagi vonzatán túl ez is nagyon zavart volna minket.

Maradt tehát az a verzió, hogy átpumpálunk édesvizet a harmadik üres szénpatronnal rendelkező vízszűrő pumpánkon, majd az öt literes tartályba beledobunk egy víztisztító tablettát. Ehhez azonban szükségünk volt egy öt literes víztartályra, ami Om Beach-en nem volt kapható. Bolondok lennének öt literenként árulni a vizet, amikor a buta nyugati turista megveszi azt literenként 20 rupiért is, ha nincs más. Szóval összekötve a kellemest a hasznossal, első reggel sportcipőt húztam, és visszafutottam egy kis pénzzel, a fényképezőgéppel és egy vászonszatyorral a négy kilométerre lévő Gokarnába – A spórolás és a fenntarthatóság nevében! :) A futás mondanom sem kell, piszok jól esett, és nagyon élveztem, annak ellenére, hogy már hőség volt délelőtt is, és derekasan leizzadtam, mire az első bolthoz megérkeztem. Vettem két kenyeret is, mert tudtam, hogy van még nálunk a kolbászból és a májkrémből, amikhez majd jó lesz. Bolt ugyanis egyáltalán nincs Om Beach-en, csak éttermek. Nem üres palackot szereztem – az kockázatos lett volna -, hanem vettem egy teli 5 literest 45 rupiért.

Az aktív szén és a víztisztító pumpánk kálváriája

Itt egyébként már nem ásványvíznek (mineral water) hívják a palackos vizet, hanem csomagolt ivóvíznek (packaged drinking water), és alig tartalmaz valami ásványi anyagot. „Reverse Osmosis, Ultra Violet treatment and ozonation” – ez szerepel az üvegeken, tehát elég sok kezelésen átesik a víz, mire a palackba kerül, legalábbis ezt írják, és valóban, olyan semmilyen íze van, mikor isszuk. Visszafelé már nem ment a futás, mert a nagy palackot kellett cipelnem. De legalább fel tudtam tenni a hátamra a vászonszatyorban, és így egy gyorsabb gyalogtempóban haza tudtam caplatni. Természetesen mire visszaérkeztem Zitához, egy liter már hiányzott belőle, ennyit legalább ki is izzadtam.
Történt egyszer, hogy Zita jön hozzám, hogy képzeljem el, mekkora hülyeséget csinált. Én megpróbáltam mindent, de nem ment, így a végén szabad lett a gazda: tengervizet szűrt át a pumpán. Reggelente ugyanis ő magára vállalta a vízszűrést, és néhány nap után feltűnt neki, hogy a WC csapokból folyó víz sokkal kevésbé zavaros, mint amit reggel a fiúk a fejükön hordanak a nagy kék tartályba. Hát Zita ezért elkezdte azt átpumpálni, és csak több liter után vette észre, hogy baj van, amikor a pumpa már nehezen volt hajtható. Ilyen mindig előfordul vele, de nem ilyen gyorsan, csak 5-10 liter után. Most azonban gyorsan bekeményedett, és ez Zitának gyanús lett, ezért megkóstolta a vizet. És sós volt! :) A pumpa kerámia betétjét ezután a szokásos módon megtisztítottuk majd az egészen átpumpáltunk egy kis édesvizet. Ezután ugyanúgy működött, mint azelőtt, és azóta is. :) Szóval a Katadyn Vario vízszűrő még a sósvizet is bírja. Szegény vízszűrő már kapott rendesen: Kirgizisztánban tehénszaros vizet szűrt, Kínában belefagyott a víz, Indiában, Goán, lezuhant a harmadikról, most meg itt Gokarnán tengervizet szűrtünk vele. De még azóta is működik, és valószínűleg jól, mert soha nem volt olyan betegségünk, ami bizonyosan a szűrt, de rossz víz miatt lett volna. Olyan viszont volt, hogy ellazultunk és nem szűrtünk, majd rögvest baj lett – lásd Pushkarban.

A Katadyn-hoz persze azok után, hogy kihullott belőle az aktív szén harmada, rendeltünk pót dolgokat Delhibe. Mire odaérünk, ezek is odaérnek: egy kerámia betét, 4 aktív szén töltet, egy aktív szén betét. Amikor elkezdtünk utánajárni a dolgoknak, kiderült, hogy egy aktív szén töltet 400 liter vízhez elegendő. Ezt valószínű már amúgy is túlhaladtuk, tehát eleve szükséges volt a csere. A kerámiabetét 2000l vizet bír, ezzel még jól állunk, de mivel nem foglal nagy helyet, ebből is rendeltünk egy tartalékot. Ki tudja, mit tett vele a fagyás. A szén betét pedig az a kis tartály, oldalt körben összehajtogatott – és így nagy felületű, és nagy vízáteresző képességű anyaggal. Ez sérült meg, és ezt foltoztuk be. Ennek ellenére a zuhanás után következő 20-30 liter vízben apró széndarabok voltak. Ettől megijedtünk egy kicsit, de épp a legjobbkor, egy olvasónk megkeresett minket egy levélben, ahol egy csomó információt közölt velünk a vízszűrésről és kérésünkre egy barátján keresztül az aktív szénről is. Igaz, addigra már mi magunk is utána olvastunk a dolognak egy kicsit: szóval az aktív szén (activated carbon) egy fantasztikus dolog, méghozzá azért, mert képes megkötni a legkülönbözőbb féle vegyi anyagokat. Nem csak víz-, de légszűrőkben és még számos területen alkalmazzák. Egyik felfedezője anno úgy demonstrálta ezt a tulajdonságát az aktív szénnek, hogy nagy orvosközönség előtt bevett valamilyen méregből halálos adagot, majd rátolt egy kis aktív szenet, aztán mosolygott tovább. Az aktív szén megkötötte a szervezetében lévő mérgeket és ez által semlegesítette őket. Hogy ez csak legenda, vagy valóban megtörtént, nem tudom, de ha valós történet, akkor bizony bátor fickó volt az illető és biztos volt a dolgában! :)

Az aktív szén kígyó-, és skorpiómarás ellen is jó lehet, de vigyázni is kell vele. Jobb, ha gyorsan kiürül a szervezetből, mert olyan, a szervezet számára fontos ásványi anyagokat is megköthet, ami amúgy szükséges a léthez. Szóval óvatosan a széntablettával! :) Mert még a fogamzásgátlót és az antibiotikumokat is képesek semlegesíteni! :) Ja, és a legjobb, amit már csak a rendelésünk leadása után tudtunk meg: India a legprofibb az aktív szén előállításában. Ha jól emlékszem, kókuszfa szenéből készítik, és a felülete, vagyis megkötő képessége 3000 „egység”/gramm, és ez az érték már 1400-tól nagyon jónak számít. Nekünk nem tudom, milyen szenünk van és lesz, de majd jól elfogom olvasni a dobozán, ha megérkezett.

Hogyan igyak Indiában tiszta vizet, és legyek fenntartható egyszerre?

A csomagot egyébként természetesen az internetről rendeltem, és a jó ég tudja, honnan küldik majd el Delhibe. Ezért aztán volt bennem a fenntarthatóság terén egy kis rossz érzés, amikor leadtam a rendelést az internetes áruházban. Hiszen az egészet azért is csináljuk, hogy ne terheljük a környezetünket a műanyaggal, de ha ezt csak úgy tudjuk elérni, hogy a világ másik feléről rendelünk csomagot (mert Indiában az egyetlen Katadyn képviseletet lehetetlen volt utolérni), akkor lehet, hogy adtunk egy nagy pofont a sz@rnak. Azt mérni, hogy mi a fenntarthatóbb, elég nehéz. Szóval ember legyen a talpán, aki ebben a mai őrült komplex világban megpróbál igazán fenntarthatóan létezni! Persze semmi sem lehetetlen és apró lépésekkel bárhová el lehet jutni (pl. a Földet is körbe lehet bringázni), és folyamatosan törekedni és napról napra okosodni azt lehet! :)

Szerintetek amúgy hogyan vagyunk fenntarthatóbbak? A vízszűrő pumpával és a víztisztító tablettákkal, vagy a műanyag palackokkal? A másik kérdés, hogy hogyan olcsóbb? :) Ezt már könnyebb lenne kiszámolni, de inkább nem teszem meg, hanem egyszerűen a fenntarthatóbb módot választjuk, a vízszűrőt. Már csak azért is, mert simán lesz olyan hely – ahogy eddig is volt – ahol nem, vagy csak nehezen kapni palackos vizet, ezért tehát az eredmény igazából lényegtelen, mert a vízszűrő mindenképp szükséges felszerelésünk. Az olvasónk barátjától olyan infót is kaptunk, hogy az aktív szénnel szűrt víz alacsony ásványi anyag tartalma miatt már önmagában is okozhat(!) hasmenést. Persze most már azt is tudjuk, hogy az itteni palackos víz sem gazdagabb, szóval igazából mindegy, melyiket választjuk.

És most már azt is tudjuk, és érezzük, hogy a tiszta, egészséges víz, mekkora kincs. Látjátok, most is oldalakat írtam a vízről, mert ez nekünk valós probléma itt Indiában. Erre is megtanít minket ez az út – kismillió más dolog mellett -, hogy értékeljük a tiszta vizet. Otthon „természetes”, hogy a tiszta, egészséges víz folyik a csapból, de itt nem. És nekünk a palackos víz sem megoldás, mert már zavar minket a műanyag palack, és mert anyagilag is “fáj”.

Derrick Jensen írta egyszer, és nagyon megmaradt bennem:
„Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” - Fordítás Jankó András által, ebben a nagyszerű írásában, amit szintén nagyon ajánlok elolvasásra!

Ezúton is nagy-nagy köszönet “Dzsozi”-nak és a barátjának, aki segítségünkre volt az információkkal, sokkal okosabbak lettünk vízből és vízszűrésből ezekben a hetekben!
Na, ennyit a vízszűrésről, meg az aktív szénről! :)

Delfinek a tengerben!

Kanyarodjunk egy kicsit vidámabb témához, a sós vízhez, vagyis a tengerhez. Természetesen még első nap a legelső dolgunk volt, amint lepakoltunk a kunyhónkba, hogy becsobbanjunk a tengerbe. Ehhez a keleti öblét választottuk a hármasnak, és ahogy beljebb úsztunk, nem akartunk hinni a szemünknek. Delfinek uszonyait láttuk! :) Nem hittük volna, hogy ez a pillanat ilyen „hamar” el fog jönni, mindketten azt hittük, hogy talán majd valahol Indonézia, vagy Ausztrália környékén fogunk először delfineket látni. Azóta hallottuk, hogy még az Adriában is vannak, de ezt akkor még nem tudtuk, ezért egy nagy-nagy csodának éltük meg a látványukat. Ami persze csak az uszonyaikban merült ki, mert amikor közelebb úsztunk, sajnos eltűntek, és a következő napokban már egyáltalán nem láttuk őket. Ennek ellenére fantasztikus volt ez a találkozás, és nagyon tetszett nekünk. Én először kicsit bátortalanul közeledtem feléjük, mert „mi van, ha cápa?”, de persze nem az volt, hanem delfin, méghozzá a félénkebb fajtából.