Száguldás lefelé a szerpentinen

Az éjszakai hasmenésem ellenére reggel mégis úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Chattar Plain-ből, mert Manshera már nem volt messze. Az útikönyv azt írta, Manshera-tól délre már nagy a forgalom és nem érdemes bringázni, nem is szép különösebben. Ezért úgy döntöttünk, hogy Manshera-től, vagy Abbottabad-tól buszra szállunk majd és úgy tesszük meg az utolsó szakaszt Iszlamabadig. Addig azonban még volt néhány szép élményünk, a motoros rendőreinket – akik még mindig követtek minket – megszégyenítő módon száguldottunk lefelé a gyönyörű hegyi szerpentinen Chattar Plain után. A táj erdős volt, ahol nem volt szemét vagy település, ott szép fenyőerdő szegélyezte az út mentét, és néhol a kilátás is egészen pazar volt az előttünk elterülő dombos-völgyes tájra. Az „erdő” persze nem olyan volt, mint amit otthon megszoktunk, sehol nem láttunk nagyobb egybefüggő lombkoronát, tehát egy Bükk vagy Mátra mögött még mindig bőven elbújhatott volna, mindezek ellenére azért nagyon élveztem, mert rég nem láttam már ekkora „erdőt”. Így már érthető, miért hívják ezek az ázsiai népek a Bakony-t „dzsungelnek”. :) Valójában tényleg jogos, ha ez nekik az erdő.

Manshera – Nem bringázunk tovább!

Szóval kezdetben szép volt az út, suhantunk lefelé a gyönyörű „erdős” tájban, és csodáltuk a kilátást, sütött a nap, minden szép volt… Aztán végül kellett használni a pedálokat is a bringán, és nem csak mint lábtartót. A tekerés már nem ment könnyen, minden erőm végén voltam, ezért rendre lemaradtam Zitától, persze mindig hamar megvárt, csak hát nem haladtunk túl gyorsan és könnyen így. Ebédelni egy útszéli vendéglőnél álltunk meg, ahol volt egy Kanadából hazalátogató család. A kissrác kiválóan beszélt angolul, a helyiek néha nehezen érthető akcentusa nélkül, így könnyedén megtudtuk tőle, hogy van „coaster” busz már Manshera-ból Iszlamabadba. A „coaster” azt jelenti nagy busz, amibe beférnek a bringák! Ez azt jelenti, hogy már csak néhány kilométert kell megtennünk, és ott vagyunk Manshera-ban! Amikor odaértünk, a rendőreink ügyesen eltereltek minket a város közepét kikerülő útra, így kikerültük az összes szállodát is, pedig már ki is néztük az útikönyvből, hogy melyikben éjszakázunk. Ettől kicsit összedőltem, mert már minden erőm végén túl voltam, és nem volt kedvem visszafelé tekerni. Közben a rendőrségi dzsip újra utolért minket. Merthogy elhúztunk tőlük a dugóban. Megállítottuk őket, és mondtuk, hogy elég, nem akarunk tovább bringázni, ha tudnak, vigyenek el minket Abbottabadba. Azért akartunk Abbottabadba menni, mert az útikönyv szerint van ott néhány katolikus templom, és szerettünk volna ott egy napot eltölteni.

Szivatnak minket a rend őrei

A rendőrök némi értetlenkedés után belementek, hogy elvisznek minket a következő rendőrségi terület határáig. A tanakodást azért furcsáltuk, mert előzőleg már párszor megkérdezték, hogy miért nem megyünk az autójukkal. A határnál persze még várakoznunk is kellett, de mint később kiderült, hiába. Úgy éreztük, a rendőrök sem tudnak igazán mit kezdeni velünk, 15-20 percet is vártunk rá, hogy visszahívja őket a főnökük és elmondja, hogy mi legyen. Egyszerűen töketlenek voltak. Megint az N.O.C. után kérdeztek, és amikor elmondtuk, hogy se a vízumkérelemnél, se a határon nem említette senki, hogy nekünk ilyen kéne, és azt sem tudjuk micsoda, akkor nem tudtak velünk mit kezdeni… Végül mégis intettek, hogy pakoljunk a dzsipbe, de épp amikor ezzel végeztünk, a főnökük visszaszólt nekik telefonon, hogy N.O.C. nélkül nem vihetnek el minket. Ekkor már sötét volt. Kipakoltuk a bringákat, felkapcsoltuk a lámpáinkat, és nekivágtunk az országútnak, ami elmondásuk szerint már csak lejtett Abbottabadig… Persze valójában igen kemény, meredek kaptatókat kaptunk, és erős forgalmat. Hagy ne írjam le, milyen mérges voltam. A töketlen rendőrök miatt most sötétben kell tekernünk, fáradtan, ráadásul fölfelé, holott azt mondták, végig lejt. Na de mit is várhattunk volna autót és csak autót, vagy maximum motort használó emberektől? A távolságot órákban vagy percekben mérik, arról, hogy mi az emelkedő, pedig fogalmuk sincs. És a legfurcsább az egészben az volt, hogy ahhoz képest, hogy eddig mennyire féltettek minket, most hogy ezek a Gézák megtudták, hogy nincs N.O.C.-nk (akármi is legyen az…), végre teljesen egyedül hagytak minket… Sötétben! Mi van, most, hogy nincs enoszink, már rögtön senkik vagyunk, és nincs szükségünk az eddig oly nélkülözhetetlen kíséretükre? Ez teljesen őrült és abszurd volt nekünk. Ezek a sügérek nem a józan eszüket követik, hanem a hülye szabályaikat, meg egy kényelmes, meleg irodában csücsülő nagyfőnök szavait. Persze hamar ők is rájöttek, hogy ez így nem jó, és pár kilométerrel később meg akartak minket állítani, de az „I’ll give you a car!” ekkor már nem hatott meg minket, és mentünk tovább. Nem sokáig, mert hamar utolértek minket a dzsippel, de azok után, amit eddig műveltek velünk, nem akartunk beszállni, csak aztán, hogy megígérték, hogy egyenest, megállás és átszállás nélkül a kért szállodához visznek minket Abbottabadba. Megígérték, bepakoltunk a dzsipbe, ami egészen egy rendőrkapitányságig száguldott velünk, ahol behajtottunk egy udvarra. Itt kiszálltunk, és bekísértek minket egy irodába, ahol várhattunk közel egy órát, őfelsége a rendőrfőkapitány érkeztéig. Ez szöges ellentétben állt az ígéretükkel és legfőképpen a mi vágyainkkal, hogy egy szállodában végre letegyük magunkat és eldőljük az ágyon, és ne kelljen már sehová menni és egy métert se bringázni, és legfőképpen az összes cuccunkat fel-le pakolni egy rohadt rendőrségi terepjáróra. Persze amikor megérkeztünk a rendőrkapitányságra, először csak 5 perc volt azaz egy óra, aztán 10-15 percet mondtak, végül egy egész órát ott töltöttünk. Nem az volt a baj, hogy itt kellett lennünk, és hogy kísértek-cipeltek minket, hanem az, hogy mindezt ilyen töketlenül tették, és nem értették meg, hogy mi fáradtak vagyunk, és véget akarunk már vetni a napnak egy szállodában. Ha nem csak a főnökük percenként változó utasításaira vártak volna, hanem önállóan cselekedtek volna, akkor nem kellett volna feleslegesen ki-be pakolni a bringákat a dzsipbe. És azt sem értettük, hogy milyen dolog az, hogy egy órát váratnak minket a rendőrségen, amikor semmi rosszat nem tettünk. Ezt a szabadságunk ellen éreztük, ami különösen azért fájt, mert fáradtak és elgyötörtek voltunk, részben a rendőröknek köszönhetően. Ennél a bánásmódnál még az is jobban tetszett volna, ha a területük határán kijelentik, hogy nem bringázhatunk egy métert sem, és aztán eszerint cselekednek mindvégig. Végül megérkezett a törzsfőnök, most először az egy hónapos pakisztáni tartózkodásunk alatt tüzetesebben is megnézték az útleveleinket, és nem csak hagyták, hogy csak úgy fejből beírjuk az adatainkat egy füzetbe. Ezt Zita szóvá is tette, és gratulált hozzá. :)

Osamab Bin Laden és Abbottabad

Továbbra se tudtuk, meg, mi azaz enoszi, és baj-e, ha nincs nekünk, meg egyáltalán, hol tudjuk beszerezni. Erre nem kaptunk választ. A GPS-ünk térképén közben észrevettem egy „Osama Bin Laden” útvonalpontot, és ez felkeltette a kíváncsiságomat. Amikor kérdeztük, hogy mi köze van Abbottabadnak Osama Bin Laden-hez, nem kaptunk konkrét választ. Utólag megtudtuk a netről, hogy az amerikai média, vagyis inkább egyenesen Obama elnökúr azt állította, hogy ebben az évben (2011) itt kapták el a híres katonai vezetőt, aki sok más gaztette mellett állítólag a 9/11 miatt is felelős volt, és akit még jóval 2011. szeptember 11-e előtt, amíg az oroszok ellen volt, Amerika pénzzel és fegyverekkel is támogatott. Érdekes, utóbbitól nem zengett soha a nemzetközi média. :) Akárhogy is volt valójában, minél jobban beleástam magam ezekbe a dolgokba, annál inkább hányhatnékom támadt a nagyhatalmak egymás ellen játszott „játékától”.

Végül, miután látta a nagyfőnök, hogy nem vagyunk terroristák, csak számára érthetetlenül furcsa turisták, elengedett minket. Visszapattantunk a dzsipbe, és végre tényleg elvittek a szállodánkhoz. Felpakoltunk, és kimentünk vacsorázni egy közeli olcsó, de viszonylag igényes kis étterembe. Itt épp a Predátor ment a falra felszerelt tévében: sorra haltak meg a kigyúrt testű főhősök a láthatatlan gyilkoló gép által, aztán egyszer csak egy pillanat alatt mindenki meghalt és minden elsötétedett. Elment az áram és végre nem kötötte le többé a figyelmünket a TV. A sötétben aztán két kedves pakisztáni társaságában találtuk magunkat, akikkel nagyon jól elbeszélgettünk, és akik végül ellenállást nem tűrően kifizették a vacsoránkat. Pontosabban csak Zita vacsoráját, mert én ugye még mindig csak egy zöld teát vacsoráztam a hasam miatt.