A 22m hosszú katamaránunk kis késéssel, valamivel 9 után indult útnak a Sittee folyón, tele dobozokkal, táskákkal, 5 gallonos vizespalackokkal és mindenféle cuccal, na meg velünk, utasokkal.

A folyó torkolata előtt még megálltunk tankolni egy vizi-benzinkútnál

Aztán kihajóztunk a nyílt vízre és elbúcsúztunk a szárazföldtől

Kb. egy órányi hajózás után néhány sziget mellett haladtunk el…

Ez a sziget már a miénkel szomszédos!

Ez pedig a mi szigetünk! :) Itt fogunk eltölteni 6 napot

A Glover’s Atoll Resort and Island Lodge nevű helyen fizettünk be a vasárnaptól szombatig tartó egy hetes programra. A 150 amerikai dollár (+9% adó) tartalmazta az oda-vissza hajóútat (2,5-3 óra, kb. 90 mérföld egy irányba), a dormitory-t, vagyis a közös hálószobás szállást, a konyhahasználatot a gáztűzhellyel és a “végtelen sok kókuszdiót”, melynek nem csak a husát lehetett megenni, hanem a kókuszvizet is meginni. Bár utóbbiról azt hallottuk, hogy ha kettőnél többet iszunk meg naponta, a WC-re fogunk járni tőle… Kb. ennyit ettünk-ittunk naponta, és semmi bajunk nem lett tőle. Erről a helyről egyébként először itt olvastunk egy másik kerékpáros utazó páros honlapján.

Emellett a móló mellett kötöttünk ki kicsit kintebb a katamaránnal, majd egy kisebb csónakra átpakolva a holmikat kikötöttünk a sziget egy hátsóbb részén

A szigeten futó ösvények valahogy így festenek

A sziget nagyon pici, alig tart három percig körbekocogni (a 370m-nél azért hosszabb volt, de nem sokkal – a mérés pontatlan, biztos sűrű volt a pálmaerdő a jó GPS jelhez :) ). Északi oldalában a szigetnek a vízre, cölöpökre épített házakat lehet bérelni, a dorm pedig az északkeleti sarokban van egy nagyon pofás pálmaligetben, kb. 30 méterre a parttól és 20 méterre a kültéri zuhanyzótól és a komposzt WC-től. A vízen lévő Cabanák, vagyis házikók 300 dollárba kerülnek a hétre fejenként, míg a szárazföldi szomszédaik amelyekből egyébként csak három darab van, 250 dollárba kerülnek. A 150 dolláros közös szobás szálláson kívül egyébként van lehetőség sátrazás is, ami csak 100 dollár egy hétre, de mivel elég sok esőt mondtak a hétre, és a sátrunkat hátra hagytuk, nem mertünk bevállalni egy ponyvás megoldást matracokkal a szabadban, főleg, hogy azt is hallottuk, hogy a szigeten elég sok a sandfly vagyis az apró, kellemet csípésű rovar, amelyekből a víz feletti cabanákban és a magasra épített házakban kevesebb van. Szóval úgy gondoltuk, hogy plusz 50 dollárt megér az, hogy legyen egy szilárd tető a fejünk felett. Nem kellett csalódnunk. Ugyanezek a dolgok egy igazi resortban, egy szomszédos szigeten egyébként akár 3500 dollárba is kerülnek, de a tízszer drágább árért nem biztos, hogy sokkal jobb körülményeket és kiszolgálást kapunk, viszont a tenger, az élővilág és a környezet mindenkinek ugyan az, még nekünk is, akik adózás után sem fizettünk többet fejenként 6800 forintnál, és ebben már az utazás is benne volt. Ha azt nézzük, hogy ez már egy főre is sokkal több, mint a napi átlag büdzsénk, akkor bizony ez drága dolog volt, de ha azt nézzük, hogy most vagyunk itt a Karib-tengernél, és ki tudja mikor (vagy egyáltalán valaha?) legközelebb, és hogy bárhol máshol ez a sokszorosába kerülne, akkor bizony ott tartottunk Zitával, hogy ezt nem kéne kihagynunk, kerül, amibe kerül. Na meg az egy hét totál off (értsd offline és off from the bringa, from the road) is elég csábító volt, amire 3500km mexikó bringázás, sok blogbejegyzés, Origo cikk és a naptár elkészítése után már vágytunk. És jól is esett ez a kis váltás, talán összesen háromszor vettem elő a netbookot, akkor sem azért, hogy dolgozzak rajta, csak kétszer írtam rajta blogbejegyzést, abból egyszer friss élmények kerültek betűbe (következő bejegyzés), egyszer régiek (előző bejegyzés), máskor pedig csak a képeket rendeztem és mentettem le a fényképezőgépekről, mert hát volt mit… :) Lássuk is őket!

Napfelkelte a házunkkal szemközti parti cabanák előtt

Zita egy gyönyörű kagylót, és egy kókuszdiót találtam

A barnább, fáról leesett, érettebb (húsosabb) kókuszdiókat így kellett kinyitni egy földből kiálló vasrúd segítségével

Ilyen amikor a külső puhább héjat már lehántottuk róla – a szupermarketben már csak így látni a kókuszdiókat

Robi kettényitotta

…és találtunk benne egy magot! :) Ez már valószínű túlérett volt, ha picit hagyjuk, talán még ki is hajtott volna

Robi lereszeli a kókusz belső, fehér húsát

A barnákban van bőven… :)

Az érkezésünkkor volt néhány macsak a szigeten, de mivel kedvtelésből levadászták a madarakat és a gyíkokat, így menniük kellett… Ez a macsek már tudna mi vár rá, ezért bújdosott el a házunk alatti konyha egyik gerendája felett! :)

Így nézett ki a házunk oldalról, a piros emelvényen mosogattunk, a ház alatt volt a konyha, fent a terasz két függőággyal és két szobával, bennük 4-4 ággyal

Mivel más vendégek nem béreltek a közös szobás szállásban ágyat, így az egész hétre miénk volt az egész ház :)

Így nézett ki a szobánk belülről

A kút a ház mellett – innen csak enyhén sós és kénes víz volt nyerhető, amit némi bleach hozzáadásával mosogatásra tudtunk használni – másra nem nagyon

Ezen kívül 10 gallon, vagyis kb. 40 liter víz volt nálunk két palackban, és amikor esett az eső, és sikerült gyűjteni anélkül, hogy a kutyák nem ittak bele, akkor esővízzel főztünk és mostunk fogat. Fürödni szintén az enyhén sós vizet pumpálták fel egy-két tartályba és onnan folyt a zuhanyba és egy kerti mosdókagylóba. A WC-be faforgácsot kellett dobni a nagydologra, nem volt büdös odabent.

A zuhany

A mosdókagyló – egy gyönyörű, nagy kagylóból folyt ki a víz a kézmosáshoz, amit lábbal

Egy víz feletti cabana így néz ki belülről

A cabanáknak van saját konyhája, de WC és zuhany ezekben sincs, ahhoz ki kell sétálnia a vendégeknek a szárazföldre

Robival kókuszt szüretelünk :)

A házunk szemből – nem szűkölködött a vidám színekben :)

Első két nap elég sokat esett az eső, ezért előkerült a Rizikó társasjáték – Robit elsöpörtük, mint vonat a mókust

A ház körül tele volt a pálmaliget függőágyakkal

Az északi part vizén végig cabanák sorakoznak

Hétfőn délután, mikor kisütött a nap, kimentünk snorkellezni és rögtön láttunk egy kis ráját :) Ezzel már boldogok voltunk egész napra… :)

A rájáról egy rövid kis videót is készítettünk (0:11).

Robi kagylót gyűjt :)

Underwater triple selfie :)

Vízalatti óriás saláta?

Fa repülő hallal

Hal sörénnyel

Barrakuda

Robival szemlélődünk

Ez nem tudjuk micsoda (élősködő, esetleg termés?), de az új TG-850-es 10m-ig vízálló kameránk makrójával meg vagyok elégedve :)

Öröm a vízből kimászva :)

Robi odáig meg vissza van a gyíkokért

Kimentünk horgászni, de nem fogtunk semmit (én nem is próbáltam, csak snorkelleztem)

Minden este ellepték a házunk alatti konyha homokját ezek a kisebb-nagyobb rákok, amelyek a halott csigák házát használták páncélnak

Találtunk nem odavaló dolgokat is a vízben, amikor másnap reggel kimentünk a sziget déli oldalába nézelődni

Valamelyin Trigger Fish – elnézést, elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt…

Az árnyékosabb helyeken, mólók, házak alatt rengeteg színes halat találtunk

lila végű tengeri valami

Cuki hal szúrós dolgok között

Ilyet se láttunk még eddig, valami tengeri sün

Ebben laktak, úgyhogy otthagytam

Ez állítólag egy élő hal, amit én nehezen hiszek el, mert nem mozdult, de állítólag épp ezért élő… Ha viszont tényleg élt, az elég ijesztő, nézzétek pl. a szemét! :o

Ez egy tűzhal, avagy Lionfish – a csápjainak érintése akár 7-8 órás karbénulást is okozhatnak, és állítólag itt invazív faj, ezért szigonnyal vadászható, fejbe kell lőni, hogy a húsa még evésre felhasználható legyen, a csápjait ott helyben érdemes ollóval levágni az elejtés után, mert még a halott állaton is mérgezőek lehetnek – amúgy gyönyörű állat és csodálatos volt megpillantani

A tűzhalról szintén készült egy rövid kis videó (0:12)

Upside down underwater selfie Robival, egy nagyon szép sznorkellezés végén :)

A keleti lagúnában kajakkal, szerda reggel

Az egyik ház alatt

Csodaszép volt ez a sekély víz is

Ez egy fiatal hal, amelyik csak fiatal korában néz ki ilyen fekete alapon sárga csíkosan, később teljesen más színe lesz

Jön majd még két bejegyzés erről a csodás szigetről, újabb állati találkozásokkal és sok timelapse videóval! ;)

Történt november 30. és december 3. között. Ezalatt kajakoztunk, úsztunk, futottunk, társasoztunk, főztünk, ettünk, ittunk, kókuszoztunk… Egyszóval nagyszerűen voltunk! :)

24 órás koplalás a vonaton

Aurangabadból Goára egy átszállással vonatoztunk. Hajnali 6 előtt indult a vonatunk, és valamikor délelőtt 10 körül szálltunk át egy másfél órás szünettel egy Manmad Junction nevű állomáson. A peronon apró kijelzőkön ki volt írva, hogy melyik vagon, hová fog megérkezni. Ezt mindaddig nem értettük igazán, amíg be nem futott a vonat. Végeláthatatlan hosszú volt, a két vége között talán 3-400 méter is lehetett, és ennyit már a kevésbé sportos útitársak nem biztos, hogy le tudnak küzdeni azalatt, míg bent áll a vonat az állomáson. Viszont a táblák segítségével ott várhatnak a vagonjukra, ahová az érkezni fog. Okos!
Ezen a második vonaton már hálófülkés vagonunk volt, és ezzel egészen másnap hajnali 6:10-ig utaztunk. Ez a vonat megérdemel pár szót, mert nem akármilyen volt. Másodosztályra szólt a jegyünk, és az egész kettőnknek tatkal rendszerben nem került többe 1017 rupinál. A távra már nem emlékszem, de valahol 700 és 1000km között volt. Sajnos nem kaptunk már két jegyet „Upper Berth”-re, vagyis a felső ágyakra, de legalább az egyikünk fent volt. Miután felszálltunk a hálófülkés vonatra, és megtaláltuk a helyünket, kiderült, mi ez a „fent”. A másodosztályon a hálófülkés kocsi azt jelenti, hogy az egész vagon egy „fülke”, vagyis nem beszélhetünk igazán fülkékről, tehát mondjuk inkább úgy, hogy egy egész vagon egy légtérben alszik, nincsenek ajtók sehol, és nincs elválasztó fal sem a folyosó és az ágyak között. A folyosó egyik oldalán vannak 3-3 fős ülések egymással szemben, a menetiránynak merőlegesen. Ezek felett van egy-egy lehajtható ágy középen, és legfelül pedig egy-egy rögzített ágy. Aki utóbbiakat megkaparintja, szerintünk az jár a legjobban, mert oda bármikor fel lehet vonulni, és ledőlni, aludni, vagy magadban lenni. És ez az utóbbi tényező nagy kincs Indiában! :) Mert ugye a középső ágy le van hajtva napközben, az alsón pedig ülnek. Mi nem itt kaptunk helyet, hanem a folyosó másik oldalán, két egymás feletti ágy jutott nekünk, amelyek párhuzamosan vannak a menetiránnyal. Itt csak két ágy van egymás felett, tehát kicsit jobban fel lehet ülni, viszont nem lehet lelógatni a lábat az ágy végén, és mivel az átlag magasság Indiában meg sem közelíti az én 189cm-emet, így nekem kicsi volt ez az ágy. Pláne, hogy elővigyázatos nyugati utazó révén nem mertem lazán behajítani a „Hello Journey”-t az ülések alá, mint ahogy azt mindenki más rajtunk kívül tette, hanem szoros ölelésben próbáltunk létezni és aludni a táskáinkkal. A vonatvagonok végében volt angol- és „Indian style” WC, valamint 110V-os konnektorok, „for phone and laptop charge”. Utóbbiak persze 2-2 vagon távolságban nem működtek, körbesétáltam kicsit, de persze hiába, mindez csak testmozgásra volt jó. :) Szemetesek minden ülés mellett vannak a vonatokon. Oldalt a falon, fel kell húzni egy üveglapot, és aztán mehet minden, csak arra kell vigyázni, hogy a menetszél vissza ne csapja a vonat belsejébe. Igen, az ablakokra gondolok! Ugyanis nem volt szemetes zacskó, vagy doboz sehol a vonaton. Se az ülések mellett, se a folyosón, se a vagonok végén. Mindenki hajigálja kifelé a szemetét az ablakokon, mindegy mi az. Ez néhány tíz éve még nem volt probléma, mert nem volt minden becsomagolva nem természetes anyagokkal. Hallottuk a történeteket, hogy az ételt banánleveleken szolgálták fel, és a végén a maradékot csak kihajítottad a levéllel, és mindent megettek a vasúti pálya mellett legelő tehenek, vagy ha nem, akkor is szépen elrohadt minden és visszaépült a természetes körforgásba. Ez ma már nem igaz a PET palackokra, a kekszes zacskókra, és azokra az alumíniumdobozokra, amikbe a vonaton árult ételt csomagolják.

Nekünk nem volt sok szemetünk, mert magunk szűrjük a vizet, és így a palackokat is többször használjuk. Plusz még azért sem volt sok szemetünk, mert nem ettünk szinte semmit. Zitára az indulás előtti éjjel ismét rátört a WC-re rohangálhatnék. Annyira odavolt, hogy a fél éjszakát a fürdőszobában töltötte, és még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudunk-e így indulni. Hajnalra aztán hála az égnek jobban lett. Én csak egy picit voltam jobban nála, ezért nem csak szolidaritásból, hanem óvatosságból is vele tartottam az étkezéseinknél. Ezek igen egyszerűek voltak: víz, víz, víz, egy kis víz, 5 rupis száraz keksz, víz, víz, víz… És ezt ismételtük meg néhányszor a 24 óra alatt. Ez azért volt kicsit nehéz, mert minden állomáson és sokszor az állomások között is jöttek az árusok, és mindenféle finomságokat kínáltak, köztük vegetáriánus és csirkés biryanit (ejtsd: bírjáni – rizses téma), fagylaltot és különböző rágcsálni valókat. Mi sikeresen mindennek ellenálltunk, így a nap végére 50 rupi alatt maradt az ételre-italra fordított összeg. :) Ez volt az egyetlen jó dolog a koplalásunkban! :)

Ébredés egy más világban – Welcome to Goa!

Hajnalban már világos volt, amikor Goán felébredtünk a vonaton. Pálmafák és lagúnák sokasága mellett haladtunk. A házak is furcsák voltak, rendes cserepes tetejük volt, mint otthon, és formára is minden eddiginél jobban hasonlítottak a hazai házakhoz. Hamarosan megtudtuk e rejtély okát. De előtte még leszálltunk a vonatról, átbuszoztunk Vasco De Gama-ról Panajiba (ejtsd: Pándzsim), ahol felszálltunk még egy buszra Donna Paula-ig, majd sétáltunk kb. 3km-t, ez utóbbit már a délelőtti hőségben, „Hello Journey”-vel a hátunkon, hogy megérkezzünk a barátainkhoz, Dileepanhoz és Elizabethhez. Idáig kemény volt a menet, de miután megérkeztünk hozzájuk, fokozatosan minden jóra fordult. Egy nagyon kedves Couchsurfer párhoz kerültünk, Dileepan grafikus egy a házuktól 200m-re működő irodában, Elizabeth pedig szerkesztő India egyik legnagyobb napilapjának goai változatánál, bent Panaji központjában. Ők ettől délebbre laknak kicsit, a félsziget déli oldalán, 10 perc sétára a tengerparttól. A vicces az volt, hogy mi voltunk nekik a legeslegelső CS vendégeik, de ez egyáltalán nem látszott meg, rögtön közvetlenek voltak, és nem csak kedvességgel, hanem nagy bizalommal is fogadtak. Mi sem féltünk, hisz Dileepan-ról már hagyott referenciát egy jó barátja, akinek a profilján látszott, hogy megbízható, régi tag. Dileepanéktól tudtuk meg Goa részletesebb történetét, amikor kérdezgettük, hogy miért olyan más errefelé minden. Merthogy Goán kisebb a tömeg, jók az utak és jobb az infrastruktúra, mint India más részein. Egyszóval Goa más, sokkal európaibb. Valamint azt hiszem, a legkisebb állam Indiában. Ez talán nem igaz, de az biztos, hogy az egyik legkisebb. Talán akkora lehet, mint egy harmad Magyarország, de ez itt kicsinek számít, amikor a hatalmas szubkontinens térképén nézzük. A különbözőség fő oka, hogy India ezen része a portugálok fennhatósága alatt volt. Amikor az angolok „hazamentek” India többi részéről, itt még pár évig megmaradt a portugál hatalom. Szóval Goa egy kicsit más, mint India többi része, itt még az utakon sem dudálnak annyit. Ez csak most jut eszembe, de itt is az út bal oldalán hajtottak a járművek, annak ellenére, hogy ez legjobb tudomásom szerint Portugáliában nem így van! :)

Pálmafák és apróságok – Újra a tengernél

Miután szusszantunk egy nagyobbat a fárasztó út után, lementünk fürödni a Dileepanék lakásához legközelebbi strandra. Egy szűk kis ösvényen kellett lesétálni a partra levezető útra, ha nem akartunk körbemenni az aszfalton. Merthogy Dileepanék fent laktak egy sziklaperemen, kb. 70m-el a tengerszint felett. A part gyönyörű volt, és két nagyon kellemes órát töltöttünk el ott. Először az Arab-tenger partján! A Kaszpi-tenger (ha számolhatjuk azt tengernek…) után most először érkeztünk ki a nagy vízhez. Igazából jobb, ha úgy számoljuk, hogy a Fekete-tenger óta először, ha már „nagy víz”-ről beszélünk. A Kaszpi-tenger nincs összeköttetésben a világtengerekkel, ezért is van 25m-el lejjebb a vízszintje és ezért is szokták Kaszpi-tóként is emlegetni. Na de ne menjünk messze a gyönyörű kis tengerpartunktól! Mikor lementünk a partra, én úgy készültem, hogy elmegyek futni egy fél órára a part mentén. Ez végül nem történt meg, mert túl nyomottnak és fáradtnak éreztem magam hozzá, na meg Zitát sem akartam egyedül hagyni. Mégsem voltam csalódott, mert fantasztikus volt ez a két óra. Nem tudom, mi történt velem, de úgy tűnik, megtanultam örülni az egészen apró dolgoknak is. Ez biztosan Zitának is köszönhető. Miután becsobbantunk a sós habokba, Zita nekiállt csiga- és kagylóhéjakat gyűjteni. Kezdetben ebben én is segédkeztem, találtunk is egy gyönyörű kis kagylót, aminek olyan mintája van, mintha ember festett volna rá hegyeket. Persze tudtuk, hogy ez nem így van, hanem a természet művét látjuk a szemünk előtt, és éppen ezért volt olyan csodálatos.

Aztán azt is észrevettük, ahogy a homokon feküdtünk, hogy körülöttünk bizony nagyban zajlik az élet. Vagyis inkább kicsiben, egészen apró formában. A homokban először csak az apró lyukakat vettem észre, majd ahogy közelebb mentem hozzájuk, hamarosan megmozdultak a lakóik is. Ha nem mozognak, lehetetlenség lett volna észrevenni az apró, homokszínű rákokat. Viszont amint megmozdultak, ha elég figyelmesek voltunk, ki lehet szúrni őket, és ha elég szerencsések is, találtunk egy olyan kis rákocskát aki megengedte, hogy közelebb menjünk hozzá a fényképezőgéppel.

Azok körül a lyukak körül, ahol nem járt még a tenger, vagy a szél, látszottak az építkezés nyomai: teljes körbe ki voltak gurgatva apró kerek homokdarabok a lyuk körül. Ezek az apró dolgok mind nagyon tetszettek. Valamivel naplemente előtt aztán még más állatokat is felfedeztem. Apró hangyák szaladtak a part felé a homokban, elképzelésem sincs, hogy mi végett. De a kép gyönyörű volt, és a tudat is, hogy ezek a kis állatok képesek itt megélni, egy homokos parton.

Odébb egy patak folyt be a tengerbe, és még ez is el tudott szórakoztatni. Tényleg nem tudom, mi történt velem, de nagyon tetszett, ahogyan a homokban ezeket a formákat hagyta.

Ja, és a lényeget még nem is említettem. Természetesen körbe voltunk véve pálmafákkal! :) A nyugati emberek legalább 90%-ának az egyik „álma” egy ilyen tengerparton való nyaralás. Hát mi most végre ideértünk! :) Igaz, hogy beiktattunk hozzá némi megpróbáltatást, egy kis Pamír Highwayt, meg Karakorum Highwayt, meg egyéb finomságokat. 8 hónap és 8000km bringán, majd egy kis „Hello Journey” vonatos-buszos utazás.

Mostanra megtanultuk, hogy mindenféle szégyenkezés és rossz érzés nélkül váltogassuk a közlekedési eszközöket. Arról, hogy melyik a fenntarthatóbb, napokon át lehetne vitatkozni, de nem csak ez a fontos. Az is fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, azt és úgy csináljuk, ahogy mi(!), és most(!) akarjuk. Hogy ne útikönyvek, vagy más emberek ránk vetített vágyai szerint utazzunk, hanem ahogy nekünk jó, ahogy mi jól érezzük magunkat. És az se baj, ha útközben változnak a tervek és az elképzelések. Induláskor még nem volt tiszta, hogyan szeretnénk meghódítani Indiát, de mostanra eldöntöttük, hogy főképp vonattal és hátizsákkal. (vagy „Hello Journey” táskákkal, de ez most részletkérdés…) Ez sem baj, úgy értem, nem baj, ha időközben változtatunk a terveken. Fogalmunk sem volt otthon, milyen lesz India, és ha bringákon maradunk, az is biztos, hogy nem jutottunk volna el idáig a monszun beállta előtt. India őrületes és hatalmas, nekünk pedig csak két és fél hónapunk maradt erre az óriási őrületre, ezért mindketten úgy érezzük, nagyon jól döntöttünk, amikor letettük a bringákat. Ugyanakkor nekem már most hiányoznak, és tudom, hogy nagyon jó lesz visszaülni beléjük.

Na de már megint elkalandoztam. Szóval még mindig ott vagyunk azon a csodás, pálmafás tengerparton, ami minden nyugati ember álma. A közelünkben egy fiatal csapat indiai és egy kutya kriketteztek. A kutya azért, mert néha ő is a labda után szaladt. :) A kép eléggé idilli volt, ám ennek ellenére én nem értem, mit szeretnek errefelé az emberek ebben a játékban. Alig van benne mozgás, egy dobás, egy ütés, kis szaladás, ezen kívül az egész arról szól, hogy várunk, amíg a labda újra előkerül, és amíg a dobó fel nem készül a dobásra. Egyszerre csak ketten-hárman vannak akcióban, a csapatok többi tagja csak áll és bámul, vár a sorára. Egy foci- vagy kosármeccsben ezerszer több akció van. Persze ez lehet, hogy csak engem zavar, szóval ez nem mérvadó egy olyan ember tollából, aki egyszerűen türelmetlen a sakk nevű játékhoz. Igaz Dúd?! :D

Vacsora Elizabethékkel

A tengerpartozás után Elizabeth és Dileepan elvittek minket vacsorázni egy tradicionális, tipikus goai étterembe (Goan Restaurant). Mert itt persze az étel is más, köszönhetően a portugál behatásnak. Sajnos már nem tudom pontosan felidézni, hogy miket ettünk, és fényképet is elfelejtettem készíteni róluk. Akkora durranások nem voltak, mert próbáltunk óvatosak lenni az étkezéssel a gyomraink miatt. Volt egy finom étel, amit magyarul leginkább úgy írnék le, mint rántott hagymagolyók. Aztán ettünk még valami tésztaleves szerűt, és volt egy rizskenyér vagy rizssütemény szerű dolog, ami fel volt szelve, mint egy cipó kenyér, de édes volt, és rizsből készült, ugyanakkor amikor megfogtad, egyben maradt. Jaj, és majd elfelejtettem: ettünk Goan Bread-et, vagyis goai kenyeret. Ez egészen kísértetiesen hasonlított egy otthoni zsömlére – bár Zita szerint ég és föld a különbség. :) De az tény, hogy ez is lisztből volt, és formára is hasonlított. Csak ízben távolabbi a rokonság. Ennek a finomságnak aztán később még szerepe volt a boldog napjainkban, de erről majd csak a következőkben.

Hazafelé még körbevittek minket az éjszakai Pándzsimon, és láthattunk egy nagyon szép katolikus templomot, majd egy nagyon színes hindut. Mindkettő ki volt világítva.