Ha a térképen a kis ikonok melletti kék feliratokra kattintotok, a felugró ablakban található piros link mögött megtalálhatjátok az adott szakaszhoz tartozó blogbejegyzést.

Ha ez még nem volt elég, az útvonalat a Google Earth-on is megnyithatod, és 3D-ben bolyonghatsz a 6-7000m-es hegyek között – ahogy mi is tettük, igaz mi “csak” Földhöz ragadva. :) Klikk ide, vagy az alábbi képre a Google Earth formátumhoz.

Ha még ez sem volt elég… :) Akkor csak azt tudjuk javasolni, hogy végy egy repjegyet Dushanbe-be, és kezdj el pakolni! A Pamír vár Rád! :)

Hó a Kizil Art hágóban!

Katy és Anthony a legnagyobb nyugalmunkból szakítottak ki. Hamar visszazökkentünk a valóságba az általuk hozott hírektől. Elmesélték, hogy telt a napjuk: Az első 20km gyönyörű volt, szépen haladtak Jill-el és Lee-vel együtt négyesben, napsütésben, aszfalton tekerhettek, gyönyörködtek a Karakul tó látványában. Aztán ahogy elkezdődött az első hágó, úgy vált az út egyik pillanatról a másikra havassá. A hó hamar olyan mély lett, hogy már csak tolni tudták bringákat. Egész nap csak 5km-t tudtak így haladni a havas szakaszon, aztán tábort vertek fent a hegyen. Teljesen átfagyott a lábuk, mivel egész nap a mély hóban tolták a bringákat. Ez eléggé kilátástalanná tette a helyzetüket, mivel Jill és Lee legkésőbb másnap el kellett, hogy hagyják az országot, mert ha nem teszik, túllépik a 30 napot, ami után viszont már regisztrálniuk kell magukat, azt viszont csak Murgabban lehet, oda visszamenni meg… A bírság meg több száz dollár. Szóval a legokosabb dolog egy jármű gyors segítségül hívása volt, kerül amibe kerül, még mindig olcsóbb, mint a bírság.

Amikor a sátorból egy jármű hangját hallották meg, kiszaladtak az útra, és megállították. A dzsip Karakul felé hajtott, és hajlandó volt felvenni egyiküket. Gyorsan kellett nehéz döntést hozniuk. Mivel Jill át volt fagyva, és Lee nem akarta egyedül hagyni, végül Katy és Anthony beszélte rá a dzsip vezetőjét, hogy hagy menjenek mind a ketten vissza a dzsippel Karakul-ig. Nehéz volt otthagyniuk a bringát és a felszerelésük javarészét a sátornál, de meg kellett, hogy lépjék ezt, mert dzsip nélkül lehetetlennek tűnt az átkelés Kirgizisztánban. És dzsipet pedig sokkal könnyebb bérelni Karakulból, mint az út széléről a semmi közepén. Arról már nem is beszélve, hogy így egy füst alatt minket is tudtak figyelmeztetni. Egy norvég fickó vette fel őket, aki Marco Polo bárányra jött vadászni a Pamírba, már sokadjára. Megtudták tőle, hogy az elmúlt húsz évben nem volt még soha ekkora hó errefelé november elején.

Karakulban először egy másik Homestay-nél rakták ki őket, ahol volt egy fickó, akinek volt UAZ-a, vagyis régi orosz terepjáróra. Vele végül sikerült kialkudnunk egy 300 dolláros árat Karakultól a kirgizisztáni Sary-Tash-ig. Ezt először kicsit soknak tartottuk, de aztán beletörődtünk, mondván, hogy úgy sincs más választásunk. Igazából szerencsésnek éreztem a helyzetet, mert így, hogy ennyien összetalálkoztunk itt a Pamírban bringások, legalább hatfelé oszthattuk ezt az összeget. Amit akkor is meg kellett volna fizetnünk, ha csak ketten vagyunk rá Zitával.

„Kimentjük” a hó fogságából Jill-t és Lee-t a terepjáróval

Este még atomjaira szedtem a fekvőbringákat, hogy biztosan ne sérüljenek meg a dzsip tetején, aztán összepakoltunk és lefeküdtünk aludni. Reggel 7-re érkezett az emberünk az UAZ-al. A terepjáró sokkal kisebb volt, mint vártuk, de végül csak elfértünk benne valahogy. A kocsi teteje vászonból volt, erre dobtunk fel egy vastag plédet, amire már a bringák érkeztek. Néhány vastag kötéllel jó erősen rögzítettük őket, bedobáltuk a cuccokat a dzsip hátuljába, majd elindultunk. Gyönyörű időnk volt és az úton alig volt jég, az első húsz kilométer valóban nem tűnt vészesnek a bringával, viszont utána egyik pontról a másikra masszív hó lepte el az utat, sokszor még azon is csodálkoztam, hogy a terepjáró hogy bír elmenni rajta. De az UAZ szépen gyűrte a havat, és a sofőrünk profi volt, egyszer sem akadtunk el.

Még dzsippel is vagy 15 perc volt az az 5km, amit hóban tettünk meg Jill-ék sátráig. Az út és a kínai határ kerítése között sátraztak, az egész táj hófehér volt körülöttük a hótól, és amikor megérkeztünk, épp egy kisebb köd ült le arra a mélyedésre, amiben a sátrak álltak. Ahogy kiszálltunk a dzsipből, elképesztő hideg fogadott minket. Lee elmondta, hogy reggel -17 fok volt a sátrukban. Mindenüket vékony jégréteg lepett be, még a sátron belül is. Szerencse, hogy két vastag téli hálózsákjuk is volt, mivel Katy és Anthony otthagyta nekik az ővékét. Fél órán belül megvoltunk a tábor felszámolásával és a bringák felpakolásával. Amíg Jill és Lee még a sátrukból vackolták magukat kifelé, Anthony-val felpakoltuk a bringákat a dzsip tetejére. Fektetve egymás hegyére hátára pakoltuk őket, és nagyon oda kellett figyelnünk, hogy sehol ne legyen egy pedál vagy egy kormányszár a küllők között, vagy Lee hagyományos váltójának a közelében (A Rohloff-okat annyira nem kellett félteni).

Ez leírva egyszerű feladatnak tűnik, de amikor a hidegben, kesztyűvel a kezemen egy imbolygó dzsip tetején álltam, aminek eleve nem lehetett bárhová lépni a tetejére, csak a bukócsövekre, de aztán már azokra sem mindenütt, mert ugye a hat bringa is ott volt a tetőn… Szóval a valóságban nem volt olyan triviális a feladat. De végül sikerült, és konstatáltuk Anthony-val, hogy igen jó munkát végeztünk, mert a végére sehol, semmilyen érzékeny része nem érintkezett a bringáknak egymással, vagy a kocsi tetejével. Ezek után már csak a 34 Ortlieb táskát kellett betuszkolni az UAZ hátuljába, aztán hatunkat. Négyen ültünk hátul, Jill és Katy pedig az anyósülésen.

Útközben azon beszélgettünk, hogy mennyire más a bringával utazni, mint bárhogy máshogy szárazföldön. Itt szenvedünk ebben a dzsipben, egymás társaságán kívül egyébként egyáltalán nem élvezzük az utat, mindig csak sóvárgunk, hogy de jó lenne mégis bringázni itt, amikor látjuk egy szakaszon hogy nincs nagy hó az úton… Mások pedig végig így utaznak, és még fizetnek is érte (ahogy most kivételesen a körülmények miatt kényszerből mi is megtettük), és igazából – a bringázáshoz képest! – vajmi keveset látnak a tájból és kapnak a helyi emberekből, minden csak elsuhan mellettük a szélvédő túloldalán. Ezt nagyon érdekes volt így megélni és átbeszélni a dzsipben zsúfolódva.

A tádzsik-kirgiz határon

Persze aztán ahányszor eltűnt a hó az útról pár kilométerre, utána annyiszor visszatért, sokszor olyan magasan, hogy még az AUZ is küzdött vele. Egyébként becsületére legyen mondva a régi kis orosz csodagépnek, hogy sok, nála fiatalabb, nyugati és japán társát láttuk elakadva a hóban, amíg a mi gépünknek az egész 100km-es szakaszon csak kétszer-háromszor kellett visszatolatnia, hogy lendületet vegyen egy nagyobb akadály leküzdéséhez.

A tádzsik-kirgiz határátkelés még megér pár szót. A tádzsik oldalon kilépéskor három helyen állítottak meg minket. A második alkalomkor ki kellett pakolnunk mind a 34 táskát, hogy az egyik őr az asszisztálásunkkal átkutassa. Állítólag drogot kerestek, persze senkinél nem találtak, ellenben a táskáink tartalmának entrópiáját jócskán megnövelték, és persze az egész művelettel kapásból elment legalább egy óra. És ezután jött még csak a harmadik útlevélvizsgálat, ami szintén eltartott majd egy órát, ekkor kaptuk meg a kilépési pecséteket. A kirgiz határállomás jó 20km-el odébb volt, a Kizil Art hágó túloldalán. Itt hála az égnek, sokkal lazábban ment a drog vizsgálat. A határőr megkérdezte tőlünk, hogy van-e nálunk drog, mire mi nevetve válaszoltuk, hogy nincs. :) Ez úgy látszik hatásos lehetett, mert nagy örömünkre ezek után nem kellett kipakolnunk a táskákat, csak megvárnunk amíg a sofőrünk jó fél órát rohangált az útleveleinkkel.

Érdekes egyébként, hogy a határvonal a két ország között ugye hivatalosan a gerincen fut, de a gyakorlatban a két határállomás már a völgyekben van, viszont a kirgiz oldalon, a gerinc és a határállomás között van egy Bor Döbö nevű telep, házakkal, emberekkel. Akkor ők most valójában a senkiföldjén laknak, útlevél kell, ha haza akarnak menni Sary-Tashból? :)

Napjaink Sary-Tashban, a kínai határ nyitására várva

Miután beeresztettek minket Kirgizisztánba, még egy hosszú zötykölődés várt ránk a Vörös folyó (Kyzyl-Su) völgyében, mire megérkeztünk Sary-Tashba. A sofőrünk egyenesen a kért helyre vitt minket, egy „Hotel”-ba, ami valójában egy családi ház. Vicces, mert az út menti táblán a „Hotel” kifejezés mellett egy kisebb kastély látképe szerepel, a valóságban azonban egy családi ház egyik szobáját kaptuk meg, fejenként 100 som-ért, vagyis kb. 500 forintért.

Ide pénteken érkeztünk meg, és innen a kínai határ már csak 78km, ám a határátkelő hétvégén nincs nyitva, ráadásul a hétfői napon kirgiz nemzeti ünnep miatt zárva van, arról nem is beszélve, hogy a határ felé található Irkestam nevű hágó a helyiek elmondása szerint szintén hóban áll. Magyarán szólva 3 napot itt „vesztegeltünk”, amit annyira nem bántunk, mert igazán jólesett a kényszerpihenő, főleg egy ilyen olcsó helyen, ilyen jó társaságban. Hatan kaptunk meg egy szobát, amiben gyakorlatilag öt matrac és egy ágy van, valamint egy szekrénysor, és ami nekünk nagyon fontos, egy villanykörte-villanykapcsoló páros, egy konnektor benne 7/24 230V-al, és egy nagyon izgalmasan, házilag összeeszkábált elektromos hősugárzó berendezés. Ez utóbbit sütés-főzésre, és hó olvasztásra is tudtuk használni, az egész úgy néz ki, hogy egy kis rács alá be van téve egy betoncső, ami körbe van tekerve egy nagy hőt leadó „ellenállással”, vagyis valami spirális dróthuzallal, ami úgy izzik, mint a fene. Rengeteg rántottát és egyéb finomságot készítettünk ezen a rácson, a vízforralásokról nem is beszélve. Reggelente lejárunk egy patakhoz, a helyiek is onnan hordják a vizet, de ez minket még nem nyugtatott meg a víz tisztaságát illetően, mert emellett azt is láttuk, hogy a tehenek is ugyanebbe a patakba szarnak.

A Katadyn vízszűrőnk (Köszönet érte a Tengerszemnek!) kerámiabetétje 5l víz átpumpálása után - Tehénszar? :)

Ezért minden csepp vizet, amit onnan szerzünk, először átpumpálunk a Catadyn Vario vízszűrőnkön, majd mindezek után még jól meg is világítjuk Katy-ék „SteriPen”-jével, ami szintén egy vízfertőtlenítő szerkezet, de utóbbi nem kerámiabetéttel és aktív szénnel szűr, mint a miénk, hanem egy speciális hullámhosszú fénnyel kezeli a vizet, ami egy perc megvilágítással egy liter vízben megöl minden csúnya dolgot. Eddig hatásos volt a módszer, mert egyikünk sem rohangál a WC-re. Zita is szépen lassan rendbejött ez alatt a három nap alatt. Rájöttünk, hogy ha a helyiek által készített ételt eszi, akkor kell rohannia utána, de csak akkor. Amióta nem ettünk helyi ételt, kutya baja a gyomrának.

Itt ugyan már kapni ásványvizet a boltban, de nem élünk vele, mert már így is elég sok műanyagpalackot idetermeltünk a szénsavas üdítők segítségével, merthogy Sary-Tash az már kőkemény nyugat! Lent vagyunk 3100m-en, Kirgizisztánban, itt van ám minden, úgyhogy dőzsölünk! :) Krumpli, hagyma, tojás! Tojás… :) Csokoládé, kenyér… Hmmm… :) Micsoda lakomákat csaptunk! Már ez is nagy luxus nekünk, ami itt van, de emellett mindenki úgy emlegeti Kashgart, mintha ott valami nagy Kánaán várna ránk, Jill számtalanszor felolvasta már a Lonely Planet Kashgarra vonatkozó sorait, és az angolaink ilyenkor mindig egy „cheesecake” után csorgatják a nyálukat, a kétágyas szobák, a WiFi, és a beltéri angol WC-k hallatán pedig mindenki nagyokat sóhajt. Lehet, hogy elsőre nem gondolná az ember, de az utóbbi is nagy luxus ám.

Gondolj csak bele, amikor hajnalban ki kell menned pisilni, nem mindegy, hogy szobahőmérsékleten csoszogsz át a pizsamádban a csili-vili, tiszta, meleg rötyire, vagy épp egy tehénszaros, hó borította udvaron kell átmenned a csillagos ég alatt a fagyos éjszakában egy olyan éktelenül gusztustalan falusi pottyantós budira, hogy a szagok alapján szinte örülsz is neki, hogy nem látod, és visszafelé menet már a hónak is örülsz, lemoshatod benne a cipődet, mert a budin bizony nincs villany, és a helyieknél nem divat a fejlámpa, ami azt eredményezi, hogy… Mindegy, ezt inkább hagyjuk! :)

Az árképzés a “Hotel”-ünkben egyébként egészen viccesen történik. Érkeztünkkor 500 som-ot akartak tőlünk kérni éjszakánként per fő, de aztán ezt az étkeztetések elhagyásával, és a több éjszaka, illetve a 6 fő folyamatos emlegetésével, illetve komoly alkudozással sikerült levinnünk 100 som-ra. Ennyi szerepelt a Lonely Planet útikönyvben is, na meg még az is, hogy a házinénik “super friendly”-k. Ezt a szuper barátságot aztán nem sikerült megtapasztalnunk sajnos, viszont egy-két dolog nagyon zavarta a mi európai mimóza lelkünket. Első két este kértünk vacsorát (ezért külön fizettünk), napközben megbeszéltük, hogy 7 órára kérünk 6 plov-ot (rizses, zöldséges krumpli, a helyi nevezetes kaja – sajnos mi annyira nem voltunk oda érte, nem nagy szám), ezt rendszerint 8, illetve 9 óra körül kaptuk meg. A másik érdekes momentum, ami megragadt bennünk, az az volt, amikor egy este az egyik házinénink bekopogott hozzánk, és azt magyarázta, illetve mutogatta, hogy érkezett két turista, akik fejenként 500-ért szállnak meg a másik szobában, és mi, ha beszélnénk velük, hallgassunk a 100 som-os árról.

Amikor valakit bajba sodor a Közép-Ázsiai bürokrácia útvesztője

Erre a beszélgetésre aztán sor került részemről, és úgy volt, ahogy kérte a néni, hallgattam, mint a sír. Na nem azért, mert annyira a szívemen viseltem a házijaink elképesztő árképzését, hanem mert a másik két turista egy iráni kerékpártúrázó pár volt, akik igen nagy bajban voltak, és a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy hány som-ért szállnak meg. Teheránból indultak, Üzbegisztánból tekertek át Kirgizisztánba, ahonnan az volt a tervük, hogy a rövidebbik úton, a turisták számára lezárt határátkelőn (ami a térkép alapján annyira adná magát, mint nemzetközi tranzitútvonal, ezért mi is benéztünk, de mi még időben megtudtuk, hogy számunkra zárva van és ezért mentünk a Pamír felé) mennek tovább, egyenesen Dushanbe felé. A határátkelőről nem tudták, hogy számukra nem járható, így egészen nagy zsákutcába és bajba kerültek. Az Üzbég vízumuk már lejárt, oda nem tudtak visszamenni. A kirgiz vízumuk a beszélgetésünk napján járt le, a tádzsik vízumuk pedig ugyanezen a napon kezdődött. A Pamír már elég szépen behavazódott ekkora és GBAO engedélyük sem volt hozzá, ezért a Kizil Art hágó és a Pamír Highway mint kerülőút Dushanbe felé szóba sem jöhetett nekik. Kína felé pedig szintén nem volt meg a papírjuk. Annyira kiszámolták a vízumokat egymás után, hogy azzal, hogy az említett határátkelőn nem engedték át őket, irtó nagy bajba kerültek. Csak azt tudtuk tanácsolni nekik, hogy próbálják meg a határátkelést újra ugyanott, úgy ahogy a francia srác is tette, aki felhívta a nagykövetségét, és addig erősködött, amíg át nem engedték. Ha ez se megy, próbálják meg pénzzel elintézni a dolgot, vagy menjenek vissza Osh-ba, ahol meg tudják hosszabbítani a kirgiz vízumukat, és így időt nyernek a gondolkodásra, illetve a további cselekvésre. Dushanbe után egyébként Afganisztán lett volna a következő országuk, ahol Kabul, majd Iszlamabad felé tekertek volna. Tudtunkkal Kabul nem épp a legbiztonságosabb hely mostanság, ezért talán a sors akarta így a dolgokat velük. Mindenesetre reméljük, hogy jól alakult aztán az útjuk.

Vodka session and snowball fight – Vodkázás és hógolyózás

Első este kisebb bulit is nyomtunk, vettünk 70 somért, vagyis kb. 300 forintért egy üveg vodkát. A szekrénysorban találtunk apró teáscsészéket, ezek lettek a feles poharak, segítségükkel 6 körben fogyasztottuk el az első üveg vodkát, és mindenki mondott egy tósztot, vagyis pohárköszöntőt. Szép gondolatok kerültek így felszínre, és a végére mindenki nagyon jókedvű lett. Volt is rá okunk, mert túljutottunk a Pamír Highway-en, ami nem kis szó, még így sem, hogy a végén dzsippel kellett kimenekülnünk a tádzsik hegyek közül. A 4655m-es legmagasabb hágót mindannyian bringával küzdöttük le, és ez a szám (a tengerszint feletti magasság) mindenképpen magáért beszél. Sokunk – köztük mi ketten Zitával – most járt először ilyen magasságban. Azon is sokat nevettünk, hogy a legmagasabb pont, ahol valaha is jártunk ezen a bolygón, az bringával lett meghódítva. Bár néha 1-2 nappal vagy 50-100km-el egymástól távol jártunk, de aztán mindig újra összetalálkoztunk, és egymás nyomában, egymást követve és utolérve, mindig újból találkozva, vagy épp néhány napot együtt tekerve tette meg a három két fős csapat az utat, és ez így nagyon jó volt. Én a tósztomat is eköré fontam fel, amikor nálam volt a szó, akkor egymásra ittunk, és arra, hogy összetalálkoztunk.

A vodkás este igen jó hangulatban telt, amit a végén egy „snowball fight”-al koronáztunk meg. 3100m-en hógolyózni nem kicsit fárasztó foglalatosság, mi mindenesetre mindent beleadtunk, és bár nagy móka volt, de 10 perc után mindannyian teljesen ki voltunk már fulladva. Anthony-val kölcsönösen igen szépen megfürdettük egymást a mély hóban, a végén pedig sportszerűen leporoltuk egymásról a havat, mielőtt beléptünk volna a házba. Anthony egyébként egy otthoni jóbarátom jóbarátjára, Kutyára emlékeztet. Mostanra amúgy nagyon rendbejöttünk a négy brittel, amit a legelején éreztem irántuk, még Khorogban (gyakorlatilag egyszerű irigységet, mondjuk ki), az már teljesen elmúlt. Ahogy jobban megismertük őket, kiderült róluk, hogy egytől egyig mind nagyon jó arcok és nagyon érdekes az élettörténetük. És a franc gondolta volna, de képzeljétek, őket is ugyanúgy tépi a hideg szél, és ők is ugyanúgy szenvednek a fölfelében, mint mi, ők is kifáradnak és ők sem kapnak levegőt a magashegyen, sőt mi több, ők is boldogok (és ebben öröm osztozni velük), amikor felérnek a hágóba, vagy amikor megérkeznek a meleg vizes forráshoz! …és nekik is elfogy a pénzünk! :) Mert mostanra mind a hatan szépen legatyásodtunk, már ami a készpénzt illeti. Nagy veszély nincs, mert a 2007-es Lonely Planet azt írja, hogy Kashgarban már próbálják beüzemelni az első ATM-et. Reméljük, azóta már sikerült nekik, mert különben bajban leszünk, és mehetünk mosogatni valahová… :)

Az első üveg vodka után még kiszaladtak egy másodikért, aztán egy harmadikért is a brittjeink. Ezeket mi Zitával már átaludtuk, csak reggel láttuk őket és hallottuk történetüket. Igazából még negyedik és talán ötödik üveg vodka is lett volna, ha nem zár be a bolt, de azt hiszem, jobb, hogy így történt, ahogy történt, mert Lee még így is elég szépen szétverte a nagylábujját, amikor meztelenül hó angyalt rajzolt az udvaron.

A 3 nap gyorsan eltelt ebben a szobában, rengeteget főztünk és ettünk, sokat beszélgettünk, és megnéztünk vagy 5 filmet Lee nagyképernyős MacBook-ján. Könyveket cseréltünk a Kindle-jeink között, így sok érdekes angol nyelvű könyv mellett több száz pozitív életszemléletet árasztó idézet boldog birtokosai lettünk. :) Jó őket olvasgatni néha, mert hiszitek vagy sem, szükségünk van ilyesfajta lelki táplálékra is az úton, nem elég, amit a természettől és az emberektől kapunk, még így is előfordul, hogy rosszkedvűek vagyunk, és ez zavar minket, de van, hogy nem nagyon tudunk mit tenni ellene. Pedig közben tudjuk, hogy valószínű ez életünk egyik legnagyobb kalandja, és annak is tudatában vagyunk, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy ezt az utat megengedhetjük magunknak, és hogy ezen az úton eddig összességében minden ilyen jól alakult. A kapott élmények semmihez sem foghatók, de mégis mit érne az egész, ha akkor ott, éppen az adott pillanatot nem élveznénk? Nem elég, ha csak az idő szépíti meg az élményeinket, az adott pillanatokat is élvezni kell! Ezért hát próbálunk mindig „jól lenni”, de ez van, hogy nem könnyű. Legtöbbször persze azért végül mindig sikerül. :) Erre jók ezek a pihenőnapok, kicsit megállni, gondolkodni, beszélgetni, felfogni, hogy hová is jutottunk eddig, és mi mindenen mentünk keresztül.

Merre és hogyan tovább?

Mivel a Kína felé eső Irkestam hágóról mindenkitől azt hallottuk, hogy hóban és jégben áll, kibéreltünk egy újabb dzsipet 180 dollárért. Ez fejenként 30 dollár, ami megint egy kisebb vagyon, de megint csak ez az egy választásunk maradt, ha nem akarunk a bizonytalan stoppolásra hagyatkozni. Ez utóbbit végül azért vetettük el, mert arra gondoltunk, hogy ha ketten, vagy négyen kapunk fuvart, de az utolsó egy vagy két páros nem, akkor ők végül kénytelenek kibérelni a dzsipet, ami így viszont sokkal drágább lesz fejenként. Arra nem érdemes hajazni, hogy majd elolvad a hó és bringázhatunk, hiszen a tél csak most érkezik, ezért esélyes, hogy előbb járnának le a vízumaink.

Természetesen már elkezdtünk gondolkodni a Karakorum Highway alternatíváján, hiszen azok után, hogy már most ennyi hágóban ekkora havat tapasztaltunk, kicsi esélyt adunk rá, hogy még nyitva tart a nemzetközi magashegyi út Kína és Pakisztán között. Eredetileg erre terveztünk volna továbbmenni Kashgar után, de lélekben már szinte teljesen lemondtuk róla. Ez egyáltalán nem volt fájdalmas, mert a Pamírban mindent megkaptunk, amit a hegyektől csak vártunk, sőt még kicsit többet is… :) Ezért igazából már melegebb éghajlatra vágyunk.

Hogy mégis hogyan és merre folytatjuk majd, az még nem tudjuk. Anthony felkeltette az érdeklődésünket egy kínai vasutazáshoz (Chengu és Kunming között több mint 900 alagút és 800 hídon megy a vasút) Laos felé, de ez esetben oda-vissza kéne repülnünk majd Indiába, arról nem is beszélve, hogy Pakisztán így biztos, hogy kiesne, pedig oda kisebbfajta csoda folytán kaptuk csak meg a vízumainkat, és Rawalpindi-t is fájdalmas lenne kihagyni, mert Zita oldaláról régi családi tréfák fűződnek a város nevéhez. Hogy végül hogyan döntünk, és merre, miként, melyik országok felé megyünk tovább Kashgar után, azt mi magunk is csak ott fogjuk kitalálni, és ez egy újfajta izgalommal tölt el minket, hisz ilyen még nem volt az utunk során!

Holnap reggel 9-kor jön értünk a dzsip – megyek aludni! Újra utolértem magam a naplóírással! :)

Érkezés Karakulba

Karakulba megérkezve először egy „Yurtstay” táblára lettünk figyelmesek, de ez 500m-re jelölte a szállást jobbra, ezért inkább nem kockáztattunk, hanem hallgattunk a másik „Homestay” táblára, ami csak 50m-t ígért az úttól balra. Hamar megtaláltuk a helyet, és az előterében két ismerős Thorn Nomad kerékpárt. Katy és Anthony borult a nyakunkba, újra összetalálkoztunk hát! :) Jill és Lee is megérkeztek fél órával később, így újra együtt volt a hatfős csapatunk. Katy-éktől megtudtuk, hogy ők is megszenvedtek a jéggel Karakul előtt, nagyokat estek a bringákkal, de semmi komolyabb bajuk nem esett. És amin meglepődtünk, hogy a hágót is bringával mászták meg, ezek után nem értettük, Dzsángibáj miért magyarázott nekünk autóról, meg fuvarról, amikor Katy-éket emlegette. Mindenesetre örültünk, hogy nem úgy történt, ahogy hittük, sajnáltuk volna, ha kihagyták volna a 4655m magas Fehér Ló hágó élményét kerékpárral.

“Homestay”

A szállásunk egy nagyon jó kis „Homestay” volt, teljesen el voltunk szeparálva a családtól, volt egy külön kis szobánk hatunknak, matracokkal és takarókkal, egy kis asztallal és persze vaskályhával, amit pamíri tartózkodásunk alatt először nem tehén vagy jakszarral, hanem szénnel fűtöttek fel nekünk. Reggeli-ebéd-vacsorát kaptunk, és esténként, amíg volt dízel a generátorban egy-két órára villanyáramunk is volt, így tudtuk kicsit tölteni a cuccainkat. Mindez összesen 10 dollárunkba került per fő per nap.

Katy, Anthony, Jill és Lee nekivágnak a Kizil Art hágónak

Karakultól a kirgiz határ már csak 58km-re volt, ám ezen a szakaszon volt még két kisebb hágó, az Uy Bulak (4232m) és Kizil Art (4336m). Ezekről próbáltunk információkat szerezni a helyiektől, de mindenki mást mondott. Sokaktól azt hallottuk, hogy hóban áll a Kizil Art, és lehetetlen az átjutás, mások viszont tudtak egy taxiról, ami átjutott. Akármi is volt az igazság, Kary, Anthony, Jill és Lee következő reggel útra keltek, mert Jill és Lee-nek november 4-ére esett a 30. napja Tádzsikisztán, ami azt jelentette, hogy ha nem hagyják el ezen a napon az országot, regisztráltatniuk kell magukat, máskülönben fejenként 200 dollárról indul a bírság.
Ez a regisztráció viszont itt Karakulban nem volt lehetséges, legközelebb csak Murgabban, ami viszont több napnyira volt mögöttünk, és persze eszükbe se jutott visszamenni ezért, inkább a sokkal logikusabb előremenekülést választották. Katy és Anthony pedig egy napot már eltöltöttek itt Karakulban, így nekik is mehetnékjük volt. Búcsúzáskor még tréfálkoztunk egy kört, hogy ha nagyon rossz a helyzet, lehet, hogy visszajönnek és még ma este újralátjuk egymást, vagy hogy majd a hágóból adnak nekünk füstjeleket, hogy tudjuk, mi a helyzet odafent: három karika azt jelenti, hogy az út nagyszerű, és nincs rajta hó, két karika azt jelenti, hogy az út járhatatlanul havas, az egyik karika pedig, hogy menekítsük ki őket.

Reggel arra ébredtünk, hogy apró szemekben havazik. Ennek örültünk is, meg nem is. Örülni azért örültünk neki, mert a hó függőlegesen hullott, vagyis teljes szélcsend volt. Reggelire vajat, kenyeret és teát kaptunk, ezt a menüt én megtoldottam a Murgab-ban Katy ajánlására vásárolt mogyorókrémmel. Utóbbi tele volt kalóriával, amire tudtam, hogy nagy szükségem lesz ezen a napon. Természetesen most is adtunk néhány somani-t a vendéglátóinknak, mert tudtuk, hogy ezen a helyen az élethez minden fillére szükségük van, és azt is tudtuk, hogy nagyon nagy segítségünkre voltak, nélkülük előző nap vissza kellett volna vonulnunk egészen Rabatakbajtal-ig, és a segítségük nélkül talán nem is lenne lehetőségünk egyáltalán átkelni a hágón.

Fel 4655m-re, a Fehér ló hágóba!

Valamivel Jill-ék után toltuk ki a bringákat az útra. Ők eleve tolva indultak neki a hágónak, de mi jobbnak és könnyebbnek véltük a tekerést a fekvőbringákon. Kb. 50 méterenként megálltunk levegőt venni. Ilyenkor persze videóztuk is egymást. Bár szenvedtünk, mint a franc, de tudtuk, hogy minden egyes perccel, minden egyes ilyen megtett szakasszal közelebb kerülünk a hágóhoz, ahonnan már nem lesz tovább fölfelé. Ezeket a métereket gyönyörűen mutatta a GPS, ami nagyon jó volt, mert mindig tudtuk, hány méter van még hátra a fölfeléből. Volt, hogy egy ilyen menettel 10-15m-t is tudtunk haladni fölfelé. 40 perc alatt megtettük az első 100m-t, itt várt ránk az első hajtűkanyar, de innen már sajnos csak tolni bírtuk a bringákat. Néha kicsit feltámadt a szél, és pár percre a tegnapihoz hasonló „élményekben” részesített minket, ezzel persze igen megnehezítve a dolgunkat a haladásban. Ahogy visszafordult az út, úgy tárult hirtelen elénk az alattunk elterülő táj, és a völgy, ahonnan jöttünk. Rengeteg hegy sorakozott alattunk a fehér takarójában, és ez a látvány szinte hihetetlennek hatott. Sajnos élvezni nem nagyon volt időnk, mert a levegővétellel küszködtünk, illetve közben egy másik dolog is bezavart: az első fékem végleg megadta magát. Eddig is furcsán viselkedett, de itt egyszer csak végleg kiakadt, és nem tudtam többé fékezni. Valószínű befagyhatott valahol a bowden, vagy a féktest. A második hajtűkanyarban olyan meredek volt az út, hogy az én bringámat csak úgy bírtuk feltolni rajta, ha mind a ketten minden erőnket beleadtuk. Innen már csak pár méter volt a hágó, viszont az ott felgyűlt mély hó miatt ez a pár méter volt a legnehezebb.

Fent a hágóban nem volt sok időnk ünnepelni, kb. 1 percet töltöttünk el a fülsüketítő és fagyos szélben. Ezalatt készítettem egy rövid videót, lefényképeztem a hágót, és a GPS kijelzőjét. Utóbbi persze most is magasabbat mutatott pár méterrel annál a magasságnál, mint amit a térképekről tudtunk, valószínű nem elég pontosan kalibráltam be anno. A hágó neve: Akbajtal egyébként fehér lovat jelent. Van egy kis gyanúnk hogy a fehérrel a hóra akartak asszociálni.

Lefelé a hágóból

Következett a lefelé gurulás, ami szintén nem volt egyszerű feladat. Fényképezni és videózni többé nem tudtam az első fékem hiánya miatt, hiszen ha a jobb kezembe fogtam a fényképezőgépet, nem maradt kezem az egyetlen hátsó fékemhez, aminek a fékkarja jobb oldalt volt. Így maradtak a kényszerű megállások a fotózáshoz, ami azért nem volt kellemes, mert a jeges szembeszél továbbra is tépett minket. Pedig a táj elképesztő volt, de mi inkább eltűntünk volna már ebből a magasságból, ezért nem nagyon fotóztam, hanem inkább araszoltunk a durván murvás úton. Merthogy aszfaltot csak az indulás utáni első métereken láttunk, azóta köves volt az út, már ahol kilátszik a hó alól.

Alig vártuk, hogy észak felé forduljon az utunk. Azt reméltük, hogy akkor majd oldal, vagy hátszelünk lesz. Ez így is történt, viszont addigra már annyira átfáztunk, hogy sokat nem számított, hogy a szél megszűnt ellenünk játszani. Szóval volt elég bajunk. Mindeközben azért tisztában voltunk vele, hogy véghezvittük az átkelést, és odabent valahol, túl a hidegen és szenvedéseinken nagyon boldogok voltunk, hogy ennyi szenvedés árán, de végül csak meghódítottuk ezt a számunkra hatalmas hágót.

Rókák és nyulak 4000m-en

Miután leértünk egy széles völgybe, utolértük Jill-t és Lee-t, akik megálltak pihenni egy romos, elhagyott épület mellett. Sajnos az út itt még nem váltott vissza aszfaltra, pedig a Közép-Ázsia térképünk alapján csak a hágó környékén kellett volna, hogy rossz minőségű legyen. A széles, lapos völgyben még több tíz kilométert meg kellett tennünk ezen a borzasztó murvás úton, mire végre újra aszfaltot láttunk. Ezen a helyen voltak Muzkol romjai. A térképünk alapján ez egy település kellett volna, hogy legyen, de mi már jól tudtuk ekkor, hogy ezt a helyet már senki nem lakja. A Szovjetunió összeomlásával nehéz helyzetbe kerültek a pamíriak, nem maradt más nekik, csak a jaktenyésztés, és sokan elvándoroltak. Valószínű Muzkol is így vált egy elhagyatott romhalmazzá. Jill és Lee itt megálltak ebédelni, de én az aszfalt láttán megvadultam és továbbot intettem magunknak. Hamar rájöttem, hogy ez butaság volt, mert amikor kicsivel később kiértünk egy még az eddiginél is szélesebb, nyugat-kelet irányú völgybe, erős szembeszél csapott meg minket, és ekkor éreztem igazán, hogy bizony jól jönne már egy kis pihenő, illetve valami eledel. A völgy túloldalán álltunk meg, az út töltését használtuk szélárnyéknak. Egy kis patak mellett ültünk le, Zita megpróbálkozott néhány csokis ostyaszelettel, én pedig két nagy karéj mogyorókrémes kenyeret faltam fel energiaszerzés gyanánt. Indulásunk előtt megérkeztek Jill-ék is, így együtt vetettük be magunkat újra a hegyek közé. Merthogy a völgy után az út ismét belevágott a hegyek közé. A kínai határt jelölő kerítés közvetlen közelében haladt az utunk, néhány kisebb kaptatónk is volt, nagy hegyek között kanyarogtunk, és balról, nyugatról baljós sötét felhőket láttunk közeledni. Még mindig 4000 méter felett jártunk, és ezen a helyen több állatot is láttunk szaladni. Először egy nagy szürke nyúl keresztezte az utunk, majd később egy nagy, vörös rókát is láttunk futni. Hogy ők mit esznek, és őket melyik állat eszi meg, arra nagyon kíváncsi lennék. Talán ennek a piramisnak a tetején az a 800 hóleopárd van, akikről olvastunk az útikönyvekben.

Sajnos döglött állatot is láttunk, a nyúl, amit kilapítva találtunk vértócsában az út szélén, kiérdemelte nálunk a „világ legszerencsétlenebb nyula” címet. Naponta átlagosan négy autó halad ez ezen az úton, ezek közül sikerült egyel elüttetnie magát az állatnak.

A Karakul tó, 3923m-en

Nagyon vártuk azt a helyet, ahol az út NY-ÉNY felé fordult, és egy hosszú, nyílegyenes szakaszon folytatódott egészen Karakul-ig, vagyis a napunk végállomásáig. Amikor elérkezett, már nagyon közel voltunk a sötét felhőkhöz, és kicsit a hó is rákezdett. Viszont, ahogy nagyon reméltük, az út új iránya végre újra hátszelet jelentett nekünk. Nem volt több emelkedő, így könnyedén, minden erőlködés nélkül gyorsultunk fel a 30km/h-s utazósebességre. Ez azt jelentette, hogy ha így folytatjuk, egy óra múlva megérkezünk. Közben a régen várt, híres Karakul tó sötétkékje is feltűnt messze balra a horizonton. Eufóriában törtünk ki, nagyon boldogok voltunk, hogy ilyen közel vagyunk már és ilyen jól haladunk. A Karakul tóról azt kell tudni, hogy 3923m magasan fekszik a tenger felett, jelentése „Fekete Víz” (nem összekeverendő a Kínában, a KKH mellett található azonos nevű tóval), keletkezését egy kb. 10 millió évvel ezelőtt becsapódott meteornak tulajdonítják. Mélykék színével elképesztő látványt nyújt a Pamír északi hegyei között. A tó állítólag egészen május végéig be van fagyva, de a mi érkezésünkkor, november 2-án még egyáltalán nem volt rajta jég.

Teljes széltében jégbordás országút

A mi nyílegyenes országutunkat viszont egyszer csak ellepte a jég. Először csak foltokban jelentkeztek a jégbordák, de aztán később az egész utat betakarta a jég, és így már nagyon necces volt rajta a haladás. Ha egyenesen mentünk, és nem csináltunk hirtelen mozdulatokat, se nem fékeztünk, akkor óvatosan, de lehetett haladni a jégen, ám ez nagyon kockázatos volt. Zita egyszer el is dőlt a bringával, pont amikor azért állt volna meg, hogy készítsek róla egy képet a jégen, nem fékezett elég óvatosan, és kicsúszott alóla a gép. Nem esett nagyot, mert szinte már állt, amikor kiment alóla a bringa, de ennek ellenére egész szépen elterült a jégen. Persze én is rögtön megálltam mögötte és odaszaladtam hozzá, kérdeztem, hogy minden rendben van-e, és így volt, de Zita fel sem akart kelni a jégről, olyan jól elterült rajta. Hát, ha felsegíteni nem kell, akkor legalább egy fotóra hagy, és miután beleegyezett, én meg is örökítettem a jégen fekvést. Zita az oldalára esett, a feneke fájt még kicsit pár napig, de meg fog maradni, a zúzódásnak nyoma sincsen.

Ezek után persze nem akartunk tovább kockáztatni a jégen, nem hiányzott egy csuklótörés itt, ahol a legközelebbi kórház valószínű több száz kilométerre található, ezért az első dolgunk az volt hogy kerestünk egy lejáratot a jéggel borított töltésről, és a jaklegelőn folytattuk az utunkat. Én persze ezért erősen szentségeltem, mivel a sötét felhők egyre csak magasodtak körülöttünk, ugyanakkor láttam, hogy messze előttünk, a Karakul tó és azt övező hófehér hegyek fényárban úsznak. Ami még ennél is bosszantóbb volt, hogy a jaklegelő köves volt, ezért 8km/h-nál nem tudtunk rajta gyorsabban haladni. Ez azért volt nagyon aggasztó, mert még hátravolt 22km-nk, amit ebben a tempóban nem tudtunk volna sötétedés előtt megtenni. Hangosan bosszankodtunk, hogy mi jöhet még, kaptunk jeget, havat, hófúvást, mínuszokat, szembeszelet… Földrengés, meteor?

Örömmámor az utolsó 20km-en Karakul-ig

A további bosszankodás helyett aztán inkább visszanéztünk az útra pár kilométer múlva, és ekkor örömmel láttuk, hogy ezen a szakaszon már nyoma sem volt a jégbordáknak. Feltoltuk a bringák a töltésre, majd folytattuk, végre ismét jó tempóban, 25-30km/h-val. Az igazi örömmámor csak ezután jött el, amikor kiértünk végre a tó mellé, a napsütésre. Csodaszép látvány tárult elénk, a Karakul tó, és a túloldalán lévő hófehér hegyek a hátunk mögött lassan lebukni készülő nap fényképben valami földöntúli látványt nyújtottak. Hihetetlen volt, hogy eljutottunk idáig, mindketten kiáltoztunk az örömtől, és szinte végig videóztuk, vagy fényképeztük a hátralévő szakaszt. Volt mit nézni, és min ámulni a hegyek és a Karakul tó látványán túl is. Egy helyen, ahol a kínai határt jelentő kerítés közel haladt az úthoz, hatalmas állatcsoportot láttunk magunk előtt az úton. Terelőjük éppen a kínai oldalról zavarta vissza őket Tádzsikisztánba… :) Ennyit a kerítésről! Aztán később érdekes nyomokat fedeztünk fel az úton, ami ha nem teljes széltében, de újra havas, illetve jeges lett alattunk. Egy kutya járhatott az úton valamikor előttünk, és miután a tappancsaival összetömörítette a havat, a lábnyomok helyéről már nem tudta elfújni a szél a havat, így azok megmaradtak az úton.

A tájjal nem bírtunk betelni, megálltunk volna többször is, de mögöttünk, pontosan abban a völgyben, ahonnan jöttünk, sötét, szürke felhők gyülekeztek, és nem akartuk, hogy újra utolérjenek minket, na meg aztán a tó túloldalán ott volt a nap is, ami már igen közel volt a hófödte hegyek gerincéhez. Ki tudja, talán egy-két hatezres is sorakozott köztük. Ez nekem kisebb csodának hatott, ilyen hegyeket csak könyvekből és fotókról ismertem eddig, de most mégis itt voltunk, és a valóság szebbnek hatott minden eddigi élménynél. Persze talán éppen azért, mert keményen megküzdöttünk érte.

„El kell jutnunk a házig!”

Ahogy haladtunk fölfelé, úgy lett egyre több a hó mindenütt. 4200m felett már az utat is néhány centi hó borította. A hóban két friss kerékpárnyomot fedeztünk fel, majd pár kilométerrel később két bringás is feltűnt előttünk a hófehér völgyben. Jill-t és Lee-t értük utol szép lassan. Csak pár szót váltottunk, köszöntöttük egymást, és megemlítettem nekik a tőlünk már csak 4km-re lévő következő házat, aztán ők lemaradtak. Az út meredekre váltott, és hirtelen feltámadt a szél, szinte egyenesen szemből. Ez még önmagában nem akadályozta volna meg a haladásunkat, ám a viharos szél felkapta a havat az útról és a tájról, és mindet egyenesen a pofánkba fújta. Ez valami kegyetlen volt, le kellett szállnunk a bringáról, és tolni, de ezt is csak úgy tudtuk, hogy közben egyenesen lefelé néztünk. Brutális erővel fújta felénk a havat a szél, ami szinte sokkolt minket, és majdhogynem teljesen megakadályozott minket a haladásban. Zitának nem volt ereje így a haladáshoz, ezért azt csináltam, hogy amikor én már eltávolodtam tőle, mindig ledöntöttem a bringámat – sztender híján a táskákra –, és visszaszaladtam Zitáért, illetve a kerékpárjáért. Feljebb toltam Zita bringáját is pár métert, kicsit túl az enyémen, aztán visszaadtam neki és mentem az enyémhez. Ez nem volt túl hatékony, mert így nagyon lassan haladtunk, ezért később mind a ketten visszaszálltunk a bringákra, és szembeszálltunk a kegyetlen, jeges szembeszéllel.

Az úton hagyott lapos hóbuckák tetején láttuk, hogy a szél nem csak havat, hanem port is vitt magával, ezért nem káprázat volt, amikor valamit csikorogni éreztünk a fogaink között. Ennél kegyetlenebb helyzetet nem is tudtunk volna nagyon elképzelni. Éreztük, hogy ez most komoly, ez már nem tréfa, ezen nincs semmi mosolyogni való, kemény helyzetbe kerültünk, ahonnan ki kell jutnunk valahogy. A hágót teljesen elfelejtettük, csak a pár kilométerre előttünk lévő házra koncentráltunk – „El kell jutnunk a házig!”.

Komolyra fordul a helyzet

Mielőtt megkaptuk volna ezt a kegyetlen szembeszelet, éreztem, hogy a lábujjaim teljesen át vannak fagyva, és a kezeim is fáztak egy kicsit. Ezek az érzések teljesen eltűntek, ahogy jött a szél, és komollyá vált a helyzet. Ez valószínű a testem egy védekező mechanizmusa lehetett, felszaladhatott bennem az adrenalin, vagy én nem is tudom mi. Csak egyetlen dologra koncentráltam, hogy megtaláljuk a házat. Voltak olyasfajta félelmeink, hogy meg sem fogjuk látni a nagy hóviharban, de hál Isten általában csak egy-két méter magasságban fújta a havat a szél. Ez még elég volt ahhoz, hogy borzasztóan megkeserítse a haladásunkat, de arra már nem, hogy eltakarja a látóhatárt. Így láthattuk azt, hogy előttünk már csak hegyek vannak, ami egyet jelentett a szerpentin kezdetével. A házról pedig több, egymástól független forrásból tudtuk, hogy emberek lakják, és hogy a szerpentin előtt található. Tehát volt reményünk megtalálni a házat. Közben Jill-ék lemaradtak, utoljára akkor láttam őket magunk mögött, amikor én először szaladtam vissza Zita bringájáért. Ekkor ők a meredek emelkedő alján jártak, de pár perc múlva már nem lehetett látni őket sehol.

Megmenekülünk

Egy domb tetejére felérve megpillantottam valamit a távolban, ami akár egy háznak is megfelelt, de még nem voltam benne biztos, hogy egy sziklát, vagy egy házat látok. Ahogy közelebb értünk, úgy megbizonyosodtam róla, hogy valóban ház, és valamivel később egy embert is megláttam sétálni a ház mellett az úton. Ezután újra elkezdtem érezni a lábamon és a karomon a hideget, de tudtam, hogy „megmenekültünk”. Persze a menetnek ezzel még nem volt vége, el kellett jutnunk a házig, ami még nem volt közel, ráadásul fölfelé a szakadatlan hófúvásban. Az utolsó pár méteren már a „sétáló ember” is segített nekünk, akiről aztán a házban megtudtuk, hogy Dzsángibájnak hívják. Miután bepakoltuk a bringákat cuccostul a nagy, fűtetlen előtérbe a kutyák elől – mert a reggel történtek után még attól is tartottam, hogy kikaparják vagy kiharapják az Ortlieb táskákat -, bent foglaltunk helyet a belső szobában, a kályha mellett. Ledobtuk magunkról a cipőt és néhány réteg ruhát, majd a padlón eldőlve sűrű köszönések („Ráhmát, ráhmát”) közepette kilihegtük magunkat. Tényleg alig kaptunk levegőt, 4450m-en voltunk, soha előtte még ilyen magasan nem jártunk. Erősen kikészített minket ez a szembeszél, megérkezni a házhoz és letenni végre a bringákat olyan volt, mint fuldoklónak kijutni a partra – végre újra kaptunk levegőt.

Vissza Jill és Lee után!

Elképesztően jó érzés volt szélcsendes, meleg helyen lenni ezután a szörnyű hófúvás után. Teát és friss, puha kenyeret kaptunk, olyan finom kenyeret, amilyet már nagyon régóta nem ettem, puha volt, friss és ropogós. Több kis cipóval is elénk tettek, ebből egyet teljes egészében felfaltam, és jó néhány csészével elfogyasztattam a teából is. Azért faltam és ittam ilyen gyorsan ennyit, mert tudtam, hogy még nincs vége a mai napon rám váró kihívásoknak. Le voltam merülve teljesen, és kicsit magamhoz kellett térjek, mivel Jilly-t és Lee-t elhagytuk lent, és fogalmunk sem volt róla, hogy jól vannak-e, találtak-e menedéket, vagy egyáltalán, mi történt velük, és miért nem jönnek.

Zita megemlítette, hogy Jill mesélte neki, hogy van valami betegsége, ami miatt nagyon hamar „frost bite”-ot kaphat, vagyis lefagyhatnak az ujjai a nagy hidegben. Emiatt sem voltunk nyugodtak, ezért amikor már úgy éreztem, újra készen vagyok kimenni a bringával, felkaptam magamra újra a ruhát és az SPD cipőt. Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem visszamenni ebbe az ítéletidőbe mindezek után, de azt is tudtam, hogy addig nem nyugodhatunk meg, amíg nem tudjuk Jill-t és Lee-t is biztonságban. Zita féltett a kimeneteltől, de egyetértett abban, hogy minél előbb meg kell, hogy találjuk Jill-éket.

Mire újra kint voltam az úton a bringával, már jóval csendesebb volt az idő. Az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy amíg bent voltunk a házban, túlhaladtak rajtunk, és már a szerpentinen vannak, de ahogy felnéztem, fent sem láttam őket, mint ahogy alattunk se voltak sehol az úton. Elindultam hát lefelé, óvatosan zúztam a csomagok nélküli bringával a havas úton.

Ekkor tapasztaltam meg először azt, amit egy pamíri bringás útinaplóban olvastam, de nagyon nehezemre esett elhinni. Méghozzá, hogy a hang kevésbé terjed ebben a magasságban a ritka levegő miatt. Mialatt gurultam vissza ahhoz a ponthoz, ahol utoljára láttam Jill-t és Lee-t, folyamatosan kiabáltam a nevüket, de nemhogy visszaverték volna a nagy hegyek a hangomat, valószínű el se jutott a hangom a hegyoldalakig, egyszerűen csak elveszett a semmiben. Ezt félelmetes volt megtapasztalni, olyan volt, mint valami rossz álom, kiáltottam amilyen hangosan csak bírtam, de gyenge volt a hangom, nem jutott el semeddig. Jill és Lee sehol nem voltak, hiába kiabáltam, csak egymagam voltam a nagy fehér hegyekkel, nem jött válasz sehonnan, nem értettem, hová tűnhettek. Végül a háztól két és fél kilométerrel lejjebb, megpillantottam Lee-t sétálni az  út szélén. Egy híd alatt vertek tábort a vihar ellen Jill-el. Amikor én is lesétáltam a híd alá, megpillantottam a sátrukat, és benne Jill-t a hálózsákjában. Mosolygott és nagyon megörült, amikor meglátott. Ők is pontosan ugyanúgy féltettek minket, ahogy mi is őket, ugyanis utoljára akkor láttak minket, amikor én lefelé rohantam az úton. Azt viszont nem tudták, hogy én miért rohantam lefelé – csak Zita bringájáért -, ezért abszolút nem értették, hogy hová tűntünk aztán a nagy hófúvásban. Próbáltak nekünk integetni, hogy menjünk vissza és vonuljunk mi is be ugyanabba a menedékbe a szél elől, ahová ők is tették, de mi erre nem reagáltunk – nem is figyeltünk rá, mert csak előre, a házra koncentráltunk. Nekünk nem volt opció az alagútban való elbújás, a mi sátrunk és a mi hálózsákjaink könnyű nyári outdoor cuccok, nem alkalmasak arra, hogy megvédjenek minket 4400m-en az elemektől. Jill egyébként pontosan amiatt vonult menedékbe a vihar elől, mert félt, hogy fagyási sérülést szenvednek az ujjai. Mire ezt megbeszéltük az út alatt az alagútban, már szinte teljesen elült a szél, csak kellemetlen fagyos szellő maradt utána, de az már nem hordott se szelet, se port magával, így jóval könnyebbé vált a haladás az úton. Elmeséltem Jill-éknek a házat, és hogy rendben vagyunk. Felajánlottam nekik, hogy felviszek egy pár táskát a házhoz a rekun, de nem éltek a lehetőséggel. Végül meg sem vártam őket, mert nagyon fáztam, a fáradtan és kimerülten való lefelé száguldás nem melegített éppen át túlságosan, gyakorlatilag vacogni kezdtem, ezért jobbnak láttam minél gyorsabban visszajutni a házhoz, persze csak azután, hogy pontosan elmondtam nekik, hogy hol találják azt. Mikor elindultam a híd alól, már a hálózsákjaikat csomagolták. Megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk a háznál. Mire visszatekertem, még így, csomagok nélkül is alaposan elfáradtam. Most éreztem csak igazán, mennyire ki vagyok merülve. Zsibbadtak a vállaim és a végtagjaim az oxigénhiánytól, és nagyon odavoltam. Zita kijött elém, a ház előtt várt rám, aggódott értem. Együtt áttoltuk a havon a bringámat, majd betettük az előtérbe.

Magashegyi kényelem: egy kályha melege, és egy család szeretete 25nm-en

Mire visszaértem a „mentőhadjáratból” már délután három óra volt, ezért nem lett volna értelme továbbindulni. Ennek amúgy is csak elméleti lehetősége volt meg, mivel gyakorlatilag teljesen ki voltam merülve, totál kikészített ez a hófúvás és ezen az átkozott emelkedőn való fel-le menetel 4400 méteren. Úgy kellett újra magamhoz térnem a háznál. Jill és Lee csak jó sokára érkeztek meg, ezalatt sikerült ezt-azt megtudnunk a családról, amit Dzsángibáj, a már említett férfi, Khalak, a férj, Beergül, a feleség, egy tündéri, 2 éves kisgyerek Kheirlo alkottak. Katy és Anthony mibenlétéről is kaptunk információkat Dzsángibájtól. Megtudtuk, hogy tegnap este itt aludtak, és ahogy Dzsángibáj el tudta mutogatni, ma reggel masinára, vagyis autóra rakták a bringákat és úgy keltek át a hágón. Ez az átkozott 4655m-es Akbajtál hágó egy átkozott nehéz fajzatnak tűnt ekkor. Valószíni Antiék is igen megfáradhattak, ha az előző, Murgabtól induló napjuk végén értek ide, és valami hasonló időjárást kaphattak. Talán egészen mostanáig ilyen ítéletidő tombolhatott itt, azért döntöttek úgy, hogy autóra rakják a bringákat és meg se próbálják a hágót, ami innen egyébként már kétszáz méterre sem volt – vertikálisan. Csak azt nem értettük, hogy hogyan találtak itt fuvart Karakulba, ahol átlagban napi négy jármű közlekedik.

Miután Jill és Lee is befutottak, megbeszéltük a háziakkal az éjszakai maradást, természetesen teljesen szívélyesen és örömmel tudatták velünk, hogy rendben van a dolog („No Problem!”), és nagyon kedvesen beengedtek minket a családi életükbe, ami akarva, akaratlanul az orrunk előtt zajlott, hiszen a két kis fűtött helyiség nem adott lehetőséget arra, hogy bármi is bárki tudta nélkül történjen. Gyakorlatilag nyolcan laktunk a kis kályha körül, kb. 25 nm-en.

A legszebb az volt, amikor a kis Kheirlo megtalálta Jill „Point It!” füzetét. Ez a kis füzet nem más, mint ábrák kategorizált és végeláthatatlan halmaza, ami arra szolgál, hogy a messze szakadt turista az idegen nyelvterületen is meg tudja értetni magát a nyelv ismerete nélkül, egyszerűen azzal, hogy rámutat a füzetben arra a dologra, amit mondani, vagy kifejezni szeretne. Na, hát ez a füzet aztán kiválóan szórakoztatta a kis Kheirlo-t, a szüleinek úgy kellett más játékkal elterelni a figyelmét, hogy a füzet végül visszakerülhessen az eredeti gazdájához. Kheirlo nagyon okos és érdeklődő gyermek, ez akkor látszott igazán, amikor Dzsángibáj sorra „felolvasta” neki a kis füzetből a dolgok neveit – Kheirlo hosszú perceken át nézegette és hallgatta türelemmel a füzet tartalmát. Csupa olyan dolgot láthatott, amit eddig soha. Mi Zitával mindeközben nagyon sajnáltuk, hogy csak a kis vacak színes matricákkal ajándékozhatjuk meg a kissrácot, mert nem vásároltunk színes ceruzákat is színezős füzeteket, amikor arra lehetőségünk lett volna, Alichurban, vagy Murgabban. A szülők egyébként tádzsikul, kirgizül, pamíriul, és oroszul is beszélnek, ami nagyon komoly dolog egy ilyen, valóban isten háta mögötti helyen élő családtól. Igazán nem is értettük, hogy ők mi a fenéből képesek megélni, mert ilyen magasságban, ilyen hegyek között már a jakok sem legelnek, így ez a kérdés végül nyitva maradt bennünk mind a mai napig.

Az amúgy nagyon szerény házban egyébként volt egy kisebb elektromos hálózat, ami egy tetőre szerelt napcellából, egy akkumulátorból, egy-egy neon izzóból és egy kisebb, MicroSD kártyáról szóló, és 12V-al, vagyis szivargyújtó interface-en keresztül, a rendszerről tölthető magnóból állt. Ezen kívül az egész ház felszerelése két szoba között középen elhelyezkedő vaskályha, és egy darab szekrény volt, amiben elfért a család összes cucca. A falakon a már megszokott, már-már giccses, idilli képek lógtak. A, Mekka felülről, gyönyörű fényekkel, hatalmas tömeggel, imádkozó kislánnyal. B, Vízesés, tó, lótuszvirágokkal. C, Terített asztal, minden jóval, hamburgerrel, narancslével, az ablak túloldalán azúrkék tenger homokos parttal, nyugágyakkal és pálmafákkal. Ezeket a képeket szinte minden otthonban megtaláltuk eddig a Pamírban. Ez számunkra érdekes, vagy inkább mondjuk úgy, hogy furcsa volt, de az itteni családok számára teljesen normális és természetes, hogy ilyesmikkel díszítik az otthonaikat. A mi kultúránkban egyébként valószínű sokkal több olyan dolog van, ami meg nekik lenne furcsa, pl. nekünk meg székeink vannak, noha a mi fenekünk is éppúgy alkalmas a földön való ülésre, mint az övék… :)

Azon egyébként elbeszélgettünk Zitával, hogy ez azért – legalábbis a mi felfogásunk szerint – kicsit szomorú, hogy ők minden nap nézik ezeket a pálmafákat és a monumentális mekkai imahelyet a falra akasztott képeiken, de 95%, hogy egyikük sem jut el soha egyik helyre sem, úgy értem, se Mekkát, se pálmafás tengerpartot nem fog látni. Talán a kis Kheirlo-nak van valami esélye, ha leküldik a szülei Khorogba egyetemre, majd onnan valahogy eljut Dushanbe-be, ahonnan már van esélye nyitni a nagyvilágra. Persze, ha ez így történik, akkor meg az a kérdés, hogy ki marad itt, aki egy generációval később megmenti ezen a helyen az olyan őrült kerékpártúrásokat a hóviharból, mint amilyenek mi voltunk?

Éjszaka 4450m-en, 5km-el a hágó előtt

Vacsorára jakzsírban főtt hagymás krumplit ettünk a családdal, és miután megágyaztak mind a négyünknek az egyik szobában, szépen lassan elcsendesedett mindenki. Ez talán egy órával sem volt azután, hogy a nap végleg eltűnt a hegyek mögött, tehát egészen korán, 6-7 óra környékén nyugovóra térünk.

Hogy egy ilyen nap után, egy ilyen magashegyi éjszakán mit érez az ember, amikor kimegy a hóba vizelni, és a fehér hegyek felett fölé terül a felhőtlen, hihetetlenül fényes, csillagos ég a tejúttal, azt leírni szavakkal nehéz lenne. Félelmetes, ugyanakkor nagyon szép látvány.

Az éjszaka nehezen aludtam el, nyugtalan voltam a másnap miatt, és nehezen lélegeztem a nehéz takaró és a kevés levegő miatt. Amikor pedig sikerült elaludni, akkor folyamatosan a ránk váró 5km, és 200m emelkedés járt az eszemben, magyarul többször, több verzióban előre megálmodtam a következő napot. Dzsángibájtól tudtuk, hogy 5km-re van a háztól a hágó, a GPS-ből pedig a 200m-t. Ennyi volt még hátra a 4655m magas hágóig. Zita még mindig nem mert rendesen enni a gyomra miatt, és ezért az is kisebb csoda volt, hogy idáig így eljutottunk, ilyen magasságba, 4450m-re. Csak reméltem, hogy másnap lesz annyira ereje, hogy valahogy, tőlem minden telhető segítséget megkapva át tudjon jutni a hágón, aminek a túloldalán aztán leadunk majd 700m szintet, hogy megérkezzünk az onnan még 60km található Karakulba, a következő ember lakta településre. A továbbindulásról nem volt vita közöttünk, úgy voltunk vele, hogy ha az idő olyan lesz, mindenképpen megpróbáljuk, mivel minél előbb tovább szerettünk volna jutni, le a magasból, hogy nehogy magashegyi betegséget kapjunk, és tovább a Pamírból, hogy nehogy a tél foglyaivá váljunk, még mielőtt lejárnának a vízumaink.

Jó volt, hogy ilyen közelről tudtuk támadni az átkelőt, ugyanakkor nagyon nyugtalanított, hogy még nem vagyunk túl rajta. Mi lesz velünk, ha másnap végig olyan ítéletidő fog tombolni, mint amilyen érkezésünkkor fogadott minket? Vagy mi lesz, ha reggelig rászakad egy méter hó a hágóra?

Murgabból mint már írtam, lassan és könnyedén indultunk el. Enyhe hátszelünk is volt, annak ellenére, hogy közben az út már nem kelet vagy ÉK, hanem egyenesen észak felé tartott. Az emelkedő is szinte észrevehetetlen volt, így minden ideálisnak ígérkezett a könnyű naphoz, amire szükségünk is volt, hiszen Zita előző éjjel hányt és azóta csak háztartási kekszen élt, ami nem éppen szerencsés szituáció a 4000 méter feletti bringázáshoz.

WOW :) – Ez a Pamír valami elképesztő gyönyörű hely!

Mindezek mellett megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten minél inkább élvezni az utat, ami nagyjából sikerült is. Gyönyörű hegyek között hajtottunk egy széles, lapos és kopár völgyben, ahol nem pusztította el az utat egy vízátmosás, ott aszfalt borította azt, és az autóforgalom konvergált a nullához, mint ahogy a hőmérséklet is. Ez utóbbi annyira már nem zavart minket, mert kezdtünk hozzászokni a hideghez. Ez a hőmérséklet még alkalmas a bringázásra, csupán kellően fel kell hozzá öltözni.

Ez az öltözet Zitánál a következőket fedte: egy vékony zokni, egy vastag, pamír-betét az SPD cipőben, egy lastex hosszúnadrág, mint plusz bőrréteg, rajta egy vastag pamut harisnya, majd hosszúnadrág és végül a Vaude vízálló nadrág. Felül Ironclad 1st layer aláöltözet, egy vékony pamutpóló, egy hosszú ujjú technikai felső, egy hosszú ujjú garbó, a kapucnis Ironclad pulcsi, legkívül pedig a Vaude víz- és szélálló dzseki, nagy hidegben alatta a pluszba vásárolt vastag polár pulcsi. Kézfején a vastag Ironclad Summit kesztyű, nagy hidegben vagy csapadékos időben erre még ráhúztunk egy fillérekért vásárolt vastag és hosszú szárú fekete mosogatókesztyűt. (volt rózsaszín virágmintás is, de az sajnos vékony volt így maradtunk a feketénél) Fejen sál, sapka, kapucnik, sisak. Nekem hasonló volt az öltözékem annyi különbséggel, hogy a vastag harisnya helyett inkább két lastex nadrágot húztam egymásra (plusz két bőrrétegként), és a Vaude nadrágot csak a legnagyobb hidegekben hordtam, illetve a mosogatókesztyű se volt sokat rajtam, sőt a jobb kezemen legtöbbször csak a rövid ujjú kesztyű volt, hogy tudjak fényképezni. Később aztán, amikor ennek eredményeképpen felrepedezett a bőröm a jobb mutató és hüvelyujjamon a körmöm mellett, megtanultam fényképezni a vastag Summit kesztyűben is. Valószínű nekem jobb valamivel a vérkeringésem, vagy valamilyen oknál fogva (nehezebb a bringám…?) jobban fel tudom fűteni magam, így egy kicsit kevesebb ruha is elegendő ezekben a nagy hidegekben. Na, de ennyi legyen elég a magashegyi bringás öltözetünkről, és térjünk vissza az útra.

Katy, Anthony, Jill és Lee előttünk startoltak el Murgabból és néhány órával előttünk jártak. Említették, hogy fognak jeleket hagyni az úton, ezért egyből tudtuk, hogy az út közepére rajzolt „WOW :)” felirat nekünk szól, illetve a gyönyörű tájnak, ami körülvett minket. Nagyon szépen látszottak a déli-északi hegyoldalak különbségei. A déli oldalakon legtöbbször semmilyen hótakaró nem volt, míg az északi oldalakat mindig hófehér hótakaró borította.

Később a völgy ÉNY felé fordult, és itt már vége volt a hátszelünknek, oldalszelet kaptunk, ami aztán egy kisebb hóvihart is magával hozott, behajtottunk a felhőbe, ahol a látótávolság lecsökkent 50-100m-re, és oldalba kaptuk a havazást is. Mindez aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, így nem bántuk meg, hogy nem álltunk meg felvenni minden vízálló réteget. Valahol ezen a szakaszon Jill és Lee találtak egy Marco Polo óriás bárány szarvat, amit kitettek nekünk az út szélére egy rövid üzenettel. Sajnos a hóvihar miatt mi ezt nem vettük észre, csak utólag láthattuk a nagy szarvat és az üzenetet Jill fényképeiről.

Rabatakbajtal – A bikát a jakszar mellé a teherautóra!

A hóvihar után kitörő örömmel fogadtuk az újra ránk köszöntő napsugarakat, és az így nyert meleget, illetve friss színeket a tájban. Nem haladtunk gyorsan, sokszor megálltunk pihenni, inni, enni, vagy épp időzített fényképeket készíteni az úton hagyott fényképezőgéppel. Mégis bőven sötétedés előtt megérkeztünk a Rabatakbajtal nevű helyre, ami nem volt más, mint néhány ház együttese az út és a patak között a völgyben. Legurultunk a házakhoz, ahol néhány férfi jakokat kergetett fel s alá az épületek között. Jó öt percig tartott, mire beterelték mindet a kerítéssel elválasztott karámba, ahol egyébként nagy kupacokban állt a szárított jakszar, vagyis a tüzelőanyag. Miközben ennek szemtanúi voltunk, sikerült megtudakolnunk az egyik embertől, hogy innentől 25km-ig, vagyis közvetlen az Akbajtal-hágó szerpentinjének kezdetéig nincsen semmiféle ház, vagy menedék, ahol estére maradhatnánk. Ezt azt jelentette, hogy itt kell maradnunk, nincs értelme tovább menni, mert 25km-t ebben a tempóban már nem tudnánk megtenni, pláne azért nem, mert valószínű az út már a szerpentin előtt is meredekebbre vált, hiszen eddig csak 4000m-ig jöttünk fel, ami azt jelenti, hogy a hágóig még hátra van 655m. Nem maradt más hátra, mint valahogy bekérni magunkat a házba éjszakára.

Ehhez sajnos épp rossz embert választottam társalgásra, mert akivel eddig diskuráltam, az a közelben parkoló teherautó sofőrje volt. Mint pár perccel később kiderült, a teherautó azért állt itt, mert egy nagy adag jakszart pakoltak fel rá, illetve az előbb karámba terelt állatok közül egy szép nagydarab bikát próbáltak feltuszkolni a teherautó platójára, nagy erőfeszítések árán, de annál kevesebb sikerrel. Szegény bikának semmi helye nem maradt már a sok szárított szar mellett, de mire erre az emberek rájöttek, már leborította a fél adag szart a teherautóról az állat. A jelenet alatt előkerült egy öregember a legnagyobb házból, aki valami dómot kezdett magyarázni két kilométerre előre az úton. Kérdeztem, hogy „no holodna?”, vagyis hogy nincs-e ott hideg, illetve, hogy lehet-e ott aludni („szpát?”), valamint, többször rákérdeztem, hogy biztosan csak két kilométer-e a távolság („dvá kilometre?”), mindenre igen volt a válasz tőle. Ez kicsit gyanús volt nekem, de mivel többször rákérdeztünk mindenre, végül elindultunk, várva a meleg, és barátságos „dóm”-ot két kilométerre előre. Két és fél kilométert előretekertem (közben Zita picit lemaradt, de még látótávolságban), ahonnan több kilométert előreláttam, de nem találtam semmi olyan objektumot az út mentén, ami megfelelt volna a leírásnak. Mindössze két romos épületet láttunk, az egyik a folyó túloldalán volt, a másik az út mellett, de se az ablakain, se az ajtajain nem voltak nyílászárók, így eszünkbe se jutott közelebb menni, biztosan fagyos éjszaka várt volna ránk még akkor is, ha odabent állítjuk fel a sátrat és a hálózsákunkon belül az összes nálunk lévő ruhánkat magunkra húzzuk. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy továbbmenjünk az innen már csak 23km-re lévő következő házig, de aztán győzött a józan ész, és fordultunk vissza a házhoz, Rabatakbajtal felé. Gondoltam rá, hogy Jill-ék vagy Katy-ék hátha a romos házban táboroznak, ezért kiabáltunk egy sort, amikor elhaladtunk az épület mellett, de nem jött semmi válasz. Pedig, mint utólag megtudtuk Jill-ék valahol a romok mögött találtak szélárnyékot a sátruknak.

Egy este Rabatakbajtalban

Visszaérve a házakhoz Rabatakbajtalnál kicsit megijedtünk, mert eltűntek az emberek az udvarról és a teherautónak is nyoma veszett, de aztán közelebb érve megpillantottunk egy nőt az egyik ajtóban. Mint pár perccel később, egy hőt árasztó vaskályha melegénél megtudtunk, ő volt Rehán. A pontos igazságot már nem tudjuk meg soha, de valószínű a munkásoknak (pásztoroknak) fenntartott külön épületben kaptunk helyet, Rehán, Gulia, és Sárse társaságában. Órákon át próbáltunk velük érdemben kommunikálni, de eddig soha nem látott „ellenállást” tanúsítottak, és a két lány leginkább csak összebújva egymás felé sugdolóztak, mintha csak számítana, hogy milyen hangosan beszélik ki a két furcsa idegent, akik se a suttogást, se a hangos beszédet nem értik az ő nyelvükön. Persze ennek ellenére egy rossz szó nem érheti őket, barátságosan befogadtak maguk mellé, helyet és takarót kaphattunk mellettük a kályha körül, és a vacsorájukat is megosztották velünk. Zitának nem volt sok oka az irigységre a háztartási kekszek mellett, mi sem ettünk sokkal különbet, az eledel ugyanis nem volt más, mint olvasztott jakzsírba mártogatott száraz kenyérdarabkák.

Reggel Zita megpróbálkozott a főtt sós krumplival, de sajnos hamar rohanás, és folyékony széklet lett az eredménye. Ettől nem lettünk túl bizakodóak, de nem volt mit tenni, indulni kellett tovább. Vendéglátóinknak adtunk egy kisebb összeget a segítségükért cserébe, majd elkezdtem kirámolni a bringákat az udvarra. Az én bringám már teljes málhájában pompázott, amikor valamiért még visszamentem a házba. Egy fél percet sem töltöttem bent, mialatt a ház körül ólálkodó éhenkórász háziállatseregből az egyetlen macska felkapaszkodott a táskáim tetejére, megtalálta a vizes palackok alá pókozott kenyeres zacskót, annak kirágta az oldalát és felfalt egy jó nagy darabot az egyik kenyerünk széléből. Ez elég bosszantó volt, de ennél sajnos történt sokkal durvább és undorítóbb dolog is, mégpedig a kutyákkal. Ezek a szerencsétlen éhenkórász állatok ugyanis követtek minket a WC-re is. A mellékhelyiség itt ugyanis nem takart mást, mint a szomszédos, félig összedőlt épületek szobáit. Ide nem vezetett se ajtó, se kapu, ezért az állatok követhettek minket, és hiába takartam le néhány téglával az otthagyott végterméket, szerencsétlen állatok kikaparták és… nem vártam meg, mit tettek vele utána.

Zitát tolva jobban haladunk

Napos, de szeles idővel találtuk szembe magunkat ezen a napon, 4000m-ről indultunk, és a cél… Pontos cél még nem volt, a haditerv az volt, hogy megyünk, ameddig bírunk, de a következő háznál, 25km múlva mindenképpen kérdeztünk, és a válaszok illetve a napból hátralévő idő és energia alapján mérlegelünk majd a továbbiakról.

Viszonylag könnyedén és gyorsan haladtunk a távolsággal, főképpen, hogy kitaláltam, hogy Zitát, mivel már másfél napja koplal és nem volt az ereje teljében, kicsit segítem a haladással, méghozzá azzal, hogy a hátsó táskájánál, vagy a csomagtartójánál fogva kicsit tolom. Ez félkezes kormányzással járt, de ezt már megszoktam. Utoljára a legelső napokon, még Magyarországon toltuk így a kis Fannit. Azóta nem jelentkezett „Bekő Tóni”, de most újra akcióba lépett, és igen hatékony volt.

Hideg időnk volt, ezért jobban fel kellett öltöznünk. Ez nekem különös gondot okozott, mert a tolással már igen nagy terhelést adtam a testemnek, ami így 4000m felett nem volt könnyű neki, magyarán izzadtam, mint a ló, ezért nehéz volt eltalálni a megfelelő ruhamennyiséget magamon. Arról nem is beszélve, hogy ha eltakartam az arcomat a hideg szél ellen a sállal, alig kaptam levegőt. Ezt a tolva egymást segítést egyébként egyikünk sem gondolta „csalásnak” vagy bármi hasonlónak, mivel úgy gondolkodtunk, hogy egy csapat vagyunk, és csak az a lényeg, hogy együtt jussunk át a Pamíron. Az, hogy én közben kicsit tolom Zitát, az nem jelenti azt, hogy ő közben nem tesz meg mindent a cél érdekében. Ez csak kb. annyi, mintha átpakolnék 5-10kg cuccot az én táskáimba.

Ami ezen a napon ezek után várt ránk, az megérdemel egy külön bejegyzést… :)

Kislány triciklin és jakok a hóban

Momazairban hóesésre ébredtünk, az éjjel leesett néhány centi hó, és a hó tovább szakadt reggel is, mindezt erős szél kísérte, egyszóval nem volt valami barátságos az időjárás. Úgy szakadt a hó, hogy 30m-re található buditól alig lehetett visszatalálni a főépületekhez. Miközben ebben a nem túl biztató időben készülődtünk és málháztuk a bringákat, a szállásadóink kislánya egy háromkerekű triciklin kerülgetett minket nagy vidáman a hóviharban. Ez igen érdekes látvány volt számunkra, mert a mi képzeletünkben az ilyen időjárást nem éppen egy 3 éves forma kislánynak való. De úgy gondoltuk, hogy ha ő ilyen vidáman elvan ebben a kegyetlen havazásban, akkor nekünk is sikerülni fog eljutni Murgabig, ami innen 45km-re volt, 400m-el lejjebb, 3690m-en. A reggeli látványt Momazair-ban még a jakok is fokozták. Nem volt éjszakai menedékük, csupán az épületek közelébe terelték vissza őket az éjszakára. Itt aztán leheveredtek és szépen belepte őket a hó. Miközben készülődtünk odakint a hóviharban, morogva közlekedtek közöttünk a havas bundájukban. Zitának még azt is sikerült lencsevégre kapnia, ahogyan a házinénink megfeji az egyik állatot – Nem éppen idilli a kép.

Az indulás után kicsit megkönnyebbültünk, mert a hóviharban való bringázás nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszott. Hála az égnek hátszelünk volt, és ez nem csak azért volt jó, mert segített minket a haladásban, amiben egyébként a masszív lefelé sem volt az ellenségünk, hanem azért is jó volt, mert lefújta a havat az útról, amin így jóval könnyebb és biztonságosabb volt a haladás. A szél miatt azért voltak félelmeink, mert az út kanyargott a völgyekben, tehát nem mindig ÉK felé tartott, mint ahogy az a szélirány szerint ideális lett volna. Néhány kanyar után nagy örömmel megbizonyosodtunk arról, hogy Katy elmélete igaznak bizonyult a völgyek és a szélirány viszonyáról. Miszerint a szél nagyjából követi a völgyek irányát. Ez épp igaz volt, ám az út nem mindig követte tökéletesen a völgy irányát, így néhányszor igen kemény oldalszelet kaptunk. A fagyos, havat hordó szelet nem volt épp kellemes az arcunkba kapni. El se mertük képzelni, milyen lett volna az, ha mindezt szembe kapjuk, és mondjuk nem lefelé haladunk közben.

Az állatok ismét elállták az utunkat, de egy kis lassítással és csengetéssel sikerült átjutnunk a csordán. Érdekesnek találtuk, hogy ők is az aszfaltozott úton közlekedtek a legelő és a pajtájuk között. Valamivel lejjebb aztán elcsendesedett a szél, és ezzel együtt néhány centi hó is megmaradt az úton. Zita megállt előttem, hogy felvegye a kapucniját, és én meggondolatlanul túl erősen fékeztem mögötte. Ennek az lett az eredménye, hogy a hátsókerék elkezdett balra kicsúszni, én leestem a fekvőbringáról, az pedig továbbcsúszott 2-3 métert az oldalára szerelt táskákon, miközben egy jó 180 fokot meg is pördült a csúszós úton. A bringának semmi baja nem történt, én pedig a jobb csuklóm külső felére estem. Pár óráig még éreztem rajta egy kisebb fájdalmat, de aztán ez is elmúlt, nem maradt semmi nyoma a zúzódásnak. Szerencsés esés volt, ami valószínű annak tudható be, hogy szinte már álló helyzetben csúszott ki alólam a bringa. Ezek után persze próbáltunk minél inkább a hó mentes részein haladni az útnak, ami sikerült is, főleg, hogy pár kilométerrel lejjebb elállt a havazás és az út is már csak nedves volt, de nem havas, se nem jeges.

Fekvőbringával a Pamírban, 4000-es hágókon átkelni… Normálisak vagyunk?

Sajnos a „400m lefelé 45km-en Murgabig” nem volt teljes egészében igaz, mert mint ahogy azt sejtettük, Murgab előtt jó 10km-el kaptunk egy egész komoly kaptatót, aminek a nehézsége leginkább a meredekségében rejlett. Itt ért újra utol minket Katy és Anthony, mint ahogy az várható is volt, hiszen ők hagyományos kerékpárokkal közlekedtek. Zita feltolta a legmeredekebb részen, én nagyon lassan, 3-4km/h-val haladva meg tudtam tekerni, bár ennek sok értelme nem volt, csupán lustaságból nem szálltam le a bringáról. Közben Anthony haladt mellettem, és csodálta, hogy hogyan a jó viharba tudok feltekerni ilyen meredeken ezen a megpakolt szerkezeten, gyakorlatilag az ég felé tekerve. Az igazat megvallva néha már én is csodálkozom, milyen helyeken tekerünk fel a fekvőkerékpárokkal.

Dani is a tanúja volt annak, amit még ennek az útnak az elején lerendeztem, amikor Bulgáriában jártunk abban a kanyonban Szófia előtt, ahol néha igen meredek fölfeléket kaptunk, amiket csak nagyon keservesen tudtunk megtekerni. Akkor voltak napok, amikor komolyan azon gondolkodtam, hogy szét kéne szedni a fekvőbringákat és átszerelni az alkatrészeit egy hagyományos MTB vázra, de azok után, amit a Pamírban eddig véghezvittünk velük, ez valószínű hiba lett volna. Csak a legmeredekebb részeken haladnak számottevően gyorsabban a hagyományos bringát hajtó útitársaink, különben miénk az előny a nagyobb kényelem, és kisebb légellenállás terén. Önmagában az a tény, hogy feljutottunk ilyen hegyekbe, ilyen körülmények között a málhás fekvőbringákkal, már magáért beszél. Hogy összességében melyik a jobb bringa, azt nehéz lenne megmondani, de tény, hogy fekvőbringán utazni egyfajta életérzés, és ezt akkor tapasztalja meg igazán az ember, ha a hagyományos bringával szembeni előnyeire koncentrál, és nem a hátrányaira – mert persze azok is vannak, ezt soha nem is próbáltuk tagadni.

A lényeg csak annyi akart lenni ebben a bekezdésben, hogy jó érzés, sőt mi több, kicsit őrült érzés volt az a tudat, hogy azokon a fekvőbringákon jutottunk el ekkora hegyek közé, 4000m-es hágókat meghódítva a Pamírba, amelyeknek használhatóságát a hegyek között még én magam is megkérdőjeleztem pár hónappal ezelőtt.

A Checkpoint és a Murgab folyó völgye

Miután túltettük magunkat az emelkedőn, megállapodtunk Anthony-ékkal, hogy előre megyünk kicsit Zitával, hogy a Murgab előtti checkpoint-hoz biztosan mi érkezzünk meg először. Erre azért volt szükség, mert a mi útlevelünkben lévő GBAO engedélyben szerepelt Murgab, ellentétben az övékkel, amiből egy tévedés folytán hiányzott. Nem akartuk, hogy megint az a helyzet álljon elő, mint Khorog után, mégpedig, hogy a korrupt őr kitalálja, hogy nekünk sincs rendben az engedélyünk, csak hogy néhány dollárra le tudjon minket húzni. Anthony-ék sokat tanakodtak arról, hogy hogyan beszéljék meg az őrökkel ezt a helyzetet, de minden variációnál úgy véltük, hogy az mindenképpen nyerő, ha mi előttük érkezünk a checkpointhoz, Murgab-al a GBAO engedélyünkben. Ez így is történt, ám előtte még legurultunk a Murgab folyó széles völgyébe, ahol végre komolyabb kilátás tárult elénk, a távolban havas hegyekkel, a lapos völgyben pedig kanyargó folyó tarkította széles jaklegelőkkel. A képet csak a borús ég csúfította el kissé, de azért még így is szájtátva kapkodtuk a fejünket balra a csodás látványért. Messze előttünk mintha egy település véltünk volna felfedezni a völgyben, amiről reméltük, hogy már Murgab. Ez pár kilométerrel később be is bizonyosodott, amikor megérkeztünk a város határában található checkpointhoz, vagyis ellenőrző állomáshoz. Egy őr elkérte az útleveleinket, bement vele a kis irodájába, majd öt perccel később egy „minden rendben”-el már mehettünk is utunkra. Ez váratlanul könnyen ment, aminek nagyon örültünk. Indulásunk előtt Anthony-ék is megérkeztek, még tudtuk velük közölni, hogy minden simán ment. Pár száz méterrel később megvártuk őket, és ekkor megtudtuk, hogy nekik még nagyobb szerencséjük volt, végül még fizetniük sem kellett, az őrök a khorogi kollégájukkal ellentétben teljesen barátságosak voltak, az őrszobában egy pohár vodkával kínálták meg az átfázott bringásokat, és a GBAO engedélyük részleteire ügyet sem vetettek. Ez nem kis vidámságot okozott a négy fős csapatunkban.

Nagy kedvvel indultunk el a Lonely Planet által javasolt szállások felkeresésére. Kettőt néztünk ki magunknak lehetséges szállásként, az első 25 somani-ért (kb. 1200 forintért) kínált hálóhelyet reggeli-ebéd-vacsorával, a második pedig 10 dollárért kényelmes, meleg szobát konyhával, plusz két dollárért forró zuhannyal. Rövid körbekérdezés után megtudtuk, hogy az első hely sajnos már bezárt, nem fogad vendégeket. Elindultunk a másik fölkeresésére, amit végül meg is találtunk, de sajnos azt is zárva. A szomszéd ajtónál bekopogva aztán mégis találtunk egy nőt, aki 15 dollárt akart kérni fejenként egy kellően nagy szobáért, reggelivel, vacsorával. Végül sikerült megállapodtunk a Lonely Planetben szereplő árban, reggeli és vacsora nélkül, de konyha használattal, és zuhannyal. Mint utólag megtudtuk, ugyanazon a helyen jártunk, csak a hátsóbejáraton jutottunk be, és nem a már lezárt, hivatalos „homestay”-ben kaptunk helyet, hanem a család egyik „igazi” szobájában.

Itt az áramot hol generátorról, hol hálózatról kaptuk, aminek örültünk, mert az előzetes információk alapján arra számítottunk, hogy talán nem is tudjuk majd tölteni a cuccainkat. Jó érzés volt megérkezni végre Murgabba, főleg, hogy még csak kora délután volt, amikor elfoglaltuk a szállásunkat az aznapi 46km kerékpározás után. Este aztán hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, mint ahogy Katy és Anthony is tette. Nekik egyébként az első dolguk egy kiadós ebéd után az volt, hogy a szombat ellenére „próba szerencse” alapon felkeresték az OVIR irodát, amit nagy meglepetésükre és örömükre nyitva találtak. Így még aznap el tudták intézni a regisztrációt néhány dollár ellenében, és nem kellett hétfőn, az indulás előtt még ezzel is időzniük.

Murgab

Murgabot sokan csak egy „shithole”-ként, vagyis koszfészekként emlegetik, és meg kell hagyni, ebben sajnos van valami igazság. Persze minden csak azon múlik, hogyan áll az ember a dolgokhoz. És mivel mi eleve nem számítottunk egy pompázatos városkára ezek között a kopár hegyek között 3690m magasan, nem is csalódtunk igazán. Sőt, mi több, igazából élveztük a szegény kis várost, már amennyire lehetőségünk volt rá. A házak és az utcák Murgabban nem képeznek semmi Európában megszokott rendszert, teljesen random követik egymást a sárból dagasztott lapos tetős házak, és így az utcák is elég véletlenszerűen kanyarognak, a villanypóznak és vezetékek keszekuszaságáról pedig ne is beszéljünk. A városban nincsen víz, se csatorna, az áramellátás pedig elméletben a város két része között váltakozik, a gyakorlatban pedig teljesen véletlenszerűen hol nincs, hol van áram a konnektorokban. Persze a jellemzőbb inkább az, hogy nincsen. Ez általában este is előfordult, ilyenkor a szállásadóink felkapcsolták az udvarukban található generátort. A második esténken azonban már ez se működhetett, mert állítólag elfogyott a dízel a háznál, mint ahogy a városka egyetlen benzinkútjánál is hiány volt belőle.

Murgab keleti határában található egy piac, ami gyakorlatilag egy konténerekből álló hosszú utcát jelent. A különböző boltok egy-egy konténerben kaptak helyet, ezekben aztán egész sokféle termék megtalálható, köztük sok lejárt élelmiszer, csokoládé, és persze az alapdolgok, mint kenyér, zöldségek, gyümölcsök, ruhák. Próbáltunk ezen a helyen tradicionális pamíri zoknikat beszerezni, de sajnos sehol sem jártunk sikerrel. Az útikönyvben olvastunk egy „Murgab House” nevezetű házról, ahol pamíri asszonyok által készített termékeket lehet kapni „fair-trade” rendszerben (a bevétel 80% a készítőhöz folyik), és internetezni is lehet. Erre föl fel is kerekedtem vasárnap reggel, hogy felkeressem ezt a házat, de pechemre gyalog keltem útra, ráadásul fényképezőgép nélkül. 5km-t sétáltam és kocogtam, ami igen kimerített ilyen magasságban. Azért siettem, mert időre vissza szerettem volna érni, mivel Zita otthon ebéddel várt. A Murgab házat a város ÉK-i határában találtam meg a főút mellett, de sajnos zárva volt. Lejártam a lábam, a zsebemben öt előre megírt bejegyzéssel a pendrive-on, mind hiába. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy hazafelé bevettem magam a kis utcácskák forgatagába, így láthattam az igazi Murgab-ot, nem csak annyit, amennyi a főútról látszik belőle. Persze aztán ez is inkább csak bosszantott, mivel a fényképezőgép nem volt nálam.

Délután aztán befutott Jill és Lee is, már előző este megérkeztek a városba, de csak most sikerült megtalálnunk egymást. Újra együtt voltunk mind a hatan, jó két órát meséltük egymásnak a történeteinket az útról. Miután szétváltunk tőlük az alichur-i magazinnál, Jill és Lee már csak 20km-t haladtak aznap, egy a főút alatti alagútban vertek tábort. Azt gondolták, hogy az alagút szélcsendes hely lesz a sátornak, de ez az éjszaka folyamán megcáfolódott, és reggel arra ébredtek, hogy a sátrukat félig betemette a hó. Mindezt persze nagy lelkesen és mosolyogva mesélték, mi pedig csak hüledeztünk ezeken a történeteken. Számunkra ez már túl sok volt, nekünk az is épp elég kaland volt, hogy keresztüljöttünk ezeken a hegyeken, az már nem hiányzott, hogy még kint is éjszakázzunk a súlyos mínuszokban, 4000m felett október végén. Persze rájuk hagytuk a dolgot, hisz ők tudják, mi a jó nekik, mi csak „Crazy English People”-nek tituláltuk őket, és mosolyogtunk a fázós történeteiken.

Katy és Anthony

Vasárnap este Katy felajánlotta, hogy főz egy zöldséglevest. Ehhez mi a hozzávalók beszerzésével járultunk hozzá, mivel amúgy is terveztük, hogy utoljára még egyszer levonulunk Zitával a konténervárosba felváltani egy 10 dollárost, és venni rajta ezt-azt a továbbiakhoz. Katy nagyon finom levest röttyentett hagymából, répából, a krumpliból, és egy részünkről répának hitt, de a fehérrépához csak éppen hasonlító zöldségből. Egy nagyon jóízűt és bőségeset vacsoráztunk így vasárnap este, amit aztán egy nagy beszélgetés követett. Katy-ék Angliából indultak 14 hónappal ezelőtt, Romániáig 6 hetük volt elbringázni, ezért Budapesten is csak 1 napot töltöttek, de arra az egy napra nagyon szívesen emlékeznek vissza. Azért rohantak ennyire Romániáig, mert ott várta őket egy barát, akinél otthagyhatták a bringákat, és hazarepülhettek egy esküvőre, amire hivatalosak voltak. Aztán persze megtanulták a leckét, és belassítottak, mert rájöttek, hogy nem érdemes napi 150km-es tempóban kerékpártúrázni. Még szerencse, hogy a világ egy olyan közeli részén rohantak végig ilyen, utólag már számukra is egyértelműen értelmetlenül gyors tempóban, amit később könnyedén újra felkereshetnek. Meg is ígértük nekik, hogy csak legyenek türelemmel, és ahogy hazaértünk, utána bármikor jöhetnek Budapestre, ahol nálunk ellakhatnak, sőt két bringát is kaphatnak, amivel könnyedén felfedezhetik a várost, ami egyébként az egy napos látogatásukkor nagyon-nagyon tetszett nekik, különösen a Lánchídon való átkelés és a Parlament látványa a Budai Felsőrakpart kerékpársávjáról.

Anthony felsőtestét egyébként mindenütt tetoválások borítják, de ennek ellenére nem az a fickó, akit elképzelnél ezek után. Otthon családi vállalkozásban kertész, nagyon szereti a munkáját, amihez valószínű jövő március és június között vissza is tér – a pontos időpont, vagyis az utazásuk hossza az angliai időjárástól függ! :) Katy pedig személyi edző, Anthony-val való megismerkedésük is ehhez köthető, Anthonty-t ugyanis Katy készítette fel egy Ironman-re. Anthony tett már több néhány hónapos kerékpártúrát Új-Zélandon, amit egy nagyobb szabású kerékpártúra gondolata követett. Erre elkezdte befűzni Katy-t is, aminek a vége az lett, hogy már egy párként keltek útra. Utazásuk naplója a www.crazyguyonabike.com/doc/8282 oldalon található, amit ezen sorok írásáig nekünk sajnos még nem sikerült fellapozni, de majd talán egyszer, ha hazaértünk. :)

Zita gyomorrontást kap az indulás előtte estén

Utolsó esténken Zita rosszul lett, a zöldségleves után émelyegni kezdett és mozgott a gyomra. Éjjel aztán felkelt mellőlem és kiszaladt az udvarban található budira rókázni. Elmondása szerint szép sugárban hányt, úgy ahogy csak kisgyerekkorában ezelőtt utoljára. Ezt sajnos erősen folyékony széklet is követte, szóval szépen néztünk ki reggelre, hiszen ez azt jelentette, hogy Zitának újra diétáznia kellett a gyomorfogó-, és fertőtlenítőtabletták szedése mellett, ami azért nem volt túl vidám fejlemény, mert a Murgab utáni szakasz foglalta magában az egész Pamír Highway legmagasabb pontját, a 4655m magas Akbajtal hágót. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy úgy terveztük az utat, hogy első nap Murgabból csak 45km-t teszünk meg egy Rabatakbajtal nevű helyig, ami csak 340m szintemelkedést rejt magában, tehát egy viszonylag könnyű és rövid nap. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy amilyen könnyen és lassan csak tudunk, de útra kelünk, még ilyen állapotban is. Nem tudjuk, mi okozta a gyomorbajt, de valószínű nem a zöldségleves, mert abból mind a négyen ettünk, de Zitán kívül egyikünk sem lett rosszul tőle. A hasmenésen persze különösebben nem lepődtünk meg, ez sajnos szinte minden Közép-Ázsiába látogató turista utazásának a szerves része. Anthony mesélte, hogy ő Tashkent-től egészen Dushanbe-ig folyamatosan fosott, 3 hét alatt 14 kilót fogyott, mert tévedésből először csak gyerekeknek való adag gyógyszert szedett a betegségre. Zitának Katy hozott reggel a piacról egy nagy zacskó HT-kekszet, majd valamivel Katy-ék után mi is elhagytuk a szállást és útra keltünk tovább észak felé a Pamír Highway-en.

Nagy örömünkre ezúttal nyitva találtuk a város határában a Murgab házat, ezért vásároltunk néhány apróbb kézi készítésű pamíri szuvenírt, illetve nagy nehezen a generátort is beröffentették nekünk, így néhány somani ellenében haza tudtam küldeni hét, előre megírt bejegyzést édesanyáinknak, akik ha minden igaz, azóta már feltöltötték az útinaplókat a weboldalra. Ezúton is köszönet a kitartó és önzetlen back-office munkásságotokért! Errefelé sajnos nem szerves része az infrastruktúrának az internet. A jakszar, mint fűtőanyag és a vaskályha viszont annál inkább! :)