Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Egy szép (kiszáradt) fa a dús zöldben

Kilátópont is volt

Szép erdőben sétáltunk

Látjátok azt a fáról lefelé lógó cukorsüveg alakú valamit? Vajon mi lakhat benne? Vagy mi célt szolgál?

“Én vagyok a félelmetes fatörzs!”

Hopp, meg van az ebéd!

Helló majom!

Szép csíkos kisgyík

Miután jól kisétáltuk magunkat, naptejet kentünk és elindultunk a múzeum felé. Nem járunk itt minden nap, egy ilyen múzeumot, na meg magát a csatornát meg kell nézni! Nem a szomszédban volt, azért jó sokat kellett biciklizni, de csak odaértünk valahára. Mikor megérkeztünk, akkor szembesültünk a belépőárakkal. Elborzadtunk és lamentáltunk egy sort, hogy most mi a fészkes fene legyen? Most vagyunk itt, és talán utoljára. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, hanem eltekerünk még pár kilométerrel arrébb és megnézzük az ingyenes helyen. Mikor odaértünk kicsit csalódott voltam, de ez inkább a melegnek és az idegesítő autósoknak szólt, nem a helynek. Itt egy parkolóból nézhettük végig, ahogy a hajók beállnak és föl-le süllyednek a csatorna külön kis részeiben.

FC és RR vagyis Ferro Carril és Rail Road, alatta a szemléltető képecske, hogy mi történik, ha azt hiszed, még átférsz.

Gigantikus hajók

A hajókat a Panama csatorna mérteihez mérten készítik. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg elkészítik Nicaraguában azt a másik, még nagyobb csatornát.

“Te, Feri, megsétáltattad ma már a hajódat? “Jaja, épp most viszem, kell neki egy kis mozgás.” :D

Ez a kismadár egy vízbe állított reflektoron üldögélt, és innen indult vadászni. Több kört is megjárt, míg mi ott voltunk.

Csiling-csiling, fagylaltot vegyenek!

Pont befér. Szerintetek miért olyan furcsa alakú a hajó jobb-alsó “sarka”?

…és egy kis timelapse, csak úgy a kerítésre gyorskötözött kamerával:

A legjobb madarász leshely a világon: Pipeline Road

Aliék azt javasolták nekünk, hogy mindenképp szakítsuk meg az utunkat és nézzük meg a Pipeline utat Gamboa mellett, mert ez itt a legjobb (vagy legalább is a legjobbak között van) madarászó hely a világon. Mi ugyan nem vagyunk fanatikusok egyik állatfaj irányában sem, de az ötlet, hogy szép madarakat lássunk, megragadta a fantáziánkat. Később jöttünk rá, hogy egy kis kamerával és szabad szemmel nem az igazi… de mi nagy boldogan tervezgettük, hogy majd megyünk és jól megnézzük az összes madarat. A Pipeline út, vagyis Csatornacső út (hogy mi a szösznek hívják így, nem tudom, nem voltak csövek sehol, hanem csak érinetlen természet) Gamboa falu mellett található. (Árpi: olvastam valahol, hogy a vezeték végül nem épült meg valamiért, de az építéséhez készült utak egy része igen – ezeken mehettünk be a dzsungelbe) Mire mi odaértünk Gamboába, jól ránksötétedett, úgy hogy első dolgunk volt valami szállás után nézni. Aliéknak van itt valami ismerőse, de őt sajnos nem tudtuk elérni, így maradt a szálloda, vagy egyéb alternatív megoldás. A hotelek mind tömve voltak, egy szálláson ajánlották fel, hogy sátrazhatunk, de olyan pofátlan összeget kértek ezért, hogy nem bírtuk nevetés nélkül és otthagytuk őket. Végül a rendőröktől kérdeztük meg, hogy hol aludhatunk egy éjszakát. Eleinte majdnem a rendőrség előtt kötöttünk ki a (kültéri) hűtőgép és zászlórúd között, de végül ők is belátták, hogy talán nem lenne túl elegáns, ha ott csövezénk a főbejárattól két lépésre. A tűzoltóság előtt van egy nagy füves tér, és ott van egy pados, betonozott, tetővel is rendelkező kis kiülő. Ez tökéletes volt, kellett is a tető, mivel hajnalban kicsit eleredt az eső.

A pont tökéletes alvóhely

Voltak hangyák, így körberajzoltam magunkat rovarirtó krétával. Bizony, még ilyenünk is van, igaz most használtuk először az azóta eltelt 3 év alatt. :o Mert ezt még Indiában kaptuk ajándékba az Indiapass-os magyar családtól, Viki-Laci-Jojótól. :) Nem is mászott ránk egy hagya sem az éjjel… pedig közvetlen mellettünk volt az egyik bejárata a hangyabolynak

Az alvóhely reggel

Útban afelé a szakasz felé, amit Pipeline road néven ismerünk

Fölöttünk majmok mászkáltak és reggeliztek a fák terméséből

Kíváncsian néztek minket, mi is őket

Disznólábú patkányok. Vagy a fene tudja, sajnos képet csak messziről tudtunk készíteni, mert amikor meghallották, hogy jövünk, méltatlankodva elcsörtettek.

És a pillanat, amikor rájöttünk, kevesek vagyunk mi ehhez.. :))

Az úgynevezett Pipeline útra-útszakasz mélyébe végül nem mentünk be, mert úgy láttuk, nekünk ennyi is elég, így is elég sokat bicikliztünk az erdőben. Rengeteg elszánt arcú futó, és pár andalogva bámészkodó madarász előzött ki minket.

“Madarakat látok mindenhooooool” A profik így nyomták.

Úgy képzeljétek ezt el, hogy ha vezetővel voltak, akkor a vezető figyelte a természetet és sas-szemmel kiszúrta az épp megfigyelhető madarat, és amikor felhívta a többiek figyelmét, mindenki huss, arra nézett a távcsövével. Mi meg hunyorogtunk és nem láttunk semmit. Kivéve, ha egy látványos tukánról van szó.

A repülő banán – vagyis a tukán

Elfelé menet még beköszöntünk a rendőrségre. Na ott aludtunk majdnem a hűtőtől jobbra. És ezt ők javasolták! :)

Távolról azt hittem, zsiráf…

És irány Colón!

Az ebédünk. El sem hiszitek, milyen finom volt az a szaftos husi és a főtt krumpli! Olyan rég ettünk főtt krumplit!

Mindeközben az étteremmel szemközt: jött egy teherautó és egy munkás csak úgy ledobálta a szemetet az út szélére. Remélem ezt összeszedik még…

És egy nagyon vallásos sofőr kamionja.

Ezekből a táblákból is van vagy három féle, Panama fenomenális hely táblagyűjtésre. Ez a táncolós. Amikor csak ránézek, az a dal jut eszembe, amiben azt éneklik: “let’s dance”.

Álljon itt egy kisebb gyűjtemény a buszokból is, egészen elképesztő, miket művelnek a tömegközlekedésre szánt buszokkal. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez mókás, menő, vagy gyermeteg.

Mégis, hol néz ki a sofőr?

‘facepalm’- “mit tettetek velem?”

Itt is odafigyeltek arra, hogy a sofőr rendesen kilásson

Arab szépség csábít a busz fenekéről

Berendezkedtek a hétre. Ennél a kocsmánál álltunk meg üdítőzni (mert az is volt nekik). A már ittas barátok hangos hujjogással köszöntek oda egymásnak, engem meg mindig kinevettek, amikor az erős, éles zajra – amit ők baráti üdvözlésnek és helyi szokásnak tartanak – folyton összerezzentem. Hiába, a hirtelen erős zajok befogadására és feldolgozására szánt idegpályáim már Ázsia sűrűjében kiégtek és elroncsolódtak. Amúgy elképesztő, milyen hangokat tudnak kiadni magukból, komolyan nem emberi.

Irány a bomberos! Colón előtt 21 km-re itt aludtunk. Még volt pár elintézni valónk hajóraszállás előtt, így gondoltuk, lesz egy ezekkel teli de kellemes napunk holnap. A hajó csak este 7kor megy, lesz bőven időnk mindenre.

A tűzoltó-fanok kedvéért pár kép

És még működőképes, csak már nem használják

A tűzoltóság “nappalijában” aludtunk. Nagyon kedvesek voltak, hogy ide beengedtek minket. Eleinte az autók közé kaptunk engedély, de ezt ők megváltoztatták, mondván, hogy itt jobb lesz nekünk.

Reggel korán keltünk, nem akartunk útban lenni. Összepakoltunk, ettünk egy kis műzlit, és nekivágtunk a napnak. Első utunk egy bevásárlóközponthoz vezetett, mert oda jelölte a térkép a postát. Haza szerettünk volna küldeni egy csomagot pár aprósággal, meg a régi laptoppal, de amit találtunk azok a DHL meg ehhez hasonló szolgáltatások voltak, és piszok drágák. Nekünk a sima, rendes posta kell, és mint kiderült, az nem itt van. Viszont volt ingyen wifi az étkezdében, beültünk ütni a billentyűket pár órára, meg ettünk is a menzán, ha már itt voltunk. Ezután vágtunk neki Colón belvárosának, ahol találtunk egy igazi, rendes postát, de az épp a szegény-negyedben volt, és a helyiek elborzadtak, amikor megláttak minket oda behajtani, és egy férfi oda is jött hozzánk, hogy mit csinálunk itt és jobb lenne, ha megfordulnánk és visszamennénk oda, ahonnan jöttünk. Mi mondtuk neki, hogy csak a posta kell, mire megenyhült és mutatott egy rövidebb utat a postára. Végül csak nem adtuk fel a csomagot, mert – igazából nem is tudom, miért. Olcsó volt (15 dollár kilója), bár dobozunk nem volt, de biztos szereztünk volna. Ehelyett elmentünk fagyizni, mert meleg volt és nagyon vágytam valami hűvösre és finomra.

Nem sok látszik a képen, de ha elmondom, érteni fogjátok. A posta a szemben lévő utcában van. Az utca meg nem látszódik a sok oda épített bolttól, de sárga meg a piros épület között egy utca van. A bódésoron lehet bekászálódni, és ott szóltak ránk, hogy arra inkább ne menjünk. Aki ez alapján most frászt kap, hogy “veszélyben” voltunk vagy mi, annak inkább arra irányítanám a figyelmét, hogy lám, a helyiek odafigyelnek ránk, és ránkszólnak, útba igazítanak, figyelmeztetnek. A közvélekedéssel ellentétben nem olyan könnyű veszélybe kerülni. (Persze naívnak sem szabad lenni.)

Képek a szegény negyedből

A szükség kreativitást szül: így lesz az erkélyből plusz szoba.

Indultunk a kikötő felé, elvégre még azt is meg kell találni, meg azért a biciklikkel érdemes jó korán odaérni, hogy minden rendben menjen. Már a kikötően találkoztunk egy furcsa fazonnal, aki ezzel a biciklivel mókázott. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ki ő és hogy még összehoz majd minket a sors…

Ehhez kell gyakorlás, nem a fekvőkerékpárhoz!

A kikötőben még várt ránk a ki-összepakolás, a kézipoggyász összeállítása. Majd elküldtek minket a váróba várni. Aztán a csomagokkal lehetett sorba állni, fizetni a biciklikért (50 dollár a kettőért, a hajó pedig 99 dollár volt fejenként), majd újra váróterem. Majd sorba állhattunk az útlevéllel az országból való kilépéshez. Újra váróterem. Azután szóltak, hogy mehetünk fel a hajóra, de ehhez előbb még körbeszagoltatták a bicikliket egy kutyával, amelyről kiderült, hogy a filmekben látottakkal ellentétben nem ugat, ha kiszimatol valamit, hanem csak csöndben leül. Még jó, hogy pont nem a mi cuccainknál fáradt el a munkában és ült le pihenni. :) Vicces, hogy tudom, semmi illegálisat nem cipelünk, de még sosem izgultam így, hogy egy kutya ne üljön le. Aztán egy kis ajtón keresztül betoltuk a cuccainkat a 3. emeletre (durva, hogy ez a “földszint”), és itt szembesültünk azzal, hogy a hajó olasz, vagyis európai. Olaszok dolgoztak a hajón. Még sosem kívántam jobban, hogy tudjak olaszul beszélni. Amikor európaiakkal találkozunk, mindig elfog minket egy bizsergető otthon-érzés, hisz még egy tőlünk oly’ különböző olasz vagy német is hasonlóbb, mint egy panamai vagy amerikai.

Biztonságban vannak a biciklik. Az egyik olasz munkás kötötte ki nagyon precízen.

A hajó nekünk óriásinak tűnt, mint kiderült, ez egészen kicsinek számít.

Még az a luxus is megadatott, hogy lifttel mehettünk fel a 6. emeletre, ahol szép egyenruhába öltözött stewardok üdvözöltek minket. Kérdeztük, hogy ők is olaszok? Szúrós szemekkel és sűrű keresztvetések közepette, meg az égre mutogatva mondták, hogy óh dehogy, hát ők hondurannyók, vagyis hondurasziak. Mire az egyikőjük a háta mögé mutatott egy kollégájára, és megjegyezte: “Ez itt olasz.” Ő meg, mint akin vicc esett meg, rosszalló tekintettel, a kezével legyintve elballagott, a többiekkel együtt meg nevettünk, értettük a poént. Még egy plusz volt abban, hogy a hajó európai. A konnektor! Évek óta nem láttunk malacorr konnektort! Itt meg a helyiek pislogtak, hogy nem tudják tölteni a telefonjaikat. :) Ketten kölcsön is kérték az adapterünket, és itt a lényeg, ha utazni indultok, ilyen mindenből mindenbe átalakítót vigyetek, mert lám, most ezzel tudta Árpi bedugni a laptopját, aminek amerikai töltője van. Ha csak a mindenféléből európaiba átalakítónk van, akkor ezt már nem tudta volna megtenni, és lám, itt a példa, hogy előfordul az ilyen, hogy otthontól fényévnyi távolságra európai konnektort találjunk!

Ez a bejegyzés ezzel véget ér, ahogy Közép-Amerika is számunkra. Irány Kolumbia, egy új ország, új életérzés! Üdv a fedélzeten! :)

Bringás vasárnap, új barátaink és városnézés 2.0

Vasárnap reggel lezárják a Sinta Costera sugárutat, ezt a helyi kerékpáros szervezet nyomására érték el. Ez az a szervezet, amely többek között a szuper partmenti kerékpárutat is kiépítette, munkájuk hasonló ahhoz, amit a Magyar Kerékpáros Klub végez. Két ilyen nagy megmozdulás van hetente, az egyik ez a vasárnap reggeli kerékpáros buli, a másik egy hétközbeni esti közös bringázás, autós felvezetéssel. Valamint egy másik útvonalon is lezárnak egy-egy sávot az autók elől minden hajnalban 5-8-ig, hogy a versenybringások tréningezhessenek jó minőségű úton, gondtalanul, nem zavarva senkit, és ők is biztonságban vannak. Varásnap reggel találkoztunk két párossal: Alival és Karlával, valamint Oscarral és Estefaniával. Ők a GetOneBike-nál dolgoznak, bicikli kölcsönzéssel foglalkoznak, ezzel is népszerűsítve a kerékpározás szeretetét.

Alival ketten

A tetőn Oscar, az anyósülésen Karla, és egy másik kollégájuk együtt falatoznak a vasárnapi munka után.

Ilyen szupi családos bringákat is lehet tőlük kölcsönözni

Aliéktól kaptunk finom arepát, ami eredeti venezuelai recept alapján készült

Alival egyből nagyon jó hangulatban kezdtünk beszélgetni. Azonnal felajánlották, ha bármiben tudnak segíteni, például kell valamit szerelni a biciklin, akkor szóljunk bátran. Meg is akarták azonnal nézni az agydinamómat, ugyanis nemrég észrevettük elkezdett 1-2 minimétert billegni a kerék, de ezután beszéltünk SON-ékkal Németorszgában, és mivel még garanciás, ezért küldenek nekem egy újat, és ne piszkáljuk meg a régit, hanem küldjük nekik vissza. Ali, illetve mind a négyen venezuelaiak. Ali egy elég érdekes történetet mesélt el, ami vele történt meg. Egyik este vezetett haza a furgonjával Venezuelában, amikor fegyveres férfiak megállították, és egyszerűen elrabolták. Váltságdíjat akartak, 100.000 dollárt. Csakhogy Ali azért ezt nem így gondolta. Három napig volt fogságban náluk és ezalatt azt a taktikát követte, hogy összebarátkozott velük, talán az összehaverkodás megfelelőbb szó erre. Végül addig beszélt nekik, hogy elvezették őt egy ATM-hez, ahol kivett 500 dollárnyi pénzt, és ennek fejében elengedték. A vicc még az, hogy pár nap múlva felhívták az elrablói őt a mobilján (!), hogy itt és itt megtalálja a furgonját. … Az első reakciónk azonnal az volt, hogy akkor ugye jelentette a rendőröknek, még az elrablói mobilszámát is tudta?! Mire Ali legyintett és így szólt: “they are the police…” vagyis “ők a rendőrség…”. Huh. Meg ugye, azért ők sem hülyék, biztos eldobták aztán azt a SIM kártyát. Így kerültek ide, a sokkal barátságosabb és biztonságosabb Panamába. Sokat beszélgettünk Aliékkal, és nagyon szomorúvá tett minket is, hogy ez a csodálatos ország, amely csak a turizmusból megélhetne, ilyen rossz helyzetben van.

A szuper partmenti bicikliút, és korzó. Esténként itt legalább ezer ember megfordul. Na, de nem ezért jöttünk ma ide!

Hanem ezért! Így megtapasztalni Panama várost keveseknek adatik meg! Aki tervezi, hogy ellátogat ide, annak jó szívvel ajánljuk a vasárnap reggeli egyedülálló városnézést!

Csak a miénk az út

Ez a család nagyon aranyos, ahogy együtt tekernek.

Sietnünk kellett, mert talán 20 perc sem volt addig, amíg az autósokat visszaengedték. Ezért nincs más kerékpáros a képen, a többiek már vagy visszafordultak, vagy elindultak haza. A csavart torony Panama város egyik jelképe.

:)

Szép széles bicikliút, jó, mi? :)

Nagyon jó érzés volt így száguldozni

Az üres, csomagoktól mentes reku olyan, mint a csintalan kiscsikó, vad és élvezetes vele a száguldozás!

És még olyat is hallottunk, hogy “nem beszélek magyarul” – a bajszos férfinak magyar felesége van, Ildikónak hívják. :)

Viccesen megfeddtem a rendőrt, hogy nono, most csak biciklivel lehet itt hajtani! Mosolyogva elrobogott. :)

A Miami hotelhez visszafelé menet fotóztuk ezt a képet. Elég látványos az apály-dagály.

És őróla is kell pár szót ejtsünk. Kb. két hónapja van itt ebben a hostelban, mert mindig “majd holnap” indul tovább. Biciklivel utazik ő is, de van egy gördeszkája meg egy machetéje is. Ez utóbbi azért kell neki, mert megpróbál biciklivel átmenni a Darién-Gapként elhíresült dzsungelen. Bár nem tudjuk biztosan, hogy ő lenne-e az első a világtörténelemben, aki gyalogosan-biciklivel ott keresztül megy, de tény, hogy épeszű ember nem vág neki a dzsungelösvényeknek még manapság sem. Ha sikerül neki, akkor egy olyan utat jár ki, ami sok bringás álma: végig szárazföldön megtenni Alaszka-Ushuaja távot.

Csirkepörkölt és okostelefon

Aliéktól megkérdeztük, hogy tudnak-e nekünk segíteni abban, hogy ismernek-e valakit, akinél ellakhatnánk. Elmondtuk, hogy nem kell semmi különös, csak egy biztonságos hely, na meg egy WC/fürdőszoba, amihez könnyen hozzáférhetünk. Ali ekkor mutatta be nekünk azt a telefonos alkalmazást, a Watsapp, amivel ingyen lehet sms-ezni egymással – így majd meg tudja üzenni, mit talált ki. (Árpi: használtuk 3-4 napig, jó volt, szép volt, ennyi. :D) Egyből megtetszett nekünk ez az új dolog, ingyen üzengetni, mennyire jó ez? Még hangüzeneteket is lehet küldeni. Nem telt sok időbe, Ali szólt, hogy Oscaréknál aludhatunk, van a kertben egy pavilon, és egy mosdó is, rögtön a garázs mellett. Cserébe finomakat főztünk nekik, volt csirkepörkölt meg lángos is.

Kis mosdókagyló csapvízzel, egy kerti asztal meg egy függőágy is a kényelmünket szolgálta.

Egy másik szomszédunk, a kismadár.

Szép kék-szürke színű. Eleinte méltatlankodott, hogy mit csinálunk mi itt, de aztán megszokott minket, és már nem zavartuk. Tök jó volt érezni, ahogy rászáll a függőágy zsinórjára, miközben mi is benne vagyunk. Bár egy ilyen kismadár aztán igazán pehelysúlyú, de mégis, még így is lehetett érezni, hogy rászállt. :)

Másik rendszeres látogatónk. Folyton jött és körbedobolt minket a folyton vidáman csóvált farkával, meg hozta a labdáit, hogy dobáljuk neki.

Itt két labda is van a szájában. Igazából nem szeretett minket ez a kutya, csak azért jött, mert örült, hogy végre valaki dobálja neki a labdát. :)

Mint kiderült, a zuhanyban nincs víz, így most demonstrálom, hogyan kell lavórban hajat mosni. Zuhanyzáshoz meg a zuhanyzsákot használtuk.

Osztom a nokedlit, nagy sikere lett. Ők is készítettek nekünk venezuelai ételeket, de arról nem tudom, hol van kép.

Egyik nap egy bevásárló körutat is tettünk, szükségünk volt egy-két dologra. Árpinak kellett (volna) egy kemény tok a laptopnak, hogy védje, de csak egy vicces 5 dolláros puha tokot találtunk neki méretben. Hát ez van, ezt nem lopja el senki, az biztos. :D Nekem meg új fehérnemű kellett, mert mindenem már rongyolódik. Bugyit még találtam pamutban, de melltartót már nem. Illetve, találtam egyetlen márkának egyetlen típusát, ami kb nagymama-melltartónak nézett ki, de gondoltam, nem baj, csak pár hónapra kell, majd otthon hordok szépeket. Csak amikor felpróbáltam, akkor derült ki, hogy olyan rossz a varrása, mintha gödrök lennének a mellemen. Na sok mindent feláldozok és nem is vagyok egy cicababa típus, de ezt már nem akartam bevállalni, így maradt a csupa-műanyag feleannyiba kerülő sport-melltartó. Miközben Árpi elment egy kört a laptop tok után nézelődni, én az étkezőben ültem és vigyáztam a cuccokra, meg ettem valamit. Szeretem nézni az embereket, hogy miket csinálnak és hogyan élnek, így most is nézelődtem. Mindig rácsodálkozom – és újra megtettem most is -, hogy mennyire fura dolog ez a széles körben elterjedt technológia, vagyis az okostelefon, internettel persze. Csak ültem, és néztem, ahogy az emberek nem beszélgetnek egymással, illetve, látszatra van közöttük egyfajta kapcsolat, de mindenki csak mintha félig, vagy még annyira sem lenne jelen. Illetve jelen van, de a jelen egy másik részén, a jelennek egy másik szeletében, ami valahol máshol történik. Mintha sok ablakod lenne a világra egyszerre, amit random módon nyitsz ki. És ez egy egészen különleges tapasztalat nekem is, mivel eddig nem volt okostelefonunk, most van, és internettel. Megy az ingyen üzenetküldés, megy a fészbúk. Tudjátok mit? Tökre zavaró. Folyton pittyog, jön valami értesítés, ami elvonja a figyelmem a jelenről. Üzenet jött: Gipsz Jakab lájkolta a kiscicás videót. Remek, de miért kell nekem erről MOST tudni? Miért nem szabhatom meg én, hogy mikor akarok a kiscicás videókra az időmből pazarolni? De megnézem a telefont, hátha olyan írt, aki fontos. És ezért folyton elviszi a figyelmemet. Ott ültem az eleve tök abszurd bevásárló központban, az étteremben, az okostelefon a kezemben, és nyomkodom, aztán rájövök, nem is vagyok más attól, akit az előbb elmélázva néztem, és elborzadok, hogy én nem akarok ilyen lenni.

Árpi cuki békás laptoptokja

KGB. Nem kommentálom, mindenki döntse el maga, hogy ez mennyire trendi? (Később láttunk egy KGB éttermet is.)

Reklámokat sugárzó kistévé a csaptelepre szerelve! Megáll az ész és egy helyben toporog! Pont úgy van beállítva, hogy azt lásd, amikor úgy magad elé meredsz előredőlt állapotban, amikor a kezedet mosod. Nem túl sok már ez egy kicsit?

Éjszakai bringázás, csak hogy ezt is kipróbáljuk

Az esti biciklizésre legalább 100-150 ember eljött. A GetOneBike-kal Aliék is sok bringát kikölcsönöztek. De sokan jöttek autóval is messziről, csak hogy most együtt tekerhessenek a többiekkel. Több ilyen mókás vagy villogó bringás volt.

Egy a tizenéves srác egyedül készítette el a biciklijének a teljes díszítését. Nem tudom, mennyire látszik a képen, de két akkumlátora is van, meg olyan bogár-szerű csápok a bicikli elején.

Nagyon jó volt a hangulat, bár a szevezés lehetne picit jobb. Biciklis önkéntesek állították meg a forgalmat, ezzel ingerelve az autósokat. Szerintem ez nem segíti, hanem rombolja a kerékpáros-autós együttműködést és barátságot. Több piros lámpán is keresztül hajtottunk, csak hogy együtt maradjon a csapat. Ezeket a szerintem hibákat el is mondtam Oscaréknak, talán később másképp bonyolítják majd a menetet, vagy legalább rendőröket is bevonnak. Ezt a biciklizést nem Aliék meg Oscarék szervezik, hanem az MCCP – Movimiento Ciclistas en las Calles de Panama, vagyis valami olyasmi, hogy Kerékpáros Mozgalom Panama Utcáin. Ők a helyi megfelelői a Magyar Kerékpáros Klubnak.

Városnézés 3.0 – találkozásunk Miradoros Erikával és egy fordulat mobiltelefon ügyben

Utolsó napunk sűrűre lett szervezve, ugyanis ma találkoztunk egy nagyon különleges magyarral, Erivel, aki a párjával, Endrével együtt csinálja a Mirador utazási irodát. Latin-Amerikába szerveznek utakat, és két út között nem pihennek, hanem útnak idnulnak, és újabb és újabb helyeket fedezek fel. Olyan helyekre mennek el, ahol száz éve nem járt fehér ember, vagy talán sohasem. Nincs egy fix helyük, hátizsákból élnek, és mindig mozognak. Elképesztő történeteket mesélt, annyi mindenen mentek keresztül, hogy az valami elképesztő. Tátott szájjal hallgattuk és csak pislogtunk. Olvassátok el ezt az interjút Endrével, hogy teljesebb képet kaphassatok róluk. Ez a blogjuk, itt pedig a Facebook-oldaluk

Erikával. Csak hogy tudjátok, a háttérben nagy felhőkarcolók vannak.

Itt már picit jobban látszik. :)

És a boldog gyerekek, akik eközben felfedezik a biciklijeinket.

De ugorjunk vissza a reggelre egy kicsit, mert érdekes fordulat történt mobiltelefon ügyben. Reggelre a barátnőmmel megbeszéltem egy skype-találkozót, és gondoltam, hogy kettesben tudjunk beszélgetni, majd az okostelefonon skypeolok vele, azzal el tudok vonulni. Így ébredés után feltettem a telefont a töltőre. Árpit ébresztgettem, de nem akaródzott neki a felkelés, így otthagytam őt és elmentem zuhanyozni. Talán 5-8 percet sem lehettem távol (hideg vízben nem pancsizik az ember), és igazából ez az ijesztő a dologban. Mire visszaértem, Árpi még az ágyban volt, és nyúltam a telefonért, hogy megnézzem, Annamari online van-e már, de a telefon nem volt a töltőn. Mérgesen kérdeztem Árpitól, hogy miért vette le a telefont a töltőről, netezzen a laptopon, szeretném tölteni, mert skypeolni fogok. Álmosan szólt vissza, hogy ő aztán nem vette el a telefont.

Akkor ezt elvitte valaki. És az a valaki figyelt minket, mert pont akkor jött, amikor én nem voltam már ott (véletlenül nem lehet ekkora szerencséje, a hely adottságai miatt), és a térfigyelő kamerán sincs rajta, tehát tudta a járást. Felmentem Oscarékhoz, és megkértem, hogy csörgesse meg a telefont, de már ki volt kapcsolva. Oscar annyira kedves volt, hogy elment autóval körbenézni, hátha lát valakit. Sejtettem, hogy tök felesleges, de nem akartam letörni. Ment egy kört, majd egy rendőrrel tért vissza. Mivel láttam a kukásautót megérkezni az eset után, az ott lakók azonnal mondták, hogy a kukások néha “körbenéznek”, szóval szerintük 100%, hogy közülük volt valaki, na meg nem ez az első eset, hogy eltűnnek dolgok. Hát jó, a rendőrrel meg Oscarral elmentünk a kukások után. Ők nagy olaszos (vagyis hát latinos) hevességgel kommunikálva mutogattak valami papírt, hogy ők ma nem jártak arra. Hogy aztán végül a térfigyelő kamerás felvétellel miért nem szembesítettük őket, nem tudom, ez a dolog valahogy elsiklott menet közben (mivel a kamerát később nézhettük meg, a rendőr már nem volt akkor ott). Annamarit amint tudtam, értesítettem, hogy ne várjon, és üzente, hogy ő is meg kollégái is imádkoznak értünk. Gondoltam, hogy nem értünk kell, hanem azért az illetőért, aki elvitte a telefont. Nem hiszem, hogy az ilyen lopások azért történnek, mert kleptomániás a kukás, már ha a kukások közül volt valaki. Hanem mert rászorul, vagy mert ezt látta, ebben nőtt fel, ezt tartja jónak, … Mert olyanok az életkörülményei, hogy ezt tanulta, ezt látta, vagy nincs mit ennie és valamit tennie kell, hogy egyen. Vagy, ami rosszabb, drogért, vagy bármilyen más hülyeségért, esetleg kedvtelésből vagy irigységből lop. Annyi motívuma van egy-egy cselekedetek, hogy ezt kívülről nehéz megállapítani. De sehogy sem jó, mert nem OK, hogy valaki olyan helyzetbe kerüljön hogy mástól kelljen elvennie a saját maga érdekében – bármit is jelentsen az érdek: létfenntartást vagy “szórakozást”. Szirénai Szent Katalintól olvastam egy idézetet az eset után nem sokkal. Na, ezt jó nehéz kivitelezni, főleg akkor, amikor minket rövidítenek meg, de álljon itt az idézet, útmutatónak: “Aki meg akarja tisztítani lelkületét, tartózkodjék minden ítélkezéstől felebarátja dolgát illetően, és soha ne kárhoztassa ennek viselkedését, soha ne törjön pálcát az emberek cselekedetei, legfőképpen pedig ezeknek mindig rejtett benső indítékai fölött.” Ezzel nem megengedni akarom a rosszat. Nem mentséget keresek a hibának vagy bűnnek, csak elfogadom az embert, aki én is vagyok. Ezután jön az, hogy tenni kell, cselekedni, formálni a körülöttünk lévő közösséget, nem ítélve, mert abból már kaptak eleget. Nem lenézve és nem megszégyenítve, mert azt már jól ismerik és abból már nem kell több. Ha gyűlölködnék, ha utálkoznék, vádakoznék, elhatárolódnék, ha ujjal mutogatnék, mit érnék el?

Minket hál’Istennek nem érintett annyira tragikusan a dolog, mint azt elsőre gondolnátok. Sőt, igazából valahogy felszabadultak és boldogok voltunk. Ha listát kéne írni, hogy mi legyen az, amit nem bánunk, ha ellopnak, ez a mobil dobogós helyet kapna. Ezt a telefont egyébként Árpi bátyjától kaptuk, ő használta talán egy évig, aztán Árpi anyukája használta még egy ideig, aztán csak a fiókban volt náluk otthon. Egyik csomaggal, amit otthonról kaptunk, küldték el nekünk ezt a régi, használt, android 2.4-es telefont, nekünk még egy repedést is sikerült a kijelzőjére rávarázsolni. Ha a winchestereinket vinnék, az lenne a legnagyobb baj. Na persze az útleveleinkkel egy szinten. A merevlemezeken van rajta minden dokumentálva, és ha az elvész, nincs a legutolsó pár hónapról biztonsági mentés. (Talán most sikerül hazaküldeni egyet, még eldől.) Még ha a bicikliket is viszik el, veszünk újat, akármilyet, és megyünk azzal tovább. Persze kumma mérges lennék, és nehéz lenne elengedni, nehéz lenne megbocsátani, de a legvégső summázata a dolognak, hogy ezek csak tárgyak. Még a winchester is. Minél inkább kötődünk a tárgyakhoz, annál rosszabbul érint, ha elveszítjük ezeket, de nem meztelenül jöttünk-e a világra és nem test nélkül megyünk-e tovább? “Emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel.” – Mondja hamvazószerdán a pap, mikor hamu-jelet rajzol a homlokunkra. Miközben Erikára vártunk, bementem a téren lévő templomba, és egy kisebb tömeg beszélgetett bent. Amikor előrébb mentem, akkor láttam a koporsót az oltár előtt egy gurulós kocsin. Temetés lesz. Látszott a férfi arca, kis ablak volt a koporsó tetején, hogy a szerettei elköszönhessenek még utoljára. Elnéztem egy percre az arcot, majd leültem és néztem a koporsót; hát mind így végezzük. Én is, a tolvaj is. Mi a különbség? Semmi. “Nekünk csak arról kell dönteni, mihez kezdünk az idővel, amely megadatik.” – mondja Gandalf figuráján keresztül Tolkien.

Bridge of the Americas

Naplemente

Egy nő, tradícionális ruhában, a lábán és kezén gyöngysorok vannak

Utcai életkép: meg a foci. Az autók meg kikerülik őket.

Ó, ha Budapesten is ilyen szexi rövidgatyás rendőrök korzóznának bringákon! :) Egyébként a legjobboldali segített az első Miami hotel megtalálásában. – Árpi: Nana, miket olvasok, vigyázz, még féltékeny leszek, ezután nagy ívben kerülni fogunk minden bringás-rendőrt. (tudom már, minek öltözök következő farsangkor! :D)

Búcsú-vacsora. Aliék láttak minket vendégül ezúttal, és náluk is aludtunk. A cuccainkat Oscarék lakásába vittük fel, a bicikliket pedig a lépcsőházba zártuk be, és ott lakatoltuk le őket, a zárt ajtók mögött. Aznap éjjel újabb lopás történt a nyitott garázsban, egy másik lakó gázpalackját vitték el, 60 dollár körüli az értéke. Árpi: Amúgy Oscarnak van egy Rohloff-os bringája, és a hátsókerék csak úgy fel van akasztva a három oldalról nyitott garázsban, igazán lehetne egy kis esze a tolvajnak. De hát… Mindegy, hagyjuk, reméljük nem hoztunk bajt Oscarékra és a szomszédaikra.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/006-south-america/sok-minden-tortent-meg-panamaban/feed/ 6