Na, már nagyon közel vagyunk! :) Még egy bejegyzés, és megérkezünk Taizébe, ahonnan ezeket a sorokat írom. :) El se hiszem.

Párizs – Lorrez-Le-Bocage-Preaux, 86,1km

Mielőtt kidobtuk, lefényképeztük. Így nézett ki a régi láncvezető cső a bringámon, mielőtt lecseréltük.

Első dolgunk bevásárolni volt indulás után. Emlékszem, amikor Mexikóban beszéltük a mexikóiakkal, hogy nem Chili con Carne, hanem Carne con Chili, akkor még nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az idő, amikor ezt újra látom.

A már ismert úton a Decathlon és társai felé elhagytuk a várost, ami után ilyen búzamezőkön találtuk magunkat.

Zita új “state of the art” SON agydinamója, amit garanciálisan cserélt ki a német gyártó. Gömb alakú, így jó kis fotókat lehet vele csinálni! :) így “belülről” még sosem láttuk a kerekeinket! :)

Már-már giccsesnek tűntek a gyönyörű pofás francia falvak. És kb. kivétel nélkül végig ilyeneket kereszteztünk.

Zita gyűjteményébe. :) Nem teszek ám ki ide minden ilyen fotót, úgyhogy lesznek majd újak is benne. A kérdés az, mikor lesz erre ideje?

Utakoból nincs hiány Franciaországban, és még a harmad-, negyedrendű utak is gyönyörűen le vannak aszfaltozva.

Ami furcsa volt elsőre, az az, hogy kb. 2-3 percenként rá kellett pillantanom a GPS-re. Már előre rátettem a Gpsies.com-al megtervezett útvonalat, ami átlag 1-2 kilométerenként valahol útelágazkodáshoz ért, vagy elkanyarodott, vagy csak egyszerűen annyi kereszteződésen vitt át minket ezen a faluvilágon, hogy muszáj volt állandóan a GPS-re néznem. Át is tettem a mellényzsebembe, mert onnan kényelmesebben, gyorsabban elő tudom venni. Erről az az ecuadori vendéglátónk jutott eszembe, aki jövő nyáron a 3 hónapos európai vízumával napi 300km-t, összesen 9000km-t tervez bringázni. Vagy megrakja az országútijával a főútakat, ami valljuk meg, sokkal veszélyesebb és sokkal kevésbé élvezetesebb, mint a pici utakon csavarogni, vagy meg fog bolondulni, és a tekeréssel töltött fele idejét azzal fogja tölteni, hogy a térképet bámulja. Amikor meg nem teker, akkor meg tervezi egy nagyobb képernyő előtt a következő napok 300 kilométereit. Vagy a jól kitáblázott kerékpáros útvonalakat követi, csak ezzel meg az a baj, hogy csak Nyugat-Európában vannak, és ott sem mindenütt, ráadásul sok helyen tele vannak pakolva lassító kapukkal a kereszteződésekben. Persze erre mondja Zita, hogy ő tudja, még fiatal, hagyjuk, hogy hagy csinálja, ahogy akarja, aztán megtanulja a saját bőrén, néha máshogy úgysem megy. Magamon is észrevettem már, hogy a van, amit már évekkel ezelőtt megkaptam jótanácsként, de mindaddig szinte fel sem fogtam, amíg magam rá nem jöttem saját tapasztalatok alapján, hogy valóban! :)

Valami várfal, erődfal lehetett egykor?

Közlekedési tükör, lámpa egy pár tucat fős apró faluban! :o Egész Nepálban egy ilyen lámpa van Katmanduban, a fővárosban, azt is lekapcsolták, mert a kutya rá se hederít! :)

Egy erdei pihenőhelyen megálltunk ebédelni. Hogy mik vannak itt Európában, elképesztő! :)

Látva ezt az erdei térképet, furcsa bizsergést éreztem magamban, és egy hang így szólt: “Most felveszed a futócipőd, és mégy futni, mert az jó lesz neked!” :)

…és jó lett nekem, hajajj, de még milyen jó!!! :) Akkora jót rohantam, hogy csuda! Nagyon-nagyon jól esett, a terep végig érdekes volt, sziklák, dombok, fák, avar, tudjátok a tájfutók szlogenjét: “Stadionunk a természet” :)

Páfrány is volt dögivel, nagyon élveztem, hogy bújkálni, ugrálni is kell, nem csak egy parkban vagy ami még rosszabb, aszfalton, járdán, műúton futni.

Fent egy dombtetőn

Volt jó kilátásom is. :)

Egy darabig a kék, majd a piros jelzést követtem, de nem nagyon törődtem aztán velük, inkább fordultam, hogy ne fussak el túl messze, és egy szép kört leírva hamar visszaérjek a Zitámhoz.

Határkő! :) Hát ilyet is rég láttam…

Valaki bunkert épített… Valószínű gyerekek. Gyerekként mi is ástunk egy gödröt a Péterhalmi-erdőben, ami aztán fel is került a róla készült tájfutó térképre.

Otthon kevés olyan erdőnk, vagy tájfutó nyelven “terepünk” van, ahol ennyi és ekkora sziklák vannak.

Hát igazán kocogósra vettem, mert tudtam, hogy ezen a napon még bringázni is kell, plusz ugye ebben a sok fotózás meg sziklákon való ugrálás is benne van. Igazából csak a futás élményéért mentem ki, meg hogy egy kicsit ma is végezzem ezt a fajta mozgást is, szokja a lábam, az izületeim.

Zita után én is megebédeltem. Direkt erre a célra készítettünk szendvicseket, és volt nálunk a termoszban melegvíz (hála Zitának), és még jóféle brazil kekszeink is voltak Pítöréktől. :)

Apropó! Már elkészültem az utolsó három nap szept4-5-6. kiírásával, hamarosan kiteszem a jelentkezést. Ha lesz köztetek olyan, aki nem csak bringázni, hanem futni is szeret, akkor tervezhetjük ugyanígy az ebédszüneteket, valami olyan helyen, ahol enni is jó, lenni is jó és futni is jó – és futhatunk is együtt, amíg a többeik esznek, pihennek! :) Napok kérdése, és felteszem a jelentkezést egy v1.0-ás útvonaltervvel, amihez szívesen látok nem csak ilyen, hanem más javaslatokat is.

Mondom, hogy az összes francia falu szinte már giccses! :)

Zita anschlussában.

Szélkakas helyett széllúd? :)

De ez még jobb! :) A mindig széllel szemben szántó parasztbácsi! :)

Nem látszik jól, de a fenti kisablakban van egy kerámiakakas.

Megálltunk makrózgatni…

…mert televolt pillangókkal és más dongókkal egy bokor.

Csíkos antennás pillangó felülről…

…és oldalról.

Fontainebleau, egy kastélyos turistaváros utcáin

Hoppá, azt hiszem megtaláltuk a délutáni piknikezőhelyünket! :)

Ezek aztán kémények a javából! :)

Te jó ég, és ez simán lehet, hogy több száz éves… Itt aztán volt, van gazdagság.

Kifelé menet a kastélyparkból néhány száz métert egy ösvényen tettünk meg. Itt egyszer csak egy pattanást hallottam az első kerekemtől, majd egy hangos küllőkattanást a hátsókeremnél. Ez a fadarab pattant be a kerékbe, és blokkolta le azt, felgyűrve a hátsó sárhányomat, pont, mint anno Zitának Queenstownban, Új-Zélandon. Csak hogy érezzétek, mennyire begyűrte a sárhányót: a végének valahol a fotó jobb alsó sarka alatt kéne lennie, nem ott hátul.

Csak ezúttal szerencsésebbek voltunk, megtaláltuk az elpattant csavarokat, és úgy néz ki, egyelőre a sárhányóm is egybemarad, csak szépséghibás lett. De amúgy ez a rész a csomagtartó alatt van, tehát úgysem látja soha senki.

Átmegyünk a TGV vasútvonal alatt.

Vizet kértünk tőlük, de banánt és egy helyi étel konzerv változatát is kaptuk tőlük! :) Lám, nem kell ahhoz anyagi szegénységben élnie valakinek, hogy jófej és segítőkész legyen! :)

Ezt kaptuk. :) Autentikus Cassoulet! Buta módon ezt azóta sem ettük meg, úgy gondoltuk, még autentikusabb lesz, ha átcipeljük fél Franciaországon és csak aztán bontjuk fel. :) De egyébként, bár nem tudtuk, hogy az is Cassoulet, de ekkor pont volt nálunk egy ennél nagyobb, a Chili con Carnével azonos méretű konzerv, ami szintén ilyen étel volt, és megettük és finom volt! :)

Megérkeztünk a városkába, ahol táborozni terveztünk ezen a napon!!! :)

Egy nyakik fekete olajos, autóját az utcán szerelő férfit kérdeztünk meg, hol tudnánk csendben, békében felállítani a sátrunkat, ahol senkit nem zavarunk. Tört angollal, nagyon kedvesen válaszolt, azt mondta, hogy egy focipályát keressünk a település szélén. Így is tettünk, egy pár sarokkal később két hölgy elvezetett minket a park mögött lévő focipályához, amit különben sose találtunk volna meg. Itt először vacsorát főztünk, a már említett konzervet hagymával, sonkakockákkal megbolondítva. És már fürdővizünk is volt a 10 litere Ortlieb zuhanyzsákban, amit a hölgyektől kaptunk Zita kezdeményezésére. (Én le se fürödtem volna ezen a napon, ha Zita nem szerviroz zuhanyvizet)

Íme a vacsink. A szendvicsgyártásból hátramaradt sajtot és salátát is ettük hozzá.

Miután besötétedett, feldobtuk a sátrat és lefeküdtünk aludni. Csak néhány kutyáját sétáltató család jött ki erre a szebb időket is látott focipályára, aminek a legfélreesőbb sarkába táboroztunk, de őket nem zavartuk.

Preaux – Auxerre, 54,8km

Reggel végre nem felejtettem el lefotózni, hol aludtunk.

Az következő városba jelölt a térképem egy Intermarchét, de mivel ez az Aldi előbb jött szembe a 35 centes helyben sütött bagettjét reklámozva, ezért ide tértünk be elemózsiáért.

Aminek egy részét rögtön fel is faltuk. Reggelire pesztós puhasajtos lilahagymás kenyér! Kell ennél jobb? :) Igen, bevallom, én pesztó helyett felvágottal ettem.

Reggelizőhelyünk az Aldi parkolója volt.

Ugyanezen településen egy pajtából átalakított nyilvános vécét találtunk, ami már-már zavarbaejtően modern akart lenni belülről.

Már megint ezek a lámpák…

Valaki nagyon kreatív volt! :)

:)

Nagyon bírtuk az ilyen félig fa homlokzatú házakat.

Meg az ilyen apró csodákat. Az ilyenektől nagyon szerethető tud lenni egy hely.

Tiszta, rendezett, szép, békés. Kezdjük kapizsgálni, miért volt úgy oda minden ázsiai és latin-amerikai barátunk bármely nyugati országért, ahol életében járt.

Báááááááááááááááhhh! Új-Zélandról való a lilahagymánk!?!? ÁÁÁÁÁÁááááá, ez még a Lidlből van, hogy a jó viharba éri meg nekik Franciaországban új-zélandi termesztésű lilahagymát árulni? Ha még indonéz lenne, vagy tudomisén… De Új-Zéland? Az egy drága ország, ott óránként többér szedtük a szőlőt, mint amit előtte Magyarországon az IT-ban kerestem. A hagymát pedig nehéz ipari mezőgazdasági keretek között termeszteni… Nem értem ezt, és persze bosszantó, de próbálok rajta nem bosszankodni.

Egy Meki-Lidl párosnál feltöltöttem pár bejegyzést és aztán egy árnyékos parkolóba visszavonulva megfőztük a Chili con Carnét, amit friss bagettel fogyasztottunk.

Akciós volt a puhasajt, pár centbe került, nem bírtuk a polcon hagyni. Aztán meg alig bírtuk megenni. :)

Ez a kép már szinte Magyarországon is készülhetett volna, nem?

A lemenő nap fénye megvilágított egy érdekes alakú felhőt. Ezt már a táborhelyünkről fotóztuk.

Tudatosan lekanyarodtunk a főútról, hogy majd a folyó mellett biztos lesz valami. Zita volt megint az ügyes, megkérdezett egy idős bácsikát, aki megengedte, hogy a végeláthtatlanul méretes kertjének oldalában, a folyó egyik holtágjánál felállíthassuk a sátrunkat. Itt volt egy nagy asztal is padokkal, ezért nagyon kényelmes dolgunk volt.

A holtágba be is csobbantunk.

Táborhelyünk.

Auxerre – Avallon, 74,2km

Reggel müzlit ettünk, aztán csupán pár kilométerre volt az auxerri Lidl, ahol gyorsan bevásároltunk, majd behajtottunk a városba, és ilyen utcákon csalinkáztunk.

Auxerre városának egyik nagy temploma a sok közül.

Nagyon bírtuk az utcákat.

Hogy nem korhad el? Alig van eresze a házaknak, ha oldalt veri az eső a falat, nem rohad el ez a sok fa?

A folyópartról visszanézve a belvárosra.

Ugyanez a hídról.

Van nálunk bagett, meg finom rávalók, mehetünk! :)

Egy kerékpáros útvonalat követtünk, ami néha egész érdekes helyeken vitt minket át.

Miután kereszteztük egy hídon, ráfordultunk egy csatorna melletti útra. Ezekkel a csatornákkal keresztbe-kasul tele van Franciaország, egykor a közlekedési hálózat szerves részét alkották, de sok közülük (Vagy talán mind? Kétlem…) még ma is működik, de ma már csak turistahajókat látni rajtuk, mint például ezt is.

A csatorna mentén utak is vannak, hiszen egykoron lóval vontatták a hajókat a vizen. Legalábbis valaki egyszer így mesélte nekem, ha jól emlékszem az a kedves bácsi, akivel anno együtt tekertünk ki Párizsból a 100napbringa alatt egy pont ugyanilyen csatorna mentén.

Mivel a csatornák viszonylag síkak is, és eleve volt mellettük egy út mindenütt a vontatás és szervizelés végett, ezért ma ezek az utak tökéletesen kapóra jönnek kerékpározásra. És sok ki is van építve gyönyörű kerékpárútnak. Zseniális! :)

Na ezért csak “viszonylag síkak”! :) A képen Zita egy zsilip és zsilipház között hajt el, ilyenekkel tele vannak a csatornak, 2-3 méteres szintkülönbségeket hidalnak át a csatornákon.

Csatornamenti piknikezőhelyünk

…és irány tovább! Ejj, de könnyű az élet! :) És lám, a hajókon is ott vannak a bringák, nem egyszer elektromos járgányok. Hajózni a csatornákon, aztán elektromos bringázgatni a kényelmes bringautakon. A sok őrület után, amin keresztül mentünk, ez szinte már unalmasnak tűnik. Szinte! Merthogy amúgy nem volt az, nem éreztük egyetlen nap egyetlen pillanatát sem unalmasnak még Európában, ez csak most így eszembe jutott.

Monokultúra

Erdő! :) E kép, és az előző között ránkszakadt az eső, de mivel nem volt komoly, se hosszú, csak kivártuk egy fa alatt. Jobb híján, ugyanis a franciáknak nincsenek széles ereszeik, máshová nem is tudtunk volna beállni.

Egy völgyben haladtunk kényelmesen, egyenletesen fölfelé, alig 1-2%-os emelkedőn.

Ez is gyakori Franciaországban. Még két országgal ezelőtt be sem vakolták a házakat, itt mindegyikre öröm ránézni, olyan szépek.

Ezt a képet a laptopom monitorjáról már az avalloni mekiben készítettem, ahol nem csak a netelérés, hanem a konnektor miatt is telepedtünk be. Meg Zita nagy örömére megengedtünk magunknak egy fagyit, csak hogy ne érezzük magunkat bunkónak, meg hogy legyen egy kis öröme a feleségemnek. :) A kép azért készült, mert itt újraterveztünk. Az egész úgy kezdődött, hogy Couchsurfingen kerestem tagokat, akik valahol Avallon és Taizé között laknak, ugyanis ekkor már csak 3 napi bringaföldre voltunk Taizétől, de még 4 napunk volt vasárnapig, amikortól vártak minket. Ezért gondoltam tök jó lenne valahol valakinél eltölteni egy napot. Kid dobott ki elsőnek a gép? “Orsi” – egy magyar lányt Dijonban, aki 18 perce volt online! :o Azért dobta ki a találati lista, mert a város neve, amire rákerestem, egyben egy egyetem neve is Dijonban. Ha már így, akkor klikk, és nézzük meg, ki ez az Orsi. Már nem emlékszem, miket írt a profilján (mint két nappal később megtudtuk, ő maga sem :D), de az biztos, hogy jókat, és az egyik fotóján egy bringán ült, ezért ezek után már meg se néztem a referenciáit, hanem egyből elkezdtünk konzultálni Zitával, hogy mi legyen? Menjünk, ne menjünk? Kis kerülő, de tök jó lenne, és akkor Dijont is látnánk… Végül a GO mellett döntöttünk, írtam Orsinak, aki még akkor rögtön válaszolt, hogy otthon lesz, és szívesen lát minket. :) Juhééé, megvan az új cél, van cél, és valahol várnak ránk, ez mindig nagyon jó érzés! :) Ráadásul nézzétek azt a vasalódeszka-lejtőt a végén! :) Az utolsó 58km Dijon előtt egy nagy egybefüggő lejtő lesz! :) Ha holnap megmásszuk ezeket a dombokat itt a bal oldalt, holnap után már csak le kell gurulnunk Orsihoz, ahol másfél nap pihenő vár ránk! :) Én persze a fejemben egyben elkezdtem megtölteni ezt a másfél napot mindenféle dologgal, mert hát ha valaki, én nem tudok megülni a seggemen. :) Majd kimegyek futni! Kimegyünk megnézni a várost! Sütünk egy pizzát, megnézünk egy filmet együtt… Mondjuk ez tényleg mind pihentető tud lenni, kivéve talán a városnézést, na de “ha már egyszer itt vagyunk” ugyebár. :)

A mekit végül azért hagytuk el, mert már közeledett a 7:30, amikor is a Lidl zárni szokott. Áttekertünk hát a város nyugati sarkában lévő bolthoz, ahol még ugyan voltak páran, de az már zárva volt, nem nyílt ki a mozgásérzékelős bejárati ajtaja. Ekkor ért minket a sokk: itt 7:15-kor zárnak. Most 7:17 van! Ez nem jó, a következő két nap nem lesz sehol Lidl, be kell most vásárolnunk! Fogtunk egy kocsit, megvártuk amíg az egyik bentlévő vásárló kitolta az övét, és az általa kinyitott kijárati ajtón beosontunk. Villámgyorsak voltunk, még így is voltak, akik utánunk értek a pénztárhoz. Ezt megcsináltuk, mázli, hogy sikerült! :) Innentől már nyugodtan tekertünk be a városba, ami egy mély, kanyorgós völgy feletti gerincen terül el. Amilyen gyorsan jött a stresszes helyzet, szerencséje olyan gyorsan sikerült is megoldanunk.

Avallon se csúnya hely.

Ez a kapus torony különösen pofás volt.

A túloldalról, zoomolva. Régen nem vettem észre az ilyen részleteket, sokkal kevesebbet használtam a zoomot a fényképezőgépen.

Ezen a terecskén vacsoráztunk, mert megint sutyiban terveztünk kempingezni lent a völgyben valahol a patakparton, ahol majd senkit nem zavarunk. Nézzétek a jobb oldali sárga épület tornyának alját! :) Kilátszik a lépcsőház alja, még pont elfér alatta az ajtó! :)

Zúzzuk lefelé a völgybe.

Közben nagyon faja kilátásaink voltak a város alsóbb részeire. Csak szegény fékeink hangoskodtak azon, hogy már megint megállunk a száguldásból fotózni. :)

Lépcsők

Az első emeleti lakásba csak az utca feletti gyalogos felüljárón lehet bejutni. :)

Kíváncsi leszek, hogyha innen továbbindulunk vasárnap délután Taizéből, ezután is ennyire fogjuk-e csodálni ezeket a “hétköznapi francia falvakat”, amelyek egyébként itt is jelen vannak, Taizé maga is egy ilyen pofás kis álomszép kőházas falvacska egy dombtetőn.

Hát a sunyikempinges terveinket keresztbehúzta a 11,2 eurós luxuskemping. Ennyibe került kettőnknek ugyanis a völgy aljában található kemping. Forró zuhannyal, hűtővel, árammal(a közös helyiségben), asztallal, székkel, wifivel. Arra gondolván, hogy már úgyis mindjárt otthon vagyunk, és már amúgy is a szüleim pénzéből utazunk, és amúgy is dögöljek meg, ha nem találok pár hónapon belül újra munkát az IT-ban… Szóval úgy voltunk vele, hogy ez bőven megéri nekünk.

Természetsen nem volt luxuskemping valójában, csak számunkra. Amúgy egy átlagos, jól felszerelt nyugat-európai kemping volt.

Ennyi lett mára. :) Érdekes, hogy ekkor 9:33-kor ment csak még le a Nap. Mert ugye már (végre!!! :D) ugyanabban az időzónában vagyunk, mint odahaza, de azért még mindig, légvonalban is több, mint 1000km-re nyugatabbra, az pedig sok, talán 1/24-ede is lehet a Föld kerületének ezen a magasságon, ami ugye 1 óra különbséget jelentene.

Elképesztően boldog vagyok, hogy a következő bejegyzésben megérkezünk Taizébe, ami igaz, hogy már majdnem két hete volt, de akkor is! :) Mivel a taizéi napokról amúgy is mindig írtam pár sort e bejegyzések elején, azt, ami kimaradt, le tudom írni egyetlen bejegyzésben, ami azt jelenti, hogy már csak két bejegyzés, és utolértem a jelent!!! :) Ilyen több mint egy éve, Belize óta nem volt, és ott is csak azért, mert az azt megelőző mexikói, yucatáni élményeinket kihagytam a blogból, és arról a kb. egy hónapról mind a mai napig csak Origo-cikkek készültek. Szóval ez nagy dolog, legalábbis nekem, nekünk. Történt 2015. július 20. és 22. között, megírva augusztus 7-én.

Húúú, nagyon álmos vagyok, mert tegnap este éjjel egyig élménybeszámolót majd beszélgetést tartottunk egy csoport lánynál, akik fél évet vannak itt Taizében önkénteskedni. Az ő vezetőjük, egy nővér az az illető, aki elbírálta a kivételes kérelmünket, tehát neki köszönhetjük hogy két hetet vagyunk itt Taizében. :) De szerencsére most könnyű dolgom is van, mert olyan hatással voltak rám az első Európából kapott élmények, hogy az első napot Párizsban még aznap délután leírtam, így most csak ide kell másolnom. Nem állt szándékomban senkit megítélni vagy bírálni azzal, amit leírtam, szóval kérlek ne vegyétek rossz néven, amit írtam!

Reggel fél 10-kor ébredtem, kb. 12 órát aludtunk, este úgy dőltünk ágynak 87 óra pörgés után, mint egy darab fa, azonnal elaludtunk. Ebben a 87 órában 4 órát sikerült aludnunk buszon, 3-at ágyban, és kb. másik négy órát repülőkön. Ezt leszámítva vagy a cuccok csomagolásán pörögtünk, vagy buszon, repülőn ültünk, esetleg repülőtéren vártunk, aztán meg a bringákat szereltük, és a végén egy keveset bicikliztünk is. Na de a reggel! :) Viola, erdélyi származású magyar segítőangyalunk, és férje Adrien (itt férfinév (is?)) gyönyörű lakásában ébredtünk, jóval azután, hogy ők már leléptek munkába. Zita bekevert egy kását a maradék nálunk lévő ételből, és csináltunk citromos vizet a nálunk lévő két citromból, amelyek még Brazíliából valóak (és zöldek, nem úgy, mint amit itt kapni!). A csapból iható víz folyik, itt ezt isszák az emberek, és ezt kínálják az éttermekben is! :o Némi internetezés után én futócipőt húztam, és kimentem a közeli parkba futni. Fényképezőgépet most nem vittem, mert csak egy nagyon laza 14 perces két kilométerre mentem, hogy nehogy megint sérüléssel kezdjem a túl lelkes edzéssorozatot. De legközelebb majd viszem már, mert nagyon érdekes volt ez a két kilométer is. A park bejáratáig csak egyetlen egy úttesten kellett átkelnem, ehhez kb. 4 zebra állt rendelkezésemre az első 300 méteren. Az autók már attól megálltak a zebra előtt, hogy én arra fordítottam a fejem. A park bejáratánál először egy parkolón kellett átfutnom, majd végre letérhettem az aszfaltról, így a középső 1km-t már természetes talajon futhattam. Egy rétet kereszteztem, ahol egy fényvisszaverő „kukásmellénybe” öltözött tanító néni terelgette osztályát. Majd egy fasor mellett indultam el, mert már ekkor is forró volt a nap. Egy patakot követtem, aminek hamarosan elértem a forrását, egy érdekes, sziklabarlangos részből bújik elő a víz, legközelebb közelebbről is megvizsgálom, hogy természetes képződmény-e, vagy emberi. Talán Zitával is kimegyünk majd ide sétálni. Aztán a patakot követtem egészen egy pofás tóig. Innen fordultam, felfutottam a park felső részéhez, ahol egy kastélyszerű épület oldalában tettem még egy kört, így mire visszaértem az épületünk kapujához, pontosan két kilométer lett a futás vége. Este is kimegyek majd, akkor talán már egy 3-ast is lefutok. Azért csinálom apró darabokban az edzést, hogy le ne sérüljek. Mivel a lábam teljesen elszokott a futástól, de a lelkemnek nagyon hiányzik, sőt kiált érte, ezért már rengetegszer megtörtént velem ezen az úton, hogy újra elkezdtem futni és szinte azonnal meghúztam az ízületeimet a lábamon. Ezt most nem akarom elkövetni, mert már „haza edzek”, hazai tájfutóversenyekre, és arra, hogy ha hazaértem, rögtön tudjak együtt futni a régi barátaimmal, és ne kelljen még aztán feledzenem magam az ő szintjükre. A futás ugye teljesen más fajta terhelés, és míg a bringázás (főleg a fekvőbringázás) alig veszi igénybe az ízületeinket, addig a futásnál rendesen ütközünk a talajjal minden egyes lépésnél, és hiába van meg a lelkesedés, az állóképesség, a tüdő és esetleg még az izomzat is a futáshoz, ha az ízületek nem szoktak hozzá, akkor simán le tudok sérülni már egy 3-4km-es futástól is. Mert persze, mint amúgy sok mindent, ezt is több lelkesedéssel csinálom, mint ésszel. :) Vagyis rögtön úgy akarom csinálni, mint régen, amikor ez, és ennél még jóval hosszabb futások is a hétköznapjaim részei voltak.

Na de nézzük, mi volt még ma! :) Mikor ezt írom, már délután két óra, és csupán annyi történt még velünk, hogy kimentünk vásárolni, de már ez is rettentő izgalmas és érdekes volt az után, hogy 4 évet Európán kívül töltöttünk. Violáéktól 10 perc sétára van egy LIDL!

Odafelé az első sarkon máris kiszúrtunk egy fekvőbringást, aki egy hagyományos bringás lánnyal tekert fel egy enyhe emelkedőn, egy csomaggal.

Fölfelé a lányt a csomagtartójánál megtolva segítette egy kicsit. :)

Ebből is látszik, hogy túldramatizáltuk a fölfelék nehézségét a fekvőbringákkal az egész úton. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy fekvőbringákkal is megmászható ugyanolyan könnyedén bármely hágó, mint a normál bringával, csak előtte le kell venni róluk azt a 30-40kg cuccot, amit mi körbecipeltünk a világon. :)

A bolt rettentő érdekes volt. A kosarat egy 1 eurós érmével tudtuk kiakasztani magunknak.

Ilyen szerencsére volt nálunk, mert tegnap a reptéren beváltottuk a Johntól az esküvőnkre – vagyis Zita menyasszonytáncáért – kapott 20 fontost euróra.

A kosár mérete jól tükrözte az európai fogyasztási szokásokat, a négy év alatt nem tudom, mikor találkoztunk utoljára ekkora nagy bevásárlókosárral. Talán Új-Zélandon a Pack’N’Save-ben. Az üzletbe belépve az volt az első dolog, ami feltűnt, hogy tudom, mi hol van. Európában az összes LIDL nagyjából ugyanúgy van berendezve, így most először „otthon éreztem magam” egy szupermarketben, semmit se kellett pár másodpercnél tovább keresgélni, minden a „helyén volt”. Ez kellemes, könnyű érzés volt azok után, hogy szerte a világban annyit járkáltunk a sok-sok üzletben föl s alá a kívánt termék után, sokszor teljesen hiába, mert az adott országba nem volt olyan dolog, amit szerettünk volna. A második meglepetés az árak voltak. Nincsenek elszállva, régóta nem láttunk 100g csokoládét 150 forint alatt, hát most ezt is megtaláltuk! :)

Ééééés a narancsos tallért! :) Ilyet négy éve nem ettem, jó igaz, ez már 1 euró volt, 310 forint, de hát néha kell egy kis dőzsölés, és különben is, ez már 100 nap bringás idők óta egyik fontos materiális alapja volt a boldogságomnak ezért 4 év hiányolás után most első dolgunk volt, hogy ez is belekerült az őrült nagy bevásárlókosárba. :)

Ezzel el is hagytuk a csokisort, és vettünk egy nagy óriási bagettet 40 centért. Héján ropogós, belül puha, igazi kenyér elfogadható áron! :) Na, ilyen se jött szembe velünk már egy ideje. :) Vettünk zöldségeket is, amelyek mind úgy néznek ki, mintha termékfotózáshoz válogatták volna őket – Kérdés mennyi bennük az értékes anyag?

Sárga citrom!?!? :)

Aztán bevallom töredelmesen, vettünk két sonkás pizzát darabját 1,4-ért, tudjátok ez a hűtött, de nem mélyhűtött fóliázott történet, ami 3-4 napig áll el. Aztán a legolcsóbb sonkából is vettünk, majd a sajtpulton nagy örömködések közepette kiválasztottunk egy egész henger Brie sajtot, mert így volt a legolcsóbb kilóra. Ja, minden termék mellett, oké csak kisbetűvel, de jól láthatóan ki van írva a kilónkénti ára, így könnyű megtalálni azt, ami tényleg a legolcsóbb. Ezután vettünk még egy túró rudihoz hasonló desszertet 8-as csomagban 1,6-ért, majd a fogkefe, fogkrém, szappan és hintőpor beszerzése után a villámgyors pénztárakhoz fáradtunk. Egy pillanat alatt fizettünk az otthoni VISA-mmal, és már a hátizsákban is volt minden, kivéve a desszert, amiből rögtön megettünk kettőt. 30 eurót, vagyis 9300 forintot fizettünk, de sok olyan dolgot vettünk, ami hetekig, hónapig elég lesz, az ételhez pedig csak egy bagett kell még és holnapra is bőven elég lesz. Szóval Európa, és Franciaország sem lett egy anyagi rémálom, amíg oda voltunk, csak itt is meg kell találni az olcsó helyeket és ügyesen kell vásárolni.

Persze ennek van egy másik éle is, ami elsőre nem látszik, és amiről eddig nem írtam. A tökélyre fejlesztett hatékonyság még hagyján, az még önmagában jó dolog, de a tökig hűtött áruház biztos, hogy rengeteg energiát zabál, és simán el tudom képzelni, hogy a termékek nagy részét egyetlen, vagy legfeljebb néhány helyen gyártják egész Európában, és onnan terjesztik szerteszét az egész kontinensen, természetesen bűzölgő, robbanómotoros, igazából tök hatékonyatlan, elavult teherautókon, amiről már réges-régen át kellett volna térnie az emberiségnek valami sokkal fenntarthatóbb, a fosszilis energiaforrásokat teljesen a Földünk gyomrában hagyó technológiára. Vagy még jobbat mondok, a szintén fosszilis energiákra építő, a talajra erőforrásként sem tekintő ipari mezőgazdaságot kellett volna már rég átformálnunk valami értelmesebb, fenntarthatóbb, a bolygónk és saját magunk számára is egészségesebb dologra. Jöttünk a repülőn Párizs felé, és ahogy ereszkedni kezdett a gép, a reggel első fényeiben feltűntek alattunk a végtelen barna és sárga mezők, gyakorlatilag volt, ahol csak ezek és városok alkották az egész tájat. Ez a sok kényelem és olcsóság, amit mi az óriási bevásárlókosarunkba pakoltunk, mind innen ered, erre mind leadtunk ismét egy szavazatot, mi is bűnösök vagyunk, sőt elsősorban mi, hisz ki más lenne az? A föld, a madarak? Baromi komplex dolog ez, mert a termékek mellett ugye csak a pénzben mért áruk van ott, az nem, hogy mennyit utazott rákot okozó, üvegházhatású gázokat pöfögő teherautókon, hogy mennyit járta az ugyanilyen traktor az agyonpermetezett és műtrágyázott földeket érte. Hogy mennyi talajt és természetes vizet mérgeztek meg ezek az anyagok, hogy hányan készítették, csomagolták minimálbérért egy olyan munka keretében, amit utálnak, és amiben nem önmaguk, míg arra a polcra került az a termék, ahonnan mi könnyedséggel és örömmel leemeltük, miközben inkább bűnt kellett volna éreznünk. De nem éreztünk, mert csak annak örültünk, milyen kevés pénzbe került nekünk. Viszont annak már örülök, hogy ezt így látom, és biztos vagyok benne, hogy ezen változtatni is fogunk a most már nagyon közeli jövőben. Hazafelé sétálva, a termékeket kézben és a saját hátizsákunkban cipelve eszembe jutott, hogy elfelejtettük megnézni a kukákat! :) Persze ettől lehet, hogy agyfrászt kapnak majd a vendéglátóink, ezért nyílván először őket kérdezzük majd meg.

Szóval eddig ennyi történ velünk Európából. Jó lesz itt, már alig várom a sátrazásokat, meg hogy a délutáni hőségben fújjunk egy sziesztát, a hajnali indulásokat, és az akár késő estig tartó, de még mindig világosban való tekeréseket. Itt ugye most nyár van, és olyan távol vagyunk az egyenlítőtől, amennyire nagyon rég nem voltunk, ezért közel 16 órásak a nappalok. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen ezen az úton. :) Még jelentkezem, mert mostantól úgy tervezem, hogy a jelenből írom meg a beszámolókat. Történt 2015. július 16-án, megírva ugyanezen napon. :)

Hát, folytatni a jelenben írást nem sikerült, viszont azóta megírtam már vagy másfél hónapnyi útinaplót, szóval nagyon jó úton járok afelé, hogy utolérjem magunkat és utána megint csak a jelent kelljen megírni. Ezek után még két említésre méltó megmozdulásunk volt. Az első az volt, hogy elmentünk a 8km-re lévő Decathlonban, ahol nagyon készségesen megsegítettek minket szerszámokkal, így át tudtuk szerelni a Nazcáékból, Moniquetól és Henktől kapott cserealkatrészeket a bringákra. Konkrétan az egész hajtásra gondolok, a láncra, ami majdnem háromszor hosszabb, mint a normáli bringákon, az első lánctányérra, a mellette lévő láncvédőrányérokra, a láncvezető csövekre, a hátsó lánctányérra, a középső gördőkre. De még új gömbcsuklókat is kaptunk a kormányzáshoz és két teljes első villa “head set”-et, vagyis alsó és felső kormánycsapágyokat. Mindezért ráadásul végül egy fillért sem kértek, sőt még a postaköltséget is ők állták! :)

Ez a doboz kopóalkatrész már Violáéknál vár minket, mikor megérkeztünk hozzájuk. Ezer köszönet érte Moniquenak és Henknek, a Nazca kerékpárok “szüleinek”! :)

A decathlonban Zitának egy lecipzározható szárú nadrágot is vettünk, valamint egy kis palack kempinggázt a tartalék gázfőzőnkbe. (a szivárgó benzines-gázos főzőt haza fogjuk küldeni innen Taizéből így nem kell tovább holtteherként cipelnünk)

A második megmozdulásunk egy próbaút volt az új hajtással, méghozzá az Eiffel-toronyhoz. Mert ugye azért, ha már itt vagyunk… :) Hiába jártunk már mindketten ezelőtt Párizsban, ezt úgy éreztem, nem szabad kihagyni. Zitát kezdetben nehéz volt rávenni erre a nem is olyan rövid városi túrára, de szerintem utólag már ő sem bánja. :)

Ezt a pompás házat már futva is láttam, nem messze van Violáéktól.

Az első 10km-t még rendes autóúton tettük meg.

Aztán egy vasúti vonalat, illetve a vasút menti parkos sávot követő kerékpárútra tértünk rá, ami egészen a város szívéig vitt minket. Ezt az útvonalat az OpenCycleMap is jelöli egy vastag piros vonallal.

A bringaútról egy óvatlan pillanatban jobbra néztünk, és ezt láttuk! :)

Kereszteződés már a belvárosban.

Építkezés miatt ideiglenes bringaút, betonozva, korlátozva és sárgával festve! :o

Füvesített villamospálya

“Tankolják” az elektromos autót! :) Hát már ilyen is van itt? Párizs mindenben élen jár.

Érdekes megoldás, meg kell hagyni! A városban több helyen is láttunk ilyen parkolókat. Ehhez polgári engedelmesség is kell, hisz amint a háttérben látjátok, senki más nem parkolt rá az eletromos autó töltőállomásra.

Autolib’-nek hívják a rendszert, biztos találtok róla infót az interneten.

Pont, mikor ott jártunk, akkor érkezett vissza az elektromos autójához egy hölgy. Ha ugyan az övé és nem egy újabb közösségi közlekedési módot láttunk.

Szembe egyirányú utca, behajtani tilos, kivéve kerékpárosoknak. Sőt, nekünk még sáv is fel van festve, ha jobban megnézitek.

Szervizúton

Itt már nagyon a belvárosban. Ekkor már az autók között kellett haladnunk, de nem éreztük emiatt veszélyben magunkat, mert sokkal gyorsabban haladtunk, mint ők. :D Egyedül csak attól féltem, hogy ránknyija valaki az ajtóját, de erre éppen ezért ügyeltünk is.

Első utunk a Notre Daamhoz vezetett

Itt láttuk ezt a rekumbens turistariksát.

Elsőkerékhajtás elektromos rásegítéssel, óriási hangszórókkal! :) Nem kell Ázsiába meg Dél-Amerikába menni, hogy furcsa járgányokat lássunk! :)

Óriási tömeg volt, hatalmas sor állt a Notre Damehoz, ezért végül be sem mentünk. Viszont egy a bringák után érdeklődő spanyol családdal nagyon jól elbeszélgettünk spanyolul, ami tök jó érzés volt. Erre egy éve még nemigen lettünk volna képesek. Remélem sikerült valahogy szintentartani ezt a kis spanyoltudásunkat, pl. spanyolajkú vendégek fogadásával odahaza. :)

Egy részlet

Itt már a Szajna partján. Úgy látszik mindenütt van ilyen szerelmes lakat őrület, biztos a lakatlobbi indította el! :)

Itt már az Eiffel-torony lábánál, szelfibot árusok között cikázva. :) Az illető, aki a képen látszik, utánam is szólt, hogy “You don’t need a selfie-stick”, talán vásárlásra ösztönző kérdés volt, talán arra gondolt, hogy nekem tényleg nem kell, mert elég a karom. Mert ezt a fotót úgy készítettem, hogy közben előrefel néztem és bicikliztem. :)

A bagett és az Eiffel-torony. Ekkor még a bagett elérhetőségének extázisában léteztünk. :)

38 ezer kilométer! :) A táblán látható Taizé is az itteni hagymatornyos templom jelképében, aztán az Alpok, majd a Hősök tere! :) És mivel a reptértől csak 9km-t bringáztunk, valóban ezen a napon, ezen a városnéző túrán értük el ezt a távolságot a kerékpárokon. Sőt, utólag megnéztem, és szinte még az Eiffel-torony is teljesen stimmel, mert induláskor 37970-nél állt a számláló, hazaérkezéskor pedig 38032-nél, és hát nagyjából az Eiffel-toronynál fordultunk. :)

Hazafelé nagyjából ugyanott hajtottunk végig, csak egyszer tértünk le véletlenül a vasút másik oldalára.

Ennyi lett a vége. Jó volt csomagok nélkül, vagyis részemről egy táskával kerékpározni, egész más élmény volt, sokkal könnyedebbek, fürgébbek voltunk, az új hajtással pedig sokkal simábban, kellemesebben mennek a bringák, a régi már nagyon kopott volt, furcsa zajokat adott, kattogott, épphogy nem szalajtott még. Ez így sokkal jobb, simább érzés most.

Ezután már semmi említésre méltó nem történt Párizsban, Violáéknak tartottunk egy élménybeszámolót, ők is elmesélték, hogyan találkoztak Erdélyben, majd hogyan kerültek Franciaországba, és hogy milyen itt az élet.

Viola és Adrien tejben-vajban fürösztettek minket, nagyon jó dolgunk volt nálunk, amit ezúton is köszönünk! :)

Utólag jutott eszembe, hogy nem is csináltunk közös képen mind a négyünkkel. De talán elhiszitek, hogy én is ott voltam! :)

Aztán készültünk az indulásra, egy hétfői napon nekivágtunk a Párizs – Taizé szakasznak, amire bőven hagytunk időt, mert itt csak vasárnap “kezdtünk”. Ebből aztán az lett, hogy a 7 nap alatt nem a legrövidebb, 360km-es úton érkeztünk meg ide, hanem egy hosszabb, de izgalmasabb 450km-es útvonalon.

Történt 2015. július 16. és 19. között. Megírva augusztus 6-án.

Előre szólok, hogy ennek a bejegyzésnek se füle, se farka nem lesz, mert három külöböző kontinensen és országban játszódik, miközben mi totál fáradtak és kialvatlanak voltunk, és olyan gyorsan teleportáltunk egyik helyről a másikra, ahogyan nagyon ritkán szoktunk, ezért felfogni sem volt időnk a dolgokat.

Miután hajnalben leszálltunk a Belo Horizontéból Sao Pauloba érkező buszunkról, hosszú sort kellett végigállnunk a jegyvásárláshoz. A kb. 10 pénztárból csak kettő volt nyitva… Ezután viszont már minden simán ment, felszálltunk a metróra, amin, amint látjátok, kerékpárt is lehet szállítani! Ez igen! :)

Sao Paulo metróhálózata. Ahol fehér vonallal vannak összekötve a megállók, ott ugyanazon jeggyel át lehet szállni. Ahol szürkével, ott csak bizonyos időszakokban van így.

Az egyik központi megállóban hatalmas mélységből kell feljönni.

Őrzött(!!!) kerékpártároló a Magyar Házhoz legközelebbi, felszíni városi vasút megállójában. Ez a vonal is teljes egészében beletarozott a metróhálózatba, rajta volt az előbbi térképen is, és ugyanazon jeggyel használható volt.

Nemigen látszik a lényeg, ami egy POS-terminál akar lenni. Bankkártyával is lehetett fizetni a metrómegálló melletti utcai árusoknál! :o Mindez még mindig hajnali sötétségben.

Visszaérve a Magyar Házba muszáj volt ledőlnünk 3 órát aludni, mert teljesen zombik voltunk, hiába buszoztuk körbe fél Dél-Brazíliát, ehhez képtelenség hozzászokni, ehhez Dél-Amerikába kellett volna születnünk, és anyáinknak hordkendőben kellett volna végig hordoznia az elképesztő zajos utcákon és piacokon. De hát mi valószínű legfeljebb csak nyugodt európai játszóterekhez és parkokhoz voltunk kihordva. :) Aztán, miután felébredtünk, elmentünk Zita elsőkerekéért az Ciclo Urbanohoz, akik épp akkor szerelték össze, mikor megérkeztünk. Ismét jót beszélgettünk velük, és még zsírt is kaptam tőlük arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy még az első villát is kikapom és esetleg szétesne a csapágyazás, össze tudjam újra rakni legalább a La Pazban tanult módon az új csapágygolyókkal. De erre végül nem került sor, az első villák a helyükön maradtak. Kb. csak ez, meg a váltókarok, fékkarok és váltókarok és a bowdenek maradtak a bringán, minden mást szétszedtünk. A dobozok ekkor még nem voltak lezárva, úgyhogy egy újabb alapos bevásárlást követően ez jött. Mivel az alkatrészek, a vázdarabok és a kerekek már önmagukban elfoglaltak a megengedett 158cm összélhossznál valamivel nagyobb dobozokat, ezért az összes többi holminket, ami a fejenként 4×20 literes + 2×7 literes vízálló Ortlieb táskáinkban voltak, bele kellett gyömöszölnünk ezen kerékpárdarabok mellé és közé, beleértve magukat az Ortlieb táskákat is. Ez nem volt olyan könnyű, mint hittük, először én, majd Zita is elcsüggedt a feladat kezdeti lehetetlenségét látva, de aztán erőt vettünk magunkat, és tovább gyömöszültük a holmijainkat, így végül, ha nehezen is, minden helyet kapott a dobozokban, amiket aztán a nálunk lévő vastag ragasztószalaggal ügyesen le is zártunk. Este ismét átjött Lizi és Lóránt, igazából a két bejegyzéssel ezelőtt történt vendégkönyves beszélgetésünk ekkor történt, csak nem akartam csapongani a témák között, ezért abba a bejegyzésbe tettem. Aztán Anna és Orsi is átjöttek, lelkesen mesélték azokat a riói napjaikat, amelyeken mi már nem voltunk velük, és segítettek szendvicseket készíteni Zitának míg én az 5 és 10 naptárt vásárló támogatóink képeslapcímeit mentettem le. Erről az ígéretünkről ugyanis totál elfelejtkeztünk Dél-Amerika forgatagában, és hát mégiscsak egy távoli országból illene elküldenünk ezeket a képeslapokat a kedves vásárlóinknak. :) Ez már csak Belo Horizontéban jutott eszünkbe, ezért Annát telefonon megkértem, hogy ha még Rióban vannak, akkor vegyenek nekünk megfelelő számú, szép képeslapokat.

Ezeket, és néhány régebb óta nálunk lévő lapot mind sikerült megírnunk, mert ezen a napon még délelőtt első dolgunk volt megvenni a bélyegeket is. Így a repülőtéren, miután kirakott minket a taxi valahogy éjféltájt, még hajnali 3-ig a képeslapokat írtuk, amiket aztán a reptéri postahivatal egyik ládájába sikerült is feladni! :) Megkapta már valamelyikőtök? Akik 5 vagy 10 naptárat vásároltatok legútóbb, és megadtatok címet a képeslaphoz, Ti elvileg mind kell, hogy kapjatok egy riói vagy brazíliai képeslapot! Remélem ezzel senkinek nem rontottam el a meglepetését! :)

Becsekkolás előtt az összes nálunklévő materiális holminkkal. A papírdobozok összes súlyára 96kg-t írtak, de néhol nekidőltek a mérleges futószalag oldalának és ugye ebben a kézipoggyászaink sincsenek benne, viszont ebből még ki kell vonni a papírdobozok súlyát. Ezek alapján kalkulálva úgy számoltam, hogy a bringákkal együtt kb. 117kg holmink van, ezt cipeltük körbe a világban. :) A dobozokkal semmi gond nem volt a becsekkolásnál, pedig az egyik még pár dekával túlsúlyos is volt, és igaz, kettő csak pár centivel, de a kettő nagyobb bőven nagyobb volt, mint 158cm. Ennek ellenére rá sem hederítettek a méretre, simán ment minden, ami után mi is nagyon megkönnyebbültünk, hiszen ha nagyon szigorúan lemértek volna mindent és betartattak volna velünk minden szabály, akkor akár 600 euró pótdíjat is bevasalhattak volna rajtunk. Ez okozott némi stresszt erre a napra, de tudtuk, hogy egyszerűen nem férünk el máshogy, és azt is, hogy ha egy picit rugalmasak és egy pici szerencsénk van, akkor, ahogy már többen megírtátok, hogy valószínű így lesz, simán megússzuk pótdíj nélkül.

Itt már a repülőn. Valami nagyon furcsa arab földrészen, talán egy másik bolygón vagyunk?

A repülő hajnali 5:10-kor szállt fel, ez az ebédünk. Leszállni helyi idő szerint kb. ugyanekkor, késő délután, 1-2 órával sötétedés előtt szállunk le Marokkóban, Casablanca repülőterén.

Íme a Nyugat-Szahara a repülőnk ablakából.

Farmvidék felett már a Casablancai leszálláshoz ereszkedve.

Szalmabála házak! :) De nem úgy, ez belül is szalma, ezek csak takarmány-hegyek. :)

Ott a repülőnk árnyéka! :)

A szárnyon lévő fékezőlapátok leszálláskor.

Casablanca repülőtere rögtön megérkezés után egy hatalmas rosszpontot kapott. Hogy az útlevelünket megnézzék, egy napsütötte üvegfolyó szaunájában kellett várakoznunk vagy 20 percig. Ez igazán rossz volt a kellemesen hűs brazil tél után.

Mivel nem terveztük elhagyni a tranzitvárót, csak néhány folyosói óriásfotón keresztül csodáltuk meg Marokkót.

De már ennek is nagyon örültünk. :)

Bár nem látszik, de ez is csak egy fotó lefotózva. :)

Oké, a nyugdíjas éveinkben visszajövünk! :) Na jó, talán előbb is, de egyelőre ennyi most elég lesz, Afrikát hagyjuk későbbre, most irány Párizs, majd onnan Taizé, az Alpok, és haza!

Hoppá, újra muszlim világban vagyunk! :) Sőt, mint kiderült, ekkor ramadán volt nekik, így 4 év alatt ez a negyedik ramadánunk! :) Először Törökországban ért minket, aztán Bangladesben, aztán Indonéziában, Lombok muzulmánok lakta szigetén, most pedig, ha csak egy tranzitvárónyit is, de Marokkóban. :)

Itt már a váróban. Volt nekik internetyjük is, csak egy óránként újra kellett csatlakozni rá, de különben tök jól ment.

Még mielőtt itt kikötöttünk volna, a Royal Air Maroc tranzitvárójában megkerestük a személyzetet, akik először kiküldtek a tranziton kívülre a kinti nagy irodájukba, de látván a vámnál a sort, visszafordultunk, és megkértük őket, hogy ugyan nem lennének-e szívesek idehívni egy illetékest, mert az sokkal egyszerűbb lenne, mint nekünk kicsekkolni az országba, aztán visszajönni, amir ráadásul akkor nem is tudtuk, hogy meg tudunk-e tenni a magyar útleveleinkkel, vagy sem. 15 perc várakozás után tényleg odajött hozzánk egy fickó, neki elmondtam, hogy már rengeteg e-mailt írtam és rengetegszer telefonáltam és több mint 3 hónapja elküldtem nekik azt az angol nyelvű, pecsétes banki igazolást, arról tranzakcióról, amiben ők 148 euróval többet vontak le, mint amennyibe a repülőjegyünk került az akkori brazil reál-euró középárfolyammal számolva. Megértette, és 10 perc múlva visszatért egy cetlivel, rajta egy név-email-telefonszám, hogy ez a hölgy az ügyfélszolgálat vezetője, és ő biztosan segíteni fog nekünk, mert ő már magas pozíciójú emberke a cégben. Ahhoz túl fáradt voltam, hogy őt rögtön elkezdjem zargatni a tranzitváróból, de erre nem is volt szükség. Mikor megnéztem az e-mailjeimet, láttam, hogy ismét kaptam a légitársaságtól egy levelet, ismét egy új, immár vagy 7. személytől. Ő azt kérte tőlem, hogy küldjem el nekik újra ezt a banki igazolást, mert nem tudta megnyitni a PDF fájlt! Ezzel mintegy elismerte, hogy a legutóbbi három hét alatt meg sem próbálták ezidáig megnyitni, amit küldtem nekik, magyarán három hétig le se szarták az ügyemet, ami már akkor is több mint 3 hónapos volt. Szerencséje volt, hogy jókedvemben talált meg a levele, mert ekkora tunyasággal, tenni nem akarással és inkompetenciával már rég nem találkoztam. Lassan 4 hónapja levelezek velük, először 3 hónapja küldtem el nekik ezt a nyamvadt igazolást, de minden e-mailemre csak hetekkel később válaszolnak. Azóta már vagy négyszer újra elküldtem nekik, legutóbb e történések előtt 3 héttel, de arra a levelemre is csak hosszas unszolásra voltak hajlandóak válaszolni, és akkor is csak annyit, hogy köszönik, megkapták és továbbították az esetem az illetékes alosztálynak. Ezek után nyeltem egy nagyot, és csodával határos módon fel sem izgattam magam az egészen, csak elküldtem nekik újra a PDF-et, és megírtam, hogy amúgy itt vagyunk az országukban, a tranzitváróban ülünk a két Royal Air Maroc repülőjáratunk között. Aztán azóta már állítólag visszafizettek 147,75 eurót nekünk, de hogy ez valóban így van, azt csak most fogom ellenőrizni, ha ezt a bejegyzést feltöltöttem. És akkor hol van még a banki igazolás költsége (ami direkt ezzel a céllal tartalmazta magát az igazolás költségét is), a telefonálásaim költsége, és a pénz négy havi kamata? Ezeket még nem fizették ki nekem, szóval részemről még nincs vége a dolognak.

Úgy látszik nem csak az ügyfélszolgálatosok és a pénzügyesek bénák náluk, hanem mások is, mert a reptéri kijelzőn repülőjáratunk desztinációjának a párizsi Orly repülőteret adták meg, holott a beszállókártyánkon a Charles de Gaulle repülőtér volt, és aztán a repülőn is ezt mondták be, és végül ott is szálltunk le. De mi lett volna, ha a kijelzőnek hiszünk és mondjuk elénk jön valaki az Orly-ra?

Itt már a repülőn, ezen is voltak ilyen fedélzeti kijelzők. Helyi idő szerint éjjel kettő körül szálltunk fel, és számomra érthetetlen módon valamikor párizsi idő szerint 6 óra környékén szálltunk le. Nem értettem hogy lehet két óra időeltolódás Casablanca és Párizs között, de hát nyilván így van, mert csak kb. 2 órát repültünk.

A bűvös pillanat. Igaz, még csak 11 ezer méter magasan, de megérkeztünk Európába!

Hajnalban, Párizsban, ott vannak a bringák dobozai! Végignéztük, ahogy dobálják őket… Elhiszem, hogy kemény és unalmas meló egész nap bőröndöket pakolni, de nagyon fájna nekik, ha nem dobálnák a csomagokat, csak szépen raknák, mintha a sajátjaik lennének?

A Charles de Gualle repülőtéren gyorsan kikerültünk a poggyász felvevő helyre ahol egy kocsin már vártak ránk a dobozok egy másik illető túlméretes poggyászával egyetemben. Az övét ott hagytuk, a mi négy dobozunkat pedig átpakoltuk egy kocsira, amivel kitoltuk őket a reptér elé. Útközben információs táblákon láttuk, hogy van expresszbusz Orly-ra, amit némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy meglépünk. Orly-tól már csak 9km-re van a vendéglátóink, Violáék otthonra, és annyira nagyon fáradtak, elgyötörtek és kialvatlanok voltunk az elmúlt napok fáradalmai után, hogy úgy éreztük, semmi értelme nem lenne ezt a távot Párizson, az Eiffel-torony érintésével a kerékpárokon megtenni, hiszen egyrész nem élveznénk ilyen kimerültem, másrészt amíg a bringákat összerakjuk, addigra délután lesz és még fáradtabbak leszünk, így még az is előfordulhat, hogy ránksötétedne, mire innen végig bringával Violáékhoz érnénk (kb. 70km), amit még itt Európában sem akarunk megkockáztatni, pláne nem ilyen hullafáradtan. Szóval felszálltunk a buszra 21 euróért fejenként. A dobozok csomagtérbe pakolásában még egy erre a célra ott dolgozó személyzet is segített minket. Aztán a busszal belevesztünk a Párizst elkerülő körgyűrű autópályájának hangszigetelő falai közé, majd egy gigantikus dugóba, amiből csak kb. 2 órával később érkeztünk meg a másik repülőtérre. Anno itt, Orly-n búcsúztattam BanziG-t, Bazsit és Dúdot, amikor a 100napbringán együtt tekertünk idáig a Duna mentén, majd Párizsig 1700km-t. Emlékszem, milyen magányosnak éreztem magam, miután ők eltűntek a reptéren, én meg elindultam visszafelé Párizsba, hogy aztán a BeNeLux államokon keresztül folytassam tovább Északnak egészen Nordkappig, később Zitával, aztán Baffal és Nándival. Hősidők voltak azok innen, mai szemmel nézve, ahogy talán egyszer ezekre a napokra is így fogunk tekinteni. A bringákat 5,5 órán át raktuk össze, és mindezt ismét timelapse videóra vettük, amit később a Windows Movie Makerrel némi elő- és utószavakkal egy 2 Unlimited számmal összeszerkesztettünk. :) Utóbbit egy 90-es évek popválogatása keretében még Zita töltötte le Pítöréknél. :) És pont találó és elég pörgös ehhez a gyorsított videóhoz! :)

Miután kitoltuk a bringákat a szabadba, akkor eszméltünk csak, hogy itt tombol a nyár. Égetett minket a nap, azonnal naptejet kaptunk, majd elindultunk. A 9km végtelen hosszúnak tűnt, és többször meg kellett állni ezt-azt még meghúzni vagy beállítani a bringákon, amit az összeszerelés alatt nem sikerült jól. Aztán megérkeztünk a címre, de Viola és a férje Adrien még nem voltak otthon, ezért ledőltünk az árnyékba, a fűre egy fa árnyékába. Egy perc sem telt el, mire megjelent egy szomszéd, hogy a fűre lépni itt tilos, és leszünk szívesek onnan eltűnni! :o Húú, mi a franc, azt hittem a fű azért van, hogy élvezzük, nem azért, hogy nézzük! :) De a szabály az szabály, átköltöztünk az parkoló aszfaltjára, ott is volt árnyék, és különben is tök mindegy volt, olyan fáradtak voltunk, hogy miután ugyanez az amúgy nagyon kedves szomszéd hozott nekünk vizet a palackunkba, úgy ahogy voltunk, az aszfalton fekve elaludtunk. Kb. 40 percet lehettünk így, mikor megjelent Adrien. Nálam ez a pont volt az, amikor úgy éreztem, megérkeztünk Európába.