Csoda történik: Délután kettőkor megérkezünk az aznapi célállomáshoz :)

Az étterem hátsókertjében szokás szerint nem sikerült olyan korán kelnünk, mint ahogy terveztük, de még mindig nem volt túl késő ahhoz, hogy ne kánikulában vágjunk neki az országútnak.

Az országútnak, ami innen, 627m-ről, a 980m-es hágó előtti 100 métert leszámítva már csak enyhe emelkedőket tartogatott számunkra. Ezt azért tudtuk ilyen pontosan, mert még Isztambulban a netbook képernyőjét max. fényerőre téve átrajzoltam a domborzati grafikont egy vékony papírcetlire. Így pontos képünk volt arról, mikor milyen emelkedők várnak ránk, és a grafikon meglepően hasonlított a valósághoz, ezért ekkora már megbíztunk benne.

Épp csak azokat az apró dombokat nem jelezte, amelyek a hágó után vártak ránk, kietlen, üres tájon utaztunk, még a vízvételt is egy cementgyár portája melletti teázóból oldottuk meg. Mivel korán indultunk, jól lehetett haladni az úton és sok fényképeznivaló pillangó sem jött szembe, délután kettő előtt megérkeztünk az aznapi végállomásunkra, Eskisehirbe. Ilyen még sosem történt, mióta úton vagyunk, ez nagy öröm volt a kilométerhuszár lelkemnek, és a „csak akkor vagyunk boldogok, ha túl vagyunk a napi melón (a tekerésen)” régi, rossz beidegződésemnek.

Salih-éknál – A kedves protestánsok, akik mindenüket felajánlották nekünk

Cüneyt-el (ejtsd: Dzönej), a vendéglátónkkal fél 7-re volt megbeszélve a találkozó, így volt még négy és fél óránk. Ez az idő nem telt eseménytelenül. Egy helyen, ahol úgy véltük, kapunk olcsón jó kaját, letámasztottuk a bringákat. Még csak egy-egy megérkeztünk-ayranon voltunk túl, amikor Zita megpillantott egy fickót egy nagy tűzőgéppel. Utánaszaladt, és kézzel-lábbal megkérdezte tőle, hogy szabad-e használnia  néhány tűzés erejére. Az ülése hálós szivacsát szerette volna végérvényesen összeilleszteni a tépőzárral, ami az ülés merev szénszálas anyagához rögzíti. Sajnos a tűzőgép nem működött a vastag szivaccsal, de miután emberünk átlátta a problémát, Zitát szivacsostul elrángatta egy kis utcába két sarokkal odébb. Ott volt ugyanis egy kis mindenes bolt, ahol főleg szövetanyagokat árultak. Innen emberünk szerzett egy íves tűt, amivel már könnyedén rá tudta Zita varrni az ülésszivacsra a tépőzár egyik felét. A művelethez már a bringákat is áttoltuk erre a helyre, hogy ne kelljen kétfelé lennünk. Én nagy örömömre találtam titkosítás nélküli wifit, így el tudtam ütni az időt a telefonommal az Interneten, amíg Zita varrt.

Hamarosan egy fickó jelent meg körülöttünk, kérdezte, hogy van-e valamire szükségünk, kik vagyunk, s honnan jöttünk. Kiderült, hogy a wifi, amit használok, a szemközti protestáns imaházból jön. Hamar betessékeltek a keresztények, kaptunk teát és süteményt, és míg ezeket fogyasztottuk, nagyon jót beszélgettünk. Jólesett, hogy felajánlották, hogy maradhatunk, alhatunk náluk is, ha akarunk. Persze Cüneyt-el már minden le volt beszélve, szóval nem éltünk a kedves felajánlással. Hihetetlen érzés volt, hogy micsoda véletlenek folytán micsoda helyre kerültünk, a naaagy iszlám Törökország közepén keresztények közé, akik ráadásul nagyon jó fejek, és kiválóan beszélnek angolul. Ennél jobb helyet keresve sem találhattunk volna az idő eltöltésére fél hétig. Ami a legnagyszerűbb volt ebben a találkozásban, az a vezető pap, Salih élettörténetének megismerése. Apja török, anyja bolgár, iszlám neveltetést kapott, majd felnőtt korára besorolták és elvitték katonának. Salih fiatalon végignézte, ahogy katonatársai elhaláloznak mellette egy háborúban. Salih ugyan túlélte a háborút, de megcsömörlött tőle, ivott, züllött a háború után, nem találta magát, ami azt hiszem érthető is egy háborút túlélt fiatal esetében. Végül a keresztény protestáns vallásban találta meg önmagát egy bibliai idézet kapcsán, olyannyira is, hogy aztán pap lett. Emellett van családja is, amerikai felesége és két szép gyermeke.

Amíg próbáltam titkosítást rakni a routerükre (ami sajnos nem sikerült, mert nem tudták a belépéshez szükséges jelszót megmondani, megresetelni pedig mégsem akartam), Salih irodájában beszélgettünk, megmutatta a családját képeken, és elmesélte, milyen nehézségeket élnek meg keresztényként az iszlám világban.

Otthon – Cüneyt-nél

Miután elhagytuk a protestánsok vendégszeretetét, villámgyorsan átgurultunk a városon a találkozóhelyre. Eskisehir utcáin ekkor azt tapasztaltuk, hogy rosszabb itt tekerni, mint Isztambulban. Az autósok kevésbé figyelnek ránk, és a buszok kipufogóján nagyon büdös, nagyon fekete gázok távoznak. Ezt leszámítva egyébként nagyon tetszett nekünk Eskisehir, a Régi Város (Eski = régi, sehir = város).

Cüneyt-hez érkezve két nagyon kedves tábla fogadott minket az ajtókon. „Üdvözöljük!” és „Szia Barátok!” – google translate-el fordítva, de épp ezért egyedi és aranyos, egy hibátlan mondatnak kevésbé örültünk volna, látnotok kellett volna Zitát, hogyan nevetett, amikor – egyébként sokára, érkezés után több órával – észrevettük a kis táblákat az ajtókon. Ezek után kitalálhatjátok, hogy Cüneyt vendégszeretetében sem volt hiba. Cüneyt kiváló példája egy tökéletes Couchsurfing host-nak, nagyon jól éreztük magunkat nála – mintha csak otthon lennénk. Sőt, még jobban, hiszen ez az otthon a valódi otthonunktól kétezer kilométer és több mint egy hónap távolságra volt. Este lementünk vásárolni a vacsorához, mert azt terveztük, hogy ezen a napon Zitáé a netbook, én pedig tartom a frontot szocializálódás és vacsora terén. Lángost sütöttem. Vicces, hogy utoljára Helsinki-ben készítettem, azelőtt meg Trondheimben, életemben összesen kétszer, mindkét alkalommal a célból, hogy kedveskedjünk vele a vendéglátónk felé és kioltsuk vele az otthon ízei iránt érzett étvágyat. Még jó, hogy rám köszönt édesanyám GTalk-on, így rögtön segített felfrissíteni a lángos készítő tudásom. A lángos nem lett olyan, mint otthon, de azért az íz-hatás az megvolt, és talán Cüneyt-nek is ízlett. Igaz, hogy tejföl helyett csak joghurtot kaptunk, így a sour cream (keserű krém= tejföl angolul) a sour (keserű angolul) kimaradt, de azért amit ettünk, mégiscsak hasonlított egy rosszul sikerült hazai lángosra. :)

Cüneyt napközben dolgozott, de mi szabadon járhattunk-kelhettünk a lakásában, ebből csak a kelést használtuk ki, ugyanis napközben nem mentünk sehová, élveztük, hogy egy helyben vagyunk, és nem kell tábort pakolni, majd állítani, a kettő között meg kilométerekkel harcolni. Aludtunk sokáig, délután pedig bejegyzést írtunk, videót szerkesztettünk, és töltöttünk fel, mindezeket rettentően élveztük.

Lületasi – a kőzet, ami a víz tetején úszik

Este elmentünk Cüneyt-el várost nézni. Eskisehirnek az új vezetője elég szépen gatyába rázta a várost, elég tipp-topp minden, szépen rendben van a város. Mi a régi negyeddel kezdtük a városnézést, ezek egy-két emeletes, régies kinézetű díszes, színes emeletes házak, egy egész negyedet alkotnak, ahol nem nagyon járnak az autók, csak gyalogosok, akik jórészt turisták, hisz a helyiek inkább a kellemes, parkos sétáló utcán korzóznak. Megtaláltuk a lülitasi nevű fehér anyagot és a belőle készített rengetegféle tárgyat áruló szuvenírboltok láncát is. Ez az anyag annyira könnyű, hogy a vízfelszín tetején (!) úszva is megtalálható a természetben. Mivel nagyon könnyű, nagyon könnyen is formálható, nagyon finoman megművelt pipákat, apró tárgyakat és ékszereket készítenek belőle. Ezt mind azért tudjuk ilyen okosan, mert amíg az egyikünk a netbook-al játszik, addig a másiknak nem marad más, mint a Kindle, amire ekkor még nem volt feltöltve egy könyv se, viszont Törökországban nem működik rajta a net, kivétel ez alól az angol nyelvű Wikipedia – ahonnan ilyen okosságokat megtudhat az ember.

Cüneyt komolyan gondolta a „my house is your house” mondatát, felajánlotta, hogy akár még több napot is maradhatunk. A ház különben üresen állna napközben, és ő csak örül, ha este van társasága. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, tehát a tervezett egy nap helyet kettőt töltöttünk Eskisehirben. Szükségünk volt még egy napra, mert nem éreztük még magunkat kipihentek, az elintéznivalók terén meg még bőven maradt a talonban dolog, arról nem is beszélve, hogy nagyon jó volt feldolgozni az eddig kapott élményeket. Ez gyakorlatilag abból áll, hogy végignéztük a fényképeket, felelevenítettük az élményeket, közben persze kiválogattuk és feltöltöttük a legjobb képeket a netre, aztán pedig jött a bejegyzés írás, és szerkesztés. Mindez többszörösen élmény, hiszen kicsit újra átélünk mindent, és ezzel együtt meg is osztjuk másokkal. Amikor pedig visszajelzés jön, és látjuk, hogy mások elolvasták, és meg tetszett nekik is, az extra öröm. Nem mondom, hogy csak magamnak nem írnék, de az biztosan nem lenne ekkora buli. Ha már így próbálom feldolgozni és „eltenni” az élményeimet, miért ne láthassa azt más is? :) Hátha még kedve is támad  valami hasonló bulihoz.

Második esténket Eskisehirben nem újbóli városnézéssel töltöttük, hanem megnéztünk egy filmet. Még Dani javasolta nekünk a „Peaceful Warrior” című filmet. Nekünk Zitával tetszett, Cüneyt néha bealudt rajta. :) Igazából a film a „most” tökéletes megéléséről szól, és a főszereplő regénye alapján készült elég jó feldolgozás. Kedvet kaptam a könyv elolvasásához is, bizonyára még motiválóbb és jobb, mint a film volt, amit ajánlunk megtekintésre mindenkinek!