Busszal vissza Phokoun-ba

Luang Prabangból visszabuszoztunk Phokounba, mert a Phokoun – Phonsavanh – Xam Nuea útvonal tűnt a leglogikusabbnak és a legszebbnek Vietnam fővárosa, Hanoi felé, ahol a Karácsonyt terveztük tölteni. És mert a Luang Prabang – Phokoun szakaszt nem kívántuk újra megtekerni a másik irányba, nem csak azért, mert a hátunk közepére se kívántuk azt a 3-4000m mászást, hanem mert azzal pont kicsúsztunk volna a vízumidőnkből, ugyanis ez is egy szempont volt, a 30 napos vízumunkból ekkor már csak 10 nap volt hátra, december 15-ig. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, egy viszonylag szoros, de még kényelmes, pihenő- és nézelődő napokkal is tarkított útitervet kellett tartanunk. Ennek az első állomása Phonsavanh volt, Phokountól 141km-re keletre, erről szól a mai bejegyzés.

A buszra való felszállás mindig nagy mumus, és félünk, tartunk tőle, de ezúttal nem volt vele nagy gond, a pályaudvar megtalálásával viszont már annál inkább. Miután a kedvenc néninknél (akit már Ti is ismerhettek egy képről az előző bejegyzésből) vettünk 4 db óriásszendvicset, elindultunk arra, amerre a buszpályaudvart tudtuk a papírtérképek alapján. És persze a GPS-hez szokva egyből jól túlmentünk rajta, sőt, amikor visszafordultunk, majdnem megismételtük ezt, másodjára sem vettük észre a placcot elsőre, mert azt egy épület választotta el a főúttól. A busz indulásáig még volt 45 perc, így kapkodás nélkül felpakolhattuk a bringákat a tetőre, ehhez segítségünk is volt, aki odafent aztán úgy odakötözte a bicikliket a tetőcsomagtartóra – a közreműködésemmel, hogy ne legyen sérülés -, hogy azok meg se tudtak mozdulni.

A buszút érdekes volt, most néhány óra alatt tettük meg azt a 136km-t, amit idefelé 2 nap alatt. Csak úgy száguldottunk, és közel sem érzékeltünk annyit a tájból, mint bringával, és mindeközben, a buszból ülve rettenetesnek tűntek a függőleges távolságok, ha közben arra gondoltunk, hogy ezt biciklivel kéne megtennünk, illetve tettük meg kb. egy hete, csak a másik irányba. De a bringán mégsem éreztünk semmi ilyesmit, ott átkapcsol az ember agya egy másik sebességbe, és ha ügyesen csináljuk, még fölfelé közben is teljesen meg tudunk feledkezni arról, hogy jajj, de mennyi van még hátra. Ehhez az kell, hogy másra koncentráljunk, a tájra, a falvakra, a „Szábájdira”.

Mindez el is jött a délután, de előtt Pokhounban még lerámoltuk a bringákat a tetőről, összeszereltük őket, majd beültünk egy étterembe ebédelni. Mikor készülődtünk az induláshoz, két bringás állt meg a kereszteződésben, a társukat keresték, úgy sejtették, hogy tévedésből lekanyarodott Phonsavanh felé. A várakozást aztán feladták, és miután elmeséltük nekik, hogy kb. mi vár rájuk domborzatügyileg Luang Prabang-ig, tovább álltak, pont pár perccel azelőtt, hogy az eltévedt társuk megérkezett Phonsavanh felől. Ezeknek aztán van energiájuk, még ilyen vargabetűkre is, persze ilyen kevés cuccal, országútin lehet én is virgonckodnék. :) Megnyugtattuk a kóválygó bringást, hogy megvannak a haverjai, csak utol kell érnie őket, aztán végre mi is elindultunk. Juhúúú, újra kerékpáron! :)

A rácsbiciklis thai bringások, és Laosz, ahogy nagyon szeretjük

Domborzatilag pontosan tudtuk, vagyis inkább reméltük, hogy mi vár ránk ezen a szakaszon, mivel még Luang Prabangban átrajzoltam a gpsies által rajzolt domborzati metszetet, egészen Pokhoun-tól a vietnami határig. Ez alapján a mai délutáni terv az volt, hogy eljutunk az 58km-re lévő „gödörbe”, ami 800m mély, vagyis ennyivel van a tengerszint felett. Az első emelkedőt elég hamar megkaptuk, de ez nem sokat zavart minket, tudtuk mi vár ránk, és szerencsénkre meredek sem volt. Forgalom az úton még annyi sem volt, mint Luang Prabang felé, és az aszfalt itt is elég jó volt ahhoz, hogy gond nélkül bringázzunk rajta.

Jármű ugyan nem volt az úton, de ettől még az kihalt egyáltalán nem volt, sőt tele volt élettel, méghozzá olyan élettel, amit nagyon-nagyon komáltunk és hamar igen vidámmá tette az utunkat, sőt mi több, teljesen el is felejtkeztünk arról hogy fölfelé kerékpározunk. Mert az idő nagy részét a fölfelékben töltöttük ezen a délutánon, még ha köztük volt is néhány gyors suhanás lefelé. De beszéljünk az úton és az út mentén lévő életről! :) Egy ajtó előtt néhány Hmong kislány állt, és amikor megálltunk mellettük, úgy elkezdtek kuncogni, hogy majd ki pukkadtak. Zita leszállt, hogy egy kicsit játszik velük, de azok elképesztő nevetések közepette visszahúzódtak a ház belsejébe, ahová mi már nem akartunk belépni. Tündériek voltak nagyon.

Aztán alig pár méterrel később egy fiút értünk utol, aki két hatalmas bambuszgerendát cipelt a vállán – megint mosolyogva! :) De a pálmát, vagyis egy másik, kisebb bambuszrudat az öccse vitte, maga mögött húzva, jó volt látni ahogy követi a bátyját, és ő is rész vesz a feladatokban a maga módján, ahogy tud. A következő kanyarban két kislány kuncogott rajtunk már messziről egy ház verandájáról. Ők már nem voltak olyan félénkek, Zita közel tudott menni hozzájuk. Az emelkedő tetején pedig egy újabb csapat gyerek várt ránk, egymással és egy kiscicával játszottak, egyiküknek a hátára fel volt szerelve a nála talán öt évvel fiatalabb, másfél-két éves forma huga. Néhány év különbség, és itt már rá lehet bízni az idősebbre a kisebbet, ez óriási! :) Felnőtt az még a környéken sem volt.

A következő minket boldogító lény nem ember volt, hanem egy állat, egy vizi bivaly, az út szélén békésen állt kikötve egy cölöpös házhoz, és végignézte, ahogy elvonul előtte a két furcsa bringás. Ahogy ezek kinéznek a füleik közül azokkal a szemekkel és a nagy szarvaikkal, az valami elképesztő! :)

Egy kanyarral később három teenagert találtunk az út közepén, éppen fényképezkedtek, mert az egyikükön tradicionális Hmong ünnepi ruha volt – őket egy engedélykérés után mi is lefényképeztük. Még ugyanezen a helyen, az út szélén egy kupac kisgyerek ült a fűben , az átlagéletkor talán 3 év, ha lehetett, de itt se volt sok felnőtt a környéken, talán dolgoztak a földeken valahol az úttól lejjebb.

Ezután egy egész csorda gyerek jött velünk szembe, az iskolából mehettek hazafelé. Közben velünk egy irányban két nő a hátára kötözve cipelt két hatalmas köteget valami nádféléből. Ők is mosolyogtak, igaz ez a képen nem látszik. :)

Csak ezután jött a legjobb, az út baloldalán hárman haladtak, az anyuka, a nagymama, és a kissrác, persze ők is mind mosolyogtak, három generáció, egy család, és mindannyian cipeltek valamit, egyik kedves olvasónk Facebook kommentje szerint az anyuka óriás sült krumplit. :) Hát, még most sem tudjuk, mi is lehetett az, de az tény, hogy a laosziak életöröme ekkora már átragadt ránk, ahogy rám most ismét e sorok írása közben.

És még mindig nincs vége! :) A következő kanyarban egy a hátán apró gyermeket cipelő nő tolt ki az útra egy kocsit, benne két gyermekkel! Úgy tűnik baby-boom van itt Laoszban is, ahogy szerte sok más ázsiai országban.
Ezek után már nem bírtam tovább “csak” fényképezni, ezért videót indítottam.

Igazából az eleje érdekes, amikor a kaszás kisgyerekek mellett haladunk, aztán talán Nektek már csak 4:20-tól, amikor megfordulunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyünk egy kutya-macska párost, ahol a cica a fekvő kutyán volt összegömbölyödve. Miközben én az állatokat videóztam, a helyiek Zita bringáját vették szemügyre, és elcsodálkoztak a működésén.

Ezután sajnos már nem volt elég fény ahhoz, hogy értelmes képeket készítsünk, ám egyszer mégiscsak elővettük a fényképezőt, mert összetalálkoztunk egy thai kerékpáros bandával. A társaikat várták, összesen tizennégyen voltak, ami már önmagában nagy banda, de ez még mind hagyján, mert mindenkinek azonos márkájú bringája volt, egy nagyon érdekes, vázszerkezetes kis szétszerelhető kerékpárról van szó, apró kerekekkel. A cél a tervezésnél gondolom a szállíthatóság volt, és hogy könnyű legyen. Hát tény, hogy könnyű, ám amikor az árát meghallottam (több ezer euró), számomra eltűnt logikusnak lenni e kerékpár használata. Ettől persze a banda még maradt nagyon szimpatikus, sőt igazából az, hogy ilyen sokan megengedhetnek maguknak ilyen kerékpárt (mert az övék volt), azt jelenti, hogy egy tehetős társaságról van szó. Nálam velük ledőlt egy újabb sztereotípia. Mondjuk ki, ők valószínűleg mind elég gazdagok. Oké, nekünk is piszok drága bringáink vannak, de csak mert az Evobike volt olyan rendes, és mögénk állt, különben biztos, hogy maximum 150-200 ezer Ft körüli bringákkal indultunk volna el. Vagy még inkább az én régi trekkingemmel, és Zitának vettünk volna egy ahhoz hasonlót. Na, mindegy, ne térjünk el a tárgytól, a lényeg az, hogy ők tehetősek, valószínű nem is kicsit, és ezzel együtt összetartóak, méghozzá ilyen sokat, és ami talán még jobb, hogy van szabadidejük ilyen nagy túrára. Ez nagyszerű! Persze hogy is gondolhattam, hogy minden gazdag elfoglalt, önző és magányos, ez egy elég buta sztereotípia, valljuk be. :)

Én már annyi más értéket látok az életben a pénzen túl, hogy az biztos, hogy ha valaha saját vállalkozásba kezdek, akkor amellett, hogy arra figyelek, hogy élvezzem, élvezzük, amit csinálunk, arra fogok összpontosítani, hogy a történet a lehetőségekhez mérten minél inkább önfenntartó legyen, nehogy a vállalkozás megkezdésével is ugyanazt érezzem, mint a főiskola utáni években: hallgatóként nem volt sok pénzem, de időm rengeteg (ezzel együtt nagyon király volt, az egyik legjobb időszak a maga nemében), aztán amikor elkezdtem dolgozni, lett egy kis pénzem, de azon kaptam magam, hogy az előző létformához képest semmi időm és energiám is kevesebb a munka mellett (rohadt nehéz volt megszokni, nem is sikerült beletörődni ebbe az érzésbe soha). Valakitől pedig egyszer azt hallottam, egy saját üzletet vinni nagyobb dolog, mint egy gyerekvállalás. :O Na de teljesen elkalandoztam, inkább érkezzünk meg a nap végéhez! :)

Országimázst építünk egy település faluházában

Annyit írtam, hogy mára ez lesz az utolsó fejezet. Mindig elhatározom, hogy kevesebbet írok tömörebben, mert már 50 nap a lemaradás a valóság és az útinapló között, és mert hiszen már nem is emlékszem a részletekre… :) Aztán elkezdek írni és azon kapom magam, hogy jajj, már megint három oldalt írtam. Ennyit úgysem olvas már el senki! :) Szóval idáig csak a kitartóak jutottak, és csak Nektek mesélem el, hogy sötétedés előtt egy kis falucskában úgy döntöttünk, hogy elég lesz mára. Ugyan nem érkeztünk meg a gödör aljára, de ez a táj ezekkel a csuda Hmong emberekkel túl szép ahhoz, hogy egy métert is sötétben biciklizzünk benne. Annak nem lenne értelme, ezt a kis lemaradást pedig akár még holnap is be tudjuk hozni, innen még mindig meg tudunk érkezni holnap este Phonsavanh-ba, ha kellően megnyomjuk és korán elindulunk.

Kérdezősködni kezdtünk hát, hogy hol aludhatnánk, mert az nyilvánvaló volt, hogy itt nincs vendégház. Egy jó öt perc viszonylag teljesen reménytelen próbálkozás után előkerült egy a helyhez képest angolul elég jól beszélő férfi, akinek el tudtuk mondani, mit akarunk. Ezután egy házhoz sétáltunk vele, ahol előkerült a falu vezetője és megtudtuk, hogy ez itt a faluház, ahol ma este megszállhatunk. Itt egyébként mások is voltak, a szomszéd helyiségbe egy tüzet ültek körül. Mielőtt beléptünk volna a házba, félig illendőségből, félig, hogy ne legyen félreértés, megkérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni. Ezzel most kivételesen öngólt rúgtunk, de még mindig jobb párszor előre kifizetni egy fair árat, mint egyszer reggel koppanni, amikor kiderül, hogy kapzsi volt a szállásadónk, és el akar majd kérni valami 10-20-szoros árat a szállásért, mert előre nem kérdeztünk rá, hogy kerülni fog-e valamibe. Arra akarok kilyukadni, hogy az öreg faluvezetőnek valószínű eszébe nem jutott volna pénzt kérni tőlünk, ha nem kérdezünk rá – mégis, mi úgy gondoljuk, így csináltuk jól.

Bent aztán az ott lévő helyiek először szégyenlősen fogadtak minket, de aztán a családi fotóink, a kis Magyarország prospektusok és a világtérkép a berajzolt (és sajnos még félkész, mert Indiában valahol véget ér) útvonalunkkal gyorsan feloldották a jeget. Magyarországról egész kis előadást tartott Zita, már amennyire azt a nyelvi korlátok engedték. Érdekes volt látni, hogy az összes kép közül nem a parlament, és nem is a Lánchíd ragadta meg őket, hanem mindenki egyből a lovakra mutatott! Valamiért a lovaktól odáig voltak, és nem csak ők, hanem később más laosziak is.

Ez az este aranyos volt, tündériek voltak a házbeliek, ahogy körbeállt minket és lelkesen végigadogatták egymásnak a fotókat. Érdekes lehet ez nekik nagyon, jó lenne néha jobban belejük látni, mit gondolnak rólunk, hogyan állnak hozzánk a szívük mélyén. Csodálat, irigység, tisztelet, értetlenség, kíváncsiság – miből mennyi lehet bennük?

E nap estéjén vettük észre, hogy nem kapcsol be többé a Kindle könyvolvasónk. Próbáltuk tölteni, de arra sem reagált. Ez némi aggodalommal töltött el minket, de még nem mondtunk le róla, gondolván hogy ha majd a netbookra csatlakoztatjuk, talán magához talál és feléled.

Még ugyanezen az estén megtudtuk az egyetlen angolul beszélő falubelitől, hogy itt Laoszban három nemzetség él, a laoszi, a hmong és a kmer – ez három nagyjából különböző nyelvet is jelent egyben, de hogy melyik csoportból hányan laknak az országban, arról olyan nagy szórással válaszoltak (mert később másokat is megkérdeztünk erről), hogy erről inkább itt nem nyilatkoznék, mert nem tudunk biztosat. :)

Este még elmentünk vacsorázni az angolul beszélő barátunkkal az étteremhez, ahol először találkoztunk, majd eldőltünk a deszkákból épített ágyunkban.

Elképesztően gyönyörű nap volt ez a mai, pedig ha csak a bringázást nézzük, pusztán egy délutánról volt szó! :)

Ez a nap 2012. december 6. volt, és ezen a napon 37,8km-t haladtunk Phokoun-tól indulva Phonsavanh felé.

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk.

Victor, akiből nem lett buddhista szerzetes és a forró fürdő, ami langyos volt

Egy helyen, ahol kiszélesedett a völgy és kétoldalt, mielőtt még meredek, erdős, sziklás hegyekben végződtek volna, mezők terültek el. Ezeken a mezőkön apró, tetős épületek álltak elvétve, és ha ügyesen figyeltünk, a távolban észrevettünk néhány embert is. Eltörpültek a sziklák alatt.

Egy fehér autó lassított le mellettünk, az anyósülésről egy nő szólt ki, azt kérdezte, mi a fenét csinálunk itt? Mondtuk, hogy nászúton vagyunk, mire nagyon megörült és elmesélte, hogy ők is épp nászúton vannak a férjével, Thaiföldről jöttek át Laoszba a mézesheteikre. Örültünk egymásnak még pár mondatot, aztán mielőtt még tovább hajtottak volna, adtam nekik névjegyet. Ja, merthogy mindeközben haladtunk, nem álltunk meg! :)

Szemben egy „ikertorony” magasodott, vagyis két egyforma, csúcsos hegy egymás mellett. Érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami, mert előttünk már csak hegyek magasodtak, de akkorák, hogy sokuk a felhőbe veszett.

Mellettünk egy kiskutya ugrándozott a fűben, olyan cuki volt, hogy Zita nem bírta ki, hogy ne álljon meg, és vegye fel egy kicsit az apróságot. Ugyanebben a pillanatban egy fiatal srác fékezett le mellettünk a megpakolt túrakerékpárjával. Victor egy húsz éves dán srác, Singapúrból indult, és 2013-as szeptemberi iskolakezdésre szeretne hazaérni. Ehhez tőlünk biztatásként rögtön kapott is egy apró kiskutyát! :)

Victorral eztán együtt folytattuk és közben elmesélte, hogy az érettségi után kiment dolgozni Ausztráliába, és végül a tervezettnél több munkát vállalt, egy marhafarmon dolgozott, quad-al terelte az állatokat, árkokat ásott, vagy épp lefogta a fejüket, amíg egy társa egy nagy fogóval ki nem kapta a szarvukat, hogy az állatok ne tehessen kárt egymásban. Ilyenkor folyt, sőt pár másodpercig fröcsögött a vér, ez bizony „nasty” volt, de emelett nagyszerű volt a meló, élvezte és jó pénz keresett vele. A meló után stoppolva járta körbe a kontinenst, de egy idő után kezdte zavarni, hogy másokra van utalva, és csak akkor és oda és úgy utazik, ahogy elviszik. Nagyobb szabadságra vágyott ennél az útjai során, így aztán, amikor összefutott Darwin-ban egy a túráját éppen befejező kerékpárturistával, megvásárolta tőle a komplett felszerelést, a túrabringát a csomagtartókkal és a táskákkal, sőt még szerszámokat és pótalkatrészeket is kapott hozzá. Átrepült Szingapúrba és onnan megkezdte a túráját, aminek a végcélja az egyetem. Elképzeltem Victort, ahogy megérkezik a tanévnyitóra vagy az első tanítási napra. :) Ha tényleg végigcsinálja, amit eltervezett, bizony lehet, hogy több élettapasztalata lesz, mint néhány prof.-nak akik majd tanítani fogják az egyetemen. :) Mindezt 20 évesen, ez a nem semmi! Kérdeztük, hogy mi volt a legnagyobb élménye és hogy milyen volt az első néhány hét. A válasz azonos volt: a legjobb az első néhány hét volt, amikor ugyan nehéz volt még fizikailag a tekerés, de ugyanakkor az első élmények nagyszerűek voltak és mérhetetlenül élvezte azt a fajta szabadságot és élményt, amit az úttól kapott.

Mindezt már egy meredik szerpentinen fölfelé menet mesélte, oly nagy lelkesedéssel, hogy közben csak úgy elvesztek alattunk a kanyarok, észre sem vettük, és már a magasból néztünk vissza arra a mezőre, ahol az előbb találkoztunk. Tele volt energiával a srác és ez hamar átragadt ránk is.

Úgy terveztük, hogy mi Zitával csak egy rövid napot tartunk, mert olvastuk, hogy valahol errefelé lesz egy hőforrás, ami mellett bungalókat is lehet bérelni. Az volt a tervünk, hogy egész délután csak pihenünk és áztatjuk magunkat a természetes forró vízben. Zita nagyon élvezi az ilyesmit, és csak ritkán jár ki neki az effajta jóból, ezért határoztunk úgy, hogy most megérdemli, illetve megérdemeljük ezt a fél nap pihenőt.

Hamarosan meg is érkeztünk erre a helyre, és megtaláltuk az út mellett a valóban szép kis tavacskát, ahová egy kis zubogón keresztül ömlött be a víz. Azonban ez a víz csak nagy jóindulattal volt nevezhető „melegnek”, és a forrótól pedig abszolút távol volt, valószínűleg az elmúlt napi esőzések miatt. Itt a szemközti kis étteremben megebédeltünk, és a nagy beszélgetés itt sem maradt abba, Victor éppúgy le volt nyűgözve a mi utazásunkat illetően, mint mi a téren, hogy ő mindössze 20 évesen így nekivágott a világnak. Hol voltunk mi 20 évesen ehhez képest! Noha csak 6 és 9 év a korkülönbség köztünk és Victor között, Zitával mind a ketten úgy éreztünk, hogy Victor az igazi belevaló gyerek, amilyet majd mi is szeretnénk – ha egyszer majd húsz évesek lesznek a gyerekeink, büszkék leszünk rájuk, ha ilyesmit fognak csinálni. Mindemellett Victor otthon nem árulta el, hogy mire vállalkozott, noha mindig ad helyzetjelentést, hogy merre van és mi van vele, azt nem mondta el, hogy ő most haza szándékozik kerékpározni keresztül egész Ázsián. Hagyja, hogy majd szép lassan leessen a szülőknél a tantusz, nem hozzá rájuk előre a frászt. Így is megtörtént már, hogy az édesanyja egyszer zokogva hívta fel, amikor meglátott egy képet róla egy buddhista kolostorban, az akkor először levágott, pár mm-es hajával, amit előtte copfban hordott, mert azt hitte, a fia beállt buddhista szerzetesnek. :) Ezek után mondjuk már nem csodáljuk, miért nem árulja el a szüleinek Victor, hogy arra készül, hogy a tél közepén átvág Kínán. Miközben folytattuk ezt a beszélgetést Victorral, egy macska az ölünkbe mászott. Itt az állatok éppoly közvetlenek Laoszban, mint a gazdáik… :)

Az ebéd végeztével úgy döntöttünk, mi sem maradunk itt, mert ez a forró víz éppen csak langyos és így annyira nem buli már. Na meg aztán anélkül is feltöltődtünk Victor által, ezért aztán úgy döntöttünk, folytatjuk tovább együtt. Egy brutál meredek lefelé következett, ahol csak úgy zúztuk, amíg Victor le nem satuzott mögöttem. Én is megálltam, kérdeztem mi történt, azt mondta, a kesztyűje! Azt valószínű ott hagyta az étteremnél a nagy dumálásban! Na, ez szép kis menet lesz, de vissza kell menni érte! Már köszöntünk volna el, hogy akkor majd utolér minket, mert Zita közben már eltűnt a völgy mélyében, mikor mégis megtalálta a kormánytáskája mélyén, így nem kellett megmásznia az emelkedőt, amin épp csak hogy lezúztuk.

Álmaink valóságshowja

Ez a lejtő aztán nem tartott soká, hamar újra egy végtelennek tűnő fölfelében találtuk magunkat. Victor egy icipicit gyorsabb volt nálam, épp csak annyira, hogy ne tudjam utolérni anélkül, hogy ne érezném magam és a kerékpárt értelmetlenül nagy terhelésnek kitéve. Így hát hagytam elmenni, nem akartam szétszakadni, hátra maradtam Zita és Victor mögött a fölfelében. Persze aztán megvártak egy arra alkalmas helyen, egy egyenes szakaszon ahol történetesen pazar kilátás is nyílt a szemközti zöld dzsungellel és földekkel borított hegyekre. Itt kekszet faltunk, vizet ittunk és közben be nem állt a szánk. Victor kitalálta, hogy kéne rendezni egy valóságshow-t, találomra kiválasztani néhányat az igazán kövér, a TV előtt ellustult, unalmas életet élő, de a pénzt azért még nem megvető nézők közül néhányat, és megmondani nekik, hogy aki közülük elsőként feljut a szemközti hegy tetejére a saját erejéből, az kap egymillió dollárt. Mindebben persze az lenne az érdekes, ha követni is tudnánk őket az ezt követő kalandjaikban, és láthatnánk, hogyan élnek túl távirányító nélkül, a „vadonban”, ahol még a helyi nyelvet sem ismerik, ahol se autó, se robogó, de még járművel járható út sincs, csak az a hegy ott szemben, nini, egymillió dollárt ér, hát uzsgyi, gyerünk, most kapcsolj csatornát és válts sebességet! :) Közben persze azt is megvitattuk, hogy mi merre mennénk, a hegygerinc jól jöhet, mert az talán kevésbé saras és csúszós ennyi eső után, de épp az sem lehet egy rossz ötlet, ha megkeresünk néhány helyit akik azokban a kunyhókban élnek szemközt a hegyoldalban, és megpróbáljuk elmutogatni nekik, hogy sürgősen fel kell jutnunk annak a hegynek a tetejére és mutasson utat! – Mert az biztos van, legalább addig, ameddig a földjeik tartanak, és ők biztosan ismerik is őket.

Mindezen nagyon jól mulattunk és nekem eszembe jutott az a rengeteg csodás tájfutó élmény és azok a túlélőversenyek, amelyeken a barátaimmal évről évre részt vettünk odahaza. A rendezők mindig igyekeztek minket kitenni a legnagyobb szívatásnak, de mi rendszerint annál jobban élveztük őket, mindaddig, amíg agyon nem csapta a csapattagokat az alváshiány rémes szörnyetege. Emlékszem, egyik évben nem sikerült előző napra szabit kivennem és még késő este is dolgoznom kellett az előző éjjel, így aztán az este kilenc környékén startoló 24 órás versenyen másnap délben már csak élő zombi voltam, aki csak úgy követte a csapattársait árkon-bokron át. De volt egy év, amikor meg végig nagyon jól bírtam én is a többiekkel, és futva értük el az utolsó vonatot vissza Budapestre, ahol a Tóth kocsmában volt a cél. Egyik oldalról elképesztő szívás volt az egész, mert 50-60km-eket tettünk meg mindenen át másfél éjt és egy nappal, másrészről meg felejthetetlen nagy kaland, móka és élmény. Olyan, mint ez az utazás, csak nem annyira instant és itt azért mi görgetjük magunk elé az akadályokat és nem más találja ki nekünk – igaz, mindkét esetben önként és örömmel megyünk.

Sok mindennek köszönhetjük, hogy most itt vagyunk, az én oldalamon ezek között a dolgok között biztos, hogy ott van a sorban a családom, a tájfutás és éppúgy a barátaim is, és ez a három dolog eléggé össze is függ. Az “irigység”, ha egyáltalán nevezhetjük így, Victor iránt csak féligaz, mert semmi pénzért nem változtatnék meg egy bitet sem a múltamban, hiszen akkor lehet nem találkozunk Zitával, és az kb. egy katasztrófával érne fel nálam. :)

Később Victor teljesen eltűnt előttünk, nem volt sokkal gyorsabb nálunk, de annyival épp igen, hogy nekünk már kényelmetlen lett volna vele tartani. Hiába, a fiatalság… :D

Közben azért nem csak a dzsungel volt, hanem apró Hmong emberek lakta falvakon át is tekertünk és ezek is fantasztikus élményt nyújtottak. Az egyik ilyen faluban, egy ház előtt éppen fürdetés ment, apró gyermek ült egy pici műanyag lavórban, körülötte állatok tipogtak, ő pedig nagy vidáman integetett ki a furcsa idegeneknek, mialatt az édesanyja néhány szomszéddal egyetemben szintén minket nézett, miközben egy arra a célra készített tartóból ragadós rizst (sticky rice) majszolt. Az egész kép olyan szép volt, hogy alig akartam elhinni, hogy valóság, na és persze Zita felhívására azonnal fordultam és kaptam elő a fényképezőt, hogy mindezt kicsit megörökíthessem és most Ti is lássátok.

Belevesztünk az emelkedőbe, úgy tűnt, soha nem akar véget érni, egyre csak mentünk fel és fel, és amikor már azt hittük, ott majd átbukunk a gerincen és onnan jön a lefelé, mikor odaértünk, kiderült, hogy a frászt, nincs szó ilyesmiről, a túloldalt ugyanúgy csak föfelé tartott az út szakadatlanul.

Egy kanyarban Zita megálljt parancsolt, megint ő volt az, aki észrevette, azt amiért aztán le is szálltunk egy kicsit a bringákról.

A végén még egy videófelvételt is indítottunk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal és az érzéssel.

Jó volt ott állni, mégha közben oda is voltunk már kicsit így a nap végén, de ügyesen vettük ezt a szinte egész napos emelkedőt, amiről csak sejtettük, hogy hamarosan véget kell érnie, hiszen a GPS-ünk nem működött, fogalmunk sem volt róla, milyen magasan járunk és mennyi lehet még hátra, csak azt éreztük, hogy már nagyon sokat jöttünk ezért hamarosan véget kell érnie a fölfelének. Phokoun települését vártuk nagyon, mert tudtuk, hogy ott lesz piac, étterem és szálló. Először az éttermet találtuk meg, és ahogy leparkoltunk előtte, úgy futott be Victor is szemből. Elmesélte hogy a szállás 2km-el később van, ám ott nem adnak enni, ezért miután szétpakolta a szobájában egy ventilátor körül a ruháit száradni, visszatekert ide. Sült rizst kértünk és még tetettünk is el belőle. A sör és a kóla nem itt volt a legolcsóbb az országban, de egy ilyen nap után igazán megérdemeltük mindannyian. A szálláson a Victoré melletti szobát kaptuk, este áthívtuk, hogy együtt együk meg a Zita által útközben vásárolt (és aztán cipelt!) pomelót, aztán szép lassan nyugovóra tértünk.

Hát képzelhetitek, hogy egy ilyen nap után nem kellett sokat altatni.

Ezen a napon, 2012. november 28-án Kashi és Pokhoun között mindössze 42,8km-t tekertünk, miközben legalább 1500m szintet vettünk fel.