Van saját szobánk, amiben van ágy, asztal, szék és konnektor! Ilyen még nem volt, mióta megérkeztünk ebbe az országba, pedig annak lassan már egy hete. :) Ennek örömére, mivel az útinapló még egy teljes ország lemaradásban van, most folytatom. :)

Az első néhány ecuadori napot most nem fogom túl részletezni, sőt itt valószínű egyáltalán nem lesz összefüggő történet, csak képsorozat. Ha előbbire vágytok, olvassátok el a még Otavaloban, az odavaló élményekről írt Origo-cikkemet, amely történetében ezt, és a következő bejegyzést fogja lefedni. De mivel ott az Origon bizonyos keretek között kell írnom, ezért ott nem szólhattam minden apróságról, még ha azok amúgy nagyon tetszettek is nekünk. No de majd most, ezért jó, hogy van egy saját blogunk is, itt mindent lehet, nincs főnök, azt csinálunk, amit és ahogy akarunk. :)

ű

Az országba egy hídon hajtottunk be, ahol volt kb. 50 méter bicikliút! :D Aztán újra semmi…

Salud! Egészség! Ezt mondják akkor is, mikor tüsszentesz vagy koccintotok. :) Ezt a prospektust kaptuk a pecsételős bácsitól a határon. Ingyenes orvosi ellátás! Külföldi turistáknak, Ecuadorban! Gondoltátok volna? Vajon erről is szól a fáma a külügyminisztérium honlapján, vagy csak az elkapható betegségekről és egyéb természeti és emberi veszélyekről?

Egy érdekes szobor, még a határvárosban

Új táblák Zita gyűjteményébe! :)

Bepakolunk a buszba! Otavaloig busszal mentünk, a sok sztrádaszerű forgalmas autóút és hegy miatt döntöttünk így.

Pakolás a buszba, egy külsőbb szögből

Bolt a buszpályaudvaron

Najó, amikor ilyen suhantak el mellettünk az ablak túloldalán, akkor kicsit sajgott a szívem. De arra gondoltam, hogy majd jönnek a bringás szakaszok, és azokat okosan a kisebb forgalmú és még szebb útvonalakra tervezzük.

Szép felhők voltak

2000 és 3000m között jártunk – a tengerszint felett :)

Az amúgy nagyon modern buszba minden megállónál – vagy piroslámpánál – árusok szálltak fel, akik aztán kiabálva végigslisszoltak a középső folyosón és általában sikerült is eladniuk egy-két holmit, általában ételt vagy italt, de később láttunk másold DVD árust és ékszerárust is.

Ez már Otavalo. Hujujujujj, mekkora nagy tizenkétfejű sárkány, kár hogy felbőben van a teteje! :)

Ők indidzsünösz pípül, vagyis indiánok, csak ezt nem szeretem leírni, és az őslakosok is olyan furán hangzik. Szóval az ő nagy-nagy-nagy szüleik már az európaiak érkezése előtt is itt éltek a környéken. És ők irányítottak egy hotel felé, ahonnan végül megtaláltuk azt a szállót, ahol aludtunk.

Virágvasárnap volt, ezért egy gyors fürdés és vacsora után Zita ötletére elmentünk az este 7 órai misére. Itt nem barkaágakkal és nem is pálmalevelekkel (pedig utóbbi lenne az eredeti és az be is szerezhető itt!) mentek a misére az emberek, hanem valami más zöld csokorba szedett növénnyel, ezekkel legyeztek, mikor a pap bevonult, meg a mise végén is.

Kislány superman jelmezben…

Így nézett ki egy csokor

Így meg a templom

Gáz és személyszállítás Otavalo módra :) Avagy az előltöltős háromkerekű teherriskák errefelé is népszerűek

Egy boltba bekukkantva, tradícionális felsők tarka, színes övvel

No, és már meg is érkeztünk, ez Otavalo lényege, legalábbis az útikönyv szerint (nekünk több volt ennél), a piac, ahol az őslakosok (tudtok jobb szót?) mindenféle izgalmas holmit árulnak

Talán a lámás pulcsi volt a legjellemzőbb. Állítólag ez egész Ecuador legnagyobb és legszínesebb ilyen piaca

Tarka, tradícionális mintás terítők – Ennek nem tudott Zita ellenállni, hosszas vacilálás után végül vettünk egyet :) Most cipelhetjük hazáig! :)

Lámás sapkák

Ez egy gyümölcs szilárd héja – ugyanilyen anyagú poharakból ittuk azt az italt Nicaraguában – Hamarosan megírom pontosan mi ez, egy Origo-cikkben! ;)

Az Inti Raymi ünnepségen használt Aya Huma Inka maszk – Az eladónőn és Zitán :) Azon röhögtünk Zitával, hogy egy ilyen maszkkal milyen menőek lennénk odahaza a sípályákon. :) Amióta megírtam az Origo cikket, megtudtuk, hogy a 12 csáp a 12 hónapot jelképezi, a színek számának is van valami jelentősége, illetve a hátoldalán is van egy arc, ami miatt sosem fordíhaszt benne hátat a Napnak. Merthogy az Inti Raymi valamiféle napünnep, a déli féltekés legrövidebb nappalon, júniusban tartják. Reméljük, még lesz hozzá szerencsénk.

Tőlük vettük a terítőt :) Kedvesek voltak nagyon.

Voltak festmények is dögivel. Van itt valami vonat, ami csak hétvégén jár, gondolom ezt akarja ábrázolni ez a festmény.

Mongól pénz, jól sejtem? Volt egy bácsinak pénzgyűjteménye is, ezt is árulták.

Ment a foci, volt élet a piacon, már csak ezért is érdemes volt ide kilátogatni

Bácsi a kecskékkel :) – Az amúgy egészen szépen rendberakott, térköves, járdás utcákban már majdnem Európában éreztem magam egy-egy pillanatra, de aztán jött ő… :)

Íme a zsákmány, sé a szobánk. Ja, és a terítő! :D

Az öregek még tradicionálisban, de a kislány Ronaldonak öltözött. Az is lehet, hogy csak focizni vitték. Reméljük! :)

Pöttöm és anyukája a piac oldalában. Mármint az igazi piac oldalában, ahol zöldségeket, meg ilyeneket lehet venni.

Na őt már pont úgy öltöztette az anyukája, ahogy ő maga is öltözött. Ajj, de meg kellett volna vágni ezt a képet a lekicsinyítése előtt…

Öregasszonyok babot árulnak

A piac szélét képező utca

Innen timelapse videónk is van, mert annyira tetszett a nyüzsgő élet ezen a piacon, hogy később kijöttünk a Brinno TLC200 Proval és az állvánnyal:

Itt is van krumplisor mint Ipialesben

…és a másolt DVD-soron. Már a sokadik ország, ahol ezt engedi a helyi NAV és teljesen nyiltan megy. Gyakorlatilag, talán Panama és Costa Rica kivételével (de ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy csak mi ott nem láttuk) Mexikó óta minden országban nyilvánosan árulják a másolt szellemi termékeket

Tesók – Itt már a piac belsejében

Ez sem vegáknak való vidék, az egy négyzetméterre jutó sült disznófejek száma helyenként elérte az 1-et! :) Mindezt ők gondolom étvágygerjesztőnek gondolták így, de ettől nekünk csak elment a kedvünk a húsételektől

Idézve egyik kedves hozzászólónkat: “Meeekkora Pörc!” :)

Árultak ilyet is, no ez már jobban néz ki!

De végül ilyet ettünk. Helyi nevét már elfelejtettem, de ez az étel adta végül az Origo-cikk címét: Apostolfőzelék. Csak ezen a húsvét előtti szent héten árulják, 12 féle hüvelyes zöldségből főzik (eredetileg ők levesnek hívják, de tökéletes főzelék állaga volt), ez a 12 alapanyag a 12 apostolt hivatott jelképezni. Feltétnek pedig sajtot, tojást, hagymát, répát, avokádót, és halat tesznek rá, utóbbi Jézust jelképezi. :) Így lett meg az “Apostolfőzelék Jézus feltéttel Ecuadorban” :) …és amúgy tényleg nagyon finom volt, egy fél adagot kértünk 2,5 dollárért és szinte ketten jóllaktunk vele.

Kalapos néni vásárol, míg a gyerekek hátul randalíroznak. Volt élet a piacon dögivel, nem is bírtunk eleget kattintgatni :)

Gyere hugi, körbevezetlek! :)

Disznóhusi a saját megfagyott zsírjában

A már látott tradícionális ruha ezúttal egy eladóhölgyön

A srácok a blökire vigyáznak, és a házi feladatot írják a sarokban

A szerelem almái cukorbetegeknek?!? :)

Őszintén, egy kutya ennyi hústermék között, aki nem csen el semmit? Ezt hogyan csinálják? Egyszer egy kutya megpróbálta, de akkora taslit kapott, hogy azóta ezt beszélik a kutyatársadalmon belül? :)

Túrós pogyácsa! :) Persze itt más neve volt, és kicsit más formája, de ízre nagyon hasonló!

Egy másik fajta viselet, ez a sok nyakláncos

A fűszersoron

Kislányok szaladnak az anyjuk után. A legkisebb meg az anyukája hátán

Nagy buli lehetett, ha címlapra került! :)

Öv árus

A már látott nyakláncok

A piacon a pletykákat is csereberélni kell! :)

Szárított hal

Tesók

A nők a befonott hajuk copfját ilyen színes, pompomos szalaggal tekerik be

Míg az anyuka egy szinttel feljebb épp alkudozik, a kissrác felfedez :)

Biciklisáv! :) Mi a manó? :)

Két asszony árult egy ucasarkon…

…és közben egy nagyon furcsa dolgot ettek. Sajnos a nevét már elfelejtettük. Mint egy óriásborsó, csak belül a szőrős fehér puha részt lehet megenni, a magot nem.

Sorba lehet ülni a Western Unionnál! :) Okos! :) – Rodrigonak kellett még egy kis pénzt küldenünk, mert több volt a postadíj a cuccainknak, emlékeztek, hátrahagytunk két táskát a mexikói Puerto Vallartában. No, azok azóta ha minden igaz már meg is érkeztek a perui Huarazba. Sőt hamarosan mi is megérkezünk oda! :)

Díszes lámpatestek. Az Aya Huma maszkot már ismeritek, de mi lehet ez a fa? A következő bejegyzésből megtudjátok! ;) (vagy ha elolvastátok az Origo cikket, akkor már tudjátok)

No, most elmegyek fürödni, mert csak úgy leültem ide 50km után, és együltő helyemben megírtam ezt a bejegyzést kb. fél óra alatt. Ha felfrissültem a hidegvíztől, lehet rögvest nekiállok a folytatásnak is! ;) És Zita is fog ma írni, de ő nem a régi, hanem az aktuális élményeket. És egyszer ez a két szál így össze fog érni, és onnantól a hét minden napján lesznek bejegyzések, amíg utol nem érjük a jelent! :) Ámen! :)

A Chapati Corner és a helyi benzinkutas

Mandalay szintén egy volt főváros Mianmarban, ilyen városból van néhány az országban. :) Ide, mint már írtam az előző fejezet végén, pickup-al érkeztünk meg az U Bein hídtól, egy éjszakai buszozás és egy hajnali-reggeli hídlátogatás után. Szóval nem kicsit kivoltunk, mire megérkeztünk a négyzetrácsos utcahálózattal rendelkező belvárosba. Néhány sarkot bolyongtunk, mire megtaláltuk a szállónkat, a Green Garden-t, ahol 12 dollárért maradhattunk. Ezt olcsónak tudtuk be, főleg, hogy lent a recepción volt wifi is. Viszont amikor elindultunk a szobánkhoz, megtudtuk, miért ilyen „olcsó”. Mert a negyedikre kellett felmásznunk egy szűk, meredek lépcsőházban! :) Kétszer is meggondoltuk ezután, hogy mit felejtünk a szobánkban! Ezen az első napon nem sok mindent csináltunk, ugyanis teljesen készen voltunk az utazás és a hajnali hídlátogatás után, ezért csak eldőltünk az ágyunkon. Este, amikor kikászálódtunk, felnéztünk a felettünk lévő emeletre, ami már maga volt a tetőterasz, vagyis a Green Garden, amiről a szállodánk a nevét kapta. Hát se zöld, se kert nem volt ott, csak mindenféle odahányt hulladék, de a kilátás azért nem volt rossz, különösen, hogy most végre „klasszikus” viszonylag felhőmentes naplementénk volt… Óriáskerékkel és égre meredő parabola antennával! Ha most a hídnál lennénk, kezdtem volna bosszankodni, de aztán az eszembe jutott, hogy mennyi szépet láttunk ma reggel (ami egyébként az alvás miatt úgy tűnt, mintha tegnap lett volna), és ha nem akkor lettünk volna ott, akkor lemaradtunk volna a tornázó szerzetesekről és a kacsapásztorról.

Szóval minden jól volt és van így, ahogy, ekkor viszont már majd meg haltunk az éhségtől, ezért lecsámborogtunk a recepcióra és megkérdeztük őket, hogy merre találunk olcsó utcai ételt? A válasz a „chapati corner”, vagyis a csápáti sarok volt. Ez már kezdett gyanús lenni, és ahogy átsétáltunk két blokkal odébb erre a bizonyos sarokra, be is bizonyosodott a gyanúm: nagy örömömre ismét az indiai testvéreinket pillantottuk meg a forró vaslapok mögött. Talán nem meséltem még, de Mianmarban rengeteg az indiai, ezt a területet ugyanis később gyarmatosították az angolok, így gyakorlatilag egy gyarmat gyarmata volt, és mivel kellett a munkaerő a vasútépítésekhez, rengeteg indiai jött és végül költözött át ide. Ez főleg Kalaw-ban volt érezhető, de egyébként valamennyire mindenütt, ahol eddig jártunk az országban. Szóval vannak itt mindenféle népek, ami igazából jó és izgalmas is lehetne, de sokan közülük csak üldözött, menekült státuszban léteznek, (keleten a hánok, nyugaton a rohingyák és még ki tudja, hány ilyen népcsoport, akikről én most nem tudok), és hogy ez miért van így, azt én sosem fogom megérteni.

Na, de mindegy, most ne kanyarodjunk el erről a csápáti sarokról, mert éppen éhesek voltunk. Csirke curry-t rendeltünk rizzsel és sok csápátival! Olyan jót ettünk, amilyet régen nem… Érdekes, hogy Indiában a három hónap végén már annyira nem értékeltük az indiai ételt. Szerettük, de kicsit már untuk. Most viszont egyenesen faltuk és imádtuk! :) De nem csak az étel miatt volt jó ülni ott a sarkon a kis asztal körül a kis székeken, hanem mert az egész helynek volt egy nagyon érdekes és izgalmas miliője. Először is macskák sétálgattak az apró asztalok alatt és között, várva a leeső falatokra. :) Aztán észrevettük, hogy a vendégek hogyan szólítják a személyzetet magukhoz, és ez nálam totál kiverte a biztosítékot, ezen nem tudtam felülkerekedni, annyira vad volt számomra az egész. Mindenki cuppogtatott nekik, mintha két puszit küldenének nekik a levegőbe… :) Kész voltam, akárhányszor bárki is hívta őket körülöttünk. Végül Zita is rázendített a cuppogtatásra, mert kértünk még egy kört az ételből, annyira jó volt enni. Aztán cuppogtatott a számláért is! :) …és a „picnérek” tényleg jöttek… Ide másnap is visszatértünk, és én igazából már egész másnap délután ezt vártam, annyira jó volt itt az utcán lenni és enni. Ugyanitt, mint ahogy azt később sok más utcán is észrevettük, egy kis helyi benzinkút is üzemelt, na nem egy MOL-t kell elképzelni, hanem egy bácsit lungiban egy kis műanyag széken ülve egy szatyor és egy másik szék előtt. Ezen a másik széken van néhány folyadékkal teli 1 literes PET palack, na az az üzemanyag! :) Néha a bácsi hiányzik a hátsó sámliról, akkor biztosan elő lehet hívni valahonnan valamilyen egyezményes jellel, mondjuk egy képzeletbeli Ámor nyilát ki kell lőne felé, ha benzint szeretnél venni, vagy valami ilyesmi… :)

Papucsvásárlás a piacon

Következő reggel megírtunk egy nagy csomó képeslapot, mert a bangladesi Cox’s Bazar óta egyáltalán nem foglalkoztunk a képeslapfeladásokkal, és ennek már itt volt az ideje, nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni őket. Pontosabban, ha jól emlékszem, egy részüket megírtuk már Baganban, de csak itt adtuk fel őket, nem tudom… Ja, nem is, zárva volt a posta, így végül később, Yangonban adtuk fel a lapokat. Egy nagy csomó volt, arra emlékszem, mert még le is fényképeztem velük Zitát. Ha minden igaz, akkor ezek a lapok aztán célba is értek, legalábbis erre következtetek abból, hogy néhányan visszajeleztetek, hogy megkaptátok. Egy Thaiföldi kitérővel! :) Reméljük, mindenki megkapta, aki innen várt lapot. Ha nem, szóljatok! A kérelem és a postára adás között is eltelhetnek hónapok, mivel „burst mode”-ban működünk, vagyis minden országból csak egyszer adunk fel lapokat, de akkor mindenkinek, aki kért és még nem kapott!

Miután megjártuk a postát és egy reggeli misét a szállónktól egy blokkra lévő szép nagy kék katolikus templomban, bringákat béreltünk két-két ezer kyat-ért, és elindultunk felfedezni a várost. Nekem a szobából kilépve megadta magát a kék flip-flop papucsomat, amit még otthon, az indulás előtt néhány nappal a dechatlonban vásároltunk. Ennyit bírt, 492 napot… :) Igaz, hogy napi szinten csak valahol Indiában kezdtük el használni az utcán is, előtte csak amolyan beltéri lábbeli volt, odabentre és zuhanyozáshoz, fürdőszobába. Viszont India óta sok tíz kilométert lecaplattunk benne az utcákon, mondván, hogy ennél több nem kell, ha egymilliárd indiai is képes ebben nyomni egész nap, akkor nekünk is elég lesz. És tényleg elég, és meg is szerettük ezeket a papucsokat, ezért egy gyors ideiglenes megoldással megjavítva elindultunk a piac felé, hogy beszerezzünk egy másik, újabb, immáron autentikus ázsiai modellt, Ázsiából, Ázsiában. Igaz, valószínű a fantasztikus „Tribord” dekás papucsot is Ázsiában gyártják, de az európai piacra, mint ahogy azt még Európában is vettük. Kíváncsi vagyok, hogy ez az új, sárga modell, amit 1000 kyat-ért, vagyis 265 forintért vásároltunk, meddig fogja bírni. Az elődje „kék termék” akcióban 999 forint volt – azzal is jól átvertek! :D

Egyébként ez az új sárga csoda nem csak, hogy autentikusan ázsiai, hanem autentikus mianmari modell, mert már két hónapja a lábamon van azóta (most is, mikor e sorokat írom), és Thaiföldön többször megszólítottak miatta mianmari bevándorlók, hogy „Ugye jártam Mianmarban?” – Erre én először nagyon meglepődtem, mire ők a papucsra mutattak, hogy mert az onnan van, Mianmarból! :)

A piacra egyébként amúgy is nagyon megérte elbringáznunk, mert itt csak úgy tobzódtunk a jobbnál jobb fotótémákban, pedig ez aztán egy igazán városi piac volt nem olyan, mint az inle-tavi, de még ezt is nagyon élveztük. Ment a nagy oldalkocsis-riksa forgalom, az éppen üresben álló riksások egy sarkon ültek a lungijukban, és vagy csak úgy néztek ki a kalapjuk alól, vagy újságot olvastak. Ki a nyergen ülve, ki az utas ülésben terpeszkedve… :) Aztán az árusok általában a portékájuk között ülő thanakás arcú asszonyok voltak, míg a portéka… Na az aztán végképp színes volt, mindenféle magok, chilik, gyümölcsök. Itt az egzotikus gyümölcs a helyi áru, és az alma a messziről hozott import, egyesével (!) műanyag hálóban csomagolva. Itt a piacon beültünk egy szuper olcsó tésztára, egy kis pult elé ültettek le szokás szerint miniatűr székekre, és a pultra kipakolt edényekből a pult mögött gubbasztó néni mindenfélét összemarkolt csupasz kézzel, majd mindezt még valami szósszal is megöntözte, és ezt kaptuk enni. :) Ugyanitt néhány újabb példánnyal gazdagítottuk a kis címletű régi mianmari bankjegygyűjteményünket is, ezúttal egy nagy-két nagyságrenddel olcsóbban vásárolva, mint legutóbb Baganban a szuvenír árus soron.

A megélhetési buddhista szerzetesek menete

A piac után visszakanyarodtunk a toronyórás útra, ahol később, mikor csak egymagam, fényképezőgép nélkül siettem át pénz váltani, nagy kerülőt kellett tennem, mert az egész utcán mind a két irányban bordó ruhás buddhista szerzetesek tüntettek hosszú sorokban. Transzparensek is voltak náluk, mindegyiken egy mozaik szó pirossal áthúzva. Amíg másfél sarkot elsétáltam, hogy a bordó emberkígyó végére érjek és megkerüljem azt, egyikőjüktől megtudtam, hogy miért, vagyis hogy mi ellen tüntetnek. A muszlimok ellen! :O A mozaikszó pedig egy új, megalakuló félben lévő mianmari muszlim szervezet neve, és ezzel az egész megmozdulásukkal másnap az újságok címlapjára is kikerültek.

Ezen én kicsit szétakadtam, mert a nem muszlim, nem buddhista nyugati világban a buddhistáknak egy igen jó nemzetközi marketingjük van, mint békét hirdető, toleráns, béketűrő népség, akik a 7 év Tibetben óta még a gilisztákat sem hajlandóak véletlenül kettévágni a föld alatt (pedig ugye akkor még életben maradnak, nem?), a muszlimok pedig a csúnya, szakállas, pokrócos, gonosz terrorista népség, akik merényleteket hajtanak végre ártatlan emberek ellen, és a világvégét akarják. Vagy legalábbis a nyugati világ végét.

Na, hát itt meg most azt láttam, hogy a békésnek, toleránsnak hitt buddhisták tüntetnek a muszlimok ellen, akiknél mi még nem találkoztunk fanatikusabban vendégszeretőbb és barátságosabb, nyitottabb népséggel… Szóval ez a világ nem olyan fekete-fehér, mint azt a médiákból értesülve gondolnánk, hanem sokkal színesebb és kesze-kuszább, és a legjobb, ha nagyon gyorsan, jó alaposan lerázunk magunkról minden sztereotípiát! :) Persze tudom, ezt csak mondani és leírni könnyű…

Azért ennyivel nem bocsájtottam meg a kedves muszlim barátaink ellen tüntető buddhista tesóknak és később megkérdeztem valakit, hogy mi volt ez, és mégis kiknek ártottak azok a muszlimok, hogy ilyen sokan tüntetnek ellenük? A válasz az volt, hogy semmit. Mianmar lakosságának egy számottevő hányada szerzetesnek áll az élete egy rövidebb-hosszabb szakaszára, és ezek között rengetegen vannak a megélhetési-szerzetesek, vagyis azok, akik nem találnak munkát, nincs mit enniük, ezért beállnak szerzetesnek, hisz azt mindig megtehetik. Mert ugye egy szerzetesnek mindig van mit ennie, hiszen minden reggel járják az edényeikkel az utcákat és ételt gyűjtenek, az emberek pedig adnak nekik, mert ez itt népi szokás. Szóval ezek az emberek értelemszerűen többségében az alacsony iskolázottsági vagy iskolázatlan rétegből kerülnek be szerzetesnek, és az ilyen ember ugye könnyen megvezethető, könnyen manipulálható. Na, hát őket láttam az utcán a toronyóránál.

Egyébként próbálkoznak az oktatás fejlesztésével, mint ország, mind egyház szinten, de ez egy hosszú út lesz, mert még bőven van hová fejlődniük.

A Mandalay palota és a galamb buli a vezetéken

A piac után a Mandalay Palace, vagyis a palota felé vettük az irányt. Ez egy hatalmas komplexum, amelyet egy széles medencesáv vesz körül, az egész négyzet alakú, de van vagy 2x2km-es legalább, egyszóval tényleg hatalmas. A belépő is horribilis, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk, és csak kívülről csodáljuk meg. Ezzel nem is volt gond, hiszen a vizes árkot végig széles sugárutak szegélyezték, ahol kényelmesen el tudtunk férni a közepesen gyér forgalom mellett. Igazából mindenütt Mandalayban jól elvoltunk az utakon, nem volt túl nagy forgalom és nem is voltunk összezsúfolva velük, ezért azt kell mondjam, hogy nekem Mandalay, a város maga jobban tetszett, mint Yangon. Noha ennek épp az ellenkezőjét vallják sokan, mert szinte mindenki, akit kérdeztünk az itt járt utazók közöl, azt mesélték Mandalay-ról, hogy semmi különös, csak egy város, meg hogy nem is érdemes oda menni. Hát nekünk már csak azért is itt kellett lennünk legalább egy éjszakát, hogy az U Bein híd és Phin Oo Lwin között szusszanjunk egyet.

E szusszanás közben guruljunk csak tovább a palota körül, mert azért történt velünk még egy-két érdekes dolog ezen a napon. Például találtunk egy vezetéket a magasban, amelynek egy szakaszán egymást érték a galambok. Máshol nem ültek, csak ezen a szakaszon, viszont itt 15cm-es közökkel, néhol egész hosszan kihagyás nélkül! :) Miért csinálják ezt? Buli volt a póznák között?

A Swekyimyint Paya és az ott alvók

A főpostától pár sarokra meglátogattunk egy nagyon érdekes pagodát, amely állítólag régebbi, mint maga a város. Ezt már csak az is mutatta, hogy az utcák itt megbomlottak a sakktábla mivoltukban, vagyis nem a pagoda épült az utcák közé, hanem az utcák a pagoda köré. Egy kisebb háztömbnyi méretű volt a pagoda, és különböző részei voltak. A keleti bejáratnál például, ahol mi raktuk le a bringákat és a papucsainkat, hogy beléphessünk, nagyon érdekes tükördarabokból összeragasztott felületű szobrok voltak, máshol meg átriumos, virágos, zöldellő kertek az udvarban, na és persze úton útfélen, minden sarokban és falfelület előtt Buddha szobrok, néha egész csoportokban egymás mellett. Érdemes volt néha fölfelé is nézni, mert odafent az épület peremei és a sztupák tetejei aranyban úsztak, az épületek élein pedig sárkányok kanyarogtak és sziszegtek. Na jó, nem sziszegtek ezt csak én képzeltem most ide. :)

Egy kültéri sarokban és egy teremben is voltak olyan szoborcsoportok, amelyek valami történetet igyekeztek elmesélni, ám hogy mit, arra mi nem jöttünk rá, mert nem vagyunk túl mélyen jártasak a buddhizmusban, de azért a hátán fekvő hulla és az ő beleiből csipegető keselyű látványa elsőre elég meredek volt egy templomban. :) De nekem nem ez tetszett a legjobban az egészben, hanem az élő emberek, azok közül is a délutáni sziesztájukat töltő templomrestaurátorok! Volt, aki csak a hátán fekve újságot olvasott, de a legtöbben a sok munkától és az ebéd emésztésétől megfáradva eldőltek és elaludtak. Volt, aki kezét lábát szétdobva, mások pedig még álmukban is szerették Buddhát, vagy legalábbis a templomát. :)

A Mandalay Hill

Utolsó állomásunk a Mandalay Hill volt, egy domb a palota ÉK-i csücskénél, ahonnan nagyon jó kilátás nyílik az egész városra. Ja, és természetesen egy egész templomkomplexum van a dombra építve, ami már a domb lábánál elkezdődik, ahol két nagy fehér tigriskutya(?) szobor között indul meg fölfelé a végeláthatatlan lépcsősor. Ez a lépcső egyébként végig fedve van, és közben sokat kanyarog is, van hogy csak a terepet követi, de van, hogy az útközben lévő pagodákat kerüli meg jobbról-balról. Persze innen az árusok sem hiányozhatnak, minthogy ez Mandalay egyik fő látnivalója, főleg naplementekor, amire ugye mi is igyekeztünk. A naplementére azért izgultunk rá annyira ezekben a mianmari napokban, mert ugye a „Golden Land of Mianmar”, akkor fénylik igazán szépen, amikor a lemenő nap sugarai érik. És ez nem túlzás, mivel itt tényleg annyi minden aranyozott, az összes arannyal bevont sztupa csak úgy csillog, fénylik, ha süt rá a nap. Ha nem akkor határozottan fakóbb a színe, mint amúgy, tehát elég éles a különbség a között, ha süt a nap ezekre a dolgokra, vagy ha nem, pláne ha az a nap már eleve az utolsó, arany színeivel süt.

Ennek ellenére szerintem ez az arany őrület baromság, és nem vagyok oda érte, mert irtózatos környezeti károkkal is képesek bányászni az aranyat, és eleve nem tetszik az, hogy valami, ami amúgy haszontalan (vagy legalábbis haszontalan célra, vagy pusztán a birtoklásukért halmozzák), csak azért értékes, mert kevés van belőle és ritka. De most ezt így leírva, kezdem már érteni ezt az arany bűvöletet a sztupákon. Értem, miért vontak be mindent arannyal és hogy alakult ki ez az aranytapasztgatásos tiszteletadás, áldozathozás, de nem értek vele egyet. Mint ahogy azzal sem, hogy kiteszik az ételt Buddhának (vagy a szellemeknek, vagy tudom is én, kiknek) és az ott rohad meg, vagy a hangyák hordják szét. Adjon áldozatot imával, vagy azzal, hogy nem eszik húst pár napig… Persze ők tudják, az ő dolguk, az ő kultúrájuk, én máris tiszteletlen voltam, hogy beleszóltam.

Fölfelé a lépcsőkön láttunk még egy röhejes dolgot, ami nagyon jellemző a miénknél sokkal érzelmesebb ázsiai lélekre. Egy szakaszon mindkét oldalt apró fotó téma hátterek voltak kialakítva, persze mindenütt őrült nagy szívecskékkel, madárkákkal, virágokkal és rózsaszín „Love” feliratokkal. Ebben itt frankón nagy üzlet van, ottjártunkkor is éppen festegették az egyik ilyen sarkot. Ide az emberek beülnek és fizetnek egy fotóért, amit egy nagy tükörreflexes géppel egy profi fotósnak öltözött bácsi elkészít nekik, hogy aztán rögvest ki is nyomtassák és eladják nekik jó pénzért. Tessék, emlék a Mandalay Hill-ről! :) Nem tudják, hogy a legjobb élmények, amelyekből később a legjobb emlékek lesznek, legtöbbször ingyen jönnek, amikor nem vár rájuk az ember?!? :)

Odafent a tetőn hatalmas tömeg volt, először nem értettük, hogyan, hogy ha a lépcső, amin végigjöttünk, teljesen kihalt volt. Rajtunk kívül még egyetlen holland nő mászta meg őket, amúgy csak helyieket láttunk, odafent pedig alig lehetett elférni a külföldi turistáktól. Mint kiderült, van egy mozgólépcső is fölfelé, illetve lift, és ezeknek az aljáig (ami már majdnem a dombtető amúgy) fel lehet menni riksával! Persze ezek mind fizetősek, de úgy látszik itt mindenki lusta és gazdag, csak mi vagyunk „mazochista” csórók! :D

A naplemente és a kilátás a városra most valahogy nem tudott annyira felizgatni, mint vártam, de mégis jó volt ott fent lenni, még a tömeg ellenére is. Hamar megtalált minket egy szerzetes, aki egy kisebb csoport fiatallal volt a célból, hogy fogjon nekik egy-két külföldi turistát, akikkel beszélgetést kezdeményezhetnek, az angol nyelv gyakorlása végett. Miután a kapcsolatfelvétel megtörtént, a szerzetes lelécelt és mi ottmaradtunk a lányokkal bájcsevegni. Erre Zita vevő volt, ő vitte a szót és szórakoztatta, kérdezgette a lányokat, amit ők szemmel láthatóan nagyon élveztek, én már nem annyira, mert a jobb mutatóujjam szinte már remegett a fényképezőgép exponáló gombján, ezért inkább körbeszaladtam fotózni, mígnem később Zita is elköszönt az új barátaitól, és már csak üldögéltünk, egymással beszélgettünk odafent a templom egy oszlopának dőlve.

Harmadnap már semmi izgalmas nem történt, csak elállták az utam a pénzváltóhoz menet a már említett bordóruhások, aztán a bankban szereztem még pár szép ötvenest, majd délután felpattantunk egy Pyin Oo Lwin-be tartó mikrobuszba. Ott állítólag van egy nagyon szép park, amit gondos thaiföldiek tartanak karban, és ezt látni akartuk, még mielőtt visszatérünk Yangonba.

Mandalayba 2012. október 13-án érkeztünk meg, és 15-én álltunk innen tovább. Ha itt jártok, és szeretitek az indiai kaját, este 6-kor nyit a Chapati Corner a belvárosban! ;) Nem tudom, mely utcák sarkán, de bárkit megkérdeztek ott, tudni fogja.

Magyarok találkozója – A piacon és pickup-on

Nyuang Shwe-ben a tavi túra utáni napon úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a városban tovább, mert igazából csak pihenni szeretnénk, és bár szép az a nagy erkély, ahová a szobánk nyílik, és jó ott lenni, de napi 15 dollárt ez nem ér meg. Kalawban a szállás csak napi 6 dollár, és ott úgysem néztünk még szét, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy egy késő délutáni busszal visszamegyünk Kalaw-ba, addig pedig délig kijelentkezünk a szállónkból, de a cuccokat még ott hagyjuk, és a busz indulásáig még biciklit bérlünk és körbenézünk.

Ebből a körbenézésből végül nem lett sok minden, mert elment az idő, mire összerámoltunk, de azért egy kicsit körbenéztünk Nyaung Shwe-ben. Szerettünk volna elmenni egy közeli barlangig, de erre aztán már nem maradt idő, csak a bazárra, ott viszont összefutottunk egy magyar lánnyal, Zsuzsival. Ha jól emlékszem, ők is nászúton vannak a férjével, Tibivel, akivel egyébként ekkor nem tudtunk találkozni, mert se nekik, se nekünk nem volt sok időnk. Így csak Zsuzsival beszélgettünk „5 percig” kb. 20 percen keresztül, ami alatt elmesélte, hogy ők Karácsonytól Karácsonyig utaznak, tehát egy évet. Tavaly Karácsony után indultak, és idén Karácsonyra fognak hazaérni. Ők repülve utaznak, vettek egy világkörüli repülőjegy kombót, és ha jól emlékszem, akkor az utolsó állomás Nepál, ahol az Everest alaptáborba fognak – vagy már másztak fel. Azt kell mondjam, ezt azért jól kitalálták, mi sem lehetne szebb befejezése a földkörüli utazásnak, mint megpillantani a világ legmagasabb hegyét, a 8848m magas Mount Everestet? :) Mi egyébként azért nem ezt a túrát választottuk Nepálban, mert csak repülővel, vagy nagyon hosszú gyalogtúrával lehet megközelíteni, ezért drágább mulatság, mint az Annarpurna. És mert az Annapurnánál épp akkor voltak ott a magyar hegymászók, akik annyi szépet meséltek a körtúráról, hogy végül rábeszéltek minket. Visszatérve Zsuzsira és Tibire, nekik is van blogjuk, és bár szégyellem, hogy még ebbe se volt időm belepillantani, de attól még Nektek megosztom: arkonbokron.blogspot.com. Mindig jó érzés más utazókkal találkozni, ez egyfajta önigazolásnak is jó, meg egyáltalán, jó látni, hogy más is így gondolkodik, nem csak a nagy autó, nagy TV, nagy lakás és a karrier a lényeg mindenkinél, hanem mások is vannak, akik bemerik azt vállalni, hogy bemondják a munkahelyükön a főnöknek, hogy figyi, most egy évig nem láttok, jó? :) Az ilyen színvallásokat videóra kéne venni! :) Kár, hogy én nem tettem anno… :) Bár emlékszem, hogy azzal le is állt a társasjáték a főnökömnél a házibuliban, amikor előálltunk Zitával a történettel, amit most épp írok. :)

A piacon a Zsuzsival való beszélgetéssel annyira elment az idő, hogy már nem is maradt semmi másra, csak visszagurulni a bringákkal a szállónkhoz, ott felkapni a hátizsákokat, és kisétálni a buszállomásra. Pontosabban csak egy riksa fordulóhoz, a piac sarkára, ahonnan ezek a pickup-ok mennek a Junction-hoz, ahonnan meg a buszok mennek Mianmar minden irányába. Nekünk bármilyen busz jó lesz, ami Thaunggy felől jön, és Mandalay/Bagan/Yangon felé megy tovább, hisz csak két órát fogunk utazni vele Kalaw-ig. A piactól éppen elhajtott egy félig teli pickup, amikor odaértünk. Egy másik pedig csak 1000-ért lett volna hajlandó elvinni, mi pedig már tudtuk ekkor, hogy a helyi ár a Junction-ig 500, és ebből nem akartunk engedni. Viszont ők sem az ezerből, így végül nekiálltunk stoppolni, de nem sok sikerrel, egy darab autó nem jött. Végül egy pickup-ot állítottunk meg, ő is csak 1000-ért vállalta, hogy elvisz, de ekkor már belementünk, nem akartunk addig ott állni, amíg le nem késsük az utolsó buszt, akkor nagyobbat buktunk volna, mint 2x 500 kyat. Így végül felpattantunk a platóra, 5 lány mellé, akik közül az egyik rögtön felismerte Zita zöldbolt.hu-s pólóját, és megkérdezte, hogy „Are you Hungarians?”, mire mi mondtuk, hogy „Yes, why are you asking?”, mire ő: „Mert én is magyar vagyok!” :) Gabi Szingapúrban német tanár, most a vakációját tölti itt Mianmarban a barátnőivel. Rögtön vele is nagy dumálásba kezdtünk, ő is sok érdekeset mesélt, és nagyon örültünk egymásnak. Máskor több országot végigjárunk úgy, hogy hónapokig nem találkozunk magyarokkal, most meg rögtön egy nap két magyarral is, csupán egy óra különbséggel! :) Gabi nagyon jó fej volt, végig dumáltuk a két órás buszutat is, mesélt Szingapúrról, az ottani életről, és hogy hol dolgozott előtte, és mennyire élvezi ezt a fajta létet. Elmesélte, hogy itt Délkelet-Ázsiában vigyázzunk az ételekkel, mert ha nem szólunk külön, hogy ne, akkor szinte minden ételbe beleteszik az MSG-t, vagyis az itteni nevén az adzsinomotót, ami nem egy motorolaj, mint ahogy a nevéből gondolnád, hanem egy ízfokozó, ami állítólag ugyan természetes anyag, de azt mesterségesen állítják elő, és allergiás tünetek jelentkezhetnek az emberen, ha túl sokat kap belőle. Egy fehér, szemcsés por, kinézetre majdnem ugyanolyan, mint a só, és minden nagyon ízes lesz tőle, de ha túl sokat kapsz belőle rendszeresen, akkor bőrkiütéseid lehetnek, meg mindenféle bajaid. Ezek nem bizonyított dolgok, de jobb vigyázni, sok utazónak volt valószínűleg ettől mindenféle baja. Szóval mindig mondjuk: „No adzsinomotó”. :)

A busznak pont a Junction és Kalaw volt pihenője, ezen a helyen Zsuzsi meghívott minket egy shan nudlira, és találkoztunk egy japán tengerész fickóval, aki adott a lányoknak egy Say Kyaw nevű tablettát, amely állítólag kiválóan alkalmas a tengeribetegség ellen, ami a lányokra igen erősen rátört az éjszakai kanyargós buszutazás alatt. Mielőtt megijednétek, a fickó normális volt, a cuccot láttuk reklámplakátokon is, és az emberünk nem is a mi buszunkkal utazott, tehát nem az Ázsiában amúgy veszedelmes „enni/inni adok neked, attól elalszol, aztán jól kirabollak” történetről volt szó.

Újra Kalaw-ban: Suzuki, a Sky Net, a paupszi és a palater

Kalawban most egy másik 6 dolláros szobát kaptunk, mert a Golden Lily vendégház tele volt a világ minden tájáról érkező turistákkal. Mi általában a reggeli után lent maradtunk az étkezőhelyiségben, ahol én nagy bőszen naplót írtam, amíg be nem kapcsolták az óriási síkképernyős tévét (áhá, hát ezt vették a sok túravezetési díjból), ezután aztán kimenekültem valamelyik teraszra, vagy be a szobánkba. A szállásadóinkról közben kiderült, hogy nem is olyan rossz arcok, mint ahogy azt mi elsőre gondoltuk. A sikh testvérpárból az egyik ekkor nem volt otthon, mivel az egyik vendégük, valami pilóta figura meghívta őt a „szülőföldjére”, Indiába, ahol jó sikh-hez méltóan, életében legalább egyszer meglátogatta a Golden Temple-t, ami nekik, a sikh-eknek a mekka, vagy a Szent Péter Bazilika, kinek hogy tetszik.

Egy ilyen reggeli naplóírás alkalmával megismerkedtünk egy japán sráccal és a kanadai barátnőjével. Ők már évek óta utaznak keresztbe-kasul a világban, a srácnál még egy gitár is van a hatalmas hátizsák mellett, és ha olyanjuk van, vagy elfogyott a pénzük, akkor megállnak valahol dolgozni – nekik könnyű, japánként és kanadaiként megkapják Ausztráliában és Új-Zélandon a working holiday visa-t, és eleve máshová is könnyebben kapnak vízumokat. Na, ezt nem panaszkodásképpen mondom, mert ha összehasonlítjuk magunkat mi magyarok egy török, iráni, vagy esetleg egy pakisztáni barátunkkal, akkor azután egy szavunk sem lehet panaszra vízum és nemzetközi elismerés szintjén! Szóval legyen minden magyar büszke magára és a magyar diplomáciára! ;)

A japán srácot egyébként Motoshi Suzukinak hívták, és nagyon bírtuk, mert mindenen mindig nagyon nevetett, és mielőtt elbúcsúztunk volna (mert ők továbbálltak), megmutatták a legjobb, legolcsóbb shan noodle helyet a kalawi piacon. Eközben feltűnt Suzuki egy honfitársa is, aki szintén nagyon jó arc volt, és mindenkinek hozott valami innivalót a piaci tésztaleveseshez, mi fiúk így söröztünk. Hát nem sok japánnal hozott eddig össze a sors, de akikkel igen, azok alapján máris szeretem a japánokat! :)

Kalaw-ban második nap felkeltünk hatkor, és elsétáltunk, illetve a végén stoppoltunk a 6:30-as reggeli misére, amiből természetesen én ismét egy mukkot sem értettem, de még azt se, hogy mikor mi történik. Persze ez nem zavart, mert csak figyeltem, illetve olvasgattam Zita mini bibliáját, amikor pedig mindenki felállt akkor én is, amikor leültek, akkor én is. Itt is külön ültek a fiúk és külön a lányok, többségében a fiatalok és a lányok, utóbbi csoport apró, lukacsos kendőt is hordott a haja felett.

Visszafelé már megtaláltuk a parkon át vezető legrövidebb utat, és Kalaw központjába visszaérve a reggeli mellé vásároltunk néhány kókuszos dószát, darabját száz kyat-ért, vagyis 27 forintért. Pontosabban nem dósza ez, csak én hívom így, mert a dósza az, aminek még tudom a nevét és leginkább hasonlított arra, amit vettük: vékony rizsliszt lepény forró vaslapon olajban kisütve, a tetejére kókusz szórva. Reggel nyolcra már vissza is értünk a Golden Lily Guesthouse-ba, és reggeli közben meséltünk kicsit a gyalogtúráról egy svájci lánynak, aki aztán pár órával később el is indult a miénkhez egy hasonló, de csak két napos túrára az Inle-lake-hez. Szegény jól megázhatott ma, mert aztán délután eleredt az eső. Én délelőtt visszaájultam az ágyba, aztán egy forró zuhanytól megélénkülve és ihletet kapva nekiálltam egy az Inle-tóról szóló Origo-s cikk megírásába, majd ezt befejezvén, amikor már a képeket is kiválogattam hozzá, elindultunk a „Sky Net” nevű netcaféba, de csak egy kitérővel a bazár felé, ahol a már ismert helyen ettünk egy-egy shan noodles-t, majd én beültem feltölteni egy bejegyzést és a cikket, Zita pedig elment vásárolni.

Nem mondjuk ki és nem beszélünk róla, ahogy magunktól eszünkbe se jut szétválni csupán azzal a céllal, hogy külön legyünk, de közben azért biztos jót tesz ez is, hiszen heteken, hónapokon át 0-24 mindig együtt vagyunk, egymás mellett biciklizve, vagy kirándulva, vagy egy helyiségben, de legalább egy házban. Ha pedig különválunk egy kicsit, az azért jó, mert máris hiányozni kezd a másik, és ha visszajött, jobban tudjuk értékelni a jelenlétét. Legyen szó öt percről, vagy fél óráról, már ennyi is számít. Amíg Zita mászkált az utcán és én neteztem, addig ő ruhát vásárolt: talált egy turit (turkáló – használt ruha bolt), ahol kiválasztott magának 3 tiszta pamut felsőt, és egy kiváló farmert, aminek csak a sarka van kikopva, illetve az egyik farzsebénél a színe. A négy ruhadarabért 500 kyat-ot, vagyis 130 forintot kértek tőle, de még így is, Zita előbb megkérdezte tőlem, hogy ennyit elkölthet-e ruhára, és csak aztán vette meg. Igaz, közben már elhozta a boltból a ruhákat, fizetés nélkül, csak hogy megmutassa nekem. Ezt szeretjük itt, az ilyesmit nem parázzák túl, ilyet simán megléphetsz itt, bíznak egymásban az emberek. Én pedig azt szeretem az én Zitámban, hogy 130 forintból képes volt felöltözni, és ha még azt is láttátok volna, milyen boldog lett az új ruháktól, már tartott divatbemutatót és most is tetőtől talpig új ruhában van, itt ül mellettem, kókuszos paupszit eszik, és azt tervezi, hogy ha visszaértünk Bangkokba, levágja a farmer szárait és rövidnadrágot csinál belőle.

A paupszit már én találtam meg, akkor amikor ő ült a gépnél a netcaféban, és én jártam az utcákat. Csak az első sarokig jutottam, ahol megláttam egy utcai ételárust. A paupszi kínai eredetű étel, legjobban az osztrák sípályák hüttéiben árult gőzgombócra hasonlít és valójában az is, ám itt frissen reszelt igazi kókusszal töltik meg. Ez az édes változat, és van a sós, a húsos, ami pedig az én kedvencem: gőzgombócban sülthagyma, csirkehús és főtt tojás! Hát hallottatok már ilyen finomat! :) Legszívesebben az ízeket és az illatokat is megosztanám itt, de erre sajnos még nincs lehetőség, pedig amikor az ember végigsétál egy ilyen bazáron, mint ami pl. most itt ma Kalawban is van (mert ma van itt az öt napos rotációban a „Five day market”), akkor szinte agyvihara támad a sok új illat, íz, kép és arc után, és úgy érzi, hogy egy napot is el tudna benne tölteni. Persze én ennél sokkal előbb fáradok el a császkálásban, így mi sem töltöttünk itt ennyi időt, csak még megkóstoltuk hazafelé menet a palatert, amit leginkább egy édes moglájként írnék le. Na most sokat mondtam, igaz?! :) A mogláj Bangladesben volt a rántottás-hagymás-csilis sült lepény, itt a palatert annyi különbséggel készítik, hogy a hajszálvékonyra kinyújtott tésztára csak egy tojást ütnek, azt elkenik, majd jön kristálycukor, és végül az egészet még összehajtva, margarinon is megpirítják, mielőtt ollóval darabokra vágva tálalják Neked. :o Zitának ez is a nagy kedvence lett, mindkét ízcsodát 300 kyat-ért vesztegették, ami nem több mint 80 forint.

Hazafelé még megálltunk a főút mellett a buszjegy árusok pultjánál, és megkérdeztük, hogy mennyi a jegy Baganba. Kapásból az eddig hallott legolcsóbb árral, 10 ezer kyat-al indítottak egy éjszakai járatra, ami 9-kor indul és reggel 5-6 körül érkezik meg Baganba. Ez ideális, mert így még egy szállóban töltött éjszaka árát is megspóroljuk, ám azért még nem vásároltunk rögvest, sosem mondtunk igent az első árra. Mondtam nekik 7000-et, erre minden viszketés nélkül azt válaszolták, hogy de hát az a helyieknek való ár, nekünk az nem jár, nekünk tízezer! És hozzá még mosolyogtak is, de mindenféle szégyenkezés vagy rosszérzés nélkül. :) Ezért persze mi se tudtunk haragudni rájuk, sőt igazából nevettünk Zitával, hogy ez itt így megy, nem sunyultak sokat, nem ment semmi susmus, sőt rögtön elárulták, hogy 7000 a limit, a helyiek is annyiért utaznak. Persze nekünk nem akarták olcsóbban adni, csak 9000-ért, de mondtam, hogy az sok, és inkább gyalog megyünk, ezzel valóban el is sétáltunk… :) Persze csak a szállónkig, itt majd fogunk valami helyi mukit, aki megveszi a nevünkben a jegyet.

Közben Kispál szól, az egyik sikh szállásadónkkal filmeket és zenéket cserélünk. Amíg másolódnak a gigabájtok, addig én írok, és az aksi is töltődik. Merthogy fent a szobánkban nincs konnektor, le kell jönni, ha használni szeretnénk.

Másnap már sok érdekes nem történt, megvettük a buszjegyeket estére, végül 9000-ért darabját, mert nem ment lejjebb az ár. Az esti indulásig aztán az előző naphoz hasonlóan elütöttük az időt. Este már jó előre kisétáltunk a buszhoz, de arra még közel két órát várni kellett. Majd fel a hidegbe, légkondi nyílásait a függönnyel letakarni, felöltözni, és elheveredni az éjszakára valami kényelmes pózban. Mire rájöttem, hogy az ülések aljából hátul a középső folyosót, ahol már senki nem jár, gyönyörűen ki tudom párnázni, pont megérkeztünk Nyuang U-ba, vagyis Baganba. Természetesen most is a létező leglehetetlenebb időpontban, éjjel háromkor, mikor máskor… :)

Nyaung Shwe-ben és Kalaw-ban 2012. október 4-től 7-ig voltunk.

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :)

Most viszont nézzük, hogy pontosan miért is van ez a lábbal való evezés, és a tölcsér alakú háló. Utóbbit valóban csak itt láttuk már, nekünk turistáknak bemutatóként felvonulva, ám a lábbal való evezés mind a mai napig működik még, sok halásznál és egyéb csónakosnál láttuk ezt, úgy hogy közben ők minket nem is láttak, tehát kizárt, hogy csak a kedvünkért eveztek volna a lábukkal. Ez az egész lábbal evezés azért alakult ki, mert így evezés közben mindkét kezét tudja használni a halász, miközben az evezőt a hóna alatt fogva és a lábával tolva képes használni.

A tölcséres háló szintén érdekes történet, noha ez valójában már kihalóban van, vagy már ki is halt, mint szokás, mivel a mai „modern” műanyag hálókkal könnyebb halászni, és/vagy könnyebb, olcsóbb megépíteni, beszerezni őket. Ennek ellenére azért sikerült megtudni, hogyan is működik ez a tölcséres háló: nagyobb szájával lefelé, kifeszített hálóval leengedik, hogy az alja egészen lesüllyedjen a tó medréig. Ehhez nyilván viszonylag sekély víz kell, mert ahogy elnéztem, egyik tölcsér se nagyobb 3-4 méternél. Ezután egy hosszú bambuszrúddal a halász megpiszkálja a tó fenekét a háló közepén, hogy a halak a tölcsér oldalához, a hálóhoz meneküljenek, amit egy pillanattal később a horgász leenged, rá a halakra, akik így beakadnak a kifelé felgyűrődött hálóba, és már lehet is behúzni a csónakba a zsákmányt. Zseniális! :)

Már csak azt nem értem – valószínű, mert sohasem horgásztam/halásztam –, hogy mi a fenének csapkodják a vizet. Jól néz ki, meg minden, de igazából lövésem sincs, pontosan miért teszik. Azt tudtam, hogy a vadászoknál van terelés, de hogy a halászoknál is? Vagy épp ellenkezőleg, így juttatnak oxigént a vízbe, és csalogatják oda a halakat, vagy esetleg lusták lennének ezek az inle-tavi halak, és így ébresztik fel őket? :) Komolyan nem tudom a választ, de valaki közületek biztos, úgyhogy légyszi, ne hagyjatok minket hülyén meghalni! :) Köszönjük, és ennyit a halászokról, most suhanjunk tovább a tó felszínén.

Floating Gardens – Az úszó kertek

Az úszó kertektől a mai napon nem vártunk újat, mert a gyalogtúra végén a tavat csak egyenesen átszelő csónakból már láttuk őket. Akkor csak oldalról, láttuk hullámozni a paradicsom palánta sorokat, viszont most bementünk, ha nem is a sorok közé, de egy a sorokkal merőleges kis csatornába, ahonnan mindjárt más volt a látvány, már csak azért is, mert ez a kis csatorna aztán olyan szűk volt, hogy igazán le kellett, hogy lassítsunk és így jobban szemügyre tudtunk venni mindent. A sorok között házak is voltak, és sokan dolgoztak „odakint a földeken”, amelyek valójában nem is tudom, mennyi talajt tartalmaztak. Pár hónapja, vagy talán már egy éve is annak, hogy az indexen megjelent egy alföldi fickó cikke, aki azóta elég híres is lett, mert elsőnek Magyarországon épített egy aquapóniás üvegházat, vagyis egy olyan rendszert, ami csak minimális bevitt energia(villamos áram a keringtetéshez és haltáp) mellett képes halat és zöldségnövényeket termelni, azáltal, ahogy amit a halak kikakilnak, azt a növények, akik csak egy kavicságyban eresztenek gyökeret, hasznosítják. Talán itt is valami ilyesmiről van szó, talán a növények a tó vizéből is veszik a tápanyagokat, sőt talán leginkább onnan, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ahol valóban úsznak ezek az ültetvénysorok, ott valami érdemleges talaj is megmaradjon. Azt a víz kimosná, legyen megkötve akármilyen sok egyéb fűfélével és növénnyel a talaj, kétlem hogy a hullámzástól megmaradna, és nem mosódna ki a tóba a humusz. Persze aztán a fene tudja, nem vagyok talajmérnök, már ha egyáltalán létezik olyan. Egy biztos, az hogy a tavon vannak veteményes kertek, mindenképpen csodálatra méltó. Hogy van-e alattuk talaj, és hogy pontosan mennyi, azt sajnos nem sikerült megtudni, ezért nem szálltam ki a csónakból, és nem kezdtem el szétbontani egy ilyen valóban úszó szigetet. Amikor elhaladtunk egy ilyen, „üres” zöld sziget mellett, amin tevékenykedtek is éppen, hogy gondolom termékennyé tegyék valamilyen zöldség számára, az ember elkezdett rajta jobbra-balra lépkedni, hogy mutassa nekünk, ez valóban úszik: és valóban himbálódzott a nagy zöldség, amin állt. Talán ha földet sokat nem is, de annyi növényi ágat és levelet építenek ezekbe az úszó szigetekbe, hogy az már elég egy növénynek, és azon keresztül megkap mindent a vízből. Az biztos, hogy (ha a gyökerükön keresztül szívják a vizet, akkor) ezek a növények a vízben nem szenvednek hiányt. :) Már csak azért is nyilvánvaló, hogy ezek az ültetvényesek valóban úsznak, mert egész sűrűn, szinte pár méterenként leszurkálnak beléjük hosszú bambuszágakat, egészen mélyre, le a tó medréig, hogy ezzel akadályozzák meg, hogy ne ússzon el a kert. :) Ahogy az egyik szűk csatornán siklottunk, jobbra egy a növényeiket csónakból gondozó családnál egy macskát fedeztünk fel. A fekete-fehér cirmos a csónak orrában ült és éppen mosdott. Amikor közel kerültünk hozzájuk, a család integetni kezdett nekünk, és az egyik nő egy másik macskát a magasba emelve mutatta, hogy vannak ám itt még többen is! Micsoda „őrült” népség ez, nem elég, hogy a vízen élnek, cölöpös házakban, és a vízen úszó növényeket termesztenek, még macskákat is tartanak, pedig ennek az állatnak aztán végképp nem a természetes közege a víz. :)

Még mindig nem tudok dűlőre jutni az úszó kertek nagyszerűségén, és sajnálom, hogy csak e bejegyzés írásakor, amikor már nem vagyunk ott a tavon a csónakban, most fogalmazódik meg bennem egy csomó újabb gondolat, és kérdés. Persze azért mint mindennek, ennek a dolognak is két oldala van, és a fene tudja, miért építenek kerteket a vízre ezek az emberek. Lehet, hogy így egyáltalán nem hatékonyabb a „föld”-művelés, csak épp erre kényszerültek rá. És sajnos amióta a fényképeinket nézegetve felfigyeltem egy a csónakjából permetező emberre, már afelől is vannak kérdéseim, hogy ez a dolog mennyire zöld és fenntartható. Az mindenesetre tény, hogy lehetséges egy tavon zöldséget termeszteni, és valószínű ez működik különösebben káros növényvédő szerek nélkül is, hiszen itt aztán tuti biztos, hogy azonnal a vízbe kerül az anyag, és ha az igazán nagyon káros lenne, akkor kétlem, hogy lennének még halak a tóban és halászok a felszínén. Egy táblát mindenesetre láttunk a tó Nyaung Shwe felőli bejáratán, ami burmaiul és angolul szólt hozzánk, közölve, hogy óvatosan a növényvédő szerekkel!

Az Inle-tavi népek legendája és egy kis Burma töri

A kertektől egy kicsit messzebb evezve a tavon, tegyük fel a kérdést: miért laknak itt a tavon emberek? Mert mindjárt meglátjátok, hogy laknak is a tavon, de előtte még maradjunk a kérdésnél. A modern válasz: nem tudom! :) A legenda: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó ezen a szép vidéken, aki valamiért egy napon nagyon megharagudott a népére, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tóra! :) Végül is lehet, hogy így történt, csak „egyszervolt” nélkül, kicsit reálisabban, burmaiasabban. Olvasgatva az útikönyvünk elejét, itt aztán voltak népirtások és üldözések ezen a vidéken, aminek millió egy oka van, de ezek közül egy, ami bennem megragadt, az a britek utáni viszonyok.

Mivel az angol hódítók csak az ország mai területének ezen középső, nyersanyagokban és egyéb kincsekben gazdag részére koncentráltak, a külső területeknek viszonylagos önállóságot hagytak, ám amikor kivonultak innét és az ország független lett, akkor ezek a területek nem kaptak többé semmilyen autonómiát, hanem mind Burma(gyarmati nevén), vagyis inkább most már Mianmar(saját, mostani nevén) részei maradtak, de mivel előtte hozzászoktak a viszonylagos függetlenséghez, azt ezután is szerették volna megtartani. Ám az új mianmari katonai vezetéstől ezt már nem kapták meg, ellenben véres polgárháborúk törtek ki, sokan elnyomásban és üldözésben voltak és vannak kénytelenek élni, gondoljunk csak a rohingya muszlimokra Rakhaing megyében, akik létét mind a mai napig nem ismeri el az állam.

Ez milyen már, ki hallott már ilyet? Kinek és mit ártottak azok a népek? Persze, ennél a dolgok biztosan sokkal keszekuszábbak és bonyolultabbak és biztos minden kisebbségnek és területnek megvan a saját maga története, mindkét oldalról. Ebből aztán én tuti nem fogom kibogozni az igazságot, most csak annyit akartam mondani, hogy Mianmar arany földjéhez (ahogy a turistákat csalogató anyagokban olvashatjuk) sok vér is tapad (ahogy a hírekből kapjuk), és simán el tudom képzelni, hogy valóban egy az eredeti földjéről elüldözött nép él most itt ilyen csodálatra méltóan az Inle-tó vizén.

Ugye, mondtam, minden érmének két oldala van: ha nem üldözték volna őket el, most minek járnánk a csodájára, és miről koptatnám épp a billentyűket? :)

A piacon – Vissza az időben

Na de nézzük, hogyan is néznek ki azok a bizonyos „floating village”-ek! Azt már előre tudtuk, hogy nem fognak úszni a víz felszínén, mert amikor erre rákérdeztünk, három percig röhögtek rajunk a gitáros barátaink tegnap este az utazási irodában. Ezek a falvak nem úsznak a vízen, és soha nem is úsztak, csupán rájuk ragadt ez a név valahogy. Az igazság az, hogy szinte minden ház, köztük még sok emeletes is, cövekeken áll. Szóval ez itt Délkelet-Ázsia Velencéje, Countryside Edition-ban! :) A házsorok, ahol sűrűbben vannak, utcákat alkotnak, amelyeknek egyik oldaláról a másikra keskeny gyalogos hidacskákon lehet átjutni, na és persze csónakon.

Az első úti célunk, amit kifejezetten kértünk, hogy legyen benne a túrában, az egy piac volt, ahol éppen a „Five Day Market” volt aznap, Than Taung-nál. Az irodában ezt javasolták, mondván ez nem a turistáknak maradt csak fenn, és itt nem fogunk háromnál több szuvenír árussal találkozni, ellenben igazi piaci élettel igen. Erre voltunk mi is kíváncsiak! A piachoz 20 percet sétálnunk kellett, de előtte még a járművünknek „parkolóhelyet” kellett találnunk a szűk csatorna végén, ami dugik volt tömve csónakokkal. Itt, aki először érkezik, az utolsónak távozik! Vagy mégsem? Emberünk nagyon ügyesen tolja félre a csónakokat, és szorít így nekünk helyet ott, ahol az előbb még nem volt, és mi úgy láttuk, nem is lesz a csónakok sűrű sorában.

Így már ki tudtunk szállni anélkül, hogy át kelljen másznunk több csónakon, és kezdődhetett a séta. Ahogy mentünk a nap alatt, egyre inkább azt kezdtük sejteni, hogy baj van, hogy vége van már a piacnak, mert egyre csak jöttek az emberek, mindenki csak szembe velünk, fejükön, vagy egy bambuszág két végén a vállukon árukat, vagyis azok maradékát cipelve. Már azt gondoltuk, hogy ezt is benéztük és a vicces srácok jól megtréfáltak minket a 8 órai indulással, de aztán egy helyen, ahol egy üres szekerekkel és legelő ökrökkel teli mezőt kereszteztük, egy érdekes zsivajt hallottak meg füleink, és sejtésünk hamarosan beigazolódott, ahogy felértünk a töltésre, elénk tárult a piac.

Rögtön a hídon evezőket árultak, és az is leesett, hogy a mező, amit kereszteztünk, az valójában a piac parkolója volt, az állati erővel hajtott járművek számára! Hát nem óriása? Van még ilyen a Földön! Persze a hídon túl, a sátrak alatt már biciklik és néhány motorkerékpár is parkolt, ahogyan sok árusnál műanyagba csomagolt tömeggyártott termékeket is találtunk, de különben, ha ezek felett szemet hunyunk, az egész piac ugyanígy nézhetett ki több tucat, vagy akár száz évekkel ezelőtt is. A furcsa piros és narancsságra „törölközőt” a fejünk hordó törzsi nők magokat és zöldségeket árultak, de tofut is láttunk, na és rengeteg o lajban sütött történetet, szamoszát, és egy csomó olyan dolgot is, amiről azt se tudtuk, micsoda.

Mivel mindketten éhesek voltunk már, valami étel után néztünk magunk is, a többiektől fél órára szét váltunk, és ekkor fedeztük fel a piac bejárattal átellenes sarkában a kis étkezdénket. A már megszokott liliputi asztalsorhoz ültünk le, még kisebb székekhez, és a mianmarban mindenütt ingyenesen felszolgált zöldtea mellett vártuk, hogy kihozzák nekünk a kért ételt, amiről csak annyit tudtunk, hogy „noodles”, vagyis tészta lesz. Hát, levest hoztak ki, minimális zöldséggel az alján. Sejtettük, hogy ennyire nem értettük félre egymást, és valóban, hamarosan egy másik tálkán megérkezett a tészta is. De az a leves… Pontosan olyan íze volt, mint otthon egy tyúkhúslevesnek. Látnotok kellett volna Zitát, mielőtt belekóstolt, egy picit búskomor volt, de az első kanál után kihúzta magát és nem kicsit elmosolyodott, elment volna reklámfilm szereplőnek is ezzel a mozdulatsorával. A leves gyorsan eltűnt a tányérból, mire én tettem szemrehányást, persze csak viccesen, hogy de hát csak arról volt szó, hogy megkóstolja. :) Persze ebből drámát nem csináltunk, helyette kértünk még egy tányér levest, ami, mint az a fizetésnél a végén kiderült, ingyenes volt. A tészta szintén nagyszerű volt, ám ízvilágban nem nyújtott újat a már kóstoltaknál, viszont állagra minden eddigi tésztánál jobban hasonlított a spagettiére. Amíg ettünk, figyeltük a helyiek jövés-menését: senki sem sietett vagy rohant, közösségi életet is éltek itt a piacon, sokan megálltak egymással beszélgetni, a bambuszrúddal a vállukon, a kosárral a fejükön, vagy épp egy ruhadarabbal a testükhöz fogott csecsemővel, az asszonyok kis csoportokban pletykákat cseréltek, mindenkinek az arcán őszinte, szép mosolyt láttunk, már-már idilli volt ez a kép.

Az étterem mellett találtunk egy szerszámkovács sort, ahol igen érdekes módon szították a tüzet. A kovács mögött, fölött, egy kis emelvényen ült egy fickó, aki felváltva két nagy bambuszcsövet pumpált, így fújva levegőt és izzítva folyamatosan a tüzet. Micsoda találmány, és ezt vajon mikor találhatták ki? Nincs benne gumicső, se semmi ördöngösség, ez csak két fadarab, belül egy kis toll tömítéssel és tényleg izzik az a vas, a szemünk előtt ütik, itt a piac sarkában, mint valami korabeli regényfilmben!

Az idő úgy elrepült, hogy mire észrevettük, hogy a fél óra lejárt, úgy kellett visszaszaladnunk a megbeszélt találkozási helyre, ahol a többiek már leültek teázgatni és kipróbálni az itteni szamoszát és a hozzá hasonló tésztában kisütött finomságokat. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, és meglepve tapasztaltuk, hogy az asztal közepére helyett teás termosz borításához, csak hogy legyen rajta valami szép színes, egy rovarirtó spray matricáját ragasztották! :o Én itt nagyon összebarátkoztam egy a sok bételből igen bordón, és igen szélesen mosolygó emberrel, aki megtanított nekem néhány újabb burméz szót. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan írja és mondja helyesen a szép magyar nyelvünk azt a nyelvet, amit ők beszélnek: burmai, burméz, búrméz, bárméz, vagy mianmari, vagy egyik sem? A kapott szavakat csak nagy sokadjára tudtam helyesen elismételni és leírni, de cserébe nagy nevetéseket kaptam, hát még a végén a búcsúzkodáskor: Námádöme! – azaz viszlát!

Át a parkolón, ami most is lenyűgöz, keresztül az üres vásárcsarnokon, ahol idefelé biztosra véltük, hogy teljesen lekéstük a piacot, majd vissza a szekérúton a csónakokhoz. Itt útközben köszönhetően Johanna szemfülességének észrevettük ezt az apró lepkét, ahogy éppen a virág nedvét (?) szívja, és akit én merészeltem nagyon közelről, néhány centiméterről is lemakrózni. Ezek a dolgok éppúgy lenyűgöznek most is, mint pár napja, ahogyan az is, hogy hogyan a fenébe nem vettem eddig őket észre, és ha őket nem vettem eddig észre, akkor hány apró feltáratlan csodája van még a világunknak, aminek megpillantása (ízlelése, szaglása, tapintása, hallása, érzése…) mennyi-mennyi felfedezni való örömöt jelenthet még. Egy gyerek ártatlan szemével kezdek újra rácsodálkozni a világra, de ez most még jobb, mint gyerekként, mert közben már lett valami eszem is a dolgokhoz, ezért így most még jobban, és mélyebben is érdekelnek a dolgok.

Ez a piac nagy-nagy élmény volt, itt tényleg úgy éreztük, mintha időt utaztunk volna, és ez nagyon tetszett. Én ezek után végképp hiszem, hogy van élet, és van boldog élet egy fosszilisok nélküli, fenntartható világban, mert a kisebb, lassabb, kevesebb, egyszerűbb nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszabb, nehezebb, keservesebb. Talán csak első blikkre, de ha jobban belegondolok, a mi utazásunk is azért szép, mert lassan haladunk, kicsi távokat teszünk meg minden nap, mert örülünk az apró dolgoknak is, mert észrevesszük és megbecsüljük a keveset, az aprót és olcsón élünk, minden nap kis pénzből, nagyon örülünk már egy tál ajándékba kapott ételnek vagy egy éjszaka vendégségnek is, ahogy akár egy jó szónak is, de még a szép napos időnek is.

Lehet, hogy innen az előre az már hátrafelé van? :) Na persze, beszélhetek itt ilyenekről, de minden csak ábránd marad addig, amíg a többségünknek még megállni sem egyszerű a mai rohanó világban, és körbenézni, hogy jó felé rohanunk-e! :)

Mivel megint öt oldalt írtam már és még csak egy fél napot részleteztem, és úgyis mindig az a baj, hogy nem jut minden hétköznapra bejegyzés, legyen most ez a zárszó, és legközelebb tovább csónakázunk a tavon az ezüstművesek, a szövőházak, a cigarettacsavaró asszonyok és az ugráló macskák kolostora felé.

Az Inle-tóra 2012. október 3-án mentünk ki.

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön.

A piacon és a postán

Rögtön első nap kimentünk, és az utcánkban reggel nagy piacot találtunk, az emberek a földön ülve minden földi jót árultak, sőt még a tengerek nekünk igen cifra gyümölcseit is, szóval folyt az igazi élet, és mi ezt élveztük nézni és fényképezni. Végre nem mi voltunk a fő látványosság, hanem az a nagy félember nagyságú zöld „retek”, és a körülötte forgó üzlet. A sétával nem csak maga a séta volt a célunk, hanem a posta is, hogy feladjuk az időközben felgyülemlett képeslapokat. Egy országból általában csak egy alkalommal adjuk fel a lapokat, ezért lehet 1-2 hónap késés a kérelem, és a kézhez kapás között, ezt remélem megértitek! Így annál nagyobb meglepetés! Volt, aki már elfelejtette, hogy kért, és mikor megérkezett a lap, nagyon megörült neki. Azt tudjuk, hogy akiknek innen adtuk fel a lapokat, azok megkapták, de sajnos közben fényderült rá, hogy egy Nepálból feladott adag nem érkezett célba, ezeket újra fel fogjuk adni és továbbra is kérünk Benneteket, ha a kérés után 4 hónappal sem kaptatok lapot, akkor azt jelezzétek a kérelmi form-on, vagyis küldjétek el újra a kérést, megjegyezve, hogy „A kutya fáját, hát nem kaptam meg a lapot!”. :)

A posta egyébként önmagában is élmény volt, ahogy a képeslapok beszerzése is. Banglades nem éppen a turisták által sűrűn látogatott ország, ezért képeslapot se nagyon kapni. Egy helyen találtunk képeslapot az egész országban, a dhakai New Market nevű bazár egyik könyvesboltjában. És ott sem postcard-nak hívták, hanem viewcardnak! :) Miután ezt megtudtam, rohanhattam körbe újra az összes könyvesbolton, most már viewcard után kérdezve, de mind hiába, így végül maradtak azok a lapok, amelyeket találtunk, kicsit régiek, kicsit kopottak, vagy épp „csak”rajzok vannak rajta, de hát ez Banglades, legalább van nekik és megtaláltuk. A bélyegragasztás sem volt kis meló, mert itt nem ragadnak a bélyegek, ráadásul, ha jól emlékszem, minden lapra hármat kellett ragasztani, a külön tégelyben kapható ragasztóból. Zita csuklóig ragasztós lett, mire végzett velük… Közben én még az utolsó lapokat írogattam, és persze közben társaságom lett, az öreg aggastyán nagy érdeklődéssel figyelte a kézírásomat, próbálta megfejteni, forgatta, nézegette, de hiába, nem bírt a magyar nyelvvel. :) Szóval már maga a posta is egy élmény volt önmagában! Hát még a hazafelé út, amikor is elkötöttünk (elkértünk) egy riksát, amit aztán én hajtottam, és Zita volt rajta az utas. Ezen mi magunk is jól szórakoztunk, de a helyiek még jobban mulattak. Itt a riksás szegény eleve nem a társadalom felsőbb rétegéhez tartozik, ellenben a fehér emberre nagyon felnéznek (pedig igazán nem érdemelte ki…), így nagyon furcsa látvány lehetett nekik egy fehér ember, ahogy a saját asszonyát húzza a riksán. :)

A nap lemegy a Bengáli-öböl mögött

Tudtuk, hogy Cox’s Bazar messze földön híres tengerpartja nyugat felé néz, és azt is tudjuk már néhány éve, hogy a Nap nyugatnak nyugszik, így aztán összeraktuk magunkban a képet, és eldöntöttük, hogy ott a helyünk a parton, akármekkora tömeg is várjon ránk ott. Ide már bengáli által hajtott riksán mentünk, és amikor leszálltunk róla, szemtanúi voltunk egy szomorú kis jelenetnek. Egy kissrác vidáman játszadozott előttünk, felcsimpaszkodott és elrejtőzött az előttünk parkoló riksára, láttuk rajta, hogy nevet, és vidám. Ám amikor a mellettünk álló anyukája meglátott minket, odakiáltott neki, mire a kissrác azonnal az utunkba állt, és szomorú, szánalmat keltő képpel kinyújtotta felénk az egyik kezét, és közben a másikkal a szája felé mutogatott összetett ujjakkal, jelezve, hogy éhes. Pedig az előbb még önfeledten játszott… De az anyja ilyenre tanítja, akkor mit fog tudni a világból és hogy fog viszonyulni az emberekhez? Igazából nem tudom a megoldást.

A part és a naplemente gyönyörű volt, annak ellenére, hogy valóban tömeg volt, talán tengerparton én még nem is láttam egyszerre ennyi embert. A kb. 100m széles, végtelen hosszú homokfövenyen még vizimentők is szolgáltak és pénzért napernyős nyugágyakat is lehetett bérelni. A naplemente varázslatos volt, annak ellenére, hogy úgy kellett bűvészkednünk és rohangálnunk, amikor olyan képet akartuk készíteni róla, amiben nincsen „fürdőző” bangladesi. Az idézőjel azért, mert ugyan itt sokkal többen tudnak úszni, mint Indiában, de még mindig nem mindenki, főleg nem ekkora hullámokban. És nekünk még mindig nagyon furcsa az is, hogy férfi-nő, mindegy a nem, mindenki ruhástul, száriban vagy farmerban megy be a vízbe… :o És nem mernek messze menni, félnek a víztől és a hullámoktól. Mondjuk itt már meg is értem, én se mennék be, akkorák a hullámok, és ettől a vizimentő is mindenkit óva intett, sőt ezen túl még folyamatosan sípolt is ránk, ha arrafelé kóboroltunk el, amerre ő úgy vélte, hamarosan megérkeznek a nagy hullámok. Ez is érdekes volt, ahogy a víz egy vékony rétegben képes volt több tíz méteren keresztül elterülni a szinte sík parton, mielőtt beitta a homok, vagy meg nem érkezett a következő hullám a habokkal. Ugyanez a jelenség érdekes vájatokat, mélyedéseket hozott létre a homokban, amelyeknek az oldalában megfigyelhettünk egy kis miniatürizált „talaj eróziót”, ezt is úgy figyeltem, mint egy kisgyerek, és újra rácsodálkoztam magamra, hogy rá tudok csodálkozni ilyen egyszerű dolgokra. :)

Szóval a naplemente egy szép élmény volt a parton, hozta a várakozásokat, és az éhséget is, amit egy part menti vendéglőben csillapítottunk. Itt a szokásos házi gyros-unkat készítettük el a rendelt ételekből, plusz a kintről hozott fokhagymából, amiért először én indultam, de aztán amikor látták, mire készülök, szinte pánikolva rohantak utánam és a fokhagyma után. Szóval lehet, hogy koszosak, büdösek (a tűzhöz használt kerozintól is) ezek a helyek és ugyanazzal a kézzel fogják meg a parotádat, amivel a pénzt is (a jobbal, mert a bal az koszos, azzal a feneküket törlik), de betolhatod az étterembe a tökig pakolt fekvőbringádat, nem szól érte senki, és amikor nincs nekik valamiből, azonnal kirohannak neked érte. Ezért szeretjük is őket nagyon, ahogy a desszertnek elfogyasztott jégkrémet is. Hazafelé már gyalogoltunk, mert ebből a parti zónából indulva a riksások olyan „magas” árakat mondtak, hogy abból már alkudni se volt sok kedvem, na meg a séta is jól esett így végre egy kicsit hűvösebben, most hogy lement a nap.

Még egy nap Cox’s Bazarban – Csatt nélkül maradunk

Másnap úgy terveztük, hogy a reggeli és a pénzváltás után elindulunk, de sajnos az utóbbi nagyon elhúzódott, mert sehol nem kaptunk mianmari kyat-ot. Bementünk a fő-fő bankban, ahol rögtön el is kapott minket egy nagyon segítőkész, rendes alkalmazott, aki miután végighallgatta a történetünket, megígérte, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb segítségünkre legyen. De az ő bankjában nem volt kyat-uk (ejtsd: csatt, vagy dzsatt, vagy kijatt, a fene tudja), átküldtek egy másikba, ahol hosszas tanakodás után ők is kitalálták, hogy nekik sincs, és azt is furcsálták, hogy dollárt szeretnénk, sértetlen, nagy címletekben. Ilyen se volt nekik, csak két gyűrött százasuk. Ezen a ponton kicsit elszomorodtunk, mert ekkor már tudtuk (és sajnos csak ekkor), hogy Mianmarban csak a tökéletes állapotú, gyűretlen, firkálatlan bankjegyeket váltják be, azokból is csak leginkább az amerikai dollárnak a százasát, amely nem régebbi 2006-nál. Ilyen azért volt még nálunk, és ki is vasaltuk, de biztos ami biztos alapon, akartunk belőlük szerezni még. Ez nem sikerült, későn próbálkoztunk, még Chittagongban kellett volna ennek utánamenni, de tűzoltásképpen, a banki alkalmazottak tanácsára beszereztünk egy csomó kiváló állapotban lévő bangladesi takát, amit az elmondásuk szerint majd könnyedén be tudunk váltani a határ mianmari oldalán, mivel onnan rendszerint jönnek át kereskedők Bangladesbe termékeket vásárolni, és szükségük van a bangla pénzre. Ez végülis logikus, és jobb opció nem lévén bele is törődtünk, hogy akkor majd így lesz, vagy sehogy és megélünk majd Mianmarban, ahogy tudunk. Kicsit úgy éreztük, nagy ismeretlenbe megyünk bele, fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk majd Mianmarban, milyen állapotok, milyen emberek, milyen fejlettségi szint. Azt hallottuk, hogy a kötekedő határőrök és a rend őrei, ha nagyon nem akarnának keresztülengedni az elméletben zárt határ menti államon, Rakhaing State-en, akkor könnyedén megkorrumpálhatók a másképpen szükséges repülőjegy árának töredékével. Ezt reméltük, hogy nem kell majd megtennünk, ahogy amiatt is bizakodóak voltunk, hogy sokan, akik jártak már Mianmarban, azt mesélték, hogy DK-Ázsia legbiztonságosabb országa, jobb mint Thaiföld és az emberek mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szóval bizakodóak voltunk, ugyanakkor kicsit tartottunk is az újtól, főleg, hogy csak egy-két kivasalt százdolláros volt nálunk, néhány kisebb címlet még régről, és most már egy nagy rakás taka is, amit nagyon reméltük, hogy majd be tudunk váltani, máskülönben jól rajtunk marad, mert ezt aztán végképp nem váltják minden pénzváltónál. :)

Új műsor a horizonton

Az idő úgy elment a sok banki hercehurcával, hogy úgy döntöttünk, ezen a napon már nem megyünk tovább, mert nincs értelme délután elindulni, hiszen Teknaf 80km ide, ami egy hosszú nap alatt teljesíthető, ám fél nap alatt lehetetlenség. És mivel nem akartunk az ismeretlenbe belemenni és valahol útközben éjszakázni, én inkább nekiálltam naplót írni, Zita pedig olvasni.

Este pedig megint kimentünk naplementét nézni, de ma más műsort adtak a horizont felett, ma teljesen máshogy nézett ki a naplemente. :) A tegnapi jobb volt, de azért ma sem panaszkodhatunk, hiszen utána nagyon jól szórakoztunk a part menti bazársoron, ahol félig mert tényleg szükségünk volt hozzá a vacsorához, félig tréfából mindenkitől rosun-t (fokhagymát) szerettünk volna vásárolni. Amikor kérdeztük, először nem értették, próbáltak az angol szavaik között találni valamit, ami hasonlít a „rosun”-ra, aztán rájöttek, hogy bengáliul beszélünk és ennek mindig nagy nevetés lettek a vége, sőt egyszer tényleg elvezettek minket egy üveg fokhagymához, de az sajnos már nem volt friss, hanem egy befőttesüvegben úszott valami furcsa lében, így maradt az, amit az étteremben megint nagyon kedvesen beszereztek nekünk. Mikor leültünk, már tudták, hogy ezek ketten azzal kezdenek, hogy: sosa, piadzs, rosun, vagyis sok uborkát, hagymát és fokhagymát kérünk! :) Vacsi után még kiültünk egy másik vendéglőbe meginnni egy kávét és élvezni a part kellemes légkörét. Ekkor végre volt egy kis időnk és jelenlétünk elcsodálkozni azon, hogy hová is jutottunk, itt vagyunk Banglades, egy távoli ország egy távoli csücskében, és főleg azon csodálkoztunk, hogyan is jutottunk idáig. :)

Másnap reggel már tényleg tovaindultuk Teknaf felé a csodálatos parti úton, de arról már csak jövő hét hétfőn szól majd a fáma! ;) Apropó, mi, vagy ki az a fáma? :) Na szépen vagyunk, azt se tudom, mit írok…

Cox’s Bazarban 2012. augusztus 29-30-án időztünk.

Nemzetközi buli Raj-nál – Gombapörköltet eszik egy tádzsik, egy lengyel, egy ukrán, egy indiai és két magyar

Második esténken egy kisebb összejövetelt csaptunk Raj-éknál. Zita beígért egy gombapörköltet (Raj vega, mint ahogy a bolygónk szerencséjére az 1,2 milliárd indiai is), és amikor Raj megüzente a munkahelyéről e-mailben, hogy csatlakozik hozzánk egy kollégája is, mi sem voltunk rest, és rákérdeztünk, hogy átjöhet-e Maxim is? Persze, hogy jöhetett, így már csörögtük is felfelé az ukrán srácot, aki azt ígérte, hoz magával egy leányzót is. Így végül hat fősre dagadt az asztaltársaságunk, ezért Zitában volt is egy kis nyomás a vacsorát illetően. De végül istenien sikerült, nagyon eltalálta az ízeket, még a Danitól kapott pirospaprika legvégét használta fel a gombához, amit rizzsel ettünk. A lány, akivel Maxim jött, egy Dushanbe-ben dolgozó lengyel leányzó volt, aki többször járt már a Pamírban, így sok hasznos és érdekes információval látott el minket. Többek között pl. azzal, hogy számítsunk -20 fokra Murgabban! :) A nemzetközi est nagyon jól sikerült, egy pohárka bor után konstatáltam, hogy nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy becsiccsentsek, illetve, hogy micsoda szégyen, hogy csak mi ketten nem beszélünk oroszul Zitával.

A park és a piac Dushanbe-ben

Dushanbe-ben nem sok időt töltöttünk klasszikus turistaként, mert sok dolgot kellett elintéznünk illetve megvennünk, így amikor nem ezek után rohangáltunk, leginkább Raj lakásán pihentünk, vagy éltünk szociális életet esténként. Egy rövid sétát azért sikerült tennünk a már említett szökőkutas parkban, amit egyébként a legmagasabb zászló, egy új, épülő hatalmas könyvtárépület és az elnöki palota öveznek.
Ez a séta valóban nagyon szép volt, igaz kb. csak fél órás volt. Ha ezen kívül azt kérdeznétek, hogy mit láttunk Dushanbe nevezetességeiből, azt válaszolnánk, hogy semmi mást. A legnagyobb Közép-Ázsia Buddha szobrot sajnos kihagytuk, ez az egy amit bánunk, különösen, hogy nem volt messze Raj otthonától. Ezt leszámítva egyébként nincs is nagyon mit látni Dushanbe-ban, egy nagy, modern, volt szovjet nagyváros, ami egyébként szép és élvezhető a maga nemében.
Ahol jártunk sokat, és amiről érdemes még mesélni, az a piac! Fantasztikus piacai vannak Dushanbe-nek!

Rengeteg mindent megkapni a piacon, a zöldségektől a húsokon át a rengeteg féle magvat, teát árulnak, de ruhát, cipőt és műszaki cikket is kapsz. És az egész él, emberek jönnek mennek, vásárolnak, árusok viszik a portékájukat a kocsikon. A legjobb az volt, amikor egy soron az egyik oldalt a DVD lejátszók voltak kipakolva magas tornyokban, a másik oldalt pedig az asszonyok kenyeret és pékárút árultak. Itt is megkapni a nagy kedvencünket (nem, nem a Ninja bosszúja 5-re gondolok HD-ben), a szamszát, a különbség csak annyi, hogy a tádzsik változatot szamboszának hívják, és kevesebb húst, de több hagymát tartalmaz. Legalábbis azon példányai, amelyeket nekünk sikerült felfalni! :)

Ruhavásárlás a piacon, öltözködés a Pamírra

Alapvetően azért töltöttünk el hosszú órákat a piacon, hogy beszerezzünk néhány olcsó, de nagyon meleg ruhát, ami majd jó leszünk nekünk a Pamírban repkedő súlyos mínuszokhoz. Sikerült is vásárolnunk egy-egy pár nagyon vastag hosszúszárú zoknit, illetve egy nagyon vastag és meleg harisnyanadrágot. Ezen kívül végül nem vettünk több ruhát, mert összeszámoltuk, hogy mi mindenünk van, és elégnek véltük. A lábfejünkre van az SPD cipő, 8 pár zokni és a szélálló, vízálló kamásli a Vaude-től. A lábunkra van fejenként két lastex nadrág, a szerzett vastag harisnya, egy hosszúnadrág, több rövidnadrág, és egy szélálló, vízálló felső réteg a Vaude-től. Felsőtestre pedig van egy-egy nagyon profi Ironclad aláöltözetünk, 2-3 rövid ujjú polónk, a nagyon jó Ironclad pulcsink a kapucnival, egy garbó, és több hosszú ujjú, na meg egy-egy Vaude dzseki, ami szintén vízálló, szélálló és van kapucnija. Ezen kívül vannak kesztyűink, köztük a legmelegebb az Ironclad Summit, ami fölé még vettünk plusz melegítő és vízálló rétegnek egy nagyon komoly, vastag mosogatókesztyűt. Van még rengeteg kendőnk és egy-egy polár sapkánk. Ha ennyi ruha nem lesz elég a nagy hidegekre, akkor még mindig lesz nálunk újságpapír! :)

Fényképezőgép javíttatás, ismét

A piacon találtunk mini csillagcsavarnyúzót is, amivel aztán rögtön szét is kaptam a rég újra elromlott Panasonic Lumix fényképezőgépünket, de sajnos nem tudtam érdemben hozzászólni a problémához, így a gép maradt „System Error (Focus)” állapotban. Azért gondoltunk újra a fényképezőgépre, mert nem szerettünk volna nekivágni egyetlen egy működő fényképezőgéppel a Földünk egy ilyen gyönyörű és különleges szegletének, mint a Pamír. Egyik délután hazafelé a piacról felfedeztünk egy elég profi és nagy műszaki boltot, ahová merészeltünk betérni és megtekinteni a Canon kompakt, GPS-el is felvértezett modelljét. Tetszett a masina, ellenben az árától azonnal elborzadtunk, és inkább szerviz után kiáltottunk az eladóknál, hátha tudnak segíteni a Lumix-unkon. Adtak egy címet, ahová jobb híján taxival kellett eljutnunk, ugyanis az interneten nem találtuk meg. A cím alatt ugyanannak a brandnek a szervize működött, ahol bevették 10 somani ellenében a nászajándékba kapott (Ezúton is köszönet Gergő!) Panasonic gépünket bevizsgálásra, és azt ígérték, ha meg tudják javítani, akkor másnap délelőtt 11-re már meg is lesz, méghozzá 200 somani, vagyis kb. 10000 forint ellenében. Ezt kicsit sokalltuk, de úgy voltunk vele, hogy ha újra működni fog, legyen! Másnap bringával robogtam érte, és nagy örömömre működve adták a kezembe a gépet. Nagy nehezen meg tudtam érteni, hogy ütést kapott az objektív, és az volt a baja. Azt ígérték, hogy 1 hónapig él a garancia (na persze akkor mi már hol leszünk…), de ne aggódjak, ha nem fog újra ütést kapni, nem fog tönkremenni. Mi pontosan tudtuk, hogy nem kapott ütést az objektív, de talán annak lehet nem örült, amikor 50-nél elővettem és szembetartottam a széllel kinyitva, hogy felvegyem a száguldásunkat. Szóval végre most van újra működő, geotaggelő fényképezőgépünk. Mégsem fogjuk használni, csupán tartaléknak, ha régi kisöreg Canon végleg bemondaná az unalmast. Azért döntöttünk így, mert a Canon még sosem döglött be teljesen, megbízhatóan működik három éve, nem úgy, mint a Lumix, ami most járt másodjára a szervizben és legutóbb 2 nappal a javítás után ment tönkre. Ha a Lumix-ot használnánk elsődleges kamerának, lehet, megint nagyon hamar tönkremenne, így viszont, hogy a Canont nyúzzuk, az talán tovább fogja bírni, és ha mégis tönkremenne, még van egy Lumix-nyi időnk tartalékban, hogy találjunk gyorsan egy boltot, ahol egy vagyonért vehetünk új fényképezőt. Ha ez nem sikerül, még mindig van egy Nokia telefonunk 5Mpixellel, tetriary kamerának. :)

Mercedes alkatrészt kap a Nazca Gaucho fekvőkerékpárom

A fényképező megjavításával vesztettünk egy napot, mivel már csak a 3. dushanbei napunkra tudták megjavítani. Ezzel azonban még korántsem volt vége a városban való rohangálászásnak, mert amikor elindultam a bringával a fényképezőgépért, észrevettük a fekvőbringámon, hogy hátul, az ülés mögötti rögzítésnél fent eltörött a csomagtartóm. Ez azért volt nagy baj, mert ellentétben a vázzal, ez alumíniumból van, aminek a heggesztése nem olyan triviális, és egy rövid internetes böngészés után arra jutottam, hogy itt Dushanbe-ben egyenlő a „szinte lehetetlen” kategóriával. Azért mégis elindultam a piac irányába, lesz ami lesz alapon, hiszen valamit tenni kellett, de gyorsan, mert már délután volt, és másnap mindenképpen el szerettünk volna indulni a Pamirba, igaz, azt még ekkor sem tudtuk, hogy pontosan hogyan. Szóval az esélytelenek önbizalmával behajtottam a bazár ama szegletébe, ahol a műszakisok találhatóak. Persze mindenki jól körbeállta és körbecsodálta a bringát, de a problémámra csak nagy nehezen vettettek figyelmet. Végül vették az adást, és segítőkészek voltak, előkerült egy angolul beszélő is, akinek a segítségével megtudtam, hogy egy fickót kell követnem. A fél városon át mentünk, egészen egy autószervizig. Itt is sokan a segítségemre voltak, a főnök, Ahmad, hamar kitolta az 1985-ös, Budapest típusú hegesztőgépét. Mutattam, hogy én is majdnem ugyanazon évjárat vagyok, ugyanabból a városból, amin aztán jót mulattunk, de a csomagtartó nem lett meghegesztve, miután közöltem, hogy alumínium és erről Ahmad is meggyőződött egy mágnes segítségével. A megoldást végül két nagyon erős, széles fém kötöző jelentette. A Mercedes márkájú kötözők és a kerékpár elemek közé egy-egy gumilapot is tettünk, hogy ne sérüljön a bringa, majd amilyen erősen csak bírtuk a csavarhúzóval, jól ráhúztunk. Nem egy tökéletes megoldás, de épp elég erős lett ahhoz, hogy biztonsággal tovább tudjak menni. Ahmadéktól a művelet végén papírt és tollat kértem, hogy felvéssek nekik pár köszönő szót és a honlapcímünket. Ezt először nem értették, és Ahmad zavarában elkért 10 somani-t a segítségért, de aztán a köszönet és a búcsú végére olyan jóba lettünk, hogy a visszaadta a 10-est. Én elfogadtam, mert azt eszeltem ki, hogy visszajövök a pénzzel egyenértékű friss és forró szamboszával, de szégyenemre erre már nem kerülhetett sor, mert a nap hátralévő része elég durván besűrűsödött, és kiderült, hogy másnap korán reggel indulunk tovább.
Ahmadék szervize után a piacra siettem vissza, ahol vásároltam a fém gyorskötőzőkből jó párat mindenfelé méretben, ezen kívül vettem még műanyag gyorskötőzőket, és szigszalagot is, mert ezekből is kifogyóban voltunk már. Próbáltam kis csavart szerezni a hátsólámpámhoz, de csak az idő ment el vele, nem kaptam ilyen méretet sehol, pedig láttam csavarokat dögivel. Ezzel jól elment az idő, és mivel vissza kellett érnem időre Raj-hoz, sietnem kellett, és már csak egy cipót, a szambószákat és némi édességet sikerült vásárolnom.

Itt egy külön bekezdésben muszáj megjegyeznem, hogy attól még, hogy most eltörött a csomagtartó az én bringámon, nagyon meg vagyunk elégedve az Evobike-tól kapott Nazca Gaucho fekvőkerékpárokkal. Látszik rajtuk, hogy nagyon profin össze vannak rakva, nagyon jó alkatrészekből. Gyakorlatilag nem is tudnék elképzelni ennél profibb gépet túrázásra. A csomagtartó pedig nem csoda, hogy eltörött, a táskáim sajnos bőven meghaladják a csomagtartóra előírt maximális 25kg-os súlyt, és nem egyszer buszra is tettük a bringákat, és ilyenkor bár nagyon ügyeltünk az épségükre, de nem mindig tudtuk úgy bepakolni őket a buszba, hogy a bringák ne a csomagtartón támaszkodjanak. De ezek ellen sajnos nem tudunk mit tenni, ennyi cuccunk van, és Közép-Ázsia nem az a terep, ahol a magunkfajta kényelmes nászutas bringás át tudna haladni buszozás vagy a vízumidőszakok megsértése nélkül. Szóval marad a Mercedes fém kötöző! :)

Terepjáróval megyünk el a Pamírig – De nem a Pamírba!

Raj-hoz azért siettem vissza, mert időpontra meg volt beszélve, hogy találkozunk egy kollégájával, aki pamíri, és ismeri azokat a terepjárós fickókat, akik a Dushanbe – Khorog vonalon viszik az utasokat. Egy menet a sok száz kilométeres úttalan utakon 250 somani, vagy 50 dollár, de mivel mi ketten vagyunk, plusz a bringák is elfoglalják az egész tetőcsomagtartót, ahová így már nem fér a többi utas poggyásza, és a miénk is már csak az utasok helyére, nekünk ez 200 dollár lesz, de csak akkor, ha sikerül 2 másik utast találnia a sofőrnek mellénk. Ez eltarthat egy darabig, ezért lehet egyszerűbb, ha kibérelünk egy egész dzsipet 300 dollárért. Ez rengeteg pénz, de még a 100 dollár különbség is, ezért rövid gondolkodás után úgy döntöttünk Zitával, hogy az első, 200 dolláros verziónál maradunk, ami még akkor is megéri nekünk, ha így egy teljes napot bukunk, hiszen a 100 dollár hatalmas összeg, 20 ezer forint. Ki is mentünk aztán a reptér mellé, ahol Raj pamíri barátja megkereste nekünk a legjobb sofőrt, és meg is beszéltük vele a dolgot. Annak pedig különösen örvendtünk, hogy azt ígérte, odajön Raj házához reggel 7-re. Így nem kell a bringára felpakolnunk, pár kilométerrel később pedig le, hogy aztán pakoljunk be a dzsipbe.
Azt még nem mondtam el, miért döntöttünk úgy, hogy a Pamír „bejáratáig” dzsippel megyünk. Azért dzsip, mert más jármű nem képes haladni ezeken az utakon, és azért motorizált járművel és nem biciklivel, mert mint azt már írtam, eredetileg nem a Pamír felé terveztük az utunk – mert hogy arra túl hegyes, és túl hideg ilyen kora téli időkben már -, hanem a Pamír felett át északon, a Vörös-folyó völgyében Kirgizisztánba, aztán egyenesen tovább Kínába. Viszont mint pár hete megtudtuk, az a határátkelő turistáknak le van zárva, és a különkérelmünkre a nagykövetség nem válaszolt, így maradt az egyetlen szárazföldi alternatív út, a Pamír! Ide is külön engedély kell, mivel autonóm terület, de ezt az engedélyt mi okosan megkértük anno indulás előtt a tádzsik vízummal együtt, „Ki tudja, mi lesz?” alapon. Hát most az lett, hogy az előbb leírtak miatt végül mégis megyünk a Pamírba, és mivel ilyen késő van már, és ilyen hideg, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább a Pamírig dzsipezünk, hogy így időt nyerjünk a hosszabb és nehezebb szakaszra, a hegyekre. A „Pamír highway”-en fogunk végighaladni Korogh-tól Murgabon át, nem egészen a kirgizisztáni Osh-ig, ameddig hivatalosan tart, hanem csak Sary-Tashig, mert ott majd Kína felé fordulunk. A Pamír highway szintén nem azért „highway”, mert kétszer 3 sáv, hanem mert magasan halad, végigmegy a Pamír fennsíkon. Több száz kilométert halad 4000m feletti magasságban, legmagasabb pontja pedig a 4655m magas Akbajtal-hágó. Ide indultunk el másnap reggel a terepjáróval. Maga a dzsippel megtett út is megér majd egy külön mesét a következőkben, hát még a Pamír, aminek eme sorok írásakor még csak az elején tartunk. Még sose jártunk 4000m-es magasságban, pláne nem októberben, ezért nagyon izgatottak vagyunk.