Zita gulyáslevest készít John-nal, odakint kattog a gép, timelapse-et készít a legelő alpakákról (van belőlük 50 a kertben) és ma egy nagyon-nagyon jó hírt kaptunk, ami miatt megszakítjuk az utat, és holnap stoppolunk fel Queenstownba, majd Alexandrába. Az is lehet, hogy először a bringákat hátrahagyva, nélkülük megyünk fel, hogy gyorsabbak legyünk, ezt még nem döntöttük el. Hogy mi ez a jó hír, azt a végén majd elárulom, amikor ide érünk a naplóval, most kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Egy eltévedt pingvin álldogál a napon

Reggel a 100 dolláros lakosztályunkból áttekertünk a Curio-öbölbe, volt egy-két emelkedő út közben, ahogy azt a kocsiból már előző este láttuk, de egyik sem volt vészes. Nick-et sajnos nem találtuk a szörfiskolánál, és azt mondta a barátnője, nem is lesz a környéken délután 4-5 óráig, így sajnos wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát a hideg vízbe a delfinekhez sajnos nem kaptunk egyből.

Zita a sütőben több napra előre elkészítette a reggelire való müzlinket: müzli, mogyorók, egyéb magok összekeverve fahéjjal, elkeverve gyümölcslében feloldott mézzel, majd mindez megpirítva, aztán ha kihűlt, tört étcsokoládévaál összekeverve. :) Az ötletet nagyon köszönjük Adriennek! :)

A 100 dolláros lakosztály

A falu korabeli börtöncellája

És egy korabeli traktor maradványai :)

Úton Curio-bay felé

Ugyanez a mélyedés a másik oldaláról fotózva, csuklóból hátrafelé, fölfelé tekerés közben! :) Olyan, mintha rajzolták volna az utat, nem?

A kemping félszigetéről gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, és az egész környéket beragyogta a nap, jó hangulatú volt az egész. Épp elengedtük volna kicsit magunkat ebben az életérzésben, amikor az öböl bal, sziklás partja mentén valami furcsát láttunk mozogni a vízben! Mi lehet az, csak nem delfinek, máris kiszúrtuk volna őket? De miért nem figyel rájuk a többi ember, akik a környékükön, a sziklákon mászkálnak?

Vigyázat, oroszlánfóka-veszély!

Kilátás a Curio-öböllel szomszédos öbölre

Ilyen sárgaszemű pingvinnel ezen a napon nem találkoztunk, illetve csak ezzel a kitömött példánnyal

Ahelyett, hogy ezen tovább gondolkodtunk volna, gyorsan ledobtuk az SPD cipőket, strandpapucsot vettünk, becsuktuk a bringástáskákat, kamerát ragadtunk és elindultunk a partra. Még mielőtt oda érhettünk volna a helyre, ahol a különös mozgást láttuk a vízben, meg kellett hogy álljunk, ugyanis pont előttünk, az egyik sziklán, kint, egyedül a tűző napsütésben egy szál pingvin álldogált magában. Hát ez meg hogy? Tegnap olvastuk, hogy csak kora hajnalban meg este, sötétedés környékén jönnek csak elő, de ha ez így lenne, akkor ez a példány mit keres itt most? Mint azt egy a közelben magyarázó helyitől megtudtuk, ez nem ugyanaz a pingvin, mint akik a Nugget Pointnál laknak vagy a szomszédos öbölben, hanem egy másik faj. És valószínű vagy vedleni jött ide vagy meghalni. A pingvinek ugyanis van, hogy levedlik a… nem tudom, mijük van, de azt, szűrük, vagy tolluk, vagy tudomisén. Ilyenkor nem mehetnek be a vízbe nagyon, mert anélkül nagyon könnyen megfázhatnak és elpusztulnak. És ugye, ha az ember közel megy hozzájuk, hová menekülnek legelőször? A vízbe… De ezt sajnos sokan nem tudják, mi meg a fejünket fogjuk, látva hogy néhány méterre megközelítik szegény kis állatot, akin ugyan nem látszik, hogy meg van rémülve és hogy stresszes ettől, de ezt mérésekkel bizonyították, hogy valójában így van, az ember közelében gyorsabban ver a pingvinek szíve. Úgy próbáltuk csendben, pisszegve és csettintgetve rábírni az embereket, hogy kicsit nézzenek fel a kamerájukból és forduljanak felénk, hogy lássák, ahogy integetünk nekik, hogy jöjjenek onnan, de gyorsan. Később egy helyi hölgy, valószínű a kemping üzemeltetője vagy a kisbolt dolgozója is odajött és azt is elmagyarázta, hogy se a pingvin útjába, se közé és a tenger, vagy a bokrok közé ne álljunk, mert lehet, hogy a fészke a bokrok között van, a tengerbe meg ugye menekülni szeret, tehát a legjobb, ha oldalt állunk neki, legalább 20 méterre, akár egy másik szirten, úgy hogy köztünk tenger is legyen.

Látjátok középen azt a fehér foltot a sziklaszirten? Na, az a pingvin! :)

És ugyanez közelebbtől, a szomszédos szirtről, 16x zoommal, manuál fókusszal a pingvinre élesítve (most használtuk először a kamerán ezt a funkciót, mert a világért sem akart az állatra fókuszálni magától).

A mi képeink mind maxra kinyújtott zoomal (16x) készültek, azért tűnik közelinek a pingvin, de valójában távol volt tőlünk. Ja, és hogy mi volt a vízben? Sznorkellezők, valami kagylókat gyűjtöttek. :)

A delfinekkel való barátkozást melegebb éghajlatra hagyjuk

Ezek után elindultunk a végeláthatatlanul hosszú homokos parton sétálva, hátha kiszúrjuk a delfincsapatot. Él itt egy család, a populáció kb. 20 Hector’s delfin, és ez már így van sok száz éve, ezek a delfinek szerte az új-zélandi partok mentén ilyen kisebb-nagyobb csoportokban élnek, és általában csak a csoporton belül választanak maguknak párt, ezért is nagyon érzékeny a populációjuk a környezeti változásokra és az emberi behatásokra. És ezért is olyan nagy szám, hogy itt ezen a helyen, a Curio-bayben, ahol amúgy az emberek szinte minden nap szörföznek, itt él ez a 20 Hector’s delfin, akik egyébként sokszor közel jönnek az emberhez. Megközelíteni elméletben nem szabad őket, de ha az ember bemegy a vízbe, jó esély van rá, hogy a delfinek, ha megtalálják, körbeúszkálják, pusztán kíváncsiságból. Mi is valami ilyesmire vágytunk, de közben éreztük, hogy nagyon hideg szelek fújnak, és el se mertük képzelni, hogy a víz milyen hideg lehet, pláne neoprén ruha nélkül.

Egy csoportba botlottunk, izgatottunk üldögéltek és beszélgettek a parton a víztől kb. 10 méterre. Megkérdeztük őket, hogy láttak-e delfint, és a válaszuk az volt, hogy igen! Csak úgy csillogott a szemük, miközben magyarázták, hogy néhány centire úsztak el mellettük az állatok, és az egyikük mindezt kamerára is vette egy vízálló tokba rejtett GoPro kamerával. Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk nézni, egy másikuk elrohant egy iPhone-ért, a kettő készüléket összekötötték wifin, és egy kört alkotva kizárva a nap sugarait a képernyő körül, és a szelet is kicsit megtörve így, körbe álltuk a kis készüléket, és izgatottan néztük végig a videókat.

Mi most csak így láttunk delfineket, a hideg szél és a fényes nap ellen szorosan körbeálltunk, így néztük végig a srácok felvételeit a delfinekről

többször is az állatok, de mindezt a felvételen mindig csak pár másodpercig lehetett látni. Nekik volt neoprén ruhájuk, de még így is vacogtak, folyamatosan remegtek a hidegtől, amíg ott voltunk, azt mondták, hogy a lábuk és a kézfejük nagyon fázott még a ruhában is a vízben. Nem akartam elképzelni, milyen lehet a fejünket is beletenni, mert ugye nálunk volt maszk és légző cső is, de ekkor már eldöntöttük, hogy nem fogjuk őket használni. Bár sütött a nap, de a szél nagyon hideg volt, minket is átfújt, és bár bírtuk a srácok társaságát és – egy kis irigységgel teli – öröm volt látni a delfinek okozta boldogságukat, de úgy döntöttünk, hogy ebből mi most nem kérünk, az én arcom jobbik fele amúgy is begyulladt kicsit a tegnap előtti hideg széltől, és a srácoknak már csak a látványától is megfagytunk, hát még ha belegondoltunk, hogy 5-ig várnunk kell, és aztán, ha megkaptuk a ruhákat, és bementünk a vízbe, akkor talán (!) mi is találkozunk majd a delfinekkel. Talán… de az arcüreggyuszi viszont tuti, hogy garantált lett volna, ezért aztán erről lemondtunk.

A Curio-bay partja

A kilátás a kemping vegyesboltjának ajtajából

A srácok egyébként argentínok voltak, illetve németek, utóbbi nemzet egyik fia különösen tetszett nekünk, mert amikor rákérdeztünk, hogy honnan való, viccesen azt válaszolta, hogy „I’m just one of those Germans” – én csak egy vagyok azok közül a németek közül. Mert hogy elképesztően népszerű a német fiatalok körében Új-Zéland, akárhány Working Holiday Visa-t megkaphatnak, kb. 5 perc és nagyon olcsó megigényelni, a távoli sziget pedig abszolút vonzó a kalandvágyó fiatalok körében. Nem csoda, hogy kb. minden második ittlévő fiatal turista német, minket is többször néztek már németnek a helyiek, aztán mindig meglepődtek, hogy magyarok vagyunk, mert általában még sosem találkoztak rajtunk kívül más magyar utazókkal. Ennyit számít, hová születik az ember, Magyarországról indulva már szerencsésnek tarthatja magát az a 20 éves fiatal, aki járt már Nyugat-Európában, miközben ennyi idősen a németek már Új-Zélandon meg szerte Délkelet-Ázsiában kalandoznak. De azért mi sem panaszkodhatunk, ha ugyanezt globális szinten nézzük a Föld teljes lakosságára kivetítve, akkor azt hiszem, még mindig bőven benne vagyunk a legszerencsésebb, leggazdagabb 5%-ban.

Tovább Catlins végeláthatatlan dombjain át

Na, ennyit a különbségekről és a delfinekről. :) Most guruljunk tovább, merthogy elhatároztuk, hogy ha már lemondtunk a delfinekről, akkor legalább kihasználjuk a nap hátralévő részét és biciklizünk egy kicsit tovább az utunkon. Ehhez először egy 13km-es, enyhén dombos, murvás szakaszt kellett kereszteznünk. Ez egész szép volt, és kezdetben még a dombok sem jelentettek különösebb gondot. Talán 200m magasba sem kellett felkapaszkodnunk. Valahol 10km környékén megálltunk müzlit enni egy kis útszéli bódéba behúzódva. Tele van ilyenekkel az ország, nem értjük igazán, mire valók, talán iskola busz jár erre, és ebben várhat rá a gyerek, de ezt nehéz elképzelni… Ezen nem is törtük sokat a fejünket, csak a mogyorókat a fogainkkal, merthogy ez is volt a müzliben, Zita minden jót belesütött és aztán még apróra vágott étcsoki darabokat is beleszórt, ezt ettük a két tálban, tejporral, kakaóporral és vízzel összekeverve. A tejpor azért kell, mert így 8 liter tejet is magunkkal tudunk cipelni úgy, hogy közben csak 1kg a súlya. :) Először óckodtunk tőle, de egyáltalán nem rossz.

Zita fokhagymát vásárol, egyenesen a termelőtől, az út mellé kihelyezett, eladó nélküli becsületkasszás viskóban. :) Így megy ez Új-Zélandon! :)

Megint murvás úton, de ezúttal nem volt olyan kegyetlen

Jó időnk volt…

Épp, hogy elindultunk, egy dombbal később két nagyon lassan, szemből közeledő kerékpárosra lettem figyelmes. Pedro-val és Johanne-el hozott minket össze az út, ők két kanadai kerékpáros, a weboldaluk www.veloreve.blogspot.com – A kedvenc országuk eddig Törökország volt, amire én egyből rávágtam, hogy hát akkor Iránt imádni fogják, de sajnos oda nem mennek, mert a biztosításuk akkor érvényét vesztené. Már 3 éve és 31 ezer kilométer óta úton vannak, nemsokára repülnek Sydney-be, majd onnan Vancouverbe hogy aztán keresztülhajtva Kanadán hazaérkezzenek Quebecbe. Míg Zita Johanne-vel beszélgetett, én Pedro-tól hallottam egy nagyon durva történetet az Aussie immigrációról. Egy fickót elkaptak gyorshajtásért, de nem fizette be a csekket, csak leadta a béreltautót. A kiutazáskor nem szóltak neki egy szót sem, de amikor 5 évvel később, két másik francia barátjával visszatért az országban, a rendőrök már a repülőn előállították a két barátjával együtt, és nem hagyták őket leszállni, fordultak vissza a repülővel Franciaországba, és se az illető, se a barátaik, akiknek csak annyi a bűnük, hogy együtt foglaltak repjegyet egy bliccelő gyorshajtóval, soha többé nem tehetik be a lábukat Ausztráliába. Hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt nem tudom, de Pedro úgy adta elő az információt, mintha első kézből hallotta volna. Szóval vigyázzatok, kivel utaztok Ausztráliába, ki ne tiltassatok örök életre!

Pedro és Johanne – Érdekes védekezés a túl közel hajtó autósok ellen! :) A fekete műanyagbot Törökország óta náluk van, a kutyák ellen!

A murvaélet hamarosan véget ért, és gyönyörű aszfalton suhanhattunk tovább. Ennek örültünk, már csak azért is, mert így most már érezni is véltük a hátszelet, és azon kaptuk magunkat, hogy élvezzük a bringázást. Rengeteg birka, még több zöld mező és sok hosszú fasor mellett hajtottunk el. A tenger felől egyre több felhő gyülekezett, gyorsan siklottak át a dombok felett, de az idő tőlük függetlenül azért többségében még napos maradt.

Birkák mindenütt, ez is egy nagy jellegzetessége Új-Zélandnak

Az a sor műanyagbatekert bála mind-mind finom tehénhami, ínségesebb időkre, amikor nem nő úgy a fű, mint most.

A fák tenger felőli oldala a sós levegő miatt szárad ki ezen a vidéken.

A távolban a Stewart Island, ahol még a vadonban is könnyen megtalálható a Kiwi-madár

A 30m magas fák 300m hosszan szélárnyékot nyújtanak maguk mögött, ezért ültetik őket a farmerek. A szélcsendesebb mezőkön jobban nő a fű, vagyis több kaja nő a tehénnek/birkának.

Ez a bizonyos két másik zászló, az Új-Zélandi is mellettük van, csak az nem látszik ezen a képen

Zita egyszercsak három zászlót fedezett fel az út bal oldalán, amiből kettőt nem ismertünk fel. Én mentem volna tovább, sőt már le is fotóztam a domb tetejéről a ránk váró egyenes útszakaszt, de ő csak erősködött, hogy megkérdezi a zászlók gazdáit, hogy milyen zászlók ezek, s miért.

Christine és Colins vendégszeretetében, egy marhafarmon

Kenyai és skót zászlók voltak a Kiwi mellett, ezt már Christine és Colin mesélte el nekünk, és mire én odaértem hozzájuk a fényképezésből, Christine azzal köszönt nekem, hogy kérek-e egy sört. Ezen egy pillanatra eltöprengtem, mert a torkom már elég csúnyán bedurrant ekkora, de aztán csak elfogadtam, ilyen ajánlatot nem szabad visszautasítani. Az üdítőket egy, a kocsibeállójuk mellett parkoló veterán lakóautóban fogyasztottuk el, s közben meséltünk, ők is, és mi is. 3 éve váltottak a birkáról tehenekre, most 500 tejet adó tehenük van, télire összegyűjtik, lenyírják és ponyvával illetve autógumikkal fedett kupacokban tárolják a füvet, ami olyan szépen megrohad ettől, hogy a tehénkék nem bírnak neki ellenállni, nagyon imádják. Az ötszáz tehén átlag napi 12000 liter tejet ad, amit két-három naponta egy nagy tartálykocsi szállít el, és az egész balhé egy nagy részvénytársaság részét képezi, aminek a tulajdonrészén és a hasznán ők is osztoznak. Azért váltottak, mert a fejlődő Kína elnyugatiasodó polgárainak feltámadt az igénye a tej(por…) iránt, és mivel ők hirtelen rengetegen lettek, a világ nem bírja kielégíteni az ő igényeiket, magyarul a tejpor világpiaci ára mostanság viszonylag magas, talán épp idén tetőzik. Mert hisz erre nem csak az élelmes Kiwik figyeltek fel, akik a világ egyik (talán legnagyobb, vagy az USA után a második…) legnagyobb exportőrei a tejpornak illetve a tejpor alapú termékeknek, pl. bébitápszereknek. Bizony, mi sem gondolkodtunk anno Ázsiában, honnan van az a sok-sok rengeteg bádogkannányi bébitáp ami minden kisbolt legfelső polcain végig sorakozott… Hát innen. És hogy miért van annyi belőlük? Hát egy részt, mert talán az ázsiaiakból sincs épp kevés, másrészt mert talán itt lehet a legjobban hatni rájuk, a gyerek az ugye nagyon fontos a családban, mondhatni a család közepe, és neki mindent megtesznek, megvesznek.

A lakókocsiban

Naplemente a Stewart Island felett

Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Maradjunk csak a lakókocsiban. Két éjszakát maradtunk. Christine-ék még ezen az estén körbevittek minket a birtokon, láttunk rengeteg füves mezőt, dombokat, kacsástavat, teheneket, és gyönyörű naplementét a Stewart Island felett. Azon a szigeten ott még élnek Kiwimadarak, sőt egyéb, a nagy szigeteken ritkán vagy már meg sem található fajok is.

Ja, és hogy a zászlókhoz is visszatérjek: Christine-éknek három otthonuk van, egy Skóciában, egy Kenyában, és egy itt. Christine teljesen szerelmes Afrikába, rengeteget utazott fiatalkorában, az egyik lánya is ott él most, oda házasodott, így ők is minden évben igyekeznek meglátogatni. Christine nagyon jól tájékozott a világ dolgairól, rengeteg ismerőse van szerte a világból, és nagy-nagy előszeretettel hallgatta a mi történeteinket is, teljesen felvillanyozódott és mindenkinek lelkesen mesélte telefonon és személyesen, hogy honnan jöttünk, merre jártunk, meg hogy mennyit bicikliztünk.

A lakókocsi mellett egyébként volt egy fóliás üvegház is, benne egy régi medencével, amit eredetileg a gyerekeknek építettek fürdésre, de aztán Christine Akvapóniás halaskertté alakította, de valahogy nem választotta meg jól a növényeit, vagy nem fektetett elég energiát az egészbe, na meg sokat voltak hazulról távol is, így két év után elhalt a dolog – szó szerint. Az akvapóniáról remélem hallottatok már, ez az amikor egy üvegházban halakat és növényeket termesztenek és a kettő között cirkulálják a vizet, így a halkaki jó a növényeknek és a növények meg megtisztítják a vizet. Persze input azért van, ha nem jó a klíma (mint pl. Debrecenben túl hidegek a telek http://www.aquaponics.hu/) akkor kellhet fűtés, a vizet valaminek keringtetnie kell és a halakat is etetni kell. Szóval nem egyszerű és nem is teljesen önfenntartó, de zöldebb, mint sok más alternatívája, és ha beállt a rendszer és beletanultunk, talán éppoly jó lehet, hogy egy 20 éve rendezgetett élelmiszertermelő permakultúrás erdőkert. :) Nekem nagyon tetszett, hogy bár már elhalt/kihalt rendszerrel, de itt a világ túl felén találkoztam Christine által egy akvapónia rendszerrel, vagyis annak hűlt helyével.

Colin egyébként munkamániás, akár a fia is, aki az átállást a marhákra elindította és végigvitte, őket nem is láttuk sokszor, inkább csak esténként. A birtokhoz hozzá tartozott még egy „Garden House” is, egy néhány szobás különálló ház hátul a kertben, amit kiadásra hozattak ide, merthogy az egész házat egyben hozta egy bazi nagy teherautó. :) Valami olyasmi lehetett, mint amit mi is láttunk néhány hete Cromwellben. :) Úgy látszik ez itt tényleg divat.

A pihenőnapot egyébként azért iktattuk be, mert nem volt hol lennünk Invercargillben, illetve bizonytalanok is voltunk, hogy akkor most mikor is és merre is kéne mennünk tovább. Majd a végén megtudjátok, miért. Illetve azért is, mert én elég cefetül voltam (nem volt jó ötlet a sör), akkor már a fülem és a torkom is fájt, nagyon fájdalmas volt a nyelés, egyszóval megint bedurrant az arcom, attól a mocsok hideg déli széltől azon a bizonyos kegyetlen hideg napon. Bár fizikailag eléggé odavoltam, de lélektanilag egyáltalán nem, mert valahogy a légkör olyan volt, hogy ez nem illet volna a képbe, és mert tudtam, hogy hamar rendbefogok jönni, és most erre kell koncentrálnom és a lehetőségekhez mérten élvezni a napot, a pihenést és a nagyszerű társaságunkat.

Christine nagymama létére nagyon otthon van az internet világában

Ez a tartály mind tejjel van tele, az 500 tehén átlag 12 ezer liter tejet ad egy nap

A fejőüzemnél

Déri Dáeri – Vicces nevű napló a fejőüzemben :)

Jó reggelt! :)

A retro-lakókocsi, ahol két éjszakát töltöttünk, nagyon otthonos volt

Búcsúfotó Christine-el és Colin-al, meg a kutyájukkal :)

Christine pedig nagyon örült nekünk, marasztalt egy napra, így hát örültünk egymásnak, és délután még a „milking shed”-be, vagyis a tejfejő üzembe is kilátogattunk egy bödön tejért. Magyarul megcsapoltuk a sok ezer literes tejtartályokat kicsit. Bent az épületben köralakban egyszerre azt hiszem 50 tehenet tudnak fejni a gépek, reggel 5-kor és délután 3-kor terelik ide be őket, és állítólag az egész hely az utolsó centiig rengeteg helyen pontosan ugyanígy néz ki egész Új-Zélandon, tehát ez a sztandard. A teheneknek mind sorszáma van és mindig mindent pontosan vezetnek és dokumentálnak. Ha az egyik tehénnek valamilyen olyan betegsége van, ami miatt nem adhat tejet a szabályok szerint, akkor őt szigorúan ki kell hagyni (van is erre a célra egy elkülönített „kórház legelő” ezen tehenek számára, ez a „hospital paddick”), mert ha véletlenül mégis a fejőgépre kerül, akkor lehet kidobni az akár több ezer liter tejet is, amibe az övé belekeveredik.

Delfin és cápa, egy öbölben

De a legdurvább sztorit nem a shedben hallottuk Christine-től, hanem a konyhájukban, amikor a Curio Bay-i Hector’s dolphin-okra került a szó. Bár elég rég itt élnek, Christine először hat hete úszott a Curio-öbölben a delfinekkel, és persze ő is nagyon élvezte. (Nekünk ez majd reméljük Hawaii vagy Közép-Amerika melegebb vizeiben megadatik) Este azonban egy helikopterre lett figyelmes a házuk felett, a mentőhelikopter Invercargill felől igyekezett a Curio-öböl felé. Mint aznap este a tévéből megtudták, először a modern, dokumentált történelem során cápatámadás történt a delfinek öblében. Egy nagy fehér cápa, vagyis feltehetően egy nagy fehércápa kölyök egy szörföző oldalába harapott, de az illetőnek nagy szerencséje volt, és megmenekült. Mindez ugyanazon a napon történt, amikor Christine is úszott abban az öbölben… Mi meg ezen a napon, amikor ezt a sztorit hallottuk, nem úsztunk az öbölben. :) Ez egy kis sovány vigasz volt nekünk, hogy mint most kiderült, delfinek helyett akár cápákkal is találkozhattunk volna ott.

Az 50 alpaka, és a gazdáik

Másnap délben nagy nehezen el tudtunk indulni, persze csak egy jó hosszúra nyúlt beszélgetős reggeli és nagy fotózkodások után, de sikerült. Zita különösen kedvelte Christine-t és nagyon jól éreztük magunkat náluk, és azt hiszem, ők is nagyon örültek nekünk. Mindezen találkozás és a belőle következő történetek mind-mind csak Zita kíváncsisága, egy Kiwi, egy kenyai és egy skót zászlónak köszönhető, na meg Christine és Colin mérhetetlen lazaságának, jófejségének és vendégszeretetének. Hát ilyenek ezek a Kiwik! :) És most ne gondoljátok, hogy velünk tettek kivételt, vagy mi vágtunk olyan képet és mondtunk olyanokat, hogy bekönyörögtük magunkat hozzájuk, mert Christine elmesélte, hogy már máskor is vendégül látott egy ázott-fázott francia bringást, aki csak vizért kopogott be Christine-hez, de mivel az idő odakint igen cudar volt, és Christine amúgy is egyedül unatkozott otthon, behívta és megvendégelte az embert. Hát nem szívbajosak ezek a Kiwik, az biztos, de az hiszem, nem is kell, hogy azok legyenek, annyira nincs betyárság és korrupció ezeken a szigeteken, hogy az már szinte hihetetlenül szép. Bizalom, fehér gazdaság, az van és minden olyan szépen és olajozottan működik, hogy az számunkra szinte már felfoghatatlan. De nagyon tetszik, és inspiráló.

Úton Invercargill felé

Zita leleményességének köszönhetően, amikor elindultunk, akkor már tudtuk, hogy Invercargilltől 10km-re keletre, John és Mary már várnak ránk 50 alpakával és egy kutyával egyetemben. Hozzájuk 46km-es távot kellett megtenni, amit én elég türelmetlenül éltem meg, de azért szép volt. Mire megérkeztünk, farkaséhesek voltunk, Zita készített egy kis ételt, azt felfaltuk és közben John-al beszélgettünk. Ő egy amolyan oldschool szemüveges, szakállas, már elsőre is (és aztán is) nagyon jó fej figura, aki éppen a gyönyörű Thorn Sherpa kerékpárját szerelgette, amikor mi odaértünk. A felesége, Mary szülésznő, vagy bába, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy ezt elég komoly szinten űzi, tegnap este pl. amíg mi itt aludtunk az emeleten, ő autóba pattant a szakadó esőbe, behajtott a kórházba, és levezetett a kórházba levezetni egy szülést. Aztán hazavezetett. :) És mi ezt végigaludtuk.

Emellett, mintegy hobbiból 17 éve vett két alpakát, ami egy dél-amerikai állatfajta, olyan, mint a láma, vagyis annak az unokatestvére, egy hosszú nyakú, finom gyapjújú állat. Vagyis bundájú, mert a gyapjú az csak a birkának van, legalábbis azt hiszem.

Az alpaka egy felettébb vicces kinézetű állat Dél-Amerikából :)

A lényeg, hogy azóta már 50 van belőlük, és egy elmés kis lábbal hajtható géppel, miután megmosták és egy gépen áthajtották az állat levágott szigetelőanyagát, fonalat lehet belőle szőni, a fonalat aztán meg lehet színezni, és szép, könnyű és nagyon finom puha, meleg takarókat meg mindenféle jót lehet belőle varrni. Ezt a sok mindent mind Mary maga, mostanában már néhány segítővel kibővülve végzi, az alpakák etetésétől kezdve a ruha vagy egyéb anyagdarab elkészítéséig és eladásáig. Ez nekünk mondanom sem kell, rettentően tetszett, és az előbb, miközben ezt a bejegyzést írtam, Zita kipróbálta a lábbal hajtós fonalkészítő gépet, illetve a netbook összeillesztette a timelapse videót, amin odakint legelésznek a mókás kinézetű alpakák. :)

Ebből:

Ez lesz:

Mélypontról magasba – Munkát és munkavízumot(?) kapunk

Szóval van itt élet kérem, de ez még mind semmi. Olyan napunk volt, hogy csuda. Először is, kezdjük a tegnap estével. Vagyis a délutánnal. Nálam betelt a pohár. Írtam ugye, hogy nem tudtunk előre tervezni, no azért nem, mert már hetek óta folyamatosan hívogatunk egy szőlészetet, ahol szüreti munkát ajánlottak nekünk. Most végre már meg tudták mondani egész konkrétan, hogy jövőhét hétfőn (ma van kedd) lehet kezdeni, de a vízumügyintézésnél, amit Zita megtudott, és ami bíztató fejlemény volt, azt nekem 10 perccel később egy másik ügyintéző a telefonban megcáfolta, sőt kiröhögött. Nem is akarom leírni a részleteket, mert megint csak ideges leszek, a lényeg annyi, hogy vízum nélkül nem dolgozhatunk és vízumot, mint kiderült, mégsem kaphatunk olyat, amibe tegnap beleéltük már magunkat. Munkavízumról van szó. Szóval a régen várt három heti meló ugrott, vele együtt több százezer forintnyi munkabér is, ami nagyon jó lett volna a büdzsénknek. Közben reményt keltettek bennünk, aztán azt megölték, és kiröhögtek. Igen, ez mind a New Zealand Immigration volt, itt sem minden fenékig tejfel, főleg, ha az ember nincs közte annak a 100 szerencsés magyar fiatalnak, akik tavaly április 22-én gyorsak és szemfülesek voltak, és 48 órán belül jelentkeztek erre a vízumfajtára. A 100 hely ennyi idő alatt betelt, mi meg ugye ekkor még csak valahol tán Malajziában járhattunk, a franc gondolkodott ekkor Új-Zélandon. Még otthon, indulás előtt utánanéztem ezeknek a dolgoknak és láttam, hogy nekünk magyaroknak, ellentétben sok más nyugati országgal, nincs lehetőségünk ilyen vízumfajtára, se Ausztráliában, se itt, írtam is nekik, de akkor nem válaszoltak. És hát azóta már nekünk is van ilyen vízumfajta, de csak nagyon korlátozott számban, és nagyon idióta időpontban nyitották meg. De kár erről több szó, mert már szinte teljesen kész van egy cikkem erről a témáról, ami majd az Origo-n fog megjelenni talán hamarosan, de mindenképpen hetekkel az idei határidő előtt, ami szintén április 22. délelőtt 10 óra, helyi idő szerint.

Szóval tegnap este és ma reggel nagyon le voltunk taglózva, de aztán történt egy csoda. A telefonunk egy olvasatlan sms-t mutatott, ami már eleve furcsa volt, mert azt hittük, hogy a házban nincs is térerő, csak kint az úton, ha 30 métert odébb sétálunk. (oda kellett kisétálnom, hogy kiröhögjenek) Hát volt térerő, az ebédlőasztal közepén két csík is, és az sms azt mondta, hogy valami Mike egy Amisfield nevű szőlészetben keres két embert. Kis gondolkodás után leesett, hogy ez volt a legeslegelső borászat, ahová beköszöntünk munkakeresés céllal. Ez volt már vagy egy hónapja, valahol Queenstown határában. Megadták ennek a Mike-nak a számát, mi felhívtuk őt, és ő felírta az adatainkat, hogy majd értesít, ha lesz valami, és most lett, és visszaírt. Felhívtuk, kiderült, hogy Seasonal Solution partnerek, ami most csak röviden, annyit jelent, hogy jók nekünk, sőt számunkra csak ez az egyetlen legális lehetőség maradt, munkavállalás a Seasonal Solution-ön keresztül. Felhívtuk Sonját Alexandrában a Seasonal Solution-nél, aki már csak úgy ismer minket, mint a két magyart, aki rettentő módon, nagyon-nagyon szeretne munkát kapni. Elmondtuk, hogy miről van szó, Mike-ot névről ismerte, és megígérte, hogy még ma beszélnek és egyeztetnek, hogy működhet-e a dolog. Ekkor már majd ki ugrottunk a bőrünkből Zitával és a nyilt utcán ugrándoztunk, örömködtünk és ölelkeztünk, pedig ez még közel sem volt teljes győzelem. Délután ötkor végre Zita újra elérte Mike-ot (már direkt ő telefonál és intéz ilyen ügyeket, mert én elvesztettem a hitemet e téren és csak bevonzom a bajt, legalábbis ezt tapasztaltuk), aki azzal a jó hírrel szolgált, hogy megállapodtak Sonjával, tehát miénk a meló, már csak el kell intézni a papírokat. Ezért holnap reggel bemegyünk Invercargillba, lerakjuk a bringákat John barátjánál, és a John-tól kapott két hátizsákba átpakolva a legszükségesebbeket (meleg ruha, sátor, matrac, hálózsák) elindulunk autostoppal Queenstown-ba. Ott felvesszük az útleveleinket (turista vízum hosszabbítása miatt vannak ott a helyi bevándorlási hivatalban), majd stoppolunk tovább Sonjához Alexandrába, ahol elindítjuk a Registered Seasonal Employee ideiglenes, speciális, csak Central Otago-ban igényelhető vízumfajta kérelmét, amit egy hét alatt, fejenként 270 dollár ellenében el is készítenek nekünk Dunedinben. E szerint tehát jövő hét szerdán kezdhetjük a szőlőszüretet (reméljük ez a kis csúszás nem nagy gond a munkáltatónknak, vagy ha igen, akkor addig majd WOOFFingolunk vagy dolgozunk nála „szívességből”), ami majd kb. május első hétvégéig tart. Tehát sok-sok hetet fogunk dolgozni, remélhetőleg minden héten 6-7 napot. A vízumdíjat az első néhány nap majd ledolgozzuk, többit meg majd végig Közép- és Dél-Amerikában, a bicikliken. :) Már ha értitek, mire gondolok: ott fogjuk elkölteni, amit most itt majd megkeresünk.

A Tuatara, aki még a dinóknál is öregebb, és itt él köztünk

Na, de miközben ez a sok egyeztetés meg telefonálgatás történt, azalatt közben a mobiltelefon-kommunikáción kívül is zajlott az élet. John-al betekertünk a városba, találkoztunk egy honfitársunkkal a Pak N’ Save nevű szupermarketben (vagyis csak Zita és John, mert mivel nem vittünk láncot, én kint maradtam a bringáknál), bevásároltunk a gulyás leveshez, majd elmentünk a múzeumba, ahol megnéztük a Tuatarákat.

Ez az egykor mindkét nagyszigeten megtalálható hüllő ma már csak a part menti kisebb szigeten él és a kihalás szélére sodródott, de mesterséges körülmények között itt először, ezen a helyen Invercargillban sikerült szaporodásra bírni. A hidegvérű állat nem az amúgy megszokott gyíkfélékhez tartozik, hanem egy 250 millió éve a Földön lévő fajhoz, magyarul öregebb, mint sok dinoszaurus és már a dinók korában is e földet taposta. A dinók kihalásához vezető meteor-becsapódást (ha az okozta…?), ez a gyík csak itt Új-Zélandon élte túl, de a fosszíliák tanúsága szerint anno a világ több táján is megtalálható volt.

John-el a városba menet

…és a múzeum előtt, egy Tuarata emlékműnél. A valóságban jóval kisebb az állat. :)

Ez a példány több mint 110 éves

Akár a Jurassic Park filmből is lehetne ez a képrészlet, nem?

Nem sokat mozogtak, inkább meg voltak dermedve az idő nagyrészében

Nézzétek a szemét!

Jött egy múzeumi dolgozó, aki egy gyerekcsoportnak ki is hozott egy állatot

Az ő ükükükükük-apája már a dinoszauruszok előtt is élt ezen a bolygón, amikor nemhogy ember, de még majmok sem léteztek.

Nehéz leírnom, milyen volt ott állni és csak csodálni ezt a kis őshüllőt, ami olyan rég jelen van a világunkba, hogy azt szinte felfogni is nehéz. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy helyes-e az, amit tesz. Hogy nem figyel a környezetére, aminek ő is része és ami százszorta több figyelmet érdemelne. Az egyik kis állatról a tábla azt mesélte, hogy több mint 110 éves és hogy valószínűleg a 19. században született. Elképesztő! :) Erre most nincsenek szavaim, túlságosan örülök a kapott munkának, úgyhogy már csak egy történetem maradt mára.

Google: The World’s Fastest Indian, és nézzétek meg a filmet! :)

Az új-zélandi, invercargilli Burt Munro egy öreg 1920-as Indian motorból 200 mérföld/órás sebességgel száguldó, rekorddöntő masinát tákolt össze két saját kezével.

Egy hobó, aki nem hajléktalan, hanem fekvőbringás

Hazafelé menet még sok napsütötte fotót készítettünk Invercargill városáról, és ahogy azt terveztük, sőt most inkább ünnepelni, bementünk a Domino Pizzához rendelni két 5 dolláros pizzát. De úgy kirúgtunk a hámból, hogy végül az egyik pizza 6 dolláros lett. Miközben ezeket faltuk, közben jött meg a jó hír, hogy tuti a meló és Mike és Sonja megegyeztek. Eközben már egy igazi hobó is letelepedett mellénk, először azt hittük, hajléktalan, de nem kért a pizzánkból és meghívott magához lakni, ebből arra következtettünk, hogy tuti nem csöves, hiszen laknia is van hol és nem is éhes. :) Ellenben Chris épített néhány rekut hagyományos vázú bringákból és azt is elmesélte, hogy Penny Farthing Avanti biciklijét, amin éppen lovagolt, 10 dollárért vásárolta. :) Hát ilyenek ezek a bolond Kiwik, és valahogy még közülük is mindig megtalálnak minket a legbolondabbak. Vagy mi találjuk meg őket?

Chris-el beszélgetve

Kicsit körbejártunk Invercargillban

A város nem nagy, nem is dombos

Ellenben tök lapos és a belvárost képező utcái pár perc alatt bejárhatóak

Nem tudjuk miért, de valahogy tetszett nekünk a város

Pedig semmi különös nem volt benne.

John kedvenc patakparti kerékpárútján

„Megtámadott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!”

A legoltáribb sztorit majd el felejtettem! :) John-al beszélgetünk, minden féléről, a világ nagy és kicsi dolgain át a Linux-tól a vírusírtókig tényleg mindenről, amikor egyszer csak begépeli nekem a keresőbe, hogy „james grant bbc shark”, mire az kidob egy videót, ahol egy halálfejes polós srác egy cápatámadás nyomait mutogatja a lábát a magasba emelve egy skype-os interjún keresztül a BBC World riporterének, egyenesen a számítógép animált stúdióba kapcsolva, mintha élő lenne. Kiderült, hogy John-ék nagyobbik fiát, James-et is megtámadta egy cápa, mikor spear fishing-elni, vagyis kilőhető lándzsával halra vadászni mentek a barátaival. James nem volt itthon, amíg itt voltunk, így nem tudtunk gratulálni a média és az internetes mémvilág által ráakasztott Shark Fighter címhez, de az is élvezetes volt, ahogy a szülei előadták a történetet, na meg azt, ahogy ezt a sztorit felkapta és felfújta a média. Tényleg beleharapott egy kisebb cápa James vádlijába, és James tényleg azt hitte először, hogy csak az egyik haverja hülyéskedik vele, és tényleg nem fordult hátra az első pillanatban, csak amikor az a valami nem akarta elengedni. Aztán látta, hogy ez nem a haverja, hanem valami hosszú kékesszürke valami, és ettől ő tényleg nem esett pánikba, hanem tényleg azt gondolta, hogy „bugger, now I have to try and get this thing off my leg,”, vagyis kb. így: „Bakker, most meg kell próbálnom leszedni valahogy ezt az izét a lábamról!”, és e gondolatot tényleg az a tett követte, hogy az amúgy is kéznél lévő késsel elkezdte gyepálni a cápát, ami így gyorsan tovább állt. Ekkor James tényleg elkezdett üvöltözni a barátainak, és ők tényleg azt hitték, hogy hülyéskedik, mert hát James a saját lábán állt, hát mi baja lehet? Csakhogy ekkor erről a lábról már lyukakban hiányzott a neoprén ruha, és azokon a lyukakon piros vér folyt ki a tenger vizébe, így James jobbnak látta felhagyni a lándzsa halászattal, és kisétált a partra. A haverjai még ekkor sem hittek neki, tovább folytatták a sporthalászatot a cápa társaságában. A lényeg, és ami még mindig a valóság, hogy James kisétált a partra, és mikor végre a haverjai is kijöttek a vízből, tényleg elmentek kocsmába. James sokat járt vaddisznóra kutyákkal vadászni, ezért volt nála steril tű és cérna, arra az esetre, ha a vadkan felöklelné a kutyát és annak oldalát össze kéne varrni elvérzés elkerülése végett. Na már most, James lévén orvos, az egyik újságírónak poénból elsütötte, hogy ő varrta össze magát a steril tűvel és cérnával, mert hát a barátai bent voltak a vízben, nem hallgattak semmilyen szavára, élvezték a halászatot, ő meg ott ült a parton, és unatkozott – Hát összevarrta magát. Ezt a média nagyon szerette, „egy ember, akit meghapatt a cápa, de elkergette, aztán összevarta magát, és elment a kocsmába”, és másnap már a tévétől hívták, aztán az ausztrál médiáktól, majd végül még a BBC World-től is, ahol ezt az interjút adta skype-on keresztül, halálfejes pólóban. Egy igazi Kiwi, mit mondjak! :)

James története mémként terjedt az interneten – Ez pl. egy monopoly-os esélykártya, amely azt mondja “Megtámodott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!” :D

A riport alatt egyébként egy rövid pillanatra látható Amy is, aki most épp itt szuszog mellettem. A már süket, 15 éves szürkés-fekete kutya minden, csak nem „pigdog”, szegényke olyan öreg és süket, hogy már csak a ház körül bír elmászkálni, nemhogy vaddisznókat kergessen a vadászoknak… :) Erre a történetre persze előkerült Sziráki Árpi sztorija is a batyuból, és jót beszélgettünk arról, hogy amit a hírekben hallunk, annak jobb, ha a felét sem hisszük el. De az még mind hagyján, ha ilyen könnyed témákban füllentenek nekünk, a gáz az, amikor komoly hírekről van szó, gazdaságról, politikáról, országokról. Ilyenkor az a legjobb, ha először azon gondolkodunk el, hogy ki, és miért akarja hogy én ezt lássam és gondoljam, és vajon mi lehet vele a szándéka? Kik és miért akarják, hogy én ezt gondoljam és mi a céljuk vele? …és vajon mi lehet a teljes igazság? Hát közel sem mindig az, amit a hírekben látunk, legjobb esetben is csak az egyik oldalról megvilágított részvalóság.

Búcsúfotó Mary-ékkel. John ekkor már elindult otthonról egy hétvégi túrázásra a barátjával, azért nincs a képen

Na, én viszont most megyek, mert elmúlt éjfél, és holnap sok száz kilométert kell stoppolnunk és sok mindent kell elintéznünk. Drukkoljatok, hogy egy nap alatt megjárjuk a kört és még vissza is tudjunk ide térni, mert az azt jelentené, hogy négy napunk maradna az eredetileg tervezett kör utolsó szakaszának teljesítéséhez. Ha szűkösen is, de ennyi idő alatt be tudnánk fejezni Queenstown-ig a tervezett bicajtúrát és aztán hétfőn kezdhetnénk a szőlőszüretet. Ha marad majd erőm az egész napi szőlőszedések után, esténként nekiállok majd az elmaradt beszámolók bepótolásához. ;)

Ui: a gulyásleves nagyon finom lett, a legjobb amit eddig Zita készített, volt, aki háromszor szedett! :)

Zita éppen feltálalja az általa készített gulyáslevest :) A magyar paprikát nagyon szépen köszönjük az ausztráliai magyar barátainknak! :)

Az alagút part (Tunnel Beach) és a tengeri haj

Már délután négy is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni Todéktól. Mert ugye nem keltünk túl korán az esti varrás és blogolás után, aztán meg még egy adag mosást is beraktunk, és Zita varrt még két fejkendőt is. Búcsúzáskor megkérdeztem Todot, hogy hol vannak azok táborhelyek, amiket emlegetett, és hogy merre érdemes elindulnunk Dél felé. A parti útról sok jót mondott, ezért a belsőbb, rövidebb és egyszerűbb szárazföldi út helyett végül ezt a hosszabb és szintesebb, de szebb utat választottuk.

Így a híres Tunnel Beach-et is útba tudtuk ejteni. Néhány dombot ehhez meg kellett másznunk, de ezek a mászások most valahogy hihetetlen nyugalommal és türelemmel teltek, egykettőre fent találtuk magunkat minden dombon. Talán 20 percbe se tellett és máris ott voltunk a Tunnel Beach felett a parkolóban. Először csak egy fényképezőgépet vittünk magunkkal az oda-vissza 1 órásnak írt sétára, de aztán gondolván, hogy az ördög sosem alszik, visszaszaladtam a két iratos táskáért és a pénztárcánkért, amelyeket így végül magunkkal vittünk és nem hagytunk a bicikliken.

A gyalogút le a Tunnel Beach-hez

Fogalmunk sem volt róla, hogy mit várjunk a Tunnel Beach kapcsán, csak azt hallottuk, hogy szép és hogy apály idején egy alagúton le lehet sétálni valami sziklás part aljába. A barna sziklákat már elég hamar kiszúrtuk és lent a tenger mellett egy, a tetején füves, az oldalán sziklás félszigetet is láttunk, ami jó 50 méterre benyúlt a tengerbe, és az egyik oldalán át lehetett látni.

A kilátás a lefelé vezető ösvényről

High-tide, vagyis apály után 1-1,5 órával jártunk itt

Madarak az egyik szemközti sziklafalon

Ahogy a bokrok között lejjebb ereszkedtünk, már a hullámokat is láttuk, némelyik igen magasba csapott, amikor összetalálkozott a sziklával vagy egy másik, visszacsapó hullámmal. Ahogy leértünk, kisétáltunk egy füves peremre és az előttünk elterülő öbölben egy csomó csápszerű barna kinövést láttunk hullámozni a vizen, az egész úgy nézett ki, mintha valami óriásnak a haja hullámozna a habokban, Zitának ez különösen tetszett, percekig állt ott.

Mi a neve ennek a növénynek?

Ezután már az alagútra voltunk kíváncsiak, reméltük hogy nem csak az a sziklaalagút az, ami alattunk van, mert hát akkor valamit nagyon félreértettünk, és feleslegesen hoztuk magunkkal a fejlámpáinkat. Mint kiderült, azokat tényleg potyára hoztuk magunkkal, mert miután kiszúrtam az apró alagút bejáratát egy mélyedésben, azon egyből láttuk, hogy nincs olyan hosszú, hogy lámpa kellene odabentre.

Először észre sem vettük az alagút bejáratát

Lámpa nélkül is keresztül lehetett rajta sétálni

Egy kb. 30 méter hosszú szakaszon, a fejünket behúzva, egy lépcsőn sétálhattunk le az üregben, ami a szomszédos sziklás partszakasz aljába vitt le. Odalent a barna hajnak néhány, a hullámok által partra vetett, elhalt, bűzölgő példányát is szemügyre illetve orrügyre vehettük, bár utóbbit ha lehetett volna választanom, én inkább kihagytam volna. Itt egyébként csak valamivel több, mint 1 órával a dagály után jártunk, tehát valószínű, hogy a legmélyebb vízálláskor sokkal több bejárható a partszakaszból, talán egészen körbe is lehet menni a félsziget körül.

A kilátás lentről, a partról, ahová az alagút vezet le…

…és fentről, a szikla pereméről a lenti partra :)

Miután visszamásztunk, még kimentünk a füves sziklaperemre, de ott olyan szél fújt, hogy gyorsan lemásztunk, és indultunk is vissza a biciklikhez. Minden a helyén volt, és a netbookot sem bántották, hiszen most azon írok.

Viszlát Tunnel Beach! :)

Hullámvasút a Tunnel Beach után

És éhen sem haltunk, pedig ekkor már farkaséhesek voltunk. Azt beszéltük meg, hogy ha nem jön szembe hamarosan egy Fish&Chips-es, akkor kibontunk egy wrap-ot (vékony, hajtogatható kenyértészta) és egy Baked Beans (paradicsomos bab) konzervet, és ezeket esszük meg. Erre végül nem került sor, mert jött egy büfé, rendeltünk Wedges-t 3,5-ért és szendvicseket 5,5-ért. Megint kirúgtunk a hámból! :) A konzerveket meg cipelem fél országon át… :)

A part szép volt, de csak olykor láttunk rá egy-egy szakaszára, pedig az út nem ment tőle távol, de mindenütt volt valami növényzet, ami eltakarta a kilátást, így inkább csak a szemközti birkalegelőkből láttunk többet. Az idő párás volt, érezni lehetett a tengert is a levegőben. Köd vagy ilyesmi nem volt, de a felhőkön át csak haloványan sütött ránk a nap, így a távolban már szürkébbnek tetszett a táj. Ami viszont nagyon jó volt, hogy egész nap gyönyörű hátszelünk volt, Northeasternly, vagyis északkeleti, és ami még jobb, hogy holnapra is ugyanezt ígérik.

Most itt vagyunk egy folyó torkolatánál, egy apró település határában. Egy útszéli büfékocsinál álltunk meg, hogy megkérdezzük a reggeli szélirányt, mert hát az ilyesmi fontos a sátorállítás szempontjából, hiszen elég durva szelek tudnak errefelé lenni, nekünk pedig csak egy sátrunk van, ami szeretnénk, ha kibírná hazáig. (eddig nagyon jól teljesít, egy cseh márka, a Loap-nak a Skaun nevű sátrával utazunk)

Be se kellett kopognunk, szinte még meg sem álltunk a bringákkal, máris előkerült Rob és Robyn, akik a büfékocsi mögötti házban laknak. Talán már kitaláltátok, hogy ma este mi is itt lakunk és itt írom ezt az útinaplót. Nagy kíváncsisággal fordultak felénk, Rob kijött a DigiTV távirányítójával a kezében, mire mi elkezdtünk nevetni, hogy ezzel tudja kapcsolni még a szelet is… :) Nagy mesélésbe kezdtünk, meg bemutatót tartottunk a biciklikből, ők is mesélték, hogy volt itt tavaly egy 19 éves német páros, egy autóban laktak, de csórók voltak mert csak rizst meg krumplit ettek, persze nem azon az estén, amikor erre jártak, mert mikor Robyn ezt meghallotta, hatalmas tál ételeket készített nekik.

Rob és Robyn, a Jamaican Me Hungry büfé üzemeltetői, Robert kezében a Weathor Controller távírányító :)

A nagy beszélgetésbe szétklikkesedtünk, Zita beszélgetett Robyn-al és én Robbal, és valamit az egész beszélgetés legelején félreértettem, mert azt hittem, Rob a menedzsere valami közeli kempingnek, ahol mi majd sátrazhatunk, de mint kiderült, erről soha nem is volt szó, hanem arról, hogy az ő kis kertjükben sátrazhatunk. Végül erre se került sor, mert az Little Princess, egy 4 hónapos, tündérképű kutya területe. Az állat olyan izgatott lett az érkezésünkre, hogy még a vacsorája sem érdekelte, csak hogy köztünk lehessen. De aztán meg unalmassá válhatott neki az emberek beszélgetése, mert mindezt csak a padlón fekve horkolással kommentálta. :) Pedig jó két órát beszélgettünk, sokat meséltünk Ázsiáról, hogy ott mennyire mások a szabályok, a higiéniai és biztonsági előírások, illetve azok nemléte.

Végül egy szobát kaptunk, három oldalról üvegablakok vannak az egész falmagasságban, itt parkolnak mögöttem a bringák és van itt mindenféle holmi, igaz, most nem látok semmit, mert világítás az nincs, de nem is kell, elég, hogy van egy kinyitható ágy, amin Zita már alszik.

A kutya szuper izgatott lett az új vendégek érkeztével :) De csak 10 percig, utána ráunt a beszélgetésre, nem úgy, mint a gazdái :)

Én is megyek, reggel jó, ha korán kelünk, mert az első 6km-en 300m szint vár ránk, aztán meg még vagy 70km a farmig, ahol remélhetőleg holnap után egész nap maradhatunk. Erre azért lesz szükség, mert egy „ex-trópusi” ciklon, Lucy közeledik felénk, az északi szigetet már a mai napon elérte, és holnap este ide is megérkezik, rengeteg eső és nagy szelek ígérkeznek, és ez így lesz egész hétfőn, egészen kedd délelőttig. Szóval ezalatt az idő alatt jó lenne valami tető alatt lenni, és Simon azt írta, vasárnaptól otthon van, tud fogadni minket (Warmshowers.org). Ez nagyon jó lenne, mert így lenne menedékünk és társaságunk az ítéletidőre, ami azért is jó, mert időközben megint felgyülemlett egy csomó teendő. Meg akarjuk kérdezni a Specialized-et, hogy nem akarnak-e hozzánk vágni még két pár SPD cipőt, mert a régiek rólam már nagyon rég lekoptak, Zitáét meg havonta újra kell ragasztani és már alig van talpa. Aztán a sztorikért készpénzt ígérő Kiwi bulvárlapoknak sem írtunk még, egy magyar cikk is készülőben, a blogra is be kell szerkeszteni egy-két bejegyzést, Timelapse kamerát is jó lenne együttműködésben szerezni. Szóval van dolog bőven, de örülök, hogy végre jut erőm, időm és kedvem is naplót írni, ez többszörös megnyugvással tölt el. Egyrészt azt jelenti, hogy kicsit leálltunk, kiüresedtünk, nincs már akkora zsongás körülöttünk, és pont ez az amire vágytunk. A következő, hátralévő két hónapot sem fogjuk elkapkodni, nincs értelme, most erre vágyunk, ez esik jól, aztán úgyis jön majd Hawaii, meg USA, és remélhetőleg Latin-Amerika éppolyan kalandos lesz majd, mint Ázsia volt. Hola Amigos, jövünk! :) Igaz, az nem lesz két év, mint Ázsia volt, csak egy, de ez se baj, egyszer haza is kell már érnünk, majd bele-bele stoppolunk, úgysincs már hátra csak valami 16300km, ennél meg azért a San Francisco – Buenos Aires táv jóval több, pláne úgy, ahogy mi szoktunk közlekedni, jobbra-balra cikázva, mindent megnézve… :) Ja, jó hír: ma megkaptuk a vízumhosszabbítást. Na, nem mintha ez kérdéses lett volna, de azért mégis jó érzés, hogy ez is megvan.

„Sajnos” az új matracokat nem próbáljuk ki újra, de tegnap azokon aludtunk, a huzattal tisztára úgy néznek ki, mint valami ágymatrac, és elképesztő kényelmesek. Pontosabban nem emlékszünk rá, milyen kényelmesek, mert azonnal elaludtunk rajtuk és reggel kipihenten ébredtünk. És egyik vállam sem nyomódott és egyik karomból sem feküdtem ki a vért, ami az előző matracon már számtalanszor előfordult… Szóval örülünk az új hálószobának, de ma sem használjuk őket. Remélhetőleg a farmon nem lesz ágy és csak padlót kapunk! :) Meg a fejünk felett gyorsan elvonuló ciklont! Amitől a delfinek sem menekülnek ki a Curio-öbölből. :)

Na jó, mentem aludni.

Hátszél és hullámvasút

Na, itt vagyunk újra, három nappal későbbről. Reggel végre leesett, hogy miért Jamaican Me Hungry a büféskocsi neve. Ezek a Kiwik olyan cifrán beszélik az angolt, hogy a Ya’ Makin’ Me Hungry és a Jamaican Me Hungry szinte ugyanúgy hangzik. (jelentése: éhessé teszel, meghozod az étvágyam) E név állítólag nagyon nyerő, sokan fényképezik a buszt, de volt olyan is, aki megkérdezte, hogy van-e jamaikai étel… :) Mondjuk nekem is fél napba telt, mire leesett, miért ez a név.

Az indulásunk végre ezegyszer még dél előtt megtörtént, igaz nem sokkal. Rögvest egy brutális fölfelével kezdtünk, ahogy azt a GPS Topo Map rétegéről leolvastam (az új-zélandi kormány ingyen rendelkezésünkre bocsájtotta e színvonalas szintvonalas térképet, amit innen könnyedén Garminra is le tudtok tölteni ingyen), hogy 300 métert kell majd felmásznunk. Ebből végül 324 méter lett, de a lehető leggörényebb módon. Már az elején csak tolni tudtuk a bringákat, olyan meredek volt, aztán pedig hullámvasút, de olyan fajta, amit szemből, fentről jövet ugyan nagyon élveztünk volna, de most fölfelé mászva kész rémálom volt, mindegyik emelkedő olyan hosszú és olyan meredek volt, hogy lehetetlenség volt őket lendületből megrakni, szétszakadt volna a combunk vagy a láncunk, ha megpróbáljuk. Maradt a leszállás és a tolás. Néhányszor visszasétáltam Zitához is, hogy segítsem feltolni a bringáját, mert láttam rajta, hogy ez neki sincs ínyére. Na, de nem volt ez akkora hú de nagy mászás, talán 1-1,5 órán át tarthatott, mire végre felértünk a tetejére.

Néhányszor felhők borították be körülöttünk a tájat, pedig csak pár száz méter magasban jártunk

Pár méterrel az út felett vonulták át a felhők :)

Odafentről szép kilátás nyílt a szemközti völgyre és az ott elterülő tóra, és ahogy elkezdtünk lefelé száguldani, rögtön meg is álltunk. Ugyanis szemből egy jól megpakolt túrabringás vánszorgott fölfelé. Azzal köszöntünk neki, hogy már nincs sok hátra és kitartást, majd kicsit dumáltunk is vele. Egy 20 éves cseh sráccal hozott minket össze az út, Working Holiday Visa-val van Új-Zélandon, és ő is nagyon élvezi az országot. Valahogy szóba került, hogy nincs tükre, mondta, hogy hát igen, nincs kitámasztó a bringáján, így csak letörne a kormányról, hiszen mindig annak támasztja a gépet, amikor megáll valahol. Ja igen, ő vette észre a mi tükreinket, így jött a téma, és hogy a végén kapott tőlünk egy szülinapi ajándékot (így vezettük fel, de nem most van a szülinapja), egy tartalék Take-a-Look sisak/szemüveg visszapillantótükröt. Az egyik tartaléktükrünket a kettőből neki adtuk, ugyanis Wanaka előtt egy nappal, a Cameron Flat nevű DOC kemping parkolójában találtam egy pont ugyanolyant, mint amit mi is használunk. Megint csak kicsi a világ. Senkin nem láttunk még ilyen tükröket, erre találok egyet a földön. :) Három tartalékra nem volt szükségünk, így egyet megkapott a cseh barátunk, aki nagyon örült neki, de a szembeszélnek (ami nekünk háttal fújt) és a szintén általunk kapott ciklonhíreknek már kevésbé.

A cseh srác az új sisaktükrével :)

Lent ahogy beértünk a településre, ami a főút mentén volt, bekapcsoltam a telefont, és rendeltünk egy wedges-t a sarki fish and chips-esnél. Ezt most benéztük, az eladó mogorva volt (ritka az ilyen!), és kis adagot kaptunk, ráadásul a majonéz édes volt (?!), de ahelyett legalább végül kaptunk tejfölt. Na, de a lényeg nem ez, hanem amit a térerő segítségével sikerült megtudni. Balclutha előtt dél felé kanyarodva ki tudjuk kerülni a dombokat, és este vár minket Simon a családi farmon. Őt Warmshowers-ről ismerjük. A telefonon azt is elmondta, hogy a szülei egyébként épp itt vannak, azon a településen, ahol mi is (bocsi hogy nem írok helyiségneveket, de most offline vagyok és az akku is kevés), és ha gondoljuk, beugorhatunk hozzájuk egy teára, csak egy szavunkba kerül és felhívja őket. Ezt először visszautasítottuk, mondván minek, ha este úgyis ott lesznek a farmon, ott majd mindenkivel találkozunk. Aztán, miután már letettem, Zitának támadt egy ötlete, hogy miért nem adjuk Simon szüleinek oda a táskáinkat, és tekerjük le a maradék 70km-t csupasz bicikliken? Ha már egyszer amúgy is arra mennek autóval, négy darab 20l-es Ortlieb táska igazán nem fog fájni nekik a kocsiban. Ez a remek terv végül nem jött be, mert bár Simon benne lett volna és a szülei is, ám ők mint pár perccel később kiderült, ekkor már elhagyták a várost és elindultak haza a víkendházuktól.

Indultunk hát mi is a megpakolt bringákkal. :) Jó hátszelünk volt és a terep csak enyhén volt dombos, így örömtelin, gyorsan haladtunk. Azonban hamar megéheztünk, ezért megálltunk a következő településen, és a 4 Square-ben, vagyis „a vidéki szupermarketlánc” egyik boltjában vettünk két kétdolláros, tegnapi péksüteményt, amelyeket előző nap még 5 dollárért vesztegettek, de hiába. :) Így megmaradtak nekünk és az egyiket felfaltuk a termosz forró vizéből készített teával és egyéb nálunk lévő kekszekkel. Egy gyors fogmosással összekötött technikai szünetet is megejtettünk a közeli benzinkút mosdójában, majd indultunk tovább az úton, de ekkor sajnos már szemerkélő esőben. Ajaj, közeleg a ciklon – gondoltuk – és ajjaj, mert közben merül az akkumulátor, már nincs sok hátra, de azért írok, amíg bírok. Amúgy most a sátorból, az új matracon fekve. :) Sajnos tönkrement a kis nótás eredeti aksija, de már rendeltünk bele újat, mert ez már egy fél órát is alig bírja, hiába kapcsolok ki rajta mindent.

Szóval mentünk tovább, egyre borúsabb időben, de legalább még mindig hátszélben. Az egyenes úton egyszer csak egy autó előzőt ki minket, feltűnően nagy ívben, és dudálva, majd később még villogva is, sőt le is húzódott a következő lehetséges helyen, és kipattant belőle egy hölgy, vidáman ugrándozva és integetve felénk. Na, ő ki lesz, honnan és ki ismer minket? :) Veronika Aucklandben él, most egy Londonban élő magyar barátjával utaznak a déli szigeten, és ő egyébként már meghívott minket magához az északi városba, és vissza is írtunk neki. Erre most itt találkozunk az ország átellenes sarkában, csak úgy, teljesen véletlenül az úton. :) Ezen a napon egyébként belénk bújt (vagyis inkább Zitába) a kisangyal, mert Veronika barátjának arcán csúnya duzzanat volt a szemei körül. Hála az égnek, nem verekedés nyomairól volt szó, bár az allergia sem sokkal jobb, a srác ugyanis a reptérnél üldögélve leégett a fején (hát igen itt sajnos vékonyabb az ózon réteg errefelé), és ez nem csak bőrkipirosodással járt, hanem egy allergiás reakció is fellépett nála, először a homloka, majd ma a szeme körül dagadt fel az arca. Zitának se kellett több, kijjebb húzódtunk kicsit az útról, először egy kalciumos pezsgőtabletta került elő, majd a Szent Lukács gyógynövény oldat, amely már velünk is sokszor csodákat művelt, ezért az első üveg elfogytával újabbat rendeltünk az egyik csomagban hazulról.

Váratlan találkozás a világ végén :)

Hogy ezesetben milyen hatást ért el, azt már nem tudjuk. És én most el is zárok, mert már pittyeg a windows. De holnap lesz konnektorom és folytatom, nem menekültök! :)

Na itt vagyok, reggel van, teljes „pihenőnapot” fújtunk, vagyis szigorúan nem biciklizünk ma. De írni lehet. :) Nagyon fura dolog történt a netbook aksijával. Bedugtam, és rögtön 72%-ot mutatott, pedig tegnap este már nyavalygott nekem a Windows, hogy üres. Most meg már 95%, mert ugye töltőre tudtam rakni, kaptunk egy konnektort a garázs oldalában.

Na de visszatérve az útra, hol is tartottam? Ja igen! Levágtunk Balclutha felé. Hát ami azt illeti, kezdetben ez az út sem volt dombmentes, de később, ahogy kiértünk egy tó mellé, véget ért az őrült hullámvasutazása az aszfaltnak és még egy kb. 4 km-es murvás szakaszon is át kellett vágnunk a birkalegelők között.

Ez a virágmező egyszercsak ott volt az út szélén… :)

Velocipéd, mint cégér, nem rossz! :)

A táj sok helyen kísértetiesen hasonlított egy bizonyos Windows háttérre – Csak ez itt mozgott a kerekünk alatt és a szél is fújta. :)

Hullámvasút… Zita ezen tekerés nélkül feljutott lendületből. Én megtekertem, biztos ami biztos! :)

A túloldalt, ahogy kiértünk egy másik aszfaltos útra, onnan már csak 5km volt Balclutha és a New World szupermarket. Annak tövében először ittunk még egy teát és megettük a másik péksütemény felét (egy sercli még mindig itt van nálunk azóta is belőle, de ezt már a kacsák fogják megenni). Teli hassal máris nem akartuk felvásárolni az egész boltot, de azért így is sikerült 60 dollárt elkölteni, igaz azóta se volt gondunk kajára, és még két-három napig biztos nem is lesz. :)

Az aksi közben halkan sípol, mindig ezt csinálja mostanában, ha töltőn van, ja és egyébként nemrég Zita felfedezett az alján egy kereszt irányú repedést is… De már úton van az új, ennek meg kerítünk egy leadóhelyet.

Balclutha után tudtuk, hogy még van egy domb, de azt is, hogy nem olyan vészes. Közben meg még a nap is kisütött, amin mi nagyon csodálkoztunk, ez nem épp az a ciklon a nagy széllel meg az esővel, amire számítottunk. Úgy néz ki, idáig nem jött le az a félelmetes trópusi vihar.

A “kaka” maori nyelven is azt jelenti, amit magyarul… :)

A magyar zászlóinkra ráférne már egy csere, ki is fakultak, meg is szakadtak így, közel 25 ezer km után

Felhők nyugat felé…

Birkák a tájban…

…és birkák közelről. (Mit bámultok?!? :) )

A domb tetején egy szürke autó húzódott le és állt meg előttünk. Ez már csak egy ilyen nap, gondoltuk és vártuk kíváncsian, most kivel van dolgunk. Simon anyukája volt az, Balcluthában volt dolga, most onnan tart haza a farmra. Elmondta, hogy hogyan találunk oda a farmra, majd megkérdezte, hogy elviheti-e a táskáinkat. Mi összenéztünk Zitával, és mondtuk, hogy persze, majd málháztunk is le. Csak a két első táskát és a csomagtartó tetején lévő holmikat (étel) raktuk be a kocsiba, úgy voltunk vele, hogy valami maradjon is nálunk.

Ezt jól gondoltuk, mert pár kilométer múlva nagy éhség tört ránk, és nagyon jó volt, hogy az az óriási tábla csoki, amit nemrég vettünk, még nálunk maradt. Fel is faltunk belőle néhány darabot, majd mentünk tovább. Egy nagy lefelé következett, aminek a végén egy hosszú, egyenes, sík szakasz jött, ez az az útszakasz, amit odafentről, a dombtetőről egy nagyon gonosz emelkedőnek néztünk. Valójában sík volt, ezt már Simon anyukája is elmondta nekünk, de valahogy odafentről mégis egy masszív, hosszú kaptatónak tűnt. Az elágazástól már csak 3,3km-t kellett egy murvás úton befelé hajtanunk egy völgy aljába, és ott is voltunk a 333-as számú háznál, az egyetlennél a völgyben. Elfelejtettem megkérdezni, van egy tippem, hogy a házszámnak köze van a ház főúttól mért távolságához.

Az oroszlánfókák között

Simonéknál tejben-vajban fürödtünk, kaptunk szobát kényelmes ággyal, lezuhanyoztunk, majd együtt a családdal, jókat beszélgetve megvacsoráztunk.

Vacsora Simon családjával

Simon anyukája mutatott két videót nekünk, az egyiken Simon bátyja és a haverjai mutatják be a környék, Catlins csodáit és lehetőségeit (lovaglás, bicikli, túrázás, motorozás, stb…), a másik pedig a Lost Gipsy Gallery-ről szól, amiről már Eszter is mesélt, egy őrült kreatív fickó nagyon érdekes kiállítása az általa készített mozgó vagy mozgatható tárgyakról. De erről, majd ha odaértünk. Most elméletben azért is tartunk pihenőnapot, mert ők ma zárva vannak. :) Így marad idő naplóírásra. :)

Mást is mutattak nekünk a vacsora után, vagyis a videóból esett le nekem, hogy a híres Nugget Point, a kilátóval, azon a viszonylag kitett gerincen, ami a végtelen tengerbe nyúlik, ez mind itt van, egy köpésre innen. Útvonaltervet módosítottunk hát és azt terveztük, hogy másnap először a Cannibal Bay-be tekerünk, a Nugget Pointtól légvonalra 3, de úton körbe 25km-re délre, majd ha ott megcsodáltuk az oroszlánfókákat, átmegyünk a Nugget Pointhoz, ahol hajnalban és délután 4-től pedig pingvineket látni. A tervbe csak annyi hiba csúszott, hogy én éjjel 2-ig dolgoztam a gépen (cikkek, bejegyzések) és reggel nem sikerült túl korán felkelnünk, így a reggelizés és a packlunch elkészítése után csak olyan du. 1 óra körül sikerül elindulnunk.

Csillagtúraként csináltuk végig ezt a napot, tehát nagyon kevés holmi volt nálunk az amúgy szokásoshoz képest. Kihajtottunk a főútra, azon el nyugatnak, majd letértünk egy mellékútra, ami egy kisebb hullámvasutazás után elkanyarodott balra, de mi mentünk egyenesen, immár egy murvás úton, nagy dombokon át, amíg le nem tértünk jobbra, hogy felkapaszkodjunk egy hágóba. Innen már látszott a Kannibál öböl, sőt kelet felé a Nugget Point sziklái is.

Úton a Cannibal Bay felé

Lefelé a hágóból a “Kannibál-öbölbe”

Persze mi nyugat felé zúdultunk le a Kannibál öbölbe, ahol le se kellett szállnunk a bringákról, már az útról megpillantottuk a folyton veszekedő (vagy játszadozó, ezt mind a mai napig nem tudjuk) oroszlánfókákat. Volt köztük lusta és csak fetrengő, magát legyező, vakargató, vagy homokkal befedő fajta és volt köztük mindig aktív, a másikat kergető, harapdáló, kiabáló példány. Utóbbiak voltak többségben, így volt műsor bőven, nagyszerű 2-3 órát töltöttünk itt, sok videót és rengeteg fényképet készítettünk, óvatosan, többed magunkkal lesétáltunk a fövenyre és olykor csak 10-15 méter távolságból csodáltuk ezeket a hatalmas állatokat, akik látszólag tudomást sem vettek rólunk. Persze mi mindvégig óvatosak maradtunk, hiszen olvastuk és most a saját szemünkkel is láttuk, milyen sebességgel képesek futni ezek az állatok, ha akarnak.

A lába sem éri a földet! :)

Ez a futómozgás igen viccesen nézett ki számunkra, mert hát a végtagjaik inkább valók úszásra, mint futásra, de ez még nem akadályozza meg őket az utóbbiban. Igaz ami igaz, nem egy maratonfutó népség az oroszlánfóka, azt meg kell hagyni. Nem bírtuk ki nevetés nélkül azokat a jeleneteket, amikor valamelyikük nagy hévvel elindult egy másik felé, rohant-rohant, aztán egyszer csak gondolt egyet, lefeküdt a földre, és vagy ott maradt, vagy pár másodperccel később meggondolta magát és ismét futásnak eredt.

Sokat kergették egymást, nem tudjuk, miért…

Egy biztos, egyhuzamban 50 méternél többet egyetlen oroszlánfókát sem láttunk futni, persze ez nem azt jelenti, hogy nem lennének rá képesek… Egyébként a nagyobb, sötétebb, szőrösebb egyedek a hímek, a kisebb, vékonyabb, szürkébb példányok pedig a nőstények.

A nöstények a világosabb, kisebb példányok

A nemek között és egy nemen belül is ment a harc, persze legfőképpen a hímek voltak ebben aktívak, valószínű arra ment ki a játék, hogy ki az alfahím és kié lehet a több nőstény.

Az is vicces volt, hogy míg kezdetben csak a homokfövenyen egymással elfoglalt oroszlánfókákat csodáltuk, észre sem vettük, hogy mögöttünk a bokrok között egy másik társuk, csupán néhány méterre tőlünk ott horkol. :) Később egy másik kijáratnál egy egész kis csapatot fedeztünk fel a homokban lustálkodva, pont a tábla mellett, ami figyelmeztet is rá, hogy oroszlánfókák vannak a környéken. Utóbbi csoportot egyébként egy partra behajtó figyelmetlen autós egyébként még simán el is tudja gázolni, tehát abszolút van létjogosultsága a figyelmeztetésnek.

Állandóan üvöltöztek egymással… :)

Mintha vonyítanának

A hátsó “lábuk” mozgása igen mókásan nézett ki, már amikor felemelték a feneküket :)

Folyamatosan szekálták egymást… Vagy csak játszottak.

Mint egy nagy medve! :)

Néha a nap is kisütött kicsit, ilyenkor mintha egy kicsit passzívabbá váltak volna – nem így ezen a képen! :)

Az állatok között nagyon jól éreztük magunkat, jó volt ennyit csodálni őket a természetes környezetükben. Mielőtt továbbindultunk volna, még kicsit bementünk a biciklikkel is a partra, amikor azt csak ritkábban foglalták el az állatok. Így készült néhány fekvőbringás-oroszlánfókás kép is, ami már csak azért is vicces volt, mert elkészítésük közben érdekes jelenetek zajlottak le köztünk és az állatok között.

A bicikli látványára egyből máshogy reagáltak, mint a közelben álldogáló emberekre

Már akik ébren voltak… Ezeken a lustálkodó példányokon egy figyelmetlen partra tartó terepjárós akár simán át is hajthat.

A fekvőbringa látványára már egyből felkapták a fejüket az állatok, ehhez nem voltak hozzászokva, ezért nem is töltöttünk a parton a bringákkal többet néhány percnél. Amikor először bebicikliztem a partra, egyikük utánam eredt, és mivel Zita ekkor épp (persze hogy épp ekkor!) elemet cserélt a kamerában, a saját biciklijét nem tudta eltolni a part bejáratától. Az állat odament a bringához, megszagolgatta annak elején a pedálokat, majd hangosan felordítva hatalmasat harapott az első kerék gumiabroncsába, amit vélhetőleg az ő egyeduralmát veszélyeztető hímpéldánynak talált. Nem, ne izguljatok, nem ez történt, de ez is lejátszódott a fejünkben, ezért amikor az oroszlánfóka a pedált szaglászta, én óvatosan a bicikli hátuljához osontam, és elhúztam tőle azt. Erre ő is hátrahőkölt és vissza is ment a társaihoz.

Később megtudtuk Simontól, hogy általában nincs ennyi állat a parton és nem is ilyen aktívak, így nagy szerencsénk volt. Azt vettük észre, hogy amikor rövid időre kisütött a nap, szívesebben heverésztek, mint hogy kergették egymást, szóval valószínű az enyhén borús időnek köszönhetjük a nagy létszámukat és aktivitásukat. Nagyon tetszett nekünk, ahogy szaladgálás vagy harapdálás után mindig felkapták a fejüket és a furcsa szemükkel hátra-hátra vagy épp körbepillantottak, hogy mi is történik. Néha úgy éreztem, mintha minket lesnének a távolban, hogy ugye tartjuk még a távolságot egymás között. Emberre nem támadtak, amíg ott voltunk, egyedül a fekvőbiciklihez jöttek oda, azt is valószínűleg inkább kíváncsiságból, de ki tudja… Nekünk ennyi elég volt, hogy még óvatosabbak maradjunk velük.

Fáradtan tekertünk át a Kannibál-öbölhöz, de ilyen élmények után úgy éreztük, megérte. Igaz, vissza is kellett másznunk a hágóba, ami már nem volt ilyen finom, főleg Zita szenvedett, mert erre a napra eredetileg valami pihenőnap félét terveztünk és hát ez a sok biciklizés és murvás út, meg hegymenet nem volt éppen pihenőnapnak való.

Kifelé menet a partról. A fák dőlése hátszélre utal, de ez csak az uralkodó szélirányt mutatja. Szél nem volt ezen a napon, de az eső hamarosan rákezdett… :(

Az aszfalthoz visszaérve el is gondolkodott, hogy ő itt most visszafordul és hazamegy, de végül velem tartott, így együtt látogattuk meg a Nugget Point-i pingvineket is. Először még aszfalton, dombok között egy völgy aljában tekertünk ki a tengerhez, ahol megint véget ért az aszfalt és néhány újabb kaptató következett.

Úton Nugget Point felé

Már a parton, a távolban a szirtek

Hol meltartók, hol autófelnik díszitik a kerítést… :)

Itt már nagyon kivoltunk mind a ketten, és amikor felértünk a parkolóba, Zita meg is kérdezett néhány mikrobuszost és lakóautóst, hogy nem tud-e elvinni minket visszafelé. Sajnos mindenki tele volt, ezért csak egy utolsó utáni erőt vettünk magunkon, leláncoltuk a budi mellé a bringákat, és lesétáltunk a pingvinleső helyhez. Megint már messziről ki lehetett szúrni az állatokat, akiket egy erre a célre kiépített fedett leshelyről lehetett a legjobban szemügyre venni, az állatok érdekében sajnos még innen is elég távolról, úgy 100-150 méterről.

Nekünk most csak ennyi jutott a Nugget Pointból, ennél közelebb nem mentünk, mert borús volt az idő és fáradtak voltunk

A világ legritkább pingvinfajának egyik példánya

A leshely, ahonnan a pingvineket csodálhattuk

A pingvinek otthona, az öböl Nugget Point mellett

Ehhez már nem volt elég a fényképezőgépünk zoomja, igazán jól csak a Simontól kapott távcsővel tudtuk meglesni a világ legritkább pingvinjeit, amelyekről azért még fotókat és videókat is készítettünk, igaz ez már közel sem volt olyan izgalmas téma, mint az oroszlánfókák, hiszen hozzájuk képest a pingvinek igen passzívan viselkedtek, alig mozdultak és leginkább csak vakarászták magukat. :)

De az is lehet, hogy a mi morálunk volt már túl mélyen ahhoz, hogy igazán őszintén csodáljuk a természet e teremtményeit. A kilátóhelyhez már fel se mentünk, mert időközben nagyon beborult az idő, szürke volt minden és az eső is elkezdett szemerkélni. Próbálkoztunk még a stoppolással, de sehová nem fértünk volna be a biciklikkel, vagy ha igen, akkor csak a szomszédos Kaka Point-ig mentek, arra a 7-8km-re az elágazásig meg nem tartottuk érdemesnek be és kipakolni a bringákat. Zita nem tudom honnan, de nagy erőt vett magán, látszott, hogy maga alatt van és a pokolba se kívánja ezen a napon tovább a bringázást, de mégis, végül úgy nekiindult, hogy többször meg kellett várnia, mert lemaradtam tőle. Hazafelé szürke, egyre sötétedő időben tekertünk és mire hazaértünk, már vagy egy órája áztunk a szakadó esőben. Ha ezt tudtuk volna előre, hogy ilyen fárasztó lesz ez a dimbes-dombos, részben murvás 56km, akkor nem a bringákkal, hanem a hüvelykujjunkat az égnek állítva indulunk neki ennek a napnak. Hazafelé azon is elgondolkodtam, hogy nem kéne-e a bringákat két összehajtható, kompakt biciklire cserélni az amerikai kontinensekre, hiszen San Franciscotól Buenos Airesig a táv jóval több, mint a hátralévő, most már alig 15 ezer kilométer, ráadásul időt is csak bő egy évet szánunk erre a szakaszra, így biztos, hogy az unalmasabb, vagy kevesebb kihívást és izgalmat ígérő szakaszokat teleportálni fogjuk. Azt pedig könnyebb egy kisebb biciklivel.

Amikor ezt Zitának megpendítettem az egyik alkalommal, amikor bevárt, elmondta, hogy ő nem másik biciklire, hanem pihenőre vágyik, olyan napokra, vagy inkább hetekre, amikor nem csinálunk semmi megerőltetőt, hanem csak olyan dolgokat, amiben örömünket leljük és közben fizikailag és lelkileg is pihenünk. Ez régóta be van ígérve, és igaz, Karácsony és Új Év környékén volt két hetünk, de úgy tűnik, az kevés volt. Ezért azt találtam ki, hogy május 20 előtt, abban az egy hónapban, amire eddig még nincs semmi tervezve, de még itt leszünk Új-Zélandon, Zita lesz a Főnök, és én csak aládolgozok, helyeselek, illetve segítem őt az ötletei megvalósításában. Legyen az House Sitting, WOOFFing, vagy lakóautó relocation, ezt majd megálmodjuk és kitaláljuk addig.

Ja, és azt meséltem már, hogy Dunedinben, egyik este megvettük a repjegyeket Hawaii-ról San Francisco-ba? Június elején fogunk megérkezni az Amerikai kontinensre, de ezt asszem már írtam, úgyhogy nem ismétlem magam.

Fáradtan, kimerülten és vizesen érkeztünk vissza Simonékhoz. Lemostuk a bringákról a mocskot, majd mentük zuhanyozni. Ezen az estén is kaptunk vacsorát, ami most ezután a fárasztó nap után különösen jól esett. Cserébe kis képes élménybeszámolót tartottam nekik az oroszlánfókás képekből és még három másik, általuk kiválasztott országból, ahol eddig jártunk.

Pihenő a dombtetőn

Másnap, vagyis tegnap megint délután 1-kor indultunk el, de ez nem volt baj, ezt így is gondoltuk, mert csak 40km-t terveztünk Papatowai-ig, a Lost Gipsy Gallery-ig. Itt a Gipsy, vagyis a cigány szó mindössze csavargót jelent, tehát a kiállítás nevét legtalálóbban talán „Az elveszett csavargó” kiállításnak fordítanám. Ide egyébként nem jutottunk el a tegnapi napon, mert Simonék farmjától egy dombnyira délre, Owaka városában a turistainformációnál megtudtuk, hogy ők már 5-kor bezárnak, és másnap, azaz ma, szerdán nyitva sincsenek. Ugyanitt felfedeztünk Papatowai-n túl egy Cathedral Cave nevű helyet, ahol le lehet sétálni a sziklás tengerpart aljára és be lehet sétálni apály idején egy parti barlangba, amelynek a kijárata belülről olyan formát ad, mint egy katedrális. Mivel a kiállítás is zárva és a low-tide mostanában délelőtt 9-10 óra körül aljasodik ki, ezért a mai napra pihenőnapot fújtunk, és majd holnap nézzük meg, először a katedrális barlangot, aztán a gipsy gallerit. Utóbbinak az atyja, Blair egyébként fent van Couchsurfingen, de mostanában sok vendégük volt ezért kis pihenőre vágynak ők is, nem tudnak fogadni minket, úgyhogy majd a közeli, 6 dolláros DOC kempingben fogunk megszállni, amíg ott vagyunk.

Simonék farmjának bekötőútja

Furcsa alakú kövek az út mentén

Domboknak egyik nap sem voltunk híján a Catlins-en

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Most egyébként Owaka és Papatowai között vagyunk, idefelé jövet tegnap délután egy mezőn teheneket tereltek, ez nagyon érdekes volt ezért videóra is vettük.

A videó végén látható hölgy férjének az apukája, a biciklivel tehéncsordát terelő gyermekek nagypapája, Alen, a következő domb tetején leszólított minket, amikor ott piknikeztünk az útszéli füvön, hogy nincs-e kedvünk a kertjükben sátrazni. Ide egyébként úgy fordultunk vissza, mert először túlgurultunk a dombtetőn, de aztán láttuk, hogy ahogy átbukunk a hágón, eltűnik a térerő. Ez azért volt probléma számunkra, mert ekkor 17:47-et mutatott az óra és mi helyi idő szerint este hatkor vártunk egy hívást Kiss Katától, az ausztrál rádió magyar adásának stúdiójából. Ezért hát visszamásztunk a hágóba, és amíg a hívásra vártunk, teázni és falatozni kezdtünk. Ekkor jött Alen, aki azt is megengedte, hogy két éjszakát maradjunk a kertjükben. Ezt kicsit izé volt megkérdezni, mert hát épp csak ismertük egymást, de őszintén elmondtuk a helyzetünket, hogy fáradtak vagyunk és egy napot biciklizés nélkül szeretnénk tölteni és ezt ő megértette. Amikor Simonéknál előző este megnéztük a szupertáblázatot, akkor esett csak le számunkra igazán, miért vagyunk ilyen fáradtak. Mióta elindultunk Cromwellből, minden áldott nap bicikliztünk, még a dombos Dunedinben is, igaz volt hogy csak 5km-t a kukákig, de a másik két nap 15-15km-t fel azokon az oltári dombokon. Szóval már 12 napja folyamatosan mozgásban vagyunk, míg ezelőtt 1-2 hétig csak hébe-hóba bringáztunk. Szóval ez így hirtelen kicsit sok volt, ideje volt már megállni egy passzív napra. Most itt vagyunk, nagyszerű éjszakánk volt az új matracokon, hideg sem volt az éjszaka, és le tudtunk fürödni, sőt még egy desszertre is behívtak minket, így szocializálódni is sikerült. Alen felesége egy igazi dáma, nagyon jó társalgó, értsd jó értelemben. És van itt egy angol WOOFFingoló lány, aki egyszer Edinboroughban elment Alastair Humprey egyik motivációs beszédére. :) Ő az a kerékpártúrázó berkekben eléggé híres angol földkerülő bringás, aki azóta is csupa-csupa őrültséget művel és Motivational Speaker is lett egyben az útja után. Jamie-t és Henry-t, illetve mi tagadás, minket is részben ő is motivált, és most egyszer csak itt vagyunk egy dombtetőn, a világ másik végén, és találkoztunk valakivel, aki volt egy – állítólag remek – előadásán ennek az embernek. Még mindig nagyon kicsi ez a világ és nagyon kerek, én pedig nagyon örülök, hogy e beszámolóval, itt Alenék garázsának sarkában megint utolértem a jelent. :) Ez mindig nagyon jó érzés. Megyek, nyújtózom egyet, aztán megírok egy cikket is, sőt talán lesétálunk az innen 1km-re lévő parkolóba, ahol tegnap eredetileg a pikniket terveztük megülni, és telefonhívást fogadni. Onnan egy ösvény megy be az erdőbe, ami egy vízeséshez vezet. Ide sem jutottunk el már tegnap, de talán ma. Pihentebben szebb élmény lesz. :)

Történt 2014. március 15-19. Lejegyezve 16-án és 19-én. Gurultunk: 36+85+56+29 kilométereket. Már csak 42,6km kell, hogy 25 ezer kilométert ünnepeljünk! :)