Pushpendra-val utolsó jaipuri napunkon elmentünk a Monkey Temple (Majmok Temploma) nevű helyre, a várostól keletre található, „kihagyhatatlan” látnivalóhoz. A hely valóban érdekes volt, különösen Pushpendra társaságában, mert a séta közben sok érdekeset mesélt, pl. a még mindig létező kasztrendszerről, a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.

A kilátás Jaipurra már a domboldalból egyenesen pazar volt, különösen a harkályokkal, kecskékkel, tehenekkel, majmokkal együtt. Ezek a majmok állítólag csak délelőtt vannak a templom környéki sétányok mentén, délután és este leözönlenek a városba. Egy majomklán uralja az egész Majmok Templomát, és ha bármelyik másik klán a környékre merészel jönni, együttes erővel elüldözik őket. Kiváltságos hely ez számukra, mert az emberek itt sokat etetik az állatokat, és sokszor tesznek olyan fogadalmat a Majmok Templománál, hogy „Ha ez meg ez a kívánságom teljesül (meggyógyul a gyermekem, megkapom a piros Ferrarit, stb…), akkor 20 kiló banánt hozok a majmoknak” – mintegy áldozat- vagy hálaképpen. A templom komplexumnak egyébként van rendes neve is, méghozzá „Galta & Surya Mandir”, de a köznyelvben mindenki csak „Monkey Temple”-nek hívja. Az útikönyv szerint helyiek úgy vélik, hogy fő medence nagyon-nagyon mély, olyan mély, hogy több elefánt is elférne benne egymás hátán. Erre én kíváncsi voltam (nem, nem úsztam le az aljára, viszont) ezért megkérdeztem Pushpendra-t, hogy valóban elférne-e 5 elefánt egymáson a medencében. Az útikönyv igazat mondott, mert Pushpendra szinte kitört, hogy mit öt, talán 20 elefánt is elférne a vízben! :) Nem ellenőriztük le, mert állítólag már sokan meghaltak a víz mélysége miatt, ugyanis a medence medre barlangos, sziklás, és könnyen egy zsákutcában ragadhatunk a búvármutatvány közben. Az igazat megvallva bele sem mentünk a vízbe, csak a fejünket vizeztük be, ezt is csak azért, hogy lemossuk magunkról a bűneinket. Mert a hinduk szerint, ha ide eljössz, és megmosdasz ebben a szent vízben – ami egyébként egy tehén szájából csorog ki a magasból, egy sziklából – akkor lemosod magadról minden előző bűnödet, és megtisztulsz. Ezen Zita nagyot mosolygott, mert szerinte (és szerintem se) ez nem ennyire egyszerű. Persze én vagyok olyan jóhiszemű fickó, hogy úgy gondolom, ez a hinduknál sem megy ilyen egyszerűen, hogy elkövetek egy bűnt, hozok banánt a majmoknak, becsobbanok a szent vízbe, aztán rendben vagyok – valószínű csak mi egyszerűsítettük le, és ezzel értelmezzük rosszul kicsit ezt a dolgot. Mindenesetre az tény, hogy sokan fürödtek meg a vízben, legtöbbjük tetőtől talpig elmerült – hogy közben mit gondolt vagy érzett a bűneivel kapcsolatban, ahhoz mi most kevesek vagyunk.

Viszont a hely tényleg magával ragadó volt, és a nevéhez illően temérdek majom randalírozott a környéken, legtöbbjük egy füves területen. Kergetőztek, játszottak egymással, és a közeli kukából kiborított szeméttel, egészen addig, amíg a területet karbantartó dolgozók meg nem érkeztek, és el nem kergették őket. A majmok egyébként nagyon megszokták már az ember közelségét, és ha ügyesek voltunk, hajlandóak voltak közvetlen a kezünkből elvenni a banándarabokat. Amiket valóban töménytelen mennyiségben lehetett találni errefelé. Láttunk embert, aki egész hatalmas fürt banánnal közeledett a majmok felé, és láttunk majmot akit egyszerűen nem izgatott fel a banán, el sem fogadta, mert valószínűleg bőségesen jól volt lakva.

A medence után még két udvarba benéztünk, ahol sok érdekes hindu dolgot láttunk, és Pushpendra minden istenről és mindegyikük történetéről órákat tudott mesélni, én viszont már képtelen vagyok mindezt felidézni. Pushpendra-ra először fenntartásokkal hagyatkoztam, de aztán ez feloldódott barátsággá, mert már rögtön az elején tisztáztuk, hogy tőlünk esze ágában sincs pénzt kérni a „szolgálataiért”, és azért köszönt ránk anno Facebook-on, mert egy nagyon kedves magyar utazó, aki Pushpendra-val járta körbe Rajasthan-t, felhívta ránk a figyelmét. Pushpendra olyan történeteket tudott mesélni, és olyan helyeket ismert, amiről fogalmunk sem lett volna nélküle, ezért így utólag megkockáztatom kijelenteni, hogy ha nem évekre utaznánk, hanem csak Indiába jönnénk néhány hétre, és azon belül is Rajasthanba, felkeresnénk Pushpendra-t, és kérnénk a szolgálatait. Olyan képeket mutatott a laptopján, hogy csak ámultunk, ilyesmiket csak a nappalink felső polcain tanyázó „A világ 100 csodája” és hasonló című könyvekben láttam. A legjobban engemet egy „Stairway Well” látványa ragadott meg, és amikor rákérdeztem erre Pushpendra-nál, kijelentette, hogy ez a kép Amberben készült, ott ahol lakunk. Ezt még első találkozásunkkor tudtuk meg tőle, így volt még lehetőségünk visszamenni Amber, felkeresni a helyet. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert a helyiek két másik hatalmas, régi kiszáradt kúthoz is elvezettek minket, de egyik sem hasonlított a képekben látottakra. Pushpendra-nak már elkezdtem SMS-t írni ekkor, hogy adjon „direction”-t a valódi kúthoz, de végül ezt abbahagytam, mert a helyiek elvezényeltek minket mégegy helyre, ahol persze megint nem találtuk meg azt, amit kerestünk. Közben annyira elfáradtunk, hogy fel is adtuk. Utólag tudtuk meg Pushpendra-tól, hogy nagyon közel jártunk.

A közeli viszont látásra, Jaipur! – „Hello Journey”

A „Stairway Well” kihagyása, az amberi városfalon való végigfutásom kihagyása, Zita elefántszeretete, és a táskás történet arra késztetett minket, hogy indiai vonatos-buszos körutazásunk végén, a Delhibe való visszatérésünket Jaipuron és Amberen keresztül tegyük meg. Az első három okot már taglaltam, és most jöjjön a táskás történet. Zita már írta, hogy botrányos minőségű táskákat sikerült vásárolnunk Delhi egyik legnagyobb putrijának közepén. A márka vezérigazgatójával viszont személyesen sikerült tárgyalnunk, és amikor még Delhiben visszabicikliztem az első szakadással az egyik táskán, szó nélkül kicserélték nekem egy másikra, és amíg az új táskáért ment a segéd (vagy az is lehet, hogy amíg az új táskát „legyártották nekem, merthogy az üzem egy ajtóval odébb volt), addig a igazgató megkérdezte tőlem, hogy hol szállunk meg? Én mondtam, hogy Couchsurfing-el, mire ő érdeklődni kezdett, és ennek a vége az lett, hogy pár perc múlva már regisztrált tag lett, akiről én hagytam az első referenciát. Szóval kicsit összebarátkoztunk, ezért amikor kb. egy héttel később Jaipurban már a két táskán összesen 5 leszakadt zipzár volt, és egy leszakadt vállpánt, bátorkodtam felhívni, és megkérdezni, hogy lehet-e olyat, hogy én visszaadom a táskákat, ő pedig visszaadja a pénzünket. Ebbe ő belement, mi pedig boldogan gondolkodni kezdtünk, hogy akkor most hogyan is legyen. Arra jutottunk, hogy ezért most nem megyünk vissza Delhibe, és nem is próbáljuk meg visszaküldeni őket, hanem ha már úgy is ennyi dolog miatt vissza szeretnénk ide jönni Jaipurba, akkor itt hagyjuk a szétszakadt táskákat Pushpendra-nál, hogy aztán visszafelé jövet felmarjuk őket. Szóval egy 35-45 literes táskára volt szükségünk, méghozzá jóféle, derékpántos hátizsákra, amiket majd Nepálban is használni tudunk. Ilyet egyetlen helyen találtunk, az itt minőségi – és méregdrága – táskáiról híres VIPBags egy új al-brand-et indított, aminek keretében masszív, látszólag nagyon jó minőségű, 45 és 65 literes hátizsákokat árul, 1 év garanciával Indiában belül. Ez már egész bíztatónak hangzott, ám a 2640 rupis árat (12 magyar rugó) kicsit sokalltuk, ami további gondolkodásra késztetett minket. Arra jutottunk, hogy mivel most Indiában még annyira nem szükséges a jó hátizsák, mert túrázni nagyon nem fogunk, csak vonattal-busszal utazni, megoldás lehet, hogy veszünk egy olcsó utazó sporttáskát pár száz rupiért, és ezzel időt nyerünk, ami alatt kereshetünk jó hátizsákot, megkereshetünk cégeket szponzorizációs ajánlattal, vagy körülnézhetünk a nagyvárosokban használt, de jó hátizsákok után, ezzel jó eséllyel akár több ezer rupit is megtakarítva.

Így történt, hogy végül Pushpendra további segédletével kilyukadtunk egy bazársoron, ahol találtunk egy sporttáska boltot. Megnéztük a klasszikus sporttáskákat, és találtunk olyat, ami tetszett nekünk. Elég nagy is volt, és a zipzárjai, varrásai is masszívnak tűntek. Erre megesküdött az eladó is, folyamatosan mondta az egy év garanciát, és hogy ez nem fog szétszakadni. Szóval végül beruháztunk és lealkudtuk a táskákat 300-tól 245-re, így az összköltség még az ötszát rupis lélektani határ alatt (2250 Forint) maradt. A táskák ugyan nem erre lettek tervezve, de két vállra vehetők, és van három kiszsebük a középső nagy rész oldalain. Márkajelzésük magáért beszél, és már ezért is megtetszettek nekünk: „Hello Journey” – Helló Utazás!

Ezzel a két, fantasztikus „Hello Journey” táskával fogjuk bejárni Indiát a következő két hónapban.

Az amberi főhadiszállásunkról kétszer látogattunk le Jaipurba. Egyszer az erődlátogatós napunk után, hogy sorra járjuk a látnivalókat és így kihasználjuk az előző nap vásárolt belépőnket – ami ezekre is érvényes volt. Persze ahogy az Indiában lenni szokott, az „élmények” már előbb elkezdődtek. A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)

A Jantar Mantar obszervatórium és a Hawa Mahal szelek palotája

Az első „látnivaló”, ahová betértünk, az a vicces nevű „Jantar Mantar” volt. Ez a név szanszkrit eredetű, jelentése pedig valami olyasmi, hogy „Mérő eszközök”, merthogy egy szabadtéri obszervatóriumról van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. Innentől ez így is maradt napjainkig, ezért Jaipurt „Pink City” néven is emlegetik. A rózsaszín egyébként nem teljesen pontos. Lehet, hogy Indiában máshogy ismerik a színeket, de az is lehet, hogy mind a ketten Zitával színvakok vagyunk, de számunkra ezek a falak és házak az óvárosban inkább valahol a narancssárga és a barna között vannak, de az biztos, hogy nem rózsaszínek. Persze még az is lehet, hogy megfakult az a rózsaszín a 146 év alatt… :) Visszatérve kicsit még a Jantar Mantarra, az egész parkban a legnagyobb monument egy hatalmas, kb. 20 méter magas napóra volt, ami – nappal, és felhőtlen időben – képes volt percre pontosan megmutatni nekünk az időt.

Az obszervatórium után egy hosszú egyenes utcán sétáltunk végig, amit azért élveztünk, mert kétoldalt végre volt valami járdának nevezhető dolog, amin mi gyalogosok is tudtunk közlekedni, anélkül, hogy folyamatosan minden érzékünkkel arra kelljen figyelnünk, hogy ne hajtson át rajtunk egy riksa vagy egy tuktuk. Ez a járda pedig nem volt más, mint egy hosszú-hosszú árkád, ahol a viszonylagos nyugalmon kívül még egy kis árnyékunk is volt. A nyugalom pedig úgy történhetett meg itt, hogy az árkád alatt sorakozó boltoknak kb. csak a harmada volt éppen nyitva az ottjártunkkor, így még el is tudtunk férni az árúsoktól, és így nem kellett percenként visszautasítanunk egy kedves árus visszautasíthatatlan „very cheap” ajánlatait. Utunk Jaipur egyik legnevesebb látnivalójához vezetett, a Hawa Mahalhoz. Ezt az agyondíszitett, öt emeletes épületet a szelek palotájának is nevezik. 1799-ben építette az akkori maharadzsa, hogy az udvarhölgyei számára legyen egy hely, ahol figyelhetik az életet a városban. Legalábbis ezt írja az útikönyv. :) A tény az, hogy a hely valóban érdekes volt, és valóban jó kilátás nyílt a teraszairól és az ablakaiból a város egy-két nagyobb sugárútjára, valamint a Jantar Mantarra.

Séta a jaipuri bazársoron – Ajándék kendő és ehető(?) ezüst

A Hawa Mahaltól tévedés volt nem tuktukra szállni, hanem sétálni a következő célpontunkig. Eléggé elfáradtunk, mire odaértünk, igaz, közben láttunk egy-két érdekes dolgot. Először is Zita betért egy ruhaboltba, ahol nem vásárolt semmit, csak körbenézett. :) Én az ilyentől ki tudok borulni, mert számomra ha sétálunk 3 percet, és megállunk 5 percre repeat until meg nem érkezünk típusú menet sokkal jobban lefáraszt, mint mondjuk, hogy ha 10km-t kell sétálni, de azt úgy, hogy közben nem kell, és nem is állunk meg nagyon, maximum csak egyet-egyet fényképezni. Persze ilyesmire az utolsó hely, ami alkalmas az egy indiai város, ezért nem is nagyon duzzogtam, csak leültem az egyik szomszédos bolt hokedlijére, és vártam, amíg Zita kiéli ezeket a számomra érthetetlen női dolgait. (Minek bemenni egy boltba, ha nem vesz az ember ott semmi? Egyáltalán, hogy lehet úgy „vásárolni”, hogy nem tudom, mit akarok venni? :D) Na, hát a legnagyobb meglepetésemre Zita egy színes kendővel a derekán tért vissza, ami azért volt meglepetés a számomra, mert a pénztárca, és benne tudtommal az összes pénzünk nálam volt ekkor. Szoktunk viccelődni, hogy van a mi pénzünk, és van Zita pénze, a gyakorlatban még sose vettünk semmit a másik tudta nélkül, amióta elindultunk. (Kivéve az egymásnak szerzett meglepetések esetében) Ezt már csak a pontos könyvelés miatt sem tehetjük meg. :) Most sem ez történt, hanem Zita csak úgy, ajándékba kapta a kendőt. Mifene, erre már én is odamentem megköszönni a boltosnak. A kendő azóta is megvan, és Zita nagyon szereti. Az előző bejegyzésben ezt a kendőt lengette a szélben fent a fal tetején Amber felett.

Nagy mennyiségű tüzifa szállítása emberi erővel

A másik dolog, ami megmaradt bennem erről a szakaszról, az a sok vékony fényes lapocska volt. Egymásra pakolva, de méretre vágott újságpapír lapokkal elválasztva, csomagokban árulták őket, és mi megálltunk ezt jobban megnézni, mert már sejtettük miről van szó: Nagyon vékony ezüstlapokat árultak. Mindezt díszítés céljára, méghozzá, ami megdöbbentő, süteményekhez. Ilyet még nem láttunk Indián kívül sehol, de itt már rengeteg helyen, és kóstoltuk is őket. A sütemény tetejét ezüsttel vonják be, így szép ezüstszínű és csillogó lesz – ez az „értelme” a dolognak. És valóban, amikor megnyaltuk a sütemény tetejét, fémes íze volt. Amúgy viszont, ha nem kerestük az ezüstrétegek ízét, nem lehetett érezni ezt a fémes ízt. Az, hogy valóban ezüstről volt-e szó, vagy valami másról, ami annak látszik, nem tudjuk, de tekintve, hogy Indiában vagyunk, minden lehetséges. :)

Szóval a célpontunk a Central Museum volt, vagy másik nevén Albert Hall. Ezt egy parkos városrész közepén, az óvárostól délre találtuk meg, és alaposan elfáradtunk, mire idesétáltunk. Talán ezért is volt, hogy nekem különösebb örömöt nem jelentett a múzeum. Zitának nagyon tetszett, jól körbejárta és megnézte az összes festményt és szobrocskát, mialatt én már csak üldögéltem az egyik sarokban és olvastam. Engem annyira nem kötött le a sok miniatűr festmény, de Zitát nagyon érdekelték a történetek, amiket elmeséltek.

A bollywoodi álom- és sztárgyár, és az indiai filmek

A Central Museum után a híres Raj Mandir mozihoz sétáltunk át. Arra gondoltunk, hogy veszünk egy jegyet, és megnézünk egy „Bollywood Movie”-t, autentikus módon ebben az állítólag gyönyörű filmszínházban. A Bollywoodi filmekről azt kell tudni, hogy mindegyik legalább három órás, a mozikban ezért félúton tartanak egy kisebb szünetet, amikor el lehet menni a mosdóba és fel lehet tölteni a popcorn készleteket. A filmek Mumbai-ban készülnek és a mumbai-i filmiparról – vagyis Bollywoodról – azt kell tudni, hogy nagyobb, mint az amerikai Hollywood. Ez érthető is, ha összevetjük az USA és India lakosságát. A filmek azonban elég különbözőek. Itt is megvannak a közkedvelt „sztárok”, de a filmek általában az arranged marriage – love marriage konfliktuson alapulnak, illetve az anyós-feleség konfliktuson, ami azért jellemző errefelé, mert a házasság után a lány általában a férfi családjához költözik. Persze ha kiszakadunk a szappanoperák szintjéről, akkor minden három órás hollywoodi filmben megtaláljuk vegyesen a romantikus, az akció, a dráma és a vígjáték elemeit is, a végén jó eséllyel megfűszerezve egy-két fordulattal, illetve „csodával”. Minden film jellemzője, hogy gyakorlatilag szinte egy musical, a szereplők 10-15 percenként táncra perdülnek, és énekelnek, persze mindig az valami, a történetbe illő, és a filmhez írt dalt. Ezek fontos elemei a filmeknek, ez abból is látszik, hogy a filmek plakátjain általában feltüntetik a dalszerzők és előadók nevét is.

Még Chandannál megnéztünk egy filmet, aminek a végén a fickó fél kézzel felmászott egy óriáskerékre, ahol aztán hirtelen újra tudta mozgatni a „halottnak” hitt másik kezét, amivel így meg tudott menteni egy kislányt. De még ezelőtt kiderült, hogy a nő, akibe évek óta szerelmes volt, mégsem házas, és gyerekei sincsenek, mint azt ő előzőleg hitte. Így aztán boldogan egybe kelhettek a történet végén, sőt a záró jelenetben még azt is láthattuk, hogy hogyan élnek a „tökéletes boldogságban” néhány évvel később, egy újabb gyerkőccel az oldalukon. Mert persze a megmentett kislánynak egy lázadásban meghaltak a szülei, és örökbe fogadták őt a főhöseink. Ez most lehet, hogy bugyuta filmnek tűnik a leírásom alapján, de igazából profi volt az egész, sőt, a lázadás és a háború amiben a főhős vadászpilóta volt – így sérült meg, lezuhant – valóban megtörténtek, tehát egy kis töriórát is belevittek, a nem is olyan távoli múltból.

Ha nem nézzük a minden percében jelen lévő indiai elemeket – amitől számunkra nagyon érdekes volt az egész -, akár egy amerikai film is lehetett volna, de persze minket ez a bollywood movie sokkal jobban szórakoztatott, mint a már jól ismert hollywoodi sémák. Azt, hogy szórakoztató értéken túl mondanivalóban, valós tartalomban, az amerikai filmek felett, vagy alatt állnak az indiaiak, arról én most inkább nem mondanék véleményt egyetlen egy bollywoodi film után sem. Viszont Nektek is ajánlom, ha nem sajnáltok a tévé előtt eltölteni ennyi időt, egyszer szánjatok rá három órát, és nézzetek meg egy bollywoodi filmet. Meg fogom kérdezni Chandant, hogy milyen filmet ajánl erre a célra. Ennyit írt vissza: „Devdas.”

Csavargások Pushpendra-val

A filmvilágból visszatérve a csodás valóságba, Jaipurban, a Raj Mandirba végül nem vettünk mozijegyet, mert még a legolcsóbban is drágának találtuk, és minden film csak hindiül ment. Bár azt mondták nekünk, hogy ez nem baj, mert így is érteni fogjuk a lényeget, mi mégsem mentünk be, mert a film befejeztével már olyan késő lett volna, hogy a kérdéses lett volna a busszal való hazajutásunk. Szóval elfelejtettük a mozizást, és helyette felkerestük Pushpendra-t. Róla nem tudtunk sokat, mert ő keresett meg minket Facebook-on, azzal, hogy szívesen elszállásol és körbevezet minket Jaipurban. A munkahelyén találkoztunk vele, ami egy speciális zeneiskola, ahol vakokat is tanítanak, illetve vakok is tanítanak. Itt nekünk, külföldieknek is lehetőségünk van megtanulni játszani néhány tradicionális indiai hangszeren. Egy tea mellett elmesélte, hogy a legújabb szenvedélye a „Travel as Volunteer”, vagyis az „Utazz, mint önkéntes” utazási iroda, amit ő maga indított egy személyben, és aminek keretében bárkinek lehetősége van önkéntes munkákat vállalni (ha akar, nem kötelező, csak opció) számos területen, és számos helyen Rajasthan környékén. De ez még nem minden, Pushpendra személyesen vezeti végig, és mutatja be a vendégeinek Rajasthan nevezetességeit, illetve egy barátja családjának üres szobáiban el is szállásolja őket. Mi szállást ugyan nem kértünk tőle, de a családhoz felmentünk, és rettentő kedvesek voltak velünk, nagyon jókat beszélgettünk náluk, és Pushpendra-tól rengeteg nagyon érdekes dolgot megtudtunk. Az első dolog, ami feltűnt a családnál, hogy az összes erkélyen, teljes széltében végig rácsok voltak. Mint kiderült, ez a majmok miatt szükséges, mert ha nem lenne a rács, bemásznának a lakásba, ott felkapnának valami fényes és érdekes dolgot, mondjuk egy mobiltelefont, és elszaladnának vele, majd amikor a tárgy gazdája észreveszi náluk a zsákmányt, azt vicsorogva lehajítanák a néhány emelet magasból. Ez egy valós veszély, mert pontosan ez történt Pushpendra előző telefonjával, a majmokat pedig mi magunk is láttuk a rács túloldalán.