Honoluluban a gépünk a tervezettnél pár perccel előbb szállt le, mert a 7000km-es repülőút alatt be tudta hozni a kezdeti késésünket. Már a vámhoz való séta se volt semmi, ugyanis a reptér folyosóinak nem volt oldala, kintről áradt be a meleg, fülledt levegő. Híre se volt annak a 14 foknak, amit a repülőgépen a fedélzeti kijelzők ígértek. Gyorsan le is gomboltuk a nadrágjaink alját, és a bicikliket meg a két nagy kék szatyrunkat már rövidnadrágban vettük át. A vámnál vagy egy órát kellett sorban állni, amire nem számítottunk. Mint ahogy arra sem, hogy a hipermodern, aucklandi és melbourni repülőtér után ez egy kicsit öregesebb, kopottabb épület lesz a szuper fejlett Amerikában. Ezt én annak tudtam be, hogy Amerika már régebb óta fejlett, mint azok az országok, ahol legutóbb jártunk, ezért a reptérek is öregebbek. :)

A vámtiszt jófej volt, megkérdezte, mi járatban, odaadtuk neki mind a tíz ujjlenyomatunkat, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy „Have fun on your never ending honeymoon!” – Vagyis érezzük jól magunkat a soha véget nem érő nászutunkon! :)

Amikor végre kijutottunk a váróba, ott már várt ránk – nem is keveset! – John és Laura, akik rögtön egy Hawaii-ra nagyon jellemző virágfüzért akasztottak a nyakunkba! :) Ez ám a fogadtatás! :)

Laura és John nagy szeretettel (és türelemmel) vártak ránk a honolului repülőtéren – Jó volt így repülni, hogy tudtuk, hogy várnak, arról nem is beszélve, hogy nélkülük kb. az egész két napot bicikli össze és szétszereléssel töltöttük volna

Gyorsan készítettünk egy közös fotót, majd beszuszakoltuk a nagy dobozokat a kombi autójukba, ahová Zitával már csak úgy fértünk be az egyetlen szabadon maradt hátsóülésre, hogy ő az ölembe ült. Úgy látszik ez itt belefér, talán ez még nem az igazi Amerika, itt Hawaii-on lazábbak a szabályok. Egyébként meg bekötni be tudtuk magunkat, kettőnket egy biztonsági övvel. :)

Honolulu a 33. emeletről

Alig 10 perces autókázás után egy, a kínai negyed sarkában lévő 40 emeletes toronyházba kanyarodtunk be az autóval. Ezt az épületet eredetileg hotelnek tervezték, a sok japán turistára számítva, de ez a számítás úgy látszik annyira nem jött be, mert most csak mint egy „condominium”, vagyis mint lakóház működik, ahol lakásokat lehet bérelni. Lauráék a 33. emeleten laknak, és az épületben egyébként az első 7 emelet parkolóház az ott lakók autóinak, a 8. emeleten van egy bowling pálya, lent pedig konditerem, úszómedence, szauna és dzsakudzi. Az épületben portaszolgálat is működik, és a kapott chip-es kulcstartót minden ajtó melletti érzékelőhöz oda kell érintenünk, ha át akarunk jutni. Ugyanígy a liftben is, csak ott annyi a különbség, hogy csak a 33. emeletre működik a chip. Mivel kicsit féltettük lent hagyni a bringákat, azokat is bepakoltuk a liftbe, és arra a két napra, amíg O’ahu szigetén voltunk, vendéglátóink nappalijának oldalában pihentek a dobozban. A lakásukhoz egy erkély is tartozik, ahonnan mondanom sem kell, elég durva a kilátás. Még egyikünk sem járt Zitával soha ilyen magas épületben, ezért először kicsit félve álltunk ki az erkély szélére a korlát mellé.

Ez elsőre nem ment könnyen… Mármint kiállni az erkély szélére

A kilátás Honolulura a 33. emeletről

Este még ettünk pár falatot és beszélgettünk talán olyan éjjel egyig, majd mindenki nyugovóra tért. Mi is egy külön szobát kaptunk, ami mellett egy fürdőszoba is volt, amit gyakorlatilag csak mi ketten használtunk Zitával.

Reggeli a 33. emeleten

Másnap reggel John és Laura dolgozni mentek, de mivel Laura önkéntes az Aquariumban, ő meg tudta várni, amíg mi is felkelünk, így kaptunk tőle némi útbaizgazítást, még a buszmegállóig is lekísért minket. Itt a buszozás úgy működik, hogy kinézzük a thebus.org-on, hogy hová szeretnénk menni, majd felszállunk a megállóban az adott számú buszra, és a sofőr melletti kis dobozba beledobunk/rakunk 2,5 dollárt. Ami általában úgy működik, hogy 2 darab papír egydollárost, majd két quartert, vagyis negyed dollárost rakunk a gépbe, vagy ha pl. ketten vagyunk, mint mi Zitával, akkor egy 5 dollárost. Igen, ez elég drága, egy jegy kb. 550 forint, de mivel csak két napot voltunk ezen a szigeten és ezt a két napot se gyaloglással, se bicikliszereléssel nem akartuk elrontani, ezért ha jól emlékszem, összesen négyszer buszra szálltunk.

Hula tánc, AT&T, Lego és Ben&Jerry’s a plázában

Elsőnek egy plázába mentünk, igen, jól olvastátok, egy bevásárló központba. Azért egy ilyen helyre, mert itt adták elő ingyen és bérmentve a tradícionális Hawaii Hula táncot minden délután 1 órakor. Ez a tánc mára persze már enyhén westernizálódott, ahogy sok minden más is a világon, de azért még mindig elég érdekes volt, és egyedi. A Hawaii kultúrában egyébként azért játszott nagy szerepet ez a tánc, mert amíg nem jöttek a telepesek és honosították meg az írást és az olvasást a hawaiiak nyelvén is, addig nekik nem volt semmilyen írott hagyatékuk, minden szájhagyomány, illetve ezen táncok alapján maradt fent generációról generációra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Ezek a táncok tehát történeteket, tanításokat mesélnek el és tartanak fenn, vagyis hát tartottak fenn, mert ma már van ugye videokamerája is az embernek, így fel tudja venni és meg tudja mutatni Nektek, hogyan is néz ki egy ilyen tánc:

A pláza egyébként más miatt is érdekes volt számunkra, és nem azért, mert Bangkok óta nem jártunk ilyesfajta létesítményben. :) Hanem azért, mert ez kicsit más volt, először is nyitott volt az egész, tehát a boltok közti folyosók sokszor nem voltak fedettek, vagy ha mégis, akkor sem volt légmentesen lezárva az egész a környezettől. És a boltokba is bementünk, persze csak céltudatosan. Először is SIM-kártyát szerettünk volna venni, és mint azt megtudtuk, ilyet csak két szolgáltatónál lehet venni, a T-Mobile-nál és az AT&T-nél. Illetve a kioskokban kapni még mindenféle egyéb típusokat is, de azok is csak ezen szolgáltatók hálózatát használják, és mivel ezáltal se nem olcsóbbak, se kézzel fogható ügyfélszolgálat nem tartozik hozzájuk, ezért nálunk ez az opció kiesett. A többi mobilszolgáltató valami más rendszert használ, amire a mi európai telefonjaink nem képesek. Maradt tehát ez a kettő, és mivel plázánkban csak az AT&T-nek volt irodája, ezért még nem vettük meg a SIM-kártyát, de az árakon már hanyatt vágódtunk. 25 dollár a legolcsóbb értelmes pre-pay csomag 30 napra, ebből 250 perc lebeszélhető, de ezek akkor is ketyegnek, ha minket hívnak. Viszont az sms az korlátlan, küldeni és fogadni is, bármely hálózatra, szerte az egész USA-ban. A legolcsóbb netes csomag ugyan ezt tudja csak korlátlan beszélgetéssel és 1GB adattal, de az már 40 dollártól kezdődik. Ja, és persze ez még nem az igazi ár, mert mint minden feltüntetett árra, így erre is rájön még az adó. Magyarul, amit a boltokban látsz kitéve árat, az sosem az, amit aztán valójában fizetned kell. Ráadásul attól függően, hogy milyen típusú szolgáltatásról vagy termékről van szó, az adó mértéke is változó… Szóval kész agyrém! :)

A plázában még bementünk, vagyis a bennünk lakó gyermek behúzott minket egy LEGO-boltba, ami érdekes volt, főleg, hogy igazából soha életünkben nem jártunk eddig ilyen üzletben, ami csak kifejezetten LEGO-t árult volna.

Kilóra árulták a legnépszerűbb kockákat :)

Kilóra is meg lehetett venni az építőkockákat, és persze az egyik sarokban ott voltak a régi kedvenceim, a Technic LEGO-k, igaz manapság már sokkal inkább elment az egész irányzat a teljesen egyedi alkatrészekből összeépülő, mozgatható dolgok irányába, így már szinte csak azt lehet összerakni belőlük, ami a dobozukon szerepel, vagyis az egészből elvész a kreativitás, ami szerintem nem jó. Persze ezen elég könnyedén túl tudtuk tenni magunkat, főleg miután a szomszéd boltban Zita megpillantott egy Ben&Jerry’s hűtőszekrényt, tele a legeslegkedvencebb fagyimárkájával, amit persze odahaza nem lehet kapni, és mindenhol, ahol eddig jártunk a világban, méregdrága volt. De nem itt! Egy buszjegy árából már tudtunk venni egy kisebb pohár fagyit, amire persze még rájött az ÁFA! :) De legalább kanalat, azt ingyen kaptunk hozzá, így már nagy boldogan sétálhattunk ki a szemközti tengerpartra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Hawai’i Feeling… :)

Ez még nem a híres Waikiki part volt, hanem egy vele keletre szomszédos, sokkal csendesebb tengerpart. Mivel időnk már nem sok maradt, a vízbe nem mentünk be, pedig nálunk volt a snorkeling felszerelés, de úgy voltunk vele, hogy majd holnap. Ehelyett most csak sétáltunk egy jót a parton, néztük az embereket, a felhőkarcolókat, a vízi mentők bódéit, és próbáltuk felfogni, hogy itt vagyunk Hawaii-on. Ez ekkor még nem igazán sikerült, de azért boldogok voltunk, hogy itt vagyunk. Ekkorát még sosem ugrottunk ilyen gyorsan. Nemrég még jég borította hajnalban Új-Zélandon a sátrunkat, most meg itt mászkálunk egy homokos tengerparton mezítláb, rövidnadrágban…

Futás Pearl Harborban

Délután három órára már vissza is tértünk a 33. emeletre, mivel az volt megbeszélve Laurával és John-nal, hogy elmegyünk velük futni. Ők ugyanis keddenként eljárnak egy helyre a barátaikkal futni, és mikor én ezt meghallottam, megkérdeztem, hogy velük tarthatunk-e. Persze nem voltak ellenére, sőt… Így aztán az SPD cipő és a strandpapucs otthon maradt, helyette futó- illetve túraszerkóban autóba ültünk, és ott is maradtunk vagy egy órát, ugyanis odafelé menet olyan dugóba kerültünk, hogy mi olyat, ha jól emlékszem, Brisbane óta nem láttunk. Szinte álltak az autók az autópályán. Azért még valahogy éppen időben odaértünk és John-nal kettesben elindultunk futni, míg Zita és Laura sétára fogták. Pearl Harborban jártunk, egy mérföld futás után egy híd rámpájára futottunk fel. John egy olyan cégnél dolgozik, ahol az itt felújított tengeralattjárón végzett munkálatokért felelős (és egyébként az ő cége találta fel a ducktape-et, melynek license-ét aztán eladták, pedig ha megtartják, csak azzal nagyobb üzletet csinálhattak volna), ezért az ő igazolványával be tudtunk menni mind a ketten, persze az útlevelemet azt nekem is meg kellett mutatni a híd előtti kapunál a biztonságiaknak. Ez a híd egyébként nagyon speciális, ezt is John cége üzemelteti, egy évben egyszer felnyitják, vagyis felemelik a legmagasabb részét és a mellette lévő szakaszt beúsztatják alá, így a nagy csatahajók át tudnak úszni a szoroson. Hogy erre miért van szükség, miért nem kerülik csak egyszerűen a szigetet, amire épp befelé futottunk ezen a hídon, az már csak később jutott eszembe, ezért erről nem kérdeztem meg John-t. A híd túloldalán feltűnt az Arizona csatahajó emlékműve, ez ugye egyike azoknak a hajóknak, amelyet 1941-ben az alatt a nevezetes japán csapás alatt elsüllyesztettek.

Az Arizona emlékmű

Ez volt az a bizonyos „Pearl Harbor”, amiből aztán film is készült, nem is egy… Mi pedig itt terveztünk körbefutni, ezen a szigeten, ami valamiféle katonai terület, de nem épp a legdurvább, hiszen különben nem lehettünk volna ott csak így. A szigeten egyébként mindenféle katonai szolgálatot betöltő, vagy betöltött emberek is laktak, tehát volt egy teljesen normális lakónegyed, csak katonák és veteránok számára. Ahogy kerültük meg a szigetet, egyik oldalt feltűnt a távolban a vízen egy leszerelt, de még szükség esetén újra beüzemeltethető atommeghajtású repülőgép-hordozó anyahajó, majd ahogy fordultunk a sziget túloldalán, úgy szemközt három tengeralattjáróra is rámutatott John, amelyeket én különben nem vettem volna észre.

Egy berozsdásodott, régi atommeghajtású repülőgép-hordozó… :o

Ezeket azért tudja ilyen jól, hogy hol „parkolnak”, mert az egyiken épp most dolgoznak. Visszafelé menet, amikor már nagyon oda voltam, hiszen a 8 mérföld az kilométerben számolva 13km is megvan, és majd le szakadtak a lábaim, akkor egy másik csatahajó, a Missouri mellett is elfutottunk.

A Missouri is már csak múzeum

Ez is már csak mint valamiféle múzeum áll itt, de mi nem mentünk be, különben is zárva volt már.

Jó kis futás volt ez, sajnálom, hogy a lányok végül nem tudtak bejönni a szigetre, ha ezt előbb tudom, akkor megbeszélem John-nékkal, hogy csak sétáljunk a kapuig, hogy ők is be tudjanak jönni John mellett az ő igazolványával. Bár igazából nem is a futás, hanem az utána tartott kis evős-ivós összejövetel volt igazán jó, mindenki hozott ide valamit, volt két óriási szalámis pizza, sütemények, chipsek, hideg sör és üdítők. Itt remek egy órát töltöttünk el érdekes emberek között, megismerkedtünk a futás kiinduló és végpontjának otthont adó sportbolt vezetőjével, és egy utazás-őrült hölggyel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a tanácsainkat Magyarország és Kelet-Európát illetően, és aki mellesleg lábtyűben futott. Ez utóbbi dolog nekünk is megfogta a fantáziánkat, olvasva Geszti Dani terepen futott félmaratonjairól, pár nappal később el is gondolkodtam, hogy ha ez tényleg jó dolog, és megtanulható, megszokható, akkor nekem is jó lehet futáshoz, illetve nekünk is túrázáshoz, illetve a sziklás partokon való vízbeereszkedéshez is. Mindez azért lehet logikus, mert talán tényleg egészségesebb és jobb ez a fajta „cipő”, és másrészt nálunk a táskákban egy-egy ilyen pár lábtyű kevesebb helyet és súlyt foglalna el, mint a mostani túra és futócipőink.

A futás után már nem sok erő maradt bennünk, főleg bennem nem, mert a 13km nagyon kivett belőlem, és nem csak a lábaim érezték meg, hanem a második „light” sör megivása már valahogy utólag nagyon nem tűnt számomra jó ötletnek. Valahogy eltelített, vagy az volt a baj, hogy nem az alkohol, hanem a kalória tartalma volt csak alacsony, és ekkora terhelésre nem kellett volna ennyit (kétszer 330ml) innom. Szóval kidőltem na, nem is emlékszem már másra ebből a napból. Ja, de igen, begyűjtöttük a timelapse kamerát az erkélyről és lementünk a jacuzzi-ba Zitával. :)

Kefir klubkártyával a kenyérre kenve

A másnapra, vagyis a második o’ahui napunkra viszont nagyon is emlékszem, mert sok szép és izgalmas dolog történt velünk ezen a napon. Először is lementünk a közeli Safeway szupermarketbe és felfedeztük az amerikai élelmiszerbolti felhozatalt. Az már nyilvánvaló volt az első perctől, hogy azonnal ki kellett váltanunk egy klubkártyát, hogy a néha több dollárral olcsóbb akciós árakat megkapjuk. Ekkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan ez a plasztikkártya másra is jó lesz! :) Ugyanis reggelinek kenyeret (szeletelt, kocka, 3 dollár), kefirt, felvágottat (vékonyra szelt sonka, megint 3 dollár) és lapkasajtot (20db, 3 dollár) vettünk, és mivel a kefirt a kenyérre kellett valamivel kennünk, ehhez pont jól jött a frissen kapott plasztik klubkártya. :)

Visszajáró érméket adó gép a pénztárnál :)

A kefír klubkártyával kenve az igazi! :)

John egyébként elmondta nekünk, hogy mivel Hawaii egy távoli szigetvilág és itt kevés élelmiszert állítanak már csak elő a helyi lakosság méretéhez képest, ezért a szárazföldről hozzák be az ételt, ami így drágább, mint ott, az USA többi részén. Ami itt a szigeteken 20 dollár, azt a szárazföldön általában már megkapni 13-14 dollárért. Ez jó hír, ezek szerint csak a kezdet lesz ilyen drága itt Hawaii-on.

Miután megreggeliztünk a bolt előtt, Zita visszarohant a 33. emeletre eltenni a maradék ételt a hűtőbe, hogy meg ne romoljon, én pedig elindultam a pár sarokra lévő T-Mobile üzletbe, hogy megnézzem a pre paid simkártya és az ahhoz tartozó előfizetési lehetőségek árait. Sajnos itt még drágább volt minden, 35 dollárról indult a legolcsóbb csomag és ehhez még hozzájött egy 10 dolláros aktiválási díj valamint ugye még az adók, így az egész kitérő csak arra volt jó, hogy az egyik kiállított, görbített kijelzős csudamobilon megnézzem, hol van a legközelebbi AT&T iroda.

Ezután szaladtam vissza Zitához, és már sétáltunk is az 1,6 mérföldre lévő irodába. Ez egy szép séta volt, útközben gyönyörű parkos részeken haladtunk keresztül, láttunk egy érdekes teknősszobrot, a nagy király szobrát, valami kastélyszerű épületet szép kerttel, na és végül az AT&T iroda is meglett.

A Cisco is mindenütt ott van! :) Csak nem olyan látványosan, mint pl. a Google vagy az Apple

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Itt se kapni autót 20 millió forint alatt…

Itt tényleg csak 25 dollár volt a 250 perces, végtelen sms-es csomag, plusz egy kis áfa. Ezt megvettük és már hívtunk is rögtön néhány ismerőst, illetve a buszról, ami az iroda előtt vett fel minket, még kiküldtem pár sms-t mindenkinek, akiknek már tudtuk az amerikai mobilszámát.

Alagúton keresztül egy vulkán tetejére, avagy túránk a Diamond Headre

A busszal a Diamond Head nevű helyre mentünk, ami egy vulkánkráter Honolulu központjától néhány mérföldre keletre a part mentén. A buszmegállótól, ami egyben a busz végállomása is volt, már csak pár száz métert kellett sétálni, és megérkeztünk „a hegy rámpájához”. Elindultunk fölfelé egy makulátlanul aszfaltozott út mentén, ami hamarosan véget ért a hegyben. Vagyis hogy egy alagútban folytatódott. Megkérdeztük az egyik nyitott turistabusz vezetőjét, hogy nekünk gyalogosoknak akkor most merre kéne mégis továbbmenni, mire ő az alagút felé mutatott. És valóban, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy bal oldalt, az út mellett hajlékony fényvisszaverő karókkal le van választva nekünk egy keskeny sáv.

Az alagút a kráter belsejébe

Ezen keresztül át tudtunk sétálni az alagúton, egyenesen be a vulkán kráterének tágas, lapos belsejébe. Bent egy jegypénztár (gyalogosoknak 1 dollár, autósoknak 5 a belépő), nagy parkoló, mosdók és büfék fogadtak bennünket egy kellemes parkkal körülvéve. Itt vizet vettünk magunkhoz, majd elindultunk tovább, fel a kráter peremére a szépen kiépített, kezdetben betonozott, aztán már csak sziklákon haladó ösvényen haladtunk. Ahogy mentünk följebb, ez úgy kanyargott egyre jobban a domborzatot követve, és közben már régi vízvezetékcsőből épített korlátok is szegélyezték. Mígnem meg nem érkeztünk egy alagútig, ami enyhén emelkedett, és talán 100 méter hosszú lehetett. Bent voltak lámpák is, így fejlámpa nélkül is elboldogultunk volna, még úgy is, hogy a végén, a tetején vett egy 90 fokos kanyart az alagút. Ezután már újra kint voltunk a forró délutáni napon, és megcsodálhattunk néhányat, a számunkra igen idióta és vicces amerikai figyelmeztető táblákból! Ekkor láttunk először ilyet, később aztán még rengeteg helyen, Zita meg is jegyezte, hogy ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül esnek le, hát milyen dolog ez!? Persze nem azon röhögtünk, hogy ráeshetnek valakire itt a sziklák, hanem azon, hogy ezt úgy írják ki, hogy „without warning”. :)

Ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül ránk zuhanhatnak!

A Diamond Head csúcsa

A csúcsig már csak pár lépcsősor volt, és az egykor második világháborús bunkert odafent most, mint árnyékot adó menedékként élvezhettük. A kilátás pedig valóban gyönyörű volt, látszott a város és talán a fél sziget, na meg a gyönyörű tenger.

Körpanoráma a csúcsról – Az “üres” óceánt nem vettem bele

Egy világítótorony a vulkán lábánál

Helló! Itt vagyunk a Diamond Head tetején! :)

Város mindenütt, ahol lehetett építkezni, ez O’ahu és Honolulu

Kilátás Honolulu és a Waikiki Beach felé

Odafent lakomáztunk egyet az előre elkészített (klubkártyával megkent) szendvicsekből, majd ahol jöttünk, vissza is mentünk, azzal a különbséggel, hogy a kráter túloldalán, ahogy visszaérkeztünk az utcákhoz, nem a buszmegállóhoz sétáltunk vissza, hanem egy talán 2 mérföld hosszú utcán lesétáltunk a szintén híres Waikiki Beach-hez. Mikor megérkeztünk a partot övező zöld parksávhoz, megkérdeztünk valakit, hogy merre van az Aquarium, és ezt milyen jól tettük, mert megtudtuk, hogy még balra, vissza kelet felé kell mennünk egy kicsit. Mire megérkeztünk, már lejártuk a lábunk és fáradtak voltunk, megint leültünk, most a fűbe, a pálmafák alá, hogy megegyük a maradék szendvicseket.

Waikiki Beach

A belépő sajnos valami 15 vagy 25 dollár volt az Aquariumban, így ezt kihagytuk most és Laura tanácsára csak snorkelingezni mentünk a közeli vizekbe. Pár lépésre keletre az Aquariumtól volt is egy nagyon szép part, öltözővel és zuhanyzóval, igaz utóbbiak kicsit lepukkantak voltak, de legalább voltak. Itt átvedlettünk békaemberbe és már mentünk is a víz alá. A tenger kicsit zavaros volt, ki is volt téve emiatt egy piros zászló, amit mi csak utólag vettünk észre. Sajnos nem sok érdekes dolgot láttunk így a víz alatt, és az dobált is minket sokat, ezért körbeúsztuk a háborús emlékművet, aztán visszasétáltunk a parton a cuccainkhoz.

A partot legtöbb helyen ilyen szép zöld park övezi

Facebook-on már többen megírtátok, hogy hívják ezt a lényt…

Az ilyen üregekben szeretnek elbújni a halak a kíváncsi emberek elől :)

Azért egy pillangóhalat így is sikerült elcsípni

Mivel felni is van rajta, ez tuti nem véletlenül esett le egy hajó oldaláról, hanem emberi hülyeség által került a vízbe.

A part a vízből :)

A víz túl vad volt most a nyugodt nézelődéshez, féltünk hogy hozzávág minket a korallhoz és megsérülünk, na meg ugye eleve ugyan emiatt a láthatóság is elég rossz volt odalent. De azért szép volt, és így is élmény volt, hiszen ilyen meleg, kellemes vízben már nem úsztunk Kelet-Timor óta, ami már vagy 9 hónapja volt.

A fürdés után még sétáltunk kicsit a parton, megcsodáltunk néhány szobrot és a röplabdásokat, meg úgy egyáltalán a környéket, a gyönyörű zöld parkot a pálmafákkal és a hosszú homokos fövenyt.

A parti sétány

Itt is vannak banyana fák :)

Wakiki Beach

Strandröplabda

A Diamond Head a Waikiki Beachről nézve – Ott voltunk fent a legtetején! :)

Szörfös és fóka szobor :)

Aztán pedig felszálltunk egy hazafelé tartó buszra. Ez még érdekes volt, mert leült mellém egy fickó, és elkezdett nekem beszélni a legújabb Godzilla filmről. Hogy milyen jó volt, meg hogy ő ma hat dollárért meg tudta nézni, és hogy ez most más volt, mint a régi Godzilla filmek, mert a Godzilla volt a „good guy”. :) Mi persze kellemesen elbeszélgettünk vele, annak ellenére, hogy ez valószínű nem volt (sajnos) normális dolog ezen a buszon, mert többen furcsán néztek rá, hogy csak úgy leállt dumálni velünk (ráadásul két turistával! :o), és emlékszem, még a buszvezető is hátrafordult mosolyogva. Aztán emberünk leszállt, mi is jót mosolyogtunk rajta, majd mi is leszálltunk, és mielőtt még felmentünk volna a 33. emeletre, újabb kört tettünk a Safeway-ben, bevásároltunk a pizzához, amit én azon nyomban nekiálltam begyúrni, ahogy hazaértünk.

Ja igen, egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, ezen a reggelen online becsekkoltunk a Hawaiian Airlines másnap reggeli, Kona-ba tartó járatára, és a rendes feladott poggyászaink (23kg – 15 dollár klubtagsággal) mellé vettünk két bicikli-poggyászt is (32kg – 25 dollár), ezért ezen az estén egy kicsit átrendeztük a táskáinkat, beledobtunk egy-két nehéz holmit a biciklim dobozába, hogy a másik feladott poggyászból most ne kelljen majd a reptéren kipakolni. És persze ugyanezen az estén megsütöttünk 3 nagy tepsi pizzát, amit finom borral és a hűtő mélyéről előkerült Ben&Jerry’s fagyikkal ettünk meg, utóbbit Zita nem kis örömére. :)

Másnapra is maradt, a végét már a Nagy Szigeten, a biciklik összeszerelése közben ettük meg.

Mindezt persze még mindig a 33. emeleti erkélyen, Laura és John nagyszerű társaságában.

Másnap John kivitt minket dobozostul a reptérre, ahol minden rendben zajlott, csak az egyik biztonsági őr volt kicsit bunkó és türelmetlen velem, amikor ahogy a táblák felszólítottak rá, én minden elektronikai cuccot kipakoltam a táskámból. Lehet kicsit soknak vélte a sok régi kompakt fényképezőgépet, a netbookot, meg ennek a sok holminak az összes tartozékát és töltőjét. :) De hiába, hát ez az irodánk, ezek nélkül nem lennének videók, fotók és blog sem lenne, sőt talán már utazás sem, hiszen rengeteg mindent az online világ tett számunkra lehetővé, online találtunk rá Laurára és Johnra a Warmshowers-en, online vettük a repjegyeinket, online terveztük az utunkat, stb, stb…

A kifutóról még láttunk egy-két vadászgépet a hangárokban meg olyan nagy böszme katonai gépeket, mint a filmekben, aztán felszálltunk és már csak a saját repülőnk árnyékát csodáltunk a meseszép vizeken. A repülőút nagyon rövid volt, elő se vettem alatta a netbookot, máris ereszkedtünk a Nagy Sziget nyugati városa, Kona felett. Hogy ott mi várt ránk, azt már csak a következő fejezetekben mesélem majd el! ;)

Történt 2014. május 19. és 22. között. Megírva május 30-án.

Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :)

Attilánál, pizzát sütünk krokodilok és sárkánygyíkok között

Attilánál azonnal visszacsöppentünk a fantasztikus kényelembe és luxusba, a következő napokban én ezerrel intéztem a naptárat, de azért egyik nap sem felejtettünk el lemenni Zitával úszni és szaunázni egyet. Bizony nagy jóban volt részünk, és mindezt Attilának köszönhetjük, és egy hatalmas szerencsének. Attila nem egy aktív tag, amikor küldte a meghívását, még egyetlen referenciája sem volt (Te jó ég, lehet, hogy még mi sem írtunk róla azóta!?), de lévén magyar, és meghívott magához, teljesen megbíztunk benne az első perctől fogva és ezt nagyon jól tettük. Szóval ő nem az, aki minden nap nézegeti a profilját és hogy ki jár a városban, akin segíthetne, de azt, hogy mi Bangkokban vagyunk, éppen kiszúrta, és volt olyan jó fej, hogy írt nekünk, meghívott magához és ezzel rengeteget segített nekünk. Ha csak egy nappal később írunk kanapé-kérelmeket, vagy ha csak egy nappal előbb néz rá ő a CS profiljára, akkor esélyes, hogy egyáltalán nem találkozunk. És ha ő nincs nekünk, sokkal kevesebbet, sokkal kevésbé hatékonyan tudok csak dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó volt szép lassan megismerni Attilában egy nagyszerű embert, és néhány emlékezetes közös estét eltölteni vele.

Nagyon érdekes volt azt látni, hogy rajtunk kívül soha senki mást nem láttunk a medencében vagy a szaunában, de még a környékükön sem. Ironikus az egész, ha belegondolunk, hiszen azok, akik ilyen lakásokban élnek, nyilvánvalóan tehetősebbek az átlagnál, de ehhez úgy látszik, az kell, hogy sokat dolgozzanak, vagy legalábbis, hogy elfoglaltak legyenek, és ne érjenek rá élvezni azt a luxust, ami a házuk mellett van – a medencét és a szaunát, amiben mi, a nagy jóba csöppent olcsójános világutazók most oly nagy boldogan fürödtünk. De az is lehet, hogy csak megunták, mert minden nap ott van? Lehet, hogy én se úsznék minden nap, ha az év 365 napjában 1 percre lenne a lakásom ajtójáról egy 20m-es medence? A választ nem tudom, és félek, soha nem is fogom megtudni! :) Mindenesetre mi most Attila helyett is élveztük azt a sok jót, amit a lakása és a házhoz tartozó medence és szauna nyújtott.

Egyik este aztán mi is nekiálltunk a sütésnek, ismét a pizzát készítettük, ez volt a kis hálaajándékunk Attilának. Na meg persze nekünk se fájt annyira az a honétvágycsillapító pizza, amiről már Nepál és Kláriék óta álmodoztunk. Ott náluk készítettünk utoljára pizzát. :)

Attila egyik nap csurom vizesen állított haza. Odakint ugyanis szakadt az eső, és ilyenkor itt is, mint a világ legtöbb városában az emberek hajlamosak esernyőnek használni az autóikat, így nagy dugók alakulnak ki, amiket itt Bangkokban hála a motorostaxi szolgálatnak, még át lehet valahogy hidalni és ezt Attila sem volt rest kihasználni, annak ellenére, hogy ez egyben egy biztos bőrigázást is jelentett számára. Ez tetszett nekünk, őrültünk, hogy kész volt bőrig ázni egy talán órák hosszú, autóban, szárazban való kuksolás helyett, pláne, hogy így maradt még időnk beugrani együtt egy-egy talpmasszázsra a közeli masszázsszalonba zárás előtt.

Ez a masszázs, ha jól emlékszem 300 bath, vagyis kb. 2100 forint volt egy órára, és nagyszerű volt! Később Zita az olajos masszázst is kipróbálta, de az annyira nem jött be neki. Én másodjára a thai masszázst választottam, na az kemény volt, megnyúztak, és még egyszer meg is ropogtattak rendesen, de igazából nagyon jó volt, csak lehet nem kellett volna előtte futnom, mert így a lábizmaim egy kicsit odavoltak, hisz elszoktak a futás adta terheléstől, én meg persze megint nem bírtam megállni, hogy ne csak keveset és lassan fussak elsőre.

A masszázshoz gyalog mentünk és én közben elmesélte Attilának, hogy délelőtt, amikor kimentem futni a közeli Lumpini parkba, a füvön futottam, hogy ne verjem szét a lábam a betonon, de ez így utólag már tudom, merész dolog volt, mert az egyik bokor mögül egy hatalmas sárkánygyík (vagy mi a fene?) mászott ki elém a nyelvét sziszegtetve, én meg majd beugrottam a tóba ijedtemben. Erre Attila elmesélte, hogy egy éve volt itt egy nagyon nagy árvíz, amikor is rengeteg otthon és város, illetve városrész víz alá került, és sokan csak a „hiénák” által üzemeltetett méregdrága csónakokon tudtak eljutni az otthonukhoz, ezért pl. a munkahelyén több alkalmazottnak hotelszobát voltak kénytelen bérelni, mert ha minden nap hazamennek, be sem értek volna a munkába soha, vagy ha igen, a gatyájukat is otthagyták volna a csónakosoknál. De nem is emiatt mesélte el ezt a történetet Attila, hanem a sárkány kapcsán azért, mert az árvíz miatt kiszabadult egy nagy csomó krokodil is, akik szabadon kószáltak mindenfelé, amíg újra be nem fogták őket. Ehhez képest az én sárkányom a parkban mindjárt nem volt akkora nagy para! :)

Nem tudom, hogyan tudnánk meghálálni azt a rengeteg mindent, amit Attilától kaptuk, de majd még gondolkodom, még hosszú az élet… :) Mindenestre most még egyszer nagyon köszönjük Attila, óriási volt nálad és veled lenni!

Goynál, CS élmények és történetek

Attilának pár nap után el kellett utaznia Laoszba a munkája kapcsán, ezért mi átköltöztünk Goyhoz, egy nagyon kedves lányhoz, aki az édesanyjával és a hugával él egy kis kétszintes házban a Victory Monument-től 15 perc sétára. Őket Couchsurfingen keresztül ismertük meg, ahogy még sok más CSert is Goyon keresztül, merthogy ő szeret egyszerre több csapatot is vendégül látni, aminek mi igazából örültünk, mert így ismerkedtünk össze egy három fős spanyol bandával is. A srácok meséltek egy Ko Tao nevű szigetről, ahol a világon a legolcsóbban teheti le az ember 18 méterig a búvárvizsgát egy 5 napos tanfolyam keretében a gyönyörű szigeten, amivel egyébként három másik, állítólag még gyönyörűbb sziget szomszédos. Ezt azóta már be is építettem a 2013-as útitervünkbe Bali és Ausztrália felé. Egyikük egyébként egy nagyon érdekes projectben vesz részt, ez a hizkimizki.com, ami végképp értelmetlenné teszi valahol az én kis szótáras magánakciómat, de nem baj, ezért még folytatom, mert élvezem. :) (különben is mindjárt vége, ha elértük Ausztráliát, utána már csak egy új nyelv marad, a spanyol, de az egész Dél-Amerikán át!) Ez a hizkimizki egy kis adatbázis, aminek az outputja egy a két kiválasztott nyelv közötti apró, egy-két oldalra kinyomtatható mini szótár az utazó számára legfontosabb alapszavakkal. Királyság, nem? :)

Aztán volt itt még Goynál egy ausztrál bringás srác is, akit én navigáltam a címünkre telefonos segítséggel, és akivel aztán rengeteget beszélgettünk. Dave azóta már önkéntesként tanít valahol Kambodzsába, ahová Kuala Lumpurtól kezdve egész végig bringával tekert el, és közben fantasztikus élmények érték, amelyekről nagy lelkesedéssel mesélt. Mi is meséltünk neki, illetve megmutattuk a naptár előnézeti oldalait. Szegény a pamíri képektől teljesen kész lett és annyira rápörgött a témára a történeteink után, hogy azt mondta, már nem is érdekli DK-Ázsia, hanem Közép-Ázsiában akar bringázni, azokon a tájakon. Persze aztán egy sör mellett megbeszéltük, hogy ráér még, mindennek eljön az ideje és különben is, ő jobb, ha csöndben marad, hiszen pofátlanul fiatal, csupán 22 éves, és máris ekkora kalandokra vállalkozik. Én ennyi idősen még csak gondolatban sem léptem túl Európa határain. :)

Volt még egy érdekes történet Goynál. Érkezett egy német szabadúszó srác hozzá, aki a laoszi útja után ide futott be egy éjszakára, mielőtt visszarepült volna hazájába. A srác nem bírta a légkondit a szobában, amiben mi laktunk a spanyol srácokkal, mire Goy felajánlotta, hogy akkor aludhat az ő szobájában, de ezt a srác kicsit félreértette és az éjjel bepróbálkozott Goynál, aminek a vége az lett, hogy aztán az előszobában aludt a fickó. Ezt Goy utólag mesélte, és furcsa volt hallani, mert amúgy a srác teljesen rendben volt, jókat beszélgettünk vele, képben volt teljesen Magyarországról, az aktuális otthoni politikai balhékról, és még egy laoszi SIM-kártyát is kaptunk tőle. Szegény, most már értem, miért ült olyan furcsán ott a lépcsőfordulóban az éjszaka közepén, mikor lementem vécére. Csalódott volt, vagy zavarban volt… Hát, ilyenek is történhetnek Couchsurfing közben, de ez még egy jobbik történet, csak egy félreértés történt, más semmi.

A kerékpárok nagyszervíze és Köszönet a Nazca-nak!

Goyéknál tartottunk egy bringaszerelő napot, amikor durván szétkaptuk a bringákat, ahogy eddig talán még soha. Olajt cseréltünk a Rohloff-okban, lecseréltük az igencsak megkopott első lánctányérokat (azt az egyet bringánként!), és a láncot. Ezután koppantunk, mert elkezdtek szalajtani a gépek, amit nem gondoltunk volna, mert a hátsó kis fogaskerék egyáltalán nem tűnt kopottnak. Azért lehetett még közlekedni a gépekkel, ami nagy szerencse volt, mert el kellett velük hajtanunk a Lumpini park mellé egy bringás boltba, mert a hátsó fogaskerék leszedéséhez nem volt meg minden szükséges szerszámom. Csak pont az az egy, ami hiányzott nekik a boltban, így amikor a boltos srác is kihozta a szerszámait és én is megtaláltam a hiányzó darabot a kis szerszámos táskámban, hamar kicseréltük azokat a fogaskerekeket. Utólag jutott eszembe, hogy lehet elég lett volna, ha megfordítjuk a fogaskereket, na de ezt majd legközelebb. És ha működik a fordítás, akkor ez a két pár fogaskerék úgy tűnik, elég is lesz a kitűzött 40 ezer kilométerre. Az első lánctányérokat egyszer már megfordítottuk, még Törökország végén. Igaz, azok azóta sem szalajtottak még, de ezt nem is akartuk megvárni. Kaptunk cserét Indiába a Nazca-tól, amit ezúton is köszönünk, most felhasználtuk őket! A hátsó fogaskereket még a Rohloff magyarországi képviseleténél vettünk indulás előtt és azt idáig cipeltük.

A bringákról most még egy pár szót hagy mondjak, mert nagyon rászolgáltak. Kaptak mindent, rengeteg port, rengeteg sarat és sok rossz úton végigzörgettünk rajtuk, keresztül sok országon. Az enyémen ráadásul biztosan több, mint 30kg csomag figyel, pedig a csomagtartó hivatalosan csak addig lenne terhelhető. Ez meg is látszott, hiszen két helyen már eltört, igaz, pont olyan helyen, ahol két fém szorítóval orvosolni tudtuk a problémát (Emlékeztek, így került Mercedes alkatrész a bringámra Tádzsikisztánban!), amit ezért aztán nem is róhatunk fel hibaként, hiszen tudjuk, hogy túlterheltük a bringát. Ezen felül nem sok gond volt vele, csupán egy-két fékpofa csere, bowden csere, markolatváltó tisztítás, és ennyi, a gépek bírják, állják a sarat, már több mint 12 ezer kilométer óta – ha a túra előtt megtett távot is hozzáadjuk. Szóval egy nagy pirospontot most itt a blogban is kapnak tőlünk, mert igazán megérdemlik, elismerés és köszönet a Nazca-nak (akik egyébként egy holland házaspár, ők tervezik és gyártják, rakják össze a bringákat néhány alkalmazottal), nagyon jól összerakták ezeket a Gaucho fekvőbringákat meg vagyunk elégedve. Bocsánat, tudom hogy ez kicsit reklámszagú, de kikivánkozott belőlem, mert hűséges paripáink már 16 hónapja és nem is nagyon dícsértem még őket különösebben a bejegyzésekben, pedig megérdemlik. Külön nagy köszönet az Evobike-nak is, hiszen ők a Magyarországi forgalmazói a Nazca-knak, és ha ők nem állnak mögénk, most biztos nem ilyen vérprofi bringákban ülnénk.

A sikeres fogaskerék csere után fordultunk egy tiszteletkört a Lumpini parkban, ezúttal Zita is láthatta a nagy sárkánygyíkot, és pózoltunk egyet a szeretett kerékpárjainkkal a tó előtt, háttérben a felhőkarcolókkal. Bangkokban bringázni egyébként nagy feeling volt, nem volt olyan vészes a forgalom, és ekkora megalopoliszban még talán sosem bringáztunk, magasvasúttal és felhőkarcolókkal a fejünk felett. Persze a szmogot nem szerettük, néha még a fejünk is fájt tőle, és a 20 nap végére már nagyon vágytuk el a városból, de ne rohanjunk még annyira előre.

Dobostorta és napi két thai himnusszal Lórándéknál

A másik alkalom, amikor nagyobbat bringáztunk Bangkokban, az az volt, amikor átruccantunk Lóránd-ékhoz vendégségbe. Lóránd az a diplomata az itteni magyar nagykövetségen, aki a legtöbbet foglalkozott velük, ő adott nekünk tanácsokat a környékről, ő vette át és adta oda nekünk a csomagot, ami Kathmanduba nem érkezett meg időben, ezért Madhukar barátunk ide küldte nekünk tovább. Ebben a csomagban volt néhány alkatrész, amit egyébként igaz, az indiai szubkontinensen, ahol eredetileg szerettük volna megkapni, nem kapni, de vicces, hogy itt már könnyedén be tudtunk volna szerezni őket. Néhány fékpofáról és az Ortlieb táskákhoz való csatról van szó.

Szóval Lóránd meghívott a családjához egy vacsorára, ahová kerékpárokkal érkeztünk és ahol nagy vendégszeretet keretében pörköltet kaptunk galuskával. Ezt csak az értheti igazán, aki volt sokat idegenben, ahol senki nem beszél magyarul és sehol nem tud senki (még mi magunk sem) jó magyar ételt főzni. Leírni nem tudom, mennyire jólesett a hazai íz, és mennyire jó volt néhány honfitársunknak magyarul egy fényképes vetítés keretében élménybeszámolót tartani, és mesélni az élményeinkről, valamint meghallgatni egynéhányat az ő történeteikből. „Apa, képzeld, láttunk egy magyar éttermet – itt is van McDonald’s!” :) Vagy tudtátok például, hogy Bangkokban egy bizonyos időpontban reggel és este lenyomják a hangosbemondókban a thai himnuszt, és ilyenkor mindenütt erre a pár percre megáll az élet? Ezt mi is hallottuk egyszer, de mi nem vágtuk le, mi van, Lórándék mesélték ezt el nekünk, ők minden áldott nap megélik. Az i-re a pontot ezen az estén egy dobostorta tette ki! Ilyesmire végképp nem számítottunk. Nagyon köszönjük, hogy nálatok lehettünk, igazán jól éreztük magunkat ezen az estén.

Ebben a bejegyzésben inkább emberekről és történetekről meséltem, de a következőben majd bejárjuk a híres turistagettót, a Kao San Road-ot, csónakázunk, plázázunk, eszünk utcai kajákat és teszünk egy látogatást a királyi palota környékén is. Aztán elindulunk végre újra kerékpárokon! Már én is nagyon várom, hogy végre az útinaplóban is újra bringára szálljunk, és elkezdődjenek ismét azok a fajta élmények! :)

Bangkokban ezen a második alkalommal 2012. október 20-tól november 8-ig voltunk, de ennek most még csak a felét sikerült elmesélnem.

A megismerkedés mikéntje

Ugye azt már meséltem, hogy a telefonomon életemben először Indiában lett internet. 1GB 100 rupi 30 napra, és ez elég is egy hónapig, tehát 445 forintból elvagyok, ami megfizethető, még nekünk is. Így aztán az üres perceimet (és tényleg csak a perceket, az órákat nem!) azzal ütöm el, hogy olvasgatok ezt-azt. Erre a Kindle-n is volt eddig lehetőség, de azt mindig elő kellett venni a táskából, aztán az mire megtalálta magát a 3G-vel… Túl hosszú volt, eszembe se jutott. Viszont a telefonon még a 2G is elég gyors volt ahhoz, hogy egy két perces sorban állás alatt elolvassak egy-két cikket az index-en, az origo-n, a hvg-n, vagy a pozitivnap.hu-n. Ezek szoktak menni. :) Szóval így történt, hogy megakadt a szemem a hét bloggerén, a „Magyar menni lakni India” címen. No, mi a manó, ezt nézzük csak meg! Egy magyar család akik egy öt éves kislánnyal kiköltöztek élni Indiába! Indiába! Ebbe az országba, Magyarországról? Na, velük találkoznunk kell, sőt, ha tudunk, muszáj! Erre kíváncsi vagyok! Ezek se lehetnek százasok… és hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben azon kaptam magam, hogy már írom is nekik az első e-mailt. Amire Viki hamar válaszolt, így még időben úgy tudtam alakítani az útitervet, hogy feltétlen összefussunk. Indiában megnézhetsz százezer templomot, tengerpartot, hegyek, vagy amit akarsz, de kint élő magyar családot a delhii diplomácia enklávén kívül nem sokat találsz! :)

Laci és a Padmini

Bangalore-ból Trivandrumba olyan 16 óra lehetett a vonatút. Szóval elég szépen néztünk már ki a végére… :) Laci rendes volt, és kijött elénk, mindezt úgy, hogy ők is nemrég érkeztek haza Chennaiból egy hasonlóan hosszú vonatozással. Egy szürke Premier Padmini-vel jövök – Mondta, én meg próbáltam rájönni, hogy mi is az. Hát egy régi járgány, pontosabban nem is olyan régi. Mumbai-ban ilyenekkel nyomulnak a taxisok, és annak ellenére, hogy kinézete alapján egy veterán autónak tűnik, valójában csak pár éve álltak le a gyártásával, és az autó nagyon jól össze van rakva. Laci már otthon is a célnak legjobban megfelelő autóval járt, s nem azzal, amivel „menő”, vagy amivel meg tudja mutatni, mennyi pénze van. Ez már tetszett! Aztán amiket később mesélt, azon egész lehidaltam, és persze magam is jókat nevettem. Még a házassága előtt, a haverjaival amikor bulizni járt, és a csajok kérdezték, hogy mifélék, kifélék s mivel foglalkoznak, ők nem az igazságot adták elő – mert arra bizonyos csajok tapadtak volna. Mármint egészen pontosan nem is Laciékra, hanem a pénzükre. Ehelyett az volt a mese, hogy épp a targoncavezetői engedély megszerzését ünneplik. Merthogy raktárosok, és méghozzá profik. “Próbáltál már 3 emelet magasban egy ásványvizes raklapot mozgatni? Az bizony nem könnyű, mert lötyög… Na, én simán viszem! :)” – Így mesélte Laci, és ahogy többet beszélgettünk egyre jobban értettem, miért. Otthon volt, hogy nagyon jól ment a szekér, és ilyenkor jöttek a telefonok Lacinak, hogy kéne meló, kéne pénz, nem tudsz-e segíteni… Aztán amikor Laci gerincsérvével költözködött a család, akkor Nekik kellett volna egy segítség. Egy ember jött el segíteni… Laci nem csinált semmit rosszul, egyszerűen minden emberben csak a jót látta meg. Elsőre, aztán sokadjára már sok emberben felfedezte azt, hogy mennyire számítók. Nem akarok általánosítani, pláne nem Magyarországra vetítve, mert szerintem jó nép a magyar, de abban azért van valami, hogy mi ott a nyugaton mások vagyunk olyan tekintetben – és ezt magamon is tapasztalom -, hogy sokkal nagyobb teret kerítünk az életünkben a pénznek, mint kéne; mint az emberi kapcsolatoknak. Az, hogy Lacinak ilyen tapasztalatai voltak, szerintem – remélem! – részben annak is köszönhető, hogy önhibáján kívül rossz társaságba keveredett. A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy ez az egyik ok volt, amiért az Indiába való költözés mellett döntöttek. De miért éppen India? Kérdeztem vissza, mire jött a válasz: egyszerűen rabjai az indiai konyhának, és India az egyetlen hely a harmadik világban, ahol széles körben beszélik az angolt. Ha jól emlékszem, mielőtt kiköltöztek volna tavaly valamikor júniusban, a mi indulásunkkal nagyjából egy időben, előtte összesen egy hónapot töltöttek a szubkontinensen. Nagyon jó benyomást kelthetett bennük az az út, ha utána így döntöttek. És nagyon mást, valószínű sokkal jobbat, mint a mi első, hátizsákkal megtett heteink. Ezért is voltunk kíváncsiak Viki, Laci és Jojó életére. Azok után, hogy elmondták, miért India, és elmesélte Laci, hogy otthon hogyan csalódott sokszor nagyot az emberi kapcsolatokban, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Aztán ahogy pár napot eltöltöttünk velük, egyre tisztább és érthetőbb lett minden.

Ház a pálmafák alatt – Ahol kókuszdiók hullnak a kertbe

Még haza sem értünk a Padminiben, Laci már egy féltucat emberrel lekezelt és jókedvűen beszélgetett, mesélte a chennai élményeit – hogy megnyerte a jelmezversenyt a keralai rendőrös jelmezével. Eközben a sörlerakatban vásároltunk egy kocka sört az elkövetkező napokra. Aztán lekanyarodtunk a főútról egy kis keskeny, kanyargós, dombos utacskára, ami a dzsungelben vezetett, pálmafák alatt és házak között. Az aszfalt új – mesélte Laci – míg Chennai-ban voltak, azalatt készült el. A házuk szép, takaros, pálmafák nyúlnak be fölé, ezért kókuszdiók hullnak az égből a tetőre és az udvarra. A tető lapos, így a monszun alatt és az azt követő hónapokban, amikor bőven van víz, felállítanak egy kis összerakható parti medencét a ház tetején. A házban három apró szoba van, plusz nappali, konyha. A vezetékes áram az szinte minden nap elmegy egy-két órára, és nincs vezetékes víz. Fürdéshez, mosáshoz és mosogatáshoz egy kútból szivattyúznak a háztetőn lévő tartályokba. Ivóvizet egy közeli boltból hoznak, nagy, 20 literes utántöltős palackokban, olyanokban, mint ami nekünk otthon az irodákban van. Gáz palackban jön, internet van, de mivel nem egy városban élnek, utóbbi kicsit lassabb, mint otthon, viszont árban hasonlóan drága. Fűtés nincs, nem is kell, a „történelmi hideg”, ahogy Laci mondja – 21 fok volt. Ott jártunkkor március végén 28 fokra hűlt le éjszaka a levegő, nappal pedig árnyékban sok folyadékkal elviselhető volt a hőség, odabent pedig a plafonra szerelt ventilátorokkal, vagy ha keresztbe-kasul kinyitottuk az ajtókat és az ablakokat, hogy átjárja a kis házat a szél. Mindez kb. 25km-re és félórányi autó- vagy buszútra a legközelebb nagyvárostól, Trivandrumtól, ahol viszont már minden van, még reptér is. A ház modern, tiszta és rendezett, utóbbi kettőt persze a lakóinak köszönheti. A természet azért egy kicsit be-betör, majmok ugyan nincsenek a környéken, de vannak hangyák, szúnyogok és mindenféle repülő bogarak, de ez alig vészesebb, mint otthon. Viszont a gekkók azok mászkálnak a falakon, sokszor belül is. Egyszer Zitára zuhanyzás közben rázuhant egy. Nem lett belőle sikítozás, mert Zita nem az a fajta, de azért ez mégis egy olyan dolog, ami otthon nem jellemző. :) Mi ezt igazából pozitívan értékeltük, jóleső érzés volt, hogy miközben a teraszon beszélgetünk, egy halk ismétlődő hangpár mindig tudatta velünk, hogy nem csak a Viki, Laci és Johanna rezidenciája ez, a lámpatest mögött egy gekkópár is lakik. :)

De azok után, hogy láttuk Vikiék otthonát, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Oké, egy szép dzsungelben élnek, gyönyörű természeti környezetben, de azért ez mégiscsak egy idegen hely, ráadásul az infrastruktúra közel sem ugyanaz… Sebaj, minket sem ért mindenki elsőre, haladjunk tovább!

Johanna és a dzsungel

Jojó – ahogy a szülei becézik – az itt eltöltött 10 hónap alatt megtanult angolul, hindiül és malajamul. Utóbbi a helyi nyelv Kerala ezen részén. Azt, hogy ezeken a nyelveken milyen mély a tudása, nem tudom, de angolul amit beszélgettünk és amit hallottunk tőle, az alapján elég ügyes a kislány, mondhatni olyan szinten beszéli a nyelvet, ahogy egy 5 évesnek az anyanyelvét kell. Ja, és ez persze a magyarral is így volt. :) Egyik este pizzát sütöttem, és Johanna saját elmondása szerint „szeret főzni”, vagyis ténykedni a konyhában. Megmondom őszintén, ezzel kicsit zavart engem, de úgy fogtam fel a dolgot, mint egy felkészítő leckét arra az időszakra, amikor majd nekünk is lesz gyermekünk és ugyanezt „élesben”, minden nap kell majd gyakorolnom. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, félreraktam a pizzát, leültem Johanna mellé a földre, bekapcsoltam a telefonomon a diktafont, és meginterjúvoltam a kiscsajt. Íme:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″ text=”Pere Johanna – Interjú egy négy nyelven beszélő, 5 és fél, majdnem 6 éves régésszel” dl=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″]

A pizza pedig olyan jól sikerült, hogy kijelenthetem: életem legjobb pizzáját a Pere családnál készítettem. :) Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy valahogyan a tésztája nagyon jól sikeredett, valamint annak, hogy a sajt nem az otthon szokásos trappista volt, és nem is az Ázsiában kapható „Pizza Cheese”, hanem a Laci által felfedezett, a hozzájuk legközelebbi „nyugati szupermarketben” kapható, egyetlen elfogadható árban lévő nyugati sajtnak, ami történetesen egy mozzarella volt. :) Hát ennyit számít a sajt! :) Csak tudnak valamit azok az olaszok, hogy ilyen sajtból csinálják…

Ahogy egyre több időt töltöttünk Laciéknál – merthogy megkaptuk a vendégszobát, hogy „maradjunk amíg jólesik” – úgy éreztük egyre inkább azt, mintha már otthon is ismertük volna őket, és mint egy régi barát, úgy jöttünk volna látogatóba hozzájuk. Ezért ezúton is köszönet, nagyszerű időt töltöttünk Veletek! Ahogy teltek a napok és ahogy megismertük az itteni életüket, úgy lett egyre világosabb a sok „miért?!?” bennem.
Johannának az egész környékbeli dzsungel, a benne lakó családokkal egy nagy játszótér tele barátokkal. A kerítésükön van egy lyuk, amin ki lehet járni a dzsungelbe… Vagyis a szomszéd ház „kertjébe”. Azért az idézőjel, mert az már nincs körbekerítve semmivel. Ezekben a szomszédos házakban mind-mind egy nagy családhoz tartozó családok élnek, külön-külön minden generáció, testvér és kuzin, mindenki a saját kis családjával. Nem túl távol és nem is túl közel egymáshoz. Laciék ennek a közepébe csöppentek bele, a nagy család fejétől bérlik a házat, és ez a nagy család nagyon szépen befogadta őket, és úgy szeretik és kezelik őket, mintha ők is a nagy család részei lennének. Ezért van az, hogy Johanna szabadon mászkálhat a szülei nélkül át a szomszédokhoz keresztül a dzsungelen. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki barátságos és közvetlen. Egy nagy család a dzsungelben. Ez persze nem úgy történt, hogy Pere család jött, odaköltözött, aztán befogadták őket, ez rosszul is elsülhetett volna.

Hagyj egy lyukat a kerítésen!

De ők a lyukat meghagyták a kerítésen, nem zárták el magukat a helyiektől, és ez volt az első, apró “gesztus” a szomszédok felé, nyitottak maradtak feléjük. A legtöbb nyugati mentalitású ember elfalazta volna magát, ellenben Laci barátságosan mondta a szomszédnak: “Ugyan, gyere át bármikor, szárítsd a csilit, kókuszt a tetőmön nyugodtan, vagy ha kell valami, bármiben had segítsek, stb.” És mint már írtam, Laci nem az a „megmutatom ki vagyok” srác, épp ellenkezőleg, inkább az ésszerűség vezérli és mindenkiben a jót látja és keresi. Elmondása szerint pl. az oroszokat nagyon nem szeretik errefelé, mert nem keresik az embert az indiaiakban, hanem a „ki van fizetve, legyen meg/kérem” elven működnek, ami itt nem működik. Ahogy az se, hogy előadják a gazdag nyugatit. Laciék nem ilyenek. Megtehették volna, hogy máshol éljenek, de ők idejöttek Indiába, ahol most hasonlóan élnek, mint sok indiai Keralában. Ugyanolyan – vagy még „öregebb” – autóval járnak, vagy ugyanúgy az egész család egy motoron, mint az indiaiak. De ami még fontosabb, nem képzelik magukat többnek, mint az indiaiak. Mondok pár példát: Laci egyszer egy egész délutánt eltöltött az autószerelőjénél, csak azért, hogy segítsen neki egy nyugati autó megjavításában. A művelethez kellett egy kis elektronikai tudás és egy multiméter. Ezeket megosztotta és megadta Laci az autószerelőjének. Cserébe a fickó barátságát kapta, és vele ha kellett, szerszámokat kölcsön, vagy az autóalkatrészeket néha ingyen, néha nevetségesen olcsó, beszerzési áron. Vagy: Laciéknak robogókra volt szükségük a vállakozásukhoz, megkérdezték hol lehet hozzájutni régi robogókhoz. Az óvodavezető adott nekik öt címet. Megvásárolták őket, de elég lepukkantan néztek ki. A „feldíszítést” egy művészcsapat végezte el, most „kézzel festettek” a robogók. :) Még száz példát lehetne sorolni, de felesleges, a lényeg annyi, hogy hála Laci rettentő jó kapcsolatteremtő képességének, a Pere család „beépült” a környezetébe, a helyiek elfogadták és szeretik őket.

„A Család”

Ez a környezet összességében nagyon kellemes, és teljesen más, mint ami otthon van. És ez azt hiszem, nagyon fekszik Laciéknak. Nekünk is nagyon jó volt látni, hogy a helyiek hogyan kezelik őket – és velük együtt minket is, mint az ő vendégeiket. Ez a kapcsolat egész más volt, mint a mi eddig megszokott, és néha túl sokat szidott indiai – turista kapcsolatunk. Laci szomszédai, „A Család” – ahogy én kezdtem hívni őket pár nap után – nem várt semmit tőlük, nem nyomultak rájuk, nem nézték őket két lábon járó pénztárcának, hanem egyszerűen egy másik kedves családnak, akik köztük élnek. Mondok példákat: átmentünk a kiskapun a szomszédba, ahol Johanna is játszott a gyerekekkel, és az asszony a háznál lefeszítette nekünk a kókuszdió külső vastag héját. Egyik este lángost sütöttem, amikor átjött A Családfő, aki éppen „testvérévé fogadta” Lacit. Minden lángosból, amit elé tettünk, először letépett egy-egy darabot, amit nekünk adott, és csak aztán evett belőle ő maga is. Ez állítólag nagyon nagy megtiszteltetés. Közben többször elmondta, hogy Laci mennyire jó ember, hogy már a végén én is megkérdeztem, „Laci, hogy csináltad ezt?” – A választ nem mondta ki így ebben a formában, de az én rövidebb olvasatomban így hangozna: „Itt ilyenek az emberek, én meg csak olyan vagyok, mint eddig, de ez itt jobban bejön.” De ismétlem, szerintem semmi baj a magyarokkal! Sőt… Most egy párhuzamot vonok Laciék és köztünk. Nekik otthon lettek kezdeti rossz tapasztalataik, és ezek miatt a csalódások miatt aztán később is nehezebben teremtettek igazi kapcsolatokat. Nekünk itt Indiában volt néhány rossz tapasztalatunk az emberekkel, ezért aztán nem álltunk hozzájuk elég pozitívan később se, így nem is kaptunk annyi pozitív dolgot a helyiektől, mint amennyit lehetett volna. Mint amennyit Laciék kapnak, hiszen az új helyen az éj életükben itt Indiában tiszta lappal indultak, és mindenkiben a lehető legjobb embert kereshették – és találták meg nagy sikerrel. Ez az elmélet lehet félig hibás, mert nem ismerem annyira Laciék otthoni életét, de most nem is ez a lényeg, mert csak arra akarok kilyukadni, hogy nem csak a magyar és indiai viszonyok különbségei vezettek oda, hogy Laciék Indiába kiköltözve ilyen szépen boldogulnak. Lehet, hogy ez sok másik két hely között is ugyanígy működött volna, mert a változás legtöbbször jó dolgokat hordoz magában – főleg ha pozitívan állunk hozzá. :)
Amikor Laciék nem voltak otthon velünk, Zita kiment vízért a közeli kis mesterséges tóhoz. A fején hozta haza egy nagy tartályban, mert mindenütt így cipekednek a helyi nők Indiában és ő ki akarta próbálni, milyen az. Alapvetően ezért ment, hogy kipróbálja ezt, de az ötlet onnan jött, hogy kevés vizünk volt a kútban, és emiatt Zita nem akart tiszta, kútvizzel mosogatni, úgyhogy lement a közeli kis tóhoz “koszos”, de mosogatáshoz megfelelő vízért. A helyiek meglátták Zitát a fején a vízzel, és átjöttek, hogy segítsenek. Mi mondtuk, hogy nincs baj, van elég vizünk, de ők végül csak átengedtek a felső szomszédból úgy 50l vizet. :) Amit aztán a vízszűrőnkkel megszűrtünk majd megittük és lám, azóta is élünk. :)

Szóval Vikiék összességében nagyon jól érzik itt magukat Indiában, mert nagyszerű környezetben élnek, és közel azonos infrastrukturális körülmények között, ugyanakkor egy nagyon kedves, és közvetlen közösségben, egy olyanban, amit nálunk csak falun tudok elképzelni. Ha ezt még megspékeljük az idilli pálmafás, tengerpartos környékkel, plusz a relatív elég alacsony árakkal, akkor kezd világos lenni a kép.

Na de a következőkben azért még mesélek egy kicsit Trivandrumról, a barátokról, a tengerpartról, Jojó iskolájáról, és a templomfesztiválról – merthogy doboltak itt is, de veszettül! :)