1. nap – Megdöglünk a melegtől

Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A táj egyébként szép volt, mesezöld mezők mellett haladtunk, és ezt még a kemény emelkedőn is tudtuk élvezni, persze főleg akkor, amikor megálltunk egy-egy percre egy kanyarban lenézni, csodálni és fényképezni.

A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.

2. nap – Kezdődik a hullámvasút

Már hét óra előtt az úton voltunk ezen a napon. A lejtő, amit tegnap délután elkezdtünk, most folytatódott, de csak néhány kilométert, amíg el nem értük a Trisuli folyót, ahonnan már ennek a folyónak a völgyében haladtunk, de most már fölfelé. A folyó felett köd ült, és ez sajátos hangulatot adott az egész környéknek, nagyon élveztük ezt a reggeli tekerést, annak ellenére is, hogy itt a Trisuli mellett már tekerni is kellett, méghozzá sokszor fölfelé. Elkezdődött a hullámvasút, amiről nem is sejtettük, hogy két teljes napig fog tartani. A Trisuli mellett kemény volt a menet, mert végig vagy föl, vagy le tekertünk, alig volt sík rész, ahol sokáig élvezhettük volna a lejtőn felvett lendületet, és a könnyű tekerést a síkon. Az idő nagy részét 4-5km/h-val haladva töltöttük a fölfeléken, egy másik kis részét pedig 40-50-el lefelé száguldva. Na de hát így jár az ember lánya és fia, ha megpakolt rekukkal indul neki ilyen meredeken hullámos útnak.

Ahogy belekanyarodtunk a délelőttbe, úgy lett a hőség ismét egyre nehezebben elviselhető. Éppen beszéltük már Zitával, hogy le kéne menni a Trisulihoz, és jól belecsobbanni nyakig, hogy lehűtsük magunkat, amikor az út bal oldalán valaki szaladni kezdett mellettünk, és kiabálta a szülőhazánk nevét angolul! Jól van, jól van apám, felismerted a magyar zászlót, ügyes vagy, de ugye most ezért nem kéred, hogy megálljak Neked egy fölfelében? – Gondoltam magamban, és közben az emberünkre se néztem igazán. Sokszor van, hogy a helyiek követnek pár métert, vagy integetnek vagy kiabálnak nekünk, és ha ilyenkor mindig mindenkinek megállnánk, bizony lehet, hogy nem jutnánk messze a nap végére. Ez az ember azonban kitartóbb volt a többieknél, és amikor végre komolyabban szemügyre vettem, felfedeztem benne a Gorepani-ból megismert holland barátunkat, Mr. Hasmenést. :) Raftingolni jött a Trisuli völgyébe. Pár perccel később újra integetett nekünk egy dzsip hátuljából, majd néhány kilométerrel odébb láttuk a bandát beöltözni. Itt mi is megálltunk, kihasználva, hogy van egy kedves barát, aki tud figyelni a bringákra, amíg mi nem vagyunk mellettük, Zitával leszaladtunk a Trisuli partjára, és megmártóztunk a folyó hideg vízében. Ez nagyon, nagyon jól esett nekünk, jól lehűtötte a testünket, igaz, sajnos csak rövid időre, mert a nagy hőségben és fölfelékben hamar újra átmelegedtünk. A holland barátunk elmondta, hogy, 1000 rupiért (2700 Forint) eveznek a vadvízen egy 3-4 órás menetet! Hm, ez azért nem rossz, ezt lehet, hogy nekünk is meg kéne talán majd lépni, gondoltam.

A nagy fügefát és esti szálláshelyet kutatva

Délutánra kicsit odalettünk az állandó fel és lemenetelben, mert alig haladtunk és nagyon elfáradtunk. Ebédelni csupán pár kilométerre a mártózás után álltunk meg, és nagyon kikaptuk a helyet, mert itt megjött újra a kedvünk. Nem volt túl nagy körülállós tömeg körülöttünk, csupán néhány kedves helyi, akik nem voltak nyomasztóak, sőt! A dálbáthoz kaptunk sok uborkát és hagymát és néhány kíváncsi gyermektekintetet is sikerült lencsevégre kapni, így egy órával később a megállástól számítva jóval vidámabban indultunk újra útnak.

Persze az út továbbra is kiborítóan nagy hullámvasút volt, és csak lassan haladtunk rajta. Az útikönyv említett egy Trisuli Centre nevű raftingos helyet, valami nagy fügefánál („The Big Fig”), ezt néztük ki kora délutáni, és erre a napra végleges megállónak. Egyrészt azért, mert már nagyon fáradtak voltunk és nem siettünk sehová, másrészt azért, mert reméltük, hogy hátra sikerül nekünk is ilyen olcsón eveznünk egyet egy csoporthoz hozzácsapódva, akár még ma délután, vagy holnap reggel.

Ez a fügefa azonban csak nem akart szembejönni, mi pedig fáradtak voltunk már nagyon, és megálltunk volna. Zita megkérdezte egy háznál, hogy nem alhatunk-e valahol az eresz alatt, és ennek a vége az lett, hogy felajánlottak egy üres szobát, ám még megemlítették mellé, hogy ételt azt nem tudnak adni. Ez gyanús lett, hisz ételt nem is kértünk, akkor miért mondanak ilyeneket? Éppen ezért rákérdeztünk az árra, mire kibökték, hogy a szoba bizony 1000 rupi lesz! Micsoda? Ezer rupiját, vagyis az egész napi büdzsénket, 2700 forintot adjak oda egy szobáért? Úgy látszik, rossz helyen vagyunk… ennél még egy szálló is olcsóbb, vacsorával együtt. Ez nem esett jól és elgondolkodtatott minket. Úgy látszik, ez a Pokhara-Kathmandu szakasz nem számít annyira vidéknek, hisz itt van a sok raftingtábor, ráadásul a turisták által leginkább kedvelt két nepáli város között. Így történhetett, hogy turistának (ráadásul gazdag turistának!) néztek minket, nem pedig embernek… Vagy legalábbis utazónak. Persze ezért különösen nem haragudhattunk rájuk – és nem is mutattunk ilyesmit – csak egyszerűen továbbálltunk és nekiveselkedtünk a következő emelkedőnek.

Ennek a tetején már volt valami tábla a bozótban, amiről le tudtam olvasni, hogy „Big Fig”, és ettől bizakodóak lettünk! Mégiscsak meglesz az a fügefa! Lent a lejtő alján egy öböl mellett meg is találtunk egy nagy puccos épületet, alatta egy tábort sátrakkal és kunyhókkal. Megkerestem a recepciót, ahol csak egy szakács volt (a konyha is volt egyben), aki felhívta a főnökét, majd kért, hogy várjunk negyed órát, mire az megérkezik. Megjött, bőrcipőben és nyakkendőben, mobiltelefonálva. Olyan árakat mondott csupán a maradásra, hogy attól égnek állt a hajunk. Ráadásul folyamatosan dollárban beszélt, hiába mondtuk neki, hogy nincs nálunk egy árva dollár sem csak nepáli rupi, ő csak folytatta, hogy ő megérti, mert tudja, milyen az bringázni, hisz ők is szerveznek bringás túrákat, ezért ad nekünk jelentős kedvezményt, csupán 1800 rupiért sátrazhatunk az épület alatt a folyóparton. Hú, apám, Te megvesztél, abból mi két napig élünk. Intézd csak a százfős csoportjaidat Kathmanduból, mi pedig nem raboljuk tovább azt a jaj, de drága idődet, hanem inkább gurulunk tovább! Ezt gondoltam, de megint csak nem ezt mondtam, csupán szerényen közöltük, hogy ez sajnos nekünk nagyon sok, úgyhogy bye-bye!

Szóval a napnak még mindig nem volt vége, pedig mi már nagyon szerettük volna! Négy-öt ezt követő emelkedő után végül csak eljött az a bizonyos „The Big Fig”, igaz, először itt sem akartak fogadni, mondván, hogy tele vannak. Azért mi leültünk egy bolt előtt, benyaltunk egy üdítőt, és csak ültünk, kicsit megsemmisülve e nap nehézségei után. Persze ez így nem maradhatott, én felpattantam és körbenéztem. Egy takaros kis köves utca vezetett hátra néhány ház között egy hatalmas gyalogos függőhídhoz, aminek a túloldalán a köves parton ott volt felállítva egy hatalmas raftingtábor sátrakkal. Az utcán volt chowmein-es étterem és találtam egy üres, szép épületet, kitárt ajtókkal. Felmentem a fadeszkás, meredek lépcsőn, és fent egy másik üres szobát találtam, virágos erkéllyel a folyóra és szemközti nagy fügefára. Visszamentem a hölgyhöz, aki az előbb közölte velem, hogy tele vannak, és rákérdeztem, hogy nem alhatnánk-e ott az emeleten az erkély mellett, abban a szemmel láthatóan üres, és jelenleg használaton kívüli szobában. Hamarosan előkerült egy fickó, aki az egész itteni raftingbulinak a főnöke volt. Ő volt Durga, aki abszolút visszaadta ezen a napon a jókedvünket, és rengeteget segített nekünk, amiért nagyon hálásak voltunk, főleg azok után, hogy milyen ajánlatokkal találkoztunk a délután folyamán. Ő beengedett minket egy belsőbb, zárható helységébe is a háznak, ahol még szúnyoghálók is voltak. Ide be tudtuk zárni a bringákat és át tudtunk menni este a raftingtáborba, ahol még vacsorát is kaptunk. Mindezért cserébe nem kért semmit, csak azt mondta, hogy ha adni akarunk valamennyit, akkor az bármennyi lehet, amennyit jónak látunk. Eszünkbe jutott a pamíri vendéglátásaink és azok „kifizetése” kapcsán Reku papa által írt hozzászólás, miszerint ha utólag adunk pénzt, az olyan mintha beáraznánk azt amit kaptunk. Éppen ezért, amikor átadtuk Durga kollégájának az 500 rupit, nyomatékosítottuk benne, hogy sokkal többet is szeretnénk adni, és sokkal többre becsüljük azt, amit kaptunk tőlük, de nekünk most egyszerűen csak ennyire telik. Ők persze megértették, volt közös nyelv, tudtunk beszélgetni. A táborban éppen egy nepáli outdoor cég alkalmazottai buliztak, ez a félévente megtartott céges bulin, ahol ma raftingoltak, holnap pedig felmennek valami híres libegővel („cable car”) valami nagyszerű helyre a közelben. Az Annapurna körül, és az Everesten is vezetnek túrákat, mesélte egyikük, miközben mi a hatalmas adag dálbáttal küzdöttünk, amit külön csak nekünk készítettek. Látszott, hogy mind a rafting cég, vagyis Durgáék, mind az ügyfeleik nepáli viszonylatban jól állnak a pénzből, minket mégis sikerült egyből úgy kezelniük, hogy az nekünk rettentő jól esett. A délutáni tapasztalatok után úgy éreztem, hogy aki nem teljesen „szegény”, az csak a pénzt keresi másokban is, de ők végül megcáfoltak ebben, és ez nagyon jól esett. A ház, amiben aludtunk egyébként Durgáék által lett építve, méghozzá, hogy önkéntes tanárok lakhelyét szolgálja. Mi úgy aludtunk el, hogy úgy éreztük, jobb helyen nem is lehetnénk. Jó volt, hogy este még volt pár nyugodt óránk, amikor csak ültünk két kihajtható székben a folyóparton és bámultunk ki magunkból Zitával. Durgáék raftingolást a késő délutáni órákban már nem indítottak, és már másnap sem, így ez most elmaradt, de nem is bántuk, most túl fáradtak lettünk volna talán hozzá, majd legközelebb!

3. nap – Vége a melegnek és a hullámvasútnak

Mivel este már szépen összepakoltunk az utolsó erőnkből, reggel gyors volt az indulásunk. Volt nálunk reggelinek való is, néhány répa és fánkszerű sütemény, ezeket még az erkélyen ülve betoltuk, majd negyed hétkor már kint is voltunk az úton menetkészen! Ilyen korán rég nem indultunk el, ám mint később kiderült, ennek ezen a napon nem volt nagy jelentősége, ugyanis ekkor már nem nagyon bújt elő a nap a felhők közül, végre enyhe időt kaptunk, szinte napsütés nélkül. Ez nagy könnyebbség volt, és ennek nagyon örültünk. Ezen a napon sok érdekeset nem láttunk, először folytatódott a nehéz hullámvasút, majd valahol a nap második felében végre abbamaradt, és egy nem túl meredek, ráadásul egyenletes fölfelében felértünk Naubise-be, ahol be is fejeztük a napot, végre kora délután. Továbbmenni nem volt értelme, mert igaz, hogy innen már csak 24km Kathmandu, viszont abban van 600m szintemelkedés is, magyarul végig meredek szerpentinen halad az út, és ennek már nem akartuk kitenni magunkat ezen a napon.
Najó, két érdekes dolog azért történt ezen a napon: reggel az első faluban rengeteg szárított halat árultak, ezt még az útikönyv is említette, és valóban, hosszú száz métereken keresztül lógtak az útmenti éttermek előtt ezek a halak nagy csokrokban. Nekünk viszont nem volt reggel hozzájuk gusztusunk, így beértük a látványukkal.

Aztán pár kilométerrel később egy nagy rakás vízibivallyal találkoztunk. Mamák és borjaik össze volta kötve párokba, így szállították őket egy teherautón a kathmandui vásárba eladásra. Most éppen pihenőjük volt, ki voltak terelve a platóról és egy-egy karóhoz voltak kikötözve, a gondozóik pedig ennivalót raktak eléjük. Emellett nem bírtunk elmenni, letámasztottuk a bringákat, és közelebb mentünk az állatokhoz.

Este a szállónkban még történt egy említésre méltó dolog. Mivel lámpát kapcsoltunk, a bogarak a körte köré gyűltek, és ennek néhány kis gekko rettentő mód örült, végignézhettük, ahogyan megközelítik, majd elkapják és felfalják a bogarakat. Volt nekik kaja bőven, így alaposan belakmározhattak, nekünk pedig megvolt az esti mozi. Más állatok is „betörtek” a szobánkba, méghozzá apró, talán az 1cm-t sem elérő békák.

4. nap – A nagy fölfelé, és a nagy büdös teherautók

Utolsó nap, a végső nagy kaptatóhoz nem tudtunk megint olyan korán felkelni, de ez nem is volt baj, mert ezen a 4. napon sem bújt elő nagyon a nap a felhők mögül. A szerpentin viszont kemény volt, különösen a végén, amikorra megsokasodtak a buszok, és a teherautók, ráadásul az út minőség sem volt a legtökéletesebb a hágó előtti métereken. Ezek a járművek pedig mondanom sem kell, büdösek voltak, és ahogy az errefelé szokás, veszettül dudáltak. Egy helyen megállított minket egy ürge, fényképet akart rólunk, persze épp a legnagyobb meredek közepén. Nagylevegőt vettem, és nem küldtem el sehová, csupán mondtam, hogy 10 másodperce van, mert ha a pulzusom 120 alá esik miatta, mérges leszek. Ebbe a 10 másodpercbe még az is belefért, hogy adjak neki egy névjegykártyát a webcímünkkel, úgyhogy végül kölcsönösen boldogan váltak el az útjaink.

Mire felértünk a hágó tetejére, nagyon utáltam az egész világot, amiért a teherautók és a buszok ilyen mennyiségben és minőségben közlekednek benne. Ezt most nem részletezem, leírtam már párszor, miket tud olyankor érezni és gondolni egy zöld lelkületű bringás, amikor telepüfögik a tüdőjét és teledudálják a fejét ezek a járművek. Fent pihentünk egy fél órát, kicsavartam a felsőmből és a fejpántomból fél liter izzadságot, majd felsőt cseréltem és ettünk-ittunk valamit, amit persze az üdítőt leszámítva mind műanyagba csomagolva kaptunk. Ezeket is a büdös teherautók hozták, mi sem vagyunk különbek, miattunk is járnak ezek a dögök itt, mit kéne hát tenni? Tudatosan előre betankolni zöldségekből, gyümölcsökből, egyszerű, helyi ételekből, és csak azokat fogyasztani. Kicsit nehezebb lenne a csomag, de talán megérné, még jobb érzés lenne úgy bringázni!

A Kathmanduba való megérkezés természetesen nem volt egy olyan egyszerű lefelé menet, mint azt mi gondoltuk, voltak benne kaptatók, és sűrű városi forgatagos részek, úgyhogy még egyszer meg is álltunk, mielőtt megtaláltuk volna Madhukar-ék „Newa Nasa” éttermét. Madhukar egy azon bringások közül, akikkel Lumbiniben találkoztunk, és Kathmandu Balaju nevű negyedében van egy helyi ételekkel és szép udvarral szolgáló étterme, közvetlenül a 3 emeleten szétterülő, nagy családi háza mellett, ahol ő és a testvérei laknak és amit még az apukájuk épített. Belépve az udvarba három biciklit láttunk felakasztva egy kis tetővel ellátott tároló alatt, és ez már nagyon tetszett. Ráadásul Madhukar a mindennapi bringázást nem csak hobbiból és szenvedélyből műveli, hanem azért is jár szinte mindig mindenhová bringával, hogy ne szennyezze a környezetét. Az étteremben bringás mezben szolgálta ki a vendégeket, akiknek egy jó része egyébként személyes jóbarátja is, és a pulton láthattunk egy nagy plakátot, ami a netről már ismerős volt, de Madhukár rátette a mostani, és korai – bringázás előtti – , „hájasabb” énét. Ez méginkább tetszett, nemhogy csak teszi, hanem hirdeti is, és felvállalja a dolgot! A délelőtti teherautós, buszos kaptató kicsit odatett a zöld lelkemnek, de ezt Madhukar a nap végére tökéletesen visszaállította, jó volt megtapasztalni, hogy még itt a távoli Nepálban is összehoz minket az út olyan emberekkel, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak (és cselekednek!!!), mint mi!

Nyolc napot laktunk Kathmanduban Madhukaréknál, na de arról most már csak legközelebb! ;)

Bulik a Penthouse-unkban

Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)

Először is elmentünk Kláriékhoz a bringákért. Sajnos se Klári, se a férje nem voltak otthon, de Klári anyósától így is kaptunk egy-egy nagyon finom teát, és a Himalayan Times-ban elolvashattuk, hogy bajok vannak Myanmar bizonyos részein. Visszatérve a Serenity Hotelbe, a bicikliket ezúttal nem lent a kertben, hanem fent a harmadik emeleti tetőtéri szobánkban helyeztük el. Ezt a szobát egyébként most elneveztük Penthouse-nak, mivel ez is tetőtéren volt, és itt is tartottunk partikat, igaz, hogy se agglegény, se gazdag nem vagyok, de a tetőtér és a „bulik”, azok stimmeltek. Buli alatt nem kell nagy ereszd el a hajamra gondolni, csupán kártyáztunk, beszélgettünk és néha megittunk egy-egy sört, miközben lentről felszűrődött, ahogyan az egyik bárban őrjöngenék a foci EB góljainak. Mi ehhez képest csendben mulatoztunk. A társaságunkat javarészt a túrán megismert barátok tették ki, mert itt Pokharában újra találkoztunk Sally-vel, Dean-el, Jan-al és Thomas-al. Rajtuk kívül egyszer még Ram is feljött. Ő a szendvics- és sajtboltos srác, akinél szinte minden nap ettünk legalább egy pár melegszendvicset, tele friss zöldségekkel, sült szalámival, vagy rántottával, na és persze sajttal. :) Az egyik szendvicskészítése alatt elmesélte, hogy egyszer ő is bringázott pár száz kilométert, méghozzá két európai sráccal, akik ketten, két tandemmel tekeregtek, és az egyikre felkéredzkedhetett Ram. Nepalgunj-ig tekertek együtt, és hát kemény volt a menet, amit el is tudok képzelni, mert az a hegyi szakasz Pokhara és a Terai között még a buszból is szörnyűnek tűnt. (Ott utaztunk busszal, fájó szívvel és a vesekövemmel Pokharába, hogy mihamarább kórházat találjunk.) Amikor ezt a bringatúrát csinálták, éppen a maoistákkal folyt a balhé Nepálban, és a szállásadójuk mutatta a házon a golyónyomokat – be is volt tojva Ram két útitársa egész éjjel!

Ram szendvicsezője és egy 130kg-os reku

Ha Pokharában jártok, keressétek meg Ram szendvicsboltját, a képről felismeritek a helyet, és úgy találtok oda, ha a Lakeside-on elsétáltok a Hallen Chowk-tól dél felé, és a harmadik sarkon, a nagy fáknál balra fordultok, hogy a tó a hátatok mögött legyen. Ez az a sarok, ahol a „Once Upon a Time” étterem van, így nem lehet eltéveszteni! A kis utcában jobbra lesz Ram szendvicsezője, majd másik 50 méter múlva a Serenity Hotel. Ha felkeresitek Ram-ot, kérjük, adjátok át neki üdvözletünket, és kóstoljátok meg a szendvicseit, nem fogjátok megbánni! ;)

Nem csak Ram mesélt bringás történeteket nekünk Pokharában, hanem az egyik outdoor boltos is. Mikor mondtam neki, hogy rekuval vagyunk, elővett egy fényképet a pult alól, amin egy nagyon durván megpakolt rekus volt látható, szemből fényképezve. A svájci srác a boltosunk jó barátja, és állítólag 130kg-os biciklivel tekert. Erre a súlyra többször is rákérdeztem, hogy biztosan annyi-e, de a boltosunk mindig kitartott a 130kg mellett, mondván, hogy a biciklitáskákban minden volt… De mi minden? 130kg-os bicikli, az nagyon durva! Az egyém 60kg, és én úgy érzem, nálam aztán tényleg minden van. Sátor, matracok, meleg ruhák, futócipő, szandál, szerszámok, pótalkatrészek, főző, lábos szett, kerozin, gáz, vízszűrő, netbook, töltők, aksik, kütyük… Mit cipelhetett ez a svájci srác? El nem tudom képzelni… Hogy ment fel a 130kg-os rekuval a komolyabb emelkedőkön? A honlapja ott van a kép tetején, ha utána akartok nézni! – Nekem nem volt hozzá érkezésem.

Ákos történetei

Egy másik bringással, méghozzá magyar motorkerékpárossal viszont személyesen is sikerült több ízben találkoznunk itt Pokharában. Ő Németh Ákos, akivel amúgy már sokat értekeztünk ezelőtt e-mailben, és akivel egyszer Dél-Indiában, Pere Laciéknál egy-két nap híján már majdnem összefutottunk. Ákos azóta körbejárta a magyar hegymászókkal az Annapurnát, felment a Basecampbe is, majd az Everest Trek-en is csavargott egy nagyot. Nem az a féltenivaló típus, ráadásul szeret mesélni, és nem csak erről az utazásáról (2011 októberében indult motorkerékpárral otthonról) mesélt sokat, hanem az azelőtti életéről, hogy hogyan kezdte felszolgálóként Szombathelyen, majd a Margit-szigeti Grand Hotelben, hogy aztán végül néhány luxushajón lehúzott szezon után Dublinban kössön ki, ahol a motorkerékpárját vásárolta, amivel aztán becsavarogta fél Európát, és most itt van.

Nekem a legérdekesebbek a hajós történetei voltak, fél év egy ilyen óriáshajón, szabadnap nélkül, kemény melóval, de jó borravalókkal, nem lehetett semmi! Ákos elmesélte, hogy 9/11 előtt tényleg csak a gazdagok utaztak az ilyen hajókon, és ha azelőtt lett volna egy hajón felszolgáló, rengeteg pénzt kereshetett volna a borravalókkal már egy szezon alatt is, de aztán a dolgok megváltoztak, a 9/11-el csökkent az érdeklődés az ilyen hajókázás iránt, ezért az árak nagyot estek, és a középrétegbeli embereknek is elérhetővé vált ez a hajózás – Ők pedig már nincsenek úgy eleresztve, hogy olyan borravalókkal szolgálhassanak, mint régen a gazdagabbak. Azért Ákos azt hiszem, így sem panaszkodhat, és ezt nem is tette, ellenben nagyon jó történeteket mesélt ezekről a hajókról. A súlyos tálcák cipelésétől sajnos a végén gerincsérvet kapott és majdnem meg kellett műteni a hátát, de végül ezt megúszta, így most abszolút nem keserű szájízzel mesélte a hajós történeteit. Volt, hogy hetekig alig aludt, mert éjszakai műszakos volt – ami egyébként nyerő, mert kevés a meló éjjel, és „szabad” a nappal -, és a meló után reggel ő volt az első, aki a hajót elhagyta, méghozzá egy, a hajóhoz tartozó legénységi kerékpáron tekerve. Délután pedig, amikor a hajó továbbindult, általában ő volt a legutolsó, aki indulás előtt 2 perccel visszatért. A hajó mindig pontosan indult, maximum néhány percet vártak a késő utasokra, aztán otthagyták őket. Ákossal ilyen soha nem történt meg, de néhány utassal igen. Az azért meredek lehet, amikor rádöbbensz, hogy a tizenemeletes óceánjáró otthagyott téged egy szigeten… :) Mert persze ezek a hajók a legszebb álomhelyen kötöttek ki mindenfelé az Atlanti-Óceánon, a Karib-szigeteken, de még a Csendes-Óceánon is. Így még a Panama csatornai átkelésről is mesélt Ákos és amikor a Hawaii történeteit kezdte, majdnem rászóltunk, hogy hagyja abba! :) Persze soha semmi sem ilyen egyszerű és szép, hisz azt is elmesélte, hogy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az első hajós melóját akkor kapta meg, amikor találkozott álmai nőjével. Ja, és Ákos még siklóernyőzik, és hegyet is mászik! Hogy fér bele ennyi minden egy ember életébe? :) Nem ír naplót? :) Ő most Ladakh és Leh felé veszi az irányt, de aztán ő is DK-Ázsia felé fog kanyarodni, tehát jó eséllyel még összefutunk valahol Bangladeshben, vagy Myanmarban! :) Ja, és Ákost is támogatja az Evobike az Ortlieb felszerelésekkel! Kicsi a Világ, két Evobike Expedíció találkozott Nepálban! :)

Reggelik az Asian Tea House-ban

Ram szendvicsezője mellett még egy nagy kedvenc helyünk volt, az Asian Tea House. Az Annapurna körre való indulásunk reggelén találtam meg a helyet, de akkor már nem volt időnk ott reggelizni, ellenben most minden reggel ott kezdtük a napot „Heavy Set Breakfast”-el, és ezek a reggelik majdnem olyan jók voltak, mint anno a gokarnai tengerpartiak. Második reggel rögtön összefutottunk egy francia kanadai fickóval az utcán, aki a verseit akarta eladni nekünk egy füzetben! Ezt jó ötletnek találtuk, de vásárlás helyett reggelizni hívtuk magunkhoz, így vagy egy órát beszélgettünk vele. Mikor elmeséltük neki a veseköves történetemet, és hogy akkor életemben először imádkoztam, aztán valóban, végül tényleg minden jóra fordult, és ma már örülök annak a vesekőnek, ami életem leggyötrelmesebb fájdalmát okozta, nagyokat hümmögött és nagyon érdekesnek találta a történetet. Azt mondta, igen erős „beszélgetés” lehetett az! :) Őt egyébként Gary Bray-ként megtaláljátok a neten, egy időben stand up comedy-t nyomott, és erről is sok érdekeset mesélt. Ő is küzdött az állandó dudálással, amitől mi is megőrülünk errefelé. Találkozásunkkor egy olyan póló volt rajta, amire ő maga festette kézzel a következő feliratot: „Honk if you love me!”. Az Asian Tea House egyébként mások körében is népszerű volt, mert annak ellenére, hogy a hely el van dugva egy udvarbejáróban (de meg tudjátok találni, ki van írva a bejárat tetején a rolóra, hogy „Asian T-House, a Lakeside-on, ha É-ról jöttök, akkor a „Once Upon a Time előtt kb. 80m-el, ugyanúgy bal oldalt), itt találkoztunk össze Jan-al is. Shiva, a kedves tulaj, aki a családjával üzemelteti a helyet, ahogy meglátta Jan-t, már tette fel neki főni a kedvenc teáját, hogy mire Jan azt kérte, már csak elé kelljen raknia. Az árak pedig igen alacsonyak, ennél olcsóbbat már csak a Lakeside lepukkantabb, északi hippinegyedében találni. Ott egyébként mi nem nagyon jártunk, ott Ákos lakott, arról ő tudna bővebben mesélni. Ákos egyébként hosszú hetekre Pokharában ragadt, amit meg is tudunk érteni, tényleg kellemes hely, százszor inkább az, mint a zsúfolt, zajos Kathmandu, szóval ha Nepálban jártok, és marad pár esőnapotok szabadon, inkább ajánljuk Pokharát az idő eltöltésére!

TV2 Aktív riport a Phewa tavon és a World Peace Pagodánál

Szóval sok jó és érdekes emberrel találkoztunk Pokharában, de az itt töltött idő nem csak erről szólt. Újabb interjút adtunk a TV2 Aktívnak, és ehhez kinéztük háttérnek a szemközti dombtetőn található World Peace Pagodát. Amúgy is terveztük, hogy felmászunk ide, és bár ahhoz, hogy a hegyekre is rálássunk, már túl párás volt az idő így a monszun elején (minden reggel viszonylag tiszta idővel kezdtünk, de hamar jöttek a felhők és aztán délután menetrend szerint esett), de még így is nagy élmény volt ez a kis túra. Választhattunk, hogy vagy egy 12km-es csillagtúra keretében mászunk fel a pagodához, vagy csónakot bérlünk és átevezünk a tó egy szemközti öblébe, ahol már csak toronyirányt fel kell mászni azt az egy-két száz métert a pagodáig. Mi utóbbit választottuk, kibéreltünk egy egész csónakot kb. 500 rupiért fél napra, és élveztük, hogy szabadon mozoghatunk a tavon. Így lehetőségünk nyílt a kis szigeten meglátogatni a hindu templomot, és végignézni, ahogy kókuszdiót meg mindenféle furcsaságot áldoznak a hívők – természetesen az elmaradhatatlan pénz mellett! Tudom, ez nem szép tőlem, de én valahol visszataszítónak találom, hogy így hagyják dzsuvásan a szétolvadt viaszgyertyáktól az egész templom környékét, ráadásul az a piros massza sem túl gusztusos, amit rákennek a templom szobraira, az egész környék tiszta gempa lesz. Legalábbis én, aki nem tudom mindezen dolgoknak a hátterét, így látom kívülről. Éppen ezért sokkal jobban lekötött a templom egyik tetőperemének madárszobrain játszadozó két madár, mint maga a templom és a hívői.

A tónak a másik oldalán egy étteremnél kötöttünk ki, ahonnan végig lépcsősor vezetett fel a pagodához. Bő fél órás mászás következett, a végén végre sűrű, hűvös erdőben. Fent először hűsöltünk egyet a pagoda lépcsőjének árnyékában, majd miután körbejártunk, leültünk a betonra, és elkezdtünk beszélni a kamerának, amit videót vett fel. A kő, amin ültünk, tűzforró volt, és egy riporter is jó lett volna, mert sajnos így egy ember nélküli kamerába beszélve elég álmosító volt az egész, nem éreztük át a helyzetet, és szerintünk nem is sikerült olyan jól az egész, inkább voltunk álmosak és fáradtak, mint vidámak és motiválóak. Azért lent a tavon megpróbáltuk még egyszer, és a hajóra is felszereltük a fényképezőgépet, hogy aztán miközben én evezek, még néhány képzeletbeli kérdésre válaszoljunk. :) Ebből végül semmi nem került bele az adásba, de nem baj, mert a végeredmény sokkal jobb lett, mint vártuk, Ruttner Kata megint jól összevágta a videóinkat és összességében egy jó riport készült rólunk, holott maga az „interjú” – mi úgy éreztük – nem sikerült túl jól. Na de sebaj, utána egy nagyon finomat csobbantunk a Phewa tavon visszafelé, és megtanultuk, hogy legközelebb ha a föld alól is, de kerítünk egy „riportert”, akihez beszélhetünk, és aki, ha kell, angolul, de felteszi a kérdéseket, és tartja a kamerát. Valamint már most gondolkodunk a következő kérdéseken és a rájuk adott válaszokon. Ti mit kérdeznétek tőlünk a TV2 Aktívban? Most ne olyan kérdésre gondoljatok, ami miatt többen leülnek a tévé elé, hanem olyanra, amitől elkezd kattogni valami a tévé előtt ülők fejében. Nekem például nagyon tetszett, hogy a pakisztáni interjú alatt elmondhattuk (és adásba is került!), hogy Irán és Pakisztán csodálatos volt, mert az emberek nagyon barátságosak, segítőkész és befogadóak. Ez a mondatunk valószínűleg sok tévénézőnek szöget üthetett a fejében, mert ezekről az országokról a legtöbb ember fejében nem ilyen kép él – holott ez az igazság! Szóval, ha van kedvetek, írjátok meg, mi az a történet, amit itt már olvastatok (vagy még itt sem, de kíváncsiak lennétek rá!), és szívesen visszahallanátok tőlünk a tévében!

Íme a kész, lement tévériport, nagy köszönet érte Ruttner Katának:

1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

Pár szó az Annapurna Circuit túraútvonalról

Indulásunk napjának reggelén még fogalmunk sem volt, sikerrel járunk-e. Hogy sikerül-e minden szükséges felszerelést, és az engedélyeket beszerezni, majd ezek után eljutni Besisaharba, a trekking kezdetéhez. De mindenekelőtt essen néhány szó erről a bizonyos „trekking”, vagyis túraútvonalról. Egyesek szerint a világ 10 legszebb túraútvonalának egyike, hivatalos neve Annapurna Circuit, vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.

A reggel – Gyors, hatékony és olcsó bevásárlás

Szóval 6:45-kor keltünk. Én gyorsan benyomtam egy szelet pizzát a tegnapiból, majd indultam is lefelé, körülnézni a Lakeside főutcáján, és banánt venni Zitának a reggeli porrigde-ához. Nem csak a banánnal, hanem azzal a jóhírrel is tértem vissza hozzá, hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) Zita ezek után már felment, hogy elkezdjen bepakolni az új hárizsákjába, én pedig még bevásároltam naptejből (40 faktoros, 170ml, 265 rupiért), magashegyi betegség kezdeti, enyhe tünetei elleni gyógyszerből (diamox, Klára által javasolva, 10db-os, egy embernek 5 napig elég), és csatból, ugyanis Klára táskájának ez az egy apró hibája volt, az elülső, hasamnál lévő műanyag csat el volt törve. Ehhez vettünk egy újat, az eladó 100 rupit kért érte, és egy bontatlan zacskós hátizsákról szerelte le nekem egy késsel! Ezen pislogtam egy sort, mert nem értettem, ezek után, hogyan akarja majd azt a táskát eladni? Az én táskámat, mint azt már talán említettem, Klárától kaptuk, ahogy egy másik, kisebbet is, amiről aztán előző este kiderült, hogy nem lesz elég, ezért vettük ezt a használtat Zitának. A táskákért ezúton is ezer köszönet, és a hálánk az lesz, hogy az összes használható minőségben megmaradt túrafelszerelésünket hátra fogjuk hagyni Kláráéknál! :) Ahogy néhány pulóvert és sálat is, ugyanis ezek után kb. az Andokig nem lesz újra szükségünk meleg ruházatra. Az meg ugye talán egy évvel is odébb van még, addig pedig cipelje a franc! :) Persze ezeket a cuccokat, ahogyan a térképeinket és a nepáli útikönyvünket is, lehet, hogy egy szembejövő túrázónak, vagy bringásnak adjuk majd oda. A lényeg, hogy amire nem lesz már szükségünk, az kerüljön jó helyre, ahol hasznát is veszik.

A táskák súlya

Ahogy meg volt minden, már nem volt más hátra, mint bepakolni a táskákba, és elindulni. Ez nem ment könnyen, mert sok cuccot hagytunk magunknál és azokat kellett egy darabig logisztikázni még így, a két nagy táskával is, hogy beférjenek. Az én táskámba az összes ruhám került, a teljes konyhafelszerelés a nagy kombi főzővel (Primus Omnifuel), a lábos szettel és vízszűrővel. Valamint nálam van az egyik fényképezőgép is, a hozzá szükséges AA-s aksikkal, azok töltőjével, aztán a netbook, és annak tartozékai, hordozható külső háttértárak. Másodlagos cipőnk kettőnknek egy van, Zita sportszandálja. Ezen kívül csak a flip-flop van. Zita cipője pont ideális, könnyű túracipő, kicsit magasított szárú, masszív, vízálló darab, még jó minőségben. Ez az én cipőmről nem mondható el, mert az egy könnyű Nike futócipő, ami egyszer már meg lett varrva és azóta is továbbszakadt egy picit, de amúgy még egészen egybe van, csak már látszik, hogy használták. Ez lehet, hogy kicsit odalesz már, mire befejezzük a túrát. A túrán egyébként végig vannak falvak nagyszerű szálláslehetőségekkel, ezért nem aggódom a cipő miatt, mert az útikönyvek és leírások alapján lehet mindenütt mindent kapni, még túracuccot is, tehát ha nagy baj van, tudunk venni egy másik cipőt, de szerintem erre nem kell majd, hogy sor kerüljön. Viszont így lehetséges, hogy a sátrat, és a matracokat is hátrahagyjuk. Zita cipeli a hálózsákokat, a saját holmijait, a patikánkat, és a másodlagos fényképezőgépet, a GPS-el is felvértezett Panasonic csodagépet, a nászajándékunkat Gergőtől. Úgy döntöttünk, hogy ismét bevetjük, mert a GPS taggelt képek igen jól fognak kinézni egy Google Earth-ben az Annapurna óriási csúcsai körül. Ezért ezt a gépet Zita fogja használni, de egy nap csak néhányszor, hogy legeslegszebb pillanatokat ezzel is megörökítse. Reméljük ismét kibírja a masina a próbát, és nagyszerű képek készülnek vele.

Ahogy elindultunk, rögtön szembesültünk a táskák irtózatos súlyával, amelyek aztán egyre csak húzták a vállunkat és nyomták a derekunkat. 2,6km-t kellett sétálni Pokhara turista negyedén keresztül az engedélyes irodáig, és ezek után bizony nagyon jólesett ledobni a táskákat. Olyannyira, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy hogyan lesz ez így jó. Hálisten aztán amikor 20 perccel később visszavettem a táskám, mindjárt más volt az érzés, mindjárt könnyebb volt. Csak egy kis pihenőre volt szükségem, és máris nem tűnt olyan vészesen súlyosnak a táska. Ez bíztató, pláne ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az idejét nem tudom, mikor túráztam rendesen megpakolt hátizsákkal, tehát elszoktam már ettől. De vannak emlékeim, amikből tudom, hogy lehet haladni és lehet élvezni a túrát igen súlyos hátizsákkal is. Mentem már súlyosabb zsákkal is sok-sok kilométert a Kis-Fátrában anno, és bár emlékszem, hogy rettentő nehéz volt a táska, de ha visszagondolok, a szép élmények mégis megnyerő túlsúlyban vannak. :) Szóval a kezdeti ijedtség után mégis bizakodó vagyok a táska súlyát illetően, szerintem ügyesen pakoltunk, hisz van nálunk majdnem egy egész liter kerozin is, amivel nagyon sokat tudunk majd odafent főzni, és ezzel rengeteg pénzt meg fogunk spórolni. Ugyanígy a vízszűrővel is, mert odafent képesek akár 200 rupit is elkérni egy liter „ásványvízért”, amikor az a hegyről is folyik, és a bátrak még szűrés nélkül is ihatnák, mi persze nem fogunk kockáztatni soha.

A spórolásra egyébként szükségünk is lesz, mert csak 33000 rupival indultunk el, amiből 13 ezret el is költöttünk ezen a napon, tehát marad 20, ami csak szűkösen lesz elég, ha napi 1000-el számolunk, ami megint csak szűkös. A túrát 2-3 hét alatt javasolja megtenni az útikönyv, de egyesek szerint 10 nap alatt is megjárható. Mi persze nem akarunk rohanni, és reméljük erre nem is lesz szükség az anyagiak miatt. Majd meglátjuk, még az is lehet, hogy holnap sikerül felvennünk pénzt Besisaharban, akkor nem leszünk annyira megszorulva. Egyébként nem rossz dolog az, ha ki van számolva a pénzünk, így még izgalmasabb, még több a kihívás.

Na, és akkor essen szó arról a 20 percről is, amikor nem volt rajtam a hátizsák. Két engedélyt kellett kiváltani ahhoz, hogy belépjünk az Annapurna Conservation Area-ba, és ott fizetett, képzett Guide nélkül túrázhassunk. Az egyik az ACAP volt, 2000 rupiért fejenként, a másik a TIMS, 20 dollárnak megfelelő rupiért, a mi esetünkben 1720 rupi volt. Ezekhez ki kellett még töltenünk egy-egy form-ot és leadni 2-2 igazolványfényképet. A 20 perc alatt több, mint 20 ezer forinttal könnyebbek lettünk, de ezen nem bosszankodtunk, mert tudtuk, hogy nincs más választásunk, követnünk kell a szabályokat, ha be akarunk lépni a területre, ahol állítólag a világ egyik legszebb, de mindenképpen az egyik legmagasabb túraútvonala halad. Az irodában egyébként nem lehet panasz a hatékonyságra, és a két kis fényképes engedély mellé még prospektusokat is kaphattunk. Ezek egyike tényleg hasznos, apró színes papírdarab, amin van egy szintmetszeti ábra, időbeli, és térbeli távolságokkal a helyek között, valamint az adott helyeken lévő szolgáltatások ikonos listájával. A túloldalt pedig a magashegyi betegség három fokozatával, és azok tüneteivel, illetve a szükséges teendőkkel, lépésekkel, a kellemetlenségek, illetve a tragédiák elkerülése végett. Ugyanis a másik két betegség (agy- és tüdőödéma) akár halálos is lehet, ha nem figyelünk a testünk jeleire, és nem ereszkedünk le alacsonyabb magasságra időben. Mi természetesen oda fogunk figyelni, magunkra és egymásra is.

A nap szörnyű része, a rémálom a buszokon

Az irodától Besisaharig három busszal jutottunk el. Az első csak egy városi járat volt, ami a központi Phitvi Chowk-ig dobott el el minket, ez még nem volt vészes, hiszen csak pár percet töltöttünk rajta. Aztán ahogy erről leszálltunk, máris indult a következő buszunk, ami a Kathmandu felé tartó főúton dobott el minket az átszállásig. Ez már egy két órás rájd volt, de itt sem volt még különösebb kellemetlenségünk, mert a táskáink (az értékeink nélkül) hátul voltak, tudtunkkal zárt helyen. A kellemetlenség csak az volt, hogy a hangfalakból ordított a nepáli zene, amiben sűrűn szerepel a vékony, magas női hang, aminek az elviseléséhez ilyen hangerőn nem tudom, hogy valaha képes leszek-e hozzászokni. És ezzel Zita is pont ugyanígy van, ellenben a helyiek megkockáztatom, hogy még élvezik is, hiszen különben talán nem ordíttatnák a buszosok ilyen őrült hangerőn. Ezen kívül már csak az volt nehéz, hogy amikor megálltunk egy-két helyen utasokat vadászni, megállt a levegő is a buszban, rólunk pedig elkezdett folyni a víz.

Ahogy leszálltunk erről a buszról, úgy termett ott mellettünk egy fickó, aki már mondta is, hogy Besisahar-Besisahar, és vezetett oda egy buszhoz… Aztán még egyhez, mondván az előző lehet, hogy nem indul el ma. Ez már gyanús kellett volna hogy legyen, hisz ezek szerint ez a fickó nem tartozott egy konkrét buszhoz sem. Előre mentünk egy buszhoz, ahol azt az utasítást kaptuk, hogy dobjuk fel a szűkös fedélzetre a hatalmas táskáinkat. Igen ám, de nekünk már tele voltak a hólyagjaink, és mondtuk, hogy nem megyünk, amíg nem pisilhetünk. Mondták, hogy oké, rendben, menjünk, megvár a busz. Ez a megvárás úgy történt, hogy közben egy-két száz métert araszolt egy sáros, zsúfolt utcán a busz, így amikor Zita végzett, a busz már jóval odébb volt, én meg a csomagjaink mellett izgultam, hogy Zita megtalálja-e. A fickónk, aki a buszt mutatta, segített neki, így ezzel nem volt gond, ám nekem még el kellett rohannom, és ehhez már úgy kellett visszaszaladnom száz métert, aztán mire dolgomat végeztem, előre kétszázat. A busz azért araszolt így végig a fél városon, mert így szedte fel az utasokat. Közben a buszszemélyzet, vagy én nem is tudom, hogy kicsodák, folyamatosan verték a busz oldalát, kiáltoztak és szaladtak oda emberekhez, és beszélték rá őket, hogy szálljanak fel. Közben az emberünk odajött hozzánk a fedélzeten, hogy fizessük neki ki a jegyeinket, 350 rupi lesz fejenként. Mi van? Először is az előbb még csak 370 volt, de már az is nonszensz drága volt, most meg hirtelen lejjebb ugrott az ár, ami még így is nagyon magas, hisz kilométerben kevesebbet fogunk haladni, mint legutóbb amikor csak 150-et fizettünk. Most mindössze 65km a táv, ez sem kéne, hogy több legyen 150-nél. El is hajtjuk a csávónkat, mert kezd gyanús lenni, hogy csak így ugrál az árral. Mert aztán lement 250-ig is, feltűnően gyorsan, ezért is látszott, hogy a valódi ár jóval alacsonyabb. Megkérdeztünk egy utast, aki tudott angolul, és elmondta, hogy a jegy Besisaharig 150 rupi. Ebből nem akartunk engedni, de tudtuk, hogy egy kis extrát fizetnünk kell majd, mert a csomagjainkra úgyis ráfogják majd, hogy azért kell még pluszba fizetni. (persze valójában arról van szó, hogy jól lehúzzák a „gazdag” nyugatit – igen, ez még mindig nagyon fáj nekem, akkor is, ha hozzájuk képest valóban több a pénzünk)

Pár perccel később ugyanez a fickó egy másik kiséretében odajött az ablakunkhoz, és a másik megkérdezte, hogy fizettünk-e már. Mondtuk, hogy nem, mert sokalljuk a 250-et is, és 150-nél nem vagyunk hajlandóak többet fizetni. Erre föl elkezdtek szabadkozni és végül előkerült a jolly jokerük, a táskáink, ahogy gondoltam. 200-ban tudtunk megállapodni, de csak miután már látványosan fogtuk a táskákat, hogy akkor bizony szállunk le, és keresünk egy másik buszt, esetleg „travel tomorrow”. Odaadtuk a 400 rupit, hogy pukkadjanak meg vele. Pár percre rá egy nagyon rossz érzés fogott el minket, mert az a nagydarab ember, aki a kezdettől fogva istápolt minket, teljesen eltűnt. Attól féltünk, hogy valami kamuemberek voltak, akiknek nincs is köze a buszhoz, és csak lenyúlták a hülye turistát 400 rupira, aztán majd jön a conductor, ha már elindult a busz, és kéri a jegyárat. Persze egyből kérdezősködni kezdtem a szemtanúktól, és mindenki „há-há”-zott, hogy rendben van a dolog, ne izguljak. Mi persze izgultunk még egy kicsit, mígnem az elől ülő buszszemélyzet is megnyugtatott, hogy rendben van a dolog. Egyikükben később felismertük a „másikat”, és összeállt a kép: a dagadt egy hiéna volt, aki rászállt a tudatlan turistákra, és megpróbált egy maximális árat kihúzni belőlük a buszútért, hogy aztán azon osztozzanak a buszosokkal. Nálunk ezzel plusz száz rupira sikerült lehúzni minket. A tanulság: ne hagyd, hogy bárki is odakísérjen a buszhoz, tájékozódj előre az útikönyvekből, megbízható forrásokból (utazási irodák, barátok, hotel személyzet) a buszjegy áráról, és fizess úgy, ahogy a többi utas: akkor amikor jönnek és kérik, már menet közben. Vagy használd a turistáknak fenntartott buszokat, valamivel magasabb áron, és remélhetőleg magasabb komfort érzettel. Valószínű ott nem ordít úgy a bimbizene, mert bizony ezen a buszon is őrült mód üvöltették a nepáli énekeket, ami a végére már igen idegtépő volt számomra, főleg, hogy volt más bajunk is közben.

A táskákat föltetették velünk a tetőre, és amikor kérdeztem, hogy odakötözik-e, az ezért felelős, fiatal suhanc srác „Angry Bird”-ös polóban csak annyit mondott, hogy oké-oké, I’ll tight. Aztán amikor egy-két megállóval később felnéztem és láttam, hogy a táskák még ugyanúgy nincsenek felkötözve, csak hátrébb csúsztak pár méterrel, csak ugyanezt ismételte, mire én mondtam, hogy nem, nem, most kötözze fel, ha már lehúztak érte plusz pénzért. A táskák lekötözése nem történt meg és amikor egy órával később, már az igen borús ég alatt megkérdeztem, hogy mi lesz esőben a táskákkal, azt mondta, hogy „I’ll cover”, de én ekkor már nem hittem neki. Többször rászóltam, hogy akkor tegye is, ne csak mondja, de csak ismételte önmagát. Ő volt olyan bátor (vagyis inkább hülye!), hogy menet közben az életét kockáztatva kimásszon a tetőre és ott elidőzzön, de ahhoz lusta volt, hogy bármit is tegyen a táskáinkkal. Aztán amikor esni kezdett, akkor az ordítozásig kellett, hogy fajuljon részemről a dolog, hogy megállítsa a buszt, felmásszon, és ledobálja nekem a már kicsit nedves táskákat. Esőben bezzeg már nem volt bátor kimászkálni a mozgó busz oldalán keresztül a tetőre. És még nekem mondták, hogy „Be Cool”, majd leszek nekik akkor cool, ha ők meg betartják a szavukat, nem pedig „don’t give a shit” van. Persze ezek után próbáltam visszakérni a 100 rupit is a táskákért, de ez tudtam, hogy reménytelen, csak dühös voltam rájuk.

Este Besisaharban

Innentől már csak ki kellett várni, hogy leszálljunk. Feltettük az esővédőket a táskákra, és vártuk, hogy végre megálljunk Besisaharban. Persze ekkor kezdett a legjobban esni, de mi gyorsan beálltunk valahová. Felvettem én is az esődzsekit, kivártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, majd elindultunk szálloda után. Most itt vagyunk egy helyen kétszázért, ettünk vacsorát 260-ért: dál báttot (a nagy klasszik nepáli kaja, rizs híg lencsefőzelékkel, néha krumpli és egyéb csípős borzalmak is járnak hozzá), dáhit (curd – valamiféle joghurt, vagy aludt tej?), és zöldséglevest. Ezek olcsó áraknak számítanak, de ez azért van, mert utánamentünk és megnéztük több helyen, hol, mi olcsó, na és mert még alacsonyan vagyunk, a túrának csak a kezdőpontján.

Most Zita már itt alszik mellettem. Holnap csak délután indulunk, ránk fog férni egy pihenő ezek után, de emiatt még nem várnánk. Amiért várunk, az a magyar idő szerinti reggel – ami nálunk dél – amikor megérkezik Zita számlájára a pénz, amit pénteken átutaltam. Az egyetlen, még működő bankkártyánk az ő számlájához van rendelve. Ezt a hétfő delet azért nem várhattuk ki Pokharában, mert holnap esélyes, hogy újra sztrájk lesz, ami alatt a buszok sem járnak, így lehetetlenség lett volna ide eljutnunk. Ha holnap sikerül felvennünk 10-15 ezer rupit, akkor nem leszünk annyira kiszámolva a pénzzel. Ha nem, akkor bizony spórolósra kell venni a figurát, mert a rupikon kívül már csak 76 vész-vész tartalék amerikai dollárunk van, ami nem olyan sok, és ezután már tényleg nincs más. Ha sikerül felvenni a pénzt, néha talán egy 2-300 rupis (540-810 forint) pizzát is megengedhetünk magunknak a nehéz napok végén. Mert állítólag még ilyet is kapni fent a hegyen! :O Bár én azt hiszem, maradok majd a Chowmein-nél, az valamennyire helyi étel, ezért nem tudják annyira elrontani, és így az ára is mérsékeltebb.

Holnap újra írok. Ezt az útinaplót a történések napján, este írtam le, lyukason hagyva magam mögött egy csomó napot, amiről még nincs meg az úti napló. Ezeket is igyekszem majd pótolni, de most elsődleges lesz a friss napló, mivel reményeim szerint különleges napoknak nézünk elébe. Nagyon remélem, hogy a jó időből is ki fog jutni, így a várható nehézségek mellett bőven részesülünk majd szép élményekben is. Majd meglátjuk, ez javarészt rajtunk is múlik, azon, hogy mennyire megyünk okosan és mennyire fogjuk fel jól a velünk történteket.

A címekben mindig az aznap megtett táv, és az a magasság fog szerepelni, ahol az adott nap éjszakáját töltöttük.

Nehéz megírnom ezt a bejegyzést.

Mikor megtudtam, még valahol Indiában, hogy a magyar hegymászók az Annapurnára készülnek, nagyon megörültem, hiszen mi is Nepál, és a Himalája felé terveztünk továbbmenni, ezért adta magát a helyzet, és hamar mi is Pokharát és Annapurnát néztük ki magunknak egy kis túrázásra a Himalájában. Időközben pedig találkoztunk Ritával, aki épp erről a környékről tért vissza, és rengeteg lelkesítő, hasznos tippel és tanáccsal látott el minket. Ráadásul egy nepáli buszon összefutott Ákossal, aki üdvözletét küldte felénk. Ákos is a magyar hegymászó csapattal tartott az expedíció előtti, túrázós szakaszban, ahol egyébként még sok más magyar is velük volt, az „Annapurna Circuit” nevű „trekking”-et, vagyis túraútvonalat járták végig Bhulbhule-től Lete-ig. Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.

Ezt először egy alaptábori látogatással gondoltam megejteni, de aztán Ákos egy e-mailben figyelmeztetett, hogy a magyar csapat nem abból az alaptáborból „támadja” a hegyet, amelyik a mezei túrázó számára is megközelíthető, hanem az északiból, ahová egy hosszú, és veszélyes, egy szakaszon „blue ice”-al borított út vezet a Lete nevű faluból. Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.

Amikor a buszon zötykölődtünk Pokhara felé, akkor különösen sűrűn frissítgettem a telefonomban az RSS olvasót, mert tudtam, hogy ekkortájt kell, hogy hírt kapjunk egy esetleges sikeres csúcstámadásról. Sajnos nem ilyen hírt pillantottam meg az apró kijelzőn, hanem a lehető legborzalmasabbat: „Horváth Tibor lavina áldozata lett” – amíg a bejegyzés teljes szövegét töltöttem be, még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, vagy én értelmeztem félre a címet, de sajnos nem erről volt szó. Hosszú percekig csak bámultunk ki a busz ablakából, és próbáltuk felfogni, hogy a számunkra oly kedves csapat egyik tagja már nem fog visszatérni a hegyről, életét vesztette, és nem találkozhatunk vele, nem rázhatunk vele kezet, se a családja, se a barátai, a társai… Úristen, mit élhetnek át a többiek most a hegyen! Fel nem bírtuk fogni ép ésszel, milyen nehéz lehet most nekik és a családnak otthon. Erőss Zsoltért továbbra is izgultunk, mert róla nem volt hír, noha azt tudtuk, hogy ő még tovább merészkedett a csúcs felé, mint Tibor. Ha szerencséje van, ő nem került veszélybe, de az is lehet, hogy a magashegy fogja lett, és azért nincs hír róla. Szóval a hírek további sűrű követésével nem álltunk le, és vártuk, hogy Zsoltról is hírt kapjunk, de az nem jött… Aggódtunk érte, főleg, amikor megérkeztünk Pokharába, és az ég pontosan az Annapurna felől villámlott és dörgött. Ültünk a bringákon, áztatott minket a szemerkélő eső, és tekertünk a sötétben. Hát nem ezek voltak a legvidámabb perceink ezen az utazáson, azt meg kell hagyni. De nem volt mit tenni, az élet nem állt meg, szállást kellett keresnünk, és letelepedni valahol, hogy másnap mehessünk a kórházba. Nekünk is megvolt tehát a bajunk, de ez most mégis, hirtelen mind nagyon eltörpült amellett, ami velük történt. Este írtam egy levelet Vincze Szabolcsnak, az expedíció médiafelelős háttéremberének, aki otthon tartózkodott végig Magyarországon. A levélben felajánlottuk, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akár a társaságunkkal, akár ügyintézéssel, telefonálgatásokkal, tényleg bármivel, akkor szívesen és örömmel állunk rendelkezésére a csapatnak, illetve ha a történtek miatt nem kívánnak velünk találkozni, akkor azt is teljesen megértjük. Hamarosan jött a válasz, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába, és vegyük fel a kapcsolatot Klárával, aki már meghívta őket egy gulyáslevesre. Később kaptam egy telefonhívást Delhiből, a Magyar Nagykövetségről, hogy adjam át az elérhetőségüket az expedíciónak, mivel arra szükség lesz néhány hivatalos dolog elintézésében. Ezt később át is adtam Kollár Lajosnak, az expedíció vezetőjének. Örültem, hogy ha csak ilyen apróságokban is, de valamit segíthettünk a csapatnak, akiknek most különben nagyon nem lehet könnyű.

Az érkezésük másnapján végre kiderült az ég, és az erkélyünkről megpillanthattuk az innen magasabbnak tűnő, de valójában csak közelebb lévő Macchapucchre 6997 méter magas csúcsát, ami úgy tört az égbe, mint az Alpokban a Matternhorn. Mellette balra feltűntek más hegyek is, közülük valamelyik talán az Annapurna I. Ezt innen nem tudtuk megállapítani, ahhoz túl messze voltunk, és túl „laposak” voltak azok a hegyek, amelyeknek a környékén véltük az egész Annapurna hegycsoport legmagasabb csúcsát.

A fiúk érkezéséről végül Kláritól kaptunk hírt, aki sajnos ekkor nem tudta meglátogatni őket, mivel Pokharában ez idő tájt sztrájk volt, ami azt jelenti, hogy minden motorikus jármű ki volt tiltva az utakról. Ezt a sztrájkszervezők annyira komolyan veszik, hogy ha meglátnak egy autót vagy motorost az utakon, annak kiszúrják a kerekeit, vagy akár fel is gyújthatják az egész járművet. Egyedül a repülők járnak csak, és persze az utakon a biciklisek, illetve a gyalogosok. Az utcák képe ezért teljesen megváltozott, a boltok csak félve nyitottak ki, mindent megkaptunk, de néha úgy kellett hátulról bejutni, vagy átbújni a félig leeresztett redőnyök alatt. Az aszfalton rengetegen sétáltak, és ott ahol máskor hangos autók és motorosok jártak, most gyerekek fociztak. A magyar hegymászó csapat is gyalogolt a repülőtértől a szállodájukig. A csomagjaiknak azért találtak egy kis kocsit, amit ki tudtak bérelni, így nem kellett cipelni, csak húzni maguk után azokat a hátizsákokat és hordókat, ami ekkor velük volt. Látva a hordóikat, mi is elgondolkodtunk a hordós megoldáson. Mennyire egyszerű és kézenfekvő dolog a műanyaghordó, hisz vízálló, és könnyen szállítható, akár nálunk is alkalmazható lehetne, hisz annyi helyi bringásnál látunk ilyen, vagy ennél még durvább, alumínium hordókat cipelni errefelé.

Nekünk szerencsénk volt, a fiúk szállodája csak pár utcára volt a miénktől, így könnyedén átsétálhattunk hozzájuk látogatóba. Elsőre Erőss Zsolt nyitott nekünk ajtót, nagy szakállban, műlábbal – A Cho-Oyu-ra 7100m-ig már így mászott fel, alig 8 hónappal a balesete és a lába elvesztése után. Számomra ez a “talpra állás” még nagyobb dolog, mint az előtte meghódított 8 nyolcezres. Bár az is igaz, hogy az erről a talpraállásról sok részletet nem tudok, de az, hogy valaki nyolcezresre induljon nyolc hónappal a lába lavinabalesetben való elvesztése után, már önmagában igen nagy dolog. Arra csak e bejegyzés írásakor találtam rá, hogy még film is készült ebből a történetből. Ha tehetitek, nézzétek meg helyettünk, nekünk sajnos ilyesmire nincs most lehetőségünk itt a messzi Ázsiában.
Zsolttal hamar nagy beszélgetésekbe kezdtünk, és pár perccel később a csapat többi tagjával, Földes Andrással, Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval is megismerkedtünk. Mi is meséltünk, és ők is, utóbbinak a vége az lett, hogy módosítottunk a tervünkön, és pár nappal később nem a rövidebb, Annapurna Sanctuary túrára indultunk el, hanem a hosszabb, több élményt és kalandot ígérő Annapurna körüli túrára, aminek nagy részét ők is végigjárták az expedíció előtt. Az ő beszámolóik alapján kedvet kaptunk ahhoz, hogy elinduljunk erre a hosszabb, és több kihívást, de több élményt is nyújtó útra. Ezt ezúton is köszönjük, ha nem találkoztunk volna Veletek, most nem a csodás Manangból írnám ezeket a sorokat.

Sokan csak Erőss Zsolt nevét ismerik, hiszen ő volt az első magyar a Mount Everesten, és talán a legtöbb nyolcezres csúcsot meghódított magyar is ő. Azt azonban jó, ha tudjuk, hogy Zsolt mindig egy csapat tagja, és a többiek a csapatban sokszor épp oly sokat tesznek egy-egy sikerért, mint ő. Azt, hogy sokszor ő az, aki a csúcsra feljutók között van, kivételes adottságainak köszönheti, és persze ezen felül nyilvánvalóan a nagyszerű hegymászó tehetségének és akaratának. Utóbbiak azonban sok más társában is megvannak, akik lehet, hogy hét-nyolcezer méter környékén már nem tudnak olyan jól mozogni, mint Zsolt, mert nincsenek olyan jó született és/vagy szerzett adottságaik, de ettől még éppúgy részesei egy-egy sikertörténetnek, aminek a legtetején lehet, hogy csak Zsolt (vagy egy másik hegymászó) áll a csúcson. Egy ilyen sikerben mindig több ember kőkemény munkája áll, kezdve a szponzorszerzéstől, az expedíció megszervezésén át egészen a táborok, a biztosítások kiépítéséig, a nyomok kitaposásáig és a lejövetelig. Tehát egy ilyen expedíció mindig csapatmunka, és a siker mindig az egész csapat sikere, bárki is jut fel közülük a csúcsra. Ezzel a bekezdéssel nem Zsolt el nem vitatható hegymászó sikereit akarom lekicsinyíteni, csupán arra akarok rávilágítani, hogy ahhoz, hogy egy ember egy nyolcezres csúcsra feljusson így, ahogy Ők teszik, tisztán, oxigénpalack nélkül, saját expedíció keretében, ahhoz mindig egy komoly, kitartó csapat munkája szükséges – és Róluk van, hogy nem sokat szól a tömegmédia, csak arról az egy-két emberről, aki feljutott a hegy legtetejére.

A vacsorameghíváshoz én is hozzátettem, így Kláriéknál nagy pizzakészítésbe kezdtünk. Klári volt olyan rendes, és mindent beszerzett ehhez, így nekem már könnyű dolgom volt, csak az “idegen” konyhában kellett feltalálnom magam, és elkészítenem a pizzákat. Klári gulyáslevest készített, ami nagyon, de nagyon finomra sikerült, úgyhogy tripla volt az öröm, nagyon jól éreztük magunkat ezen az estén. Hazainduláskor Lajos még beleült kipróbálni az egyikünk fekvőbringáját is… Hát azt hiszem, ő is marad inkább a hegymászásnál. :)

A következő két napon a szünni nem akaró sztrájk szünetet tartott, ezért ekkor már csak búcsúzkodni szaladtunk fel a fiúkhoz, akik szintén továbbkészülődtek Kathmandu felé, kihasználva az alkalmat. Ekkor már mi is elfoglaltak voltunk, mert hála az ő inspirációjuknak, egy nagyobb hegyi túrára, az Annapurna Circuit-re készülődtünk. Ehhez el kellett készülnünk mindennel, be kellett vásárolnunk, és leginkább el kellett jutnunk az túra kiindulópontjához, amíg a sztrájk szünetel.

Nagyszerű volt Veletek találkozni, nagyszerű embereket ismertünk meg Bennetek, és köszönjük az együtt töltött időt! Ugyanezt elmondhatjuk Klári és a családja felé is, hozzátéve egy nagy-nagy köszönetet a szíves vendéglátásért és a sok segítségért, amit kaptunk Tőlelek. Remélem, hogy valahol, valamikor még újra találkozunk mind a magyar hegymászókkal és mind Klárival.

Ezúton is még egyszer őszinte részvétünk a Tibit ért tragédiát illetően! Nagyon sajnáljuk, ami történt, a blogbejegyzései és a barátai által beszéltek alapján nagyszerű ember lehetett.

Egy fontos dolog: Sajnos sok oldalon olvastam nem túl részvétteljes, átgondolatlanul megírt hozzászólásokat a történtekkel kapcsolatban. Én nem hiszem, hogy a mi olvasótáborunkból is születnének ilyen kommentek, de azért nyomatékosan megkérek Mindenkit, hogy ha hozzászól, előbb gondolja át, mit ír, és ha kell, inkább tartsa magában! Eddig nem volt itt soha cenzúra a kommentek között, és ezután sem szeretnék! Köszönöm!

Busszal Pokharába

Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.

A buszállomáson hamar megtaláltuk a Pokharába induló buszokat. Az egyik 5, a másik 20 perccel az érkezésünk után indult. Ez utóbbira váltottunk jegyet, mert tudtam, hogy az nem két perc lesz, amíg lemálházunk és a bringákat szétszereljük annyira, hogy azok ne sérülhessenek a 7-8 órás buszút alatt. Azokat ugyanis a tetőre kellett felpakolni. Ezért elkérték a buszjegy árát még egyszer, így összesen 1400 rupit fizettünk kettőnkért és a két bringáért. A bicikliket nem volt egyszerű felpakolni. A csomagok még hagyján voltak, de a 18kg-os nagy vasat felhúzni a busz tetejére, úgy hogy ne sérüljön, nem volt egyszerű. Fent lekötöztük a gépeket, az összes csomaggal egyetemben. Mindent egy nagy gumiabroncs köré raktunk és a biciklik a kerekeikkel kifelé, a rácsos csomagtartó széle felé álltak, a csomagokon pedig át lett húzva a kötél, hogy egyrészt azok is le legyenek valamennyire kötözve, másrészt ha nagyon ugrálnának, akkor se tudjanak elszabadulni. Mindezek ellenére azért nem voltunk nyugodtak az utazás alatt csomagjainkat illetően. Az értékesebb, de apróbb holmikat felvittük magunkkal a fedélzetre, de ettől még a lényeg odafent volt, a felszereléseink java része, a konyha, a ruháink, a sátor, na és a kerékpárok.

A buszra egy ember két kecskével is felszállt később, és ahogy kiértünk Butwalból, az út hamar átváltott egy keskeny, rossz minőségű aszfaltozott sávba, ami őrült mód kanyargott a nagy völgy oldalában, hol meredeken fölfelé, hol pedig lefelé. Ez különben elég szép volt, de mivel elég rázós is, csak további aggódásra adott okot nekünk. Ez volt az első alkalom, hogy a biciklik busztetőn utaztak. A táj elképesztő volt körülöttünk, gyönyörű völgyekre láttunk rá, erdőkön haladtunk keresztül, és ha volt kilátásunk a buszból, általában tátott szájjal bámultuk azt. Volt, hogy sok száz méterre alattunk sziklák között dübörgött egy folyó, és a földteraszok is általános képpé váltak a tájban. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne itt most bringázni. Amikor ilyesmi jutott eszembe, mindig belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre egy biztos (és remélhetőleg megnyugtató) diagnózis tudatában lenni, és felidéztem a nagy fájdalmat, és belegondoltam, hogy mi történne, ha itt törne rám újra, ahol csak apró falvak vannak, és meredek szerpentin, amin amúgy is csak küzdősen és nagyon lassan tudnánk haladni.

A busz néha megállt 20-30 percre utasokat felvenni a nagyobb településeken. Ezeket általában koszos kis útmenti vendéglők közvetlen közelében tette, így mindig tudtunk venni valami ennivalót, és mosdóba is el tudtunk menni. Az egyik ilyen alkalommal egyszer csak azt láttuk, hogy a tetőről hangos puffanással földet ért az a nagy gumiabroncs, ami köré olyan szépen felpakoltam a holminkat. Szaladtam fel a tetőre, és számoltam a táskákat, néztem a bringákat, hogy minden rendben van-e velük. Kicsit újra el kellett rendezni mindent, de nem volt semmi gond. Ezek után minden hosszabb megállónál a tetőn találtam magam, de a cuccok már nem mozogtak nagyon többet. Viszont mi annál inkább, mert a dupla ülés, ahol helyet foglaltunk, elképesztő fapados volt, ráadásul az ablak felé lejtett, ezért nekem, aki belül ült, szó szerint kapaszkodnom kellett, főleg a jobbra kanyarokban, hogy agyon ne nyomjam Zitát.

Tetőtéri szobát kapunk, és magyar orvost! :)

Pokharába már sötétben érkeztünk meg, ráadásul az eső is rákezdett kicsit. Lerámoltunk a tetőről, és egy üzlet parkolójában összeszereltük és felmálháztuk a kerékpárokat. Közönségünk most is volt, de kb. csak 20 fő. Ők kitartóan végigbámulták a műveletet, miközben szépen körbeültek minket. Én közben mondogattam, inkább humorosan, mint kínomban, hogy 20 rupi lesz a mozi, és a végén körbe is jártam a sisakommal, de pénzt persze senkitől nem kaptunk, csak nagy nevetéseket. Persze ez így volt jól! Az viszont már kevésbé tetszett, hogy szó szerint repülőrajtot kellett vennünk, hogy a minket követőket le tudjuk rázni, és nyugalomban át tudjunk bringázni a buszállomástól 7km-re lévő „Lakeside”-ra, vagyis a Phewa Tal nevű tó partjára, a turista negyedbe, ahol a szállodák, éttermek és üzletek tömkelege található. Ez a hely Rita elmondása szerint egy kis Európa. Ilyesmire már nagyon vágytunk, még akkor is, ha amúgy Nepálban sokkal könnyebb volt a létezésünk és a közlekedésünk, mint a zsúfolt, kaotikus Indiában. Szóval nem is volt kérdés, hogy ott a helyünk. Szállásnak első körben azt a „Serenity Hotel” nevű helyet néztük ki, ahol pár héttel ezelőtt Ritáék is laktak és amit nekünk is tanácsoltak. A háromszintes kis szállót egy kis kóválygás után megtaláltuk, és gyorsan sikerült is kialkudni egy DTAE (Don’t Tell to Anybody Else!) árat, ami a mi pénztárcánknak is megfelelő volt. Cserébe a tetőtéren árválkodó szobát kaptuk meg, a harmadik emeleten. A szoba egyik szegletében volt egy betonemelvény egy vályúval, itt volt egy csap, ez volt a „fürdőszoba”, a WC-t leszámítva, amit odakint a tetőn találtunk meg egy másik ajtó mögött. Ezen kívül már nem is volt semmi más a tetőn, csak egy feljáró a mi szobánk tetejére, néhány napkollektoros vízmelegítő és egy asztal. A kilátás Rita szerint fantasztikus innen, de ebben sajnos nekünk még nem volt részünk a következő napokban, mivel végig borús maradt az idő. Pedig állítólag látni innen gyönyörű csúcsokat. Mi csak esőt, és felhőket kaptunk az első napokon. Az érkezésünk estéjén elmentünk egy étterembe, ahol pizzát ettünk és én ittam egy sört. Elvégre, ha vesekövem van, akkor sört kell inni rá, nem? Igaz, ötöt nem ittam meg, az beütött volna, nekem is, meg a pénztárcánknak is. Ezután a vacsora után többet aztán nem is pizzáztunk Pokharában, ez az egy alkalom pont elég volt. Ezen az estén először visszaírt nekünk a magyar hegymászók média- és kapcsolatfelelőse, Vincze Szabolcs, aki otthonról segítette a csapatot. Azt kérte tőlünk, hogy vegyük fel a kapcsolatot egy bizonyos Dr. Klara Paudel-el, és jelezzük felé, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába. Az e-mailt már csak késő este olvastuk, ezért csak következő reggel hívtuk fel a megadott számot. Én angolul kezdtem a mondókámat, de mikor rátértem a saját kis történetünkre, a Klára hirtelen magyarra váltott, mikor megtudta, hogy mi is Magyarországról vagyunk. Kiderült, hogy Klári is magyar, noha ezt a nevéből elsőre nem sejtettük. 6 éve él Nepálban a nepáli férjével, és ahogy a nevében szereplő Dr.-ról sejthető volt, orvos. Mikor ezt megtudtam, elmeséltem a vesekő gyanús fájdalmaimat, mire Klári készségesen felajánlotta, hogy ha befáradunk a kórházba, ahol ő praktizál, akkor megvizsgál, és kideríti, mi a bajom, vagy mi volt a bajom. Ezt délután meg is tettük, áttekertünk a kórházba, leláncoltuk a bringákat az udvaron, majd egyenesen Klári rendelőjéhez mentünk. Itt ő épp rendelt (mily meglepő…) ezért a szokásos „ki kicsoda és hogy került ide” körök helyett először azt tette, amit egy orvos szokott: megvizsgált. :) Ez kicsit fura első megismerkedés volt, mert előbb látott bele a vesémbe, minthogy elmesélhettük volna egymásnak, hogy kifélék és mifélék vagyunk, de aztán később ezen változtattunk és még sok szép órát töltöttünk Klárival és a családjával.

„Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!”

Ütögetésre még mindig fájt a bal vesém, de ebből még konkrét dologra nem lehetett következtetni, ezért Klári elküldött vizeletvizsgálatra és ultrahangra. Ezekhez már be kellett fizetni néhány száz rupis összeget, és a vizeletnél még egy pár perces sorban állás is volt. Különben a kórház meglepően kulturált és jól szervezett volt, olajozottan és gyorsan folytak a dolgok, a higiénia szempontjából pedig majdnem hogy vetekedett egy otthoni SZTK-val, de hangulatban felülmúlta azt. Legalábbis nekünk, mivel a váró minden plakátja, és az egész hely számunkra igen érdekes volt, nézni egy nepáli kórházi életet – Ez is egyfajta élmény volt számunkra.

Az ultrahangra egyből bejutottunk, ahogy odasétáltunk. Zita is bekéredzkedhetett, így végignézte, ahogy bő 10 percen át tüzetesen megvizsgálnak. Elég sok felé bekentek azzal a zselével és megnézegettek az ultrahanggal, így a hasi tájon biztos, hogy nem csak a vesémet vizsgálták meg. Viszont ott tényleg találtak valamit, méghozzá pontosan a bal vesémben, ami fájt, és ahol sejtettük a vesekövet. Az ultrahangos orvos azt mondta, hogy van egy kövem, de ez nem okozhatta azt a nagy fájdalmat, mert csak 3,8mm átmérőjű. Zita közben fogta a lábam, hogy ne legyek annyira csikis, merthogy a vizsgálat alatt alig bírtam egy helyben feküdni, annyira csikizett az orvos a hozzám nyomott ultrahang készülékkel. Mellettünk a monitoron a terhes vizsgálatokhoz hasonló – számunkra sokat nem mondó – képek jelentek meg, amin persze Zita egyből elkezdett humorizálni, hogy „Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!” – ettől aztán csak még jobban nevettem és már tényleg alig bírtam egy helyben feküdni. A végén megkaptunk a kinyomtatott vizsgálati eredményt, amin sok-sok orvosi szöveg mellett volt négy kis ultrahang kép is. Az egyiken az volt írva, hogy „Left Kidney” és az ultrahang képre egy kis fehér pont mellé, hogy „Calculus”. Ezt fogtuk, és a vizeletvizsgálat eredményével együtt visszavittük Klárihoz, aki megállapította, hogy a nagy vesekő már vagy szétbomlott bennem, vagy távozott, de egy biztos, hogy ami a nagy fájdalmat okozta, az már nincs ott. Ez magyarázat volt arra hogy a nagy fájdalom már napok óta nem tért vissza. A kicsi pont, a „Calculus” pedig követ jelent, de ettől nem kell félnünk, ez kicsi ahhoz, hogy újra ilyen fájdalmakat okozzon, viszont a vesémben még van egy kis gyulladás, ezért a fájdalom. Erre kaptam antibiotikumot, és fájdalomcsillapítót is, de ezekre aztán már nem volt szükség, mert az a kis maradék fájdalom is eltűnt pár nap múlva. A tanácsokat persze megfogadtuk, és hogy ez újra ne forduljon elő, azóta fokozottan sokat iszom, és próbálok még változatosabban étkezni. Ennek már lassan két hete, és ezalatt végig tünetmentes voltam. Minden nap rengeteget iszunk, és a gyógyszerek pedig nálunk vannak, ha mégis történne valami.

Kláriéknál

Mire a vizsgálattal és a gyógyszerek megvételével végeztünk, Klárinak is lejárt a munkaideje, ezért meghívott minket az otthonába. 3-4km-en keresztül követtük az autóját, mire megérkeztünk Pokhara egyik csendes „kertvárosi” negyedébe, ahol Kláriék laknak a nepáli férjével és 3 gyönyörű gyermekükkel. A házuk, mint ahogy az összes szomszédjuké is, kívülről úgy néz ki, mintha egy jó tehetséggel megáldott gyerek építette volna legóból. A vakolat úgy van festve, mintha színes téglák lennének, a házakon pedig sok a terasz és az oszlop. A tető mellett a legfelső szinten rendszerint van egy nagyobb terasz is. Errefelé nagyon jellemzőek az ilyen házak, és érdekes volt ezt látni.

Klári Kínában találkozott a férjével egy oktatáson (vagy konferencián, már nem emlékszem pontosan), és a vége az lett, hogy összeházasodtak, és Klári ideköltözött Nepálba, Pokharába, ahol időközben megtanult nepáliul, megszületett a három gyermekük, és szinte semmiből létrehoztak egy kórházat a férjével és néhány másik orvostársukkal. Ez volt az a kórház, ahol engem is megvizsgáltak. Klári egyébként a „vese felelős” a kórházban, ő kezeli a vesedonoros betegeket, és hamarosan visszautazik pár hétre Európába, hogy részt vegyen egy „vese továbbképzésen”. Magyarul megtaláltuk „A vesespecialistát” Pokharában, Klárit, aki ráadásul magyar, és aki nagyon kedves, segítőkész volt velünk. Szóval az egész vesehistória végül nagyon jól zárult, hisz ha nincs a vesekövem, lehet, hogy Kláriékkal sem találkoztunk volna, és bizton állíthatom, hogy nélkülük szegényebb lett volna az utazásunk. A Velük és a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat hegymászóival töltött napokról a következő bejegyzésben számolok be, és aztán elindulunk majd végre az Annapurna körül! :)